Utazás a föld központja felé (1. rész) - 4

kérdezősködjék; kénytelen volt e tudakolásokat érkeztéig elhalasztani s
az egész időt ágyban fekve tölté a hajószobában, melynek teteje és
oldalai ropogtak a hajó erős inogásától. Valljuk meg, hogy sorsát
némileg megérdemelte.
A hónap tizenegyedik napján felismertük Portland fokot; az idő akkor
tiszta volt s igy kivehettük a Myrdals-Yokult is, mely fölébe emelkedik.
A vidék itt komor tekintetü, a partok meredekek s kietlenek.
A Walkür tiszteletteljes távolban maradt e veszélyes partoktól, és
nyugot felé tartott, számtalan czethallal és czápával találkozva
utjában. Csakhamar roppant szikla tünt fel előttünk, mely a fellegekig
látszott emelkedni, mig tövét dühösen csapdosta a habzó tenger. A
Westland szigetek látszottak mintegy a tengerből kiemelkedni, a csillogó
síkságra szórt sziklacsoportként. Ezután hajónk jó távolról kerülte meg
a Reykjaness-fokot, mely Izland nyugoti szegletét képezi.
A tenger erős hullámzása nem engedte, hogy bátyám feljöhessen a
fedélzetre, e szakgatott s a délnyugoti szél által kuszált partokat
bámulandó.
Negyvennyolcz órával később, erős szélvész után, melynek következtében
minden vitorlát be kellett vonni, a távolban a Skagen csúcsára helyezett
intőjeleket vettük észre, melyek a hajósokat a part körül levő nagyszámu
és veszélyes vizalatti sziklákra figyelmeztetik. A szigetről kalauz jött
hajónkra, kinek vezetése alatt a Walkür három óra multán a Reykjawik
előtt elterülő Faxa öbölbe érkezett.
A tanár végre feljöhetett a fedélzetre; kissé halavány és bágyadt volt,
de lelkesedése nem csökkent és szeméből elégülés sugárzott.
A város lakosai, kikre nézve nagy érdekkel birt hajónk érkezte, melyről
mindegyik várt valamit, a parton csoportosultak össze.
Bátyám sietve hagyta ott vizi börtönét, vagy talán helyesebben
kórodáját. De minekelőtte eltávozott volna a fedélzetről, engem
odahuzott maga után a hajó csúcsához s ott ujjával az öböl éjszaki
részén magas, kettős csúcsu és örökös hóval födött hegyre mutatva szólt:
„A Sneffels!“
Ujját ajkára illesztve még egyszer hallgatást ajánlott, azután
leszállott a csónakba, mely csak őt várta még. Én követtem és néhány
percz mulva Izland földjét tapostuk.
Első kit észrevettünk, egy derék külsejü férfi volt, ki tábornoki
egyenruhát viselt, habár nem is katona, hanem polgári tisztviselő volt,
t. i. a sziget kormányzója, Trampe báró. A tanár rögtön kitalálta, hogy
kihez van szerencséje s átadta kopenhágai leveleit, mire közöttük dán
nyelven rövid párbeszéd fejlődött, melyben én részt nem vettem, miután e
nyelvet nem értem. E társalgás legelső eredménye az volt, hogy Trampe
báró bátyámnak egészen rendelkezésére ajánlotta fel magát.
Bátyám igen szivélyes fogadtatásban részesült a polgármester Finnsen úr
részéről is, kinek öltözete szintén harczias volt mint a kormányzóé, mig
hivatala és jelleme nagyon békés. A püspöki helyettes, Piktursson úr ez
időben épen püspöki körutat tett a sziget éjszaki megyéjében; egyelőre
tehát le kellett mondanunk azon szerencséről, hogy vele megismerkedjünk.
Ellenben egy igen szeretetreméltó emberrel, ki támogatásának később igen
sokat köszönhettünk, Fridrikson urral, a természettudományok tanárával
ismerkedtünk meg. E szerény tudós csak izlandi és latin nyelven beszélt;
engem Horatius nyelvén kinált meg szolgálataival s én rögtön éreztem,
hogy egymást meg fogjuk érteni. Ő valóban egyetlen is volt, kivel
Izlandban létem alatt társaloghattam.
E derék férfiú házában három szoba volt, s ő ezek közől kettőt
rendelkezésünkre bocsátott; bátyám és én oda költöztünk s oda hordattuk
podgyászunkat, melynek sokasága csodálkozást költött Reykjawik lakóiban.
