Utazás a föld központja felé (1. rész) - 9

A műszerre tekintettem és figyelmes vizsga után szóltam:
„Kelet-negyed-dél-kelet.“
„Jól van!“ szólt a tanár az irányt feljegyezve s azután gyorsan végezve
számitásait. „E számitásokból bizton következtethetem, hogy kiindulásunk
pontjától nyolczvanöt mértföldnyire vagyunk.“
„E szerint hát az atlanti tenger alatt utazunk.“
„Ugy van.“
„S e perczben ott talán rémitő vihar dühöng, mely hajókat temet a
hullámok alá fejünk fölött?“
„Az meglehet.“
„És a czethalok farkukkal börtönünk falait csapkodják.“
„Ne félj, Axel, nem fogják azokat megingathatni. De térjünk vissza
számitásainkra. Mi most a Sneffels alapjától nyolczvanöt mértföldnyire
vagyunk délkelet felé, és eddig tett jegyzeteim szerint, tizenhat
mértföldnyire jutottunk a föld szine alatt.“
„Tizenhat mértföldnyire!“ kiáltám.
„Ugy van.“
„Hisz ez végső határa a földkéregnek, a tudomány szerint, mely annak
vastagságát ennyire határozta.“
„Megengedem.“
„És itt, a hévmérsék növekvéséről való elmélet szerint, ezerötszáz
foknyi melegnek kellene uralkodnia.“
„Kellene, öcsém.“
„S e gránit nem lehetne szilárd állapotban, hanem tökéletesen meg lenne
olvadva.“
„Látod, hogy ebből semmi sincs, és hogy a tények, szokás szerint
megczáfolják az elméletet.“
„Ezt csakugyan nem tagadhatom, de nagyon meg vagyok lepetve.“
„Mennyit mutat a hévmérő?“
„Huszonhét egész, hat tizedrész fokot.“
„E szerint csak ezer négyszáz hetvennégy és négytizedrész fok hijja,
hogy a tudósoknak igazuk legyen. A hévmérsék aránylagos növekvése tehát
tévedés, és e szerint Davy Humphry nem csalódott; én pedig helyesen
cselekedtem, hogy reá hallgattam. Mit felelhetsz erre?“
„Semmit.“
Pedig sok ellenvetésem lett volna. Davy elméletének helyességéről most
sem voltam meggyőződve; most is hittem a központi melegségben, habár
annak hatását nem éreztem. Inkább akként magyaráztam a dolgot, miszerint
e kiégett tűzhányó kémény, melyet a meleget át nem bocsátó láva környez,
ez oknál fogva nem birhat a rétegnek egyéb részeiben uralkodó magas
hévmérsékével.
De a helyett, hogy ujabb argumentumokat kerestem és adtam volna elő, a
helyzetet ugy fogtam fel, a mint feltünt.
„Nagybátyám,“ mondám, „én meg vagyok győződve ön számitásainak
helyességéről; de legyen szabad azokból következtetést vonni.“
„Csak rajta öcsém.“
„Azon ponton, hol jelenleg vagyunk, Izland szélessége alatt, a föld
sugarának hosszasága mintegy ezer ötszáz nyolczvanhárom mértföld?“
„Ezer ötszáz nyolczvanhárom és egy negyed mértföld.“
„Kerek számmal ezer hatszáz. Eddig tehát tizenhat mértföldet haladtunk
az ezer hatszáz mértföldnyi uton?“
„Helyesen mondod.“
„És ez nyolczvanöt mértföldnyi vizirányos utba került?“
„Ugy van.“
„Mintegy husz nap alatt.“
„Husz nap alatt.“
„Már pedig tizenhat mértföld a földsugárnak épen egy századrésze. Ha igy
folytatjuk, kétezer nap alatt, vagyis körülbelül hatodfél év mulva
fogjuk elérni a föld központját!“
A tanár nem válaszolt.
