Vándormadár: Regény - 3

és cserjéknek beszélne. – Azt hiszem… a legtöbb ember félremagyarázhatja
önt.
– Miből következteti ezt?
– Megmondom nyiltan. A megjelenése, a modora, a külseje azt a benyomást
keltik, mintha sokat látott, tapasztalt világfi lenne, egy kissé
könnyelmü, gyorsan élő és keveset gondolkodó. És alapjában ön… talán jó
és becsületes ember.
– Milyen sajátságosan fejezi ki magát, – gondolta el Illésfalvy.
– Azt hiszem, – folytatta tovább az asszony, – hogy az a férfi, akinek
az édesanyja lebeg a szeme előtt, nem lehet rossz.
– Csak szerencsétlen. Hiszen többnyire olyankor jut a szülőnk az
eszünkbe.
– Meglehet. Én már gyermekkoromban elvesztettem az édesanyámat és
apámat, ez az érzés tulajdonképp ösmeretlen előttem. A szenvedésben
korán volt részem és talán ez teszi, hogy megszoktam az életet komolynak
és felelősségekkel telinek látni. Örömben ritkán volt részem, s ha
mosolyogtam is, mindig úgy éreztem, hogy egy titkos hatalom állandóan
mögöttem áll és bármely pillanatban lecsaphat rám. Éppen azért
bizalmatlan voltam a sorshoz, az emberekhez és gyáván jártam a földön.
Lehet, hogy igazi boldogság nincs is a halandók között, vagy legalább is
kevesen vannak, akiket erre az égben kiválasztottak.
Illésfalvy előtt lassan egy új világ nyílt meg, egy csöndes, szomoru és
mégis érzésekkel teli ország, amely merőben elütött azoktól a képektől,
amelyeket eddig, földi pályája tarka fordulatai közben, megpillantott.
Amerre ő járt, mindenütt a szerencsét, a boldogságot, a napfényt
hajszolták, a szenvedések fekete örvényekként tüntek föl, amelyekben az
ostobán kegyetlen sors az életet akarja megfojtani. Aki tehette,
menekült e sötét környezetből, elkergette oldala mellől az árnyakat,
kétségbeesve viaskodott a kék égboltért, a szinek csillogó országáért, a
zavartalan boldogságért. Ez az asszony pedig csöndesen megadta magát a
végzetnek, beletörődött a szomorúságba, azt mintegy az élet tartozékának
tekintette és törékeny termetével, gyönge kezével megbirkózott az
árnyakkal. Milyen más világ volt ez, mint az övé, milyen nyomott, mennyi
szenvedéssel teli, mily messze tőle áll a felvidéki kis ház, ahol Vera
csöndesen él a gyermekének, a bánatának, a kötelességének.
Beesteledett. Az asszony kimerülten hajtotta oldalt fejét és mialatt
Illésfalvy tovább beszélt élményeiről, a tengerparton látottakról, az
élet nyomorúságáról, Vera lassan elaludt. Mikor lehunyta szemét, arcán
elsimultak a gondok ráncai, ajkáról eltünt a fáradt, szenvedő vonás.
Dénes kiment a folyosóra s szivarozva sétált föl-alá.
Amikor közel jártak Zsolnához, a férfi halkan belopózott a podgyászáért.
Akármilyen csöndesen szedte le azonban holmiját, Vera mégis fölébredt és
csodálkozva, álmosan nézett Illésfalvyra.
– Kiszáll? – kérdezte megdörzsölve szemét. – Hol vagyunk?
– Két állomással Zsolna előtt. Ne zavartassa magát. Aludjon tovább.
Vera megint levetette a keztyűjét, mint első találkozásukkor és
odanyujtotta kezét Illésfalvynak.
– Viszontlátásra, – mondotta nyugodtan, – viszontlátásra, ha ugyan még
összevetődnek utaink.
A férfi egy percig gondolkodott, azután rávetette tekintetét az
asszonyra.
– Engedje meg, hogy néha érdeklődhessem iránta, hogyan van, hogyan
telnek a napjai… Megengedi?
Vera félénken nézett Dénesre.
– Nem, nem, ez nem lehetséges… – felelte ijedten.
– Akkor hát Isten önnel. Kívánom, hogy minden jóra forduljon.
