Vándormadár: Regény - 7

Csöndesen haladtak egymás oldalán, mialatt Ösztövéri ismét lekerült a
dombokról, hogy rögtön rá a völgybe kússzon alá, ahol – térdig süppedve
az iszapban – egy nádast vett szemügyre.
– Lássa, – szólt Illésfalvy, akit az asszony őszintesége sajátszerüen
érintett meg, – az én életem sem az a boldog, nyugodt földi pálya,
amilyennek talán az emberek látják. Bár más alakban, engem is kérdések,
töprengések, kétkedések, érzések árnyai foglalkoztatnak, gyakran az én
szívem is teli keserűséggel, lemondással. Amit én kergetek: az igazi
boldogság… talán törékenyebb, légiesebb, nélkülözhetőbb lelki kívánság,
de nem csekélyebb értékü a pörölyök csattogásánál, a gépek
zakatolásánál, a kötelességek harcánál… legalább, a magamra való
vonatkozásban nem az. És…
Dénes ránézett az asszonyra. Egyszerre Tekla jutott eszébe.
– És, távol innét, most egy asszony vár rám, – folytatta fásult arccal,
gépiesen, – egy asszony, aki föláldozta értem az életét, aki tiszta,
szent, jó és aki lélekben mégis oly rettenetesen messze áll tőlem.
Vera megrezzent. Egy ideig csönd lebegett fölöttük. Mintha egy fekete
felhő takarta volna el őket, a nyomorúság felhője, amely eggyé olvaszt,
szegényt, gazdagot, okosat, dőrét, becsületeset, becstelent egyaránt.
A férfi volt az első, aki lerázta magáról az érzékenykedés puha, olcsó
takaróját.
– Hagyjuk ezeket a dolgokat, – szólt nyugtalanul, – tegyük őket félre,
vagy… mosolyogjunk rajtuk, akkor mindjárt ártalmatlanabbak. Nos tehát, –
én ma délután hazautazom és érintkezésbe fogok lépni birtokot kereső
ismerőseimmel. Egy-két hét múlva – folytatta határozottabban –
visszajövök és mérnököt hozok magammal. Akkor majd tisztább képünk lesz
az egész dologról. Van valami ellenvetése?
– Nincs – felelte Vera és újra föllélekzett. Az a nyugtalan, csöndesen
szédítő aggodalom, amely Dénes ott tartózkodása alatt a lelkére
nehezedett, eltünt. Amióta tudta, hogy Illésfalvy egy más asszony
országába tartozik, hogy indulatai nem szabadok, úgy érezte, mintha a
kettőjük közt lévő viszony megváltozott volna, mintha sokkal melegebb,
közvetlenebb, egyúttal tisztábbá és érthetőbbé lett volna.
Az asszony arca lassan földerült, szinte gyermekesen egyszerüvé lett, a
szeme többé nem tért ki a férfi tekintete előtt. Illésfalvy Vera
szemében e percben nem hódításra induló büszke férfi, hanem: egy
tépelődő, részben szerencsétlen és megalázkodó lélek volt, amely
keserűségek, szomorúságok révén ugyanoda jutott el, ahová az asszony: a
megadás és leszámolás csöndes birodalmába. Ebben a sajátos világban nem
uralkodott a szenvedély, a viaskodó reménység; a havas síkságokon
nyugalom és némaság honolt; a fákon nem csüngtek aranygyümölcsök, a
felhőkön nem verődött át napfény; a síma útakat a kötelesség halvány
fénye világította meg.
– Tehát beszéljünk másról, – szólt Illésfalvy.
Az asszony bólintott. Többet nem vitatták a saját benső dolgaikat;
hallgatag megegyezéssel kitértek az oda vezető mesgyék elől, jóllehet
társalgásuk a jövőben is javarészt lelki kérdések körül forgolódott.
Vera, visszavonultsága dacára, élénk szellemi életet élt. A külvilág
eseményei, képei, hangulatai keresztül szűrődtek bensőjén és egyéni
bélyeget kaptak. Az asszony gondolkodása, világfölfogása gyöngéd és puha
volt, mindenben valami szépet keresett és tudott is találni. A lelkén
átfutó gondolatok megnemesedve, megszínesedve láttak újra napvilágot;
mintha egy tündéri kéz csipkét vagy ibolyaszálat akasztott volna reájuk.
