Utazás a föld központja felé (1. rész) - 5

Total number of words is 3859
Total number of unique words is 2020
28.8 of words are in the 2000 most common words
40.9 of words are in the 5000 most common words
46.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Azon gyönyör, melyet a fölött érzék, hogy ez ismeretlen országot lóháton
járhatom be, felderitett, daczára utazásunk czéljának. Teljes mérvben
élveztem a kirándulás örömeit s már belenyugodni kezdtem tervünkbe.
„Egyébiránt,“ szóltam magamban, „tulajdonkép mit koczkáztatok? Mi
veszély érhet? A világ legkülönösebb országában utazom, egy
figyelemreméltó érdekes hegy csúcsára megyek fel, s legroszabb esetben
egy kialudt tűzhányó tölcsérbe szállok le! Világos, hogy Saknussemm sem
tett ennél egyebet. Mi pedig azt illeti, hogy léteznék egy folyosó, mely
a föld központjáig nyuljon, ezt ő képzelte, ez lehetetlenség! Ennélfogva
a mi kellemest e kirándulás tartalmaz, azt élvezni fogom és semmi
rosztól nem tartok.“
Ez okoskodásomat épen akkor fejeztem be, midőn Reykjawikból kiértünk!
Hans mindig előttünk lépdelt; járása gyors, egyenlő és folytonos volt. A
podgyászunkkal terhelt két ló követte őt a nélkül, hogy szükség lett
volna őket vezetni. Nagybátyám és én mögöttük haladtunk, s ugy hiszem,
hogy nem épen nagyon roszul vettük ki magunkat kicsi, de erős lovainkon.
Izland egyike Europa legnagyobb szigeteinek; terjedelme 1400 mértföld,
és népessége csak 60,000 főből áll. A földirók négy negyedre osztották e
szigetet, s a mi utunk csaknem keresztben metszette át azon negyedet,
mely „Sudwester Fiordunger“, vagyis délnyugoti tartomány név alatt
ismeretes.
A mint kiértünk Reykjawikból, Hans rögtön a tengerpartot követte; sovány
legelőkön haladtunk át, melyeknek fűve inkább sárga mint zöld volt. A
ködös láthatáron nagy sziklatömegek szakgatott körrajzai tüntek fel;
olykor valamely távoli csúcson hóréteg csillámlott meg, öszpontositva a
halvány napsugarakat; egyes csúcsok, melyek a többinél merészebben
emelkedtek a magasba, a szürke fellegréteget átfurni látszottak, s végső
hegyük látható volt a gőztömegek fölött, mint valamely roppant szirt,
mely az égig mered.
E terméketlen sziklák lánczolata olykor a tengerig nyulik s ilyenkor
tenyészetet épen nem láttunk; de annyi hely mindig maradt közöttük s a
tenger közt, hogy áthaladhattunk. Lovaink egyébiránt ösztönszerüleg a
legjárhatóbb helyeket választották, a nélkül, hogy járásuk egyszer is
lassult volna. Nagybátyámnak még azon vigasza sem volt, hogy lovát
szóval és ostorral nógathatná; nem fojthattam el egy mosolyt, midőn e
nagy nyurga férfit ama kis lovon láttam; hosszu lábszárai a földig
értek, minélfogva valami hatlábu szörnyetegre hasonlitott.
„Derék jószág, igen derék jószág!“ szólt nagybátyám. „Hidd el Axel, hogy
az izlandi lónál okosabb állat nem létezik; ezt sem hó, sem zivatar, sem
járhatlan ut, sem szikla, sem jéghegy meg nem állithatja. Az izlandi ló
mindig bátor, mindig biztos, mindig józan. Soha ballépést nem tesz, soha
nem daczol gazdájával. Ha utközben valamely patakra vagy fjördre
(keskeny tengeri öböl) bukkanunk, mi kétségkivül megtörténend, meg fogod
látni, mint szökik a vizbe, minden tétova nélkül, akár valami kétéltü, s
átúszik a túlsó partra! De csinján kell vele bánni; igy aztán naponkint
egyremásra tiz mértföldet is megteszünk.“
„Mi, kétségkivül,“ feleltem én, „de hát a kalauz?“
„Arra ne legyen gondod. Ez emberek képesek egész nap járni, a nélkül,
hogy legcsekélyebb fáradságot éreznének; de hogy is fáradhatna el, mikor
járásközben ugyszólván meg sem mozdul. Egyébiránt, ha szükséges,
átengedem neki lovamat. Nekem ugy is görcs támad a lábamban, ha soká nem
járok gyalog. Karjaim épek, de nem szabad megfelejtkezni a lábakról
sem.“
Ezalatt gyorsan haladtunk előre; a vidék itt már csaknem egészen puszta
volt. Itt-ott egy-egy magányos tanya, valami fából, vályogból s
lávadarabokból épült szegényes ház tünt fel az ut valamely
kanyarodásánál; mintha koldus ülne ott, ki az arra menők irgalmát veszi
igénybe; kicsibe mult, hogy alamizsnával nem kináltuk. E szigeten
országutak, sőt még ösvények sincsenek, és a tenyészet, bár fejlődése
igen lassu, mégis könnyen megsemmisitheti a ritka vándorok nyomait.