„Nos, Axel,“ szólt bátyám, „ügyeink szépen haladnak; a nehezén már túl
vagyunk.“
„Hogy hogy, a nehezén?“ – kiáltám.
„Ugy van, hiszen már most nincs egyéb hátra, mint hogy lemenjünk!“
„Ha igy fogja fel bátyám a dolgot, igaza van; de ugy hiszem, hogy
minekutána lementünk, ismét fel is kellend jönnünk.“
„Ó ez legkevésbbé sem nyugtalanit! de siessünk, nincs vesztegetni való
időnk. Én most rögtön a könyvtárba megyek, talán találhatok ott valami
kéziratot Saknussemmtől; ennek nagyon örülnék.“
„Én pedig ezalatt szélylyelnézek a városban. Hát bátyám nem fogja
megtekinteni?“
„Cseppet sem érdekel. A mi érdekest Izland tartalmaz, nem a földön,
hanem a föld alatt található.“
Kimentem s a véletlen vezetésére bizván magamat, jártam be Reykjawik
városát, melynek két utczájában eltévedni ugy is alig lehetett volna.
Nem kényszerültem tehát az utat másoktól kérdezni, mi, tekintve hogy
kérdés valamint felelet csak jelekben történhettek, számos tévedést
okozhatott volna.
A város elég alacsony fekvésű és ingoványos völgyben terül el, két domb
között. Egyik oldalán roppant lávatömeg emelkedik, melynek lejtője egész
a tengerig vonul. A másik oldalon a nagy Faxaöböl terjed el, melynek
éjszaki szélén a Sneffels roppant jéghegy emelkedik; ez öbölben jelenleg
a Walkür horgonyzott. Közönségesen az angol és franczia halászőrök is
itt tartózkodnak; de jelenleg a sziget keleti partjain voltak
elfoglalva.
Reykjawik két utczája közöl a hosszabbik párhuzamos a parttal; ott
laknak fából készült kunyhóikban a kereskedők és üzérek; a másik utcza,
mely inkább nyugot felé fekszik, egy kis tóhoz vezet. Itt van a püspök s
egyéb nem kereskedéssel foglalkozó egyének háza.
Csakhamar összejártam e komor és bús vidéket; itt-ott kis darabka
szintelen gyep látszott, mely régi kopott gyapotszőnyegre hasonlitott;
olykor valami zöldséges kert-félét lehetett észrevenni, melynek gyér
termelvényei burgonya, káposzta s egyéb zöldség, méltán szerepelhettek
volna a liliputiak asztalán; néhány beteges virágot is láttam, halavány,
napsugár után epedő virágokat.
A nem kereskedők utczájának közepe táján a nyilvános temető terült el,
melyet töltés környez, és melyben még számos sirra volt hely. Ettől
néhány lépésnyire a kormányzó háza emelkedik, valódi viskó Hamburg
városházához képest, de palota az izlandi lakosság kunyhói mellett.
A kis tó és a város közt a templomot pillantám meg, ez protestens
modorban és vulkánok által kihányt meszes kövekből épült; az erős
nyugoti szél cserépből készült tetőzetét valószinüleg igen gyakran le
szokta hordani, a hivek nagy kárára.
Egy közellevő dombon emelkedik a nemzeti iskola, hol, mint később házi
gazdánktól hallottam, héberül, angolul, francziául és dánul tanitanak,
mely nyelveknek, pirulva vallom meg, egy szavát sem értem. A collegium
negyven deákja közt én lettem volna a legutolsó s nem volnék méltó arra,
hogy megoszszam lakásukat és ama két osztályu szekrényeket, melyekben
hálni szoktak s melyekben más gyengébb testalkotásu ember első éjjel
megfulna.
Három óra alatt bejártam nem csupán a várost, hanem környékét is. E
vidék tekintete feltünőleg szomoru. Nincs itt fa, nincs ugyszólván semmi
tenyészet. Mindenütt csak a tűzhányó hegyek gerinczei emelkednek a
földből. Az izlandiak kunyhói vályogból és tőzegből épültek; a falak
befelé hajlanak, minek következtében az egész ház a földre állitott
házfedélre hasonlit, csakhogy e fedelek aránylag termékeny mezőknek
nevezhetők. A földalatti lakás melegének következtében a tetőn elég buja
fü terem, melyet mikor megnőtt, gondosan lesarlóznak, különben a házi
barom e zöldellő házak tetőin legelne.