Illésfalvy kiszállt. Amikor elhaladt a kocsi előtt, az ablakban ott állt
az asszony és kinézett a párás táblákon. A tompa keretben alakja egy
régi, nemes képre hasonlított, amelynek vonásain évszázadok elfojtott
bánata ömlik el.


VII.
A kis állomásról Illésfalvynak egy rossz bricskán félnap hosszat kellett
kocsikáznia, míg eljutott az eladó birtokra. Botyán vidéke meglehetősen
szomoru volt. A keskeny mezei út birkalegelők, sivár dombok közt
húzódott el, amelyek tele voltak ágyugolyónyi fehér kövekkel. Az ember
azt hihette volna, hogy a szikladarabok nyomtatéknak vannak rárakva a
sovány libapázsitra, nehogy a szél hirtelen gondolatában az egész
mindenséget elvigye. Falu csak nagyritkán akadt az útvonalban:
koromszagu, fekete tót fészkek, amelyeknek fatornya félénken lapult meg
a girbe-gurba szilvafák közt. Egy-egy fordulónál gyors hegyipatak
bukkant föl; az apró hullámok türelmetlenül rázták a beléjük hajló
fűzágakat.
Este volt, mikor végre bevetődtek a botyáni portára. Egy öreg kuvasz
fáradt csaholással köszöntötte őket; egyéb élet nem igen mutatkozott az
oszlopos épület körül. A Zsolnán fölvett tót fuvaros leszállt a bakról,
bement a kuriába és nagysokára Szeberényi urammal, egy magyarruhás,
nagyot halló gazdatiszttel tért vissza.
– Bocsánatot kérek, – szólt a szittya tisztelettel hajolva meg a
látogató előtt, – de már éppen lefeküdni készültem. Ilyenkor, őszfelé,
nem sok dolog akad, a máriást pedig elunja az ember. Tessék beljebb
fáradni! Héj, Anka!
A cselédházból egy lompos, tót cseléd mászott elő.
– Fütsetek be az uriházba és hozzatok gyertyát! – intézkedett a
magyarruhás, megcsörrentve kulcsait.
– A régi gazda nincs már itt? – trombitálta Illésfalvy Szeberényi uram
fülébe.
– Nem, nem, – felelte az öreg fontoskodó szomorúsággal. – Nem akarja
látni, hogy költözködik új úr a portára! Tessék beljebb kerülni!
Az ócska ház ajtaja éles csikorgással nyilt meg. A szobákból kripta-szag
csapódott ki. A gyertya táncoló világánál egy széles, meszelt falu,
pipatóriumszerü helyiségbe léptek, amely tele volt csibukszárakkal,
dohánytartókkal, pipaszurkálókkal. A szögletekben apró, kényelmetlen
ripszbútorok állottak. A falon acélnyomatok lógtak: Petőfi búcsúja és
Napoleon a Bellerophon fedélzetén. A zajra egy dongó légy fölébredt és
haragos zümmögéssel csapódott neki az ablaktábláknak.
Illésfalvy kellemetlenül érezte magát. Hirtelen eszébe jutottak Schümann
bizalmas apró szobái a hamburgi, márványfalu Heine-házban, a nesztelenül
lépő, komolyarcu pincérek, az élesen csiszolt poharak, a csillogó
ezüsttálak és a szőnyeges falak közt kavargó könnyü, illatos szivarfüst.
A szolgáló nagy csomó fával a kötényében lépett be és telerakta a
cserépkályhát, amelynek egyik oldalán menten vékony csikban tört ki a
füst.
– A nagyságos úr már vacsorázott? – szólalt meg a szittya, aki még a
legegyszerűbb szavakat is sajátos ünnepélyességgel hangsúlyozta és
felkiáltójelezte.
– Nem vagyok éhes.
– Egy pohár savanyubort?
– Köszönöm, – harsogta Dénes mosolyogva.
Csönd lett.
– Milyen tulajdonképp a birtok? – kérdezte Illésfalvy a tűzhöz
telepedve.
– A birtok? Biz’ az kissé el van hanyagolva, nagyságos uram! Az én jó
gazdám sora az utolsó időben meglehetősen rosszul ment! Nem lévén
készpénzünk, a fundus instruktust kellett megtámadnunk. Éppen ez okból a
gazdaság nincs prima állapotban.
A beszélgetés szünetelt.
– Mi az a fehér épület a kertben? – kérdezte a vendég egy a kertben álló
apróhomloku, lépcsős, vasajtós házra mutatva.
