Vándormadár: Regény - 8

Az asszony szomoruan mosolygott.
– Ennek így kellett lennie, – szólt mintegy magában, – éreztem, hogy így
lesz.
– Neheztel rám? – kérdezte a férfi.
– Nem, nem… Ez a sors akarata, – mondta Vera határozottabban, mintha egy
benső hangot akarna meggyőzni, – nem tehetünk ellene semmit sem…
Szótlanul álltak szemben, kérdőleg pillantva egymásra, egymástól várva a
megoldást, amely messze lebegett fölöttük az éjszakában. Az asszony
határozott vonásai megenyhültek, átszellemültek, arca e pillanatban
gyermekére, nem a megpróbált, az élettel diadalmasan birkózó nőére
hasonlított. Illésfalvy úgy érezte, hogy karjaiba kell kapni ezt a
szegény, csöndes gyermeket s azután elmenni vele ki a sötétségbe, a
végtelenségbe, az örökkévalóságba, vagy a pusztulásba.
A vasúti portás csöngetyüvel kezében sietett végig a perronon,
beszállásra szólítva föl az utasokat.
Vera kezet fogott a férfival.
– Egyre kérem, – szólt nyugtalanul, de már ismét a régi hangján, – ne
mutassa magát a férjem nénje előtt. Mindig kicsit rosszhiszemü asszony
volt, bizonyára megitélne bennünket… Talán még láthatjuk egymást, –
tette hozzá némi gondolkodás után.
Illésfalvy kezet csókolt és fülkéjébe ment. Ezúttal már nem volt
szerencséje, a kupéban két szász kereskedő ült – skót sapkában, fekete
kabátban – és szaporán vitatták üzleti ügyeiket. A késő éjjeli óra
dacára mindaketten nagyon élénkek voltak, szaporán szivaroztak és gyors
taglejtésekkel kísérték beszédüket.
Dénes az ablakhoz ült és le-letörölgetve a párát, kinézett a vidékre. A
kép ugyanaz volt, mint egy év előtt. A vonat újra gyorsan szaladt a
sűrűházu német faluk, városok között, ahol már csak az éjjeli őr volt
ébren, a községeket kemény germán tölgyü erdők kapcsolták egymáshoz. A
kerekek csattogásán, a gép dübörgésén helyenkint áthallatszott az új
holdra ugató kuvaszok csaholása. Egy esztendő telt el azóta, amikor a
férfi összeakadt az éjjeli vonaton Verával: akkor Illésfalvy Mayt
kereste, ma más, új érzések laktak szívében, s a régi emlékek messze,
mélyen pihentek a feledés sírjában. Dénes egy percre megrezzent, amikor
Mayra gondolt: lehetséges-e, hogy ily gyorsan tudott napirendre térni
fölötte, lehet-e, hogy érzések ily könnyen adják meg magukat? Akkor azt
hitte, hogy komoly indulat fűzi Mayhoz, hogy megtalálja benne a régen
keresett, igazi boldogságot, lelke békéjét és most… most e lelki
hullámok elültek, az egykori képek idegenül néznek rá, az avarral telt,
elhagyott mesgyéken fagyos fuvallat leng végig.
És May után – csöndesen megvonulva a kandalló melletti karosszékben,
aggodalmasan, örök félelemmel szívében – Tekla következett. Újabb
reménységek, újabb csalódások egyesülnek alakjában; a szeme, a homloka
rejtelmesen világít, de a lelke nem tud túlemelkedni a hétköznapi rögön,
gondolatai alacsonyan járnak, érzései szárnyak nélkül születtek. Jelleme
becsületes, kristálytiszta, de nincs benne semmi, ami a többi ember fölé
helyezné, szűk látóköre, nagy féltékenysége, elmaradt nézetei
megkisebbítik, megtompítják meleg érzései szavát. A lélekből – így
érezte Illésfalvy – csak művész tud igazi drágakövet faragni; aki
bensejét ősállapotban hagyja heverni, sosem fogja sejteni, milyen ormok
fölött repül el a szabad, az érző lélek, mily messze a köznapi föld
szintje fölött állnak azok az emberek, akik szívüket – szentélyként –
mindazzal a széppel és nemessel felékesítik, amit az élet és a világ
indulatokban, hangulatokban nyujtani képes.
