Utazás a föld központja felé (1. rész) - 6

utat. Ha tehát e gőzök rendes állapotukban maradnak, ha nem szaporodnak
el rendkivüli módon, ha ezzel még egybeveted, hogy a szelet, az esőt nem
váltotta föl csendes idő és sűrű nehéz lég által, biztosan állithatod,
hogy rövid időn nem lehet kitörést várni.“
„De…“
„Elég. Mikor a tudomány ily határozottan bizonyit valamit, nincs többé
ellenvetés.“
Nagyon csüggedten tértem vissza a lelkészlakba; igaz, hogy bátyám
tudományos argumentumokkal vert meg. De mindamellett volt még egy
reményem, az: hogy lehetetlen lesz a tölcsér fenekénél mélyebbre
hatolnunk, hogy nem fog előttünk ut nyilni, s hogy Saknussemm állitása
hazugságnak bizonyuland.
A következő éjszakát rémitő álmok közt töltöttem: vulkánok fenekén, a
föld üregeiben jártam s azután megolvadt szikladarab alakjában
felhajtaték a földalatti erő által, felhajtva éreztem magam a
csillagokon túl a véghetetlen ürbe.
Másnap, junius 23-án reggel, Hans már az ajtó előtt várt reánk
társaival, kik az élelmiszereket, physikai és egyéb eszközöket hordták.
Bátyám és én mindegyikünk egy vasas botot, egy puskát s egy
tölténytartót vittünk. Hans, mint elővigyázatos ember, podgyászunkat még
egy vizzel tölt tömlővel szaporitotta, mely kulacsaink tartalmával
együtt, nyolcz napra biztositott számunkra italt.
Reggeli kilencz óra volt. A lelkész és hórihorgas boszorkányszerü
gazdasszonya, az ajtóban vártak reánk. Kétségkivül bucsúzni, jó utat
kivánni akartak vendégeiknek. A bucsuzás azonban váratlanul irtózatos
számla alakját öltötte, melyben fel volt számitva még a lég is, melyet
viskójukban szíttunk, pedig el merem mondani, hogy e lég büzhödt volt. E
derék pár értett vendégeinek adóztatásához, akár egy sveiczi vendéglős,
és valóban nagy árt szabott vendégszeretetének.
Bátyám azonban nem alkudott s kifizette a számlát. Aki a föld
központjába készül, pár tallérral nem sokat gondol.
Ez ügy befejeztetése után Hans jelt adott az indulásra, s néhány percz
mulva kivül voltunk Stapi utczáin.


XV.
A Sneffels magassága ötezer láb; kettős csúcsa egy trachyticus láncz
végpontját képezi, mely a sziget főhegységének egyik ága. Indulásunk
pontjáról nem lehetett felismerni a szürkés láthatárt megszakitó két
csúcsot. Csupán egy roppant hóföveget vettem észre, mely az az óriás
homlokára volt nyomva.
Egyesével haladtunk; legelől a vadász, ki keskeny ösvényeken vezetett
bennünket fölfelé, melyeken két személy egy sorban nem haladhatott
volna. Ennélfogva társalgást folytatni teljes lehetetlen volt.
A stapii fjörd bazalt falán túl legelébb is ingoványos,
növénymaradványokkal telt tőzegföldre értünk, mely a félsziget mocsárai
egykori tenyészetének maradványaiból állott; e gyúanyag roppant, még
eddig ki nem zsákmányolt tömege Izland összes népességének fűtőszerül
szolgálhatna egy századig. E nagy tőzegréteg, mint ezt az eső által
mosott völgyeletekben megitélhetém, hetven láb magas volt és szénné vált
szerves testek számos telepeiből állott, melyeket egymástól vékony
tajtos tufflapok választottak el.
Lidenbrock tanár valódi vérrokonaként, daczára aggodalmas
izgatottságomnak, érdekkel vizsgáltam ez ásványtani ritkaságokat, melyek
itt mint valami nagyszerü természettudományi tárlatban voltak
összehalmozva; egyszersmind összeállitám elmémben Izland geologiai egész
történetét. E különös sziget nyilván a viz szine alól merült fel és
pedig aránylag uj korban; sőt talán észrevehetetlenül még most is
emelkedik. Ha ez áll, ugy eredetét csupán a földalatti tüz működésének
lehet tulajdonitani. Ez esetben tehát Davy Humphry elmélete, Saknussemm
irata, nagybátyám állitásai és tervei, mindez füstbe ment. E hypothesis
folytán figyelmes vizsga alá vettem a talaj jellegét, és csakhamar
világos volt előttem, hogy mily rendben követhették egymást ama
tünemények, melyeknek e sziget lételét köszönhette.