Sétám alatt kevés emberrel találkoztam; visszatérvén a kereskedők
utczájába, ott találtam a lakosság legnagyobb részét, mely tőkehalakat
száritott és sózott be; ez Izland szigetén fő kiviteli czikk. A férfiak
erőteljeseknek, de nehézkeseknek látszottak, nagyon hasonlitnak a
németekre; hajuk szőke, szemük merengő; e szegény számkivetettekből, kik
ide szorultak e jeges földre, hol ugyszólván az emberiségen kivül
vannak, a természet valóban jól tette volna, ha eskimókat csinál, miután
a sarkkör alatti életre kárhoztatta őket! Hiába kerestem arczaikon
mosolyt; olykor nevetnek, azaz arczizmaik önkénytelenül összehuzódnak,
de nem mosolyognak sohasem.
Öltözetük durva fekete gyapjuból készült kabátból áll, mely minden
skandináv országban „wadmel“ név alatt ismeretes; ezenkivül széles
karimáju kalapot, piros szegélyü nadrágot és lábaikon csizma helyett
összehajtogatott bőrdarabokat viselnek.
A bánatos és önmegadástelt arczkifejezésü nők elég kellemes külsejüek,
de arczuk élettelen; ezek is wadmelból készült vállat és rokolyát
viselnek; a leányok hajukat füzér-alakban összefonva tartják és barna
kötött kis főkötőket viselnek; a férjes nők pedig tarka kendőt kötnek
fejükre, s ezenfölül fehér posztóból készült süveget.
E hosszas séta után visszatérvén Fridrikson ur házába, nagybátyámat már
ott találtam, házigazdánk társaságában.


X.
Az ebéd készen volt. Nagybátyám, kinek gyomrát a hajón tűrt koplalás
feneketlen örvénynyé változtatta, roppant sokat evett. Ez ebéd, mely
inkább dán mint izlandi konyha szerint készült, nem tartalmazott semmi
emlitésre méltót; de házigazdánk, ki inkább izlandi mint dán volt, az
ókori vendégszerető házigazdákat juttatá eszembe. Ugy látszék, mintha
házában inkább otthon lettünk volna mint ő maga.
A társalgás izlandi nyelven folyt, csakhogy bátyám német, Fridrikson ur
pedig latin kifejezéseket is használtak közbe, hogy én is megérthessem.
Különféle tudományos kérdésekről beszéltek, mint tudósok közt illik; de
Lidenbrock tanár nagyon óvatos volt és szemeivel nekem is folyvást mély
hallgatást ajánlott tervünket illetőleg.
Fridrikson ur megkérdezte bátyámtól, hogy a könyvtárban tett
fürkészéseinek mi eredménye volt.
„E könyvtár“, kiáltá bátyám, „nem is érdemli e nevet; az üres polczokon
nem találtam egyebet néhány munkának egyes köteteinél.“
„Hogy hogy!“ válaszolt Fridrikson ur, „könyvtárunk nyolczezer kötetet
tartalmaz, melyek közt sok becses és ritka is akad; ó-skandináv nyelven
irt munkák, valamint uj könyvek, melyeket Kopenhágából kapunk minden
évben.“
„De hol volna hát azon nyolczezer kötet? Én részemről…“
„E könyvek Lidenbrock ur, mind vidéken vannak; a mi régi szigetünk népe
kedveli a tudományokat; minden földmüves, minden halász tud olvasni és
szokott olvasni. Mi ugy vélekedünk, hogy a könyvek hivatása, miszerint a
helyett, hogy vasrácsozat mögött, kiváncsi tekintetektől távol
penészedjenek, az olvasók kezeikben kopjanak el. E könyvek tehát kézről
kézre járnak, a lakosok sorba olvassák őket; szekrényükbe gyakran csak
egy évi távollét után kerülnek vissza.“
„És addig,“ válaszolt bátyám némileg boszankodva, „az idegenek…“
„Az idegeneknek vannak könyvtáraik otthon; mi mindenekelőtt azt
kivánjuk, hogy a nép mivelődjék. Ismétlem, a tudománykedvelés vérében
van az izlandi fajnak. Ezért alapitottunk is 1816-ban egy irodalmi
társulatot, mely szép gyarapodásnak örvend; külföldi tudósok is
megtisztelve érzik magukat, ha tagjaivá lesznek; e társulat hazánkfiai
nevelésére és kimivelésére szánt könyveket ád ki, melyek valóban nagy
szolgálatokat tesznek az országnak. Ha ön tanár ur, levelező tagjává
lenne e társulatnak, nagyon megtisztelve éreznénk magunkat.“
Nagybátyám, ki már tagja volt néhány száz tudós társaságnak, nagyon
szivesen fogadta ez ajánlatot, mi Fridrikson urat mélyen meghatni
látszott.
