Vándormadár: Regény - 6

féltem, azt hittem, hogy elveszítem a boldogságomat és nem tudtam, mit
csinálok… Mikor May levelét a postára küldte volt az inassal, a folyosón
elvettem Jancsitól a boritékot és fölnyitottam… Nem tudtam elhinni, hogy
csakugyan szakított May-jel…
Illésfalvy arcát pirosság öntötte el.
– Ezt nem cselekedte helyesen, – szólt élesen. – Más véleményem volt a
gondolkozásáról.
Tekla megfogta a férfi karját.
– Hiszen úgy szeretlek, – suttogta sírva, – és oly szerencsétlen voltam…
Más asszony se cselekedett volna másképpen…
Illésfalvy lefejtette magáról a két kis kezet.
– Nagyon kérem, – mondotta kelletlen érzéssel lelkében, – hogy az
ilyesmit ne cselekedje meg máskor. Remélem, számíthatok reá? – tette
hozzá szárazon.
A leány megszégyenülten állt előtte. Amint zokogott, az arcáról
egyszerre eltünt a fiatalos szépség, a tiszta derü; vonásai fáradtaknak,
öregeknek tetszettek.
– Mindennek Szentandrássy az oka, – szólalt meg Tekla szomoruan. –
Amióta ő itt van, maga megváltozott, nem érzi többé jól mellettem magát
és visszavágyik a nagyvilágba.
Illésfalvy megrezzent. A leány – pár közvetlen, ösztönszerü szóval –
világosan mutatott rá arra az érzésre, amely a férfi lelkében,
leálcázva, sötét rejtekutakon járva, föl-fölbukkant. Tényleg, amióta a
festő Sámsonban tartózkodott, Dénes gondolatai más körben forogtak, más
hangulatokkal szítták tele magukat, messze elröpültek a Tekla
hétköznapi, csöndes világa fölött.
A leány észrevette Illésfalvy habozását és megragadta az alkalmat.
– Oh, hadd, hogy Szentandrássy elmenjen ebből a csöndes, békés házból, –
könyörgött kezét összekulcsolva, – küldd el innét ezt az embert, aki el
akar ragadni tőlem, aki eléd varázsolja egy más világ képeit, hogy ne
érezd magad többé otthon mellettem és másutt keresd a boldogságot.
Dénes arca elborult.
– Csak nem kíván komolyan ilyesmit? – kérdezte egy csöpp gúnnyal. – A
világon egyéb is van, mint kukorica- és zabföldek, vadászterületek és
csűrök. Nem lehet az egész életet Sámsonban eltölteni, ahol még tintát
és írópapirt se lehet kapni. És nem végcél, hogy az ember délelőtt a
béreseivel veszekedjen, délután a vizsláját tanítsa, este a kályhánál
melegedjen: a földön más dolgok is léteznek.
A leány arca hirtelen kigyult, ujjai ökölbe szorultak.
– Gyülölöm azt az embert, – mondotta szenvedélyesen. – Oh! hogy
gyülölöm!
Illésfalvy megdöbbenve nézett Teklára. Még eddig soha se látta
haragudni; ez az érzés, mintha nem létezett volna barátnője lelkében. És
most, ime, a soká rejtett indulat napvilágra kivánkozott,
szerteterpeszkedett és éles, rideg vonásokkal edződött a leány arcára,
elnyomva a fiatalos bájt és az egyszerűség békés rajzát. A félénk
rabszolgából, az egykori néma kis hősből semmise maradt; a kipirult
ábrázaton a szenvedély és gyülölet sötét hullámai szaladtak végig.
– Tekla, – szólt Illésfalvy nyomott hangon, – Tekla… Ez nem szép dolog.
Ennyire nem szabad megfeledkeznünk magunkról.
Csönd volt. A vendégszobából hegedühangok hallatszottak le.
Szentandrássy, úgy látszik, még nem tudott elaludni és az Ave Mariat
játszotta.


XV.
Szentandrássy pár hét mulva eltávozott Sámsonról. A feszült viszony,
amely otttartózkodása alatt Tekla és Illésfalvy között keletkezett,
elutazása után sem javult meg. Dénes kedvetlenül járt-kelt a házban, s
úgy érezte, mintha barátja elköltözésével a nemesebb, emelkedettebb
fogalmak kiröppentek volna a kuriából, amely sötét falaival, komoly
fekete bolthajtásaival rikító ellentéte volt a ragyogó tavasznak.
