Utazás a föld központja felé (1. rész) - 8

minden italunk a fenyőnedv volt; de e pokoli folyadék torkomat égette, s
még csak látni sem szerettem. A meleget kiállhatatlannak találtam; a
fáradság csaknem bénává tett. Nem egyszer annyira voltam, hogy kicsibe
mult, miszerint élettelenül nem rogytam össze. Ilyenkor azután
megállottunk; bátyám és az izlandi ápoltak és feléleszteni igyekeztek.
De bátyámon már lehetett észrevenni, hogy alig képes a fáradság s a viz
nélkülözéséből származó gyötrelmek ellen küzdeni.
Végre kedden julius, 8-kán, kezeinken s térdeinken vonszolva magunkat,
érkeztünk a keresztutra; fél halottak voltunk. Ott csaknem élettelenül
terültem el a lávakövezeten. Ekkor reggeli tiz óra volt.
Hans és bátyám, az oldalfalakhoz támaszkodva, igyekeztek néhány darabka
kétszersültet lenyelni. Dagadt ajkaim közől olykor hosszas nyögés
emelkedett; azután mély álomba, vagy inkább tökéletes zsibbadásba
merültem.
Némi idő mulva bátyám mellém jött, s felemelt karjaiba.
„Szegény gyermek!“ suttogá valódi szánalom hangján.
E szavak, mivel nem voltam a rideg modoru tanár részéről gyöngédséghez
szokva, mélyen meghatottak. Kezeimmel megragadtam reszkető kezeit;
tekintete rajtam függött és láttam, hogy szemei nedvesek.
Ekkor kezébe vette az oldalán függő kulacsot és nagy csodálkozásomra
ajkamhoz emelte azt.
„Igyál,“ szólt ő.
Jól értettem-e? talán megőrült nagybátyám? Zavartan tekintettem rá, nem
tudván elérteni, hogy mit akar.
„Igyál,“ ismétlé ő.
És felemelvén a kulacsot, annak egész tartalmát ajkaim közé tölté.
Mennyei élvezet! Egy ital viz áztatá kigyuladt számat, csak egyetlen
korty, de ez képes volt megujitani bennem a már-már elfogyó életet.
Kezeimet összekulcsolva hálálkoztam bátyámnak.
„Igen,“ szólt ő, „egy ital viz, az utolsó! hallod, az utolsó! Ez utolsó
cseppeket számodra tartogattam kulacsom fenekén. Százszor küzdöttem le a
mindig ujra felébredő vágyat; de ellentállottam. Számodra tartogattam.“
„Bátyám!“ suttogám én, mialatt szememet nagy könyek áztaták.
„Igen, szegény gyermekem, tudtam, hogy mikor a keresztútra érkezünk,
félholtan fogsz összerogyni s azért tettem el ez utolsó cseppeket, hogy
ekkor felébreszszelek.“
„Köszönöm, köszönöm!“ kiáltám.
Habár szomjuságom nem is mult el, mégis némileg megtért erőm. Gégémnek
addig görcsösen összezsugorodott izmai kitágultak; ajkaim gyuladása
enyhült s képes voltam szólani.
„Bátyám,“ szóltam, „most már nincs mit tétováznunk; vizünk elfogyott s
vissza kell térnünk.“
Mialatt igy szólottam, bátyám kerülte tekintetemet; szemei nem
találkoztak az enyéimmel.
„Vissza kell térnünk,“ kiáltám, „vissza a föld szinére. Isten adja, hogy
legyen annyi erőnk, miszerint feljuthassunk a tölcsérből!“
„Vissza!“ szólt bátyám, mintha inkább magának, mint nekem válaszolna.
„Igen, vissza, és ne veszitsünk egy pillanatot sem.“
Itt egy darabig mindketten elhallgattunk
„Hogyan Axel,“ szólt végre a tanár furcsa hangon, „ama néhány csepp viz
nem adta vissza erődet és bátorságodat?“
„Bátorságomat!“
„Csak oly levert vagy, mint azelőtt, most is csak oly kétségbeesetten
beszélsz.“
Minő volt e férfi jelleme, és miféle vakmerő terveket kovácsolt ismét!
„Hogyan, ön nem akar…“
„Lemondjak e vállalatról, azon perczben, mikor minden szerencsés
eredményt enged remélnünk! Nem, soha!“
„Ugy hát halálra kell magunkat szánnunk!“
„Nem, Axel, nem! térj vissza. Nem kivánom halálodat. Hans veled megy.