„Már most,“ felelt az utóbbi, „tudassa velem, hogy mely könyveket remélt
könyvtárunkban találhatni, s talán adhatok önnek értesitést azok iránt.“
Én bátyámra tekintettem, ki habozott a felelettel. E kérdés közvetlenül
érinté terveit. Mindamellett néhány pillanatnyi gondolkodás után
szólott:
„Fridrikson ur,“ mondá bátyám, „én azt szeretném tudni, hogy önök régibb
munkái között megvannak-e Arne Saknussemm iratai?“
„Arne Saknussemm!“ válaszolt a reykjawiki tanár; „ama tizenhatodik
századbeli tudóst érti ön, ki egyszersmind nagy természetbuvár, vegyész
és utazó volt?“
„Azt“.
„Az izlandi irodalom és tudomány egyik legfényesebb csillagát?“
„Ugy van.“
„E kitünő férfiut?“
„Megengedem, hogy az volt.“
„Kinek merészsége lángeszével vetekedett?“
„Látom, hogy ön valóban ismeri őt.“
Nagybátyám arcza ragyogott az örömtől, midőn hősének e dicséretét hallá.
Szemei szikráztak, a mint Fridrikson urra tekintett.
„Nos,“ kérdé bátyám, „Arne Saknussemm munkái?“
„Ah! munkáit, fájdalom! nem birjuk.“
„Hogyhogy, Izlandban nem találhatók e munkák?“
„Sem Izlandban, sem másutt.“
„S miért nem?“
„Mert Arne Saknussemm mint eretnek üldöztetett és munkái ezer ötszáz
hetvenháromban égettettek el Kopenhágában a hóhér keze által.“
„Helyesen! igen jól van!“ kiáltott nagybátyám, kinek e nyilatkozata
nagyon megbotránkoztatá Fridrikson tanárt.
„Hogyan?“ szólt az utóbbi.
„Igen! ez mindent megmagyaráz, minden kiderül. Világosan értem most,
hogy Saknussemm, kinek munkái betiltattak, s ki kénytelen volt
lángelméje felfedezéseit eltitkolni, miért temette el érthetetlen
rejtiratba ama titkot…“
„Miféle titkot?“ kérdé Fridrikson ur élénken.
„Egy titkot… mely…“ válaszolt bátyám hebegve.
„Talán birtokában van ön valami okmánynak?“ folytatá házigazdánk.
„Nem… tisztán csak gyanitás.“
„Ugy!“ felelt Fridrikson ur, ki látva bátyám zavarát nem feszegette
tovább a dolgot. „Reménylem“, tevé utána, „hogy ön nem fog szigetünkről
távozni a nélkül, hogy gazdag ásványországát figyelemre méltatta volna?“
„Semmi esetre sem“, felelt nagybátyám; „csakhogy kissé későn érkezem;
látogatták már e szigetet tudósok?“
„Igen! Ohlafsen és Powelsen urak munkálatai, melyek a király rendelete
folytán jöttek létre, Troil tanulmányai, továbbá Gaimard és Robert
uraknak kutatásai, melyek a „Recherche“ franczia korvetten jöttek ide,
és végre ama tudósoknak, kik a „Reine Hortense“ fregatte-on voltak;
mindezeknek feljegyzései és dolgozatai sok tekintetben megismertették
Izlandot a külfölddel. De, higyje el ön, hogy még van mit tenni.“
„Hiszi ön?“ szólt nagybátyám igen ártatlan arczkifejezést öltve és
szemének csillogását mérsékelni igyekezvén.
„Igen. Temérdek jéghegy és vulkán létezik, mely még nagyon ismeretlen.
Igy például, nézze ön ott ama hegyet, mely a láthatár felé emelkedik; ez
a Sneffels.“
„Ah! a Sneffels,“ kiáltott bátyám.