„Hátha még tekintetbe veszszük, hogy miután tizenhat mértföld függőleges
irányban, nyolczvan mértföldnyi vizirányos utat igényel, délkelet felé
nyolczezer mértföldet kell haladnunk, s igy okvetetlenül ismét a
földgömb körületére, a felszinre jutunk, minekelőtte a központot
elérhetnők.“
„Ördög vigye a számitásaidat!“ válaszolt nagybátyám haragosan. „Ördög
vigye a hypothesiseidet! Mire alapitod őket? Honnan tudod, hogy e
folyosó nem egyenes irányban a központnak tart? Egyébiránt nem első
járok ez uton. Mit tenni akarok, más is tette s reménylem, hogy nekem is
sikerülni fog szándokom.“
„Reménylem, de utoljára is, szabad legyen…“
„Szabad legyen hallgatnod, Axel, sőt ez tanácsos lesz, valahányszor ily
badarságok jutnak eszedbe.“
Ugy vettem észre, hogy utitársam szerető rokonból ismét rettenetes
tanárrá kezdett válni s ennélfogva hallgattam.
„Most pedig vizsgáld meg a manometrumot. Mit mutat?“
„Igen erős nyomást.“
„Jól van. Ebből láthatod, hogy lassankint szállva le, hozzászokunk a
légkör sűrűségéhez és hogy az egyáltalában nem okoz szenvedést.“
„Kivéve némi fülfájást.“
„Csekélység; ezt egyébiránt megszüntetheted, ha a külleget gyors
közlekedésben tartod a tüdődben levő léggel.“
„Ugy van“, feleltem, el levén határozva, hogy többé ellent nem mondok
bátyámnak. „Sőt valódi gyönyört okoz e sürü légkörben mozogni. Vette
észre bátyám, hogy a hang itt mily erővel terjed el?“
„Kétségkivül, itt a siket is tökéletesen jó hallana.“
„De e sűrűség kétségkivül növekedni fog?“
„Igen, egy nem tökéletesen meghatározható törvény szerint; igaz, hogy a
nyomás ereje csökkenni fog azon arányban, a mint mélyebbre hatolunk.
Tudod, hogy a nyomás hatása legérezhetőbb a földnek felszinén, és hogy a
földnek központján a tárgyak nem birnak semmi súlylyal.“
„Tudom; de nem hiszi-e nagybátyám, hogy a lég végre a viz sűrűségével
fog birni az alantibb rétegekben?“
„Hétszáz tiz légkörnyi nyomás alatt mindenesetre.“
„És mélyebben?“
„Mélyebben e sűrűség még növekedni fog.“
„De mint fogunk akkor alább szállani?“
„Köveket rakunk zsebeinkbe.“
„Valóban, bátyám mindenre tud felelni.“
Nem mertem a hypothesisek mezején messzebb haladni, attól tartván, hogy
ismét valamely lehetetlenségre bukkanok, mely a tanárt kihozná
türelméből.
Pedig világos, hogy a lég oly nyomás alatt, mely több ezer légkörnek
súlyáig emelkedhetik, végre szilárd testté válnék és hogy ekkor,
feltéve, hogy testeink e nyomásnak ellentállhatnak, meg kellend
állanunk, daczára a világ minden okoskodásainak.
Azonban nem igyekeztem ez argumentumot érvényre emelni. Nagybátyám ismét
az annyit emlegetett Saknussemm példájával felelt volna, mely pedig
előttem semmi nyomatékkal nem birt; mivel ha valónak ismertük is el a
tudós izlandi utazását, mégis igen könnyen lehetett ellenvetést találni,
és pedig a következőt:
A tizenhatodik században sem légmérő, sem manometrum nem voltak még
feltalálva; miként tudhatta tehát Saknussemm, hogy valóban a központig
hatolt! Ez ellenvetést azonban elhallgattam, be akarván várni, hogy az
események igazolják azt.
A nap hátralevő részét számitgatással és társalgással töltöttük. Én
minden tekintetben készségesen osztottam Lidenbrock tanár véleményét, és
irigyeltem Hans tökéletes közönyösségét, ki sem okokkal, sem hatásokkal
nem törődve, vakon ment, merre a végzet vitte.


XXVI.
Nem tagadhattam, hogy eddig az események folyama elég kedvező volt és
nem volt okom panaszra. Ha a nehézségek átlaga nem növekedett, ugy
czélunkat minden esetre el kellett érnünk. És akkor mi dicsőség várt
reánk! Okoskodásaim hasonlitani kezdettek Lidenbrock tanáréira. Valjon
ama különös környezetnek, melyben éltem, volt-e ez tulajdonitható?
Talán.