Izland egyáltalában nem bir telepfölddel és tisztán csak tüzhányati
anyagokból, azaz összeolvadt és likacsos sziklákból áll. A tüzhányó
hegyek keletkezése előtt egészen trappból állhatott, melyet a központi
erők lassankint emeltek a viz szine fölé. A belső tüzek ekkor még nem
törtek volt ki.
De később nagy hasadás támadt, mely az egész szigetet átmetszé,
délnyugotról éjszaknyugot felé irányozva. S e hasadékon ömlött ki a
trachyticus folyadék. E tünemény akkor csendesen, nagy rázkódtatások
nélkül ment véghez. A nyilás roppant nagy volt s a megolvadt anyagok,
melyek a föld belsejéből bugyogtak fel, csendesen folytak szét s fedék
be a sziget felszinét. Ez időszakban jelentek meg a feldspát, a syenith
és a porphyr.
De e kiömlés következtében a sziget felszine magasabbra emelkedett, s
egyszersmind szilárdabbá is lett. Könnyen megfogható, hogy mélyében
mennyi ruganyos gáz települt meg, midőn az a trachyticus kéreg meghülése
után többé nem talált nyilást. Ennek következtében végre elérkezett azon
időpont, midőn a gázok ereje oly ellenállhatatlanná vált, hogy a nehéz
kérget felemelte, és roppant kéményeket fúrt azon át. Innen származtak a
kéreg emelkedése által alakult vulkánok, s azután a vulkánon át fúrt
tölcsérek.
Ekkor a földemelkedési tüneményeket tüzhányási tünemények követték; az
ujonnan alakult nyilásokon kezdetben bazalt-tömegek hányattak ki,
melyeknek legcsodásabb példányait szemlélhettük a síkságon, melyen most
áthaladtunk. E nehéz, setétszürke sziklákon haladtunk most, melyek
meghülésük alkalmával hatszögű oszlopokká alakultak. A távolban számos
összelapitott csúcs volt látható, melyek egykor mindannyian tüzet
hánytak.
Ezután a bazalt kitörései megszünvén, a vulkán, melynek ereje a kiégett
tölcsérekével is szaporodott, ama lávának és tuffnak s egyéb olvadt
köveknek nyitott utat, melyek most oldalait dús hajzat tekercseiként
boritották.
Ekként követték egymást a tünemények, melyek Izland szigetét
alakitották; mindezek a belső tüzből származtak s véleményem szerint
őrültség volt feltételezni, hogy a sziget belseje most is nincs forró
olvadás állapotában, és őrültség volt azt hinni, hogy a föld központjáig
lehessen hatolni.
Vállalatunk lehető következményei iránt tehát tökéletesen megnyugodtam,
mialatt a Sneffelset rohammal bevenni készültünk.
Utunk akadályai folyvást növekedtek; a földtér emelkedett, lábaink alatt
inogtak a szikladarabok, s veszedelmes bukások csak a legnagyobb
óvatossággal voltak elkerülhetők.
Hans csendesen és nyugodtan haladt elől, mintha a legjobb uton járna,
olykor tökéletesen eltünt szemeink előtt a nagy sziklatömegek mögött;
ilyenkor éles füttyentés által adta tudtunkra a követendő irányt.
Gyakran megállapodott s néhány szikladarabot rakott össze, hogy azok
után visszatértünkkor megtaláljuk az utat. Ez óvatosság magában véve
igen dicséretes volt, de a jövő eseményei fölöslegessé tették azt.
Három órai fáradságos járás után a hegynek még csak tövébe érkeztünk.
Ide érve, Hans megállott, mire reggelinket gyorsan elköltöttük. Bátyám
két-akkora darabokat tett szájába mint máskor, hogy hamarább utnak
indulhassunk. De nem ért czélt, mert Hans szükségesnek vélte, hogy
minekelőtte ismét utra kelnénk, jólkipihenjünk, s ennélfogva csak egy
órával később adott jelt az indulásra. A három izlandi ép oly hallgatag
volt mint társuk a vadász; az egész idő alatt egy szót sem szóltak s
igen mértékletesen ettek.