„Egyike a legnevezetesebb tűzhányó hegyeknek, melynek tölcsérét igen
ritkán látogatják.“
„Kialudt?“
„Kialudt, már mintegy ötszáz év óta.“
„Valóban!“ – válaszolt nagybátyám, ki kénytelen volt lábszárait a
legnagyobb erőfeszitéssel keresztbe vetni, hogy önkénytelenül ugrálni ne
kezdjen, „valóban kedvem volna geologiai tanulmányomat e hegyen kezdeni.
Seffel… Tessel… vagy hogy híjják?“
„Sneffels,“ mondá a derék Fridrikson.
A társalgás e része latin nyelven folyt, minélfogva tökéletesen
megérthettem azt; alig voltam képes a nevetést elfojtani, midőn láttam,
hogy bátyám mint igyekszik örömét eltitkolni; tökéletesen jámbor,
ártatlan arczkifejezést ölteni igyekezett, mi azonban nem sikerült
tökéletesen, mert oly ravaszul nézett ki, mint valami vén róka.
„Igen,“ szólt Lidenbrock tanár, „ön szavai döntőleg hatottak reám,
megkisértjük a Sneffels csúcsára jutni, sőt talán még tölcsérét is
fogjuk tanulmányozni.“
„Nagyon sajnálom“, szólt Fridrikson ur, „hogy foglalatosságaim nem
engedik, miszerint Reykjawikból távozzam; nagy örömömre szolgálandott,
ha önöket kisérhettem volna.“
„Ó a világért sem“, válaszolt bátyám élénken, „a világért sem akarnánk
zavarni senkit, édes Fridrikson ur; igen hálás vagyok önnek szives
szándokáért. Ily nagy tudományú férfiú jelenléte kétségkivül nagy
hasznunkra lett volna, de ön hivatali kötelességei…“
Reménylem, hogy házigazdánk, lelkének izlandi ártatlanságában nem
ismerte föl bátyám alattomosságát.
„Ön igen helyesen cselekszik, Lidenbrock ur, hogy e vulkánon kezdi
tanulmányait; számos tapasztalatot fog gyüjthetni és fontos észleletekre
fog alkalma nyilni. De mely uton szándékszik ön a Sneffels félszigetére
jutni?“
„Tengeren, áthajózva az öblön. Ez a leggyorsabb utja.“
„Kétségkivül a leggyorsabb, csakhogy nem használható.“
„Miért nem?“
„Mert egész Reykjawikban nincs egyetlenegy csolnak.“
„Ördög és pokol!“
„Most csupán szárazföldi uton, a parton haladva lehet odajutni. Az ut
hosszabb, de érdekesebb.“
„Jó tehát. Kalauzt fogok keresni.“
„Kalauzt ajánlhatok önnek.“
„De biztos, értelmes ember-e?“
„Az, épen ama félsziget lakója. Egyébiránt dunnavadász, és igen ügyes
ember; ön meg lesz vele elégedve. Igen jól beszél dánul is.“
„És mikor láthatnám?“
„Holnap, ha ugy tetszik.“
„És miért nem ma?“
„Mert csak holnap érkezik.“
„Holnap tehát“, szólt bátyám sóhajtva.
E fontos társalgás néhány perczczel később azzal fejeződött be, hogy a
német tanár forró köszönetet mondott az izlandi tanárnak. Az ebéd alatt
nagybátyám sok fontos dologról értesült, többi közt Saknussemm
történetéről, mely megmagyarázhatóvá tette, hogy miért rejtette el
feltalálását; továbbá nagy örömére szolgált bátyámnak az is, hogy
házigazdánk nem kisér el bennünket és hogy holnap szolgálatára fog állni
a kalauz.


XI.
Este rövid sétát csináltam a tengerparton, és jókor hazatértem s
lefeküdtem vastag deszkából készült ágyamba, hol csakhamar elaludtam.
Midőn felébredtem, bátyám sokat és hangosan beszélt a szomszédszobában.
Rögtön fölkeltem és kisiettem hozzá. Nagybátyám dánul beszélt egy magas
termetű, izmos, vállas férfival. Ez ember rendkivüli testi erővel
birhatott. Szemei, melyek igen nagy és elég jámbor kifejezésű arczból
tekintettek elő, értelmeseknek látszottak, kékek voltak és merengők.