Akármiről is beszéltek, a tárgyak, alakok, eszmék szavai nyomán halvány,
réveteg fényt nyertek és sajátszerűeknek tetszettek: Vera nyilt
gondolkodása dacára kissé álmadozó volt, a vonalak közelében
elvesztették élességüket, a hideg anyag mintha megolvadt, a cselekedetek
mintha megötvöződtek és megnemesedtek volna. Mindebből kristálytisztán
emelkedett ki az asszony jelleme, amely gyöngéd, alkalmazkodó,
emelkedett hitü, mindamellett az öntudat által vértezett és fegyelmezett
volt.
Illésfalvyt nagy melegséggel fogta körül az asszony sajátos világa. A
férfi lelkében sok, a Veráéhoz hasonló vonás élt: ő is szerette a
dolgokat emelkedettebb álláspontról megítélni, a tulajdon bensője
érzéseivel kiszínezni. Ő is elsősorban a szépet kereste a sors
teremtményeiben, s a tárgyakat nem célszerüségük, hanem nemességük
szerint ítélte meg. A külvilág viharai, harci kiáltásai a férfi lelkében
épp úgy megfinomodtak, megtompultak, szinte új alakot öltöttek, mint a
Vera bensejében.
Illésfalvyban határozott egyéniség volt, amely mindent a maga
birodalmába iparkodott terelni, ha nem ment másképp, legalább is mindent
a maga szemén át próbált látni. Míg Veránál a lélek e munkája gyöngéd,
gyakran öntudatlan és árnyként finom volt, Dénesnél az érzések
határozottabban léptek föl, biztosan haladtak útjokon és ismerték
céljukat. Miután a férfi régen nem járt e sajátos világban – a művelt és
lelkét becsülő ember színes birodalmában – kétszeresen jól esett neki,
hogy a sámsoni csűrök és ólak fölött elrepülhet, és egy okos, elmélyedő
gondolkodásu, e mellett tartózkodó és érzéseit nem csillogtató emberrel
kibeszélheti magát. Az a pár óra, amit Füzeséren eltöltött, gyors
madárként szállt tova s mikor Ösztövéri jelentette, hogy immár ideje a
vonatra menni, a férfi lelkére boru szállt le.
– Viszontlátásra, – szólt Verához, beburkolózva kabátjába, s egyszerre
elkedvetlenedve látta lelki szeme előtt a sámsoni portát nagy
némaságával, fekete bolthajtásaival.
Az asszony nem felelt, csak alig észrevehetően megrezzent, azután kezét
nyujtotta Dénesnek. Arcán pillanatra ismét aggodalmas vonás futott
végig, majd fél karjával közelebb vonta magához gyermekét, aki még
mindig haragosan nézett az idegen férfira.
– Menjünk, menjünk, – türelmetlenkedett Ösztövéri a bakon.
A kocsi elindult.
Pár perc múlva könnyü esti felhő borult rá a füzeséri zsindelyes tornyu
házra.


XIX.
A második állomásnál – Fényes-Almáson – a két férfi kiszállt: Ösztövéri
rávette Dénest, hogy még aznap nézze meg a szent-farkasi
vadászterületet.
Illésfalvy Füzesérről való elutazása után egy ideig nyomott hangulatban
volt, majd szomorúságot érzett, amelynek tulajdonképpeni kútforrását nem
tudta megmondani. A bánkódásra nem volt oka, a másfél nap, melyet
odalent eltöltött, nyugodtan finom, színes érzések közt tünt tova, bántó
hang nem elegyedett emlékükbe. Végre is a férfi letörölte homlokáról a
borús felhőket.
– Jó barátság, semmi egyéb, – próbálta magában megállapítani és
napirendre tért a kirándulás fölött.