Hogy gondolatait lekösse, Dénes megkezdette volt a tervezett új ház
építését. A platános nagyrészét kiirtották, a romot lebontották,
helyette csillogó, gyorsan szaporodó piros téglák emelkedtek ki a
televényből. Illésfalvy egy régi görög nyaraló mintájára készíttette a
kastélyt, oszlopokkal, nemes ívekkel, a csöndes nyugalom jegyében. De a
munkában ezúttal nem telt sok öröme, az építésszel sokat kellett
veszekednie, a pallér s a kertész krajcáros izlésükkel minduntalan
belékontárkodtak a ház békésen kibontakozó ábrázatába. Pár hét után a
földesúr elunta a dolgot s már csak elvétve irányította lépteit a
platános felé.
A vadászidény elmultával Dénes az erdőben is keveset fordult meg. Inkább
a gazdasági dolgoknak élt, de, miután alaposan tulajdonképp soha nem
foglalkozott velök és nem értett hozzá, béresekkel kiabálni,
gazdatisztek körmére nézni, ebben se talált szórakozást. A falusi élet
unalma lassan ráfeküdt lelkére és megtízszerezte az órák, percek
járását. Illésfalvy ásítva forgolódott a kuria körül, délután nagyokat
aludt, estére áthítta a szomszéd papot kártyázni és tízkor már az ágyban
volt.
Dénes egész életében gyülölte a nyárspolgárokat, akik elrejtőzve a lét,
a lélek viharaitól, napsugaraitól, páfrányéletet élnek a tölgyek védelme
alatt. Ha mindjárt maga alkotó erő nem is volt, azért a férfi bensejében
épp úgy átszaladtak az emelkedett indulatok, a termékenyítő gondolatok,
épp úgy végigcikáztak a megértés villámai, mint a teremtő művészek
lelkén. Szívében megvolt a fogékonyság a világ nagy kérdései iránt, agya
szomjuhozta a tudást, a fölvilágosodottságot, akarata, ha mindjárt csak
a maga számára, kiépítette a szellemi élet kincsesházát. És mindez most
korhadni, oszladozni kezdett, lelke tétován keringett a tehénistállók és
szénásszekerek között, tekintete megakadt a háttért jelző ákácos poros
lombjain. Egy szép nap ijedten vette észre, hogy ő is csak nyárspolgár,
tengődésre rendelt földi halandó, aki a kétszerkettő négy gályapadjához
van láncolva, s aki csöndesen ballag a reggeli és vacsora békés
határkövei közt.
És Tekla? A nyugodt elmélkedés óráiban Illésfalvy egyre gyakrabban – és
röstelkedve – vallotta meg magának, hogy a vágy, a hév, amely a leányhoz
ragadta, apadni kezd. Boncolgatva ezt az érzést, tisztán látta, hogy
Teklához elsősorban a Mayban való csalódás vezette. Akkor a lelke meg
volt törve, szeretet, melegség után vágyott s kárpótlást keresve fordult
a tiszta, egyszerü gyermek felé. Azok a nemes vonások, amelyek Tekla
arcán végighúzódtak, az átszellemült tekintet, a nagy érzés titokzatos
glóriája, a szerelem lángjának visszfényét vetették Illésfalvyra. Akkor
azt hitte, hogy a nemes homlok, a megfinomodott arc mögött egy más, egy
megértő, egy lelki kincsekkel teli ország van és félig elkábulva,
boldogságot szomjuhozva fordult a leányhoz. De a csodálatosan ragyogó
szemek, a gyöngéd rajzu arc mögött csöndes, szomoru volt a világ. A
szerelem odaadásán, megalázkodásán, boldog rabszolgaságán kívül e lélek
hallgatag és gyermekes volt; az érzés aranybányáit az értelem ereje nem
dolgozta föl; a nőstény nagy ragaszkodásán kívül más, nemesebb indulat
nem tudott kibontakozni Tekla bensejéből.
Mindez fájt Illésfalvynak, mert érezte a rája boruló felelősség súlyát.