A vonat tovább haladt az éjszakában, a skótsapkás kereskedők szaporán
beszéltek üzleteikről. Illésfalvy szempillái le-lecsukódtak. Már majdnem
elaludt, mikor egyszerre kinyilt az ajtó.
A küszöbön fölhajtott galléru bundájában, sólyomtollas kalapjával, a
Vera alakja jelent meg és könnyü árnyként, – elfogulatlanul, asszonyi
természetességgel, amely az élet legnehezebb, legkülönösebb helyzeteiben
a legmerészebben nyilatkozik meg, – suhant a fülke füstfelhőjébe.
– Vera, – szólt a férfi halkan, mintha álomban beszélne, amelyből nem
akart fölébredni. – Vera… Lehetséges ez?
Az asszony az utitársakra pillantott. Azok első pillanatban kissé meg
voltak lepve, de azután belényugodtak a helyzetbe és fürgén tovább
vitatták az olajpogácsa közgazdasági helyzetét. Miután magyarul nem
értettek, tovább nem is igen törődtek a velök utazó párral. Annyi
udvariasság se volt bennök, hogy legalább a szivarjaikat félre tették
volna.
Illésfalvy ránézett Verára. Az asszony arcán e percben semmise volt a
régi akaraterős nőből; vonásai könnyü fényben ragyogtak, szeme
elvesztette határozott tekintetét, ajkai körül alig észrevehető mosoly
játszott. Homloka megkönnyebbülést mutatott, mintha egy névtelen átok
súlyától, nehéz gondoktól szabadult volna meg, s most újra bizalommal
fordulna az élet felé. A hangja elvesztette sötét zománcát: valamivel
magasabban és tisztán csengett, olykor az elfojtott öröm napfénye
szaladt végig rajta.
Egy ideig elbeszélgettek mindenféle közömbös dolgokról, – amelyek leple
mögött vallomások és finomszárnyu érzések virágokkal ékesített alakjai
suhantak el, – azután elhallgattak, mint két gyerek, aki már régóta
vágyott rá, hogy fölmásszon a palánkkerítés tetejére, vagy az öreg
padlásbúbra és most, elérvén a célt, tágra nyílt szemmel, elnémulva
bámulja az új világot. Talán percekig, talán órákig ültek így együtt,
lerakva az akarat, a felelősség nehéz vértezetét, azután Vera – nem
törődve a kereskedőkkel – könnyen a Dénes karjába akasztotta keztyüs
kezét…
A vonat valami állomáshoz ért. Az asszony végigsimított arcán, mintha
álmot akarna letörölni szeméről.
– Vissza kell mennem, – szólt nyugtalanul. – Klotild fölébredhet és
keresni fog.
– Maradjon még a következő állomásig, – könyörgött Illésfalvy.
– Nem, nem lehet, Dénes… Ez is vakmerőség volt, de leszámoltam vele…
– És most… most ne láthassam három hétig?
Az asszony gondolkodott, majd rávetette tekintetét a férfira. Szeméből
határozatlanság, félénkség beszélt.
– Föl fogom keresni minden áron, – szólt Illésfalvy megragadva az
asszony tétovázását, – Nem szabad nemet mondania… Módot fogok találni,
akármilyen áron, hogy láthassam.
Vera könnyü szédülést érzett, – mintha valami idegen, gyöngéd erő
szárnyra kapta volna és hirtelen a magasba vinné, míg a földgolyó
tárgyai, alakjai messze elmaradnak tőle, – azután, alig észrevehetően
bólintott fejével. Még egy pillanatig ujjain érezte Dénes keze
szorítását, majd arra eszmélt fel, hogy újra fülkéjében van, Klotild
mellett, aki bundájába burkolózva, nyugodtan aludt egy sarokban.
Hajnal felé a két szász kereskedő végre kimerítette a beszélgetési
tárgyat és pihenésnek látott. Illésfalvy szemét elkerülte az álom,
tovább nézegette a szürke kárpit mögül közelebb lépő vidéket, az ódon
malmokat, magasvállu gyárakat, fehér falakba takarózó temetőket, amelyek
tarkán váltakoztak az erdőkkel, bércekkel, nedves vetésekkel. Már messze
bentjártak a szomszéd országban, mikor a kalauz belépett hozzá és
titokzatos arccal levelet adott át neki. A férfi a halovány fény dacára
rögtön megismerte Vera ceruzával írt sorait.