Dénes erős akarattal hitte, hogy csak azért ment Füzesérre, hogy az
asszonynak a birtok megvizsgálásában és eladásában segítsen, s ezzel nem
tett egyebet, mint amit bármely ismerősével szemben eredendő
udvariasságánál fogva szintén megcselekedett volna. Hogy az asszony
közelében jól érezte magát, természetesnek találta, hiszen Illésfalvy
lelke minden nemeset és szépet meg tudott becsülni és főleg meg tudott
érteni. Csak este, mikor már egyedül maradt az ódon szentfarkasi
vadászlakban, csak akkor kezdte melegebb színekben látni Vera alakját,
akkor kezdtek kiszíneződni emlékei, akkor tünt föl előtte sajátos,
csaknem titokzatos fényben a zsindelyes tornyu porta, a kapunál álló
megzöldült kőgriff, a szögletben fürészelő aggastyán, a kocsizás a
hosszú fasorban, az ebéd a tölgyfa mellett, és minden, ami vele másfél
nap alatt történt. Amint föl és alá járt a tágas ebédlőben, a lábas óra
ketyegésén át olykor tisztán hallotta a virágbolond sajátságos, hármas
furulyaszavát, majd a kis Katica hangját, amint minden kérdésére
makacsan, durcásan ennyit mond:
– Nem.
Éjfél már elmult és Illésfalvy még mindig föl és alá sétált a
medvebőrökkel, aggancsokkal, kampókkal diszített teremben. Közben kibujt
a holdvilág és versenyre kelt a lámpa sárga fényével. Dénes az ablakhoz
lépett és kinézett a csöndes vidékre.
A vadászlak magas domb tetején feküdt. A ház körül álló gesztenyefák
erősen meg voltak nyirbálva, így a kilátás szabad volt.
A hegyoldalon végig fiatal erdő húzódott, majd egy patak fehér medre
csillant föl. Túl a parton ismét emelkedni kezdett a terület, azután egy
falu és jó puskalövésnyire még egy falu helyezkedett el. A második
községnek sajátságos, sisakalaku tornya volt, amely a távolság dacára
ismerősnek tünt föl.
Illésfalvy megrezzent.
– Ez a füzeséri templom, – mondta magában.
Szeme gyorsan végigsiklott a házak, szilvafák, félszerek között,
amelyeken egyenletes, síma holdfény ömlött el. A falu végén ólomszínü
domb emelkedett, rajta öblös tornyu, nagyívü épület: a Vera háza.
Illésfalvy eloltotta a lámpát, így jobban látott a távolba. Az a tudat,
hogy Vera ébren van és talán e percben épp úgy az elmult napra gondol
mint ő, melegséggel töltötte el lelkét. Az asszony képe e percben mintha
újra közelebb lépett volna hozzá: élénken látta maga előtt karcsu
termetét, szürke köpönyegét, sólyomtollas kalapját, hallani vélte a
hangját. Ez a puha hangulat pillanat alatt úrrá lett fölötte, s amikor a
hold később egészen elbújt a felhők közé s a látomás eltünt, még mindig
előtte lebegett a falu képe: széles utcájával, szőlőlombövezte
parókiájával, élő-sövénnyel elkerített udvaraival, színtelen
szilvafáival, amelyekről határozott vonalakkal emelkedett ki a dombon
álló épület szürke rajza.
Hajnalban Ösztövéri kivitte Illésfalvyt a vadászterületre. Szépen ápolt
vadaskert volt, gondosan készült csenderesekkel, meglepő gazdag
vadállománnyal. Az erdei útakon fácánok szaladgáltak, egy-egy fordulónál
őzek suhantak el; a domboldal fiatal ültetvényei között szarvasok
legelésztek. Az ügynök el volt ragadtatva és hébe-korba egy nyúl után
hajította kampós botját.
– Nagyságos úr, – szólt lelkesedve, – (Ösztövérinél a nagyságos cím volt
a legmagasabb fogalom, ez a szó jelentette neki a tőkét, a hatalmat, a
fölényt) – ezt a vadászterületet ki kell vennünk! Ilyet nem egyhamar
találunk!
Dénes bólintott.
– Hát jól van, öreg, intézze el… Mikor vehetem át a birtokot?
– Akár mindjárt, nagyságos úr. A régi bérlő, bizonyos Podraczki, a télen
meghalt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Délután Illésfalvy újra otthon volt Sámsonban. A vasuti állomásnál Tekla
várt reá, – a leány minden érkező vonathoz kiment, – csöndesen,
nyugodtan, félénken, mint mindig. A férfi megcsókolta a leány homlokát.
– Minden rendben? – kérdezte nyugodtan.
– Igen. Maga is jól van?
– Köszönöm, tűrhetően.
– És… Megveszi a birtokot?
