Utazás a föld központja felé (1. rész) - 1

UTAZÁS
A FÖLD KÖZPONTJA FELÉ.
VERNE GYULÁTÓL.
A FRANCZIA EREDETI UTÁN
FORDITOTTA
BEÖTHY LEO.
Első rész.
Pest 1865.
Hartleben Adolf sajátja.
Pest 1865. Kertész József nyomása.


I.
1863-ban május 24-én vasárnap, nagybátyám Lidenbrock tanár nagy
sebbel-lobbal tért vissza házába, mely a királyutczában, Hamburg
legrégibb utczáinak egyikében feküdt.
Mártha asszony kénytelen volt azt hinni, hogy nagyon elkésett az
ebéddel, mert a leves még alig kezdett főni konyhájában.
„Szép,“ gondolám, „bátyám, ki legtürelmetlenebb ember a világon, ha
véletlenül éhes talál lenni, mindent felforgat haragjában.“
„Lidenbrock ur már haza tér!“ kiáltá Mártha asszony csodálkozva és félig
benyitva szobám ajtaját.
„Igen, Mártha asszony; de azért bátyám nem követelheti, hogy ebédje már
készen legyen, mert még nincs 2 óra. Szent Mihály templomának
toronyórája csak az imént ütött kétnegyedet kettőre.“
„Ugy hát Lidenbrock ur mért jön már haza?“
„Ennek okát valószinüleg tudatni fogja velünk.“
„Itt jön! én futok előle. Axel ur legyen szives neki megmondani, hogy
még igen korán van.“
A jó Mártha asszony visszatért konyhájába.
Én magam maradtam. Nem remélhetém, hogy, tekintve saját határozatlan
jellememet, képes legyek a világ minden tanárainak legingerlékenyebbikét
kapacitálni. Ennélfogva felső emeleti kis szobámba vonulni szándékoztam,
midőn az utczaajtó nagy robajjal megnyilt, a falépcsőn nehéz léptek
kopogása hallatszott és a ház ura, miután az ebédlőn áthaladt,
dolgozószobájába lépett, vagyis inkább rohant.
De nem rohant annyira sebesen, hogy ne lett volna ideje pálczáját egy
zugba és kalapját az asztalra vetni, és öcscsének dörgő hangon e
szavakat kiáltani:
„Axel, kövess!“
Még rá sem értem, hogy megmozduljak, midőn bátyám már a legnagyobb
türelmetlenség hangján kiáltott rám ismét:
„Nos! hol maradsz oly sokáig?“
Sietve futottam nagybátyám dolgozószobájába.
Örömest megvallom, hogy Lidenbrock Otto nem volt rosz ember; de e
mellett eredeti és eredetiségében rettentő egyéniség volt és az is lesz
halála napjáig, ha csak jelleme meg nem változik, a mit nem hiszek.
Nagybátyám tanár volt a Johanneumnál, hol ásványtani előadásokat
tartott. Minden előadás alatt egyszer-kétszer szabályszerü pontossággal
határtalan dühbe szokott jönni. Nem mintha tanitványainak viselete, vagy
szorgalomhiánya lett volna képes ő reá ily hatást gyakorolni; nem is
mintha kedélyhangulata előadásainak sikerétől függött volna; ez
apróságokkal ő nem sokat gondolt. Ő a német philosophia egy műszava
szerint „subjective“ tanitott, azaz a maga és nem a tanitványai
kedvéért. Nagybátyám tudós egoista volt, valóságos kutforrása a
tudománynak, de oly kut, melynek szivattyuja nehezen jár és melynek
tartalmát ennélfogva nem egykönnyen lehetett napvilágra hozni; szóval: ő
tudományával fösvénykedett.
E fajta tanár nem egy van Németországban.
Bátyám, fájdalom, nem igen tiszta és érthető kiejtéssel birt;
magántársalgásban csak megjárta, de ha nyilvánosan beszélt, e hiba igen
észrevehetővé vált. A Johanneumban tartott előadásain gyakran
megtörtént, hogy egyszerre megakadt; ilyenkor valami makacs szó ellen
küzdött, mely sehogy sem akart kicsuszni ajkai közül, egyike azon
szavaknak, melyek az ember szájában ugyszólván feldagadnak és végre is
egészen megváltozott, épen nem tudományos alakban, t. i. mint káromlás
jutnak a hallgató füleihez. Innen származott azután bátyám haragja.
