Vándormadár: Regény - 2

Total number of words is 3772
Total number of unique words is 1952
31.2 of words are in the 2000 most common words
44.3 of words are in the 5000 most common words
51.1 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
– Viszontlátásra – szólt az asszony s egy percre lehúzta keztyűjét, hogy
kezet szorítson Dénessel. – Még egyszer köszönöm a figyelmességét.
Megérkeztek. A podgyászhordók befurakodtak a kocsiba és széjjelkapkodták
az utazó-holmikat. A pályaudvaron hemzsegett a nép. Pillanat mulva az
idegen asszony eltünt a kijáratnál.
Illésfalvynak még volt egy órája a D. vonat indulásáig. Beült egy
kocsiba és végig hajtatott a városon kis friss levegőt szívni. Szeme
előtt ott lebegett az asszony csöndes szomoru alakja, fülében ott
csengett sajátságos, mély színezetü hangja, amellyel azt mondotta:
– Ez csak kötelesség… és a kötelességtudás megvigasztal.
Azután egyszerre lármásan, színpadiasan, fölvonuló katonazenével,
bérkocsik robogásával, gépkocsik tülkölésével, az élet hatalmas
lüktetésével bontakozott ki az Unter den Linden s elűzte, eltakarta a
beteg férje mellé siető fáradt asszony alakját.


IV.
A hamburgi pályaudvaron napbarnította, karcsu asszony várakozott. Igen
egyszerüen volt öltözve, szürke utiruhában, csuklyás angol gallérban,
mégis látszott rajta a világot megjárt, kifogástalan elegánciáju nő, aki
a legelső szabónál, a legjobb ízléssel megáldva dolgoztat.
– May! – szólt Illésfalvy ragyogó arccal, mikor kezet szorítottak. – Nem
felejtett még el?
Az asszony mosolygott. Arca a távollét alatt egy gondolattal idősebb, de
egyúttal sokkal érdekesebb és finomabb lett. Az ifjúság élénk színeit
bizonyos megállapodottság és határozottság váltotta föl, amely egész
alakjának nemességet és egyszerüséget kölcsönzött, anélkül, hogy jelleme
vig alaphangját megzavarta volna.
– Abból, hogy közhelyeket mond, látom, hogy még mindig szeret egy
kicsit, – felelte May mosolyogva.
Mikor kimentek a pályaudvarról, a kapunál Illésfalvynak föltünt egy
magas termetü, koromfeketeszakállas férfi, aki merően, komolyan nézett a
mellette elhaladó asszonyra. Az idegenen gazdag prémü bunda volt, fején
ragyogó cilinder, kezében aranymarkolatu sétabot.
– Látta azt az embert a kijáratnál? – kérdezte nevetve May, miután
beültek a bérkocsiba, amely lassu döcögéssel indult meg az Alster felé.
– Azt a hosszuszakállast gondolja? A tenoristabundájut?
– Igen… Képzelje, három hete szüntelenül a nyomomban jár.
Illésfalvy idegenkedve nézett Mayra, aki karját a férfiéba akasztotta, s
nyugodtan folytatta tovább.
– Brightonban látott meg először, s onnét utánam jött Londonba,
Queensboroughba, Scheveningenbe és most Hamburgba. Mindig csak rám néz,
rettenetes komolysággal s pillanatra sem hagyna el. Azt hiszem, valami
orosz, azok járnak már októberben bundában… Mindenesetre furcsa ember.
Dénes nem szerette az ilyen eseményeket, s azért másra vitte át a szót.
– Mit lehet este Hamburgban csinálni? – kérdezte,
May nevetett.
– Van egy tervem estére… St.-Pauliban búcsu lesz, az nagyon mulatságos
dolog lehet.
– De May… Részeg matrózok közt?
– Oh, uriemberek is részegek néha… Úgy gondoltam, hogy senki se fog ránk
ismerni, elmegyünk megnézni a háromfejü borjut, a villamos színházakat,
a népénekeseket… Akikkel találkozunk, azt fogják hinni, hogy a kedvese
vagyok, maga pedig droguistasegéd, vagy ilyesmi.
– Köszönöm a bókot, – hajlott meg Illésfalvy. – És ha belekeverednénk
valami verekedésbe?
– Akkor az én lovagom meg fog védelmezni.
A szállodához érkeztek. May gyorsan kiugrott a kocsiból és nyugodt
szemtelenséggel fordult a portáshoz.
– Vigyék föl a szobámba a férjem podgyászát.
A kapus diszkréten meghajlott, Illésfalvy pedig kifizette a kocsist.
