Utazás a föld központja felé (1. rész) - 3

a mint a viz a földkéreg hasadékain át lassanként a föld belsejébe
hatolt, ez ott uj kigyuladásokat okozott, melyek felrobbanásokat és
kitöréseket vontak maguk után. Ezért létezett az ős időkben annyi
tűzhányó hegy.“
„Nem tagadhatom, hogy e hypothesis valóban nagyon elmés!“ szóltam
önkénytelen bámulattal.
„És ezt Davy Humphry itt szemem láttára bebizonyitotta, igen egyszerü
kisérlet által. Az emlitett fémekből golyót készitett, mely mindenben a
földgömbre hasonlitott; mikor e golyó fölületére vizcsepp esett, a fém
forrni kezdett, oxydált és kis hegyet képezett, melynek csúcsán tölcsér
nyilt; e tölcsérből azután tűz tört ki, mely az egész golyónak oly
melegséget kölcsönzött, hogy lehetetlen volt azt kézben tartani.“
Bátyám okadatolása valóban megingatni kezdte meggyőződésemet; ő
egyébiránt most is szokott szenvedélyességgel és lelkesüléssel beszélt.
„Átláthatod Axel,“ folytatá ő, „hogy a föld bensejének állapota
különféle hypothesisek felállitására szolgáltatott tárgyat; ezek közt
legvalószinütlenebb a központi meleg elmélete; véleményem szerint ez nem
állhat, lehetetlen, hogy álljon; egyébiránt meg fogjuk látni, és mint
Arne Saknussemm, mi is tudni fogjuk, hogy e nagy kérdést illetőleg mely
nézet a leghelyesebb.“
„Jól van tehát!“ szóltam én, miután bátyám lelkesedését önkénytelenül
osztani kezdém; „meg fogjuk látni, ha t. i. ott egyáltalában lehet
látni.“
„És miért ne lehetne? Miért ne remélhetnénk, hogy valami elektricus
tünemény fogja megvilágitani utunkat, vagy maga az atmosphaera, melyet
saját nyomása is megvilágithat a földközpont közelében?“
„Igen,“ szóltam én, „valóban, ez nem lehetetlen.“
„Sőt bizonyos,“ felelt bátyám diadalmasan; „de hallgass e tárgyról, ne
szólj senkinek, nehogy valakinek sikerüljön a föld központját előttünk
fedezni föl.“


VII.
Ekként fejeződött be ez emlékezetes vitatkozás, lázas izgatottságban
hagyva bensőmet. Szédelegve távoztam bátyám dolgozószobájából, és
Hamburg utczáinak lege nem volt képes égő fejemet felfrissiteni. Ott
hagytam tehát a várost, s az Elbe partján haladtam a gőzkomp irányában,
mely a várost a harburgi vaspályával helyezi összeköttetésbe.
Valóban meg voltam-e győződve mindazokról, miket hallottam, vagy csupán
bátyám egyénisége, tekintélye gyakorolt nézetemre befolyást? Hihettem-e,
miszerint komoly szándoka a föld központjáig hatolni? Egy őrült
rajongásainak, vagy nagy szellem tudományos következtetéseinek kellett
tartanom mindazt, mit mondott? És hol kezdődött a valóság, hol kezdődött
a csalódás?
Ezer ellentmondó hypothesis űzte egymást agyamban, a nélkül, hogy
egyiket is tökéletesen hittem volna.
Emlékeztem mindazáltal, hogy bátyám nézetét már elfogadtam volt, habár
lelkesedésem csökkenni kezdett; én szerettem volna rögtön utnak indulni,
minekelőtte ráérhettem a kérdés megfontolására. E perczben csakugyan
kész lettem volna, minden habozás nélkül elindulni.
Azonban kénytelen vagyok bevallani, hogy egy óra multán a túlizgatottság
szétoszolt; idegeim lecsillapultak és a föld legmélyebb üregeiből
visszatértem annak felszinére.
„Absurdum!“ kiáltám; „mily hallatlan badarság! valóban nem értem, hogy
ily dologról értelmes emberek közt mint lehetett szó. Kétségkivül roszul
aludtam és mindezt álmodtam.“
Ezalatt folyvást az Elbe partján haladván, megkerültem a várost. Miután
a kikötőt érintettem, az Altona felé vezető utra tértem. Valami előérzet
inditott erre s ez előérzet csakhamar igazolva lőn, mert néhány pillanat
mulva Margittal találkoztam, ki gyalog és magányosan tért vissza
Hamburgba, könnyüd lépteivel bátran téve meg e rövid utat.