A férfi komorrá és hallgataggá lett, életkedve megcsappant, szíve,
mintha romok között járt volna. Gyakran elborulva gondolt rá vissza,
mily hosszu ideje, hogy az igazi érzést, a tökéletes boldogságot
kereste, és minden akarata, küzdelme dacára soha nem tudta azt
megtalálni. Lelki szeme előtt fölvonultak azok a nők, – szőkék, barnák,
koromfeketék és aranyvörösek, – akik felé elmult élete során titkos
bizalommal, reménységgel fordult, akiktől megváltását reménylette,
akikben lelket, megértést, teljes összhangot sejtett: – hiába, a szép
fejek, a karcsu alakok, többnyire már az első órában, üres árnyképekként
suhantak el, értéktelen bábokként, amelyeket az idő gyorsan elborít
kárpítjával.
Azután Illésfalvy vállat vont és nem elmélkedett tovább. Ridegen rótta
le életét – lassan morzsolva a napokat – apró-cseprő dolgokkal
bibelődött és lehetőleg nem foglalkozott gondolataival. Bizonyos
fásultság vett erőt rajta, érdeklődése a külvilág iránt megszünt, s csak
álmaiban látta viszont azt az életet s azt a rajongó érzést, amelyet
földi pályafutásán keresztül hiába hajszolt.


XVI.
Nyár elején történt, hogy Dénes ösmeretlen irásu, női kézből való
levelet kapott. Egykedvűen bontotta föl a borítékot, – úgy sejtette,
hogy valami meghívó vagy jótékonysági kérőív, – de mikor ránézett az
aláírásra, a homloka egyszerre földerült.
A gyöngyszemhez hasonló, sűrűn összefutó sorok végén ez a két szó
állott: „Bogdány Vera“. – Abban a pillanatban a férfi hirtelen maga
előtt látta a német vonat rozsdavörös pamlagait, női nevekkel
telekarcolt tükrét, a párás ablaktáblán át megpillantotta a Zöld Falu
fűzfaővezte kápolnáját, keskeny fehér kőfalát, és tisztán hallotta,
amint a kerekek azt csattogják: „Bogdány Vera, Bogdány Vera“.
Vera tanácsért fordult Illésfalvyhoz. Az ura még mindig a Zöld Faluban
sinylődött, a gazdaság, kellő vezetés nélkül, egyre gyöngébben
jövedelmezett. Az asszony szándéka az volt, hogy eladja a birtokot, s
azután kimegy gyermekével Berlinbe. Miután azonban gazdasági dolgokhoz
csak keveset értett, Dénest kérte meg, jelölné meg neki a módokat,
amelyek révén legjobban értékesíthetné Füzesért. A végén pár sort
magáról is írt az asszony: hogy csöndben telnek napjai, hogy sokat olvas
és hogy nagy öröme telik gyermeke fejlődésében. A panaszok csak a sorok
közül szólaltak meg, csöndesen, halkan, az asszony hallgatag lényéhez
simulva.
Bár a levél tartalma egyszerü és tartózkodó volt, Illésfalvy mégis úgy
érezte, mintha egy más világról kapott volna üzenetet, egy más sarkról,
ahol a lélek megújhódik, új színeket, új érzéseket talál. A csöndes
asszony, – amint évek hosszu során át nyugodtan, emelt homlokkal ül a
lassan kanyargó Tisza mellett és komoly arccal néz szembe az élettel, –
alakban, jellemben újra megnőtt előtte és végtelen rokonszenvesnek
tetszett.
Dénes két napig elgondolkodott rajta, mit válaszoljon a levélre, azután
arra a meggyőződésre jutott, hogy így, távolból, üzleti dolgokban nem
igen lehet tanácsot adni.
– Hogy volna, ha elutaznék Füzesérre? – villant meg egyszerre agyában.
Egy pillanatra meghökkent, de a következő percben már izgatni kezdte a
gondolat, amelyet okszerü érvekkel iparkodott aláépíteni. Ha tanácsot
akar adni, mindenekelőtt, nemde, látnia kell a birtokot, meg kell
vizsgálnia az épületeket, végig kell járnia a földeket, át kell
tanulmányozni a számadásokat. Csak így lehet helyes képe az egészről,
csak így bocsájtkozhatik tárgyalásba az esetleges vevőkkel. Mindez
megokolt volt, de Illésfalvy közben elfelejtette, hogy maga sem a
legjobb gazda, s hogy üzleti ügyekkel sosem szeretett bibelődni. Ám nem
akadt senki, aki ellentmondjon terveinek, a tulajdon lelke pedig már ott
járt a csöndesen keringő Tisza korhadt füzei mellett.