Dénes majdnem megfeledkezett a hazugságról, amellyel elutazását annak
idején megindokolta. Egy kissé elröstelte magát, de aztán karonfogta
Teklát és a kocsi felé mentében így szólt hozzá:
– Az üzlet nem látszik oly előnyösnek, ahogyan gondoltam. A birtok kissé
drága is… Azonban találtam egy szép vadászterületet, amelyet ki is
béreltem. Ha kedve van, a jövő héten megnézhetjük.
A kocsi lassu ügetéssel fordult be a szántóföldek közé. Illésfalvy a
vetések állását nézegette és nem beszélt tovább.
A sámsoni kurián nem változott semmi se. A napok újra egyformán, lassan
teltek el, mint azelőtt, aprólékos eseményekkel, színtelen csöndben.
Illésfalvy korán kelt, megfürdött a patakban, azután végigkószálta a
földeket, délután pedig lement a méhesbe és napnyugtáig olvasgatott vagy
a vizsláját oktatta. Este hatkor beállított a pap és öreges lassúsággal,
nagy megfontolással kártyázgatott Dénessel. Tíz órakor már némaság
borult a házra, legföljebb a férfi érzett még kedvet hogy hébe-korba a
kertben sétálgasson vagy vadászkönyvekben lapozgasson.
A szürke környzetben minden tovább halkult, tovább tompult, elsősorban
Tekla alakja, amely mindennap egy vonallal mélyebben süppedt belé a
háztartási gondok, cselédügyek és kézimunkák békés világába. A leány
maga volt a rendszeretet, a pontosság; hajnalban már talpon volt,
kifogástalanul vezette a konyhát, pincét, éléstárat, mosókonyhát, nem
lehetett nála jobb gazdasszonyt képzelni. Miután nagyon szerette Dénest,
abban is kedvére vélt járni a férfinak, hogy maga főzött – különösen a
tésztákhoz értett jól, – anélkül azonban, hogy Illésfalvy ezt az erényét
kellőképp méltányolni tudta volna. A férfi nem volt nagy barátja az
asztal gyönyörűségeinek és a legkitünőbb szakácsnőt nem becsülte többre,
mint a legócskább kalendáriomot.
A csöndes ház fölött csak akkor gyülekeztek felhők, ha a sürgönyhordó
fiu jelent meg a tornácon. A küldönc utóbbi időben gyakran állított be.
A táviratok nagy része Maytól eredt, aki sehogyse akart belényugodni,
hogy Illésfalvy szakított vele s aki csak most látta be, mily jó barátot
vesztett el Dénesben s mily meleg volt az a kötelék, amely őt a férfihoz
kapcsolta. Az asszony évek során át mosolyogva játszott ezzel az
érzéssel, amely most megbosszulta magát és keserűséggel fizette vissza
az elmúlt idők dölyfét. May egyre jobban és jobban alázkodott meg
Illésfalvy előtt, sürgönyei alázatosak, gyermekesen szomorúak, szilajon
kétségbeesettek voltak és szenvedésekről beszéltek.
Illésfalvyt mindez hidegen hagyta. A Mayhoz intézett levéllel egyszer s
mindenkorra lezárta ezt a tárgyat, és később mindössze még egy ízben
sürgönyzött az asszonynak, nyugodt udvariassággal jelezvén, hogy nem
változtat álláspontján s mindkettőjükre jobb, ha nem háborgatják a
multakat. May nem tudott a gondolattal megbarátkozni és Tekla sem fogta
föl ily nyugodtan a helyzetet. Valahányszor a távoljáró Maytól sürgöny
érkezett, a leány arca elborult, szemébe könnyek gyültek, szívében
gyűlölet támadt, amely sötét felhőkben futott végig vonásain.
Egy reggel Illésfalvy kilovagolt a határba, az épülő védgátakat
megnézni. Miután a megyei központban is dolga volt, úgy hagyta meg, hogy
csak délután jön meg. Fele úton Dénes észrevette, hogy otthon felejtette
írásait, amelyekre a szolgabíróságnál szüksége volt. Visszafordult tehát
és hazaügetett.
Az udvaron nem volt senki. Dénes egy fához kötötte ponniját és a hátsó
lépcsőn fölment dolgozószobájába. Amint kinyitotta a kárpitajtót, a
férfi megdöbbenve állott meg. Háttal a bejárónak, a szőnyegen Tekla ült,
maga előtt az íróasztal fiókjával, amelynek tartalmát – sürgönyöket,
régi leveleket – sorra vizsgálgatta. A leány mellett egy srófhúzó
feküdt, ezzel nyomta le a lakat ütközőjét. Tekla annyira elmélyedt
munkájába, hogy meg se hallotta az ajtó nyilását.