Most a Sneffels meredek lejtőjén kezdtünk felhaladni; a hegynek
hóboritott csúcsa, hegyes vidéken gyakran előforduló optikai csalódás
következtében, igen közelinek látszott, és mégis mennyi hosszu órába, s
mily roppant fáradságba került, mig azt elérhettük! A kövek, melyeket
sem föld, sem növényzet nem kötött egymáshoz, megindultak lábaink alatt
s iszonyu sebességgel gördültek le a völgybe.
Voltak helyek, hol a hegy lejtője legalább is harminczhat fokos szöget
képezett a látkörrel; e helyeken lehetetlen volt felhaladnunk, s azért
szorgalmasan ki kellett azokat kerülni, mi nem csekély fáradságba
került. Ilyenkor azután botjainkba fogódzva kölcsönösen segitettük
egymást.
Nem hallgathatom el, hogy bátyám mindig mellettem volt és nem veszitett
szem elől; karja nem egyszer szolgált hatalmas támaszul e veszélyes
úton. Ő maga kétségkivül legnagyobb mértékben birta az egyensulyozás
képességét, mert egyetlenegyszer sem botlott meg. Az izlandiak, habár
nagy terhet vittek, ügyesen mint valódi hegyi lakók haladtak.
A Sneffels csúcsának roppant magasságát látva, lehetetlennek véltem,
hogy azt, a hegy ez oldalán haladva, elérhessük, ha a lejtő folyvást ily
meredek marad. Szerencsére egy órai fáradalom és roppant erőlködés után,
a hegy derekán, nagy hóréteg közepén, váratlanul valami lépcsőzetformára
bukkantunk, mely megkönnyitette haladásunkat. E lépcsőzet a kitörések
által idevetett kőzuhatag által képeztetett; az izlandiak „stina“-nak
nevezik azt. Ha e zuhatagot bukásában a hegyoldal különös alakja meg nem
állitja, az a tengerbe rohant s uj szigeteket képezett volna.
Igy azonban igen jó szolgálatunkra volt; a lejtő ugyan mindinkább
meredekebbé vált, de e kőlépcsőkön kényelmesen, sőt oly gyorsan
haladhattunk, hogy midőn egy pillanatra megállottam, mialatt társaim
folyvást haladtak, a hirtelen növekedő távolság következtében gorcsővi
kis alakban tüntek fel előttem.
Esteli hét órakor a lépcsőnek kétezer fokozatán haladtunk volt fel, és a
hegynek egy kidomborodására, mely mintegy erkélyt képezett s a tölcsér
tulajdonképeni guláját viselte, érkeztünk.
A tenger háromezer kétszáz lépésnyi mélységben terült el alattunk;
elértük az örök hó rétegét, mely Izlandban, az égalj folytonos
nedvességének következtében, nem igen magasan fekszik. Kemény hideg volt
s a szél erősen fujt. Én végkép ki voltam merülve. A tanár látván, hogy
lábaim tökéletesen megtagadják a szolgálatot, türelmetlensége daczára
is, rászánta magát a szünetelésre s ennélfogva kalauzunknak intett, ki
azonban fejét rázva felelt:
„Ofvanför.“
„Ugy látszik, hogy följebb kell mennünk,“ mondá bátyám.
A tanár Hanstól válaszának indokát kérdezte.
„Mistour,“ válaszolt a kalauz.
„Ja mistour,“ ismétlé az izlandiak egyike ijedt hangon.
„Mit jelent e szó?“ kérdém én aggódva.
„Nézz oda,“ szólt bátyám.
Lenéztem a síkságra és ott összezuzott kövekből, homokból és porból álló
roppant oszlopot vettem észre, mely forogva emelkedett fel
tölcséralakban; a szél a Sneffels azon oldala felé hajtotta azt, melyen
mi kapaszkodtunk fölfelé. Setét függönyként emelkedett a hegy előtt,
elhomályositva a napot s árnyékát a Sneffelsre vetve. Láttam, hogy ha e
tölcsér meghajlik, bennünket okvetlenül elsodor. E tünemény, mely elég
gyakran előfordul, mikor a jéghegyek közt forgószél emelkedik, izlandi
nyelven mistour-nak neveztetik.
„Hastigt, hastigt,“ kiáltá kalauzunk.