Az ásványtanban számtalan félgörög, féllatin kifejezés létezik, pogány
hangzásu szavak, melyek kiejtésében költőknek nyelvök is kificzamodnék.
Távol legyen tőlem, hogy e tudományt rágalmazni kivánjam; de mikor ily
szavakkal, mint: rhomboedricus kristallizátio, retinasphaltos gyanta,
ghelenitek, fangasitok, ólommolybdátok, tungstátok, jaczanyos titaniátok
találkozunk, nem lehet nyelvünknek rosz neven venni, ha botlik.
Nagybátyámnak e könnyen megbocsátható hibáját az egész város ismerte, és
azzal vissza is élt; hallgatói türelmetlenül szokták várni előadásainak
nagybátyám nyelvére nézve veszedelmes részeit; mikor azután a tanár
dühbe jött, általános volt a nevetés, mi nem igen egyezik meg az
illedelem szabályaival, még a németek fogalmai szerint sem. Azon
körülményt tehát, hogy nagybátyám előadásai rendesen nagyon látogatottak
voltak, leginkább azok nevettető hatásának lehetett tulajdonitani, mely
a legkomolyabb természetü egyéneket is képes volt felderiteni.
E mellett azonban nagybátyám tökéletes, valódi tudós volt. Igaz ugyan,
hogy jegeczmutatványait olykor összezuzta, mikor keménységüket kissé
túlszenvedélyesen akarta megkisérteni, de azért a földtudós szellemét
egyesitette az ásványtudós éles szemével. Mikor fel volt fegyverkezve
kalapácsával, aczélvésőjével, delejvasával, olvasztócsővével,
salétromsavanyt tartalmazó palaczkjával, valóban hatalmas ember volt.
Képes volt bármely ásványt felismerni annak tekintete, törése,
keménysége, olvaszthatósága, hangja, szaga és ize után itélve, és képes
volt kijelölni a helyet, melyet az a tudomány előtt jelenleg ismeretes
hatszáz ásványfaj között elfoglal.
Lidenbrock tanárnak ennélfogva nagy neve is volt az egyetemeken és tudós
társulatokban. Davy Humphry, Humboldt, Franklin és Sabin, midőn
Hamburgon átutaztak, nem mulasztották el nála látogatást tenni.
Becquerel, Ebelmen, Brecoster, Dumas, Milne Edwards urak szerettek vele
a vegyészet legérdekesebb kérdései felett értekezni. E tudomány néhány
szép feltalálást köszönhetett neki. 1853-ban jelent meg Transcendentális
Crystallographia tankönyve Lidenbrock Otto tanártól, nagy másodrétben
rézmetszetekkel, mely munka azonban nem fizette ki költségeit.
Azonkivül nagybátyám még felügyelője is volt Struve orosz követ
ásványtani muzeumának, mely egyike Europa leghiresebb enemű
gyüjteményeinek.
Ez volt azon egyén, ki engem oly türelmetlenül hítt. Képzeljünk egy
magas, sovány, rendithetlen egészségü embert, ki hajának szőkesége miatt
tiz évvel ifjabbnak látszott, mint volt. Valódi kora ötven év. Szemei,
melyeket hajlandó volnék inkább vastagoknak, mint nagyoknak nevezni,
folyvást forogtak a pápaszemek alatt, hosszu és hegyes orra valamely
fegyver pengéjére hasonlított; a rosz világ azt állította, hogy orra
delejes és a vasat magához huzza; pedig dehogy a vasat, csupán csak a
tubákot vonta magához, melyet, nem tagadhatom, nagy mennyiségben
fogyasztott.
Ha ezek után még megemlitem, hogy nagybátyám mathematikai
szabályossággal kimért félöles lépéseket szokott tenni és ha megjegyzem,
hogy mikor járt, ökle rendesen össze volt szoritva, mi indulatos
kedélyre mutat, azt hiszem, mindenki eléggé fogja őt ismerni és nem
fogja kivánni, hogy személyes érintkezésbe jusson vele.
Lakása a királyutczában, saját kis házában volt; a ház félig téglából,
félig fából épült; fedélzete csúcsos; homlokzata egyikére ama
tekervényes csatornáknak tekintett, melyek Hamburg legrégibb és az
1842-diki nagy tűz által szerencsére megkimélt városnegyedében, metszik
egymást.