Hagyj magamra!“
„Én itt hagyjam!“
„Hagyj magamra, ismétlem! Ha megkezdtem ez utat, be is fejezem, eljutok
a czélig, vagy vissza nem térek soha. Térj vissza, Axel, térj vissza!“
Nagybátyám a legnagyobb izgatottsággal beszélt. Hangja, mely egy
pillanatig elérzékenyülést árult el, most kemény és fenyegető kifejezést
öltött. Sötét erélyességgel küzdött a lehetetlenség ellen! Nem
hagyhattam itt őt ez örvény fenekén, s mégis az önfenntartás ösztöne,
életem megmentésére visszatérésre késztetett.
A kalauz szokott közönynyel szemlélte e jelenetet. Pedig megérthette,
hogy utitársai között mily kérdés forog fenn; mozdulataink elég
világosan mutathatták, hogy mily ellentétes irányra kivántuk egymást
birni; de ugy látszék, mintha Hansot kevéssé érdekelné e kérdés, mely
saját élete fölött is határozott; ő kész volt útnak indulni, vagy itt
maradni, a szerint, mint gazdája kivánni fogja.
Óh miért nem magyarázhattam ki magamat most előtte! Szavaim,
sóhajtásaim, hangomnak kifejezése legyőzték volna jellemének fagyos
ridegségét. E veszélyeket, melyeket a kalauz sejteni nem látszott, én
megértethettem, kézzelfoghatókká tettem volna számára. És ketten együtt
talán legyőztük volna a tanár makacsságát. És ha máskép nem, erővel
vihettük volna fel őt a Sneffels tetejére!
Hans mellé léptem s kezem vállára tettem. Ő nem mozdult. Ujjal mutatám
neki a tölcsér utját. Ő mozdulatlan maradt. Dúlt arczom minden
szenvedésemet kifejezte. Az izlandi csendesen rázta fejét és nyugodtan
mutatott bátyámra.
„Master,“ szólt a kalauz.
„Urad?“ kiáltám én. „Őrült! hisz ő nem életednek ura! Jer, meneküljünk;
vigyük őt magunkkal; nem hallod, nem értesz meg?“
Megragadtam Hans karját és kényszeriteni akartam, hogy felálljon.
Küzdötten vele. Nagybátyám közbelépett.
„Csillapulj Axel,“ szólt ő. „E hajthatlan embert nem fogod
megingathatni. Azért hallgasd meg javaslatomat.“
Keresztbe fontam karjaimat és jól szemébe néztem bátyámnak.
„A vizhiány,“ mondá ő, „egyetlen akadály, mely szándokom végrehajtását
gátolja. Ama keleti alagban, mely lávából, homokkőből és kőszénből áll,
hig anyagból egyetlen parányt sem találtunk. De meglehet, hogy
szerencsésebbek leszünk, ha a nyugoti alagot követjük.“
Hitetlenül ráztam fejemet.
„Hallgasd meg szavaimat végig,“ folytatá a tanár emeltebb hangon.
„Mialatt te mozdulatlanul hevertél a földön, én megvizsgáltam ama
folyosónak rétegeit és alapját. Ez alag egyenes irányban a föld
belsejébe vezet, s benne haladva, néhány óra alatt a gránitrétegbe
jutnánk. Ott dús forrásokkal fogunk találkozni. Ez a szikla
természetéből következik, s a ösztön és a tudomány egyhangulag igazolják
meggyőződésemet. Azért én neked a következőket ajánlom: Mikor Columbus
hajószemélyzetétől még háromnapi időt kivánt ismeretlen szigetek
felfedezésére, emberei, habár betegek és rémülésben voltak, mégis
teljesitették e kivánságát s ő fölfedezte az uj világot! Én, e
földalatti világ Columbusa, tőled csupán egy napot kérek még. Ha ez
elmulik a nélkül, hogy az annyira nélkülözött vizet feltalálnánk,
esküszöm, hogy visszatérünk a föld felszinére.“
E szavak ingerültségem daczára is mélyen meghatottak, annyi szenvedély
volt bátyám szavaiban, oly önmegtagadásába került hogy ekként
szólhasson.
„Legyen meg tehát bátyám akarata,“ kiáltám én, „és adja isten, hogy
emberfölötti erélye megjutalmaztassék. A sors ellen már csak néhány
óráig küzdhetünk. Előre!“


XXII.
