Vándormadár: Regény - 4

Total number of words is 3895
Total number of unique words is 1911
33.1 of words are in the 2000 most common words
47.2 of words are in the 5000 most common words
54.0 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
az életet komolyan fölfogó vidéki leányétól, aki a háztartásnak, a
kézimunkájának és a virágos kertjének él. Illésfalvynak jól esett, hogy
a leány ily okosan tudott beleilleszkedni sorsába s napról-napra jobban
és jobban becsülte meg a kis hőst, aki csöndesen, félénken járta a
mindenségtől neki kijelölt kálváriát.
Egy este Dénes gazdag prédával megrakodva tért a sámsoni kuriára. Hetek
óta lesett egy vaddisznóra, amelyet a kerülő többször látott a tölgyesen
átváltani, a nélkül, hogy a hatalmas kan gazdája puskacsöve elé vetődött
volna. Végre egy délután Illésfalvy szembekerült a pompás állattal,
amelyet egy lapockalövéssel tűzben ejtett el. Mint a jó vadász, akivel
szenvedélye minden bajt, gondot felejtet, Dénes e nap fölötte boldog
volt és este mosolyogva adta át Teklának a vérbe mártott tölgyágat.
Vacsora után – szokása ellenére – Illésfalvy hosszabban elbeszélgetett
barátnőjével.
– Tudja-e Tekla, mi a szándékom magával? – kérdezte hirtelen, miután
letárgyalták volt az elejtett vaddisznó történetét.
A leány mosolyogva nézett a férfira, boldogan, hogy végre jobbkedvűnek
látja.
– Talán férjhez akar adni? – szólt nyugodtan. – Eltaláltam?
– Eltalálta, – mosolygott Illésfalvy. – Igenis, ki akarom házasítani.
Nem szabad, hogy úgy hervadjon el mellettem, mint egy betegápoló.
Tekla kiváncsian húzódott közelébb.
– És ki az, akit nekem választott? Fiatal, szép?
– Azt hiszem, meg lesz elégedve vele. Akiről szó van: a kapisztráni gróf
erdésze.
– Oláh Gábor?
– Igen… Úgy tudom, jóravaló, használható és becsületes ember. Fiatal is,
elég csinos is; mindenütt jót hallottam róla. Sőt, tovább megyek, úgy
tudom, ő is érdeklődik maga iránt. A vadőröm legalább azt mondja, hogy
Oláh hébe-korba egy csokor vadvirággal emlékezik meg magáról.
A leány nem vörösödött el.
– Igaz, – felelte gyermeki bizalommal. – Oláh sose feledkezik meg a
születés- vagy a névnapomról, sem az újévről, a karácsonyról… De
Istenem, hiszen neki nincs semmije, épp úgy, mint nekem. És… talán a
szüleinek se tetszik a dolog.
Illésfalvy megfogta Tekla kezét.
– Azt csak bízza rám. Tudom, mivel tartozom magának és az édesapja
emlékének. Az igényeik bizonyára nem nagyok és végre is… Oláh még
fiatal, munkás ember, nyitva áll előtte a világ. Azt hiszem, ez a frigy
nem lesz szerencsétlen.
A leány egy ideig hallgatott.
– Nos, mit szól hozzá? – kérdezte Dénes.
– Ön bizonyára jobban tudja a dolgot megítélni, – felelte elgondolkodva
Tekla. – Én évek óta nem mozdultam ki innét, nem ismerem az embereket, a
világot, jobb hát, ha olyanra hallgatok, akinek több tapasztalata van.
Ön régi jóakaróm és tudom, hogy csak olyat tanácsol, ami javamra lesz.
Ha tehát azt hiszi, hogy férjhez kell mennem Oláh Gáborhoz, én
beleegyezem.
Dénes egy pillanatig csodálkozva nézett barátnőjére. Bár reménye volt
rá, hogy Teklát az ész szavával megnyeri a tervnek, mégse hitte volna,
hogy a dolog ilyen símán menjen. És még valami… A leány olyan gyorsan
tért volna napirendre fölötte? Első szerelme ily hamar foszlott volna
emlékké? Ez a kérdés kissé bántotta a férfit, – akármilyen erősen hitte
is, hogy helyes, ha Tekla elfelejti első csalódása keserü emlékeit és a
nyugalmas családi élet országába lép. Aztán Illésfalvy vállat vonva
siklott el a kellemetlen érzés fölött.
– Ilyen gyorsan azonban a dolog nem megy, kisasszony, – mondotta Tekla
szavaira felelve. – Előbb alaposan meg kell, hogy ösmerjék egymást, s
meg kell győződniök róla, vajjon csakugyan egymásnak valók-e?