A levélnek nem volt sem megszólítása, sem gyöngéd befejezése, aláírása,
a mondanivalói is higgadtan sorakoztak egymás mellé, mégis végtelen
melegség és közvetlenség sugárzott belőle. Vera arra kérte Dénest, hogy
higyjen mindig neki és legyen oltalmára azokban a küzdelmekben, amelyek
előtte állanak. Szinte egészen nyugodtan mondta el, hogy szereti
Illésfalvyt, szerette az első pillanattól fogva és szeretni fogja az
élete végéig. Soha nem tudott hazudni és most is becsületesen akar
eljárni Isten és ember előtt. Az egyetlen út, amelyet követhet, az, hogy
mindent őszintén megvall férjének, s azután bocsánatát kéri, majd pedig
a szabadságát próbálja visszanyerni. Férje, minden gyöngéje dacára,
együttlétük alatt mindenkor tisztességesen gondolkodott és nem fogja
megtagadni kivánságát. Addig Dénes maradjon Berlinben és legyen
türelmes. Bízzon benne és az érzéseiben, minden jóra fog fordulni. Ha
egyetért a levéllel, csak annyit mondjon a kalauznak, hogy: rendben van.
Illésfalvy mintha könnycseppet érzett volna a szempilláján. Gyorsan
fölkelt, végigment a kocsin és megkereste a vonatvezetőt, aki titokzatos
diszkrécióval nézett rá.
– Mondja meg, kérem, a nagyságos asszonynak, – szólt és a hangja egy
kicsit remegett, – hogy minden a kívánsága szerint lesz.
Már reggel volt. A kocsisor világosszürke felhőkupola alatt szaladt
tova.
Berlinben a kiszállásnál még egy percre látták egymást. Klotild
kimerülve a hosszu úttól, fáradtan haladt a podgyászhordók között. Vera
ajka szélén könnyü mosoly ült, a szeme mintha lázban csillogott volna.


XXII.
Illésfalvy türelmetlenül töltötte napjait Berlinben, óráról órára várva
a hírt a Zöld Faluból. A tarka világváros, amelyben rendszerint
kellemesen és otthonosan érezte magát, ezúttal, számtalan színháza,
rikító mulatóhelye, gyors lüktetésü élete dacára egyhangúnak és
szürkének tetszett előtte. Dénes ideje nagy részét szobájában töltötte,
olvasgatva, leveleket irogatva, többnyire azonban nyugtalan álmodozásba
merülve, amelynek középpontja Vera volt. A higgadt latolgatás messze
elmaradt a férfi mögött, gondolatai lázas sietséggel sürögtek-forogtak a
földi boldogság körül, szeme előtt gyors képekben szaladt el a mult s a
jövő, amaz tele fáradt árnyakkal, ez aranyos napsugárban csillogó
virágdísszel megrakodva. Arca néha kigyult a belső, elfojtott láztól, az
ajka kicserepesedett.
Negyedik nap szűkszavu sürgöny érkezett a Zöld Faluból. Vera közölte
vele, hogy délben bejön Berlinbe és arra kérte Illésfalvyt, ha lehet,
várja meg a pályaudvarnál. A táviratnak nem volt aláírása.
A tizenkétórai vonattal Vera csakugyan megérkezett. Illésfalvy barátnője
elé sietett és kutató tekintetet vetett az asszony szemébe. Vera
nyugodtnak látszott, arca nem árult el semmit a Zöld Faluban
történtekről; mindössze annyi változás mutatkozott rajta, hogy egy
árnyalattal sápadtabb volt.
Kezet fogtak, azután beültek egy bérkocsiba, amely csöndes kocogással
indult meg a város felé.
Egy ideig hallgattak, a kocsi ódonszagu levegőjében ünnepélyes komolyság
ült, akár a temetési díszfogatok fekete kárpitjai között.
Végre Vera törte meg a csöndet.
– Dénes, – szólt és hangján meg lehetett érezni, amint egy benső erő
nyugalmat, okosságot parancsol rája, – Dénes… ne haragudjon rám azért,
amit mondani fogok és…
A férfin nyugtalan érzés szaladt végig.
– Mi történt? – kérdezte türelmetlenül.
Vera egy percig hallgatott, azután újra fölemelte fejét és erős
elhatározással folytatta.
