Utazás a föld központja felé (1. rész) - 7

Három órája volt, hogy haladtunk, és még sem láttam az akna fenekét. Ha
tekintetem fölemeltem, láttam annak nyilását, mely látszólag mind
szükebbé vált; az akna oldalai, nem lévén tökéletesen függőlegesek,
közeledtek egymáshoz; a homály folyvást tökéletesebbé vált.
Mindamellett folytattuk utunkat, nekem ugy tetszett, mintha az akna
oldaláról elváló kövek zaja, midőn legördültek, most tompább lett volna,
mint kezdetben volt, miből azt következtettem, hogy hirtelen elérjük a
feneket.
Miután gondom volt reá, hogy megjegyezzem, hányszor ismételjük a
kötéllel való műtétet, biztosan kiszámithattam egyszersmind a már elért
mélységet s a lefolyt idő tartamát.
Tizennégyszer ismételtük már e műtétet, melynek tartama rendesen félóra
volt. Hét órája volt tehát, hogy ekként haladtunk, nem számitva a
tizennégy negyedórai vagy összesen negyedfélórai pihenést. Pontban
tizenegy órakor indultunk volt meg, jelenleg tehát tizenegy lehetett.
Mi pedig az elért mélységet illeti, a kétszáz lábnyi kötélnek
tizennégyszeri megváltoztatása összesen kétezer nyolczszáz lábat tett.
E perczben Hans hangja szólalt:
„Halt!“
Rögtön megállottam, azon pillanatban, midőn lábaim már csaknem érték
nagybátyám fejét.
„Megérkeztünk,“ szólt ez.
„Hová?“ kérdém én, mialatt melléje bocsátkoztam.
„A függőleges kémény fenekére.“
„Nincs tehát egyéb kijárása?“
„De igen, látok valami alagut-félét, mely jobbra tőlünk kanyarodik be.
Majd megvizsgáljuk holnap. Most estelizzünk s azután aludjunk.“
A setétség még nem volt tökéletes. Felbontottuk az élelmiszereket
tartalmazó zsákot, ettünk és azután lefeküdtünk a kövekből és
lávadarabokból álló nyughelyre.
Midőn hanyattfekve, szemeimet felnyitám, e háromezer lábnyi cső végén,
mely óriási távcsővé változott át, ragyogó pontot pillantottam meg.
Csillag volt az, melyet helyzetünk tökéletesen megfosztott
csillogásától; számitásom szerint a gönczölszekerének egyik csillaga
lehetett.
Ezután mély álomba merültem.


XVIII.
Reggeli nyolcz órakor a napnak egy sugara költött fel bennünket. Az
aknaoldal ezer meg ezer apró lávalapja felfogta azt utjában s mintegy
szikraesővé bontotta fel.
E világosság elegendő volt arra, hogy a környező tárgyakat
felismerhessük.
„Nos Axel? hogy tetszik?“ szólt bátyám kezeit dörzsölve. „Töltöttél-e
valaha ennél kellemesebb, nyugalmasabb éjszakát königstrassei házunkban?
Itt nem háborgat a szekerek robaja, a házalók kiabálása, a hajósok
káromkodása!“
„Igaz, hogy ez akna fenekén tökéletes nyugalom honol; de magában e
nyugalomban is van valami rémitő.“
„Ugyan hadd el,“ kiáltá bátyám, „ha most is félni kezdesz már, mi lesz
belőled majd később? Még eddig egy hüvelyknyire sem hatoltunk a föld
szine alá?“
„Hogyan?“
„Eddig még csak a sziget szinvonalára jutottunk! E hosszu függőleges
cső, mely a Sneffels tölcsérébe torkol, körülbelül a tengerszin
magasságáig nyulik alá.“
„Bizonyos-e ez?“
„Tökéletesen bizonyos; tekints a légmérőre, s meglátod!“
Csakugyan, a higany, miután a szerint, hogy alábbszállottunk,
fölemelkedett a légmérőben, huszonhét hüvelyknyi magasságban állott meg.
„Látod,“ folytatá a tanár, „hogy eddig még csak a közönséges légkör
nyomása éri a higanyt; alig várom, hogy a légmérőt a manometrummal
cseréljük fel.“
E műszerre valóban szükségünk leend, mihelyt a lég súlya fölül fogja
mulni az Oceánra gyakorolt nyomást.