– Ahogy gondolja, – bólintott Tekla.
A férfi egy percig gondolkodott.
– Azt hiszem, – mondta aztán, – a leghelyesebb út az lesz, ha meghívom
Oláht egy-két vadászatra. Azt mondják, jó puskás és nem rossz modoru
ember. Igy a hosszu vándorlásoknál nekem is módom lesz meggyőződni róla,
vajjon tényleg érdemes-e a maga kezére, közbe maguk is jobban
összebarátkozhatnak. Mindenesetre rajta leszek, hogy jó
házasságszerzőnek bizonyuljak.
A leány nevetett.
– Én megbízom magában, – mondta könnyen, de a szeme csillogott.
Amikor Illésfalvy nyugovóra tért, mégegyszer meghányta-vetette a dolgot.
Belső dolgokban lehetőleg lelkiismeretes iparkodott lenni, különösen az
adott esetben, amikor tisztában volt vele, hogy Tekla kiházasításával
bizonyos erkölcsi felelősséget vesz magára Isten előtt. De a tervnek
semmi akadálya se mutatkozott. Oláh Gáborról mindenkinek jó véleménye
volt, általában okos, tehetséges és szorgalmas embernek tartották, aki
nagy örömmel élt a hivatásának. Az apja – egy nyugalmazott kapitány –
tetőtől-talpig becsületes ember volt, az édesanyja maga a rendszeretet,
a pontosság és jóravalóság: miért lenne más a fiu? És Tekla? Miért ne
szerethetné meg Gábort? Mint annyi más társnője, immár ő is átesett az
első kalandon, az első gyerek-szerelmen, amely magától értetődő
tartozéka minden ifju szívnek. Melyik lány is ne lett volna sze- immár ő
is átesett az első lelki kalandon, az első uniformisba, akivel útja
összehozta? Apró dőreség az ilyesmi, keresztül kell rajta menni, mint a
bárányhimlőn. Botor bármelyik fél, aki az effélének jelentőséget
tulajdonít, gondolta el Dénes, de azért rosszul esett elképzelnie a
sámsoni kuriát a félénk, hallgatag és nagyszemü Tekla nélkül.
– Istenem, – mondta magában elalvás előtt a férfi, – hiszen annyi idő
alatt, amit mi egymás oldalán eltöltöttünk, az ember összeszokik még egy
állattal is, nemhogy egy ilyen kedves teremtéssel!
A következő héten Oláh Gábor megjelent a sámsoni portán és cserkészni
ment Illésfalvyval. A földesúr igen udvariasan fogadta a fiatalembert,
akit kellemesen érintett, hogy a zárkózott és komor embernek rajzolt
földesúr ilyen szívélyesen nyitja meg előtte házát. Eleintén kettőjük
viszonya – a köztük levő társadalmi különbség révén – kissé idegenszerü
és feszes volt, de aztán, a vadászat mindent kiegyenlítő területén,
összeszoktak és megértették egymást. Mint Illésfalvy, úgy Oláh Gábor is
keveset beszélt, inkább elgondolkodó természetüek voltak, lelkük
alaprajzát a komoly elemek foglalták el. Néha órák hosszat haladtak
egymás oldalán, anélkül, hogy egy szót is szóltak volna, s mégis
mindaketten érezték egymásról, hogy rokonszenvük öregbedik s hogy
kölcsönös barátságra méltó, becsületes emberek.
Oláh kitünő vadász volt s mint céllövő is ritkította párját. Ennek
dacára mindig szerényen viselkedett, nem volt nagyra egy-egy sikerült
lövésével; komoly, szinte szertartásszerü tisztelettel hódolt a nemes
szenvedélynek. Az erdésznek nemcsak az szerzett örömet, hogy
pusztíthatja a vadat, hogy golyóval szedheti le a repülő madarat, hanem,
hogy a természet szabad ölén járhat, hogy friss levegőt szívhat és
belepillanthat az állati élet százoldalu, mindig érdekes és rejtelmes
világába. Egy-egy nemes vonásu vad láttára Oláh arca kigyult s
ugyanilyen fény ragyogott homlokán, ha évszázados tölgyek vagy rejtelmes
árnyu fenyvesek közt bolyongott. Miután ezenkívül képzett, jómodoru és
fölvilágosodott ember volt, Illésfalvy gyorsan megkedvelte új barátját,
aki egyre gyakoribb vendége lett a sámsoni kuriának.