Illésfalvy összeharapta ajakát, azután halkan megfordult és ahogy jött,
nesztelenül eltávozott a dolgozószobából. Mikor kiért a szabadba, nagyot
lélekzett, a vér arcába szökött, de azután hirtelen gondolt egyet,
fölszállt ponnijára és egy vágtatásban ment a gátakig. A gyors lovaglás
lehütötte gondolatait, s amire a férfi este hazajött, ismét udvarias,
nyugodt és hideg volt.
Tekla sohasem sejtette, hogy e napon Illésfalvy mindörökre elveszett
számára.
Másnap reggel Dénes sürgönyzött egy fővárosi mérnöknek, hogy jőjjön le
azonnal Füzesérre. Este ő maga is fölkészült és azzal az ürüggyel, hogy
megnézi új vadászbirtokát, elutazott. Ezúttal már semmi lelkifurdalást
se érzett, nyugodtan, természetesen hazudott, szinte úgy érezte, hogy
joga van a hazugságra. Tekla nem vett észre semmit, gyanutlanul engedte
el maga mellől barátját, sőt, amikor az a kocsira szállás előtt, könnyen
megölelte, még boldog is volt és a kendőjét lobogtatta utána.


XX.
Igy telt a nyár. Amint Illésfalvy szerét ejthette, átutazott a
vadászbirtokra, és fölkereste Verát. A férfi még mindig a barátságot
látta viszonyukban s szinte észre sem vette, amint lassan egy új világ
bontakozik ki előtte. Dénes úgy érezte, hogy valaki szép, jó pusztán a
gondolkozása és a tettei révén is lehet: a testnek és a húsnak ehhez
semmi köze. A lélek, a fenséges emberi lélek, ez az isteni hangszerü
művész, egyre erősebben és erősebben jegecesedett ki előtte, amint
fokról-fokra jobban belepillantott Vera bensejébe, ebbe a hallgatag,
finoman megrajzolt birodalomba, ahol csöndes megértések, zajtalan
érzések és őszinte meggyőződések laktak, anélkül, hogy valaki valaha
hozzájuk nyult volna. Az asszony szíve visszhang volt; bensejében
mindenre akadt megfelelő szín, mindenre jutott egy darab lélek; soha nem
nézte, érdemesre vagy érdemetlenre pazarolja-e azt; soha nem kísérelte
meg, hogy az indulatok és érzékek erejével hatványozza meg e csöndes
ország bűvös fényét, rejtett gazdagságát, álmodozó gondolkodását.
Illésfalvynak, aki nagy műértő volt, – nemcsak hideg tárgyakban, de
emberi lelkekben is, – nagy öröme telt e sajátos jellem lassu
megértésében. Érezte – és ez szivét szines hangulattal töltötte el, –
hogy nem mindenki, csak a kiváltságosak tudnak a Veráéhoz hasonló
lélekben olvasni, a legtöbben talán nem is vennék észre, mily kincs
mellett haladnak el. Az asszony rendkívül művelt volt, de a tudásnak
elsősorban a melegségét, csak azután a fényét tartotta meg a maga
számára. Lelkében a fölvilágosodottság a minden nemes iránt való
fogékonyságot, az értelem a finom látást, a hit az átérzést jelentette.
Agyában – csöndesen, szerényen – a világ eseményei, az emberek és
gondolataik mindmegannyi kép formájában fordultak meg, a képzetek puha
hangon, mondhatni zenei formában szólaltak meg. Egy-egy külvilági érzés
– egy jó könyv, egy szép vidék – csaknem műkincssé alakult át benne,
mindenhez volt valami hozzátenni valója, minden szép megtermékenyítette
gondolatait, minden szín megerősödött érzései révén.