A következő néhány nap meredekebb lejtők, közöttük valóban rémitő
függőlegesek is, gyorsan juttatának bennünket a földgömb mélyebb
rétegeibe; voltak napok, melyeken másfél, sőt két mértfölddel is
közeledtünk a föld központja felé. E veszélyes utakon nagy hasznunkra
szolgált Hans ügyessége és csodás hidegvérüsége. E hajthatlan jellemü
izlandi valóban megfoghatatlan elszántsággal birt, és csak neki
köszönhettük, hogy egynémely nehézséget leküzdöttünk, melylyel különben
meg nem birtunk volna.
Hallgatagsága napról napra növekedett; sőt azt hiszem, hogy ránk ragadni
kezdett. A kültárgyak valódi hatással birnak az agyvelőre. Az, ki négy
fal közé zárkozik, végre elvesziti az eszmék és szavak csoportositásának
képességét. Hányszor történik, hogy egyesekbe zárt foglyok
elbárgyusodnak, ha meg nem őrülnek, a gondolkodó képességek
gyakorlatának hiánya miatt!
Az utóbbi társalgásunkra következett két héten, nem fordult elő
emlitésre méltó esemény. Csupán egy igen fontos eseménynek emlékezete
maradt meg lelkemben. Ennek részleteiről valóban bajos is lett volna
elfelejtkeznem.
Augusztus 7 kén, folytonos alábbhatolás után, harmincz mértföldnyi
mélységre érkeztünk volt; azaz fejünk fölött harmincz mértföldnyire
sziklák, tenger, szárazföld és városok tornyosodtak. Ekkor mintegy
kétszáz mértföldnyire lehettünk Izlandtól.
E nap az alagut, melyben haladtunk, nem nagyon lejtős volt.
Én legelől jártam; nagybátyám vitte a Ruhmkorff-féle készülékek egyikét
s én a másikat. A gránitrétegeket vizsgáltam.
Egyszerre megfordulván, azt vettem észre, hogy magamban vagyok.
„Nagyon sebesen jártam,“ gondolám, „vagy pedig Hans és bátyám utközben
megállottak. Vissza kell térnem hozzájuk. Szerencsére az ut nem nagyon
meredeken emelkedik.“
Visszamentem tehát. Egy negyedóráig jártam, körültekintettem és nem
láttam senkit. Kiáltottam és nem nyertem választ. Szavam elhangzott a
tompa viszhang között, melyet költött.
Nyugtalankodni kezdtem. Testemen hideg borzongás futott át.
„Nyugalom!“ szóltam hangosan, „semmi kétség, hogy utitársaimat fel fogom
találni. Hiszen csak egy ut van! Miután elől jártam, tehát vissza kell
térnem.“
Egy félóráig ismét fölfelé haladtam. Hallgatództam, hogy nem szólit-e
valaki; e sürü légkörben messziről eljuthatott hozzám a hang. De a
roppant folyosóban rendkivüli csend uralkodott.
Megállottam. Nem tudtam elhinni, hogy csakugyan magamban vagyok.
Elhagytam társaimat, gondolám, de nem tévedtem el. Ha el is hagytam, de
könnyen feltalálhatom őket.
„Miután csak egy ut létezik, s ők ezen járnak,“ ismétlém magamban,
„okvetetlenül találkoznom kell velök, ha visszafelé megyek. Kivéve azon
esetet, hogy ha, engem többé nem látván és felejtve, hogy előttük
jártam, ők is visszafelé mennek. De még ez esetben is, ha sietek,
utolérem őket. Ez bizonyos!“
E szavakat azonban már nem tökéletes meggyőződés hangján ismételtem.
Egyébiránt nagyon sok időmbe került, mig ez egyszerü eszméket
lánczolatba hozhattam, és okoskodás alakjában egyesithettem őket.
Ekkor kétely ébredt bennem. Valjon igazán elől jártam-e? Minden
bizonynyal. Hans mögöttem volt, és őmögötte bátyám. Sőt néhány perczig
még meg is állott volt s podgyászát erősebben kötötte vállához. E
részlet most eszembe jutott. Azon perczben, folytatván az utat, kellett
őket elhagynom.
„Egyébiránt,“ gondolám, „biztos utmutatóm van, mely nem engedi, hogy
eltévedjek; a fonal, mely e labyrinthuson át biztosan vezet s el nem
szakadhat, ez a Hans-bach. Csak ennek ellenében kell járnom s
okvetetlenül nyomára akadok társaimnak.“
Ez okoskodás visszaadta bátorságomat, s elhatároztam, miszerint egy
percznyi késedelem nélkül utnak indulok.