Tekla épp olyan szívesen és jó barátsággal látta a házban Oláht, mint
Dénes. A fiatalemberen nem volt mit kivetni, a hallgatagsága, amelyet a
zajos vidéki portákon nem tartanak túlságos erénynek, Sámsonban, ahol
mindenki természetesnek iparkodott mutatkozni, csak emelte értékét. Az
első órától kezdve Illésfalvy tisztán látta, hogy Gábor egy komoly és
férfias érzés melegségével szereti a lányt, akire tisztelettel és
becsületes ragaszkodással tekintett föl. És Tekla lelke is mintha
megmozdult volna. A leány viszonozni iparkodott a férfi egyszerü,
gyöngéd pillantását, figyelmességét, csöndes mosolygással hallgatta
gavallérja keresetlen szavait és hozzá próbált illeszkedni
gondolatvilágához. Véleménykülönbség sose volt köztük, a nézeteik
ugyanazon a sima, örvénymentes pályán haladtak; kettőjök lelke nem
kívánkozott túl azon a szerény határokon, amelyeket a sors a köznapi
emberek számára kijelöl. A sámsoni földeken túl mintha számukra nem
létezett volna világ, az egyszerűségen, becsületességen és
kötelességtudáson kívül mintha nem ösmertek volna más érzelmet.
– Bizonyos, hogy meg fogják egymást érteni, – gondolta el Dénes, mialatt
Tekla csöndesen himezett a kandalló mellett és Oláh Gábor a vizslák hű
tekintetével nézett a leányra. – Kell, hogy az útjaik összevezessenek,
hiszen köznapi érzésük kimerül abban, hogy jó férj és feleség, jó szülők
és kifogástalan honpolgárok legyenek. A szerelem csak nekem izgató
rejtély, titokzatos szentség, földöntúli zene, más embernek talán
takaréktűzhely, meleg szoba vagy békés családi kör, ahol az apa
csöndesen szívja a pipát, békén vagdossa a fidibuszt, míg az asszony
paradicsomot, uborkát főz be és gondosan ügyel, hogy déli harangszóra
asztalon legyen a krumplileves. És ki tudja, nem ez-e az igazi
boldogság?
A leány most fölkelt, átment a szomszéd szobába, fehér kötényt öltött és
teríteni kezdett. Oláh Gábor fát dobott a tűzre és aztán csöndesen,
komolyan segített Teklának a poharakat és tányérokat fölrakni.


X.
Egy este, Oláh Gábor távozása után, Illésfalvy még egy percre az
ebédlőbe hítta Teklát.
– Nos – kérdezte az ablakhoz állva és az erdész kocsija után nézve, –
meg van velem elégedve?
A leány nem felelt, csak csöndesen mosolygott.
– Nyilatkozott-e már Gábor? – tudakolta tovább a férfi.
– Még nem.
– De… megértik egymást?
– Igen… Én legalább azt hiszem.
Dénes ránézett barátnőjére, aki nyugodtan viszonozta a pillantást.
– Beszéljek talán én Oláhhal? – vetette föl ujra a szót Illésfalvy. – Az
ilyen hallgatag emberek rendszerint egy kis buzdítást várnak. A mi
barátunk nagyon is szerény és tartózkodó… Ha nincs ellene kifogása, majd
holnap vadászatnál úgy terelem beszélgetésünket, hogy a jövőre vonatkozó
tervei kerüljenek szőnyegre. Talán Oláh bizalmára fog méltatni… Jó lesz?
Tekla bólintott.
– Csak a szülei ne ellenezzék – mondta félénken.
– Azt majd elintézem. A jövő hét folyamán meg fogom látogatni az öreg
kapitányt és megmagyarázom neki, hogy ne állja útját fia boldogságának.
Azután – esetleg a kapisztráni gróffal is értekezhetem a javadalmazás
emelése dolgában, bár az öreg úr nem a legkedvesebb emberem.
A leány ránézett Dénesre.
– Milyen jó hozzám – mondta hálás tekintettel.
Csönd volt.
– Remélem, nem fog egészen megfeledkezni Sámsonról – szólt a férfi
mosolyogva. – Könnyen megy el innét?
– Oh, hogy is gondolhatja – válaszolta a leány melegen, de nyugodtan, –
hiszen annyi jó órát töltöttem e házban. Sámsont sose fogom elfeledni.
Meg kell igérnie, hogy minden héten legalább egyszer meglátogat
bennünket, s mi is minden héten fel fogjuk keresni, föltéve, hogy ez
nincs ellenére.