Bár nem értettem dánul, mégis felfogtam, hogy lehető leggyorsabban kell
Hansot követnünk. Ez a tölcsér kupján gyorsan haladni kezdett fölfelé,
de nem egyenesen, hanem jobbra balra kanyarogva, s ekként a járást
könnyitve; a tölcsér csakhamar megtört s a hegyre omlott, mely a roppant
csapás alatt megrendült; a forgószél által felkapott kövek záporként
hullottak alá, mint valamely kitöréskor. Mi ekkor szerencsére már a hegy
másik oldalán voltunk s minden veszélyen kivül; kalauzunk
elővigyázatosságának köszönhettük, hogy porrá zuzott testeink nem mint
valamely lebkő alkatrésze hullottak alá valahol a távolban.
Hans azonban ugy vélekedett, hogy nem tanácsos az éjet a kúp oldalán
tölteni. Folytattuk tehát utunkat jobbra-balra kanyarogva; a még
hátralevő ezerötszáz láb öt órát igényelt; a kerülések és kanyargások
összesen legalább három mértföldet tettek. Nem győztem többé a járást; a
hideg és a fáradtság majd megöltek és a kissé már ritkább lég nem volt
képes tüdőmnek eleget tenni.
Végre, esteli tizenegy órakor, a legnagyobb setétben értük el a Sneffels
csúcsát, és minekelőtte a tölcsér belsejébe kerestem volna menedéket,
láthattam, pályája legalsóbb részén, az éjféli napot, mely halvány
sugarait az alattunk szendergő szigetre veté.


XVI.
Estelinket gyorsan elköltöttük, mire a kis vándorcsapat türhető éjjeli
tanyát keresett. Kemény sziklán feküdtünk, a hajlék nem igen biztos
volt, s egyáltalában a helyzet, itt ötezer lábnyira a tenger szine
fölött, valóban kinos; mindamellett igen jól és mélyen aludtam, s oly
nyugalmas éjszakám volt, mint már régen nem. Még csak nem is álmodtam.
Másnap reggel összefagyva ébredtünk fel; a lég csipős hideg volt, az idő
szép tiszta, a nap ragyogó. Fölkeltem gránit ágyamról, hogy élvezhessem
a nagyszerü látványt, mely kinálkozott.
A Sneffels két csúcsának egyikén, a délin, állottam. Innen tekintetem
befuthatá az egész szigetet; ily magas szempontokon közönséges optikai
csalódás következtében a sziget partjai fölemelkedni, mig belső részei
besüppedni látszottak. Azt lehetett volna hinni, hogy Helbesmer domboru
földképeinek egyike terül el alattunk; mély völgyeket láttam, melyek
minden irányban szelték át egymást, a mélységek kútalakot öltöttek, a
tavak roppant nagyra nőttek, s a patakok folyókká váltak. Tőlem jobbra
számtalan jéghegy és csúcs lánczolata nyult el, melyeknek némelyike
fölött könnyü füstfelleg lebegett. E beláthatatlan hegyláncz, melynek
csúcsain tajtékként tünt fel a hóréteg, hullámzó tengerre hasonlitott.
Ha nyugot felé fordultam, a tenger terült el szemeim előtt,
méltóságteljesen, végnélkül, s mintegy folytatása ama hullámzó
hegylánczolatnak. Szemem alig volt képes megkülönböztetni, hogy hol
végződnek a hegyek, és hol kezdődnek a hullámok.
Tökéletesen átengedtem magam a büvös lelkesedésnek, melyet ily
magaslatokon érezünk; fejem most nem szédült, mert végre szokni kezdtem
e felséges látványokhoz. Káprázó szemeim a napsugarak ragyogó dicskörébe
merültek. Elfelejtém, hogy ki vagyok, hogy hol vagyok s éltem az
elfeknek és sylpheknek, a skandináviai mythologia képzeleti lényeinek
életét; megittasultam a magaslatok kéjérzetében, s nem gondoltam ama
mélységekre, melyekbe végzetem nem sokára le fog vinni. De csakhamar a
való érzetére ébredtem a tanárnak és Hansnak érkezte által, kik most
feljöttek hozzám a hegy végcsúcsára.
Bátyám nyugot felé fordulva, kezével valami gőz- vagy ködformára
mutatott, mi a tenger szinén látszott uszni és mit partok körrajzának is
lehetett vélni.