„Margit!“ kiálték messziről.
Az ifju leány megállott; valószinüleg kissé zavarba jött, midőn az
országuton magát néven szólittatni hallá. Tiz lépéssel mellette
termettem.
„Axel!“ kiáltá az ifju leány meglepetve. „Ah, te elibém jöttél! Ez igen
szép öntől uram.“
De midőn rám tekintett, észrevette zavart, izgatott arczkifejezésemet.
„Mi bajod?“ kérdé kezet nyujtva.
„Azt kérded, mi bajom!“ szóltam sóhajtva.
Néhány pillanat alatt röviden elmondtam a helyzet mibenvoltát. Margit
egy ideig hallgatva gondolkodott. Valjon az ő szive is ugy dobogott-e,
mint az enyém? Nem tudom; keze azonban, melyet kezemben tartottam, nem
reszketett. Mintegy száz lépést haladtunk, a nélkül, hogy egy szót is
szóltunk volna.
„Axel!“ szólt végre az ifju leány.
„Édes Margitom!“
„Ez valóban szép utazás lesz.“
E szavak hallatára összerezzentem.
„Igen, Axel, ez utazás méltó egy tudós unokaöcscséhez. Oly nagyon illik
férfinak, ha valamely nagy vállalat által különbözteti meg magát.“
„Hogyan! Margit, te nem igyekszel e vállalattól visszatartóztatni?“
„Nem, édes Axel, sőt örömest elkisérnélek benneteket, ha nem kellene
attól tartanom, hogy akadály és teher volnék az uton.“
„Valót beszélsz?“
„Valót.“
Oh nők, fiatal leányok! női szivek, örökös talányok! Vagy a legfélénkebb
lények vagytok a világon, vagy a legbátrabbak! Az észnek nincs szava
indulataitok tanácsában. E gyermek még buzditott ama vakmerő vállalatra,
sőt kész lett volna abban részt venni! És engem késztetett reá, engem,
kit pedig szeretett!
Megvallom, hogy Margit elhatározottsága megszégyenitett.
„Margit,“ szóltam, „majd meglátjuk, hogy holnap is igy fogsz-e szólni.“
„Holnap, édes Axel, épen ugy fogok szólni, mint ma.“
Margit és én, kézen fogva egymást, de mélyen hallgatva, folytattuk
utunkat. Megtörve érzém magam e nap izgalmai által.
„Végre is,“ gondolám, „Julius Calendái még messze vannak, s addig sok
mindenféle történhet, mi nagybátyám szándokát megváltoztathatja.“
Mikor haza értünk a király-utczai házba, már este volt. Azt hittem, hogy
a házat már csendben fogom találni, hogy nagybátyám szokása szerint már
lefeküdt s Mártha asszony az ebédlőben e napi utolsó teendőit végezi.
De nem vettem tekintetbe bátyám türelmetlen jellemét. Ott találtam őt
lármázva és hadonázva, egy csoport hordár között, kik a folyosóban
mindenféle tárgyakat raktak le; a vén cseléd nem tudta hol áll a feje.
„De jer hát valahára, Axel; siess szerencsétlen!“ kiáltott bátyám
messziről, alig hogy megpillantott, „holmid még nincs becsomagolva és
papirosaim még nincsenek rendben; utitáskámnak kulcsát pedig sehol sem
találom; még szárharisnyáimat sem hozták elő!“
Majd sóbálványnyá merevültem bámulatomban. Ajkamon elállott a szó. Alig
voltam képes a következőket kiejteni:
„Tehát indulunk?“
„Indulunk ám, szerencsétlen gyermek, ki sétálni jársz, a helyett, hogy
dolgaidat rendbe szednéd.“
„Tehát indulunk?“ szóltam mindinkább gyengülő hangon.
„Indulunk holnapután, reggeli egy órakor.“
Ennél többet nem hallottam, mert elrohantam szobámba.
Többé nem lehetett kételkednem; nagybátyám az egész délutánt az
utazáshoz szükséges tárgyak és eszközök bevásárlásával töltötte el; a
folyosó tele volt kötélhágcsókkal, görcsös kötelekkel, szövétnekekkel,
kulacsokkal, vaskapcsokkal, vasalt botokkal és csákányokkal. Tiz ember
is alig lett volna képes mindezt elvinni.