Mint áldottam ekkor nagybátyám óvatosságát, mint örültem, miszerint nem
engedte, hogy a gránitfalban tört nyilás betömessék! Igy tehát e
jótékony forrás, miután az uton szomjuságunkat oltotta, most a földkéreg
kanyargásai között vezetőül szolgál.
Ugy gondoltam, hogy jó lesz, ha, minekelőtte a fölfelé vezető uton
megindulnék, kissé megmosdom és felüditem magamat vizével.
Lehajoltam tehát, homlokomat a Hans-bach vizébe mártandó.
Meglepetésem leirhatatlan volt.
A viz helyett homlokom száraz és durva gránittal találkozott! A patak
többé nem mellettem folyt.


XXVII.
Nem irhatom le kétségbeesésemet; az emberi nyelvnek nincs szava, mely
képes volna érzéseimet kifejezni. Elevenen el voltam temetve s előttem
az éhség és szomjuság kínos halála állott.
Gépiesen tapogattam ide-oda kezeimmel a talajon. Mily száraznak tetszett
e szikla!
De mikép térhettem le a patak mentéről? Mert a patak valóban nem volt
többé mellettem. Ekkor megértettem, hogy honnan származott ama
rendkivüli csend, midőn utóljára hallgatództam, hogy társaimtól nem
érkezik-e hozzám valami kiáltás. E szerint, mikor lépteim először vittek
a tévutra, nem vettem észre a patak távollétét. Világos, hogy azon
perczben a folyosó kétfelé ágazott előttem, mig a Hans-bach, egy más
lejtő szeszélyeinek engedelmeskedvén, társaimmal együtt ismeretlen
mélységnek tartott!
De mikép térjek hát vissza? Nyom itt nem létezett. Lábam helye meg nem
látszott a grániton. Hiába törtem fejemet e megfejthetetlen talányon.
Helyzetem tökéletesen ki volt fejezve ez egyetlen szóban: eltévedtem.
Igen! eltévedtem oly mélységben, mely előttem mérhetetlennek látszott! E
harmincz mértföldnyi földkéreg irtózatos súlylyal nehezedett vállaimra!
Összezúzva éreztem magamat.
Igyekeztem gondolataimat ismét földi dolgokra irányozni; de erre alig
voltam képes. Hamburg, a király-utczai ház, szegény Margitom, ama egész
fölszini világ, mely alatt tévelyegtem, gyorsan lebbent el zavart
emlékezetemben. Szokatlanul élénk hallucinatióban utazásunk eseményei
ismétlődtek; ismét átkeltünk a tengeren, láttam Fridriksson urat, a
Sneffelst! Ugy véltem, hogy helyzetemben a reménynek csak egyetlen
sugarát is táplálni, valóságos őrültség volna, és hogy ennél a
kétségbeesés is jobb.
És csakugyan lehetett-e emberi erő képes arra, hogy e roppant vastagságu
falakat, melyek fejem fölött boltozódtak, megnyissa s engem fölemeljen a
föld szinére! Ki mutassa meg nekem itt a jó utat, ki vezessen vissza
társaimhoz?
„Oh! nagybátyám!“ kiálték kétségbeesés hangján.
Ez volt az egyetlen szemrehányás, mely ajkamra került, mert felfogtam,
hogy e szerencsétlen ember, ki most engem szintén keres, mennyi
gyötrelmet áll ki.
Midőn ekként minden emberi segély lehetőségén kivül, és képtelennek
éreztem magamat életem megmentésére, a mennyei segélyre gondoltam.
Gyermekkorom emlékei, anyám emléke, kit nem ismertem volt, csak a csókok
idejében, fölébredtek lelkemben. Habár nem éreztem jogot arra, hogy ily
későn folyamodjam istenhez, mégis imádkozni kezdettem, forrón, buzgón
imádkoztam.
E megtérés a gondviseléshez némileg visszaadta nyugalmamat, és ezután
képes voltam minden értelmi képességeimet helyzetemre öszpontositani.
Élelmiszerekkel három napra voltam ellátva és kulacsom még teli volt.
Mindamellett ennél tovább nem maradhattam magamban. De fölfelé menjek-e,
vagy lefelé?