„De,“ mondám én, „nem kell-e attól tartanunk, hogy e folyvást növekedő
nyomás nagyon gyötrelmessé fog válni?“
„Nem. Lassanként fogunk lehatolni, s igy tüdőnk hozzá fog szokni a
sűrűbb lég belélekzéséhez. A léghajósok a magas rétegekben olykor
kifogynak a légből; nekünk talán több is lesz, mint kellene. De jobb
igy. Ne veszitsünk egy pillanatot sem. Hol a csomag, mely bennünket
megelőzve jutott a hegy belsejébe?“
Ekkor jutott eszembe, hogy a csomagot tegnap este hiába kerestük volt.
Bátyám Hanstól kérdezé, ki miután éles szemeit körüljártatta, szólott:
„Der huppe!“
„Ott fenn.“
A csomag valóban egy kiálló sziklába akadt volt, mintegy száz lábnyira
fejünk fölött. Hans macska ügyességével kuszott fel oda, s néhány
pillanat mulva a csomag mellénk hullott.
„Most pedig,“ szólt bátyám, „reggelizzünk; de reggelizzünk, mint a ki
hosszu utra indul s egyhamar meg nem áll.“
Száritott hust és kétszersültet ettünk, s reá néhány korty fenyőnedvvel
vegyitett vizet ittunk.
Reggeli után nagybátyám zsebéből észleletek feljegyzésére szánt
könyvecskét vett elő; azután sorban végig nézte különféle műszereit s a
következőket jegyezte fel:
_Hétfő julius 1._
Chronometer: 8 ó. 17 p. reggel.
Légmérő: 29 h. 7 v.
Hévmérő: 6°.
Irány: K.–D.–K.
Ez utóbbi feljegyzés a setét alagut irányára vonatkozott s a delejtü
által jelöltetett ki.
„Most pedig, Axel,“ kiáltá a tanár lelkesülés hangján, „most indulunk
valóban a föld belsejébe. Elérkezett a percz, melyben valódi utazásunk
kezdődik.“
E szavak után bátyám kezébe vette a nyakán függő Ruhmkorff-féle
készüléket; másik keze által pedig összeköttetésbe helyezte az
elektrikus folyamot a lámpában levő gázzal, mire meglehetős világsugár
derité meg az alag homályát.
Hans a második készüléket vitte, mely szintén működésbe tétetett. Az
elektricitás ez elmés alkalmazása következtében, sokáig járhattunk
mesterséges napvilágtól környezve, még a leggyulékonyabb gázok közt is.
„Útra fel!“ kiáltott bátyám. Mindegyikünk hátára vette az illető
csomagot. Hans magára vállalta, hogy a köteleket és öltönydarabokat
tartalmazó nagy csomagot maga előtt fogja hengergetni; ezután beléptünk
az alagba, magam leghátul.
Azon pillanatban, midőn e setét folyosóba indultunk, még egyszer
fölemeltem tekintetemet a magasba, s megpillantám utoljára, ama roppant
cső végén, Izland ködös egét, melyet ekkor láttam utoljára életemben.
Az utolsó kitöréskor, 1229-ben, a láva ez alagon át tört volt magának
utat, melynek oldalai ennélfogva vastagon voltak bevonva a meghült
ragyogó lávával, mely az elektrikus világosság sugarait megszázszorozva
veté vissza.
Az út egyetlen nehézsége csak abból állott, hogy túlsebesen ne
csúszszunk le e mintegy negyvenöt fok hajlásu lejtőn; szerencsére egyes
gödrök vagy kidomborodások lépcsőül szolgáltak, s igy elég kényelmesen
haladhattunk le, podgyászunkat, mely magában csúszott lefelé, hosszu
kötelen tartva.
De a mi lábaink alatt lépcsőül szolgált, az alagoldal falain és
boltozatán cseppkővé vált. A láva, mely bizonyos részeken likacsos volt,
apró hólyagokat képezett; homályos kvarczjegeczek, melyeken átlátszó
üvegcseppek diszelegtek, csillárként függtek az alag boltozatán, és
érkeztünkkor kigyuladni látszottak. Azt lehetett volna hinni, hogy ez
üreg szellemei földi vendégeik fogadására kivilágitják palotájukat.