– Dénes… Mindent elmondtam a férjemnek, úgy, ahogy történt, nem
mentegetve magamat, nem alázkodva meg… Nehéz órák köszöntöttek rám,
sokat szenvedtem és lassan egész megtörtem…
A visszaemlékezés megtompította hangját, de az asszony rögtön újra urrá
lett benseje fölött és nyugodtan beszélt tovább, csak az ajka rándult
meg néha fájdalmasan.
– A férjem kétségbe volt esve, – szólt meg-megállva a mondatok közt, –
rohama is rátámadt, és levette lábáról… Amikor jobban lett, arra kért,
adjak neki gondolkodási időt másnapig. Ő minden földi nyomorúsága dacára
mindig kemény lélek volt, aki sok mindennel le tudott számolni… azt
reménylettem, hogy az akarata, a becsületes gondolkodása most is győzni
fog… Hiszen nem vétettem ellene semmit, és én is csak gyönge lélek
vagyok, akármennyire fegyelmeztem magamat a multban akaratommal.
Illésfalvy visszafojtott lélekzettel, meg-megrázkódva a belső
idegességtől, figyelt.
– És mi… és mi történt? – kérdezte tágra nyílt szemmel.
Vera ránézett Dénesre. Szeme újra gyermekes fényben csillogott, amint a
férfi pillantását viszonozta, azután tekintete egyszerre elborult és
ijedten szegződött Illésfalvyra.
– A férjem, – szólt és a hangja gyöngülni kezdett, – azt kívánja, hogy
ha… hogy ha elszakadunk egymástól, ha csakugyan a válást kívánnám, úgy
mondjak le a gyermekemről… Ezen az áron visszaadja a szabadságomat…
Az asszony megtört. Amikor kimondta az utolsó szót, egyszerre magába
omlott és szomoru, kihunyt tekintettel nézett Dénesre. E percben
mindabból, ami életében oly fontos szerepet játszott: az akaratából,
öntudatából, érzéseiből, félénk szerelméből, nemes bánatából semmi sem
maradt benne: roncsként húzódott meg az ócska kocsi szögletében, és
reszketett, mintha kísértetet látna.
Illésfalvy, bár a kép lelke mélyéig hatott és összeszorította a torkát,
egy kis megkönnyebbülést érzett. Ő férfi volt, aki tudta, hogy áldozatok
nélkül ezen a világon egy lépést nem lehet tenni. Amikor világos
tudatára ébredt, hogy szereti Verát, leszámolt vele, hogy nagy küzdelem
előtt áll és rögös, nehéz úton kell végigvándorolnia, amíg célhoz tud
érni. Büszke akarata azt súgta neki, hogy elég erős e harcra és
becsülettel, kemény kézzel fogja végigvívni a döntő csatát. Lelkében a
makacs emberek nagy önbizalma ült és minden egyéb érzést félrerakott
bensejéből: ha megtépázva, ha összetörve, ha megalázva is, de győztesen
kell kikerülnie az ütközetből!
A férfi ránézett Verára és megfogta annak jéghideg ujjait.
– Igazán szeret? – kérdezte nyugodtan.
Vera lehajtotta fejét és nem válaszolt, de szomoru szeméből, amely –
valami messzi tűz fényétől – újra-újra megcsillant, kétségbeesve
sugárzott ki a felelet: hogy igen, csak Illésfalvyt szereti és az övé a
lelke mindörökre.
– Ha szeret, – folytatta Dénes, – akkor tudom, hogy mit fog cselekedni.
A szerelemnél nincs nagyobb hatalom ezen a földön. Hiába próbálunk
ellene tiltakozni… az győzni fog minden emberi és isteni szabály fölött.
Az asszony félénken emelte föl tekintetét, egy pillanatig önkéntelen,
szomoru mosoly lebegett ajkán, majd ismét néma ijedtség ült vonásaira,
mintha egy idegen hatalommal állana szemben, amely ellen védekeznie
kellene, de amellyel szemben gyönge az akarata, a karja, a lelke.
Egyszerre nagy nyugtalanság vett erőt rajta, szédült, majd arca lázban
égett, a következő percben pedig dermesztő, fekete hidegség borult
szivére.
– Nem tudok megválni a gyermekemtől, – szólt kishitüen és kegyelemért
esdekelve nézett Dénesre.