Mindamellett a tartomány e része, mely a főváros közvetlen
szomszédságában fekszik, Izland legnépesebb és kultiváltabb vidékei közé
tartozik. Milyenek lehetnek tehát azon vidékek, melyek e pusztánál is
pusztábbak? Fél mértföldnyi ut után még egyetlen földmivest sem láttunk
kunyhója küszöbén. Egyetlen pásztort sem, ki csordáját legeltetné; csak
néhány tehénnel s néhány birkával, melyek magukra hagyva legeléztek,
találkoztunk. Milyenek lehetnek tehát a vulkánikus robbanások,
földalatti mozgalmak s egyéb rendkivüli tünemények által szakgatott,
felforgatott vidékek?
Tudtam, hogy később ezekkel is meg fogunk ismerkedni; de Olsen földképét
vizsgálván, láttam, hogy a tekervényes partot követve, kikerüljük ama
vidékeket; valóban a plutói tünemények legfőbb szinhelye a sziget
belseje. Ott az egymás fölött tornyosodó vizirányos sziklarétegek,
melyeket Skandináv nyelven Trappoknak hinak, a trachyticus hegyek, a
bazalt kitörések, a tuffkő s egyéb vulkáni anyagok, a még forró
állapotban levő láva és porphyr természetfölöttien rémessé teszik a
vidéket. Ekkor még nem gyanitottam, hogy minő látvány vár reánk a
Sneffels félszigetén, hol a földalatti műhely e selejtei rettentő
chaoszt képeznek.
Két órával azután, hogy Reykjawikot otthagytuk, egy Guffunes nevü
mezővárosba érkeztünk, melyet „Avalkirkia“, vagyis főegyháznak is
neveznek. Itt nem láttam semmi emlitésreméltót. Mindössze is egynéhány
házból állott. Németország legcsekélyebb falva is jelentékenyebb
nálánál.
Hans félórai szünetet tartott; megosztánk vele egyszerü reggelinket; ő
igennel vagy nemmel felelt azon kérdésekre, melyeket bátyám az ut iránt
intézett hozzá; midőn azt kérdtük tőle, hogy az éjet hol fogjuk tölteni,
ez egy szót felelte:
„Gardaer.“
Megkerestem a mappán e nevet s láttam, hogy a Hwalfjörd partján levő,
Reykjawiktól mintegy négy mértföldnyire levő falu viseli e nevet.
Megmutattam bátyámnak.
„Csak négy mértföld!“ szólt bátyám, „huszonkettőből csak négy! Hiszen ez
séta!“
Nagybátyám interpellálta a kalauzt, ki azonban válasz helyett a lovaknak
szólt s utnak indult.
Három órával később, mialatt folyvást e rétek szintelen gyepét tapostuk,
a Kollafjördöt kellett megkerülnünk, mi könnyebb és gyorsabban
eszközölhető volt, mintha ez öblön át akartunk volna gázolni; csakhamar
egy ugynevezett „pingstaörbe“, község-birósági székhelybe érkeztünk,
melynek neve Ejulberg, s melynek harangja ekkor delet harangozott volna,
ha az izlandi templomok elég gazdagok lennének arra, hogy órával
birjanak; de a templomok itt hiveikre hasonlitanak; ezeknek sincsenek
óráik s elvannak nélküle.
Itt a lovakat pihentettük; azután a hegyláncz és a tenger közötti
keskeny parton haladva, rövid idő alatt Brantaer Aoalkirkiába értünk és
egy mértfölddel távolabb Jaurböerbe, mely csak „annexia“ vagyis
fiókegyház s a Hwalfjörd déli partjára épült. Ekkor esteli négy óra
volt; összesen négy mértföldet haladtunk.
A fjörd e része legalább fél mértföld széles; a hullámok zajosan törtek
meg a hegyes sziklákon; ez öböl ugyszólván két sziklafal közt nyulik el;
a sziklák meredekek s itt-ott háromezer láb magasak; legnagyobb részt
barnás telepekből állanak, melyeket egymástól keskenyebb, verhenyes
tuffból álló rétegek választanak el. Bár lovaink józanságában biztam,
még sem hittem, hogy e tengerszoroson négylábu állat hátán, biztosan
lehessen átkelni.