– Az a családi kripta! – felelte az öreg.
Megint elhallgattak. A süket gazdatiszt békésen nézegetett maga elé és
az üstökét simogatta. Semmi kötelezettséget se érzett magában, hogy
csevegjen, és türelmesen várta, hogy Dénes végre jóéjt mondjon neki.
– Hol fogok aludni? – kérdezte egy idő mulva Illésfalvy.
– Az ágyas ház a szomszéd szobából nyílik, nagyságos uram, – felelte
Szeberényi predikátori hangon. – Ott is befüttettem.
– Nincs valami olvasni valója, bátyám uram?
– De igen. Az ágyasházban, az almáriumban, sokféle könyvet talál
nagyságod. Ott van a „Honderü“ is, és az „Életképek“ minden évfolyama!
Az öreg nagyságos úr mindig ezeket olvasgatta, mígnem a szél megütötte.
Nyugodjék békével, türelmes és emberséges úr vala!
Illésfalvy elszítt egy szivart, aztán nyugovóra tért. A mennyezetes,
Rákóczi-ágyban feküdve, a tört zsalugátereken át kilátott a kertbe,
amelynek hervadt kőrisfái között csöndesen, komolyan húzódott meg a
kripta. Minden néma és ócska volt: a megroppant fák, a bozótos cserjék,
a roskatag padok, a félkaru, megzöldült szobrok, a veteményes kert
földig hajló kerítése, a begyöpösödött, bedőlt filagóriák. Szinte
lehetetlennek látszott, hogy hajdan más élet járt erre, hogy az
istállókban fiatal paripák ficánkodtak, a tölgyek alatt jókedvü urak
poharaztak és a kerti utakon szép asszonyok, fiatal leányok sétálgattak,
palotásról, gavallérokról, boldogságról beszélve.
Dénes nem tudott aludni. A szobában lengő kriptaszag a mellére
nehezedett, ki kellett nyitnia az ablakot. Egy ideig az „Életképeket“
olvasgatta, azután a párkányra támaszkodva kinézett az éjszakába. A
kuvasz néha rekedten vakkantott egyet, hébe-korba egy, az időszámolásból
kivénült kakas kukorékolt. Éjfél után fölbukkant a hold és a
messzeségből, ólmos vonásokkal megrajzolva széles mocsár emelkedett ki,
amelynek nádja – a csöndben a házig lehetett hallani – lassan zizegett.
Reggel Illésfalvy körülkocsizta a birtokot. Miként a porta, a
szántóföldek, szőlők, erdők is el voltak hanyagolva. A gazdatiszti
lakások, bevert ablakkal, üresen állottak, a szőlőket gaz lepte el, a
vetemények magba szaladtak. Embert alig lehetett valahol látni, csak a
mocsárnál lézengett egy tót, aki báránytürelemmel halászgatott a piszkos
lében.
Fele úton szapora, hideg felvidéki eső kezdett hullani, oly erősen, hogy
Dénesnek másfél órára egy bedült présházba kellett menekülnie. A vidék
most egész komor lett. A földek lucsokká áztak, a fák kopasz galyairól
csurgott a víz; a varjuk lomha szárnycsapásokkal vándoroltak ide s tova.
Kelet felől köd ereszkedett le, amely megnagyobbította az ákácok púpjait
és az árokparti cserjéket.
Illésfalvyra egyszerre ráborult az egyedüllét árnya. A fuvaros békén
elaludt pihenő szekerén, a lovak közömbösen nézték a gyorsan növekvő
sarat s nyilván azon gondolkodtak, mint lehetne a kátyu megkerülésével
egyenesen az istállóba repülni. De ha nem lehet, az se baj; ilyen az
élet, dolgozni és izzadni kell a szénáért… Dénes rosszkedvében
rágyujtott, de még a szivar is csapnivaló volt, sercegve égett és
hirtelen megszenesedett.