„Fölfelé,“ gondolám, „minden esetre fölfelé!“
Ha ez irányban haladok, okvetlenül ama ponthoz kell jutnom, hol a
pataktól letértem, hol az ut kétfelé ágazik. Ott, miután a patakot
megtaláltam, lehetséges lesz a Sneffels csúcsára visszatérnem.
De hogy is nem jutott ez eszembe korábban? Igy nem volt lehetetlen a
menekvés. Mindenekelőtt tehát arra kellett törekednem, hogy a Hans-bach
mentére akadjak.
Felállottam, és vasalt botomra támaszkodva fölfelé kezdtem haladni a
folyosóban. Lejtője elég meredek volt. Reményteljesen és zavartalanul
haladtam előre, mint olyan ember, ki nem válogathat az utban, melyet
követnie kell és lehet.
Mintegy félóráig haladtam a nélkül, hogy lépteim akadályozva lettek
volna. Igyekeztem utamat megismerni, s visszaemlékezni az alagut
alakjára, némely kiálló sziklákra, a kanyarulatok helyzetére. De semmi
nem emlékeztetett arra, mintha már jártam volna itt, és csakhamar
meggyőződtem, hogy e folyosó nem vezet vissza a keresztutra. Ez alagut
nem birt kijárással. Áthathatatlan szikla tornyosult előttem, melynek
tövében megsemmisülve rogytam össze.
Mily rémület, mily kétségbeesés vettek rajtam erőt, le nem irhatom.
Tökéletesen meg voltam semmisülve. Utolsó reményem e gránitfalban tört
meg. Miután eltévedtem e labyrinthusban, melynek számtalan kanyarulatai
minden irányban metszették egymást, nem lehetett többé menekülést
kisérlenem. Meg kellett halnom, a legrettentőbb halállal! És, különös, e
perczben, e helyzetben eszembe jutott, hogy ha kővé vált testemet valaha
feltalálják, itt harmincz mértföldnyire a föld szine alatt, e fölfedezés
a tudományt foglalkodtatni fogja és fontos kérdéssé váland.
Hangosan akartam szólani, de kiszáradt ajkaimról csak rekedt kiáltások
hangzottak. Lelkendeztem.
Ez aggodalmakhoz még egy ujabb rettenet is járult. Lámpámat elejtettem
volt, s az megromlott. Lehetetlen azt megigazitanom. Fénye mindinkább
halványult és csakhamar végkép ki fog aludni!
Meredten néztem, mint fogy a készülék üvegcsövében a fény. A setétedő
falakon mozgó árnyak látszottak egymást üzni. Többé nem mertem
szemhéjaimat lecsukni, nem akarván e muló világosságnak egyetlen
parányát is elvesziteni! Minden perczben azt hittem, hogy már végkép
kialszik, és hogy setétség környez.
Végre az utolsó fénysugár derengett és remegett a lámpában. Rászegezve
tartottam tekintetemet, mintegy magamba akarván azt színi szemeimmel,
melyeknek minden erejét oda összpontositottam, e világosságra, melynél
többet nem fognak látni sohasem. Most borzalmas setétség környezett.
Rémesen felkiáltottam! A földön, még a legsetétebb éjszakán is, a
világosság tökéletesen soha le nem mond jogairól; eloszlik, megfinomul,
megritkul, de a szemhártya mégis képes azt felfogni! Itt semmi. A
tökéletes homály a szó valódi értelmében vakká tett.
Ekkor fejem forogni kezdett. Fölkeltem és kiterjesztett karjaimmal
tapogatódzni kezdtem; majd futásnak eredtem, és rohantam, a véletlenre
bizva magamat, a kibonyolithatlan labyrinthuson át, futottam, mindegyre
lefelé, a földkérgen keresztül, mint a barlangok lakója, kiáltva,
sikoltozva, orditva, gyakran a kiálló sziklákba ütve magamat, olykor
elesve és azután véresen állva fel, meginni igyekezvén a vért, mely
arczomat elöntötte, azt várva, hogy valamely sziklafalban zuzom össze
fejemet, rohantam lefelé.
Mely irányban vitt ez őrült futás? Ezt soha nem fogom megtudni. Néhány
óra mulva, mikor erőmből tökéletesen kifogytam, mint valamely élettelen
test terültem el a sziklatalajon és eszméletemet tökéletesen
elvesztettem.
(Vége az első résznek.)