„Ha van eszük ez állatoknak,“ gondolám, „nem kisértik meg az átkelést.
Ha nincs eszük, majd lesz nekem.“
De bátyám nem akart várni; a viz szélére érve megsarkantyuzta lovát,
mely fejét leeresztve megfútta a patkójáig csapkodó hullámokat s
megállott; nagybátyám, ki ugy látszék saját ösztönét többre becsülte,
mint lováét, a viznek akarta szoritani. De a ló daczosan megtagadta az
engedelmességet, s fejét rázta. Ekkor bátyám káromkodásra fakadt s
ostorral ütötte paripáját, mely fel-felrugva és ágaskodva válaszolt,
minek következtében bátyám helyzete bizonytalanná kezdett válni; végre a
kis ló, meghajtva térdeit, kibujt bátyám lábai közől s ott hagyta őt két
lábán, mely a part két sziklájára volt helyezve; ugy állott ott, mint a
rhodusi óriás-szobor.
„Átkozott dög!“ kiáltott bátyám, ki lovasból egyszerre bakává lett s
szégyelte magát, mint a lovastiszt, kit gyalogezredbe soroznak.
„Faerja,“ szólt a kalauz, bátyám vállát érintve.
„Hogyan, van itt komp?“
„Der,“ felelt Hans hajót mutatva.
„Igen,“ kiáltám én, „ott egy hajó.“
„Miért nem mondta előbb! siessünk.“
„Tidwatten“, felelt a kalauz.
„Mit mond?“
„Azt mondja, hogy dagály,“ felelt bátyám, ama dán szót leforditva.
„Kétségkivül be kell várni a dagályt.“
„Förbida?“ kérdé bátyám.
„Ja,“ felelt Hans.
Nagybátyám lábával dobbantott, mialatt a lovak a komp felé indultak. Én
tökéletesen megfoghatónak találtam, miszerint be kellett várni a dagály
egy bizonyos fokát, azon perczet, midőn a tenger legnagyobb magasságát
éri el, hogy a fjördön át lehessen kelni. Ekkor a viz dagadásának vagy
apadásának hatása nem érezhető s a komp sem az öböl legbelsejébe, sem a
szabad tengerre nem ragadtathatik a ki- vagy betoluló viz által.
A kedvező pillanat csak esteli 6 órakor érkezett el; bátyám, én, a
kalauz, két evezős és a 4 ló, mind egyszerre foglaltunk helyet e lapos
és gyarló járműben. Én részemről az Elbe gőzkompjaihoz levén szokva,
igen szomoru hajtógépeknek véltem a hajósok evezőit. Egy óránál tovább
tartott, mig a fjördön átkelhettünk; baj azonban mégsem történt.
Félórával később Gardaerba értünk.


XIII.
Az órát tekintve éjszaka volt; de a hatvanötödik szélességi fok a
sarkkör alatt, a nappali világosság ez órában, nem lephetett meg;
Izlandban május és junius hónapokban a nap soha sem nyugszik le.
Mindamellett a lég meghült volt; fáztam és nagyon éheztem. Nagyon
örültem tehát, midőn egy boer (izlandi kunyhó) ajtaja vendégszeretőn
megnyilt előttünk.
Egyszerü földmüves háza volt, de vendégszeretet tekintetében felért egy
király palotájával. Érkeztünkkor a ház gazdája elénk jött s kezet
nyujtott; azután intett, hogy kövessük.
Egyenként követtük tehát őt, mert más módon nem haladhattunk volna a
hosszu, keskeny és setét folyosóban, mely a formátlan, otromba
gerendákból épült lakásba vezetett s melybe az egyes szobák ajtai
nyiltak; volt összesen négy szoba: a konyha, a szövőmühely, a „badstofa“
vagyis a család hálószobája, és a vendégszoba, mely legjobb volt
valamennyi közt.
Bátyám, kinek termetével e ház magassága semmi arányban nem állott,
kétszer vagy háromszor beleütötte fejét a tetőzet gerendáiba.
Szobánkba vezettek bennünket; terjedelmére nézve teremnek mondható volt;
padolattal nem birt s az ember döngölt földön járt benne. Ablaka
egyetlenegy volt, melyre üveg helyett nem igen átlátszó birkabőrből
készült táblák alkalmaztattak. Az ágyak száraz szalmából állottak, mely
két pirosra festett s izlandi közmondásokkal diszitett faládákba volt
szórva. Ennyi kényelmet nem is vártam; csak az volt kellemetlen, hogy az
egész házban igen erős szag uralkodott, mely száritott haltól, zúzott
hustól és aludt tejtől származott s orromat nagyon sértette.