A férfi gyöngéd kézzel simított végig Vera arcán.
– És ha választania kellene köztem és a gyermeke között? – szólt
bizonytalanul.
A kocsis megállt és hátraszólt, hogy hová menjen?
Illésfalvy találomra egy színházat nevezett meg célul, elfelejtve, hogy
világos dél van.
Pár percig csönd volt. A kocsi lassacskán kocogott tovább. Az asszony
arcán a pihenő alatt újra fölébredt a legyőzött akarat és friss erőt
adott a fáradt vonásoknak.
– Ha választania kellene, – szólalt meg a férfi és a hangja e percben
oly könyörtelennek tetszett, – mit cselekedne, Vera?
A meggyötört áldozat a sarokba húzódott és szemét lehunyva felelt:
– A gyermekem volt az életem, Dénes… Ő miatta tűrtem, szenvedtem, ő
adott éveken át erőt az élethez, a küzdelemhez… Nem tudok választani, –
tette hozzá egyszerre kétségbeesve, – nem tudok választani!
Illésfalvy lelkén hideg szél süvített végig. A férfi egész életében azt
hitte, azt érezte, hogy a szerelem előtt nincs megalkuvás, nincs
kitérés, ez a legvadabb, legjogosultabb önzés, a legnagyobb hatalom,
amely könyörtelenül seper el mindent az útjából, élőt, holtat,
magasztost, röghöz tapadtat egyaránt. Kötelességek, öntudatok, földi
számadások, hitek, akaratok messze elmaradnak e zsarnoki művésztől; a
földi létnek ez a legtökéletesebb érzése, amellyel szembeszállani egy
más indulatnak sincs ereje, sem bátorsága… Most pedig egyszerre azt
látta, hogy nem mindenki gondolkodik ily féktelenül, nem mindenki akar
győztesen kikerülni a nagy csatából, vannak, akik elmenekülnek a
veszedelem elől avagy fehér kendőt lobogtatnak az ellenség felé, s ez a
tudat szürkén terjeszkedett szét öntudatán.
Illésfalvy az ajkába harapott.
– Ha nem tud választani, – szólt idegesen, – akkor… akkor ez is válasz.
– Dénes!
A férfi nem felelt.
– Dénes, – vette föl újra a szót Vera, – meg tudna engem fosztani a
gyermekemtől? Nem… ez nem lehet! Ez rettenetes kívánság…
– Én nem kívánok semmit, – felelte a férfi lassan, – és nem tudok, nem
akarok beleavatkozni a más lelkének ügyeibe. Itt csak az érzés maga
parancsolhat, a szavak haszontalanok. Ki beszélhetne rá valakit arra,
hogy és mint kormányozza a lelkét… Ez gazság lenne.
Csönd volt.
A kocsi a színházhoz ért. Már két órára járt az idő. A kishivatalnokok,
üzletemberek elvégezvén ebédjüket, élénk sorokban siettek vissza napi
elfoglaltságukhoz.
– A háromórai vonattal haza kell mennem, – szólt Vera nyugtalanul. –
Várnak rám…
A kocsi visszadöcögött a pályaudvarhoz.
Illésfalvy csüggedten nézett maga elé, az asszony sápadtan ült mellette.
Mindkettőjük lelke sebzett madárként vergődött; a szárnyak eltörtek, a
büszke röpülést szomoru haláltusa váltotta föl. Mindketten beszélni
akartak, meg akarták magyarázni helyzetüket, érzésüket, de egyiküknek
sem jött szó az ajkára. Csak néha váltottak egy pillantást: az asszony
kétségbeesve, könyörögve nézett Illésfalvyra; a férfi komoran, tompa
megadással fogta föl a tekintetet.
Így értek ki a pályaudvarra. A külvárosi vonatot tenger nép várta, a
perronon munkások, kofák, tejárusok, hivatalnokok, iskolásgyerekek
egymás hátán tolongtak. A tarka hullámok magukkal sodorták a férfit meg
az asszonyt.
– Dénes, – szólalt meg Vera, – ne itéljen fölöttem, amiért őszinte
voltam és…
Illésfalvy nem felelt.
A villamos csengetyü halkan berregni kezdett. Füstbe, ködbe burkolva a
pályaudvar szélén feltünt a vonat fekete mozdonya. Az utasok a kocsik
felé tódultak.
– Isten vele, – szólt Dénes nyugtalanul.