„Grönland“, mondá bátyám.
„Hogyan, Grönland?“ kiáltám én.
„Ugy van; csak harminczöt mértföldnyi távolság választ el bennünket
Grönlandtól; a jég olvadásának idejében a megindult nagy jégtáblák
olykor Izland partjáig usztatják Grönland jegesmedvéit. De erre semmi
gondunk. Itt vagyunk a Sneffels csúcsán; ime két csúcs: a déli és az
éjszaki. Hanstól rögtön megtudhatjuk, hogy az izlandiak hogy hivják azon
csúcsot, melyen most vagyunk.“
Bátyám kérdésére a kalauz felelt:
„Skartaris.“
Bátyám diadalmas tekintetet vetett rám.
„Jerünk a tölcsérbe!“ mondá.
A Sneffels tölcsére megforditott kúpalaku volt; átmérője legfölül fél
mértföldnyi lehetett. Mélységét mintegy kétezer lábnyira becsültem.
Képzeljük el, minő tekintetet nyujthat e katlan, mikor villámmal és
dörgéssel telik meg. Fenekének körülete nem lehetett több ötszáz
lábnyinál, minélfogva oldalainak lejtője nem igen meredek volt s igy
könnyen le lehetett jutni a mélységbe; önkénytelenül roppant lőmozsárhoz
hasonlitám e tölcsért, s e hasonlat elrémitett.
„Leszálljunk e mozsárba?“ gondolám, „mikor talán meg van töltve s a
legcsekélyebb szikra is felgyujthatja s elsütheti; ezt valóban csak
őrültek tehetik.“
De többé nem hátrálhattam. Hans igen közönyös arczkifejezéssel indult
meg a csoport élén, s én szó nélkül követtem a többieket.
A lemenetelt megkönnyitendő, Hans a tölcsérben csigavonalban haladt
lefelé; tüzhányati sziklák között kellett járnunk, melyek közől
egynémelyik, megingattatva üregében, nagyokat szökkenve gördült le a
mélységbe s bukásának zaját a viszhang különös érczességgel ismételte.
A tölcsér egyes kiálló részei annak belsejében apró jéghegyeket
képeztek; Hans ilyenkor rendkivül óvatosan haladt elő, vasas botjával
meg-megdöfve maga előtt az utat, hogy a netaláni rejtett hasadékokat
elkerülje. Bizonyos veszélyes helyeken szükségessé vált, hogy hosszu
kötél által helyezzük magunkat összeköttetésbe egymással, a végett, hogy
ha valamelyikünknek lába botlanék, ez társai által tartathassék fenn. E
szolidaritás bölcs dolog volt, de nem zárt ki minden veszélyt.
Azonban daczára a kalauzunk előtt is ismeretlen tölcsérlejtő számos
akadályainak, nem történt az úton semmi baj, kivéve azt, hogy egyik
izlandinak kezéből kihullott egy nagy kötélcsomag, mely azután a
legrövidebb uton jutott le a fenékre.
Mikor leérkeztünk, dél volt. Fölemeltem tekintetemet, s a tölcsér
legfelső torkolatát pillantám meg, mely egy darab eget keritett körül;
terjedelme ugyan meglepőleg csekélynek látszott, de a kör csaknem
tökéletes volt; csupán egy ponton szakitá meg annak szabályosságát a
Skartaris csúcsa, mely a kör belteriméjébe nyult be.
A tölcsér fenekén három kémény nyilása volt látható, melyeken át a
Sneffels kitörései alkalmával, lávát és gőzt szokott a központi tűz
kilövelni. E kémények mindegyike körülbelül száz lábnyi félmérőjü
lehetett. Ott tátongtak, ugyszólván lépteink alatt. Én nem voltam képes
tekintetemet beléjük meriteni. Lidenbrock tanár rögtön megvizsgálta
fekvésüket. A tanár lelkendezve futott egyiktől a másikhoz, kezeivel
hadonázva és érthetetlen szavakat tördelve. Hans és társai,
lávadarabokon ülve, szemlélték bátyám különös viseletét és nyilván
őrültnek gondolták.