Hosszú hajzata, melynek verességét mindenütt, még Angolországban is
elismerték volna, athletai vállaira hullott alá. Ez izlandi mozdulatai
hajlékonyak voltak, csakhogy ritkán mozditotta meg karjait, mint a ki a
jelek nyelvét vagy nem ismeri, vagy szándékosan mellőzi. Benne minden
tökéletesen nyugodalmas vérmérsékre mutatott; nem tunya természetü,
hanem csendes volt. Meglátszott rajta, hogy senkitől nem szokott semmit
kérni, hogy tetszése szerint szabadon dolgozik, s hogy e világon az ő
életbölcseletét semmi csodálkozásra nem birhatja, sem meg nem
zavarhatja.
Jellemének ez árnyalatait azon modorból ismertem fel, melylyel
nagybátyám szenvedélyes beszédét hallgatta. Mialatt bátyámnak kezei
folyvást mozogtak, ő szoborként állott, karjait mellén összefonva; ha
nem-et akart kifejezni, fejét balról jobbra forditá; ha igent, akkor
meghajtá fejét, de csak oly kevéssé, hogy hosszu haja alig mozdult; a
mozdulatokban való takarékosságot egész a fukarságig vitte.
Ez embert látva, tekintete után itélve, soha nem lettem volna képes
kitalálni, hogy foglalkozása vadászat; igaz ugyan, hogy a vadat
valószinüleg soha meg nem riasztotta, de hogy volt képes azt elérni?
E talány akkor lett előttem megfejthetővé, midőn Fridrikson urtól
hallám, hogy e nyugodalmas egyén vadász ugyan, de csak dunnaludvadász; e
madár pelyhe legelső jövedelmi forrása a szigetnek. E pehelynek, mely
dunna név alatt ismeretes, beszerzésére valóban nem sok fürgeség
igényeltetik.
A nyár első napjaiban a nőstény dunnalúd, mely a kacsára hasonlit, de
csinosabb, fészkét azon öblök szikláira rakja, melyeknek nagy száma
Izland partjait oly szakgatottakká teszi; mikor a fészek készen van,
annak belsejét finom tolluval párnázza be, melyet melléből szakgat ki.
Ekkor a vadász vagy helyesebben a kereskedő, felkeresi a fészket, s
magával viszi tartalmát, mire a nöstény ujra kezdi munkáját; s ez igy
tart mindaddig, mig pelyhei vannak. Mikor azonban a nőstény tökéletesen
kifosztotta magát, a himre kerül a sor s ez rakja tollait a fészekbe.
Ennek tollazata azonban kemény és durva, s ennélfogva a kereskedelemben
semmi értéke; a vadász tehát többé nem bántja a fészket, mely most
tökéletesen elkészül; a jércze bele rakja tojásait, a kicsinyek kibujnak
s a következő évben ujra kezdődik a dunnaszedés.
Mivel pedig a dunnalúd nem magas, meredek sziklákra rakja fészkét, hanem
ellenkezőleg az alacsonyakat és vizirányosakat választja, melyek csak
kevéssé emelkednek a tenger szine fölé, az izlandi vadász minden
fáradság nélkül gyakorolhatja mesterségét. Olyan gazda ez, kinek
termését sem elvetnie, sem learatnia nem kell, csupán behordania.
E komoly, nyugodt és hallgatag egyén neve Bjelke Hans volt; Fridrikson
ur ajánlata folytán kereste fel bátyámat. Ő volt jövendőbeli kalauzunk.
Modora különös ellentétet képezett bátyáméval.
Mindamellett könnyen megegyeztek. Sem egyik sem másik nem sokat gondolt
a meghatározandó dij nagyságával; egyik kész mindent elfogadni, mivel
kinálják, másik kész mindent megadni, mit követelnek. Soha még alku ily
könnyen meg nem köttetett.
Közös megegyezésük eredménye az volt, hogy Hans Stapi falvához kisérend
bennünket, mely a Sneffels félszigetének déli oldalán, sőt épen a
tűzhányó hegy tövében fekszik. Az út szárazon téve, mintegy huszonkét
mértföldnyi, minélfogva bátyám nézete szerint kétnapi járás volt.
De midőn megtudta, hogy e mértföldek dán, vagyis huszonnégyezer lábnyi
mértföldek, bátyám kénytelen volt számitását megváltoztatni, és
tekintetbe véve az utak roszaságát, hét vagy nyolcz napot szánni az
utra.