A présházban csípős hideg honolt. Illésfalvy egy ideig föl s alá járt,
tornázott, a karjait csapkodta, de, hiába, a nátha már megfogta. Az idő
lassan telt, kint egyre szaporábban kopogott az eső. A világ mintha ezer
és ezer mértföldekre lett volna tőle, elsáncolva mocsarakkal, sűrű
ákácokkal, járhatatlan, sáros hegyoldalakkal. A nedvesfalú kalyibában
ácsorogva, a férfi egyszerre undorodni kezdett az átázott földektől,
zörgő kukoricásoktól, ködös mocsaraktól, és emberek, élő lények,
melegség és szinek után vágyódott. A szomoru hangulat ránehezedett a
lelkére és azt is fakónak, kopottnak mutatta: sehol egy barátságos
szöglet, egy nyugodt emlék, sehol senki, aki meg tudná érteni ezt a
megnyilatkozni kívánó meleg érzést, amely szíve mélyén, félreösmerve,
lealázva húzódik meg. Évek óta most látta először, milyen egyedül van,
személye milyen közömbös az emberek millióinak, milyen sivár módon
telnek üres napjai.
Dénes kedvetlenül ült le egy ócska hordóra és visszagondolt a hamburgi
napokra. A mocsarak ködjéből lassan, üde vonalakban lépett ki May
alakja, homloka sugárzott, szép csillogó szeme belevilágított a
salétromfalú présházba, elkergetve onnét az unalom és meghasonlás szürke
árnyait.
– Oh, ha itt lenne, – szólt magában a férfi, de a következő percben
ismét úrrá lett gondolatai fölött: fölkelt és fölrázta a kocsist.
– Menjünk haza, – kiáltott rá az álmos legényre, aki rosszkedvüen
engedelmeskedett, a lovak közé vágott és nagy zökkenésekkel vezette le a
hegyről ócska alkotmányát.
A botyáni kuria a szokott némaságba burkolózott, az alacsonyhomloku ház
komolyan nézett az esőfelhőkbe, amelyek lassu hullámokként követték
egymást. Szeberényi uram ki akart tenni magáért és ünnepi ebéddel, –
malaccal, nyúlpecsenyével, kürtös kaláccsal – várta a vendéget. Az
ebédlőben a facsillár volt fölgyujtva; az asztalon – buzavirág-kék
vázában – nagy csokor őszirózsa pompázott. A kandallóban teljes lánggal
lobogott a tűz.
Illésfalvynak ma se volt étvágya. Alig evett valamit és szórakozottan
hallgatta a süket kasznár fejtegetéseit a régi balpárt csodálatos
tevékenységéről. Az öreg úr egy ideig elfecsegett a hatvanas, hetvenes
évek politikájáról, azután a szegénylegényekre tér át, majd néhány
sajátságos vadászkalandot mesélt el, de utóbb belátta, hogy a vendégnek
nincs kedve csevegni s azért elhallgatott, nyugodtan kvaterkázott és
csak néha sóhajtott föl.
Ebéd után Illésfalvy leült a tűz mellé és elaludt. Késő este volt, mikor
fölébredt, rosszkedvüen és azzal az érzéssel, hogy, kialudva lévén,
ismét álmatlanul fogja az éjszakát tölteni. Az unalom kétségbeejtően
borult rá az ódon kuriára. A gazdatiszt már lefeküdt volt, a házban csak
a tót cseléd volt még ébren, az is el-elbóbiskolt a hideg tornácon,
ahová a vén szittya ültette volt, hogy ha a vendégnek valamire szüksége
volna, kéznél legyen.
Az eső kissé elállt s Illésfalvy kiment egyet sétálni. Az utak tele
voltak sárga levelekkel, a fák közt rothadt szag terjengett. Dénes
végigbotorkázott párszor a kerten, aztán a sötétben beléütődött egy
ócska gipszvázába – a belvederi Apolló orr nélküli utánzatába, – amely
eldőlt és összetört. Pár perc mulva újra szakadni kezdett az eső és a
sétát félbe kellett hagyni.
Az éjszaka, mintha sohase akart volna véget érni. Illésfalvy egy ideig
olvasgatott, aztán föl s alá járt, teát főzött magának, végignézte a
pipákat, az ócska rézmetszeteket, az évszázados bútorokat, a buzogányos,
rókaprémes, szögletes és komoly arcképeket, a falakon elhelyezett
rozsdás fegyvereket, agár-billikomokat, szarvasagancsokat. Közbe
el-elszundított a karosszékben, de a régi szekrények pattogására untalan
fölébredt és újra kedvetlenül kezdte járni a szobákat. Hajnalra kialudt
a tűz és a lakás egész kihült.