Mikor be akart menni a szálló kapuján, újra összetalálkozott a
pályaudvarbeli úrral. Az orosz rettenthetetlen komolysággal pillantott a
lépcsőkön fölsiető May után, aztán leült a hallban és málnaszörpöt
rendelt.
Este tényleg kimentek St.-Pauliba, a vidám külvárosba, amely már hangos
volt a részeg matrózok ordítozásaitól. A tengerészek ötösével, hatosával
karonfogva jártak az utcán és még a császárnak se tértek volna ki az
útjából. A hosszu soron végig a szélben minden ház előtt öles plakátok
lengtek s a legcsudálatosabb dolgokat hirdették: apagyilkosok
viaszkmását, az örök mozdonyt, a kékbőrü embert, a cár fölrobbantását, a
tudós lovat s több efféle nevezetességet. Az apró nézőtereken csípős
dohányfüst kavargott, az előadásokat untalan félbeszakította egy
neveletlen közbeszólás, de Maynak mindez nagyon tetszett s ő, aki
unatkozva ült a legmulatságosabb színházakban, most egész este ki nem
fogyott a nevetésből.
Mikor végre mégis megelégelték a zajos mulatságot, betértek egy
másodrangu vendéglőbe, ahol a pincérek – akik azt hitték, hogy a „lány“
végre egy gazdag idegenre tett szert – nagy figyelemmel fogadták őket s
mihamar eléjük rakták Hamburg legöregebb angolnáját és legkeményebb
marhagerincét. Alig ültek pár percig a fülkében, menetrendszerüleg
beérkezett a prémesbundáju orosz is és ünnepélyesen helyet foglalt egy
szögletben.
– Mégis kellemetlen ez a szüntelen fölügyelet, – mondta Illésfalvy és
hazai szokás szerint tetőtől talpig végigmérte az idegent.
– Óh ne bántsa, – könyörgött May. – Hiszen nem csinál semmit és
mulatságos látni, milyen ostobák a férfiak. Rendeljen inkább pezsgőt.
A pezsgő meleg volt és hamis, de azért May mohón hajtott föl két poharat
egymásután, s a szeme csillogni kezdett.
– Milyen jó könnyelmünek és gondtalannak lenni, – mondta szemét félig
lecsukva. – Angliában úgy éltem, mint lady Macduff, ridegen,
zárkózottan, a legelőkelőbb unalomban. Az urakkal csakis közügyekről
beszéltem, a hölgyekkel jótékonyságról. Kitünően beleéltem magamat e két
szerepbe s nincs az a politikai vagy vallási kérdés, amelyben ne legyek
tájékozva. Még a miniszterelnök is megcsodált s meghivott a felesége
teájára Winsbourghba, ahol egész délután horgásztunk és old mate-et
játszottunk. Ha most hirtelen belépne az ajtón! – nevetett May és az
asztal alatt megszorította Illésfalvy kezét.
A férfi még sose látta ilyen közvetlennek és jókedvünek barátnőjét. Az
asszonyt e percben bárki víg kis színésznőnek vagy kezdő táncosnőnek
nézte volna, aki meggondolás nélkül, mosolyogva, boldogan adja magát oda
annak a férfinak, akit szeret.
– Mikor jön le egyszer Magyarországba? – kérdezte Illésfalvy, aki úgy
találta, hogy az angolna nem is olyan öreg és a marhagerinc nem oly
kemény, amilyennek első percben látszott.
Az asszony széjjelmorzsolta az asztalon heverő őszirózsákat.
– Eljöjjek? – kérdezte acélos szemét egyszerre Dénesre vetve.
– Jőjjön, jőjjön, – esdeklett a férfi – oly rossz egymástól ily messzi
lenni. Töltse a telet Budapesten… igen?
May mosolygott; tetszett neki, a szép, erős ember hogy megalázkodik
előtte.
– Majd meg fogom gondolni, – felelte és aztán intett a pincérnek, aki
ravasz arccal állt őrt a fülke mellett.
– Van-e zene? – kérdezte.
– Igenis, nagyságos asszony, – hajlongott a pincér. – Azonnal kezdődik.
– Cigányok?
– Nem. Bagno-művészek.
– Bagno?… Mi az a bagno?
– Egy amerikai hangszer, nagyságos asszony. Olyan, mint a gitár…
Parancsol egy vegyes gyümölcsöt?