„Felséges,“ kiáltám akaratlanul, „mily gyönyörü látvány! Nézze bátyám,
mily gyönyörü szinezet, mint játszik át e láva észrevétlenül,
piros-barnából sárgába? S e jegeczek, melyek mint megannyi ragyogó
gömbként tünnek fel!“
„Ah, tehát tetszik,“ válaszolt nagybátyám, „te ezt gyönyörünek találod,
édes öcsém! Ennél még különb dolgokat is fogsz látni, reménylem.
Haladjunk, haladjunk!“
Bátyám helyesebben mondhatta volna „csúszszunk, csúszszunk“, mert az
elég meredek lejtőn minden fáradság nélkül bocsátkoztunk le; ez útra
ráillett Virgilius mondata: „Facilis descensus Averni.“ A delejtü,
melyet gyakran vizsgáltam, változatlanul délkeletet mutatott. E
lávafolyam sem jobbra, sem balra nem kanyarodott; vonala tökéletesen
egyenes volt.
A meleg azonban nem növekedett érezhetőleg; ez igazolta Davy elméletét s
nem egyszer csodálkozva vizsgáltam a hévmérő állását. Két órával
indulásunk után még csak tiz fokot mutatott, azaz négy fokkal
emelkedett. Ez azon meggyőződést költötte bennem, hogy inkább
vizirányos, mint függőleges irányban haladtunk. Egyébiránt igen könnyü
volt megtudnunk, hogy mily mélységre érkeztünk. A tanár pontosan
megmérte az út kanyarulati és lejtszögeit, de észleleteinek eredményét
elhallgatta.
Esteli nyolcz óra tájban jelt adott a megállapodásra. Hans rögtön leült;
a lámpákat egy lávacsúcsra akasztottuk. Ekkor egy nemében a barlangnak
voltunk, hol a lég nem hiányzott. Sőt ellenkezőleg; bizonyos fuvalmak
érkeztek hozzánk. Mi okozhatta ezeket? Mely légköri mozgalomnak
tulajdonitsuk eredetüket? E kérdéseket megfejteni e perczben nem
igyekeztem. Az éhség és a fáradtság képtelenné tettek a gondolkodásra.
Nem halad az ember hét óráig lefelé, egy huzamban a nélkül, hogy sok
erőt ne emészszen. Én részemről ki voltam merülve s az „állj“ szót
gyönyörrel hallottam. Hans néhány darab élelmiszert rakott egy
lávacsonkra, s mindnyájan jó étvágygyal ettünk. Igen nyugtalanitólag
hatott rám azon körülmény, hogy vizkészletünk fele elfogyott. Bátyám azt
remélte, hogy a földalatti forrásokban fogjuk kulacsainkat megtölthetni;
de eddig még vizet itt lenn nem találtunk. Kénytelen voltam tehát
bátyámat erre figyelmeztetni.
„A források hiánya téged meglep?“ kérdé a tanár.
„Kétségkivül, sőt nyugtalanit; nincs többé csak öt napra való vizünk.“
„Légy nyugodt, Axel; felelek róla, hogy fogunk vizet találni, még pedig
többet, mint kivánnánk.“
„És mikor?“
„Mikor kiérünk e lávarétegből. Csak nem kivánhatod, hogy e tömör
falakból forrás fakadjon?“
„De hátha e lávafolyam nagy mélységre terjed? Én ugy vélekedem, hogy
függőleges irányban még nem igen messzire jutottunk.“
„Miből következteted ezt?“
„Onnan, miszerint, ha a földkéreg belsejében nagyon mélyre jutottunk
volna, a melegnek nagyobbnak kellene lennie.“
„Igen, a te rendszered szerint“, felelt bátyám; „hány fokot mutat a
hévmérő?“
„Alig tizenötöt s e szerint csak kilencz fokkal emelkedett indulásunk
óta.“
„Nos, mit következtetsz ebből?“
„A következőket: A legpontosabb észleletek szerint a földgömb bensejének
hévmérséke minden száz lábon egy fokkal emelkedik. De bizonyos helyi
viszonyok e számot módosithatják. Igy Jakutszkban, Sziberiában, azt
vették észre, hogy a hévmérsék harminczhat lábanként emelkedik egy
fokkal; ez nyilván attól függ, hogy a környező sziklák jó vagy rosz
hévvezetők-e. Felemlithetném még, miszerint a tapasztalás bizonyitja,
hogy kialudt vulkánok közelében, s a csillámon keresztül, a hévmérsék
csak százhuszonöt lábonként emelkedik egy fokkal. Vegyük alapul tehát ez
utóbbi hypothesist, mely a legkedvezőbb, és számitsunk.“
„Számits, édes öcsém.“
„E számitás igen egyszerü“, mondám én, jegyzeti könyvembe leirva a
következő számokat: „kilenczszer százhuszonöt annyi mint
ezerszázhuszonöt; e szerint ezerszázhuszonöt lábnyi mélységen volnánk.“
„Ugy van, helyesen.“
„Nos tehát?“
„Nos tehát, az én számitásaim szerint tizezer lábnyira jutottunk a
tenger szine alá.“
„Lehetséges-e?“
„Igen, oly bizonyos, mint hogy e számok valóban számok!“
A tanár számitása csakugyan helyes volt; már is hatezer lábbal alább
jutottunk az ember által eddig elért legnagyobb mélységeknél, mint a
kitz-bahli bányák Tyrolban és a wuttenbergiek Csehországban.