Este Dénes végleg elhatározta, hogy Füzesérre utazik.
– Holnap reggel pár napra elmegyek, – szólt lefekvés előtt Teklához.
A leány kérdő pillantást vetett barátjára, de nem szólt semmit.
Illésfalvy, aki ellentmondásra volt elkészülve, egy kissé
elszégyenkezett önmaga előtt, s úgy érezte, hogy mégis bővebb
magyarázattal tartozik.
– Üzleti ügyben járok, – mondotta közömbösséget színlelve, – egy
birtokot ajánlottak megvételre.
Tekla nem vette észre a hazugságot; arca nyugodt és tiszta volt. A leány
helybenhagyólag bólintott, s rögtön utánanézett, rendben van-e Dénes
podgyásza és intézkedett, hogy a kocsis ne aludja el a hajnali vonatot.
Illésfalvynak egy pillanatig fájt a hazugság, de aztán vállat vont s
azzal vigasztalta magát, hogy őszintesége esetén a multkorihoz hasonló
kellemetlen jelenetnek tette volna ki magát. Pár perc mulva már egészen
napirendre is tért a dolog fölött.
Hajnalban három órakor kopogtatás ébresztette föl Illésfalvyt. A szobába
Tekla lépett be. A leány az éjet ébren töltötte egy karosszékben, az
arca sápadt és beesett volt az álomtalan óráktól.
Dénest egy pillanatig ujra a lelkiösmeret furdalta.
– Remélem, hogy mihamar visszakerülök, – szólt, pár jó szóval adózva a
leánynak. – Gondoljon néha reám… igen?
Tekla csöndesen bólintott.
– És maga is… megigéri?
– Ezt csak nem kell külön megigérnem? – mosolygott Illésfalvy.
Az ablak alá könnyü nesszel szaladt a kocsi. A lovak zablája
meg-megcsörrent.
Egy óra mulva Dénes már a reggeli gyorsvonaton ült.


XVII.
A vonat tíz órakor délelőtt érkezett Füzesérre. Illésfalvy körülnézett a
szegényes vidéken. A vadszőlős, apró állomási épület kerítése mellett
zabos földek kezdődtek, amelyek között barázdákkal teli kocsiút
húzódott, magas fahiddal nyergelve át a patakot. Puskalövésnyire a
vasúttól állott a község, ékalakban terpeszkedve szét a rétek felé.
Távolról – felhőknek tetszve – kék hegyek látszottak.
Az állomás előtt pár fuvaros lézengett, sőt egy rozoga bricska is akadt.
Illésfalvy föl akarta fogadni a kocsist, de azután gondolt egyet, és nem
akarva esetleg föltünést kelteni, csupán a podgyászát vitette a
vendégfogadóba, maga gyalog vágott neki az útnak. Mikor elérte az első
házat, – egy magassüvegü csárdát, – megszólított egy suhancot, aki nagy
figyelemmel nézegette a porban kergetődző kuvaszokat.
– Merre kell az urasághoz menni?
A legény fölállott.
– A Polacsek urasághoz, – kérdezte leemelve katonasipkáját, – vagy a
Bogdány urasághoz?
– A Bogdány urasághoz.
A suhanc egy kis dombra mutatott, amely barnásszürkén emelkedett ki az
apró épületek hátteréből.
– Az ott, ni.
Dénes bement a szállóba átöltözködni, aztán folytatta útját a széles
piacon át.
Pár perc mulva elérte a kis dombon álló házat. Sárgára föstött, egyszerü
falusi porta volt, csak dupla fedele és a kapu mellett ácsorgó ódon
kő-griff árulták el, hogy úri lakról van szó. Rögtön a bejárónál széles,
orgonabokrok övezte, négyszegü udvar kezdődött, amelyben gyöngytyúkok
kaparásztak. A szögletben egy deres bajuszu napszámos fürészelt.
– A nagyságos asszony itthon van? – kérdezte Illésfalvy az öregtől.
– Igenis, kezét csókolom, – felelte a napszámos kintornaszerüen éneklő
hangon.
Dénes a lakóház felé tartott. Kis tornácon át egy kongó kövezetü
folyosóra ért, amelynek széles falán mélyen feküdtek a tölgyfaajtók.