A ház régi volt és falai már nem egész egyenesen állottak; fedele egyik
oldalon alábbsülyedt s igy a ház némileg valami német deákhoz
hasonlitott, ki sapkáját félrecsapta; e tekintetben tehát nagybátyám
háza nem volt kifogástalan, de azért remélni lehet, hogy még sokáig
fennálland, mi leginkább ama régi szilfának köszönhető, mely
homlokzatfalának támaszul szolgált, s mely tavaszszal virágzó ágait az
ablakon szokta benyujtani.
Nagybátyám német tanárnak elég gazdag volt. A ház övé, minden
ingóságaival és ingatlanaival együtt. Az ingóságok közé számitom
nagybátyám gyámleányát, a tizenhét éves Margitot, Mártha asszonyt és
magamat. Én, ki egyszersmind unokaöcscse és gyámfia voltam, tanonczává
és tudományos kisérleteiben segédjévé váltam.
Megvallom, hogy a földtan nagy érdekkel birt előttem; ereimben
ásványtudósok vére folyt; kedves kövecseim társaságában soha nem
unatkoztam.
Egyáltalában a királyutczai kis házikóban elég boldog életet
folytattunk, daczára nagybátyám szenvedélyességének; ő engem valóban
szeretett, habár e szeretet olykor kissé nyers modorban nyilvánult. De
hiába, nagybátyám főhibája a türelmetlenség volt, várni nem tudott és
mindent siettetni szeretett volna, még a természetet is.
Egy izben tavaszszal virágcserepekbe rezeda- és szegfűtöveket ültetett,
és e szerencsétlen növényeknek minden reggel megmeg szokta huzogatni
leveleit, hogy gyorsabban nőjjenek.
Ilyen emberrel szemben lehetetlen volt tétovázni; szavának rögtön
engedelmeskedni kellett. Ezért most is a legnagyobb sietséggel futottam
dolgozószobájába.


II.
E szoba valódi kis muzeum volt. Az ásványország minden fajai képviselve
és a legtökéletesebb rendben elhelyezve, neveikkel ellátva, és az
ásványtan három nagy osztálya szerint gyulékonyakra, kő- és fémnemüekre
osztva voltak.
Mind e nagy és apró köveket én egytől egyig ismertem. Kis fiu koromban,
a helyett, hogy kortársaimmal játszottam volna, e vasszén-, antracyth-,
kőszén- sat. darabokról szerettem letörölgetni a port. Hát még ama finom
organicus savak, melyeket a legcsekélyebb porszemtől is meg kellett
őrizni! És e fémek, elkezdve az aranytól a vasig, melyeknek viszonylagos
becse itt, hol csupán a példányok minősége vétetett tekintetbe,
tökéletesen megszünt! És mind e sok kő, melyből egy házat lehetett volna
épiteni, akkorát mint nagybátyámé, sőt még egy szobával nagyobbat is,
egy szobával, melyet annyira ohajtottam magam számára!
De midőn most nagybátyámhoz beléptem, nem gondoltam e csodadolgokra.
Nagybátyám maga foglalkodtatá lelkemet. Ott ült nagy, utrechti
bársonynyal bevont karszékében és kezében valami régi könyvet tartott,
melyet nagy figyelemmel vizsgált.
„Mily könyv, mily könyv!“ kiáltá.
E felkiáltás eszembe juttatá, hogy Lidenbrock tanár szenvedélyes
könyvgyüjtő is volt; de a könyvek csak ugy birtak előtte becscsel, ha
megszerezhetetlenek, vagy legalább olvashatatlanok voltak.
„Nos!“ szólt hozzám, „hát nem látod? nem látod, mily megbecsülhetlen
kincset találtam Hevelius zsidó könyvkereskedő boltjában kutatva.“
„Felséges!“ kiáltám erőszakolt lelkesedéssel.
Valóban nem foghattam meg, hogy minek ennyi zaj ez ócska, kopott
könyvért, melynek háta és fedele, ugy látszék, borjubőrből készült, mig
lapjai közül egy szinehagyott szalag vége függött ki!
Azonban nagybátyám folyvást a legnagyobb lelkesedéssel beszélt a
könyvről.
„Nézd,“ mondá kérdéseire önmaga felelvén; „nézd mily szép? Igenis,
nagyon szép, és mily szépen van bekötve! Könnyen nyilik e könyv? Igen,
mert bármely lapon ütjük fel, nyitva marad! De jól be lehet-e tenni?