– Remélem, hogy mindig úgy fogja itt magát a jövőben is érezni, mintha
otthon lenne – szólt Illésfalvy, és elgondolkozott rajta, hogy, íme, a
lány, aki pár hét előtt még megtörve, vigasztalanul állt előtte, már
egészen leszámolt a multtal, sőt: előre beleéli magát a házaséletbe.
Tekla egy ideig hallgatott, majd kezét nyujtotta Dénesnek.
– Nagyon köszönöm azt a sok jóságot – szólt közvetlenül, – amelyet
irántam mindig tanusított. Őrizzen meg jó emlékében!
Az idő későre járt. Illésfalvy – talán életében először – kezet csókolt
barátnőjének s aztán szobájába vonult.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Erős világításu, csöndes téli éjszaka volt. Este hó esett volt, a fákat
leheletnyi finom réteg vonta be. Mikor Dénes eloltotta a gyertyát, a
rosszul záródó fatáblákon át ezüst árnyként szökött be a holdvilág. A
férfi nehezen tudott elaludni, bántotta az erős fény, amelynek
következménye az is volt, hogy a sámsoni komondorok bősz ugatásba
kezdtek. Kutya és hold örök ellenségek; a csillogó és szagtalan dolgokat
az ebek soha meg nem fogják érteni.
Éjfél után Illésfalvy elunta a pokoli lármát. Magára kapta tehát ruháit,
köpenyegét és kiment a kertbe, fölkelteni valamelyik bérest, hogy zárja
az istállóba a komondorokat.
A kert tele volt bűvös színekkel. Az ákácok, kőrisek mintha finom
acélból lettek volna, a kopott téli pázsit ragyogó, szikrázó tenger,
amely csöndesen ölelte magához a hófehér cserjéket. A lombok lassan
inogtak és kékes, könnyü árnyat vetettek a csillámló háttérre. Dénes egy
pillanatig megállott és elnézte a puha képet, amely finom vonalaival,
keresetlen színhatásával álomként hatott.
– Milyen egyedül állok a világon – gondolta el önkéntelenül.
Mikor a ház tulsó oldalára ért, Dénes az egyik ablakban világosságot
látott. Ujra megállt s egy pillantást vetett az üvegtáblákra.
A könyvtári szobában, nagy karosszékbe süppedve, ott ült Tekla és
elgondolkozva nézett maga elé. A leány arca merőben más volt, mint
amilyennek Illésfalvy az utolsó napokban látta. A szép, nagy szemekből
végtelen szomoruság sugárzott, az arcvonásokon, amelyek mintha
megfinomodtak, megnemesedtek volna, tompa megadás és végtelen csüggedés
honolt.
A leány egy ideig mozdulatlanul ült, aztán ajakához emelt egy hervadt
lombot és megcsókolta. Rögtön rá szeméből könnycseppek fakadtak és feje
fáradtan hanyatlott mellére.
Illésfalvy összerázkódott.
A lomb, amelyet Tekla ajkához emelt, az a tölgyág volt, amelyet tőle az
elejtett vadkan emlékére három hét előtt kapott.
Illésfalvy lelkén a kép visszfénye delejes áramként futott végig.
Érezte, hogy ezt a sajátságos téli estét s a szeme előtt lejátszódott
csöndes jelenetet soha nem fogja elfelejteni, az évek mulva is vissza
fog térni álmaiban. A leány homloka csodálatos fényben ragyogott;
vonásai szinte átszellemültek a fájdalomtól, tekintetéből a teljes
megadás bánatos csillagfénye sugárzott a téli éjszakába. A máskülönben
rendkivülinek nem mondható arcot a szenvedés kristálytisztává tette,
akár egy műremeket, amely századok mulva is, csöndben hirdeti a művész
minden küzdelmét, csalódását, kétségbeesését… A gyöngéd leányalak finom
vonalai mögött sötéten ólálkodtak a könyvtárszoba évszázados fekete
butorai, sötét-zöldbe türemlő arcképei, mintha csöndes, kriptaszagu
világukba akarták volna ragadni Teklát.
Dénes végigsimított homlokán, azután lassan visszatért a házba. Már nem
törődött a holdvilággal, a kuvaszok bősz csaholásával, csöndesen leült
az ablak mellé és kinézett a gyér hóra, melynek csillogó fölületén –
titokzatos látomásként – néha-néha föltünt egy szomorúan csöndes
leányfej szemrehányó, fájdalomban fölolvadó szemepárja.
Másnap Illésfalvy korán kelt és kiment barátjával vadászni. Napközben
alig váltottak egy-két szót Oláh Gáborral, de Dénes úgy érezte, mintha
kettejök közé az éjjelen át árny furakodott volna, egy csöndes,
láthatatlan árny, amely állandóan reá veti sajátos tekintetét. Később
aztán Illésfalvy kiegyenesedett.