Miután uti készülékeinket félreraktuk, házigazdánk hangja üté meg
füleinket, ki arra szólitott fel bennünket, hogy menjünk a konyhába; a
legnagyobb hidegek alkalmával is csak itt szoktak tüzet rakni.
Bátyám rögtön engedelmeskedett e barátságos felszólitásnak s én
követtem.
A konyhában levő tüzhely ódon alaku volt; a szoba közepén ugyanis nagy
kő volt látható s ez szolgált tüzhelyül; fölötte lyuk volt a tetőben,
melyen át a füst távozott. E konyha egyszersmind ebédlőül is szolgált.
Beléptünkkor házigazdánk, mintha még nem is látott volna bennünket, e
szóval üdvözölt: „saellwertu“, mi annyit tesz: legyetek boldogok; ezután
mindenikünknek megcsókolta arczát.
Utána felesége ugyanazon szavakat, valamint a rájok következett
tettleges üdvözlést is ismétlé; ezután a házastársak jobb kezüket
szivükre téve, mélyen meghajoltak előttünk.
Nem hallgathatom el azonban, hogy a háziasszony tizenkilencz gyermek
anyja volt, kik mindnyájan, kicsinyek valamint nagyok, ott zsibongtak
körülöttünk, a füstfellegek közt, melyekkel a tüzhely megtölté a szobát.
Minduntalan kis szőke fejek emelkedtek ki a ködös homályból, melyek
arczkifejezése kissé méla volt. Ha gondosabban mosdattak volna,
angyaloknak lehetett volna őket hinni.
Nagybátyám és én rögtön megbarátkoztunk ez apróságokkal, s csakhamar
mindegyikünk vállán három négy gyermek volt, ugyanannyi ült térdeinken,
s a többi lábaink között. Azok, kik már tudtak beszélni, minden
elképzelhető hangon, a legmélyebbtől a legmagasabbig, ismételték e szót:
„saellwertu.“ Azok, kik még nem beszéltek, annál jobban kiáltottak.
E hangversenyt azon tudósitás szakitá félbe, hogy a vacsora kész. E
perczben lépett be a vadász, ki ezalatt a lovak etetéséről gondoskodott,
mi ugy értelmezendő, hogy kibocsátotta őket a mezőre; szegény állatoknak
be kellett érniök a sziklákon termő mohával és csekély táperőt
tartalmazó fűnemekkel; de azért másnap maguktól visszatérnek hálátlan
gazdájukhoz, ki csak munkával tartja őket.
„Saellwertu,“ szólt Hans belépve.
Ezután csendesen, gépiesen, anélkül hogy egyik csók hosszasabb lett
volna a másiknál, végig csókolta a házigazdát, a háziasszonyt, és a
tizenkilencz gyermeket.
E szertartás be lévén fejezve, asztalhoz ültünk, összesen huszonnégyen,
következőleg egyik a másikon ült. Még szerencsésnek mondhatta magát az,
ki csak két gyerkőczét tartott térdein.
A leves érkeztekor általános lett társaságunkban a csend, s az
izlandiaknak, meg az izlandi gyermekeknek is természetében levő
hallgatagság ismét visszanyerte uralmát. Házigazdánk izlandi mohából
készült levest tálalt elénk, mely nem volt rosz; erre következett egy
roppant adag, husz év óta megavasodott vajban uszó száritott hal; az
izlandiak izlése szerint t. i. az avas vaj sokkal jobb a frissnél. Ehhez
járult még az ugynevezett „skyr,“ neme az aludttejnek, mely
fenyőmag-nedvvel volt füszerezve, és melyhez kétszersültet ettünk;
italul vizzel vegyitett tej szolgált, mit „blandá“-nak neveznek. Hogy jó
vagy rosz volt-e e különös ebéd, azt nem vagyok képes megitélni. Éhes
voltam s a csemegéül szolgáló pohánkakását is tökéletesen felkanalaztam.
Ebéd után a gyermekek eltüntek; a felnőttek a tüzhely körül foglaltak
helyet, melyen tőzeg, száraz dudva, tehéntrágya és száraz halcsont
égett. Miután ekként meleggel is jóllakni igyekeztünk, elváltunk és kiki
szobájába ment. A háziasszony ajánlkozott, hogy hazai szokás szerint
harisnyáinkat s nadrágainkat le fogja huzni; mit azonban igen
szivélyesen megköszöntünk, de el nem fogadtunk; végre a szalmából
készült ágyon pihentethetém fáradt tagjaimat.