Az éjszakát rettentő hangulatban töltöttem. Másnap korán reggel nevemen
szólittatni hallottam magamat. Elhatározám, hogy nem fogom kinyitni az
ajtót. De hogy állhattam volna ellent, midőn Margit szelid hangja mondá:
„Édes Axel!“
Kiléptem szobámból. Azt hittem, hogy dúlt vonásaim, arczom halványsága,
az álmatlanság következtében kiveresedett szemeim hatást fognak
gyakorolni Margitra, és meg fogják változtatni gondolkodásmódját.
„Ah édes Axelem,“ szólt az ifju leány, „örömmel látom, hogy jobban vagy,
és hogy az éj lecsillapitotta nyugtalanságodat.“
„Lecsillapitotta!“ kiáltám.
A tükörhöz rohantam. Csakugyan nem néztem ki oly roszul, mint gondoltam.
Alig hittem szemeimnek.
„Axel,“ szólt Margit, „én sokáig beszélgettem tegnap gyámnokommal. Ő
valóban merész, tudós és bátor férfi, ne felejtsed, hogy ereidben is az
ő vére foly. Nagybátyád elbeszélte terveit, reményeit, elmondta, hogy
miért és mi módon remél czéljához juthatni. Semmi kétség, hogy valóban
el fogja azt érni. Ah édes Axelem, mi szép, midőn valaki ekként
testestől lelkestől a tudománynak szenteli magát! Mily dicsőség vár
Lidenbrock tanárra, mily dicsőségben fog részesülni utitársa is!
Visszatértedkor már férfi leszel, akkor majd szabadon szólhatsz, önállón
cselekedhetsz, és végre szabadon…“
A fiatal leány elpirult és nem fejezte be szavait, melyek reám élesztő
hatást gyakoroltak. Mindamellett még nem voltam képes elhinni, hogy
valóban utnak indulunk. Nagybátyám dolgozószobájába siettem, Margitot
magammal vonva.
„Nagybátyám,“ szóltam, „tehát csakugyan igaz, hogy utazunk?“
„Hogyan! Te még kétkedel?“
„Nem,“ mondám én, nem akarván őt ingerelni. „Csupán azt kivántam
kérdeni, hogy miért sietünk annyira.“
„Mert az idő szorit, az idő, melyet ha elvesztegettük, helyre pótolni
nem lehet.“
„Hiszen ma még csak május 26-dika és junius végeig…“
„Azt hiszed, tapasztalatlan ifju, oly könnyen jut el az ember Izlandba?
Ha nem rohantál volna el tegnap délután, mint a bolond, elvittelek volna
a kopenhágai gőzhajózási hivatalba, Liffeuder és társ.-hoz. Ott
megtudtad volna, hogy Kopenhágából Reykjawikba havonként csupán egyszer,
t. i. 22-kén indul a gőzhajó.“
„Nos?“
„Nos! Ha bevárjuk junius 22-két, ugy elkésünk és nem fogjuk láthatni,
mikor Scartaris beárnyalja a Sneffels tölcsérét; lehető leggyorsabban
Kopenhágába kell tehát jutnunk, hogy onnan ideje korán Izlandba
érhessünk. Menj és csomagold be holmidat!“
Erre többé nem volt mit felelnem. Visszamentem szobámba. Margit utánam
jött. Ő vállalta el dolgaim rendezését, ő rakta kis utiládámba
legszükségesebb tárgyaimat. Csak oly nyugodt volt, mintha arról lett
volna szó, hogy például Lübeckbe vagy Helgolandba utazzunk; apró kezei
rakosgattak a nélkül, hogy a legcsekélyebb remegés lett volna rajtuk
észrevehető. A fiatal leány most is oly nyugodtan beszélt és
vállalatunkat a legkedvezőbb szinben festette. Tökéletesen elbájolt, de
azért mégis nagyon haragudtam reá. Olykor ki akartam fakadni, de ő ezt
észre sem látszott venni, s nyugodtan folytatá a rakosgatást.
Végre a bőrönd legutolsó szija is le volt csatolva. Lementem a lépcsőn a
ház földszinti részébe.
Egész nap jártak keltek házunkban a fegyvergyártók, physikai eszközök és
electricus készületek készitői. Mártha asszony sehogysem tudta
elgondolni, hogy ez mit jelentsen.