Megindultunk a nyugoti irányban lefelé vezető folyosóban. Hans szokása
szerint legelől járt. Még száz lépést sem haladtunk volt, midőn bátyám
lámpája világát a falakra vetve, kiáltott fel:
„Ime az ős réteg! Jó uton járunk; előre, előre!“
Mikor a világ őskorában a föld lassanként meghült, terjedelmének apadása
következtében a kéreg sok helyütt kiment helyéből és hasadások, nagy
üregek támadtak. Ez alagut is efféle hasadás volt, melyen egykor a
megolvadt gránit bugyogott fel; ez alagut ezer meg ezer kanyargatával
roppant labyrinthust képezett az ős rétegben.
A mint lefelé haladtunk, az őskori földréteget képező telepek mindinkább
felismerhetőbben követték egymást. A földtan ez ős réteget ugy tekinti,
mint az ásványos kéreg alapját, s a tudomány és tapasztalás
bebizonyitották, hogy az három különböző telepből áll: a palából, a
csillámból és a csillámpalából, melyek mindhárman ama megrendithetetlen
sziklán nyugosznak, mely gránitnak neveztetik.
Oly csodás körülmények között még soha ásványtudós nem folytathatta
tanulmányait a hely szinén. A mit a földfuró, e tökéletlen eszköz, nem
volt képes a föld belsejéből a földszinre felhozni, azt mi most
szemeinkkel láthattuk, kezeinkkel érinthettük.
E szép, különböző árnyalatu zöld palarétegek közt itt-ott fémerek
kigyóztak, mint réz, cseleny, sőt aranynak és platinának is volt nyoma.
Elgondoltam, hogy e kincseket, melyek a föld méhébe vannak eltemetve, a
sovár emberiség soha sem fogja birtokába kerithetni. E kincseket az
őskori forradalmak oly elérhetetlen mélységbe temették, miszerint sem a
csákány, sem az ásó nem lesznek képesek azokat sirjokból kiemelni.
A pala után csillám következett, mely réteges alkatu, és leveleinek
párhuzamossága által tünik ki; ezután következett a palacsillám, mely
szintén nagy rétegekből áll, melyek között a fehér csillám szikrázott a
lámpa fényében.
A Ruhmkorff-féle készülékek sugarai, melyek e sziklatömeg apró lapocskái
által visszavettettek, minden lehető szögekben metszették egymást, s ugy
tetszett, mintha egy gyémánt belsejében utaznánk, melyben millió és
millió vakitó sugár törik meg.
Esteli hat óra tájban e fénytenger csillogása szünni kezdett, sőt
csaknem tökéletesen megszünt; az oldalfalak ugyan most is jegeczekből
állottak, de setétebb szinezetüek voltak; a csillám mindinkább nagyobb
mennyiségével kezdett vegyülni a feldspátnak és a kvarcznak. Mely
végyület képezi azt, mely tulajdonképen neveztetik sziklának, mely
minden kövek között a legkeményebb és maga fölött hordja a földgömb
telepeinek négy emeletét, a nélkül, hogy összezuzatnék általa. Mintegy
roppant gránitbörtönbe voltunk befalazva.
Esteli nyolcz óra volt. Vizet még nem találtunk. Rémitőn szenvedtem.
Most bátyám haladt legelől; ő még most sem akart megállani. Éber füllel
figyelt a csendben, hogy nem szakitja-e meg azt valami forrás mormogása.
De nem hallatszott semmi!
Lábaim mindinkább elnehezültek, de ellentállottam a gyötrelemnek, nehogy
bátyámat megállani kényszeritsem. Tudtam, hogy a legnagyobb kétségbeesés
sujtaná őt, mert a nap végéhez közeledett, s ez volt az utolsó nap, mely
még övé volt.
Végre minden erőm elhagyott, nagyot kiáltottam és összerogytam.
„Meghalok!“
Nagybátyám visszajött hozzám; keresztbe font karokkal tekintett rám;
azután tompa hangon e szavakat suttogá:
„Mindennek vége.“
Szemeim, melyek rajta függtek, még egy rémitő mozdulatot láttak, melyben
haragja tükröződött, s azután lecsukódtak.