Igen, mert fedelei és lapjai tökéletesen összeállanak, ugy hogy sehol
legcsekélyebb nyilás nem marad közöttök! És hátán sehol egy repedés,
legcsekélyebb törés, hétszáz esztendő után! Ez oly kötés, a minőre
büszkék lehetnének Bozzerian, Klosz és Purgold is!“
Mialatt igy szólott, nagybátyám hol kinyitogatta, hol becsukta a régi
könyvet. Kötelességemnek véltem annak tartalma iránt kérdezősködni,
habár az igen kevéssé érdekelt.
„És mi e rendkivüli könyvnek czime?“ kérdém nem egészen őszinte
érdekeltséggel.
„E munka,“ válaszolt nagybátyám, mindig élénkebbé válva, „ez Suorret
Turlesonnak, a tizenkettedik századbeli hires irónak Heims Kringlája, ez
azon norvegiai fejedelmek krónikája, kik Izlandban uralkodtak.“
„Valóban!“ kiáltám lehető legtermészetesebben játszott bámulattal,
„kétségkivül német forditás?“
„Német forditás! ez jó,“ felelt a tanár hevesen, „kell is nekem
forditás! Ugyan kinek kellene forditás! ez az eredeti, izlandi nyelven
irva, e gyönyörü nyelven, mely oly gazdag és mégis egyszerü, melynek
grammatikája annyira változatos és melynek szavait annyifélekép lehet
változtatni!“
„Mint a németben,“ vetém közbe elég ügyesen.
„Igen,“ válaszolt nagybátyám vállait vonogatva; „de azon különbséggel,
hogy az izlandi nyelvben három nem van, mint a görögben, s hogy abban a
szavak ejtegettetnek, mint a latinban!“
„Ah! E könyv alkalmasint igen szép nyomtatásu?“ szóltam én.
„Nyomtatás! szerencsétlen Axel, hogy gondolhatsz ilyet! Hogy is juthat
eszedbe, hogy e könyv nyomtatás legyen! Ez a legbecsesebb kézirat, mely
létezhet, kézirat runokban!“
„Runokban?“
„Igen! Reménylem nem szükség megmagyaráznom e szó értelmét?“
„Az volna még csak szép,“ válaszoltam sebzett önérzet hangján.
De azért nagybátyám nem kimélt meg a magyarázattól, s akaratom ellenére
meg kellett ismerkednem e tárgygyal, melyre épen nem voltam kiváncsi.
„A run betük,“ kezdé bátyám, „egykor Izlandban voltak szokásban;
feltalálójuk a hagyomány szerint Odin, az istenek atyja volt! Nézd e
betüket, szentségtörő, bámuld e betüket, melyekben egy isten képzelő
tehetsége tükröződik!“
Nem tudván mit felelni, már térdre akartam borulni, mert ugy hiszem,
hogy ily válasz az istenek, valamint a királyok tetszését megnyerheti:
midőn a véletlen más fordulatot adott társalgásunknak.
Ugyanis mialatt bátyám a könyvet kezében forgatta, a lapok közül egy
darab régi pergament hullott a földre.
A tanár könnyen megfogható érdekkel ragadta meg e rongyot. Az ő szemében
rendkivüli becscsel birhatott az ily régi irat, mely talán századok óta
volt a könyvbe rejtve.
„Mi ez?“ kiáltá.
Gondosan szélylyelbontotta az összehajtott, mintegy öt hüvelyk
hosszuságu és három hüvelyk szélességü pergamentet, melyen keresztbe irt
sorokban czifra betük voltak láthatók.
Itt közlöm azoknak hű másolatát, szükségesnek tartom olvasóimat
megismertetni e különös jegyekkel, miután azoknak köszönhető Lidenbrock
tanár és öcscse utazása, melynél rendkivülibb utazás a tizenkilenczedik
században aligha tétetett:
A tanár néhány pillanatig figyelmesen vizsgálta e betűsorozatot; azután
szemüvegeit homlokára tolva, szólt:
„Ezek runok; e betük tökéletesen azonosak Snorret Turleson kéziratának
betűivel! De… mit jelenthetnek valjon?“
Én ugy vélekedtem, hogy a runokat a tudósok találták fel, csak azért,
hogy a világot misztifikálhassák, és ezért örültem, hogy bátyám az
iratot meg nem érti. Hogy pedig meg nem értette, ezt ujjainak
türelmetlenséget eláruló rángatásából következtettem.