„Megzavarodott a tekintetes ur?“ kérdé.
Én igent intettem.
„És önt is magával viszi?“
Ismét igent intettem.
„És hová?“
Ujjammal a föld központja felé mutattam.
„A pinczébe?“ kiáltott a vén cseléd.
„Nem,“ szóltam végre, „mélyebbre!“
Az est beállott, a nélkül, hogy felindulásomban az idő elteltét
észrevettem volna.
„Holnap reggel,“ szólt bátyám, „pontban hatkor indulunk.“
10 órakor kimerülten hanyatlottam ágyamra.
Az éjet ismét rémképek közt töltöttem.
Folyvást földalatti üregekről álmodtam; állapotom valódi lázig
fokozódott. Hallucinációmban a tanár kezemen fogva vonszolt, ragadott
maga után. Feneketlen mélységekbe buktam és folyvást növekedő
sebességgel estem a végtelen ürben. Életem többé nem volt egyéb véget
nem érő esésnél.
Reggel ötkor felébredtem, megtörve fáradság- és izgatottságtól. Lementem
az ebédlőbe. Bátyám ott ült az asztalnál és evett; rettentő sokat evett.
Valódi borzalommal tekintettem reá. De Margit ott volt mellette s
ennélfogva nem szólottam, azonban nem ettem semmit.
Fél hatkor kocsizörgés hallatszott az utczában s házunk előtt nehézkes
hintó állott meg, mely az altonai pályafőhez volt szállitandó bennünket.
A kocsi csakhamar tömve volt bátyám számos csomagaival.
„Hát a te bőröndöd?“ kérdé tőlem.
„Készen van,“ válaszoltam, mindinkább veszitve erőmet.
„Siess hát, hozassad le, különben elkésünk a vonatról!“
Lehetetlennek véltem végzetem ellen tovább küzdeni. Felmentem szobámba
és bőröndömet lebocsátottam a lépcsőn, magam pedig követtem.
E perczben bátyám ünnepélyesen tette le Margit kezébe a ház kormányát. A
kis leány nyugodt volt, szokása szerint! Megölelte gyámnokát, de midőn
mézes ajkaival arczomat érintette, egy könyet nem tudott elnyomni.
„Margit!“ kiáltám.
„Menj, menj édes Axelem,“ szólt a fiatal leány, „jegyesedtől válsz el,
de visszatértedkor nődet fogod feltalálni.“
Még egyszer megöleltem Margitot és kocsiba ültem. Mártha és az ifju
leány a ház küszöbéről még egyszer búcsut intettek; azután a kocsis
ostora pattogott és lovaink felvágva indultak el az Altona felé vezető
uton.


VIII.
Altonát Kiellel vaspálya köti össze; e pályán kellett utaznunk a Belt
partjáig. Alig husz percz eltelte után, már holsteini területen voltunk.
Fél hétkor kocsink a pályafő bejárása előtt állott meg; nagybátyám
számos csomaga, e temérdek pereputty lerakatott, megmázsáltatott,
feliratoztatott és végre a málhaszállitó vasuti kocsira tétetett; hét
órakor már szemben ültünk egymással a waggonban. A gőzmozdony nagyot
füttyentett, s a vonat megindult. Uton voltunk. Megnyugodtam-e
sorsomban? Még nem, de az üde reggeli lég, s az ut részletei, melyek a
vonat gyorsaságánál fogva minduntalan megujultak, némileg szórakoztattak
és feledteték aggodalmaimat.
Mi a tanárt illeti, lelke nyilván megelőzte e vonat menetét, melyet
kétségkivül nagyon is lassunak vélt. Csak ketten voltunk a kocsiban, és
egyikünk sem szólott. Bátyám minduntalan hol zsebeiben, hol a
bőröndökben keresgélt, figyelmesen megvizsgálva azoknak tartalmát.
Nyugalmából kitünt, hogy vizsgálatainak eredménye kedvező volt, és hogy
a szükséges tárgyak közől semmi sem hiányzott.
A többi közt ott volt zsebében a dán utlevél, melyet Christiansen ur,
hamburgi consul és a tanár barátja irt volt alá, és melynek segélyével
Kopenhágában könnyen szerezhettünk ajánló leveleket Izland
kormányzójához.