Midőn ismét felnyitám szemeimet, két társamat mozdulatlanul,
pokróczaikkal betakarva, láttam a földön feküdni. Aludtak-e? Én
részemről egy percznyi álomra sem voltam képes; ezt szenvedéseim nem
engedték, sem azon gondolat, hogy bajom többé nem orvosolható. Bátyám
utolsó szavai még fülemben hangzottak: „Mindennek vége!“, mert oly
gyenge voltam, hogy még azt sem remélhettem, miszerint a föld szinére
visszajuthassak.
Másfél mértföldnyire voltunk a föld kérgében! Ugy véltem, mintha e
roppant tömeg egész súlyával nehezednék vállaimra. Összezuzottnak
éreztem magamat, és minden erőködésem daczára nem voltam képes
gránit-ágyamon megfordulni s a másik oldalra feküdni.
Néhány óra mult el igy. Körülöttünk mély csend uralkodott, valóban síri
csend. Nem érkezhetett hozzánk hang e falakon át, melyek közől a
legvékonyabb is ötezer lábnyi volt. Mindamellett, mély zsibbadásom
daczára, ugy tetszett, mintha valami zajt hallanék; ugyanekkor az alag
elsötétült. Figyelmesebben tekintettem körül s ugy tetszett, mintha az
izlandi, kezében tartva a lámpát, eltünne.
Miért ment el? Itt akart bennünket hagyni? Nagybátyám aludt. Kiáltani
akartam; de kiszáradt ajkaimból nem tört elő hang. Most a setét
tökéletessé vált s a zaj végkép elhangzott.
„Hans itt hágy bennünket!“ kiáltám, „Hans, Hans!“
E szavakat bensőmben kiáltottam. Rajtam kivül senki nem hallhatta
azokat. Mindamellett, a pillanatnyi rémület után, szégyelni kezdtem,
hogy ily gyanut táplálhattam ez ember iránt, kinek viselete addig semmi
okot nem adott erre. Igaz, hogy elment, de nem azért, hogy bennünket
itthagyva meneküljön, mert a helyett, hogy visszatérne a merről jöttünk,
lefelé haladt. Ha rosz szándoka lett volna, ellenkező irányban indult
volna. Ez okoskodás némileg megnyugtatott és egyéb okokat kerestem.
Hansot, e nyugalomkedvelő embert, csak komoly indok birhatta arra, hogy
most felkerekedjen. Valami felfedezésre indult tehát? Az éj csendében
talán valami mormogás ütötte meg fülét, melyet én nem voltam képes
kivenni.


XXIII.
Egy óra hosszat hagymázos agyamban meghánytam-vetettem minden
elképzelhető okot, mi a vadászt e lépésre birhatta. A legképtelenebb
gondolatok üzték egymást fejemben; azt hittem hogy megőrülök.
De végre léptek zaja hangzott fel az üreg mélyéből. Hans tért vissza. A
lámpa derengő fénye láthatóvá kezdett lenni a falakon, azután betölté a
folyosó torkolatát és Hans megjelent.
Hans bátyámhoz közeledett és kezét annak vállára téve, felkölté őt.
Bátyám fölemelkedett.
„Mi baj?“ kérdé.
„Vatten,“ felelt a vadász.
Ugy látszik, hogy a nagy fájdalmak ihlettségében mindenki nyelvtudóssá
lesz. Egy szót sem tudtam dánul és mégis ösztönszerüleg megértettem a
kalauzunk által ejtett szót.
„Viz, viz!“ kiáltám kezeimmel tapsolva, s őrült módjára hadonázva.
„Viz!“ ismétlé bátyám. „Hwar?“ kérdé izlandi nyelven.
„Nedaet,“ felelt Hans.
Hol? ott lenn! Én mindent megértettem. Megragadtam volt a vadász kezét s
szorongattam azt, mialatt ő nyugodtan tekintett rám.
Nem soká készülődtünk az utra, és csakhamar lefelé haladtunk ez alagban,
melynek lejtője ölenként két lábat mélyedett.
Egy óra mulva mintegy kétezer ölet haladtunk volt és kétezer lábbal
mélyebben voltunk.
E perczben tisztán hallottunk egy szokatlan hangot, mely a gránitfalakon
futott végig, valami tompa morajlásforma volt, s távoli mennydörgésre
hasonlitott. Ez első félórai járás alatt, nem találkozván az igért
forrással, aggodalmaim ujra felébredtek; ekkor azonban bátyám tudatá
velem, ama mindinkább erősödő zaj miből származik.