Illésfalvy jól tudta, mit jelentenek e vonások: Vera bensejében,
világfölfogásában művészlélek lakott, annak minden finomságával,
ösztönével, fényével megáldva. Lelkében kincsek hevertek – a tehetség
csiszolatlan drágakövei, – érzéseit az emelkedett, az Istentől adott
gondolkodás vezette és nemesítette. Míg a teremtő-művész e gyönyörü
sorsajándékot száz és száz formában, bőkezűen, könnyelműen osztja szét
műveiben, azok a lelkek, akik az alkotástól, bármely ok miatt
távoltartják magukat, mindezt csupán a saját világukban őrzik avagy csak
szűkebb környezetükben viszik napfényre. Az emberiségnek voltaképp ezek
a legértékesebb egyéniségei, az eszmék, a hitek, a szellem munkái itt
találnak legélénkebb visszhangra, az élet finomságai, természetadta
szépségei itt akadnak igazi műbarátokra, csöndes, de szívós hivekre. –
Csoda-e, ha Illésfalvy, aki súlyt helyezett rá, hogy benseje férfias,
egyenes, amellett minden szép iránt fogékony, sőt érzékeny legyen, egyre
jobban és jobban közeledett Verához, akinek az övével sok tekintetben
rokonjelleme annyival inkább ragyogott, mert sohase csillogtatta, soha a
világ harcába bele nem vitte?
A férfit, ha Füzeséren járt, mindig sajátos, nagy nyugalom töltötte el,
az a mélységes, szinte testi alakot öltő békesség, amelyet ősszel a már
néma erdő rengetegeiben, a sziklák közé zárt hegyi tavaknál érezünk.
Illésfalvy akárhányszor megtette, hogy gyalog ment át az asszonyhoz, s a
kerti fal mögül elnézte Verát, amint az gyermekét kezén vezetve, a
hársfák alatt föl és alá jár. Ilyenkor úgy rémlett, mintha húsz
lépésnyire a férfitől egy más világ volna, más emberek élnének, és Dénes
szíve fölújhodott, hogy csak akaratától függ és ő is részese lehet e
sajátságos országnak. Az öreg kúria, cikornyás kő-oszlopaival,
griffmadaraival, számtalan apró kéményével szinte ködpárás, légies
alakot öltött előtte, minden tárgyán, bokrán valami különös, ösmeretlen
fény ült, sárga kő-ábrázata elütött a többi felvidéki öreg úrilakétól.
Bár soha sem beszéltek egymáshoz való érzéseikről, a nyugodt, becsületes
gondolkodás óráiban mégis mindaketten tisztán látták, hogyan közelednek
egymáshoz, hogyan símul össze a lelkök, hogyan haladnak egymás oldalán a
gondolataik. Egyik se tett semmit ez érzés ellen és csak akkor rezzentek
föl, ha néha az asszony férje került szóba. Amikor a komor, sápadt
árnyék föltünt a patak fűzfaövezte partján, avagy csöndes estéken halkan
előlépett a kandalló tűzfényéből, egyszerre elhallgattak, elkomolyodtak
és tágra nyilt szemmel pillantottak egymásra. A levegőben egy kérdés
lebegett, egy néma, nyugtalanító kérdés, amely hiába várt válaszra.
Ilyen estéken a férfi kedélye nyomott, gyakran szerfölött ideges volt,
míg az asszony lelkiösmeretével számolt és előhívta bensője mélyéről
akaratát, ezt a hideg, szigoru orvost, aki komolyan tette rá csontkezét
vállára és ezt mondta:
– Légy erős. Gondolj a kötelességeidre.
Már őszre járt az idő, amikor Verának a Zöld Faluba kellett utaznia.
Utóljára másfél hónap előtt járt ott, akkor is csak két napra. Most egy
rokona – az ura nagynénje, egy komor erkölcsü alapítványi hölgy –
Berlinbe készült és úgy tervezte, hogy három hétig marad ott Verával.
Dénes szivére boru szállt, ha arra gondolt, hogy három hétig nélkülöznie
kell barátnője társaságát. Levertségét fokozta, hogy ebben az időben
Tekla megtudta, hogy Illésfalvy az almási vadászlakból gyakran rándul át
Verához látogatóba, amely ismeretségről nem szólt neki. A féltékenységi
jelenetek, amelyekben a férfinak elég bő része volt, új alakban
ismétlődtek meg és még szürkébbé, még komorabbá festették a sámsoni
portát. Dénes rosszkedvüen vállat vont, s miután már belegyakorolta
magát a hazugságokba, azt felelte a lánynak, hogy meg akarja venni
Füzesért és érthető, ha ezt nem tudja öt perc alatt elintézni. Tekla
csak félig hitte el a kifogást, de amikor, az emberi gyöngéket ösmerő
Dénes, mint régen, végigsimított a leány haján és félkarral magához
ölelte, az egyszerre mindenről megfeledkezett, s e percben a legdőrébb
hazugságot színaranynak vette volna. A férfinak azonban fájt, egyre
visszataszítóbbnak tetszett ez az alakoskodás, amely nem egyezett meg
jellemével és lealacsonyította gondolkodását.