– Eh! – mondta magában, – nem szabad dőrének lennem. Mindez csak
káprázat, egy szép, holdvilágos éjszaka eredménye. Térjünk fölötte
napirendre.
Az erdész estére ott maradt vacsorára a sámsoni portán. Mint rendesen,
Oláh Gábor az estebéd után tizenegyig elüldögélt kedvenc helyén, a
tűznél, míg Tekla csöndesen himezett. A leányon nem lehetett észrevenni
változást. Épp oly félénk, szerényen mosolygó és figyelmes volt, mint
mindig, arcáról eltünt az éjszakai titokzatos fény és ártatlan, nagy
békességnek adott helyet. Ha a férfiak beszélgettek, egy-egy percre
letette a tűt, odahallgatott, majd újra a munkájához látott és olyan
éberen ellenőrizte a pamutszálai táncát, mintha ezenkívül a világon
semmi más nem létezne számára.
Mikor Oláh hazatért, Illésfalvy egy ideig még ott maradt az ebédlőben és
olvasgatott. Egy darabig figyelemmel kísérte kedvenc írója: Brehm
leírásait, de aztán egyszerre – önkénytelenül, magyarázhatatlanul – nagy
vágyódás támadt szívében, hogy kimenjen a kertbe, odaálljon a sarki
szoba párkánya elé és megnézze, nincs-e ott Tekla?
Csak egy pillanatig küzködött az érzés ellen, azután magára kapta
köpönyegét és kisietett az udvarra.
A könyvtári szobában ismét ott ült Tekla, arcát gyöngén, puhán
világította meg egy libegő gyertyaláng. A leány hátratámasztotta fejét
és elgondolkozva nézett a fák koronái felé. Homlokán újra rejtelmes fény
ragyogott, vonásai megfinomodtak a fájdalomtól, tekintete, bágyadtsága
és szomorúsága dacára, csupa lélek volt, egy fáradt és szenvedésében a
földtől elszakadó érzés zománcaitól megötvözve.
Dénes megilletődve, meg-megremegve nézte a képet. Ilyen közvetlenül,
csöndesen és mégis sziklánál erősebben, viharnál hangosabban lélek még
nem nyilatkozott meg előtte; most látta életében először, a női szívben
mily csodálatos kincsek rejlenek, amelyek bűvös fényt szórva,
megközelíthetetlen magasságban ragyognak a férfiak kemény, hidegrajzu
lelke fölött. Mintha egy nemes vonásu, álmodozóan szomoru, régi dalt
hallott volna, úgy állt előtte Tekla arca: az érzések a maguk
örökkévaló, megfejthetetlen mélységükben nyilatkoztak meg rajta
megtisztítva azt a földi salaktól.
Illésfalvy leült egy padra és tágra nyilt szemmel nézte a látomást.
A leány egy ideig még a könyvtárban maradt, azután megcsókolta a
tölgyfalombot, csöndesen fölkelt és – az imbolygó gyertyafényben –
árnyként tünt el az ajtóban. A férfival most már csak a sötét
ablaktáblák néztek farkasszemet, de Dénes nem mozdult el helyéről és
tekintetét merőn szögezte a házra, amely békésen szundikált a gyérülő
holdfényben.
Hajnalban egy komondor a padhoz vetődött és farkcsóválva dörgölőzött
Déneshez. Illésfalvy fölébredt, fölkelt és csodálkozva nézett körül a
csöndesen zizegő kőrisfákon.
A cselédház felől ekkor már kukorékolni kezdtek a kakasok.


XI.
A következő napokon Illésfalvy magába zárkózva, gondolataiba merülve
járt-kelt a házban, az erdőben. Szeme előtt állandóan ott lebegett a
leány fájdalomban fölolvadó, nemes fényü arca, tekintetének fénye,
amelyet napközben hiába iparkodott rajta észrevenni. Tekla lelke,
emberek közt, mint egy félénk mimóza, visszavonult, elrejtőzött, a leány
csöndes vonásain a hegyi tavak fagyos békessége honolt. Csak ha minden
elcsöndesült a kurián és az ódon falakra a falusi, végtelen sötétség
borult rá, lelke csak akkor jött elő búvóhelyéről, mély érzései akkor
ültek ki vonásaira, nagy szemére, amely titokzatos drágakőként
csillogott az éjben.
Illésfalvy minden éjfélkor kiült a kerti padra és elernyedve,
megmámorosodva, mintegy álomban függesztette szemét az ablaktáblákra.