A vendég találomra benyitott az egyik szobába.
A tágas, fehérfalu, tiszafa-butorzatu helyiségben senki sem volt. Mikor
a férfi tovább akart menni, a nyitva álló szomszéd ajtón át a másik
szobában egyszerre maga előtt látta Verát, amint a zongora előtt ül és a
hangjegyek közt lapozgat.
Az asszony ugyan e percben fölnézett és észrevette Illésfalvyt. Arca egy
vonalnyival sápadtabb lett, majd a következő másodpercben aggodalmas
vonás szaladt végig rajta. Mindez azonban csak pillanatig tartott,
azután Vera elfogulatlanul nyujtotta kezét a vendégnek.
Dénes zavart érzett.
– Azt hittem, – szólt, elvesztve rendes biztonságát, – hogy levélírás
helyett jobb, ha személyesen szolgálhatok azokkal a tanácsokkal, amelyek
tőlem telnek… Távolból az ilyesmit elintézni nehéz és a birtok értékéről
csak úgy tájékozódhatom, ha előzetesen mindent láttam és megvizsgáltam.
Vera ezt természetesnek találta.
– Nagyon köszönöm a jóságát, – felelte és tartózkodó vonásai kissé
átmelegedtek. – Magam sose foglalkoztam azelőtt gazdasággal és csak a
szükség vitt rá. A birtokra több vevő van és éppen most járt itt egy
ügynök, aki félóra előtt indult ki a földekre. Azonkívül a püspök is
ajánlatot tenne, ha az ár nem lesz magas. De… tulajdonképpen azt se
tudom, mit kérjünk a birtokért?
– Hogy hívják az ügynököt?
– Ha jól hallottam… valami Ösztövéri.
Illésfalvy helybenhagyólag bólintott a furcsa név hallatára.
– Ösmerem. Egy köpcös, őszbe csavarodó emberke, nemde? Nagyon
tisztességes ügynök, magam is már több megbízást adtam neki. Az egyik
fia egyetemi magántanár, a másik jónevü orvos, de ő még mindig
szorgalmasan utazik báránybőr-bekecsében és világért el nem mulasztana
akárcsak egy üzletet is.
Az ajtó kinyilt. Egy pirosképü, szöszke kis lány lépett be rajta, majd
megpillantva az idegent, sietve az anyja ölébe menekült.
Vera mosolyogva simította végig az apróság haját.
– Nos… mutasd be magadat, – szólt a kislányhoz. – Lássuk csak, ki vagy?
– Nem – felelte röviden a gyerek.
– Talán nincs is neved? – kérdezte Illésfalvy.
– Nem, – válaszolta újra makacsul a csöppség, azután hirtelen, mint az
evet, kibontakozott az anyja karjaiból és pillanat alatt eltünt a
szomszéd szobában.
– Úgy látszik, nem nagyon rokonszenvez velem, – jegyezte meg Illésfalvy.
– Sose lát idegent, nem csoda, ha kissé vad. Majd összebarátkoznak.
Tényleg, alig két perc mulva a gyerek újra előkerült. Óvatosan siklott
el a vendég mellett, édesanyja ölébe mászott és így szólt.
– Kocsikázni szeretnék… Hadd fogjon be János.
– Jó, – felelte Vera, – de előbb mondd meg a nevedet.
A gyerek egy pillanatig gondolkodott; nyilván azt hányta-vetette meg
magában, mi értékesebb: makacsnak lenni, vagy hintóban ülni. A
fontolgatás eredménye az volt, hogy a lány rászegezte haragos tekintetét
Illésfalvyra és így szólt:
– Bogdány Katicának hívnak.
– És hány éves vagy, csöppség? – kérdezte tovább Dénes.
A gyerek csodálkozva nézett anyjára, pillantása azt fejezte ki, hogy ez
a kérdőpont nem volt bent az előzetes szerződésben. Miután azonban anyja
nem sietett védelmére, a kislány összehuzta magát, és makacsul ismét
csak ennyit mondott.
– Nem.
– Ha nincs ellenére, – szólalt meg Vera, – mi is felülünk a kocsira és
talán megnézzük a majort. A gazdatiszt kint van.