Most bátyám nagyot kiáltott; én azt hittem, hogy talán elszédült s
leesett ama kémények valamelyikébe. De nem; ott állott, karjait magasra
emelve, szélylyelvetett lábakkal, egy a tölcsér központján levő
gránit-szikla előtt, mely ugy állott ott, mintha Pluto szobrának szánták
volna talpkőül. Bátyám arczkifejezése a legnagyobb meglepetést árulta
el, de e meglepetés csakhamar őrjöngő vigságnak adott helyet.
„Axel, Axel!“ kiáltott bátyám, „jer ide!“
Oda futottam. Sem Hans, sem az izlandiak nem moczczantak.
„Tekints oda,“ szólt a tanár.
Bátyám meglepetését, ha nem is örömét, osztva, olvastam a sziklatömeg
nyugoti oldalán, az idő foga által félig eltörült betükben, ez átkozott
nevet:
„Arne Saknussemm!“ kiáltott bátyám, „kétkedel még?“
Nem válaszoltam s hüledezve tértem vissza helyemre. E fölfedezés
megsemmisitett.
Nem tudom tisztán, hogy mennyi ideig maradtam igy szomoru
töprengéseimben elmerülve… Csak annyit tudok, hogy mikor ismét
eszméltem, bátyámat és Hansot magukban láttam a tölcsér fenekén. Az
izlandiak már haza bocsáttattak, s most a Sneffels külső lejtőjén
haladtak le Stapi felé.
Hans nyugalmas álomba volt merülve; egy szikla tövében, egy
láva-csatornában rögtönzött ágyon feküdt; bátyám a tölcsér fenekén
futkosott fel s alá, mint valamely vadállat a veremben. Nekem részemről
sem kedvem, sem erőm nem volt arra, hogy fölkeljek, s igy követve
kalauzunk példáját, álomba, vagy helyesebben fájdalmas ájulásba
merültem, mely alatt ugy tetszett, mintha a hegy belsejében zajgást
hallanék, vagy onnan érkező rengést éreznék.
Igy telt el a tölcsér fenekén töltött első éjszaka.
Másnap szürke felleges ég domborult a kúp nyilása fölött. Ezt nem
annyira a tölcsérben uralkodó homályról, mint nagybátyám haragjáról
vettem észre, melynek okát azonnal megértettem.
Szivemben ismét reménysugár kezdett derengeni. Ugyanis az előttünk nyiló
három utnak csak egyikét követte volt Saknussemm. A tudós izlandi
állitása szerint, ezt azon, e rejtiratban megérintett sajátságáról
lehetett felismerni, hogy annak szélét juniushó utolsó napjaiban a
Scartaris árnya fedi be.
E hegyes csúcsot valóban ugy lehetett tekinteni, mint valamely roppant
napóra mutatóját, melynek árnya az év egyik napján a földközpont utját
jelöli ki.
Már pedig, ha nap nem süt, nincs árnyék; következőleg nincs utmutató.
Ekkor junius 25-ke volt. Ha az ég még hat napig borult marad, ugy a
fölfedezést más évre kell halasztani.
Nem irhatom le Lidenbrock tanár iszonyu, de erőtlen haragját. E nap
elmult a nélkül, hogy a tölcsér fenekén legcsekélyebb árnyat is láttunk
volna. Hans nem mozdult helyéről; pedig belsejében mégis csak
tünődhetett a fölött, hogy mit várunk, ha ugyan egyáltalában szokott
tünődni. Nagybátyám egyetlenegyszer sem szólott hozzám. Tekintete
változatlanul, mereven az égen függött s annak szürke és ködös
végtelenségében merült el.
Junius 26-ka ilyformán telt el, csakhogy ekkor egész nap hóval vegyes
eső esett. Hans lávadarabokból kis kunyhót épitett. Szemem különös
gyönyörrel követte azon sok ezer apró rögtönzött zuhatagot és vizesést,
mely az eső következtében a kúp oldalán támadt; ennek minden egyes köve
növelte az eső által okozott morajt.
Nagybátyám többé nem volt képes magán uralkodni.
Valóban nálánál türelmesebb ember is ingerültté válna, ha ekként,
ugyszólván a kikötő bejárása előtt, szenvedne hajótörést.
De a nagy fájdalmakat rendesen nagy örömökkel szokta vegyiteni az ég,
mely Lidenbrock tanár számára is kétségbeesése nagyságához mért
boldogságot tartogatott.