– És vannak, akik évtizedeken át így tudnak élni, – gondolta el a férfi,
– minden nemesebb indulat, akarat, tehetség nélkül, állati módon
tengődve egyik napról a másikra. Vannak emberek, akiknek elég, ha reggel
végigjárják a csatakos földeket, kiveszekszik magukat a béreseikkel,
ebéd után elszívják a pipájukat, elolvassák a kalendáriumot,
megexeciroztatják a vizslájukat s azzal befordulnak az ágyba és tovább
álmodják mindazt, amit nappal cselekedtek: a kvaterkát, a pipát, a
vizslát, a kalendáriumot! Ez volna az élet?
Egyszerre nagy türelmetlenség fogta el. Azt szerette volna, ha már
reggel lenne, befogathatna és vad hajszában menekülhetne ez átkozott
vidékről, amelynek elmaradottsága, köde, ridegsége úgy rákapaszkodott a
lelkére, mint a botyáni feneketlen útak sara a kocsikerékre. El innen,
el, egy melegebb, szebb vidékre, ahol színek, érzések, hangulatok
laknak, ahol vér lüktet, ahol a lélek s a benne rejlő elemek meg tudnak
nyilatkozni, megértésre találnak, ahol világosság és levegő van, éltető
levegő, amely kacagva cáfol rá a dohos kriptaszagra, a rothadó
falevelekre, a fűzfák közt elhúzódó nyirkos mocsarakra!
Mint odakint a présházban, szeme előtt egyszerre újra fölelevenedett May
alakja, szebben, ingerlőbben, mint valaha. Az asszony finom ajka körül
titokzatos mosoly játszott, tekintete kérdőn, puhán tapadt Dénesre. A
látomás oly élénk volt, hogy Dénes belérázkódott. Vadul érezte, hogy
vissza kell térnie Mayhez.
Kint szürkülni kezdett. A ház előtt álló fák csillogtak az esővíztől.
Illésfalvy lement az istállóba és felköltötte a fuvarost.
– Készülj! – kiáltott rá türelmetlenül. – Vigyél a vasuthoz!
A nap akkor bukott föl a pajták mögött. A keleti nádas vörhenyesen
csillogott, aztán megtört a sugarak ereje. A botyáni portának csak
bizonytalan szürkeség jutott, amely összefonta a cserjék, ákácok,
meggörnyedt szilvafák fáradt körvonalait.
Pár óra mulva Dénest ismét Németország felé vitte a vonat.


VIII.
A hosszu úton Illésfalvy elgondolkodott a történteken. Érezte, hogy amit
cselekszik, föltétlen, szomoru megalázkodás és nem illik bele az érzelmi
világról való régi gondolkodásába. Ha visszatér Hamburgba, ezt csak
önérzete föláldozása árán teheti meg, és May egyszer s mindenkorra úrrá
lesz benső élete fölött. Egy-egy percre a férfi összeszedte magát és
elhatározta, hogy a következő állomáson kiszáll és visszatér Sámsonba. E
pillanatokban, mintegy villámfénynél, tisztán látta, mily dőreséget
akart elkövetni. Az akarata, a józansága tiltakozott, de aztán eléje
állott May napsugaras, mosolygó alakja és könnyü kézzel simított végig
számadásain. Illésfalvy lelkén végigrezgett a tudat, hogy e bűvös
hatalommal szemben tehetetlen, és csüggedten, mégis boldogan engedte át
magát e sajátos érzésnek.
– Ki tudja, – elmélkedett Dénes, – talán éppen ez az igazi szerelem,
amely elüt a hétköznapi élet szabályaitól, amely föléje kerekedik a
kétszer kettő négynek? Az iskolai szabályok szerinti szerelem, nagy
megértéssel, példás összhanggal, kifogástalan megnyilatkozásokkal csak
az óragépre járó embereket elégítheti ki és ki kell, hogy merüljön a
megszokásban. Az igazi szerelem megérthetetlen, megfejthetetlen,
titokzatos, mint maga az élet, amelynek legcsodálatosabb
megnyilatkozása.
Mindez csak vigasz volt, de Illésfalvynak nem volt sok kedve, hogy
önmagának ellentmondjon. Lassanként belényugodott a helyzetbe, s a vágy,
hogy újra karjaiba zárhatja a szép asszonyt, hogy visszavarázsolja a
meghitt napokat, diadalt aratott fölötte. A dolgokat, melyek kiszakadtak
körünkből, kisiklottak kezünk közül, az ősember hajlandóságával mindig
jobban szeretjük, mint azokat, amelyek sajátjaink; ez az egyszerü
szabály sikerrel tud megbirkózni a legacélosabb izom, a
legfegyelmezettebb elme erejével. Az egészségünk értékét csak akkor
ismerjük meg, mikor azt elvesztettük, a boldogság is mint emlék ragyog
legnemesebb fényben.