Másnap, öt órakor reggel, elbucsuztunk az izlandi parasztembertől;
nagybátyám alig volt képes őt némi dij elfogadására birni; Hans
jeladására utnak indultunk.
Gaerdaertól mintegy száz lépésnyire a vidék jellege megváltozott; a föld
ingoványossá kezdett válni s ennélfogva kevésbbé kedvezett lépteinknek.
Jobbra a hegyek lánczolata a végtelenbe nyult, mint valami
természetalkotta roppant bástya, melynek tövében haladtunk; itt-ott
patakok szakitották meg utunkat, melyeken át kellett gázolnunk vagy
úsztatnunk, ügyelve, hogy podgyászunk nagyon meg ne ázzék.
A vidék mindinkább sivatag szinét öltötte; olykor azonban ugy tetszett,
mintha a távolban emberi alak enyészne el, mintha tőlünk menekülne; ha
az ut valamely kanyarulata véletlenül e rémek közelébe hozott bennünket,
összeborzadtam a kopasz dagadt fő, a fénylő bőr, az undok sebek láttára,
melyek a testüket fedő rongyok lyukain át voltak láthatók.
E szerencsétlen lények nem közeledtek hozzánk, nem nyujtották
alamizsnára idomtalan kezeiket. Ellenkezőleg futottak előttünk, de nem
távozhattak oly hirtelen, hogy Hans utánok ne kiálthatta volna a
szokásos üdvözletet: „Saellwertu.“
„Spetelsk,“ szólt ilyenkor Hans.
„Bélpoklos!“ ismétlé bátyám.
E szó maga undort költött bennem. E rettentő betegség Izlandban elég
gyakran előfordul; nem ragadós ugyan, de örökölhető, minélfogva e
szerencsétleneknek nem szabad házasodniok.
E kisértetek nem viditották fel a vidék jellegét, mely ugy is mindinkább
szomorubb tekintetüvé vált; füvet már csak itt-ott, s végre épen nem
láttunk. Fa itt nem terem, kivéve a törpe hársat, mely inkább bokorhoz
hasonló, s itt csoportokban tenyészik. Állatot sem láttam, kivéve néhány
lovat, melyeket gazdájuk nem tarthat, s melyek magányosan bolyongtak a
komor tekintetü síkon. Olykor egy-egy ragadozó madár keringett a szürkés
fellegek alatt, s azután nyilsebesen folytatta utját dél felé; e sivár
természet lelkemmel közölte méla jellegét s emlékezetem visszavitt
szülőföldemre.
Ezután néhány apró, jelentéktelen fjördön kellett átkelnünk, s végre egy
valóságos kis öblön; az apály, mely akkor legalacsonyabb fokán volt
(következőleg a viz se nem nőtt, se nem apadt,) lehetségessé tette, hogy
azon rögtön átkeljünk s Alftanes falut érhessük el, mely egy mértfölddel
távolabb fekszik.
Miután este két patakon, az Alfán és a Hettán, melyek csukákban és
pisztrángokban bővelkednek, gázoltunk át, kénytelenek voltunk az
éjszakát valami elhagyatott, nyomoru viskóban tölteni, mely méltó
tanyája lett volna a skandináviai hitrege lidérczeinek; annyi bizonyos,
hogy a hideg tündére itt ütötte fel lakását, s engem egész éjjel
kinzott.
Következő nap semmi kiemelhető eseményt nem tapasztaltunk. A föld
folyvást mocsáros volt, a vidék egyhangu és komor tekintetü. Este
czélunk fele utját értük el s az éjet Krösolbt „annexiában“ töltöttük.
Junius 19-én, körülbelül egy mértföldig folyvást meghült láván
haladtunk; az ily talaj Izlandban „hraun“-nak neveztetik; a láva
felszine redős volt s ugy nézett ki, mintha számtalan kötélből állana,
melyek hol messzire nyulnak, hol roppant görcsöket képeznek; e roppant,
megszilárdult folyam a közeli hegyekről nyult le hozzánk, melyek
többnyire kiégett vulkánok voltak, de melyeknek e maradványai bizonyiták
azoknak egykori erejét. Itt-ott még néhány meleg forrás füstölgött.
Arra nem volt időnk, hogy e tüneményekkel sokat foglalkozzunk; haladnunk
kellett; lovaink patkói alatt csakhamar ismét ingoványossá lett a föld;
olykor-olykor kis tavak mellett haladtunk el. Utunk iránya ekkor nyugot
volt; a nagy Faxa-öblöt valóban megkerültük már s a Sneffels fehér,
kettős csúcsa alig öt mértföldnyi távolban nyult a fellegek közé.