„Pedig mégis csak ó-izlandi nyelven van ez irva!“ mormogott a tanár
fogai közt.
Nagybátyám e tárgyban is elsőrendü tekintély, valóban nagy nyelvtudós
volt. Nem merném ugyan állitani, hogy a földkereken használatban levő
kétezer nyelvet, és négyezer idiomát folyékonyan beszélte, hanem nagy
részét meglehetősen birta.
Előre látható volt tehát, hogy akadályra bukkanván a szenvedélyes
jellemü tanár, ez rettentő kitöréseket fog eredményezni; készültem a
viharra, midőn a kandallón álló kis óra kettőt ütött.
E pillanatban a jó Mártha asszony benyitá a dolgozószoba ajtaját és
jelenté, hogy a leves ki van tálalva.
„Ördög vigye a levesedet,“ kiáltá nagybátyám, „meg azt is, a ki főzte és
a ki meg fogja enni!“
Mártha asszony gyorsan visszavonult és én utána rohantam; egyszerre azon
vettem észre magamat, hogy az ebédlőben szokott helyemen ülök, azt sem
tudván, hogy mint kerültem oda.
Néhány pillanatig vártam, de bátyám nem jött meg. Nem emlékezem, hogy
ennekelőtte lett volna eset arra, miszerint nagybátyám az ebédtől
elmaradjon. Pedig mily jó ebéd volt! Jó petrezselymes leves, rátotta
sódarral és sóskával, borjusült főtt szilvával és holmi édességek; végre
igen jó mózelmelléki bor.
S ez ebédtől foszthatá meg bátyámat ama régi papirdarab! Megvallom, hogy
mint bátyámnak szerető öcscse kötelességemnek véltem helyette is enni,
de azért természetesen magamról sem felejtkeztem meg. Lelkiismeretem igy
parancsolta.
„Soha ilyet!“ szólt Mártha asszony, mialatt az étkeket felhordá.
„Lidenbrock ur elmarad az ebédtől!“
„Valóban alig hihető.“
„Ez valami nagy eseményt jelent!“ válaszolt a vén cseléd fejét rázva.
Az én véleményem szerint ez nem jelenthetett egyebet: rettentő házi
viharnál, mely okvetetlenül bekövetkezend, ha bátyám észreveendi, hogy
ebédjét elköltöttük.
Épen utolsó falatomat nyeltem le, midőn bátyám dörgő hangja
felriasztott. Egy ugrással a dolgozószobában termettem.


III.
„Semmi kétség, hogy e betük runok,“ szólt a tanár szemöldeit összehuzva.
„De az iratnak rejtett kulcsa van, melyet fel fogok találni, vagy…“
Szavait fenyegető kézmozdulat fejezte be.
„Ülj le oda,“ veté utána, az asztal tulsó szélére mutatva öklével, „és
irj.“
A következő pillanatban már ott ültem, kezemben tollal.
„Le fogom dictálni a latin a b c azon betüit, melyek ez izlandi betüknek
megfelelnek. Meglássuk mi értelme lesz. De jól vigyázz fiu, hogy az
irásban ne tévedj!“
Nagybátyám tehát dictálni kezdett s én figyelmesen irtam le a betüket,
melyeket ő egyenként mondogatott; az eredmény következő volt:
_m.rnlls_ _esreuel_ _seecIde_
_sgtssmf_ _untcief_ _niedrke_
_kt,samn_ _atrateS_ _Saodrrn_
_emtnaeI_ _nuaect_ _rrilSa_
_Atvaar_ _.nscrc_ _ieaabs_
_ccdrmi_ _eeutul_ _frantu_
_dt,iac_ _oseibo_ _KediiI._
E munka bevégezte után nagybátyám felkapta a lapot, melyre a betüket
irtam és sokáig figyelmesen vizsgálta azokat.
„Mit jelentsen ez?“ ismétlé többször gépiesen.
Szavamra mondhatom, hogy én meg nem tudtam neki magyarázni. Egyébiránt
nem is kért tőlem tanácsot, és folyvást önmagához beszélt.
„Semmi kétség, hogy ez rejtett irat, ugynevezett kryptogramm, melyben a
szavak értelme el van rejtve a szándékosan összezavart betükben, melyek,
ha természetes rendjükben lennének, érthető mondatot képeznének! Ha
meggondolom, hogy e betükben talán valamely nagy feltalálás van
elrejtve!“
Én részemről ugy vélekedtem, hogy abban egyáltalában semmi sincs
elrejtve, de e véleményt természetesen nem nyilvánitottam bátyám előtt.