A Hotel zu den Vier Jahreszeiten portása sajnálkozva hajlott meg Dénes
előtt.
– Ő nagysága tegnap utazott el, – mondta a jó borravalót adó vendéget
megillető tisztelettel.
– Nem mondta meg, hová?
– A címét nem méltóztatott hátrahagyni. Megparancsolta, hogy esetleg
ideérkező leveleit tartsuk vissza.
– Azt sem mondta meg, mennyi időre utazik el?
– Ő nagysága csak azt közölte velünk, hogy hosszabb időre távozik el.
Illésfalvy összeharapta ajkait. Tehát May fölégette maga mögött a
hídakat: nem akarta, hogy Dénes megtudja, merre ment, a leveleire,
sürgönyeire se volt kíváncsi. A férfi lelkét újra a csalódás és
megsértett férfiui hiúság érzése járta át.
A portás tisztelgett s egy másik utassal állt szóba, aki a gőzfürdő után
tudakozódott.
Dénes fölhajtotta a kabátja gallérját és végigsétált az Alster partján.
Borús, szeles idő volt, a tenger felől haragos felhők tolakodtak a barna
rajzu, keskeny homloku házak felé. A kis vízmenti pavillonban, ahol
annyi kellemes órát töltöttek el, alig egy-két ember lézengett, a
pincérek ásítva nézegették a pohárszék tengeri rákjait.
Mikor a férfi a Lloyd épülete elé ért, egy kockásruháju kocsis mélyen
leemelte előtte kalapját. Schmiedt volt, az Oppenheimer legjobb
fiakkerese, aki hamburgi tartózkodása alatt nap-nap után kiszolgálta
Illésfalvyt.
Dénes megállott; tekintete megcsillant. A szerelmes ember minden követ
megmozgat. Hátha a szemfüles legény tud valamit Mayról?
– Nos, hogy van, Schmiedt? – kérdezte szokott jóindulatával. – Mi ujság
Hamburgban?
– Oh, nem sok, – felelte a kocsis mosolyogva. – Tegnap a vasutra vittem
a nagyságos asszonyt…
– Berlinbe utazott, nemde? – vetette oda, közömbösséget tettetve Dénes.
– Igenis. A nagyságos aszony a D.-vonattal utazott el. Szolgálhatok
talán a nagyságos úrnak?
– Köszönöm. A legközelebbi vonattal magam is megyek.
– Akkor talán máskor… – emelte meg vadászkalapját a kocsis.
– Talán máskor, – válaszolta Dénes, akinek gondolatai már másutt
kalandoztak.
A D.-vonatnak Hamburg és Berlin között csak egy nagyobb állomása van:
Wittenberga. Valószínü, hogy May nem ide ment; – nem szerette a csöndes
és unalmas helyeket – így tehát nem állhat más föltevés, minthogy az
asszony a porosz fővárosba utazott. Illésfalvy gyorsan visszatért a
szállodába, s egy óra múlva már Berlin felé tartott.
Dénes jól emlékezett rá, hogy May a multban egyszer-kétszer sürgönyzött
volt neki a porosz fővárosból, s olyankor címéül mindig a
Bristol-szállodát jelölte meg. Berlinbe érkezve tehát Illésfalvy a
Bristolhoz hajtatott.
A portás emlékezett Mayra, aki nem fukarkodott a borravalókkal és mindig
a legjobb szobákat kérte.
– A nagyságos asszony ezelőtt nyolc héttel lakott nálunk, – felelte, –
azóta, sajnos, nem volt szerencsénk hozzá.
– Volna-e mód rá, – kérdezte a férfi, – megtudni, hogy a nagyságos
asszony, ha tényleg Berlinben van, melyik hotelben szállt meg?
– Hogyne volna. Meg fogom bízni egyik idegenvezetőnket, aki ügyes ember,
fürkéssze ki a címet. Pár óra mulva nagyságod választ fog kapni.