„Hans nem csalódott,“ szólt ő, „a mit hallasz, valóban zuhatagnak
zúgása.“
„Zuhatagé?“ kérdém.
„Nem kételkedhetünk, hogy az. Földalatti folyam kanyarog körülöttünk!“
A remény által ösztönözve gyorsitánk lépteinket. Nem éreztem többé
fáradságot. E moraj maga is, a viz zúgása képes volt felfrissiteni; a
zaj mindinkább növekedett; a zuhatag, miután sokáig fejünk fölött, most
a balra levő oldalfal mögött folyt, zúgva és rohanva. Kezemet gyakran
végig huztam a sziklán, remélve, hogy ott találok néhány átszivárgott
cseppet. De hiába.
Egy félóra mult el igy, s még egy fél mértföldet haladtunk.
Belátni kezdtem ekkor, hogy a vadász, távolléte alatt nem folytathatta
volt utját egész idáig. Ő azon bizonyos ösztön által indittatott, mely a
hegyi lakók, a hydroscopok tulajdona, s e zuhatagot a sziklán át
megérezte, de semmi esetre sem látta volt ama felséges folyadékot, és
szomját nem olthatta benne.
Sőt csakhamar arról győződtünk meg, hogy ha utunkat ez irányban
folytatjuk, eltávozunk a folyamtól, melynek zúgása csendesedni kezdett.
Visszafordultuk tehát.
Hans azon helyen állott meg, hol a zuhatag, moraja után itélve,
legközelebb lehetett.
Én leültem a fal mellé, mialatt a viz roppant erővel rohant el mellettem
mintegy két lábnyira. De gránitfal választott el tőle.
A nélkül, hogy egy perczig is gondolkodnék a fölött, hogy nem létezik-e
módszer, mely által e vizhez lehetne jutni, ismét a legmélyebb kétségbe
estem.
Hans rám tekintett, ugy véltem, mintha ajkán mosoly jelenne meg.
A kalauz felállott s kezébe vette a lámpát. Követtem őt; a fal mellé
lépett, fülét a száraz sziklához nyomta és figyelmesen hallgatódzva
haladt a szikla mellett. Megértém, hogy azon pontot keresi, melyen a
folyam zuhogása legerősebben hallatszott. E pontot a balra levő
oldalfalban találta fel, három lábnyira a földtől.
Mennyire meg voltam indulva! Sejteni sem mertem, hogy a vadásznak mi
szándéka! De mégis megértettem végre s örömömben összeöleltem őt, mikor
láttam, hogy csákányát fogja fel s a sziklát megtámadni készül.
„Meg vagyunk mentve!“ kiáltám én.
„Igen“, kiáltott nagybátyám lázasan, „Hansnak igaza van! Derék, okos
kalauz! Nekünk ez soha nem jutott volna eszünkbe!“
Elhiszem! Ez eszköz, bármily egyszerű volt is, soha nem jutott volna
eszünkbe. A föld e gerinczének csákánynyal való megingatása, roppant
veszélyt okozhatott! Bedőlhetett s eltemethetett bennünket az alagut!
Vagy magával ragadhatott bennünket a sziklán áttörő folyam! E veszélyek
épen nem voltak valószinűtlenek; de akkor a beszakadás-, vagy az
elöntetéstől való félelem nem tartóztathatott vissza bennünket;
szomjuságunk annyira forró volt, miszerint ekkor az Ocean fenekét is
megfurtuk volna, csakhogy azt olthassuk.
Hans megkezdte a munkát, melyre sem bátyám, sem én nem lettünk volna
képesek. Türelmetlenségünkben kézmozdulatainkat nem korlátolhattuk volna
s a szikla heves csapásaink alatt darabokra szakadt volna. A kalauz
ellenben szokott higgadtságával, gyorsan ismételt apró ütések által
lassan-lassan furta meg a sziklát, félláb átmérőjű lyukat nyitva rajta.
A zuhatag zaja növekedett s már ugy rémlett, mintha a jótékony nedv
ajkimat áztatná.
A csákány csakhamar féllábnyira hatolt a gránitfalba; a munka ekkor már
félóra óta folyt; tagjaim vonaglottak a türelmetlenségtől! Nagybátyám
segiteni akart s alig voltam képes őt visszatartani; már megragadta volt
csákányát, midőn egyszerre erős füttyenés hallatszott. Vizsugár lövelt a
sziklából s a szemben levő falon tört meg.