Bátyám hol a pergamentet, hol a könyvet nézegette, összehasonlitva
azokat.
„E két irat nem ugyanegy kéztől származik,“ mondá; „a rejtett irat
később iratott a könyvnél; ezt csalhatlan jelek bizonyitják. Itt
mindjárt a legelső betü kettős _M;_ e betüt hiába keresnők Turleson
könyvében, mert az csak a tizennegyedik században vétetett fel az
izlandi a b c-be. Igy tehát a rejtett irat legalább is kétszáz évvel
később iratott, mint a könyv.“
Ez okoskodást, megvallom, elég helyesnek véltem.
„Azt kell tehát hinnem,“ folytatá bátyám, „hogy e könyv tulajdonosainak
egyike irta e rejtélyes szavakat. De ki lehet e tulajdonos? valjon nem
jegyezte-e oda nevét a kéziratba?“
Bátyám homlokára tolta szemüvegeit és erős nagyitó üvegen át kezdte
vizsgálni a könyv első lapjait. A második levél hátán valami kis foltot
fedezett fel, melyet puszta szemmel téntapecsétnek lehetett volna
gondolni. De közelebbről tekintve, néhány betü lett láthatóvá, melyek
azonban alig voltak olvashatók. Bátyám rögtön sejtette, hogy ebben
magyarázatot találhat; addig nézegette tehát nagyitó üvegével a
foltokat, mig sikerült bennök a következő ronbetüket felfedeznie:
„Arne Saknussemm!“ kiáltott a tanár diadalmasan, „de hiszen ez név, és
pedig valódi izlandi név! Mi több, egy izlandi tudósnak, egy hires
alchimistának neve, ki a tizenhatodik században élt.“
Bizonyos bámulatot éreztem bátyám iránt.
„Ez alchimisták,“ folytatá ő, „Avizenna, Baco, Paracelsus sat. voltak
idejöknek valódi, egyetlen tudósai. Felfedezéseik valóban bámulatosak.
Hátha e Saknussemm is valami meglepő felfedezést rejtett el ez iratban?
Meg vagyok győződve, hogy ugy van.“
E gyanitás felvillanyozta a tanár képzelő tehetségét.
„Meglehet,“ bátorkodtam közbevetni, „de mint lehetett volna érdekében
ama tudósnak, hogy valamely bámulatos felfedezését ekként elrejtse,
eltitkolja?“
„Hogy mint lehetett érdekében! Eh! hogy tudjam én azt, de nem
cselekedett-e hasonlókép Galilei Saturnust illetőleg? Egyébiránt majd
meglátjuk, meg kell találnom ez irat kulcsát, s a mig meg nem találom,
se nem eszem, se nem iszom.“
„Hohó!“ gondolám magamban.
„S te sem eszel addig, Axel,“ folytatá bátyám.
„Az ördögbe!“ szóltam magamban, „valóban szerencse, hogy kétszeresen
ebédeltem.“
„Mindenek előtt azt kell kitudnunk, hogy mi nyelven van szerkesztve e
rejtett irat. Ez nem lesz nehéz.“
E szavak hallatára jobban kezdtem figyelni. Nagybátyám folytatá
magánbeszédét:
„Ez nem lesz nehéz. Ez irat száz harminczkét betüt tartalmaz, melyek
közt hetvenkilencz mássalhangzó és ötvenhárom magányhangzó. Ilyforma
arányban állanak egymáshoz a déli nyelvek betűi, mig az éjszaki
nyelvekben a mássalhangzók sokkal nagyobb számmal vannak. A nyelv tehát
déli.“
E következtetés helyesnek látszott.
„De a déli nyelveknek melyike?“
Sejtettem volt, hogy itt lesz a bökkenő; egyébiránt el kellett ismernem,
hogy bátyám igen ügyesen fejtegeti a tárgyat.
„E Saknussemm,“ folytatá a tanár, „tanult ember volt; ennélfogva, ha nem
saját nyelvén irt, valószinüleg a latint választotta, mely a
tizenhatodik század tudósainak közös nyelve volt. Ha mindemellett
csalódnám, tehetek kisérletet a spanyol, franczia, olasz, görög vagy
zsidó nyelvvel. De a tizenhatodik század tudósai közönségesen latinul
irtak. Teljes joggal állithatom tehát a priori, hogy ez irat latin.“
Türelmetlenül mozogtam székemen. Értettem a latin nyelvet és bensőm
fellázadt azon állitás ellen, miszerint e furcsa szavak Virgilius
nyelvéből valók lennének.