Egy őszi délelőtt Illésfalvy búcsút vett Verától, akinek az este kellett
indulnia. A férfi és a nő lelkierejüket egyformán vetették latba az
elválásnál és búcsújukat szinte szürkére tompították akaratukkal. Az
érzelgősséget mindaketten lenézték, ha mindjárt néha maguk sem tudtak
előle kitérni. Nyugodtan, okosan fogtak tehát kezet, csak arcuk volt
valamivel sápadtabb a rendesnél.
Dénes Füzessérről egyenesen hazautazott Sámsonra. Bár a lelke tele volt
komor árnyakkal, a férfi továbbra is nyugodt hangulatot parancsolt
magára, s amikor délután hazaért, még arra is kedve volt, hogy átnézze a
régen pihenő gazdasági írásait. A gazdatiszti szobában meglehetős sok
munka várt reá: számadások, levelek, árajánlatok, amelyeket egyszer
mégis el kellett intézni.
Dénes úgy gondolta, hogy ez a gépies föladat talán meg fogja nyugtatni
idegeit, és tényleg, mihamar annyira elmerült a számokba, hogy észre se
vette az órák járását.
Sötét este volt, amire Illésfalvy elkészült az utolsó levéllel. Amikor
letette a tollat és szivarra gyujtott, egy pillanatra kinézett az
udvarra. Künt lassu eső pergett, apró tócsákat képezve a sárga levelek
között. A ködpárán át eltorzult, homályos vonalakban állt vele szemben
az urilak, hidegen, komolyan, tetejével beléveszve a mélyenjáró
felhőkbe. A fáskamrából egy fürész egyhangu zümmögése hallatszott, a
hang szinte beleékelődött a levegőbe.
Dénes, akire az elhagyatottság, a szomorúság mindig hatott, megrezzent,
s e percben, mint a közelmultban sokszor, vigasztalannak látta a sötét
udvart, a kalapnyi tócsákat, a néma hársfákat, a szürkevonalu épületet
nagy egyhanguságával, szintelenségével, örökös hazugságaival. Arra
gondolt, hogy most este van, mindjárt itt lesz a tót pap – ha ugyan már
nem issza a pipázóban szilvóriumját, – majd a gyérszavu vacsora
következik, befejezésül a másnapi étlap megállapítása és rögtön rá a
végtelen, fekete éjszaka. Azután újabb nap következik, újabb csönddel,
siket nyugalommal, fénytelen órákkal és este megint eljön a pap és újra
hideg szürkeség fekszik a házra.
Illésfalvy elfordult az ablaktól; párszor föl és alá sétált a szobában.
Mint a legtöbb irodában, begyöpösödött hagyományok alapján, az egyik
falon itt is Európa földabrosza, a másikon a Magyar Államvasutak
menetrendje függött. Amint a férfi a két határ között mozgott,
önkéntelenül megállt a menetrendes táblánál és nézegetni kezdte az apró
fekete számjegyeket, amelyek mögött lángoló kéményü gépek, tarka vasuti
kocsik, dübörgő teherszállító vonatok szaladtak gyors vágtatással.
A sok város és falu között – még pohár vagy keresztbefektetett villák
által se ékesítve – egyszerre szemébe tünt Füzesér állomás neve.
Illésfalvy önkéntelenül böngészni kezdte a berlini összeköttetést, s
azután a saját vasúti állomására terelte tekintetét… Innét a német vonat
felé nyolc óra harminc perckor volt csatlakozás.
A férfit egyszerre nagy nyugtalanság lepte el, s a következő percben
szilajon tört ki belőle a vágy, hogy ő is fölül a vasútra, itt hagyja
ezt az esős, szomoru házat, és ha nem is tud együtt lenni a nénjével
utazó Verával, legalább egy vonaton ül vele, egy cél felé száguld vele.