Arne Saknussemm irata is ott volt bátyám legrejtettebb zsebében,
gondosan eltéve. Átkoztam e nyomorult rongyot s azután ismét a környéket
kezdtem szemlélni. Vonatunk terjedelmes, egyhangu, mocsáros és elég
termékeny sikot hasitott át, melyen nem sok látni való volt, de mely
annál kedvezőbb volt vaspálya alapitására, miután a vonal egyenességét
semmi akadály nem szakitotta meg.
Rá sem értem azonban, hogy ez egyhanguságot megunjam, mert három órával
elindulásunk után a vonat már Kielnél állapodott meg, ugyszólván két
lépésnyire a tengertől.
Málháink Kopenhágáig levén beirva, ezekkel nem volt szükség bátyámnak
foglalkozni. Mindamellett nyugtalan tekintettel kisérte azokat, midőn a
gőzhajóhoz szállittattak. Ott azután eltüntek a hajó fenekén.
Nagybátyám, túlbuzgóságában oly pontosan számitotta ki a vasuti vonat
érkezte és gőzhajó indulása közötti időt, hogy kénytelenek voltunk egy
egész napon át Kielben vesztegelni, mivel az Ellenora gőzös csak este
indult. Bátyám tehát kilencz órai türelmetlenségi lázt állott ki,
ezalatt folyvást átkozva a gőzhajózási és vaspályatársulatok
igazgatóságait, és végre a kormányt is, mely efféle visszaéléseket tűr.
Kénytelen voltam panaszait visszhangoztatni, midőn bátyám az Ellenora
kapitányát támadta meg ez ügyben. A tanár azt követelte, hogy a
gőzkatlan rögtön füttessék, és hogy egy pillanatot sem vesztegelve,
induljunk. A kapitány persze nem vette tekintetbe e kivánságot.
Valamint mindenütt, ugy Kielben is csak eltelik az idő. Addig jártunk
fel s alá zöldelő partjain ama öbölnek, melynek végén e kis város terül
el, addig jártunk a környező sűrű berkek közt, melyek e várost zöld ágak
közé rakott fészekhez hasonlóvá teszik, bámultuk a csinos nyári lakokat,
melyeknek mindegyike kis fürdőházzal bir, jártunk keltünk, mig végre
beállott az éj és az óra tizet ütött.
Az Ellenora kéménye nagy gőzfellegeket bocsátott, melyek messzire
elterjedtek a láthatáron; hajóra szálltunk és két kis ágy birtokába
jutottunk, melyek egymás fölött, mintegy különböző emeletekben állottak
a hajó egyetlen szobájában.
Egy negyed tizenegykor a horgonyok felhuzattak s a gőzös sebesen szelte
át a Nagy Belt homályos vizét.
Az éj sötét volt; kedvező szél fujt a part felől s a tenger nagy
hullámokat hányt; a parton itt-ott egyes fénypontokat láttunk; később,
nem tudom mely város közelében, világitó torony vetette fényét a
habokra; ennél több emléket e vizi ut nem hagyott lelkemben. Reggeli hét
órakor Korsörben, Zeeland nyugoti partján fekvő városkában kötöttünk ki.
Ott a hajóból kiszálltunk és ismét gőzkocsira ültünk, mely most ismét
oly sik vidéken, mint a holsteini, vitt át bennünket.
Még három órai ut állott előttünk, minekelőtte Dánia fővárosába
érhettünk. Nagybátyám egész éjjel nem aludt egy pillanatig sem. Ha nem
csalódom, türelmetlenségében lábaival is igyekezett a kocsit előbbre
taszigálni.
Végre megpillantottuk a tengert.
„A Sund!“ kiáltá bátyám.
Balra tőlünk nagy épület volt látható, mely valami kórházra hasonlitott.
„Ez tébolyda,“ szólt utitársaink egyike.
„Nekünk csakugyan e házban kellene végeznünk napjainkat! és valóban, bár
nagy e ház, mégis kicsiny arra, hogy Lidenbrok óriási őrültsége elférjen
benne!“ gondolám.
Végre reggeli tiz órakor Kopenhágába érkeztünk; málháink kocsira
tétettek, melyen a Bred-utczai Phönix vendéglőbe hajtattunk. E kocsizás
félóráig tartott, mert a pályafő kivül van a városon. A vendéglőben
bátyám néhány perczet öltözete rendezésére szánt, azután elsietett s
engem is magával vitt. A vendéglő kapusa beszélt németül és angolul is;
de a tanár, nyelvtudós lévén, dán nyelven szólitotta meg őt s a kapus
dán nyelven magyarázta meg, hogy merre van az éjszaki régiségek tára.