„Igen! latin,“ folytatá bátyám, „de a betük nincsenek rendben.“
„Elhiszem!“ gondolám. „Ha rendbe szeded őket, tisztelni foglak bátyám!“
„Vizsgáljuk meg figyelmesen,“ szólt a tanár, az általam leirt betüket
nézve. „Ime százharminczkét betü, mely, mint erről rögtön
meggyőződhetünk, szokatlan rendben iratott. Találunk itt szavakat,
melyek csupán mássalhangzókból állanak, mint például az első „_n r n l l
s_“, másokat, melyekben a magányhangzók vannak nagy számmal, mint
például az ötödikben „_uneeief_“, vagy az utolsóelőtti „_oseibo_“.
Világos, hogy a betük szándékosan rendeztettek igy; e rendnek
mathematikailag kellett következnie azon ismeretlen szabályból, mely a
rejtirás e nemének alapul szolgál. Véleményem szerint kétségtelen, hogy
az eredeti mondat előbb természetes rendjében iratott le, s azután a
betük összevissza cseréltettek bizonyos szabály szerint, melyet fel kell
fedeznünk. Az, ki e kulcsot birja, könnyen elolvashatja a mondatot. De
mi a kulcsa? Axel, feltaláltad a kulcsot?“
E kérdésre nem válaszoltam, mert teljesen egy gyönyörü arczkép nézésébe
merültem, mely a falon függött. Ez Margit arczképe volt, bátyám
gyámleányáé, ki ekkor Altonában időzött egy rokonánál; távolléte nagyon
elbusitott, mert nem tagadhatom tovább, hogy a tanár gyámleánya és a
tanár unokaöcscse egymást valódi német türelemmel és nyugalommal
szerették; már régen jegyet váltottunk volt, a nélkül, hogy bátyám ezt
sejtené; ő sokkal tökéletesebb tudós volt, semhogy efféle érzésről
sejtelme legyen. Margit szép, fiatal, szőke, kékszemü leány; kedélye és
elméje komoly volt, de azért engem mégis nagyon szeretett; mig én őt
valóban imádtam, ha ugyan e szó létezik a német nyelvben! Margitom képe
képes volt lelkemet a rideg valóból egyszerre a képzelet és az emlékezet
világába varázsolni.
Feltünt előttem gyermeki játszótársam, kivel rendesen megosztottunk
munkát és örömöt. Ő nekem mindennap segiteni szokott, mikor nagybátyám
köveit rendeztem; az ásványok feliratait is gyakran ő készitette; Margit
kisasszony ugyanis be volt avatva az ásványtan tudományába, és nem egy
tanárral vitatkozhatott volna idetartozó tárgyak felett. Szeretett a
tudomány legmélyebb kérdéseivel foglalkozni. Mennyi kellemes órát
töltöttünk el igy együtt, s mennyire irigyeltem én ama érzéktelen
köveket, melyeket szép kezei közt forgatott.
Midőn elérkezett azután a szünóra, együtt mentünk ki; rendesen az Alster
partján végig vonuló sűrű fasorokban jártunk s együtt haladtunk a
kelepelő régi malomig, mely a tó végén fekszik; utközben kezünkön fogva
egymást társalogtunk; én egyetmást beszéltem el neki s ő történetkéimet
rendesen megnevette; igy jutottunk el egész az Elbe partjáig s miután
ott jó éjt mondtunk a hattyúknak, kik a nagy fehér vizililiomok közt
uszkálnak, gőzhajón tértünk vissza a kőpartig.
Most is álmadozásomban ez utat tettük meg együtt, midőn bátyám, öklével
az asztalra csapva, a rideg valóra ébresztett.