Gyakran vad szél recsegtette meg a kőrisfákat, máskor hóvihar nyargalt
el a cserjék között, vagy ólmos eső hullott az elfakult gyöpre: Dénest
mindez nem zavarta, a férfi éjszakáról-éjszakára gépiesen ment ki a
parkba és kakasszóig mozdulatlanul ült a könyvtári szoba íves ablaka
alatt.
Egy alkalommal különösen erős vihar dühöngött. A keleti hegyek felől
menydörgésszerü lárma vonult el a porta fölött. A fák mélyen
meghajlottak a kegyetlen zsarnok korbácsütései alatt; a vad zaj mindig
jobban fokozódott, mígnem éles füttyé változott, hogy rögtön újra
tomboló, vésztjósló dübörgéssé alakuljon át.
Tekla az ablaknál ült és a tölgyfalombot ölébe ejtve, hátrahajtotta
fejét, mikor egyszerre – szilaj vércseként – az éppen magasan járó szél
lecsapott a kertre és sortűzhöz hasonló ropogással törte össze a ház
előtt álló öreg kőrisfákat. A leány fölijedt, az ablakhoz ugrott s a
következő percben – a gyertya gyönge fényében – észrevette Illésfalvyt,
akit egy hatalmas ág pozdorjaként csapott a falig.
– Dénes! – sikoltott Tekla, fölrántva az ablakot.
A férfi fölkelt a földről. Nem esett komolyabb bántódása, csak a feje
volt kábult az erős ütéstől.
– Semmi, semmi! – felelte megtörölve arcát. – Ne ijedjen meg, Tekla.
A leány kendőt kapott magára és kisietett a kertbe.
– Nem történt baja? – szólt egész testében remegve és karonfogta Dénest,
aki bizonytalan léptekkel közeledett feléje.
– Katonadolog, – mosolygott Illésfalvy.
Bementek a jéghideg ebédlőbe és lámpát gyujtottak.
A férfi arcán csupa erős karmolás húzódott végig, homlokáról vér
csurgott.
– Istenem, hogy lehet ilyen istenitéletben a szabadban járni? – szólt a
leány sápadtan. – Az isten őrködött fölötte, különben a kőris
agyonsujtotta volna.
– Lehetséges, – felelte Dénes a tükörhöz menve és megigazítva
nyakkendőjét.
A leány letérdelt a kandalló elé és alá akarta gyujtani a
tölgyfahasábokat. Illésfalvy hozzálépett, gyöngéd mozdulattal talpra
segítette, aztán maga látott a fűtéshez.
– Ne hívjam be a cselédeket? – kérdeze Tekla.
– Nem… Elégszer befűtöttem künt a vadászkunyhóban… Lássa, már ég is… De
ha szíves akar lenni, akkor főzzön egy csésze teát.
Az ebédlő hamarosan átmelegedett. A kandalló rózsapiros fénye elnyomta a
lámpa sárga világát és sebesen táncoló árnyakat rajzolt a falakra. Két
perc mulva a kis asztalon állt a tea.
Dénes egy hajtásra itta ki az első csésze teát, aztán szembe nézett
Teklával. A leány arca újra nyugodt, félénk és alázatos volt.
– Van kedve velem egy kicsit elbeszélgetni? – szólalt meg Illésfalvy a
kandallóhoz telepedve.
– Szívesen, – válaszolta halkan a leány és leült a szemben lévő öreg
karosszékbe.
A férfi maga elé nézett, pillanatig elgondolkodott, azután így szólt:
– Tekla… Nekem innét el kell mennem. Nekem Sámsont, talán örökre el kell
hagynom… Akarja, hogy az okot elmondjam, miért?
A leány félénken bólintott és összehúzta vállain a kendőt. Arcán
látszott, hogy lelke megérzi a következendőket, ahogy a tengerszem
megremeg, mikor ezer mérföldnyire tőle vihar korbácsolja az óceán
habjait.
– Tekla, – kezdte el Dénes komolyan, – az utolsó hetekben bensőm nagy
változáson ment át. Gondolkodásom, érzésem, talán egész életem új
mederbe terelődött, szívemben új színek, új hangulatok laknak. Ha
mindennek okát keresem, nem tudok a kérdésekre őszintén felelni. Ki
tudna egy érzést denevérként az ajtófélfára szögezni? Ki tudná a lelkét
porcikákra és rostokra osztani? Ilyesmire nem voltam képes soha,
érzéseimet mindig szabadjára hagytam, amilyeneknek őket az Isten
teremtette. Ez lehet hiba, de… mindenesetre emberi hiba, amely alól
senki se ment.