Hans, kit a viz ereje a földhöz vágott, nem volt képes egy
fájdalomkiáltást elnyomni. Ez akkor lett előttem megmagyarázhatóvá,
midőn kezeimet a vizsugárba meritve, szintén fájdalmasan kiáltottam fel.
A viz forró volt.
„Százfoku viz!“ kiáltám.
„Majd meghül“, válaszolt bátyám.
Az alagut gőzzel telt meg, mig a viz kis patakká alakulva folyt lefelé a
földalatti ut göringyei között.
Oh mily mennyei élvezet! mily leirhatatlan kéj! Miféle viz volt ez?
Honnan jött? Nem törtem rajta fejemet. Viz volt és bár még meleg, mégis
visszavarázsolta belém a már-már kifogyó életet. Ittam, gyorsan nyeltem,
még csak nem is izleltem.
Csak miután már egy perczig élveztem volt az üditő folyadékot,
kiáltottam fel:
„Hiszen ez vastartalmu viz!“
„Igen jó a gyomornak“, válaszolt bátyám, „nagyon ásványos viz! Ez utazás
egészségünkre oly hatást fog gyakorolni, mintha Spaaba vagy Teplitzbe
mentünk volna.“
„Ah! mily jó!“
„Elhiszem hogy jó az ily viz, melyet két mértföldnyire a föld alatt
meritenek! bizonyos téntaize van, mely épen nem kellemetlen. Hans
valóban felséges forrást nyitott számunkra. Azért azt ajánlom, hogy az ő
nevére kereszteljük e patakot.“
„Legyen!“ kiáltám.
És a patak e percztől kezdve Hans-bach nevet viselt.
Hansot e kitüntetés nem kevélyitette el. Miután mértékletesen ivott,
szokott nyugalmával ült le egy zugba.
„Ne hagyjuk e vizet kárba menni“, mondám én.
„Miért?“ szólt bátyám, „azt hiszem, hogy e forrás kiapadhatatlan.“
„Mindegy! töltsük meg a tömlőt és kulacsainkat s azután, ha lehet,
tömjük be a nyilást.“
Tanácsom el lőn fogadva. Hans megkisérlé a nyilást gránitdarabokkal
betömni. De a feladat nem könnyü volt. Az ember összeégette kezét és még
sem ért czélt; a viz ereje nagy volt s törekvéseinknek nem lőn
eredménye.
„Világos,“ mondám, „hogy e viznek felszine nagy magasságban lehet; ezt
lehet következtetni a sugár erejéből.“
„Erről semmi kétség,“ válaszolt bátyám; „ha e vizoszlop magassága
harminczkétezer láb, ez annyi, mintha ezer légkör nyomása lenne rajta.
De valami jutott eszembe.“
„Mi az?“
„Miért igyekszünk oly makacsul e forrást betömni?“
„Azért, mert…“
Nem voltam képes valamirevaló okot találni.
„Ha kulacsaink megürülnek, lesz-e azokat miből megmeriteni?“
„Ezt nem tudhatjuk.“
„Hadd folyjon tehát e viz, mely természetszerüleg lefelé fog tartani és
igy egyszersmind utmutatóul fog szolgálni azoknak, kiket vándorlatukon
felüdit!“
„Ez jó gondolat!“ kiáltám én, „hanem ha e patak utitársunk lesz, többé
nincs akadály, mely tervünk sikerét gátolhatná.“
„Ah öcsém, belátod ezt végre!“ szólt a tanár nevetve.
„Tökéletes meggyőződésem.“
„Előbb azonban néhány óráig pihenjünk.“
Én csakugyan elfelejtettem volt, miszerint éjjel van. A chronometrum
azonban felvilágositott. Csakhamar elegendőkép fel levén üditve,
mindnyájan mély álomba merültünk.


XXIV.
Másnap kiállott szenvedéseink már el voltak felejtve. Kezdetben
csodálkoztam, hogy már nem vagyok szomjas és önmagamtól kérdém, hogy
miért; a lábaimnál mormogva folyó patak válaszolt kérdésemre.
Reggeliztünk és azután ittunk e felséges vastartalmu vizből. Erőm és
bátorságom tökéletesen megtért és kész voltam bármily hosszu utra.