Az étterem megtelt félszeg szerelmes párokkal, diákokkal,
hajóstisztekkel, bonneokkal, színésznőkkel, ünneplőbe öltözött
polgáremberekkel. A sarokban a zenekar a Boulanger-indulót zendítette
rá. Szemben az orosz milliomos elpusztíthatatlan nyugalommal gyujtott rá
egy ökölnyi széles szivarra.
– Vajjon tudnak-e valami magyar nótát? – kérdezte May.
– Rögtön intézkedni fogok, nagyságos asszony. – felelte a pincér és
elrobogott.
Egy perc mulva a Boulanger-induló abbamaradt és a zenekar a „Kőrösi
lányt“ játszotta.
May ájtatosan hallgatta a hazai hangokat, aztán körüljártatta szemét a
füstbeboruló aranyozott termen és így szólt.
– Lássa, Dénes… ettől az orosztól tulajdonképp szép, hogy mindenhova
lépten-nyomon követ. Ki tudja, milyen kötelezettségei vagy üzletei
vannak, amelyeket mind elhanyagol a kedvemért, anélkül, hogy csak egy
mosollyal is megjutalmaznám. Mondja, Dénes, képes lenne maga rá, hogy
ismeretlenül végig kísérjen a világon egy asszonyt?
Illésfalvy mosolygott.
– Magát mindenesetre, – felelt a közhelyekkel megtömött környezethez
alkalmazkodva.
May jóváhagyólag bólintott fejével.
– És boldog lenne, ha egyszer megengedném a kezemet csókolni?
– Igen.
– És tudna órák hosszat az ablakom alatt sétálni, meg tudna értem
feledkezni a kötelességeiről?
A kötelességekről… Illésfalvy szeme előtt a füstben egyszerre megjelent
a gyászruhás asszony képe, aki egész életét, ifjúságát, boldogságát
föláldozta hitvesi és anyai föladatainak, a kötelességeinek, amelyekben
rideg vigaszt akart találni… Szegény asszony, most már ott ül a Zöld
Faluban, beteg férje oldalán és aggódó szemmel nézi a hőmérő szigorúan
ítélő rovátkáit, amelyek életet és halált jelentenek.
– Nos nem felel? – kérdezte May duzzogva.
– Természetes, hogy mindenről meg tudnék feledkezni, – válaszolt
Illésfalvy elkomolyodva. – Hiszen szeretem magát, – tette lassan hozzá.
– Oh, milyen csunyán mondja ezt, hogy „szeretem“ – bigyesztette föl
ajkát az asszony. – Hogy lehessen a szavainak hinni, ha így beszél?
Dénes szivarra gyujtott és sűrü füstfelhőt fújt maga elé. A szürke
kárpít egyszerre eltakarta előle a Zöld Falu képét s a férfi mosolyogva
szorította meg May apró kezét.
– Szeretem, nagyon szeretem – mondta keményen és tekintetét mohón
vetette May finom arcára.
Az asszony teljes szépségében ragyogott az éles villamos fényben s a
férfi vérén boldogan futott át a tudat, hogy ez a napsugaras homlok, ez
a csillogó szem, ez a gyűrüktől csillogó, hófehér kéz, ez a gúnyos, apró
száj mind, mind az övé s e pillanatban senki se veheti el tőle.
May mosolyogva viszonozta Illésfalvy tekintetét, azután így szólt.
– Még egy kérésemet kell ma teljesítenie… De igérje meg, hogy nem fog
ellenkezni.
Dénes megszorította barátnője kezét.
– Menjünk egy félórára csónakázni az Alsteren… – szólt félénken az
asszony.
Illésfalvy nevetett.
– Tudja-e, hogy csak kereskedősegédek eveznek ilyenkor a pavillon körül?
– Tudom… – bólintott May. – Mindegyik magával viszi a kedvesét, aztán
eloltják a lampiont és diákdalokat énekelnek… Ha már benne vagyunk ebben
a hangulatban, élvezzük ki végig, – igen?
Fizettek és kikocsiztak az Alsterhez. A széles öbölben, a csendes őszi
éjszakában, már százával uszkáltak a tarkalámpás, fölvirágozott hajók;
itt is, ott is vígan szólt a harmónika s a liget felől lassu, régies
kardal hallatszott.
May boldog mosollyal ült a kormányhoz, Illésfalvy pedig az evezésnek
látott. Eleintén a csónak bizonytalanul ingott jobbra balra, azután
Dénes visszanyerte régi evezős érzékét és erős csapásokkal hajtotta
előre a bambuszalkotmányt. A friss szellő a távol tenger sós levegőjét
csapta arcukba.