A hévmérsék, melynek e helyen nyolczvanegy fokunak kellett volna lennie,
alig volt tizenöt. Ez nagyon megingatá meggyőződésemet.


XIX.
Másnap, junius 30-kán, hat órakor ismét utra keltünk.
Még mindig a láva által képezett alagban haladtunk; ez ama feljárókhoz
hasonlitott, melyeken kocsival lehet az emeletbe jutni, ama lejtőkhöz,
melyek egynémely régi házban még a lépcső helyét pótolják. Folyton
mentünk lefelé egész tizenkét óra utáni tizenhét perczig, mely
pillanatban Hans mellé értünk, ki megállott volt.
„Ah!“ kiáltott bátyám, „az alag végére érkeztünk.“
Körültekintettem; egy keresztút központján állottunk s előttünk két ut
nyilt, mindkettő sötét és keskeny. Melyiket válaszszuk? Ezt nehéz volt
elhatározni.
Mindamellett bátyám nem akart habozást mutatni sem előttem, sem a kalauz
előtt; a kelet felé vezető alagutra mutatott s csakhamar benne voltunk
mind a hárman.
Egyébiránt e kettős uttal szemben a határozatlanság nem érhetett volna
véget, miután nem létezett semmi jel, mi egyik vagy másik utat
ajánlhatta volna. A véletlenre kelle bizni a dolgot.
Ez uj folyosó lejtőssége kevéssé érezhető volt és átmérete igen
egyenlőtlen; olykor magas boltivek sorozata domborult fölöttünk, mint
valamely góth templom boltozata; a középkor müvészei itt
tanulmányozhatták volna a templomépitészet minden idomait, melyeknek
alapja a csúcsív. Valamivel távolabb meg kellett hajolnunk a román
stylus lapos, alacsony ivei alatt, és vastag oszlopok hordották a
domborulat lehajló széleit. Másutt pedig ez idomok alacsony
alapépitménynek adtak helyet, mely a hódok műveihez hasonlitott, s
ilyenkor azután négykézláb folytattuk utunkat a szűk üregeken át.
A hévmérsék folyvást türhető volt. Akaratlanul eszembe jutott, hogy mily
roppant forróság uralkodhatik itt, mikor a Sneffels által hányt láva
tódul e most oly csendes uton át. Képzeletemben láttam, mint törik meg a
tüz-zuhatag az alagut szegletein s mint tolulnak meg az izzó gőzök e
szűk helyen.
„Csak azután,“ gondolám, „e vén tűzhányónak ne jusson eszébe, hogy
ifjukori kicsapongásait ismételje!“
E gondolatokat azonban nem közöltem Lidenbrock bátyámmal, ő nem értette
volna meg azokat. Egyetlen gondolata ez volt: előre haladni. Hol járt,
hol csúszott, sőt olykor gurult is lefelé, oly elhatározottan, oly mély
meggyőződéssel, hogy nem tagadhattam meg tőle bámulatomat.
Esteli hat órakor, nem igen fárasztó séta után, két mértföldet haladtunk
volt dél felé, s alig egy negyed mértföldet mélységre.
Bátyám intett s mindnyájan megállottunk; a szünet ideje elérkezett;
falatozás közben nem sokat beszéltünk s azután álomra hajtánk fejünket.