Az asszony odanyujtotta hideg ujjait és újra rávetette bocsánatkérő
tekintetét Illésfalvyra. Amint elnézte a férfi megtört, ideges vonásait,
biztonságát, önuralmát elvesztett, hirtelen megöregedett alakját, a
szívében egyszerre nagy, fekete szomoruság támadt és keze görcsösen
szorította meg Dénes kezét. A régi daliás, férfias Illésfalvyból semmi
se volt e percben: az asszony előtt egy reményvesztett, hajótörött ember
állott, akin látszott, hogy amint a vonat elrobogott, le fog ülni az
első útszéli padra és kiégett arcát keserves könnyek árasztják el.
Vera lehajtotta fejét. A világ elmosódott előtte, az emberek, tárgyak,
akaratok, érzések végtelen szürkeséggé olvadtak, amelyben szomoruan
libegett szerelme lángja, megadással várva a hullámot, amely végleg
eloltja kanócát.
– Nem tudom elhagyni, – szólt egyszerre megtörve és mindenről
megfeledkezve, – az Isten… talán megbocsájtja bűnömet.
Illésfalvy szeme fölcsillant, lázas keze vaskapocsként fogta át az
asszony ujjait. Szólni akart, de nem tudott; fülében egy távoli zsoltár
dallama zúgott, e pillanatban térdre szeretett volna ereszkedni Vera
előtt, aki hófehéren, átszellemülten állott előtte, mialatt a vonat
üzleti gyorsasággal tünt el a vasivek alatt.
… Mikor a következő vonattal Vera visszautazott a Zöld Faluba, mindent
megbeszéltek volt. Az asszony még egyszer látni akarta gyermekét, hogy
elbúcsuzzon tőle. Úgy tervezték, hogy másnapra Vera bejön Berlinbe.
Akkor elutaznak – akárhová, talán a világ másik oldalára – és megkezdik
az új életet, új reménységgel, új erővel, új akarattal. Mindkettőjük
lelke tele volt szerelemmel, hittel, boldogsággal, szemük nem látta a
romokat, szívük visszanyerte szárnyát és diadalmasan, magasztos
csapásokkal kezdett a végtelenség felé szállani.


XXIII.
Verának másnap ebéd után kellett megérkeznie.
Illésfalvy már egy fél órával előbb künn volt a pályaudvarnál és
nyugtalanul várta a külvárosi vonatot. A hosszu kocsisor pontosan
beérkezett, de Verát Dénes hiába kereste az utasok tengerében.
– Valószínüleg elkésett, – próbálta a férfi magát megnyugtatni, és
megkérdezte a kapust, mikor jön a következő vonat. Miután a közelebbi
érkezésig körülbelül egy órányi ideje volt, Illésfalvy behajtatott a
A portásnál csakugyan volt távírat a részére, szállodájába, megnézni,
nem sürgönyzött-e neki Vera? még pedig a Zöld Faluból.
Illésfalvy bement a hallba és fölbontotta a borítékot. Hirtelen futotta
át a sorokat, s aztán arca elborult.
A sürgönyben ez állott:
„Gyönge és kétségbeesett vagyok, nem méltó egy nagy érzésre, nem méltó
magára az életre sem. Bocsássa meg, ha ön ellen vétettem volna, ezt nem
akartam és nagyon fáj, hogy önnek ily nagy szomorúságot okoztam. Nem
tudom elhagyni beteg férjemet, nem tudok elszakadni gyermekemtől,
érzésem talán csak káprázat volt, megtört az első súlyos akadálynál.
Bocsásson meg, bocsásson meg, – kérem.“
Illésfalvy háromszor is elolvasta a kuszán fogalmazott mondatokat,
azután leült egy karosszékbe és lehunyta szemét. Lelkére, tagjaira
egyszerre ólmos nyugalom ült, az ajka, a homloka jéghideg volt. Benseje
nem lázadt föl, nem tombolt: inkább az az érzése támadt, mintha nagy,
üres hósivatagon menne át és most ledőlne egy jégpadra, hogy kipihenje
magát, hogy elaludjon, bár tudja, érzi, hogy ebből az álomból nincsen
fölébredés… A sok akarás, a sok vágyakozás, a remények vad kergetése
után idegei kimerűltek, szíve föladta a küzdelmet, s a kegyelemdöfést
várta. Félig sejtve, félig az ablaktáblákon át beszűrődő őszi
szürkeségbe olvadva, már csak derengve állt előtte a tudat, hogy ismét
csalódott, hogy ismét hiába tárta föl lelke bensejét, hogy ismét egyedül
van, végtelen egyedül, és künt esteledik…
Egy óra hosszat ült így eltompulva, lealázva, összezúzva, aztán lassan
fölkelt, kiegyenesedett, és a portáshoz ment.