E csodálatos gyüjteménynek, mely annyi különös tárgyakat tartalmaz, hogy
azokból a régi kőfegyverekből, kupákból és ékszerekből valóban az ország
egész története kiolvasható, e gyüjteménynek mondjuk, igazgatója a
hamburgi consul egy barátja, Tomson tanár volt.
A consul Tomson urhoz intézett melegen ajánló levelet adott volt
bátyámnak. Rendesen a tudósok nem igen szivesen szokták egymást fogadni.
De Tomson ur e tekintetben kivételes ember volt és Lidenbrock tanárt,
sőt még öcscsét is a lehető legszivélyesebb fogadtatásban részesité.
Felesleges megjegyeznem, hogy utazásunk valódi czélját elhallgattuk a
muzeum derék igazgatója előtt. Ugy állitottuk, hogy Izland szigetét
csupán mint természeti ritkaságai által érdekelt touristák kivánjuk
beutazni.
Tomson ur egész nap velünk volt és velünk bejárta a várost, együtt
mentünk ki a tengerpartra, hajót keresendők utazásunk folytatására.
Reméltem, hogy lehetetlen lesz alkalmasságot találnunk; de fájdalom,
csalódtam. A Valkür nevü kis dán hajó junius 2-kán indult Reykjawickba.
A kapitány Bjarne ur épen hajón volt; nagybátyám a feletti örömében,
hogy hajót talált, ugy megszoritá a kapitány jobbját, hogy csontjai
ropogtak. E derék ember nagyon csudálkozott e rendkivüli szivélyességen.
Az ő szemében Izlandba utazni nagyon egyszerü dolog, miután neki ez
rendes foglalkozása és kenyérkeresete volt. Bátyám előtt azonban ez
utazás valami felséges vállalatnak látszott. A kapitány e lelkesedést
hasznára forditotta s a szokott dij helyett két annyit fizettetett
velünk. De ezzel sem bátyám, sem én nem gondoltunk sokat.
„Kedden reggel hét órakor legyenek az urak hajómon,“ szólt Bjarne ur,
miután a bátyám által fizetett tallérokat zsebbe dugta.
Köszönetet mondtunk Tomson urnak szives szolgálataiért, és visszatértünk
a Phönix vendéglőbe.
„Haladunk! minden jól megy!“ ismétlé bátyám többször. „Mily kedvezménye
a véletlennek, hogy e hajó épen most indul! Most pedig reggelizzünk s
azután nézzünk szét a városban.“
Ezután a Kongens-Nye-Torw, rendetlen sok szöget képező térre mentünk,
melyen két ártatlan, senkit meg nem ijesztő ágyuval ellátott őrhely van.
Ennek közelében 5. sz. alatt franczia vendéglő volt, melyet egy Vincent
nevü szakács birt haszonbérben; itt meglehetős reggelit ettünk, négy
markot fizetve fejenkint.
Ezután gyermekes kiváncsisággal jártam be a várost; nagybátyám követett,
a nélkül azonban, hogy a várost figyelmére méltatná; ő nem látta sem a
királyi jelentéktelen palotát, sem a tizenhetedik századból származó
csinos hidat, mely a muzeum előtt vezet át a csatornán, sem Thorwaldsen
roppant emlékét, melyet iszonyu falfestvények csúfitanak el, és melynek
belsejében e szobrász művei láthatók, sem az elég csinos parkban fekvő
rosenborgi kastélykát, sem a tőzsde renaissance modorban épült gyönyörü
épületét, sem ennek harangtornyát, mely négy érczsárkánynak egybefont
farkából áll, sem a bástyákon levő nagy szélmalmokat, melyeknek roppant
szárnyai ugy dagadtak a szélben, mint valamely tengeri hajó vitorlái.
Mily felséges lett volna e séta, ha ketten lettünk volna, Margit és én,
s együtt jártuk volna be a kikötőt, hol a nagy gőzösök s egyéb hadihajók
mint egy álomba merülve pihentek piros tetőzeteik alatt; vagy a szoros
zöldelő partjait, hol sűrű fák árnyékában emelkedik a fellegvár, melynek
ágyui orgona- és fűzfák zöld ágai közől tekintenek elő.