Lovaink gyorsan haladtak; az ut akadályai nem hátráltatták őket; én
részemről nagy fáradságot kezdtem érezni, nagybátyám azonban folyvást
oly szilárd magatartásu és bátor volt, mint első nap; nem tagadhattam
meg bámulatomat sem tőle, sem a vadásztól, ki ez utat egyszerü sétának
tekintette.
Szombaton, junius 20-án, esteli 6 órakor Büdirbe érkeztünk; e mezőváros
a tenger partján fekszik. Szombat lévén, kalauzunk kikötött diját
követelte, melyet bátyám ki is adott neki. Ez alkalommal Hans
családjához, azaz nagybátyáihoz és unokatestvéreihez szállottunk, kik
vendégszeretőn fogadtak bennünket; ugy hiszem, hogy nem lettem volna
terhükre e jó embereknek, ha az ut fáradalmait náluk kivántam volna
kipihenni. De bátyám, ki a pihenés szükséges voltát nem érezte, nem
értett velem egyet, s igy másnap ismét derék lovacskáink hátára kellett
ülnünk.
A föld, melyen haladtunk, elárulta a hegység közellétét; nagy
gránit-erek törtek elő lábaink alatt, mintegy gyökerei ama hegyeknek.
Már a vulkán roppant területére értünk; a tanár folyvást a Sneffelsen
tartá szemeit; kezeivel hadonázott, s kihivólag tekintett a roppant
hegyoromra, mintha mondani akarná: „ez tehát az óriás, melylyel meg
fogok birkózni!“ Négy órai járás után a lovak maguktól megállottak a
stapii plébánia ajtaja előtt.


XIV.
Stapi mintegy harmincz kunyhóból álló helység; láván és lávából épült, a
vulkán tövében, mely visszaveti rá a nap sugarait. A helység egy kis
fjörd végén fekszik, melyet különös alaku bazalt sziklafal környez.
Tudva van, hogy a bazalt tűzhányati eredetü barnás szikla; idomai
rendesen szabályosak s elhelyezésük meglepő. Itt a természet a geometria
szabályai szerint, mintegy emberi modorban látszik működni, mintha
szögmérőt, delejtüt és szinmértéket használt volna. A természet alakitó
törvénye másutt szabálytalanság; mig másutt durva idomu csúcsokat,
tökéletlen gúlákat teremt, girbe-gurba szabálytalan vonalakkal, itt
rendszeresség példáját akarta felállitani, s megelőzve a legrégibb idők
épitészeit, oly szigoru rendet alkotott, melyet sem Babylon pompája, sem
Görögország csodaművei soha felül nem multak.
Sokat hallottam ugyan már ezelőtt az óriások utjáról Irlandban s Fingal
barlangjáról a Hebridák egyikén, de természetben még soha sem láttam
bazalt sziklasorozatot.
Stapiban e látványt legteljesebb szépségében élvezhettem.
A fjörd sziklabástyája, mint egyáltalában az egész félsziget partja,
függőleges átlag, harmincz láb magas oszlopok sorozatából áll. Ez
egyenes, szabályos idomu oszlopok, roppant tetőzetet hordottak, mely
vizirányos sziklagerendákból állott, melyek ekként bolthajtásokat,
barlangokat képeztek a tenger szine fölött. E természet-alkotta fedél
alatt itt-ott bámulatosan szabályos köralaku ivezetek voltak láthatók,
melyek alatt a tenger zajongva roppant hullámokban tört meg. A parton
helylyel-közzel nagy bazalt csonkok, melyeket az Ocean dühe tört le,
heverték, mint valamely ódon templom omladékai, mint örökké ifju romok,
melyeket az idő foga nem sértett.
Ilyen volt földfölötti utunk utolsó állomása. Hans az uton sok
értelmességet mutatott s megnyugtató volt rám nézve azon tudat, hogy
ezentúl is kisérni fog bennünket.
A lelkész háza elé értünk; ez ép oly alacsony kunyhó volt, semmivel sem
szebb, se nem kényelmesebb mint szomszédai; az ajtó előtt bőrkötényt
viselő férfi állott, kezében kalapácscsal, és lovat vasalt.
„Saellwertu,“ szólt hozzá a vadász.
„God dag,“ válaszolt a kovács legtisztább dán nyelven.
„Kirkoherde,“ szólt Hans bátyám felé fordulva.
„A lelkész!“ ismétlé ez utóbbi. „Ugy látszik, Axel, hogy e derék ember
lelkész.
Ezalatt kalauzunk előadta helyzetünket a papnak; ez, munkáját
félbeszakitva, valami kiáltás-félét hallatott, mely valószinüleg lovak
és lókupeczek közt divatozik, mire egy boszorkány tekintetü hórihorgas
nőszemély jött elő a kunyhóból. Ha nem is volt talán épen hat láb magas,
de nem sok hija.