– Milyen kellemes éjszaka, – szólt May letéve kalapját s a vízbe lökte a
csónak farán himbálódzó tűzvörös japán lampiont.
Illésfalvy egy percre behuzta az evezőket; a ladik most lassan rezgett a
csillagok visszfényében.
A villasor partja mellett voltak. A sűrü fák közt föl-fölvillant egy
kivilágított ablak, egy villamos ívlámpa, de a tulsó parton már
koromsötétség honolt a gyárak közt. Puskalövésnyire tőlük, egy széles,
ócska tutajon, a Barcarolát énekelték hegedüszó mellett.
Az asszony lassan fölkelt a padról, odasimult Illésfalvyhoz és gyöngéden
megcsókolta a homlokát.
– Nem fél, hogy a vízbe esünk? – kérdezte a férfi, végigsímítva May
haját.
– Nem félek semmitől, – felelte az asszony lassan.


V.
A késő ősz meleg napsugárral, kék égbolttal borította be a komor
Hanza-várost. Mintha új tavasz akart volna jönni; a tenger felől illatos
fuvalat szállott a kormosfalu házak közé, az esték nyugodtak,
csillagosak voltak. Minden hajón késő éjszakáig vígan szólt a harmónika.
Illésfalvy pár nap alatt megfiatalodott, és lelke, amely már túlhaladt a
nyár forrólélekzetü útjain, ismét tele volt színekkel, hangulatokkal,
nagy gyöngédséggel. May, ha akarta, mindig le tudta volt bilincselni a
férfit, különösen most, amikor egyszerűségével és közvetlenségével
próbált hatni reá. Illésfalvy boldogan engedte magát át az új képnek,
neki inkább tetszettek az egyszerü, tompább szinezetü, magukat boldogan
alárendelő és álmodozó lelkek. Szerette, ha a nők mentől távolabb járnak
a való élet ridegségétől, ha bensejük elüt a hétköznapi szabályoktól, ha
komoly és szomoru érzéseik között első helyen áll az odaadó, nem
számoló, nem gondolkodó szerelem. Ha a multban gyakran megesett, hogy
Mayban nem tudta feltalálni az igazi nőt, ha megriadt gondolkodásától:
az ok az volt, hogy az asszonyban felösmerte a hiúságot, az üres
pompakeresést, a könnyü gondolkodást, amely nem tulajdonított több
jelentőséget az érzelmi világnak, mint a külső eseményeknek. May a
szerelemben is csak fényűzést, érdekes színeket látott, a nagy érzéseket
messziről megcsodálta, de igazán átérezni, átérteni nem volt képes.
Most, hogy az asszony új, egyszerü, érthető alakban állott a férfi
előtt, a régebbi benyomások eltompultak, elkoptak, s helyet adtak egy
új, titokzatos, meleg képnek, amely hasonlatos volt ahhoz a nemes
érzéshez, amelyet bennünk egy szép hangulat meglátása és megértése okoz.
Az a pár hét, amelyet együtt töltöttek el, zavartalanul, kölcsönös
megértésben repült el. A színházakat, mulatóhelyeket az első kirándulás
után ritkán keresték fel, inkább elbolyongtak az Alster-parton vagy
hajóra ültek és kimentek a tengerparthoz, órák hosszat nézve el az új
világba induló emberek komor készülődését, a hullámok játékát, a
partvidék hamvas színeit. Beszélgetésük tárgya távol járt a köznapi
élettől, többnyire lelki és érzelmi dogokról cserélték ki nézeteiket,
önmagukkal foglakoztak és a multba kalandoztak vissza. A jövő csak a
fiatalemberek agyát izgatja és foglalkoztatja; a meglett férfi szerelme
a jelennél vagy a letünt időknél tartózkodik, hangulatai megnemesednek,
lecsillapodnak, benső tartalomban meggazdagodnak, mint a valóban értékes
műkincsek, amelyeknek az idő ád melegséget.
Illésfalvy nehezen tudott elszakadni az új Maytól. Akárhányszor
elhatározta is volt, hogy este visszautazik birtokára, ahol számos apró
teendő várt reá, reggelre meggondolta magát és Hamburgban maradt.
Ott tartózkodását azután egy váratlan eset miatt még továbbra kellett
kiterjeszteni. Egy délután kirándultak a tengerpartra, útközben azonban
meglepte őket az eső és teljesen átázva vetődtek vissza a városba.
Másnap reggel Illésfalvy lázas volt, estére pedig ágyba kellett
feküdnie. Az orvos könnyebb tüdőgyulladást állapított meg és
szobafogságra ítélte a férfit.