Valóban oly határozott és mély meggyőződésű férfi mint bátyám, miért ne
érhetett volna czélt oly ügyes kalauztól, s oly „határozott“ öcsétől
kisérve, mint én? Ily magasztos eszmék termettek agyamban! Ha valaki azt
ajánlotta volna, hogy térjünk vissza a Sneffels tetejére, megvetéssel
utasitottam volna vissza e javaslatot.
De szerencsére csak utunk folytatásáról volt szó.
„Induljunk!“ kiáltottam én lelkesedés hangján, melyre a földgömb
viszhangja válaszolt.
Pénteken reggeli nyolcz órakor keltünk utra ismét. A gránitfolyosó
számos kanyarulattal és zuggal birt s valóban labyrinthusra hasonlitott;
de azért főiránya mégis délkelet volt. Bátyám gyakran megvizsgálta a
delejtü állását, hogy utunk irányára nézve biztos legyen.
Az alagut csaknem vizirányos, lejtője ölenként legfeljebb is csak két
hüvelyknyi volt. A patak lassan, mormogva folydogált mellettünk; ugy
tekintettem őt, mint valamely jótékony szellemet, mely a földön át vezet
bennünket és kezemmel gyakran barátságosan megsimitám a langyos najádot,
melynek éneke vándorlásunkon kisért. Jó kedvem még a mythologiát is
eszembe juttatá.
Bátyám sokszor kifakadt az ut vizirányossága ellen; ő mindig függőleges
vonalban kivánt volna haladni. Utunk ez által valóban nagyon meg is
hosszabbodott s a helyett, hogy a föld átmérője irányában haladt volna,
a fenékoldal irányában távozott el attól, bátyám szavai szerint. Azonban
nem volt miben válogatnunk, s addig, mig a központhoz, habár kevéssé
közeledtünk, nem lehetett panaszunk.
Egyébiránt olykor-olykor a lejtő meredekebbé vált, ilyenkor a patak
zúgva rohant le és mi követtük azt a mélységbe.
Mindössze e napon és a következőn függőleges irányban keveset,
vizirányban igen sokat haladtunk.
Pénteken este, julius 10-kén, bátyám számitása szerint harmincz
mértföldnyire voltunk Reykjawiktól délkelet felé.
Ekkor lábaink előtt kissé rémes akna nyilt. Bátyám a lejtő meredekségét
látva, kezével tapsolt.
„Ez a jó ut,“ kiáltott a tanár, „ez vezet czélunkhoz s kényelmesen is
fogunk haladhatni, mert a szikla kidomborodásai valódi lépcsőt
képeznek.“
A kötelek a már leirt módon rendeztettek el, hogy balesetnek elejét
vegyük. Azután megkezdtük a lemenetelt. Nem nevezhetem azt veszélyesnek,
miután az efféle uthoz már hozzá voltam szokva.
Ez akna keskeny hasadása volt a gránittömegnek és nyilván a földkéregnek
meghülésekor való összeapadása által idéztetett elő. Ha ez valóban a
Sneffels által hányt lávának szolgált egykor csatornául, meg nem
foghatom, hogy az semmi nyomot nem hagyott benne. Valóságos csigalépcsőn
haladtunk le, melyet emberi kéz müvének lehetett volna tartani.
Negyedóránként kénytelenek voltunk megállani, hogy kipihenhessünk és
izmaink visszanyerjék ruganyosságukat. Ilyenkor valami kiálló oromra
ültünk, s mialatt lábaink lelógtak az örvénybe, beszélgettünk és ettünk,
s a patakban oltottuk szomjuságunkat.
Magában értetődik, hogy ez aknában a Hans-bach vizeséssé változott, mi
által szélessége csökkent s a sugár megvékonyult; de azért tökéletesen
elég, sőt a szükségesnél több vizet is tartalmazott; tudtuk egyébiránt,
hogy ha később a lejtő meredeksége megszünik, ismét csendesebben fog
folyni. Jelenleg türelmetlensége és hevessége által érdemes bátyámat
juttatá eszembe, mig a kevésbbé meredek lejtőkön az izlandi vadász
nyugalmával birt.
Julius 6-án és 7-én ez akna csigavonalát követtük, és ismét két
mértfölddel mélyebbre jutottunk a földkéregben; eszerint öt
mértföldnyire voltunk a tenger szine alatt. De 8-án déltájban, az akna
iránya megváltozott; délkeletnek tartott mintegy negyvenöt foknyi
lejtővel.