Attól féltem, hogy izlandi szokás szerint csókkal fogja kinálni a
vendégeket; de ő ezt nem cselekedte, sőt egyáltalán nem nagyon
szivélyesnek mutatkozott, midőn a házba vezetett bennünket.
A vendégszoba az egész lelkészlak legroszabb, legkisebb és legpiszkosabb
szobájának látszott; de be kellett vele érni; a lelkész nem mutatott
ókori vendégszeretetet. Távolról sem. Még az nap észrevettem, hogy uj
házigazdánk inkább kovács, halász, vadász és ács, szóval minden inkább,
mint Isten szolgája. Igaz, hogy hétköznap volt; meglehet, hogy vasárnap
jobban megfelelt hivatásának.
Nem akarom kárhoztatni e szegény papokat, kik utoljára is igen
nyomoruságosan élnek; a dán kormánytól nevetségesen csekély bért húznak
s plébániájuk tizedének“ ¼ részét birják, mi egyre másra nem szokott
többre menni hatvan hamburgi marknál.[2] Innen származik, miszerint
dolgozniok kell, hogy megélhessenek; már pedig ki halászattal,
vadászattal és lóvasalással foglalkozik, az csakhamar megtanulja a
halászok, vadászok és egyéb kissé durva emberek szokásait és modorát;
ugyanazon este azt is tapasztaltam, hogy házigazdánk erényei közé a
mértékletesség és józanság sem tartoznak.
Nagybátyám csakhamar belátta, hogy mi fajta emberrel van dolga; érdemes,
jámbor tudós helyett, közönséges durva parasztot talált a lelkészben.
Elhatározta tehát, hogy nagy vállalatát minél előbb létesiteni fogja s a
nem igen vendégszerető plébániát otthagyja. Az ut fáradalmait tekintetbe
nem véve, eltökélte, hogy néhány napot a hegyek közt fog tölteni.
Érkeztünket követő napon már megtétettek tehát az indulás előkészületei.
Hans három izlandit fogadott, kik a podgyászt voltak utánunk
szállitandók, miután lovakkal oda nem mehettünk; e bennszülöttek azonban
csupán a Sneffels tölcsérébe voltak bennünket kisérendők, azután vissza
fognak térni. Ez előre meg lőn állapitva. Ez alkalommal bátyám kénytelen
volt kalauzunkkal tudatni, hogy a vulkán belsejének legvégső határáig
szándékszik hatolni.
Hans egyszerüen fejével bólintott. Előtte mindegy volt, hogy merre jár,
hogy szigetének mélyébe hatol-e, vagy annak felszinén utazik; én
részemről, az utazás eseményei által szórakoztatva, eddig némileg
elfelejtkeztem a jövőről, de most annál nagyobb felindulást kezdtem
érezni. Mit tegyek? Nem kisérthettem meg többé Lidenbrock tanárral
daczolni; ezt Hamburgban kellett volna tenni, s nem a Sneffels tövén.
Főleg egy eszme gyötört rémségesen, valóban borzasztó eszme, mely az
enyéimnél szilárdabb idegeket is megrendithetett volna.
„Felmegyünk tehát a Sneffels csúcsára,“ gondolám. „Ez eddig jó.
Lemegyünk a hegy tölcsérébe, még ez is megjárja. Előttünk mások is
jártak ott és nem haltak bele. De nem ennyiből áll a dolog. Ha valóban
találunk utat, mely a föld belsejébe vezet, ha ez átkozott Arne
Saknussemm csakugyan igazat szól, belebonyolódunk e tűzhányó hegy
földalatti üregeibe. Már pedig, hogy a Sneffels valóban kialudt, erre
semmi biztositékot nem látok. Ki állhatna jót arról, hogy nem készül-e
belsejében valami rémitő kitörés? Következik-e abból, hogy a szörnyeteg
1229 óta alszik, miszerint többé fel nem ébredhet? S ha felébred, mi
lesz belőlünk!?“
A kérdés minden esetre megérdemelte, hogy gondoskodjam fölötte. Ha
szemem behunytam, rögtön tűzhányásról álmodtam; arra pedig, hogy lávává
változtassam magamat, legcsekélyebb hivatást nem éreztem.
Nem voltam képes tovább hallgatni s eltökéltem, hogy a kérdést a lehető
legügyesebben fogom megpenditeni bátyám előtt, mintha magam sem nagyon
hinném annak valószinüségét.
Felkerestem bátyámat s előadtam neki aggodalmaimat, azt várván, hogy
haragra fog gyulni. De ő egyszerüen válaszolt:
„Jutott eszembe.“
Mit jelenthettek e szavak? Csakugyan hajlandó volna-e az ész tanácsát
fogadni? képes lenne-e tervéről lemondani? Ez sokkal szebb volna,
semhogy hihetném.