Illésfalvy soha se volt még beteg. Edzett ember létére irtózott a
szobalevegőtől és boldogtalannak érezte magát, ha napjában nem
tölthetett öt-hat órát a szabadban. Most az ágyhoz volt láncolva és
függetlensége egy időre megszünt. Ez az érzés nagyon lehangolta és
eszébe juttatta az élet telét, amikor sorra köszöntenek ránk a
nyomorúságok és testi szenvedések. Ha elgondolta, hogy némely embernek
esztendőket kell szobában, matrác-sírban töltenie, megborzongott és
megdöbbenve nézett vigasz után.
A vigasztalás nem késett. May egész napját ott töltötte oldala mellett,
fölolvasott neki, szórakoztatta és odaadással ápolta. A nagyvilági nő
mintha egészen kiveszett volna belőle; szürke köntösében csöndesen,
félénken járt-kelt a szobában, maga főzte a teát, maga fűtötte a lakást
és aggódva leste az orvos véleményét.
May igen jól hegedült és a hangja is szép volt. Azelőtt e két
tulajdonságát Illésfalvy előtt nem igen érvényesítette, most azonban,
kifogyva az olvasásból és beszélgetési tárgyakból, gyakran elővette
hegedűjét és tovaűzte vele a lomhán haladó időt. Illésfalvy nagyon
szerette a zenét és különös gyönyörűséget talált az ó-francia
románcokban, amelyek csöndes hangulatukkal nemesen illeszkedtek az
ablaktáblákon átszűrődő őszi szinekhez. Amint így kettesben, távol a
világtól, az élettől, távol minden hétköznapiságtól egymás mellett
voltak, a férfi úgy érezte hogy nagyon meg tudják egymást érteni és
nincs szükségük az emberekre, azok tömérdek csinálmányaira,
gondolkodására, társaságára. Dénes lelkének mélyéből egyre jobban
emelkedett ki éveken át féltve őrzött kincse, nagy érzése, amely
életének vezető eleme volt, amely bensejét nemessé, tisztává, férfiassá
tette és elsősorban a szép, a művészi szép egyik gyönyörü virágának
kultuszát jelentette.
Egy késő őszi estén – Illésfalvy már jobban érezte magát és elhagyta az
ágyat – ketten beziguet játszottak. Az ablakokat szilaj eső verte, a
tengerpart felől néha bömbölés hallatszott, mintha valami titokzatos
állat fel-felordítana dühében. Illésfalvy egyszerre letette a kártyákat
és kezébe vette az asszony hófehér ujjait.
– May, – szólt komolyan, – legyen a feleségem.
Az asszony megrezzent.
– Legyen a feleségem, – ismételte Dénes, szembenézve barátnőjével. – Azt
hiszem, meg fogjuk egymást érteni, a lelkem vágyódik a magáé után.
May elgondolkodott.
– Nem voltam erre a kérdésre elkészülve, – felelte azután. – Engedje
meg, hogy előbb önmagammal számoljak.
– Nem, nem, – tiltakozott a férfi, – most válaszoljon, kell, hogy most
rögtön választ adjon! Ha szeret, akkor a felelet nem lehet tagadó és
holnapig se változhat meg; ha idegent lát bennem, akkor jobb, ha rögtön
megtudom.
– Idegent? – mosolygott May szomorúan. – Miért lennék akkor itt? Hiszi,
hogy valami érdek fűz össze bennünket?
Illésfalvy elröstelte magát.
– Bocsássa meg tapintatlanságomat, – szólt megcsókolva barátnője kezét
és tisztelettel, ragaszkodással nézett fel Mayra.
Az asszony végigsimított homlokán, azután az ablakhoz ment s a hideg
táblához szorította fejét. Egy ideig mély csönd honolt a szobában.
Illésfalvy fölkelt és May mellé lépett.
– Beleegyezik? – kérdezte halkan.
Az asszony már visszanyerte nyugalmát; ugyanaz az okos, világos,
határozott nő volt, mint a multban százszor és százszor, ha fontos lépés
előtt állott. Alakja megnőtt, megerősödött a férfié mellett, aki
idegesen és türelmetlenül várta a feleletet.
– Dénes, – vette fel a szót May, – őszintén fogok beszélni és szeretném,
ha maga is őszintén, higgadtan ítélné meg a helyzetet.
Illésfalvy nyugtalanul nézett barátnőjére, aki azonban komolyan,
határozottan folytatta.