A férfi egyszerre elhallgatott, azután megfogta Tekla kezét és bár a vér
fejébe tódult, s a szívében nyers vágy tombolt, keresetlen hangon,
szinte szomoruan így szólt:
– Tekla… én azt hiszem, szeretem magát…
A leány összerezzent, azután félénken tekintett Illésfalvyra, aki
komolyan viszonozta pillantását.
Csönd volt.
– Nos, ugyebár, – próbált Dénes mosolyogni, – dőreség, amit mondtam? Az
apja lehetnék, soha nem szerettem magát és most… most mégis oly nagyon
vonzódom a lelkéhez, oly nagy melegséget érzek közelében, oly boldog
vagyok, hogy itt lehetek mellette és mindenről e világon
megfeledkezhetem.
Tekla nem válaszolt. Feje csöndesen hátrahanyatlott a nagy karosszék
támlájára és homloka csillogni kezdett, vonásai megfinomodtak,
megnemesedtek, mint éjfélkor, a könyvtári szoba végtelen csöndjében.
Illésfalvy fölkelt és a karosszék mögé lépve, kezei közé fogta a leány
fejét. Az alabástrom-homlok forró volt, a halánték-ér gyorsan lüktetett.
A kandalló fekete árnyai mögül az ódon bútorok, képek leselkedve
pillantottak Teklára, mintha magukkal akarnák ragadni csöndes, szomoru
világukba, ahol nincsen lélek, szín, szív.
– Nem szeret már? – kérdezte Dénes, és egyszerre gyűlöletet érzett Oláh
Gábor iránt, aki elrabolta tőle ezt a hófehér, tiszta lelket.
Tekla fölkelt és lassan az ablakhoz lépett. Egy ideig szótalanul nézett
ki az esőpárába burkolódzó kertbe, azután végigsimított homlokán,
Déneshez ment és csöndesen a vállára borult:
– Oly sokat szenvedtem, – mondta halkan, – oly nagyon sokat…
Illésfalvy mint egy kis gyereket szorította magához a leány karcsu,
törékeny termetét, de a következő pillanatban ismét elengedte Teklát.
– És… és a másik? – kérdezte komoran. – Mit fog Oláh Gábor szólani?
A leány a szerelmesek boldog gondatlanságával nézett a férfira.
– Hiszen csak téged szeretlek, – felelte átszellemült arccal, mintha a
világon semmi sötét felhő, semmi szomoruság nem létezne. – Ha nem
lehetek a tiéd, akkor elpusztulok.
Dénes egy pillanatig elborult arccal viszonozta a mámoros pillantást,
azután az ő arca is földerült, lelkét az új boldogság meleg érzése járta
át és keze gyöngéden simított végig a leány hullámos haján, hófehér
homlokán.


XII.
A sámsoni földesurat hónapok óta senki se látta a vármegyében. Az
emberek azt hitték, hogy Illésfalvy külföldön tartózkodik, valójában
azonban Dénes még mindig Sámsonban élt, teljesen elvonulva a világtól s
az emberektől. Évszázados szokás szerint, ha az uraság honn volt, a
birtokhoz vezető hosszu jegenyesor kezdetén – magas dombon – zászló
lobogott; ez a jelvény szolgált az arra járóknak meghívóul. Október óta
a zászlórúd üresen meredt az égnek, s így látogatók nem igen zavarták
Illésfalvyt.
Az egyetlen vendég, aki ősszel nap-nap után betért volt Sámsonra: Oláh
Gábor, lassan szintén elmaradt. A szakítás látszólag könnyen ment. Tekla
gyermeki egyszerüséggel, a szerelmes ember szent önzésével fordult el az
erdésztől, aki némán, férfiasan viselte el a csapást. Nem szólt semmit,
nem könnyezett, csak az ajkába harapott, hogy a vér kiserkedt belőle s
mikor a fiatalember később hazafelé mentében egy kóbor sasra célzott,
oly erővel szorította össze a puskát, hogy az eltörött kezében. Oláh
Gábor azután eltünt Tekla életének határvonalairól; rosszkedvü, magába
zárkózott és rideg ember lett, aki fagyos lehelletével a legvidámabb
társaságot is elnémította.