Néhány percznyi hallgatás után, mialatt kérdezősködni nem bátorkodtam,
bátyám folytatá:
„Jutott eszembe. Mióta Stapiba érkeztünk, sokat foglalkoztam az általad
megpenditett fontos kérdéssel, mert nem jó az embernek meggondolatlanul
cselekedni.“
„Ugy van,“ válaszoltam szilárd hangon.
„Hatszáz esztendeje, hogy a Sneffels elhallgatott; de azért ujra
megszólalhat. A kitöréseket rendesen oly tünemények szokták megelőzni,
melyek általánosan ismeretesek; kérdezősködtem tehát a vidék lakosai
között, tanulmányoztam a földszint s biztosan állithatom, Axel öcsém,
hogy kitörés nem történend.“
E határozott állitás annyira meglepett, hogy képtelen voltam felelni.
„Kétkedel szavaimban?“ szólt bátyám, „jó tehát! Jer velem.“
Gépiesen engedelmeskedtem. A mint kiértünk a lelkészlakból, bátyám azon
utat választá, mely a bazalt sziklafal egy nyilásán keresztül a
tengertől eltérő irányban vezetett. Csakhamar a sik földre értünk, ha
ugyan nevezhetjük sík földnek a tüzhányati anyagok roppant rakásaival
fedett tért; a vidék nagy kövek, trapp, bazalt, gránit s egyéb vulkáni
sziklák zápora által mintegy összezuzottnak látszott.
Itt-ott apró füstfellegeket láttam a légbe emelkedni; e fehéres gőzök,
melyek izlandi nyelven „reykir“-nek neveztetnek, a meleg forrásokból
származnak s lételük által bizonyitják a földbensőnek folytonos
tevékenységét. Ez igazolni látszott aggodalmaimat. Nagyon meg voltam
tehát lepetve, midőn bátyám igy szólt hozzám:
„Látod e gőzfellegeket, Axel? Ezek mind azt bizonyitják, hogy a vulkán
haragjától nincs mit tartanunk.“
„Hogyan?“ kiáltám.
„Jegyezd meg jól magadnak a következőket,“ folytatá a tanár, „a
kitörések közeledtekor e gőzfellegek rendkivül megszaporodnak, mig
ellenben a kitörés tartama alatt tökéletesen eltünnek, mert ekkor ama
ruganyos folyadékok nem levén többé korlátolva, a tűzhányó tölcséren át
bugyognak fel s nem szorulnak arra, hogy a föld repedésein át keressenek
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Utazás a föld központja felé (1. rész) - 6
  • Parts
  • Utazás a föld központja felé (1. rész) - 1
    Total number of words is 3754
    Total number of unique words is 1840
    30.9 of words are in the 2000 most common words
    42.6 of words are in the 5000 most common words
    48.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Utazás a föld központja felé (1. rész) - 2
    Total number of words is 3810
    Total number of unique words is 1866
    30.5 of words are in the 2000 most common words
    43.4 of words are in the 5000 most common words
    49.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Utazás a föld központja felé (1. rész) - 3
    Total number of words is 3824
    Total number of unique words is 1943
    30.7 of words are in the 2000 most common words
    42.8 of words are in the 5000 most common words
    48.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Utazás a föld központja felé (1. rész) - 4
    Total number of words is 3778
    Total number of unique words is 1963
    29.4 of words are in the 2000 most common words
    41.9 of words are in the 5000 most common words
    47.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Utazás a föld központja felé (1. rész) - 5
    Total number of words is 3859
    Total number of unique words is 2020
    28.8 of words are in the 2000 most common words
    40.9 of words are in the 5000 most common words
    46.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Utazás a föld központja felé (1. rész) - 6
    Total number of words is 3821
    Total number of unique words is 1926
    26.8 of words are in the 2000 most common words
    38.3 of words are in the 5000 most common words
    44.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Utazás a föld központja felé (1. rész) - 7
    Total number of words is 3766
    Total number of unique words is 1873
    27.8 of words are in the 2000 most common words
    39.6 of words are in the 5000 most common words
    45.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Utazás a föld központja felé (1. rész) - 8
    Total number of words is 3799
    Total number of unique words is 1827
    29.7 of words are in the 2000 most common words
    42.3 of words are in the 5000 most common words
    47.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Utazás a föld központja felé (1. rész) - 9
    Total number of words is 2306
    Total number of unique words is 1240
    30.5 of words are in the 2000 most common words
    43.0 of words are in the 5000 most common words
    48.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.