– Mindaketten túl vagyunk azon a koron, Dénes, amikor az embernek öröme
telik benne, ha bolondságot követhet el. A mi szemünk, tekintetünk és
ítéletünk meghiggadt, a lelkületünk is nyugodtabb lett. Nem vagyok
rajongó és talán sosem voltam fellengős, nem igen becsültem túl, de nem
is néztem le a lelkem világát. Jól ösmerem magamat és meg tudom bírálni
hangulataimat, indulataimat. Keresztülmentem sok olyan dolgon, amely más
asszonyt még álmában sem környékez meg, az életben tömérdek színnel,
eseménnyel, emberrel, fölfogással ismerkedtem meg, bizonyára sok örömem
és gyönyörűségem is volt. Mindez érzésekből egy emelkedett ki
határozottan, egy uralkodott a többiek felett: a szabadságé, a
függetlenségé. Soha senkinek nem akartam, nem tudtam magamat
alárendelni, soha lépéseimről senkinek nem adtam számot s gyönyörűségem
telt benne, hogy emberektől, nézetektől, talán hangulatoktól is
befolyásolatlanul járhattam a földgolyón. Őszintén beszélek, Dénes: – én
a függetlenségemet senki kedvéért nem tudnám feláldozni.
Illésfalvy elkomorodva nézett az asszonyra.
– És a szerelem nem volna több, mint a szabadság? Kettőnk lelki
közössége nem kárpótolná az elvesztett függetlenségért?
– A szerelem az én szememben ma már nem féktelen szenvedély, nem
vadregényes táj, avagy mindeneket elsöprő elem, – ezek a színek
megtompultak, megcsöndesedtek és megszelidültek lelkemben. Az ember
tulajdonképp csak egyszer szeret igazán, odaadóan, ostobán és mégis
boldogan: amikor fiatal s amikor először ismeri meg ezt az érzést. Ennek
az ideje rég elmult, s talán jobb is így, mert csak tömérdek szenvedést,
gondot, megalázkodást jelent, – legalább nekem… nekem nem adott mást.
Illésfalvy összeharapta ajkait. A benseje idegesen zúgott, vergődött:
mintha a féltve őrizett, drága csecsebecsékkel, finom műtárgyakkal,
holdvilággal szőtt képekkel teli világba egyszerre beférkőzött volna a
nyers észak havas, piszkos szélvihara és szertedobálta, bemocskolta
volna mindazt a gyönyörü fehérséget, kristályos hangulatot, amely
verőfényes napsugárban csillogva nemesítette meg lelkét és szívét.
– Akkor… tehát nem szeret? – kérdezte a férfi tétován, még mindig
reménykedve, hogy csak rossz álommal áll szemben.
May barátjára nézett.
– Dénes, – mondta nyugodtan, – én mindig becsültem magát, ragaszkodtam
önhöz és szerettem is… de a magam érzése szerint. Boldog voltam, hogy
egy okos, jólnevelt, képzett ember társaságában lehetek és szívemnek jól
esett az a meleg érzés, amely önt hozzám fűzte. Borzadok tőle, ezt a
barátságot tönkretenni azzal, hogy örökre egymáshoz kapcsoljuk magunkat,
amikor ösmerem a lelkem nyugtalanságát, hiúságát, kiszámíthatatlanságát.
Valóságos csapás lenne, ha ön engem elvenne feleségül, mindkettőnkre
csak tömérdek bánat és kellemetlenség háramolna belőle. Ez
lehetetlenség, sőt annál is több: ostobaság. Maradjunk meg a régi
barátoknak, akik minden hónapban, minden negyedévben látjuk egymást és
friss hangulatokkal, a távollét által megerősödött érzéssel közelednek
egymáshoz, s amikor észreveszik, hogy alakjuk kölcsönösen megszokottá,
hétköznapivá kezd válni, ismét búcsút mondanak egymásnak és a köztük
lévő kapcsot nem hagyják megrozsdásodni, elkopni… elszakadni.
Illésfalvy megrázta a fejét.
– Nem, nem, – szólt nyugtalanul, – ez lehetetlen, ez hazugság,
megalkuvás, amelybe sosem törődöm bele. Félszerelmet nem akarok ösmerni,
ahogy félig igazat se tudnék mondani.
Csönd lett.
– Most megvet, – vette föl egy kis keserűséggel a szót az asszony, –
megvet, mert igazat mondtam. Ha hazudtam volna, talán minden rendben
lenne és a lelkében az első helyet foglalnám el.