Az ut ekkor sokkal kényelmesebbé és tökéletesen egyhanguvá lett. Ez nem
is lehetett volna máskép. Utunkat nem tehette változatossá a vidékek
különböző volta.
Végre szerdán julius 15-én, hét mértföldnyire voltunk a föld alatt és
mintegy ötven mértföldnyire a Sneffelstől. Habár némilég fáradtak
voltunk is, de egészségünk folyvást a legjobb állapotban maradt s uti
gyógyszertárunk még érintetlen volt.
Nagybátyám minden órában feljegyezte a delejtü, a chronometer, a
manometer és a hévmérő állását. E jegyzetek azok, melyeket utazásunk
tudományos leirásában közölt. Ő tehát mindig tisztában volt helyzetünket
illetőleg; midőn tudatá velem, hogy vizirányos vonalban ötven
mértföldnyire haladtunk, meglepetésemben nem nyomhattam el egy
felkiáltást.
„Mi lelt?“ kérdé bátyám.
„Semmi, eszembe jutott valami.“
„Micsoda?“
„Az, hogy ha bátyám számitása helyes, ugy többé nem vagyunk Izland
alatt.“
„Azt hiszed?“
„Erről könnyű meggyőződnünk.“
Összehasonlitottam a delejtü állását s a távolságot a földképen.
„Nem csalódtam,“ mondám; „túl vagyunk a Portland-fokon, és ha igazán
ötven mértföldet haladtunk délkelet felé, ugy a tengeren vagyunk.“
„A tenger alatt,“ válaszolt bátyám kezeit dörzsölve.
„E szerint hát,“ kiálték, „az Ocean fejünk fölött terül el!“
„Ebben semmi meglepő nincs. A newcastlei kőszénbányák is messzire
benyulnak a hullámok alá.“
A tanár, ugy látszék, e helyzetben semmi különöst nem talált; de engem,
megvallom, hogy némileg megzavart azon gondolat, hogy a viztömeg alatt
járunk; habár feltéve, hogy a gránitgerincz szilárd, nem tehetett
különbséget, akár Izland síkjai és hegyei nehezednek arra fejünk fölött,
akár a tenger hullámai. Egyébiránt csakhamar hozzászoktam e gondolathoz,
mert az alagut, bár hol egyenes, hol görbe volt, s lejtői, valamint
kanyarulatai szeszélyesen váltakoztak, főiránya mégis délkelet volt és
mindinkább meredekebbé válván, rövid idő alatt nagy mélységre jutottunk
benne.
Négy nappal később, szombaton, julius 18-án este, elég terjedelmes
barlangba érkeztünk; bátyám átadta Hansnak három tallérnyi hetibérét s
elhatároztatott, hogy a következő nap pihenni fogunk.


XXV.
Vasárnap reggel tehát felébredtem a nélkül, hogy a rögtöni indulás által
okozott izgatottságot kellett volna éreznem. És ez, daczára annak, hogy
a föld legmélyebb üregeiben voltunk, mégis kellemes volt előttem.
Egyébiránt már hozzászoktunk volt e földalatti élethez. Nem igen
jutottak már eszembe nap, csillagok, hold, fák, házak, városok és
mindazon földi fölösleges dolgok, melyeket a hold alatt élő lények
nélkülözhetetleneknek gondolnak. Mi ugyszólván már kövületekké váltunk,
és mint ilyenek nem sokat gondoltunk ama fölösleges csodadolgokkal.
A barlang elég terjedelmes termet képezett; a gránittalajon csendesen
folydogált a hű patak. Ily távol forrásától vize már csak langyos
hévmérsékü és rögtön megiható volt.
Reggeli után a tanár néhány órát akart napi jegyzeteinek rendezésére
szánni.
„Mindenekelőtt,“ mondá ő, „pontosan ki fogom számitani helyzetünket,
hollétünket; mivel szándokom, hogy visszatértünkkor utazásunkról
földképet készitsek s annak vonalait, a mint föggőlegesen átmetszik a
földgömböt, szemmelláthatókká tegyem.“
„Ez igen érdekes munka lesz, bátyám; de a jegyzetek valjon eléggé
pontosak-e erre?“
„Igen. Gondosan feljegyeztem a kanyarulatok és a lejtők szögeit s
bizonyosan tudom, hogy nem csalódhatom. Lássuk mindenekelőtt, hogy hol
vagyunk. Keresd elő a delejtűt és vizsgáld meg, hogy mely irányt mutat.“