Illésfalvy átöltözködött, aztán lement az Unter den Lindenre. Egész
Berlin, főképp az idegenek, napjában legalább egyszer megfordulnak a
hársfák alatt; ha a sors kegyes, gondolta el a férfi, talán már itt
ráakad az eltünt barátnőre. Dénes másfél óra hosszat türelmesen járkált
az emberáradatban, lökdöstette magát a járókelőktől, benézett minden
üzlethelyiségbe, de hiába, az asszony finom alakja nem akart a
hullámokból fölbukkanni.
Illésfalvy még egy kísérletet tett a Friedrichstrassen, majd lesétált a
vöröslombu fákkal telitüzdelt Thiergarten felé. Sehol semmi. Ha
messziről egy angolosan öltözött, karcsu nőt látott, a férfi szíve
megdobbant, és Mayt sejtette benne, de csakhamar kiderült, hogy
csalódott és Illésfalvy pár percig rosszkedvűen, de aztán ujuló reményre
kapva, folytatta útját. Valami azt súgta neki, találkozni fog vele;
szinte követelte a sorstól, hogy rábukkanjon az asszonyra, akinek
közelségét titokzatos hangulatban érezte. De hasztalan, egyik perc a
másik, egyik negyedóra a másik után pergett le, és May könnyü körvonalai
nem akartak kibontakozni a vidáman, lázasan nyüzsgő tömegből.
Dénes végre is föladta a harcot és fáradtan tért a szálloda halljába. A
kapus fülkéjében egy szürke pofaszakállas, feketekabátos férfi várt reá
és mély tisztelettel hajlott meg előtte.
– Ez az az ember, – szólt a portás diszkréten.
Illésfalvy fölhívta szobájába az idegenvezetőt.
A pofaszakállas tényleg nagyon ügyes ember lehetett, alig két óra alatt
kifürkészte a következőket: May tegnap Berlinben járt, a
Carlton-szállóban vett lakást, s délután négyig nem mozdult ki a házból.
Uzsonna előtt automobilt rendelt, kikocsizott a Thiergartenbe s onnét
hétkor hazatért. Ekkor levelet írt, fodrászt hivatott, átöltözött és
elment a Lessing-színházba Wallensteinhoz. Reggel a „hölgy“ elutazott és
pedig Franciaország felé.
Dénes arca elborult.
– A címét nem hagyta hátra? – kérdezte nyugtalanul.
– Nem. Őnagysága megjegyezte, hogy nem vár leveleket.
– Köszönöm.
Illésfalvy a zsebébe nyult és ötven márkát adott az idegenvezetőnek. A
pofaszakállas mélyen meghajlott, azután távozni készült. Mikor az
ajtóhoz ért, Dénesnek eszébe jutott valami. Az asszonynak Berlinben élt
egy nőrokona, egy gyáros özvegye, akit futólag ő is ismert
Magyarországból, s akinek különcségeiről May gyakran beszélt neki. Az
özvegy Pozsonyban született, a férje annak idején Németországban a
legjobb faredőnyöket készítette. Hátha itt akadna nyom?
– Várjon egy percig, – szólt Illésfalvy. – Talán megtudhatja, nem volt-e
a nagyságos asszony egy magas, kissé őszülő hölgy társaságában a
színházban?
A pofaszakállas tagadólag intett.
– Ő nagysága, – felelte jegyzőkönyvébe tekintve, – egész berlini
tartózkodása alatt csak egy látogatót fogadott, egy feketeszakállas,
orosz urat, aki prémes bundában járt. Az illető nevét azonban,
tekintettel az idő rövidségére, nem sikerült megtudnom.
Illésfalvy visszahőkölt. Mintha úri társaságban, tisztességes, művelt
emberek közt járva, egyszerre valaki komiszul, orozva, hátulról fejbe
verte volna. Mintha a villamfényes tiszta szobából, a kifogástalan
szőnyegről egyszerre a lápba került volna, amelynek moszatja besározza a
kabátját, a tiszta gallérját, a lelkét.
– Igaz ez? – kérdezte nyersen az idegenvezetőtől.
– Méltóztassék adataimat ellenőrizni, nagyságos uram. A Carlton portása
is megerősítheti őket.
– Köszönöm. Legyen szíves és hagyjon magamra.
A pofaszakállas szertartásosan meghajlott és eltávozott.