Négy lóval voltunk útnak indulandók; kettő bennünket, bátyám és engem, a
másik kettő pedig podgyászunkat volt viendő. Hans szokása szerint gyalog
fog menni. Ő tökéletesen ismerte a partnak e részét s megigérte, hogy a
lehető legrövidebb uton fog bennünket vezetni.
Bátyámmal kötött szerződése szerint azonban nem csupán Stapiba
érkeztünkig volt szolgálatában maradandó, hanem a bátyám tudományos
kirándulásai által igényelt egész idő alatt. Dija hetenkénti három
tallérra volt határozva. Határozottan ki volt azonban kötve, hogy e bér
rendesen minden szombaton este ki fog adatni, mely föltételre kalauzunk
különös súlyt látszott fektetni.
Indulásunk napja junius tizenhatodikára tüzetett ki. Bátyám foglalót
akart adni a dunnavadásznak, de ez csak egy szót mondva utasitá azt
vissza.
„Efter,“ szólt a kalauz.
„Később,“ szólt nagybátyám, ama szó értelmét tudatva velem.
Az alku meg levén kötve, Hans azonnal távozott.
„Ez jeles ember,“ kiáltott bátyám, „de legcsekélyebb sejtelme sincs
arról, hogy a sors mily csodás szerepet szánt neki.“
„Ő tehát velünk jön egész a…“
„Ugy van Axel, egész a föld központjáig.“
Még negyvennyolcz óra választott el bennünket indulásunk perczétől; ez
időt azonban előkészületekkel kellett töltenem, mit nagyon sajnáltam;
minden képességünket és találékonyságunkat igénybe kellett vennünk, hogy
a podgyászunkat képező tárgyakat kedvező rendben helyezhessük el:
egyfelől a fegyvereket, másfelől a természettani eszközöket, itt a
köteleket és csákányokat, amott az élelmi szereket. Az egész podgyász
négy főcsomagra oszlott.
A természettani eszközök következők voltak:
1-ször. Egy Eiglféle százfokos hévmérő, melynek fokozata egész
százötvenig emelkedett, mi véleményem szerint vagy sok, vagy kevés volt.
Sok, ha a környező légkör melege odáig emelkedik, mely esetben
megsültünk volna; kevés, ha arról volt szó, hogy források, vagy
megolvadt anyagok hévmérsékét mérjük meg.
2-szor. Egy összesajtolt legű manometer, mely az Ocean szinén nyugvó
légkörnél nagyobb nyomást is jelezhetett. A közönséges légmérőt utunkon
nem használhattuk, miután a légkör súlyának aránylagosan növekednie
kellett, minél mélyebben hatoltunk a föld belsejébe.
3-szor. Egy chronometer, mely ifjabb Boissonnas-nál Genfben készült és a
hamburgi délkör szerint volt irányozva.
4-szer. Két delejtü, egy hajlati és egy eltérési.
5-ször. Egy éjjeli távcső.
6-szor. Két Rumkorff-féle készülék, melyek elektricus folyam
eszközletével elégséges, biztos világosságot szolgáltattak.[1]
A fegyverek következők voltak: két Pourdley, More és társ-féle karabély
és két Cold-féle revolver. Mire valók voltak e fegyverek? Valószinüleg
sem vad emberekkel, sem vad állatokkal nem fogunk találkozni utunkon. De
bátyám előtt a fegyverek, ugy látszék, majd oly fontosak voltak, mint a
természettani eszközök; nagy mennyiségű lőgyapotot is vitt magával, mely
nem romlik meg a nedvességben s mely a közönséges lőpornál sokkal
nagyobb erőt fejt ki.
Egyéb eszközeink voltak: két csákány, két kapa, egy selyem kötélhágcsó,
három vasasbot, egy fejsze, egy kalapács és vagy tizenkét vaskapocs és
gyürüs szeg, végre hosszu kötelek, melyekre görcsök voltak kötve. Ez
mind együtt jó nagy csomagot képezett, mert a kötélhágcsó maga háromszáz
láb hosszu volt.