Mindez oly különös, oly idegenszerü volt és titokzatos erővel vonzotta a
férfit, aki mintegy félálomban ment át a lakóházba és egy perc mulva már
nyugodtan, hidegen így szólt Teklához:
– Kedvesem… az előbb elfelejtettem szólni. Még az este egy gazdasági
ügyben el kell utaznom Budapestre.
A leány megrezzent.
– Mikor jön vissza? – kérdezte félénken.
– Egy-két nap mulva, – felelte Dénes és megcsókolta a leány homlokát. –
Majd még sürgönyözök valahonnan. Gondoljon majd néha rám… igen?
A leány szomoruan nézett barátjára, de nem szólt semmit, Illésfalvy
pedig csomagolni kezdett.
Mikor a kocsi kifordult a kapun, a férfi föllélekzett, az arca fölvidult
és a szeme csillogott.
Szokása ellenére egész úton elbeszélgetett a kocsisával – egy mokányképü
nyiri fiuval, – mikor pedig az állomáshoz ért és a jelzőcsengők vékony
berregését hallotta, a szíve dobogni kezdett az örömtől. Alig tudta
bevárni, míg a vonat beérkezik, izgatott volt, mint a vakációra induló
diák és úgy érezte, hogy körülte minden mosolyog, a tót állomásfőnök, a
váltóőr, a csillogó korongnál ülő távirdász, a zöld és piros lámpák, még
az utolsó kocsitologató munkás is, aki szapora, víg sipolással szaladgál
a teherszállító kocsik között.
A sámsoni birtok e percben zajtalanul tünt el a ködben, az ódon kuria
falai pozdorjaként mállottak szét a férfi lelki szeme előtt.


XXI.
A csatlakozó állomásnál Illésfalvy megkérdezte a kalauzt, nem utazik e
két hölgy Berlin felé? A vonatvezető a vaggonsor végén lévő közvetlen
kocsira mutatott. Dénes pár forintot adott a kalauznak és megkérte,
szorítson neki helyet a szomszéd kocsiban, azonban ne szóljon az
asszonyoknak, hogy valaki kérdezősködött utánuk.
– A hölgyek már úgyis alszanak, – szalutált a kalauz.
Illésfalvy üres fülkét kapott. A férfit a kopott piros pamlagok, párás
ablaktáblák közt jóleső érzés fogta el – mintha havas vidéken való,
hosszu kóborlás után kandallóhoz ért volna, – s a tudat, hogy közel van
Verához, gyermekes örömmel töltötte el lelkét. E percben nem gondolt
másra, minthogy ő is csak ember, önző ember, aki boldogságra vágyik és
habozás nélkül föláldoz érte mindent: mások lelkét, nyugalmát, a saját
öntudatát, hideg akaratát, ha kell az életét is. E percben tisztán látta
az is, hogy nagy harcok, nagy megpróbáltatások előtt áll, hogy a sors
vihar-felhői ott gyülekeznek a látóhatáron: de nem törődött semmivel,
nem félt semmitől és mosolygó arccal bámult ki a sötét éjszakába.
A határállomásnál már csak a közvetlen kocsi maradt meg a magyar
vonatból. Dénesnek most át kellett szállania egy német kocsiba. Amint a
férfi végighaladt a sinek közt, egyszerre megállott.
A perronon, könnyü bundájában, sajátságos, határozott lépéseivel Vera
sétált föl és alá, meg-megállva és elgondolkodó szemét az éjszaka
sötétségére függesztve.
Illésfalvy észrevétlenül tovább akart siklani, de már késő volt, az
asszony megpillantotta.
– Dénes, – mondta különösen csengő hangon, amelyet a férfi még eddig nem
ösmert s amelyben öröm, szomoruság, remény, csüggedés együttesen szólalt
meg, sajátos, szinte titokzatos keverékben. – Dénes!
Illésfalvy megállt és az asszonyhoz lépett.
– Ne haragudjon, – szólt félénk mozdulattal, amely idegenszerűen és
mégis finoman, őszintén illeszkedett férfias alakjához, – nem tudtam
másként cselekedni… Valami kergetett, űzött, hogy üljek vasutra, hogy a
közelében legyek, hogy… Dőreség volt, de nem tudtam ellentállani a
lelkem kívánságának.