Illésfalvy egy-kétszer föl s alá járt a szobában, aztán leült egy
karosszékbe és tágranyílt szemmel nézett a kandalló tüzébe. Egy ideig
érzéketlen volt, nem hallott, nem látott, azután lassan föleszmélt és a
lelke megtelt undorral. Az erős, az okos férfi eltünt, a szobában csak a
kijátszott, lebecsült ember maradt, akinek a keze lassan, önkénytelenül
ökölbe szorult. Lelke sajogva érezte, milyen nevetségessé vált benső
világa, nemes érzése, s arcán a szégyen pírja szaladt végig. Ime, ennek
a nőnek ajánlotta tehát fel szíve kristálytiszta, becsületes kincseit,
ezt a nőt szerette, ebben a nőben akarta megtalálni a világ fölött álló,
mindent lebíró nagy érzést, ez a nő jelentette volna neki az életet és a
halált?… Oh, mily utálatos mindez, mily megalázó ez a pofon, amely a
lelkét érte!
– El, el! – riadt föl benne egy hang. – Elég volt!
Dénes az órájára nézett. Még volt annyi ideje, hogy a magyar vonatot
elérje. Gyorsan összeszedte podgyászát, és kihajtatott a vasutra. A
vonat éppen indult. Félóra mulva Berlin tűzvarázsa lassan beleveszett a
fenyvesek fekete árnyába.
– Vége van, – mondta Dénes magában és erős, okos iparkodott lenni. –
Vége van.


IX.
Németországi útjáról hazatérve, Illésfalvy több hetet Sámsonban töltött.
Ez idő alatt Dénes nem járt sehová, elkerülte a megyei székhelyet, a
vendégszerető szomszédokat, a különböző társas összejöveteleket, s
egyetlen szórakozása a vadászat volt. A sámsoni határ, tarkán tovahúzódó
domboldalaival, hatalmas tölgyeseivel, irtatlan nádasaival váltakozó
teret nyujtott e nemes mulatságnak, amelynek a férfi gyermekkora óta
csüggedetlen szenvedéllyel hódolt. Az idők folyamán a számtalanszor
látott erdő-mező Dénes szemében lassan kivetkőzött komor, természetadta
mezéből és lélektől sugárzó ábrázatot öltve, meghitt barátjává lett
Illésfalvynak, aki egész Sámsonon ebben a környezetben érezte magát
legjobban, ebben a világban élt gondolatainak legszívesebben.
A férfi, puskával vállán, rendszerint kora reggel indult el s késő este
vetődött haza. Utján egyedül öreg vizslája kisérte, csak ritkán történt,
hogy erdőlegényét is magához szólította. A hosszu kóborlásokon
Illésfalvy gyakran emlékezett vissza a lefolyt hetekre. Az első zord
órák után a férfi erős akarattal kiegyenesedett, úrrá lett magán, és
lelke sajgását zárkózottság, kedvetlenség váltotta föl. A húszéves
emberek kétségbeesésén Dénes régen túl volt; nála a fájdalom inkább
megadást, elszomorodást, világnézete elsötétülését, semmint lázadást és
istenkáromlást jelentett. Miután sokkal büszkébb ember volt, semhogy
bánatát bárkivel közölte volna és mindig gondosan elkülönítette belső
életét a világ zajától, a férfi még Tekla előtt se árulta el a
valóságot, s a leány csak a nők finom érzékével sejtette, hogy barátja
lelkén havas felhők vonulnak át.
Teklán nem lehetett észrevenni a megpróbáltatást, amelyen Illésfalvy
hamburgi utazása alatt keresztülment. Mint azelőtt, amikor még maga se
tudta, hogy Dénest szereti, a leány újra mosolygó, figyelmes és
ragaszkodó barátnője lett a férfinak, akinek félénk gyöngédséggel
viselte gondját. Ha Illésfalvy hajnalban fölkelt, Tekla már ébren volt,
csöndesen behozta a lámpavilágította ebédlőbe a teát, elintézte a
levelezést, s aztán följegyezte a gazdaságnak szóló parancsokat.
Illésfalvynak az a félelme, hogy a leány a rája mért csapás
következtében csöndes kisértetté, az elfojtott bánat érzelgős árnyává
válik, alaptalannak bizonyult. Mintha kettőjük közt semmi se történt
volna, Tekla szerényen, mégis fesztelenül mozgott régi barátja körül,
egy pillantása, egy szava nem árulta el, hogy örök érzéssel szereti
Dénest, elfogulatlan modora semmivel se tért el a rendes szegénysorsu,