– Kérem, – szólt rekedten, nem ösmerve meg a tulajdon hangját, –
rendeljen nekem kocsit, amely kivisz a Zöld Faluba… Lehetséges ez?
– Parancsára.
– Meddig tart az út?
– Azt hiszem két óráig. Mindenesetre jó lovakat fogok rendelni.
Pár perc mulva előállott a fogat, amely sebes iramban vitte ki a sárguló
fasoron át a kopár domb felé. Gyorsan boruló őszi nap volt, mire a
második faluig értek, már lámpát kellett gyújtani, mikor pedig a
tajtékkal borított lovak fölértek a szanatóriumig, öreg este lett.
A gyógyintézet kapuja már zárva volt. A csöngetésre a portás óvatosan
nyitotta ki az oldalajtót.
– Beszélhetnék Bogdányné ő nagyságával? – kérdezte Dénes fásultan.
– Meg fogom kérdeni – felelte a kapus, majd az előcsarnokba, egy üveges
terraszfélébe bocsájtotta be a látogatót, és csöngetett a komornyiknak.
Illésfalvy leült egy szalmaszékbe és csüggedten várt. Tisztán érezte,
hogy kísérlete eredménytelen lesz, azt is tudta, hogy ezzel újabb
szomorúságot szerez Verának, de e percben minden közömbös, színtelen
volt előtte és csak a tulajdon érzéseit becsűlte még valamire e világon.
Ami körülötte volt, abból nem látott, nem hallott semmit, az
orvosság-szagu szanatórium, a nyugvópadokkal telerakott hűvös
előcsarnok, a falakon lógó menetrendek és térképek bizonytalan
szürkeségben álltak előtte.
Pár perc mulva könnyü cipőkopogás hallatszott és egy magasvállu, őszbe
csavarodó haju, élesvonásu hölgy állott előtte.
– A hugom nem jöhet, – szólt franciás kiejtéssel, – az orvosok föltétlen
pihenést ajánlottak neki. Vera idegei erősen meg vannak viselve – tette
hozzá, hirtelen kémlelő tekintetet vetve Dénesre.
Illésfalvy meghajlott.
– Ez a válasz… Verától jön? – kérdezte mintegy álomban.
– Igen. És miután, ha nem csalódom, Illésfalvy úrhoz van szerencsém, én
is azt a kérést intézem kegyedhez: legyen tekintettel nyomorúságunkra,
szegény öcsém súlyos bajára és magára Verára, aki súlyosan megfizette a
multat. Számíthatunk erre?
Dénes tétován nézett maga elé, azután megtörten így szólt:
– Számíthatnak méltóságos asszony… mindenre számíthatnak, ami tőlem
telik… De egyre feleljen, lelki üdvösségére, elhunyt szerettei emlékére:
megmondták… közölték Verával, hogy itt vagyok és beszélni kivánok vele?
Az asszony hideg vonásai kissé megenyhűltek, zöld szeme résztvevően
nézett Dénesre.
– Tudom, hogy fájdalmat szerzek önnek, – mondta halkan – de esküszöm
mindenre, ami előttem szent, hogy ez Vera akarata.
Illésfalvy meghajlott és kezet csókolt. Még akart valamit mondani, de
azután összeszorította ajkát, megfordult és kocsijába szállott.
Másfél óra mulva Dénes újra Berlinben volt. Az utolsó képek már csak
őszi árnyékként rajzolódtak összetört lelkére, benseje mintha egészen
elvesztette volna érzékenységét. Titokzatos lázálomban újra csak
sejtette, hogy valami nagy szerencsétlenség történt vele, hogy a
szerelemben, a lélekben való hite megrendűlt, pocsékká ázott, hogy a
Vera alakja ledőlt arról a nemes oszlopról, amelyet a férfi rajongása,
eszményi vágyakozása épített meg. A világ szertelen taposó malommá,
rettenetes hivatali szobává, műhellyé lett a szemében; az emberi
gépezetet az érdek, az okosság, a kötelességek acélkerekei hajtják.