Illésfalvy és Tekla zavartalan boldogságban éltek a kúrián. Napjaik
csöndes, nyugodt egyformaságban teltek el, lelkük közt teljes összhang
uralkodott, amelyet nem tudott megzavarni az a tudat, hogy csak Isten
előtt egymáséi, az emberi törvények szerint nem. Ezt a kérdést Dénes
sokáig rendezetlenül hagyta, jól esett neki a tudat, hogy valaki
föltétlenül, minden hivatalos írás, társadalmi beleavatkozás nélkül az
övé, s a leány soha egy szóval nem említette, hogy nincs megelégedve
helyzetével. Ő boldog volt, hogy Illésfalvyé, hogy neki szentelheti
életét és hogy az viszontszereti őt. Csak egy vágya volt, hogy ne
hagyják el Sámsont, amely hatalmas erdőivel, szikláival mintegy elzárta
őket a világ elől, külön országot alkotva számukra. Félénk szíve
aggódott, hogy ha kimennek az emberek közé, Dénest elrabolja tőle
valaki, a nagyvárosok titokzatos szép asszonyai, akik könyörtelenül
gázolnak el a mezei vadvirágok fölött.
A téli napok békésen teltek el Sámsonban. Reggel ketten beültek a tiszti
irodába, elvégezték a gazdasági dolgokat, a levelezést, kiadták a
rendeleteket, azután végignézték az istállókat, ólakat, ellenőrizték a
kis gazdasági ipart, amely a cselédházakban folyt, majd délre hazatértek
a portára, ahol már várta őket a forró leves. Ebéd után rendszerint
kimentek az erdők felé. Tekla mindig lépést tartott Illésfalvyval, sőt
idővel maga is vadászgatni kezdett. Mire bealkonyodott, csilingelő szán
vitte őket Sámsonra, amelynek ódon ebédlőjében gyors fekete árnyakat
rajzolgatott a kandalló fénye. Ilyenkor letelepedtek a tűzhöz,
Illésfalvy olvasgatott s közben el-elnézte a himzésnél ülő Tekla nyugodt
vonásu arcát, finom ivü szemét. Néha a férfi fölkelt, csöndesen
megcsókolta a leány homlokát s azután visszatelepedett a karosszékbe.
A vacsora nap-nap után félnyolckor már az asztalon volt s utána ketten a
szivarfüstben még elbeszélgettek. Dénest új terv foglalkoztatta. Látva,
hogy Tekla mennyire ragaszkodik Sámsonhoz, a férfi elhatározta, hogy a
veteményes kert alatt fekvő rom körüli nagy platánost átalakítja parknak
s abba új kúriát építtet. A régi, Grassalkovich-fedelü, nehézkes ház már
roskadozó volt s nehezen felelt meg céljának, az újabb idők kényelméből
semmi se volt meg benne. Illésfalvy tehát írt egy fővárosi építésznek,
hogy küldjön neki terveket, s pár napra rá Budapestről egy nagy könyvet
kapott, amely körülbelül száz csinos és kényelmes vidéki uriház színes
rajzát tartalmazta. Egy másik, szintén tekintélyes nagyságu füzet,
modern parkokat mutatott be.
Az épületvázlatok a világ minden tájáról való képeket nyujtottak. Pajkos
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Vándormadár: Regény - 5
  • Parts
  • Vándormadár: Regény - 1
    Total number of words is 3889
    Total number of unique words is 1945
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    47.7 of words are in the 5000 most common words
    55.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vándormadár: Regény - 2
    Total number of words is 3772
    Total number of unique words is 1952
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    44.3 of words are in the 5000 most common words
    51.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vándormadár: Regény - 3
    Total number of words is 3837
    Total number of unique words is 2040
    29.6 of words are in the 2000 most common words
    42.1 of words are in the 5000 most common words
    48.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vándormadár: Regény - 4
    Total number of words is 3895
    Total number of unique words is 1911
    33.1 of words are in the 2000 most common words
    47.2 of words are in the 5000 most common words
    54.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vándormadár: Regény - 5
    Total number of words is 3789
    Total number of unique words is 2018
    29.1 of words are in the 2000 most common words
    41.1 of words are in the 5000 most common words
    48.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vándormadár: Regény - 6
    Total number of words is 3889
    Total number of unique words is 1965
    32.3 of words are in the 2000 most common words
    44.8 of words are in the 5000 most common words
    51.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vándormadár: Regény - 7
    Total number of words is 3925
    Total number of unique words is 1984
    30.9 of words are in the 2000 most common words
    45.1 of words are in the 5000 most common words
    52.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vándormadár: Regény - 8
    Total number of words is 3845
    Total number of unique words is 1894
    30.6 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vándormadár: Regény - 9
    Total number of words is 2822
    Total number of unique words is 1575
    35.0 of words are in the 2000 most common words
    47.6 of words are in the 5000 most common words
    54.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.