Az asszony könnyü, szürke kabátot dobott magára, amelyben még
karcsubbnak tetszett. A fejére – találomra – egy leánykori kalapját
tette, egy sólyomtollas, szalagos portékát, amely megfiatalította
vonásait. Igy, hogy nem volt gyászban, egyáltalán sokkal üdébbnek és
életvidámabbnak látszott, s a mozdulatai is közvetlenebbek, élénkebbek
voltak.
A kocsi békésen haladt az ákácok közt. Illésfalvy a vetéseket nézegette,
itt-ott egy gazdasági kérdést intézett Verához és az adatokat
jegyzőkönyvébe írta. Az asszony mindenre pontosan megfelelt, látszott,
ha nem is ért magához a gazdasághoz, a számbeli tételekkel tisztában
van. Néha az asszony gyors, mintegy fürkésző tekintetet vetett a
férfira, aztán arca ismét nyugodt lett és keze végig simított a gyermek
haján. Illésfalvynak néha úgy rémlett, mintha ők ketten már egyszer az
életben így együtt ültek volna egy öreg hintóban, amely távol a
világtól, a gondoktól, lassan robog tova az ákácok illatában: – Istenem,
kinek az álmaiban ne fordult volna meg ez a kép, amint egy hallgatag,
csöndesen szomoru asszony mellett ül, mialatt a lovak lassan ügetnek a
homokban és az útszéli fákról fehér szirom-eső pereg alá?
Az ákácos végén nyirfa-karu híd volt, azután az út jobbra fordult. Mikor
a szőlőkhöz értek, az egyik présház mellől egy fürge, apró emberke
kiáltott rájuk, aki a meleg tavaszi napsugár dacára prémes mikádókabátot
viselt.
– Nagyságos úr, nagyságos úr! Tessék egy percre megállani!
Ösztövéri volt, aki hegyes végü furkósbottal kezében, a földeket
vizsgálgatta.
Fölvették az öreget, aki nagy örömmel üdvözölte Illésfalvyt, majd
továbbmentek a majorig. A gazdatiszt, egy marconabajuszu,
sötéttekintetü, javakorabeli ember, köteles tisztelettel fogadta a
vendégeket, aztán bevezette őket az irodájába. A vizsgálódás láthatólag
nem volt kedvére s azért csak üzleti szárazsággal adta meg a kívánt
fölvilágosításokat.
Vera egy ideig elhallgatta Illésfalvy és Ösztövéri fogós kérdéseit,
utóbb gondolt egyet és kiment a konyhába az ebéd iránt intézkedni. A
gazdatisztné kellemesebb teremtés volt, mint a férje, nagy frisseséggel
és jókedvvel főzésnek látott, s mire az urak kijöttek a házból, már kész
is volt az ebéd.
Verőfényes, kora nyári nap volt. Vera az öreg tölgy alá teríttetett,
ahonnét – a szőlőkön át – nyugodt kilátás nyillott a térképszerü
színekben kibontakozó síkságra. A háttér jegeskék alapzatán határozott,
férfias vonásokkal domborodtak ki a jegenyék, ákácok és nyirfák rajzai.
A gyerek néha ösztönszerüleg fölsikoltott örömében és kacagva fordult a
napsugár felé. A fecskék csicseregve válaszoltak neki, némelyik szinte a
keze közé szaladt.
Ebéd után egy ideig még elültek a nagy fa alatt, mely arról volt híres,
hogy ide akasztották föl elpártolt cimborái Serte Jóskát, a híres
zsiványvezért. Ösztövéri és a gazdatiszt aztán mégegyszer elindultak a
répaföldek felé, a tiszt felesége pedig lassan leszedte az asztalt.
Ebben a pillanatban csöndes, panaszos, háromszavu fütyszó hallatszott,
mintha egy megsebesült ragadozó madár szállana arra. A következő percben
– komoly, méltóságos lépésekkel – a szőlők közül egy hosszuszakállu,
zsákvászonba öltözött aggastyán közeledett. Az öregnek nem volt süvege;
a haja és szakálla tele volt fonva buzaszálakkal, mezei virágokkal és
útszéli gazzal. A zsebéből virágok és ökörfarkkórók kandikáltak elő, a
kezében vékony, most vágott nyírfa reszketett.
A gyerek megszeppenve húzódott anyja ölébe.
Illésfalvy elmosolyodott a furcsa alak láttára.
– Nos… mit akar barátom? – fordult hozzá, apró pénz után kutatva
zsebében.