Minden kérdésre megvan itt a felelet, minden igenre a nem, minden
alanyhoz az állítmány, s azok a dőrék, akik ezen túl még valamit
keresnek, megbotlanak az első gödörben és úgy elvágódnak, hogy soha
többet föl sem kelnek. A szerelem, amelynek világító napnak kellene
lennie, szomorúan húzódik meg a sarokban; az érzések, amelyeket viharnak
teremtett az Isten, engedelmes, hű rabszolgák, akik türelmesen kövezik
ki az elvek, meggyőződések és akaratok országútját. Minden rendes, okos,
higgadt e társadalomban, minden fényes és tökéletes, és mégis, minden
oly ijesztően üres, oly förtelmesen megalázkodó, hogy a lélekben megfagy
az érzés és a szív ijedten kezd dobogni.
Amint Illésfalvy a szállodába érkezett, csomagoltatott, s azután
kihajtatott a pályaudvarra. Gépiesen adta át a podgyászát, gépiesen járt
föl és alá a folyosón és csak akkor tért magához, amint a vasúti pénztár
előtt állt és jegyet kért.
– Hová kiván utazni? – kérdezte az apró ablaknál ülő hivatalnok.
Illésfalvy egy percig gondolkodott. Hová is menjen? Sámsonra, ahol még
nagyobb szürkeség vár reá? Sámsonra, ahol oly vigasztalanul ácsorognak
az ázott burgonyaföldek, a kopott ákácosok, a hosszu csűrök? Nem, nem…
ez lehetetlen!
– Hová óhajt utazni? – ismételte türelmetlenül a pénztáros.
Dénes egy pillanatig tétován nézett át az ablakon és egy olajnyomatot
pillantott meg a hivatali szoba falán. Verőfényes napsugárban fürödve,
látomásként mosolygott rajta a doge-palota mór-gót rajza, körülötte
Velence tömérdek építészeti csecsebecséje, színes ívei, aranyos háttere,
oldalt a laguna, amelyen fekete gondolák imbolyognak, amíg túlnan, egy
beethoveni szimfónia nyugalmával bontakozik ki a százados templom
márványalakja.
– Kérek egy jegyet Velencébe, – szólt Illésfalvy, elfeledkezve róla,
hogy késő ősz van, hogy a napsugár ködbe ful és az aranyos színeken már
az elmulás boruja lappang.


XXIV.
Bécsben Illésfalvy meggondolta magát és elhatározta, hogy egy napot a
császárvárosban tölt. A széles ívü körútak, a komoly vállu házak,
paloták az első könnyü havazás fehér prémét hordták magukon; a
táviródrótokon zuzmara feküdt. Illésfalvy a vasútról kihajtatott a
Práterbe, majd Schönbrunn felé robogott, a nélkül, hogy akár az egyik,
akár a másik kirándulásban sok öröme lett volna. Lelkében a nyugtalanság
halálos fáradtsággal, fásultsággal váltakozott, szemét bántotta a hó
éles szürkesége.
Az ebédidő künt érte Lainz körül, a kocsis már alig győzte a
holtrafáradt lovakat nógatni. Hogy a szegény páráknak pihenőt adjon,
Illésfalvy beült a Stelzerhez – a sötét, ódonszagu vadászszobába, ahol
egy időben, vidám társaságokban sok jó órát töltött el – és megebédelt,
mialatt a bőbeszédü vendéglős Bécs összes új pletykáit eléje hordta.
Mikor a fekete kávét eléje tették, Dénes egyszerre türelmetlen lett,
kiment a kocsishoz, levétette vele a zabos tarisznyákat és
visszahajtatott a városba.
Este Illésfalvy fölment a klubba és szokása ellenére kártyázott. Az
egyik emeleti kabinban meglehetős magasba ment a játék; két lengyel főur
csatázott két cseh gróffal. Dénest eleintén szórakoztatta a tarkajárásu
kártya, utóbb azonban elunta a dolgot és fölkelt, nem tudva, hogy most
már mihez kezdjen. Lelkében az a vágy égett, hogy jó volna minden fölött
napirendre térni, jó volna lefeküdni, elaludni és más világban, más