Másnap ugyan még folyvást borult volt az ég, de vasárnap, junius 28-kán,
a hónap utolsóelőtti napját megelőző nap, a hold változtával
megváltozott az idő is. A nap sugarai dúsan özönlöttek a tölcsérbe.
Minden domborulat, minden szikla, minden kő és orom részesült e jótékony
sugarakban s árnyát azonnal a földre veté. Valamennyi közt a Skartarisé
tünt ki, mely valami hegyes szálkára hasonlitott s körben forgott, a
mint a nap pályáján haladt.
Nagybátyám vele forgott.
Délben, mikor az árnyék legrövidebb volt, vége épen a középső kémény
széléig ért.
„Erre tehát!“ kiáltott a tanár, „erre! a föld központja felé!“ tevé
hozzá dán nyelven.
Hansra tekintettem.
„Forüt!“ szólt kalauzunk nyugodtan.
„Előre!“ válaszolt nagybátyám.
Esteli egy óra és tizenhárom percz volt.


XVII.
Valódi utunk most kezdődött. Eddig a fáradalmak felülmulták a
nehézségeket; ezután azonban ezeknek mindegyre megujuló sokasága ellen
kellett küzdenünk.
Eddig még egyszer sem tekintettem le ama feneketlen mélységbe, melybe le
kellett szállanom. De most elérkezett az elhatározó pillanat. Még
választhattam, rászánhattam magam a vállalatra, vagy vissza is
léphettem; de ez utóbbit tenni a kalauz előtt szégyeltem. Hans oly
nyugodtan, oly tökéletes közönyösen, annyira nem gondolva a veszélyekkel
szánta magát e kalandra, hogy önmagam előtt pirultam azon gondolatra,
hogy nálánál kevésbbé bátor legyek. Ha magam lettem volna, elősoroltam
volna minden nagy argumentumaimat; de a kalauz jelenléte hallgatásra
birt; emlékezetem haza repült Németországba, kedves Margitomhoz, mialatt
a középső kémény, vagyis aknához közeledtem.
Emlitettem, hogy átmérője száz, s ennélfogva körülete háromszáz láb. Egy
szikla fölé hajoltam, mely az örvény fölött függött, s letekintettem;
minden hajam szála égnek meredt. Az ür érzete erőt vett rajtam. Ugy
tetszett, mintha a súlyközpont fejembe tétetnék át, mely szédülni és
forogni kezdett, mintha részeg volnék. Semmi ugy be nem töltheti az
ember fejét, mint a mélység által gyakorolt vonzerő. Már-már lezuhantam
volna, midőn erős kéz tartott vissza: Hans keze. Ugy látszik, hogy a
Kopenhágában, a Frelsers-Kirk tornyán vett örvényleczkék eredménye nem
volt tökéletes.
De bármi rövid ideig tekintettem is ama kútba, mégis megjegyeztem annak
belalakját. Oldalai, melyek csaknem függőlegesek voltak, számos kiálló
orommal birtak, s ezek megkönnyithették a lemenetelt; de ha igy lépcső
volt is, a korlát tökéletesen hiányzott. Egy, a torkolatnál megerősitett
kötél, szolgálhatott volna karfául; azonban miként vonjuk aztán ezt
magunk után, ha leértünk a kút fenekére?
Nagybátyám ez akadályt igen egyszerü módon háritotta el. Egy hüvelyknyi
vastagságú és négyszáz láb hosszu kötelet szélylyelbontott. E kötelet
azután közepén egy kiálló lávacsúcsba akasztotta s két végét levetette
az aknába. Igy mindnyájan lemehettünk, kezünkben tartva a kötél két
ágát, mely ekként nem bomolhatott szét; ha azután kétszáz lábnyira
értünk le, a kötél egyik végét elbocsátjuk és a másikat magunkhoz
huzzuk, s ujra kezdhettük e műtétet, melyet azután számtalanszor
ismételhetünk.
„Most,“ szólt bátyám, miután az előkészületeket befejezte,
„foglalkozzunk a podgyászszal; ezeket három csomagra osztjuk, s
egyet-egyet hátunkra kötünk; természetesen csak a törékeny tárgyakról
szólok.“
A vakmerő tanár bennünket, magunkat nyilván nem számitott az utóbb
emlitettek közé.