De ah! fájdalom, az én kedves Margitom nagyon távol volt, remélhettem-e,
hogy őt fogom még valaha látni? De bátyám, ha nem is figyelt e gyönyörü
fekvésü helyekre, annál inkább meg volt lepetve bizonyos torony
tekintete által, mely az Amak szigetében, Kopenhága délnyugoti
városnegyedében látható.
Bátyám kivánatára ama városrésznek tartottunk; a csatornán, mely Amak
szigetét elválasztja Kopenhága egyéb részeitől, kis gőzös tartja fenn a
közlekedést a két part között; e hajóra szállottunk s néhány percz mulva
a tulsó parton kötöttünk ki.
Miután néhány szűk utczán haladtunk át, melyekben félig szürke, félig
sárga nadrágot viselő gályarabok dolgoztak a felügyelő botja alatt,
végre a Wor-Frelsers templom elé érkeztünk. E templom egyáltalában nem
lett volna emlitésre méltó; de magas harangtornya azért vonta magára a
tanár figyelmét, mert felső része tisztán csak csigalépcsőből állott,
mely szabad ég alatt emelkedett fel a magasba.
„Jerünk fel,“ szólt nagybátyám.
„De hát ha elszédülünk?“ szóltam én.
„Annyival inkább, hozzá kell szokni.“
„De…“
„Jer, ha mondom, ne vesztegessük az időt.“
Engedelmeskednem kellett. A templom őre, ki az utcza másik oldalán
lakott, ideadta a torony kulcsát: felmentünk.
Nagybátyám gyors léptekkel haladt előre. Én nem minden remegés nélkül
követtem, mert fejem, fájdalom, nagyon is könnyen elszédül.
Nem birtam a sasoknak sem egyensulyzási képességével, sem idegeik
érzéketlenségével.
Addig, mig a torony belsejében, falak közt haladtunk, még csak megjárta;
de miután százötven lépcsőfokon haladtunk fel, a szabad leget éreztem; a
torony erkélyes tetejére értünk. Itt kezdődött azután ama légies
csigalépcső, mely igen gyenge karfával birt, és melynek mindinkább
keskenyedő fokai mintha végnélkül emelkedtek volna a magasba.
„Nem vagyok képes oda felmenni!“ kiáltám.
„Mit! ugyan ne légy gyáva? Jer fel!“ szólt a tanár kérlelhetlenül.
Kénytelen voltam tehát nagybátyámat követni; erősen a karfába fogództam.
Fejem kábulni kezdett, a lépcső, mintha inogott volna lábaim alatt,
melyek csakhamar megtörtek alattam; térden csúztam fel, és később
hasamon vonszoltam magam; behunytam szemeimet; a roppant űr elszéditett,
beteggé tett.
Végre bátyám galléromat ragadta meg és ugy húzott fel egészen a golyó
mellé.
„Nézz körül,“ mondá, „tekints le! Meg kell tanulnunk, hogy mint jár az
ember feneketlen mélységek fölött.“
Ki kellett nyitnom szemeimet. Ott láttam magam alatt, füst és
gőzfellegeken keresztül a város házait mintegy összealapulva, mintha
magasról hullván alá, összenyomultak volna. Fejem fölött szakgatott
felhők rohantak el, s valamely optikai csalódásnál fogva ugy tetszett,
mintha e felhők állanának, mig ellenben a torony, s a csúcsán levő golyó
magammal együtt őrült sebességgel repült volna tova. A távolban egyfelől
a zöldelő síkság terült el, másfelől a tenger csillámlott a lemenő nap
sugaraiban. Ott a Sund, melynek partján Elsinor emelkedik; a tengeren
néhány fehér vitorla uszott, melyeket messziről sirályoknak lehetett
volna tartani; a távol nyugot ködén át a svéd partok alig kivehető
körrajzai tüntek elő. E roppant, mérhetetlen táj rémitőn forgott
körülöttem.
Mindamellett fel kellett állanom, kiegyenesednem és szélylyeltekintenem.
Ez első, szédülés elleni leczke egy óráig tartott. Midőn végre bátyám
megengedte, hogy leszálljak és lábam ismét az utcza szilárd burkolatát
érintette, minden tagom meg volt merevülve.
„Holnap ujra kezdjük,“ szólt nagybátyám.