Illésfalvy nem válaszolt, a lelke tele volt keserűséggel, szomorúsággal
és megsértett hiúsággal. Azt hitte volt, ha szívének legbensőbb ajtaját
kinyitja és föltárja féltve őrizett oltári szentségét, a hivők le fognak
borulni előtte, tisztelni, imádni fogják, mint ő maga, aki rajongva
tekintett föl ez érzésekre, és most, ime, a templomba surrant pogányok
hidegen, okosan és kegyetlenül mosolyognak a szentségre, amely
fájdalmában megborzong és szomorúan sötétedik el.
A férfi kicserepesedett ajakkal, leverten, nyugtalanul állt az ablaknál.
May végigsímította haját és elborultan nézte az üvegtáblákon végigfutó
esőt.


VI.
Illésfalvy másnap reggel összecsomagolt és búcsút vett Maytól. Az a
titkos reménye, hogy az asszony utolsó percben meggondolja a dolgot,
félredobja az álarcot és igazi, szerető, nem számoló, nem gondolkodó
nővé változik, aki meleg szeretettel borul nyakába annak, aki őt a
világon minden fölé helyezi, füstté vált. A búcsúnál May szemében
könnycsepp csillogott, de azért az asszony nyugodt és okos maradt.
– Maga túlbecsül engem, és… és talán önmagát is, – ez volt May utolsó
szava, amikor a férfi beszállt a D.-vonatba.
Berlinig Illésfalvy komoran, sötét gondolatokkal eltelve ült fülkéjében.
Emlékezése vissza-visszatért Mayhoz, akinek alakja üdén, karcsún,
frissen csillogott a kikötőváros fekete környezetében. A személyes
csalódásnál a férfinak jobban fájt a félreösmerés, érzelmi világának,
rajongásának ez az önkéntelen lebecsülése, amelyben May részesítette.
Mint sok ember, aki bensejének él s annak becsesebb megnyilatkozásait
istenségként tiszteli, Illésfalvy is bizonyos mértékben önző volt,
jóllehet ezt maga nem vette észre. Dénes azt hitte, hogy az érzelmi
világ tisztelése, a szerelemnek, a nemes gyönyöröknek, az odaadó
indulatoknak imádása a lelki vonások közt az első helyen áll, s nem
akarta belátni, hogy ez tulajdonképp az önzés egy finomabb, csiszoltabb
formáju megnyilatkozása, amely csak a magunk szempontjából lehet
indokolt. Érzékenységének, férfihiúságának fájt, hogy May nem értette
meg e sajátszerü, finoman rajzolt, szines virágokkal ékesített
lelkivilágot, amelynek rejtett mélyén forró megnyilatkozások, gyöngéd
hangulatok, őszinte ragaszkodás és meg nem értett vágyak lappangtak.
Berlinben Dénes egy napot töltött, azután eszébe jutott, hogy az ügynöke
ismételten fölhívta volt figyelmét a botyáni birtokra, egy régi
felsőmagyarországi gazdaságra, amely jutányos föltételek mellett várt
vevőre. Miután úgyis Zsolnán át vitte az útja, Illésfalvy elhatározta,
hogy két napot rászán a birtok megtekintésére. Annál jobb, ha nem
tudják, hogy odaérkezik, legalább pongyolában látja a gazdaságot.
Egy vasárnapi gyorsan alkonyodó délután Illésfalvy fölült a magyar
vonatra. A szakaszban sajátságos találkozása volt: fekete ruhájában,
csöndesen, szerényen ott ült az ismeretlen nő, akivel annak idején
Berlinig utazott volt. Az asszony az ablak felé fordulva foglalt helyet,
de a férfi rögtön megösmerte karcsu termetéről, kékesen csillogó fekete
hajáról.
Dénes úgy érezte, mintha régi barátjával találkozott volna össze. Az
asszony modorában csupa rokonszenves vonás volt, amelyek észrevétlenül,
finoman vonzották magukhoz a férfiakat s mégis tiszteletet tudtak
ébreszteni. Modorában, amely minden ízében finom volt, nem lehetett
keresett vagy követelő vonást fölfedezni, ellenkezőleg, messziről
meglátszott rajta, hogy egy összetört, a sorstól megviselt asszony, aki
ennek dacára emelt fővel, csillogó homlokkal jár a világban s erős
elhatározással teljesíti kötelességét. Ez ellentétes színek nemessé,
emelkedetté, kristálytisztává tették szép arcát, amelyen csak itt-ott
mutatkoztak a gondok szarkalábai.