„Hans,“ folytatá a tanár, „magára vállalja az eszközöket és
élelmiszereket; te Axel, az élelmiszerek egy részét s a fegyvereket; én
magam az élelmiszerek utolsó harmadát s a törékeny műszereket.“
„De,“ mondám én, „hát az öltönyök, és e temérdek kötél és hágcsó, ki
vállalja magára ezeknek leszállitását?“
„Ezek magukban is leszállanak.“
„Hogyhogy?“ kérdém nagyon csodálkozva.
„Mindjárt meglátod.“
Nagybátyám szeretett rendkivüli módszereket használni s habozás nélkül
szokta azokat alkalmazni. Parancsára Hans egy csomagba rakta össze
minden nemtörékeny podgyászunkat, s e csomagot, miután kötéllel erősen
összekötötték, egész egyszerüen ledobták a mélységbe.
Sokáig hallatszott ama erős moraj, mely a légrétegeknek helyükből
kimozditása által idéztetik elő. Nágybátyám az örvény fölé hajolva
megelégedéssel tekintett utána podgyászainak, és csak miután szem elől
vesztette azokat, emelkedett fel.
„Helyesen,“ mondá. „Most rajtunk a sor.“
Lehetséges volt-e ily szavakat hallanom és nem borzadnom!
A tanár saját hátára kötötte a műszereket tartalmazó csomagot. Hans az
eszközöket vállalta magára, én pedig a fegyvereket. A lemenetel
következő rendben kezdetett meg: Hans, bátyám és én. A legtökéletesebb
csendben haladtunk, melyet csak a lábaink alatt olykor elváló s a
mélységbe zuhanó szikladarabok zaja szakitott meg.
Én ugyszólván lecsúsztatám magamat, egyik kezemben görcsösen szoritva a
kettős kötelet, mialatt másik kezemmel vasasvégü botomra támaszkodtam.
Egy rémgondolat vett erőt rajtam: attól féltem, hogy támaszunk
megtagadja a szolgálatot. E kötelet gyengének véltem arra, hogy három
egyén súlyát birja el, s ennélfogva lehető legkevésbbé biztam rá magam
és valóban csodálatos egyensúlyzási műtéteket vittem véghez a kiálló
sziklaormokon, melyeket megfogni igyekeztem lábammal, mintha ez kéz
volna.
Ha a csúszós lépcsőfokok valamelyike megindult Hans lábai alatt, ő
szokott nyugodt hangján mondá:
„Gif akt!“
„Vigyázz!“ ismétlé bátyám.
Mintegy félóra után egy szikla felületére értünk, mely a kémény
oldalából kiállott.
Hans elbocsátá a kötél egyik végét, a másikat pedig húzni kezdte, mire
amaz a légbe emelkedett; miután a felső sziklán végig húzódott, leesett,
kő- és lávadarabokat ragadva magával utközben, melyek záporként, vagy
inkább veszélyes jégesőként hullottak le.
Keskeny erkélyünkről letekintvén a mélységbe, észrevettem, hogy a kút
feneke még nem látható.
Ujra kezdénk a kötéllel való műtétet, s félórával később ismét kétszáz
lábnyival voltunk mélyebben. Nem tudom, hogy utközben a
legszenvedélyesebb földtudós is megkisérlette volna-e, tanulmányozni a
bennünket környező földréteg minőségét. Én részemről most nem
foglalkoztam azzal; legkevésbbé sem gondoltam vele, hogy pliocén,
miocén, eocén, kretacei, jurai, triasi, perni, kőszenes, devoni, siluri,
vagy ős rétegben haladunk-e. De a tanár, ugy látszék, hogy folyvást
figyelemmel kisérte környezetünk jellegét; mert egy ujabb
megállapodásunk alkalmával igy szólt hozzám:
„Minél mélyebbre hatolunk, annyival inkább növekszik bizalmam; e vulcani
rétegek elhelyezése tökéletesen igazolja Davy elméletét. Jelenleg már az
ős rétegben vagyunk, azon rétegben, melyben a lég és viz érintése
folytán meggyuladt fémek vegyészeti tüneménye ment véghez. Határozottan
tagadni merem a központi meleg rendszerének helyességét; egyébiránt
rövid időn meglátjuk.“
Bátyám minden okoskodását ez utóbbi szavakkal szokta befejezni, melyeket
nem igen vigasztalóknak találtam; egyébiránt nem bocsátkoztam most
vitatkozásba; bátyám hallgatásomat helyeslésre magyarázta s mi ujra
utnak indultunk.