És valóban akár akartam, akár nem, öt napon át kellett folytatnom e
szédelgés elleni gyakorlatokat, s daczára annak, hogy nem sok kedvem
volt hozzájuk, mégis sokat haladtam a „magas szempontból való nézletek“
müvészetében.


IX.
Az indulás napja elérkezett. Előtte való nap Tomson ur szivességéből
Izland kormányzójához Trampe grófhoz, Piktursson urhoz a püspök
coadjutorához és Finnsen ur, reykjawiki polgármesterhez czimzett
ajánlóleveleket nyertünk. Nagybátyám e szivességet véghetetlen forró
kézszoritásokkal igyekezett viszonozni.
Junius 2-án reggeli hat órakor minden podgyászunk a Walkür fenékzetére
hordatott. A kapitány szobáinkba vezetett bennünket, melyek igen aprók
voltak.
„Kedvező a szél?“ kérdé bátyám.
„Kitünő,“ válaszolt Bjarne kapitány. „A szél délkeletről fú. Gyorsan és
minden vitorlát kifeszitve fogunk távozni a Sundból.“
Néhány pillanattal később a Walküren minden előkészület megtétetett az
indulásra; a vitorlák kifeszittettek és a horgonyok felhuzattak. Egy óra
mulva Dánia fővárosa a hullámok közt elmerülni látszott, s a Walkür
Elsinor bástyái alatt vitorlázott el. Izgatott kedélyhangulatomban azt
vártam, hogy Hamlet árnya meg fog jelenni a bástyákon, melyekhez emléke
csatolva van.
„Dicső őrült!“ mondám, „te kétségkivül helybenhagynád tervünket! Talán
követnél is bennünket azon reményben, hogy a föld központján
megtalálandod örökös kételyeid megfejtését!“
De a régi falakon nem jelent meg senki sem; a kastély különben sokkal
későbbi időben épült, a hires dán herczeg kora után. Jelenleg ugyszólván
ama kapusnak szolgál lakásul, ki a Sundnak e szorosa fölött őrködik,
melyen évenkint tizenötezer különböző nemzetbeli hajó halad át.
A kronbergi vár csakhamar eltünt a ködben, valamint a helsingborgi
torony is, mely Svédország partján épült, és hajónk most kissé oldalt
hajolt a Kattegatból fúvó szelek által hajtva.
A Walkür ugyan igen jól vitorlázott, de vitorlás hajónál soha sem lehet
biztosan kiszámitani az ut tartamát. E hajó Reykjawikba szenet,
házieszközöket, fazekas-árukat, vászonruhát és egy részlet búzát
szállitott; összes személyzete öt emberből állott, kik, mindnyájan
dánok, tökéletesen elegendők voltak kormányzására.
„Mennyi ideig fog tartani utazásunk?“ kérdé nagybátyám a kapitánytól.
„Valami tiz napig,“ felelt az utóbbi, „ha a szél nem fordul
kedvezőtlenül.“
„De reménylem, hogy valami rendkivüli késedelem nem fordulhat elő?“
„Nem, legyen nyugodt Lidenbrock ur, idejében meg fogunk érkezni.“
Este felé a Walkür megkerülte a skageni fokot, Dánia éjszaki csúcsát, s
a következő éjjel a Skagerackot metszette át; a lindnessi szorosnál
megkerülte Norvégiát, s azután kiért az éjszaki tengerbe.
Két nappal később a távolban megpillantottuk Skótország partjait; ezután
a Feroe szigetek irányában indult a Walkür és az Orkadok és Seetlandi
szigetek közt kereste utját. Csakhamar az atlanti tenger hullámai verték
hajónk oldalát, mely most kénytelen volt az éjszaki szél ellen oldalt
vitorlázni és nem minden nehézség nélkül érkezett a feroi szigetekhez.
Nyolczadikán a kapitány felismerte Myganesst, e szigetek
legnyugotiabbikát és e percztől kezdve egyenesen a Portland foknak
tartott, mely Izland éjszaki partján fekszik.
Utközben nem fordult elő semmi emlitésre méltó. Én részemről elég jól
kiállottam a tengert; de bátyám, nagy boszuságára és még nagyobb
szégyenletére, az egész uton folyvást beteg volt.
Még arra sem volt tehát ideje, hogy Bjarne kapitánytól a Sneffels s az
Izland szigetén létező közlekedési és szállitási viszonyok iránt