Éjszakára való előkészületeink igen egyszerüek voltak; összes ágynemünk
egy-egy uti takaróból állott, melybe be szoktunk göngyölközni. Sem a
hidegtől, sem váratlan látogatóktól nem volt mit tartanunk. Azon utasok,
kik Közép-Afrika sivatagaiban bolyonganak, vagy Dél-Amerika ős erdőiben,
kénytelenek éjjel felváltva őrködni egymás fölött; de itt a magány s
ennélfogva a biztosság tökéletes volt; sem vad emberektől, sem vad
állatoktól nem lehetett félnünk.
Másnap reggel, midőn felébredtünk, felüditve éreztük magunkat. Ismét
utnak indultunk. Most is lávából készült uton haladtunk, mint tegnap.
Lehetetlen volt felismerni, hogy mely réteg közt jártunk. Az alagut, a
helyett hogy a föld belsejének tartott volna, mindinkább a
vizirányossághoz közeledett. Sőt ugy rémlett előttem, mintha most a föld
szine felé emelkednék. Ez irányzat reggeli tiz óra felé oly
észrevehetővé és következéskép oly fárasztóvá lett, hogy kénytelen
voltam járásunk sebességét mérsékelni.
„Nos Axel? mi baj?“ kérdé a tanár türelmetlenül.
„Nem birom tovább,“ válaszoltam én.
„Hogyan! Ily sima uton való három órai séta után?“
„Megengedem, hogy sima, de azért igen fárasztó.“
„Hogyhogy! Mikor folyvást lefelé megyünk.“
„Azaz, engedelmet kérek, felfelé!“
„Felfelé!“ szólt bátyám vállait vonagatva.
„Minden bizonynyal felfelé. Mintegy félóra óta a lejtő iránya
megváltozott, s ha ez utat követjük, kétségkivül visszajövünk Izland
földjére.“
A tanár fejét rázta, mint a ki nem akar hinni szemének sem. Megkisérlém
a társalgást folytatni, de ő nem válaszolt s jelt adott az indulásra.
Átláttam, hogy hallgatása nem egyéb összpontositott rosz kedvnél.
Bátran vállamra emeltem tehát csomagomat, és gyors léptekkel követtem
Hansot, ki bátyám mögött ment. Nem szerettem volna tőlük elmaradni;
rettentő volt előttem e gondolat: ha társaimat szem elől vesziteném s e
labyrinthus roppant üregeiben eltévednék.
Egyébiránt, az emelkedő ut fárasztó volt ugyan, de rám nézve annyiban
vigasztaló, mivel tudtam, hogy ez által a föld felszinéhez közeledünk. E
reményemet minden lépés igazolta.
Déltájban változás állott elő az alagut oldalainak tekintetében. Ezt az
electricus fénynek a falak általi visszasugároztatása gyengüléséből
vettem észre. A láva-kárpitokra most a mezitelen nyers szikla
következett, melynek tömege lejtős irányú és gyakran függőleges
rétegekből állott. Az átmeneti korszakra értünk, a sziluri réteg
legközepébe.[3]
„Világos,“ kiáltám én, „e palaköveket, e mész- és homokkövet a vizülepek
alkották, a föld második korszakában! Hátat forditunk tehát a
gránit-rétegnek! Ugy teszünk mint aki Hamburgból Lübeckbe akarván
utazni, Hannovernek indulna.“
Jobb lett volna ez észrevételeket elhallgatnom. De geologiai
szenvedélyem elragadott s igy kimondtam azokat. Lidenbrock tanár,
szavaimat hallván, kérdezé:
„Mi bajod már ismét?“
„Nézze bátyám,“ szóltam én, az egymást váltokozva követő homok- és
mészkövet s a palaréteg első jeleit mutatva neki.
„Nos?“
„Azon korszakba érkeztünk, melyben a földön legelőször termettek
növények és állatok!“
„Úgy, azt hiszed?“
„De nézze, vizsgálja meg maga.“
Rábirtam a tanárt, hogy lámpája világát az alagut falára vettesse. Azt
vártam, hogy meglepetve fog felkiáltani. De ezt távolról sem cselekedte
s ellenkezőleg szót sem szólva folytatta utját.
Megértette-e a mit mondtam, vagy nem?