Negyedik főcsomagunk tartalmazta az élelmiszereket; e csomag nem volt
nagy, de elegendőnek tartottam, mert tudtam, hogy hat hónapra való
összesajtolt hust és kétszersültet tartalmaz. Pálinkánál egyéb italt nem
vittünk magunkkal; voltak azonban nagy kulacsaink, s bátyám remélte,
hogy a földalatti forrásokban időről időre meg fogjuk azokat merithetni;
e források hévmérsékét, minőségét s talán tökéletes hiányát illetőleg
tett észrevételeim minden sikernélküliek voltak. Hogy végre tökéletes
legyen uticzikkeink leltára, megjegyzem még, hogy bátyám egy kis
gyógyszertárt is vitt magával, mely sebészi ollót, törésnél alkalmazható
csontküllőket, egy vászonszalagot, sebkötelékeket, érvágókést s egyéb
rémitő dolgokat is tartalmazott; ezenkivül számos palaczkot, melyekben
keményitő mézga, sebrevaló lang, eczetsavanyos sóban felolvasztott ólom,
aether, eczet, könlegeg volt; egytől egyig baljóslatu szerek; végre a
Rumkorff-féle készületbe szükségelt anyagok.
Bátyám nem felejtkezett meg a dohánykészletről és taplóról sem;
gondoskodott továbbá egy bőrből készült övről is, melyet dereka körül
viselt s mely tetemes összegű arany-, ezüst- és papirpénzt tartalmazott.
Az eszközök csomagában volt továbbá hat pár erős csizma, mely
kátránynyal és ruganyos gummival volt bevonva és ekként vizhatlanná
téve.
„Ekként öltözve és fölszerelve, nincs okunk hinni, hogy messzire el ne
jussunk“, szólt hozzám Lidenbrock tanár.
Junius 14-én az egész napot különféle czikkek elhelyezésével töltöttük.
Este Trampe bárónál ebédeltünk, a reykjawiki polgármester s a tartomány
legelső orvosának, Hyaltalin tudornak társaságában. Fridrikson ur nem
volt meghíva; később értesültem, hogy a kormányzó és ő nem értettek
egyet bizonyos közigazgatási kérdést illetőleg, s ennélfogva nem szoktak
egymással találkozni. Egy szót sem értettem tehát azon társalgásból,
mely e félhivatalos ebéd alatt folyt. Csupán az nem kerülte el
figyelmemet, hogy bátyám az egész ebéd alatt folyvást beszélt.
Másnap, azaz 15-én, uti készületeink be voltak fejezve. Nagybátyám nagy
örömére házigazdánk Izlandnak egy földképét adta át neki, mely
hasonlithatatlanul jobb volt a Henderssonnénál; ez Olsen Olaf Miklós
mappája volt, mely 1/400·000-ben adja vissza a területet és melyet az
izlandi irodalmi társulat adott ki Scheel Frisac ur földmérési
dolgozatai és Björn Gumlaugson topographiai tanulmányai nyomán.
Ásványtudós számára ez nagybecsű munka volt.
Az utolsó estét bizalmas beszélgetésben töltöttük Fridrikson urral, ki
irányában én élénk rokonszenvet éreztem; a társalgás után igen mély
álomba merültünk; én izgatott álmok közt töltöttem az éjet.
Reggeli 5 órakor az ablak alatt ágakodós lovaink nyeritése ébresztett
fel. Sietve öltöztem fel és lementem az utczára. Itt Hans épen
podgyászunkat rakta a lovakra, ugyszólván a nélkül, hogy e munkában
megmozdult volna. Mindamellett rendkivül ügyesen végezte dolgát.
Nagybátyám sokkal nagyobb zajt ütött, semmint szükséges volt;
rendeleteivel és tanácsaival a kalauz ugy látszék igen keveset gondolt.
Hat órakor minden készen volt. Kezet szoritánk Fridrikson urral.
Nagybátyám valódi bensőséggel köszönte meg a szivélyes vendégszeretetet,
melyet ő irányunkban mutatott. Én részemről oly tiszta latinsággal,
minőre képes voltam, bucsúztam tőle. Lóra ültünk s Fridrikson ur utolsó
bucsuszóul Virgilius e versét, mely mintha számunkra, ismeretlen utra
indulók számára, készült volna, kiáltá utánunk:
_Et quacumque viam dederit fortuna, sequamur!_


XII.
Mikor elindultunk, az idő borult, de állandó száraz volt. Sem bágyasztó
melegtől, sem nagy esőzésektől nem kellett tartanunk. Szóval utasoknak
való idő volt.