A Zöld Faluban nem volt különös ujság. Hogy az ősz esővel, hóval
beköszöntött, a férj valamivel rosszabbul érezte volt magát, de az orvos
azt mondotta, hogy mindez csak átmeneti jellegü és az asszony
megnyugodott benne.
– Ha nem veszi rossz néven, – kérdezte a férfi, mikor a vonat berobogott
a fenyvesek árnyékába, – engedje megtudnom a nevét. Nem követek el
tiszteletlenséget?
Az utitárs elgondolkodott.
– Okvetlenül szükséges ez? – mondotta azután.
– Ahogy gondolja.
Az asszony elővett kézitáskájából egy ezüst ceruzát, azután határozott,
egyenes betükkel írta föl: „Bogdány Vera“.
A vonat kerekei elkezdték csattogni: „Bogdány Vera, Bogdány Vera“.
– És… és hová utazik? – kérdezte tovább a férfi.
Vera ijedt tekintetet vetett Illésfalvyra, de Dénes olyan nyugodtan,
egyszerüen nézett reá, hogy az asszony leküzdötte idegenkedését és
lassan odaírta a név mellé ezt, hogy „Füzesér“.
A vonat pillanatra kiért a fenyőkből. A domboldal tetején fehéren,
komolyan, fűzfáktól körülvéve jelent meg a Zöld Falu ködövezte képe.
Vera lehajtotta fejét és lecsukta szemét. Amint arcán a szomorúság
végiglebbent, homloka még jobban csillogott.
Illésfalvyt megérintette ez a kép.
– Talán tapintatlanságnak fogja minősíteni, – szólalt meg, – de meg kell
mondanom, hogy ön egyike a legrokonszenvesebb asszonyoknak, akikkel
találkoztam. Nem bántja ez a közhely? Elhiszi, hogy ezt őszintén
mondtam?
– Elhiszem, – felelte félénken Vera és újra nyugtalanul nézett
Illésfalvyra.
A férfi tovább folytatta.
– Azt is meg tudom mondani, honnét ered ez az érzésem. Az ön mozdulatai,
a tekintete, a hangja nagyon hasonlítanak megboldogult édesanyáméra.
Vera megnyugodott. A szeme hálásan csillogott.
– Köszönöm, – felelte önkénytelenül.
Illésfalvy most hamburgi utazásáról kezdett beszélni s elmondta, hogy
két hétig betegen feküdt.
– És… és egyedül volt az idegenben? – kérdezte az asszony, aki női
ösztönnel megérezte a távoljáró Mayt.
Dénes egy ideig gondolkodott, azután őszintén nézett rá Verára.
– Nem, – válaszolta lassan, – egy asszony volt mellettem, egy asszony,
akiről azt hittem, hogy szeret, hogy meg tud érteni, de akiben nagyon
csalódtam.
Bogdány Vera kinézett az ablakon. A párás üvegtáblák mögött csatakos
mezők, ázott országútak repültek el.
– Talán nem értette meg önt, – szólt az asszony, mintha a kopott fáknak
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Vándormadár: Regény - 3
  • Parts
  • Vándormadár: Regény - 1
    Total number of words is 3889
    Total number of unique words is 1945
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    47.7 of words are in the 5000 most common words
    55.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vándormadár: Regény - 2
    Total number of words is 3772
    Total number of unique words is 1952
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    44.3 of words are in the 5000 most common words
    51.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vándormadár: Regény - 3
    Total number of words is 3837
    Total number of unique words is 2040
    29.6 of words are in the 2000 most common words
    42.1 of words are in the 5000 most common words
    48.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vándormadár: Regény - 4
    Total number of words is 3895
    Total number of unique words is 1911
    33.1 of words are in the 2000 most common words
    47.2 of words are in the 5000 most common words
    54.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vándormadár: Regény - 5
    Total number of words is 3789
    Total number of unique words is 2018
    29.1 of words are in the 2000 most common words
    41.1 of words are in the 5000 most common words
    48.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vándormadár: Regény - 6
    Total number of words is 3889
    Total number of unique words is 1965
    32.3 of words are in the 2000 most common words
    44.8 of words are in the 5000 most common words
    51.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vándormadár: Regény - 7
    Total number of words is 3925
    Total number of unique words is 1984
    30.9 of words are in the 2000 most common words
    45.1 of words are in the 5000 most common words
    52.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vándormadár: Regény - 8
    Total number of words is 3845
    Total number of unique words is 1894
    30.6 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vándormadár: Regény - 9
    Total number of words is 2822
    Total number of unique words is 1575
    35.0 of words are in the 2000 most common words
    47.6 of words are in the 5000 most common words
    54.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.