„Lássuk,“ szólt a tanár, „véleményem szerint, ha valamely mondat betüit
össze akarja az ember zavarni, legelső mi eszébe jut az lesz, hogy a
betüket függőlegesen egymás alá irja, a helyett, hogy vizirányos
sorokban rendezné őket.“
„Lám!“ gondolám,
„De lássuk már most, hogy ekként rendezve, mit képeznek a betük. Axel,
irj egy darab papirra valami mondatot; de a betüket a helyett hogy
vizirányos sorokban irnád, ird egymás alá függőlegesen, mintegy öt vagy
hat hasábba.“
Miután megértettem, hogy bátyám mit kiván, rögtön e szavakat irtam le
következőleg:
_S_ _t_ _d_ _y_ _n_ _i_
_z_ _l_ _e_ _e_ _M_ _t_
_e_ _e_ _s,_ _t_ _a_ _o_
_r_ _k_ _e_ _l_ _r_ _m_
_e_ _é_ _g_ _e_ _g_
„Jól van,“ szólt a tanár, a nélkül hogy olvasta volna, a mit irtam. „Már
most ird le e betüket vizirányos sorban.“
Engedelmeskedtem s következő mondatot olvasám fel:
_Stdyni zleeMt ees, tao rkelrm eégeg._
„Helyesen!“ szólt nagybátyám, a papirost kirántva kezemből, „ez már
nagyon hasonlit e régi okmányra; a magányhangzók, valamint a
mássalhangzók szabálytalan csoportokban vannak együtt, sőt a szavak
közepében nagy betük s vesszők is láthatók, épen ugy, mint Saknussemm
iratában!“
Kénytelen voltam bevallani, hogy ez észrevételek igen elmések.
„Már most,“ szólt bátyám, egyenesen hozzám intézve szavait, „hogy
elolvashassam az általad leirt mondatot, mely előttem ismeretlen, elébb
minden szónak első, azután második, harmadik betüjét, s igy tovább kell
olvasnom.“
És bátyám nagy csodálkozására és az én nagy ijedelmemre a következőket
olvasá fel:
„_Szeretlek édes, egyetlen Margitom!_“
„Mi ez!“ szólt a tanár.
Én ügyetlen szerelmes tudtomon kivül e kompromittáló szavakat irtam le!
„Ugy, te Margitot szereted!“ folytatá bátyám valóban gyámi hangon.
„Igen… nem…“ dadogtam én.
„Ugy te Margitot szereted,“ ismétlé bátyám gépiesen. „Jó, tehát
alkalmazzuk ezen eljárást a kérdéses okmányra!“
Bátyám, mint látjuk, rögtön visszamerült tudományos fürkészéseibe és
elfelejté, mit ügyetlenül elárultam; ügyetlenül, mondom, mert a tudós
feje nem érthette meg a sziv ügyeit. Szerencsémre azonban az okmány
tökéletesen elfoglalta figyelmét.
Azon pillanatban, midőn Lidenbrock tanár e kisérletéhez fogott, szeme
szikrázott; kezei reszkettek, midőn a régi pergamentet felvette az
asztalról; komolyan meg volt indulva. Végre nagyot köhintett, és komoly
hangon, elébb minden szónak első betüjét, azután a másodikat s igy
tovább dictálta le a következő sorozatot:
_mmessunkaSenrA. icefdok. segnittamurtn_
_ecertserrette, rotaivsadua,ednecsedsadne_
_lacartniiiluIsiratracSarbmutabiledmek_
_meretarcsilucoYsleffenSnJ._
Nagy megindulás között irtam le e betüket; midőn bátyám azokat egyenként
mondogatta, nem vettem észre, hogy valami értelemmel birnának; de azt
vártam, hogy bátyám, ki most olvasni készült azokat, valami gyönyörü
latin mondatot fog hallatni.
De ki láthatta volna előre a mi történt! Roppant ökölcsapás rengeté meg
az asztalt. A ténta kifecscsent s a toll kihullott kezemből.
„Ördög és pokol,“ kiáltá bátyám, „hisz ennek semmi értelme!“
Erre kapta magát s mint ágyugolyó zugott végig a dolgozószobán, mint a
hógörgeteg rohant le a lépcsőn, ki az utczára, hol sebesen futva
csakhamar eltünt szemem elől.


IV.
„Elment?“ kiáltá Mártha asszony, ki a hatalmasan becsapott utczaajtó
zajának hallatára elősietett.
„Ugy van,“ válaszoltam én, „elment!“
„De hát az ebédje?“ kérdé a vén cseléd.
„Nem fog ebédelni!“
„Hát vacsorálni?“
„Nem fog vacsorálni!“
„Hogyan?“ kérdé Mártha asszony, kezeit összekulcsolva.
„Biz ugy, Mártha asszony, bátyám többé nem fog enni, valamint mi sem!