Nem akarta bevallani, azt hitte, hogy tekintélyének, mint bátya és tudós
ártana, ha bevallaná, miszerint csalódott, mikor a keleti alagutat
választotta? vagy pedig meg akart ismerkedni e folyosóval is, legvégéig?
világos volt, hogy a láva utjáról letértünk s hogy ez ut nem vezethetett
a Sneffels tüzhelyére.
Mindamellett azt kérdeztem önmagamban, hogy nem tulajdonitok-e túlságos
fontosságot a földréteg e módosulásának? Nem csalódtam-e magam? Valjon
valóban a gránit-tömeg fölött levő sziklaréteg közt jártunk-e?
„Ha igazam van,“ gondolám, „ugy előbb-utóbb találni fogok valami őskori
növénymaradványt. Keressünk.“
Nem haladtam még száz lépést, midőn már czáfolhatatlan bizonyitványokkal
találkoztam. Ez nem is lehetett máskép, mert a sziluri korszakban a
tenger több mint ezerötszáz növény- és állatfajt tartalmazott. Lábaim,
melyek a láva kemény utjához voltak szokva, egyszerre növény- és
csigamaradványokból álló homokba sülyedtek. Az oldalfalakon tisztán
látszott a tengeri moha és a farkasláb (tengeri növény) lenyomata;
Lidenbrock tanárnak, ha nem volt vak, ezt látnia kellett, de úgy hiszem,
hogy behunyta szemeit, s változatlanul gyors léptekkel folytatta utját.
Ez már a makacsság legtúlzottabb foka volt. Nem voltam képes
ellentállani s egy, még tökéletes állapotban levő tengeri csigaházat
vettem fel a földről, mely egykor egy, a mostani rinyacsigához hasonló
állaté volt, s azt bátyám elé tartottam, mondván:
„Nézze bátyám.“
„Ez,“ válaszolt ő nyugodtan, „egy a trilobiták kiveszett fajához tartozó
kagyló maradványa; egyéb semmi.“
„De nem következteti ön ebből…?“
„A mit te következtetsz? De igen. Minden bizonynyal. Ott hagytuk a
gránitrétegek s a lávák utjait. Lehetséges, hogy csalódtam, de
csalódásomról csak akkor leszek tökéletesen meggyőződve, mikor e folyosó
legvégét fogjuk elérni.“
„Bátyám kétségkivül helyesen cselekszik s én nem is szólnék egy szót
sem, ha nem kellene tartanunk egy mindinkább fenyegetőbbé váló
veszélytől.“
„És mi az?“
„A vizhiány.“
„Majd megtöltjük kulacsainkat.“


XX.
Valóban nagy ideje lett volna már, hogy kulacsainkat megtöltsük.
Készletünk nem tarthatott három napnál tovább. Erről meggyőződtem
estelizésünk alkalmával. Már pedig, fájdalom, semmi reményünk nem
lehetett, hogy ez átmeneti korszakban forrásra találjunk.
A következő nap folyvást végtelen, számtalan boltivek alatt haladtunk.
Az egész uton alig szóltunk egy szót. Hans némasága ránk ragadt.
Az ut nem emelkedett, vagy legalább nem észrevehetőleg; sőt olykor ugy
látszott, mintha kissé sülyedne. De ez irányzat, mely különben alig
észrevehető volt, nem állithatta helyre a tanár meggyőződését, mert a
rétegek jellege nem módosult s mindinkább bizonyossá vált, hogy átmeneti
korszakban vagyunk.
Az elektrikus fény sugaraiban vakitón csillogtak az alag pala-, mész- és
régi verhenyes homokkövei; azt hihettük volna, hogy valamely devonshirei
kőbányában vagyunk, azon vidéken, melynek neve e rétegekre
átruháztatott. A falakat gyönyörü márványpéldányok fedték; voltak itt
agátszinüek szeszélyes kanyargásu fehér erekkel, voltak pirosak és
sárgák veres foltakkal; távolabb barna és piros pettyes példányokkal
találkoztunk, melyekben a mészkő élénk szinezetet öltött.
E márványdarabok legnagyobb részében őskori állatok nyomai voltak
láthatók. Csakhogy azon réteghez képest, melyben tegnap jártunk, a
természetnek nagy haladása volt észlelhető. A tökéletlen trilobitok
helyett itt már tökéletesebb fajok maradványait láttam; többek közt a
ganoid és sauropteris halakat, melyekben a palaeontolog szeme a
csúszók-mászók legrégibb idomait ismerte fel. A devoni tengereket nagy
számmal lakták ez állatok s maradványaik ezerenként találhatók az ujabb
korszak szikláin.