Az aggastyán megállott, elgondolkodva nézett maga elé, aztán egy kis idő
mulva lassan, megfontoltan így szólt.
– Mindnyájan meg fogtok halni.
Dénes tisztában volt a helyzettel. Vidéken sok helyen találkozik az
ember az úgynevezett virágbolonddal, aki csöndes elmebetegségben
reggeltől estig járkál a földeken, réteken, teleszedve kezét, zsebét,
pipaccsal, buzavirággal, gazzal. Illésfalvy egy forintot adott a szegény
ördögnek, aki azonban tiltakozólag emelte föl kezét és komolyan,
szomorúan újra így szólt.
– Mindnyájan meg fogtok halni.
Egy percig még ott állt, üres, kiégett szemét Verára függesztve, azután
elővette sípját, belefujt és kimért léptekkel tünt el a domboldalon.
Nemsokára már csak halkan hallatszott háromszavu tilinkója, majd egészen
elnémult.
Fátyolosan ereszkedő, ibolyaszínü alkony szállt le a völgyre, mikor a
kocsin hazafelé indultak, ezúttal a répaföldek felé. Ösztövéri buzgón
magyarázgatta Illésfalvynak a vetések állásait, a gazdaság beosztását,
az észlelt hiányokat és a letagadhatatlan előnyöket: a férfi csöndesen
hallgatta az érveket és nem válaszolt semmit. A lovak patkója
egyenletesen dobogott a mezei úton. Bár hetek óta úgyszólván semmit se
csinált és tétlenül morzsolgatta óráit, Dénes mégis úgy érezte, mintha
hosszu ideje ez lenne az első nyugodt napja.
Mielőtt a kurián vacsorához ültek volna, Vera még zongorázni kezdett. Az
asszony igen jól játszott, átértette és átérezte a hangjegyeket, amelyek
sajátos, nyomasztó s mégis színes hangulattá olvadtak a billentyűkön.
Illésfalvy elgondolta, hogy évről-évre, napról-napra, az asszony mindig
itt ül a zongoránál és lelkéből szomoru álmok, önmagukat megadó,
születésüknél összetörő hangulatok szállanak el a bolthajtások alatt.
Hová lesznek ezek az érzések? Kinek teremnek ezek a meddőn szertefoszló,
panaszos kérdések, amelyek szürkék, mint a gyász madarai és mégis
csillogók, mint az opál szeme? Az asszonynak Mendelsohn volt a kedvenc
szerzője, ez a csöndes, a formákat betartó és lelkébe csak ritkán
belepillantani engedő szerző, aki aggódva néz körül a világon,
megértik-e az emberek, ha néha föltárja szíve benső szentélyét, ha
olykor leteszi az iskola bilincseit, a hétköznapi ruhát és szárnyakat
próbál ölteni? Illésfalvynak néha úgy rémlett, mintha a tartózkodó,
gyorsan hervadó hangok hullámokká tömörülnének, szinte alakot kapnának
és lassan titokzatos keretbe foglalnák Vera fejét.
Ösztövéri mindebből keveset értett, a sok szaladgálástól kifáradva, az
öreg elaludt a sarokban, vacsorára alig lehetett fölébreszteni. Ő nem
törődött zenével, művészettel, magasabb kérdésekkel, neki csak egy
szentsége létezett: a föld, amelyet mohón, makacsan szeretett, amely
tündérként vonzotta árkon, bokron át és nedves, forró leheletével még a
sirból is föltámasztotta volna. Mikor az asztal fölött újra a birtok
került szóba, az öreg álmossága hirtelen elszállt, pirosszélü szeme
kigyulladt, csúf arca megélénkült, s azontúl ő vitte a szót mindaddig,
míg az óra tizet ütött.
– De most már menjünk, nagyságos úr, – szólt alázatosan Illésfalvyhoz, –
hatkor talpon kell lennünk!
Egy fáklyás szolga kísérte őket a lucernáson át a fogadóba. A piros fény
elnyult, torz árnyakat vetett a némaságba takarózó földekre.
– Nagyságos úr, – szólalt meg a még mindig üzletein gondolkodó öreg, –
van nekem itt a közelben egy nagyszerü vadászterületem bérbeadó. A neve
Szent-Farkas. Szarvas, őz, vaddisznó, szép fácános csenderesek és
temérdek apróvad. Hozzá vadászlak is a patak partján, sőt, erről jut
eszembe, vizi mulatság is akad. Nézze meg a nagyságos úr, ha hazautazik,
igazi, uraságnak való területet fog látni.