Világos volt, hogy felfelé haladtunk az állati élet lépcsőfokozatán,
melyen legfelül az ember áll. De Lidenbrock tanár erre nem látszott
ügyelni.
Ő kétfélét várt: vagy hogy lábai előtt függőleges akna nyiljék, melyen
át utját a központ felé folytathassa, vagy hogy valamely akadály
visszafordulni kényszeritse. De az est elérkezett, a nélkül, hogy e
remények valamelyike teljesedett volna.
Pénteken reggel ismét folytattuk utunkat a folyosó kanyargásaiban, habár
előttevaló éjjel már érezni kezdtem volt a szomjuság gyötrelmeit.
Tiz órai járás után észrevettem, hogy a lámpafénynek a falak által való
visszasugároztatása nagyot csökkent. A márvány, a pala-, a mész- és a
homokkő, melyek eddig fedték a falakat, most setét és fénytelen anyag
által váltattak fel. Egy helyen, hol az alagut igen keskeny volt, az
oldalfalnak támaszkodtam.
Mikor kezem visszahuztam, az tökéletesen be volt feketítve. Közelebbről
vizsgáltam s ugy láttam, hogy kőszénrétegben vagyunk.
„Kőszénbánya!“ kiáltottam.
„Bánya bányászok nélkül,“ válaszolt bátyám.
„Ki tudja?“
„Én tudom,“ felelt a tanár röviden, „tökéletesen meg vagyok győződve,
hogy e kőszénrétegen átfurt alag nem emberi kéz műve. De akár a
természet műve legyen, akár nem, ezzel most nem gondolunk. Az esteli
ideje elérkezett. Együnk!“
Hans kiszedte az élelmiszereket. Én részemről alig ettem, s néhány csepp
vizet, a mennyi jutott, ittam. Kalauzunk félig telt kulacsa volt összes
vizkészletünk, ebből kelle három embernek szomját oltania.
Vacsora után két társam lefeküdt s pokróczaikkal betakarózva, álomba
merülve, pihenheték ki fáradalmaikat; én részemről nem tudtam aludni s
reggelig számláltam a perczeket.
Szombaton hat órakor ismét utnak indultunk. Husz percz mulva terjedelmes
barlangba érkeztünk; ekkor meggyőződtem, hogy e kőszénbányát valóban nem
emberek áshatták, különben boltozata támogatva lett volna, mig igy
csupán az egyensúly tartotta azt csodás módon.
Ez üreg szélessége mintegy száz láb volt, magassága pedig százötven. A
földréteg itt valamely földalatti mozgalom ereje által hasadt meg. A
tömeg, valamely hatalmas lóditásnak engedve, kiment helyéből, s nagy ürt
hagyott, melybe most először hatoltak a föld lakói.
A kőszénkorszak egész története meg volt irva e sötét falakon s a geolog
könnyen követheti annak fonalát a különböző korszakokon át. A
kőszéntelepek, homokkő s megkeményedett agyagrétegek által voltak
egymástól elválasztva, s mintegy összezuzva a fölöttük levő rétegek
súlya által.
A világ e korszakában, mely a másodkorszakot előzte meg, a földet
roppant tenyészet boritotta el, mely a tropicai melegség s a tartós
nedvesség kettős hatásából származott. A földgömb minden részeit gőzös
légkör vette körül, mely még a napsugártól is megfosztotta azt.
Innen származik azon következtetés, hogy az akkori magas hévmérsék nem
az uj tüzhelyből, a napból, származott; e nagy csillag akkor talán még
nem is ért azon fejlődési pontra, hogy mostani ragyogó szerepét
játszhatta volna. Éghajlatok akkor még nem léteztek, s az egész
földgömbön a legnagyobb forróság uralkodott, az egyenlitő alatt csak úgy
mint a sarkokon. És honnan származott e forróság? A földgömb belsejéből.
Bár mit mondjon Lidenbrock tanár, bár mily elméleteket állitson fel, a
föld belsejében mégis roppant tüz izzott; hatása érezhető volt még a
földkéreg legvégsőbb rétegeiben is; a növények megfosztva a nap jótékony
sugaraitól, sem virágokkal, sem illattal nem birtak, de gyökereik erős
életet meritettek az őskori forró földrétegből.
Fa ekkor kevés létezett; csupán fűnövények, roppant terjedelmü gyep,
harasztnövények, farkaslábak, mohák s egyéb növények ezer meg ezer
osztályu fajai boritották a föld szinét.
E buja tenyészetnek köszöni eredetét a kőszén. A földnek akkor még
ruganyos kérge engedett az általa környezett hig tömeg mozzanatainak.
Innen származtak azután a repedések, a gyakori elsülyedések; a növények
lemerültek a viz alá, s ott lassanként jelentékeny tömegek gyültek
azokból.
Ekkor közbevegyült a természeti vegyészet hatása; a tengerek fenekén a
tenyészeti tömegek kezdetben tőzeggé váltak; azután, a gáz befolyásának
következtében s a fermentatio által kifejlett meleg befolyása alatt
tökéletesen ásványokká alakultak át.
Ekként képződtek ama roppant kőszénrétegek, melyeket a föld minden
nemzeteinek fogyasztása, hosszu századokon át nem lesz képes kimeriteni.
Ez okoskodások merültek fel lelkemben, mialatt a földtömeg e részében
oly dúsan összegyült kőszénre függesztém tekintetemet. E kincs
valószinüleg soha sem fog a fogyasztás számára hozzájárulhatóvá tétetni.
E nagy mélységben levő bányának kizsákmányolása túlságos áldozatokat
kivánna; minek is, mikor a kőszén ugyszólván a föld felszinén található
számos vidéken? Azért ugy hiszem, hogy e telepek ép oly érintetlenek
mint most, midőn szemem rajtok nyugtatám, lesznek a világ végórájában
is.
Ezalatt folyvást haladtunk; én egyetlen voltam társaim között, ki az ut
hosszadalmasságát elfelejtém, geologiai elmélkedésekbe merülve. A
hévmérsék most is ugyanaz volt, mint mikor a láván és palakövön
haladtunk át. Csakhogy orromat kellemetlenül érinté a szénenyes vizeny
illata. Azonnal meggyőződtem, hogy ez alagban nagy mennyiségben létezik
ama veszedelmes gáz, melynek felrobbanása annyi rettentő balesetet
okozott már.
Mi szerencsére a Ruhmkorff-féle készüléket használtuk világitó eszközül.
Ha szerencsétlenségünkre, égő szövétnekkel indultunk volna ez alagba,
rettentő robbanás fejezte volna be vándorlásunkat, temette volna el a
vándorokat.
E kirándulás a kőszénrétegben egész estig tartott. Bátyám alig volt
képes türelmetlenségét leküzdeni, melyet az út vizirányossága költött
benne. Előttünk husz lépésnyire mindig a legmélyebb homály uralkodott,
minélfogva lehetetlen volt a folyosó hosszusága iránt itélni, s már
végtelennek kezdém azt hinni, midőn egyszerre hat óra tájban, váratlanul
kőszénfal merült fel előttünk. Sem jobbra, sem balra, sem felfelé, sem
lefelé nem nyilt út. Nyilván zsákutcza végére jutottunk.
„Annál jobb!“ kiáltott bátyám, „most legalább tudom, hogy mihez kell
magam tartanom. Nem a Saknussemm utján vagyunk s nincs egyéb
tennivalónk, mint hogy megforduljunk. Pihenjünk az éjjel s aztán
háromnapi járás után visszajutunk azon pontra, hol az alagutak metszik
egymást.“
„Igen, ha lesz annyi erőnk!“
„És miért ne lenne?“
„Mert holnap nem lesz többé egy csepp vizünk sem.“
„S egy csepp bátorságunk sem?“ szólt a tanár, szigoru tekintetet vetve
reám.
Nem mertem válaszolni.


XXI.
Másnap korán reggel indultunk utnak. Nagyon sietnünk kellett, mert
ötnapi járóra voltunk már a keresztuttól.
Nem fogom hosszadalmasan leirni a visszatérés szenvedéseit. Bátyám dühét
elfojtva tűrte azokat, mert érezte, hogy haragja által semmit nem
változtathatna! Hans békés jellemének teljes megadásával tűrt; én,
megvallom, sopánkodtam s kétségbeestem; annyi lélekerőm nem volt, hogy
ily bajjal daczoljak.
Mint előre láttam, ugy történt; vizünk már első nap elfogyott; ekkor