Illésfalvynak úgy rémlett, mintha már régen keresne néhány lelövésre
való bikát.
– Meg fogom nézni, – felelte egy kis idő mulva és összeborzongott a
gyorsan lehűlő tavaszi éjszaka szellőjétől.


XVIII.
Hajnalban Ösztövéri tényleg beállított Illésfalvyhoz és könyörtelenül
magával vitte a birkaólakba, tehénistállókba, kifutókba, a szeszgyárba,
a hízókhoz és egyéb gazdasági területekre. Az öreg minden téren járatos
volt, mindenbe beleütötte az orrát és mindenre tudott megjegyzést.
Valahányszor pedig egy istállóból vagy más helyiségből a szabadba
jöttek, csöndesen odafordult Déneshez és soha nem égő portorikója mellől
ezt dörmögte:
– No… Itt csinosan lophattak, nagyságos úr.
Dél volt, mire a belső majorral elkészültek. Éppen az irodába indultak,
mikor a távolban fölbukkant a Vera szürke kabátja.
Az asszony arcán félénk szomorúság ült – Illésfalvynak rögtön észre
kellett vennie a változást. Az este Vera még friss, élénk volt, mint egy
tizenhat éves leány, aki előtt nemrég nyílt meg az intézet sötét ajtaja,
most vonásain tartózkodás és fáradtság ült, akár a németországi határon,
mikor a néma, rideg éjszakában elhagyottan, gondokkal telten utazott a
Zöld Falu felé.
Ösztövéri kopóként kuszott föl a dombokra.
– Bántja valami? – kérdezte Verától a férfi, akinek ideges lelkére
minden lelki árnyalat kétszeresen hatott, s akinek bensejében az asszony
nyomott hangulata láttára borus felhők szaladtak át.
Vera tagadólag intett, de azután egyszerre őszintén szembe nézett
Dénessel.
– Illésfalvy – szólt nyugtalanul – azt hiszem nem helyes, hogy önt
fogadtam… Az éjjel oly rossz álmaim voltak és…
A férfit hideg fuvallat csapta meg.
– Ellenére van, hogy itt vagyok? – kérdezte kedvetlenül.
Vera arcán aggodalmas, csaknem fájdalmas vonás szaladt végig, azután
pillanatra fürkészve vetette tekintetét Illésfalvyra, de nem felelt.
– Elmenjek? – kérdezte Dénes fölemelve fejét.
Az asszony maga elé nézett; látszott rajta, hogy habozik. Egy ideig
elgondolkodott, egy percre le is hunyta a szemét, majd – kissé
megnyugodva – ezt mondotta.
– Tegnap oly kellemesen telt el a nap, oly más voltam, mint rendesen…
néha úgy éreztem, mintha megfiatalodtam volna. Önnel nyiltan beszélek,
hiszen ön nem hiu és nem követelődző férfi… oly más, mint a többiek.
Mintha egy régi barátomat láttam volna viszont, mintha hirnökkel
találkoztam volna, aki elmondja, hogy kint a világban még mindig süt a
nap, még mindig nyílnak a rózsák, ha mindjárt nekem csak boru és tövis
jut is. Hiszen végre én is ember vagyok és…
Nem fejezte be a mondatot, alig észrevehetően megrázta a fejét, – mint a
bokor, mikor dér fut el rajta, – és így folytatta:
– De… szabad-e, hogy más legyek, mint szomoru, szabad-e, hogy fiatal
legyek, hogy napsugár essen rám?
Minden más ember azt felelte volna Illésfalvy helyében, hogy igenis: ez
az élet joga, ez a fiatalság parancsa, ez a természet rendje. Ám Dénes
nem szólt semmit, hallgatott és csak nagysokára válaszolt:
– Ha becsületesen akarok felelni, akkor azt kell mondanom, hogy minderre
nincs joga.
Alig mondta ki a szót, máris megbánta, meg akarta változtatni, de késő
volt: a mondat elhangzott és árnyéka szürkén csapódott rá a tulajdon
lelkére.
Az asszony szeme megcsillant egy percre, a keze könnyen szorította meg
Dénes kezét.
– Igaza van, – felelte mintegy megkönnyebbülve, – ön jó és becsületes
barát.