Utazás a föld központja felé (1. rész) - 2

Lidenbrock bátyám mindnyájunkat koplaltatni akar mindaddig, mig
megtalálja kulcsát e régi irkafirkának, melynek valószinüleg semmi
értelme.“
„Jézus Krisztus! igy hát mindnyájan éhen halunk.“
Nem mertem bevallani, hogy tekintve bátyám hajthatlan jellemét, az
éhhalál valóban elkerülhetetlennek látszott.
Mártha asszony, ki komolyan meg volt rettenve, siránkozva tért vissza
konyhájába.
Magamba maradván tépelődéseim között csakhamar az jutott eszembe, hogy
jó volna felkeresni Margitot és neki mindent elbeszélni; de ott
hagyhatom-e a házat? A tanár minden pillanatban haza jöhetett és
szüksége lehet reám, ha ujra meg akarta kezdeni e talány fejtegetését,
melyen Oedipus elméje is hajótörést szenvedett volna! Ha keresni fog s
nem talál, mi lesz belőle?
Mindenesetre okosabb volt otthon maradnom. Ép ez időben küldött hozzánk
egy besançoni tudós valami ásványgyüjteményt, melyet rendbe kellett
szedni. Rögtön munkához fogtam. Osztályozni, feliratokkal ellátni s
üveges szekrényekbe elrendezni kezdtem tehát e köveket és tarka-barka
jegeczeket.
E munka azonban nem foglalt el tökéletesen; a régi okmány nem ment ki
fejemből, melyet a legzavartabb gondolatok s bizonyos határozatlan
nyugtalanság töltöttek be. Mintha valami nagy eseményt éreztem volna
előre.
Egy óra lefolyta után az ásványgyüjtemény rendezve volt. Ekkor bátyám
nagy karszékébe vetém magamat; fejem hátrahanyatlott, karjaim jobbra
balra csüngtek le. Majd hosszuszáru pipára gyujtottam, mely tajtékból
volt faragva s egy najádot ábrázolt; figyelemmel kisértem pipám
tajtékjának befeketedését, mely a najádot lassanként szerecsennővé
változtatta. Időről időre oda füleltem a lépcső felé, hogy valjon nem
hallatszanak-e bátyám léptei. De ő nem tért haza. Hol járhatott most?
ugy tetszett, mintha látnám őt az altonai uton fel s alá futkosni,
hadonázni pálczájával, hol a fáknak döfve, hol a füvet verve, az utszéli
tövist kaszabálva s a békés tücsköket háborgatva.
Diadalmasan vagy leverten fog-e haza térni? Melyik fog ki a másikon, a
titok vagy a tanár? Ekként tépelődtem magamban s gépiesen kezembe vettem
ama darab papirt, melyen az általam leirt betük érthetlen sorai voltak
láthatók.
„Mit jelent ez?“ ismétlém.
Megkisérlém e betüket akként csoportositani, hogy szavakat képezzenek.
De lehetetlen volt, ha a meghatározott rendben kettesével, hármasával,
vagy ötösével, hatosával egyeztettem őket össze, semmi értelmük nem
volt; igaz ugyan, hogy a tizennegyedik, tizenötödik és tizenhatodik betü
ez angol szót „_ice_“ képezték, a nyolczvannegyedik, nyolczvanötödik és
nyolczvanhatodik ismét ez angol szót „_sir_“. Végre az okmány közepe
táján a harmadik sorban, e latin szavakat vettem észre, „_rota_“,
„_mutabile_“, „_ira_“, „_nec_“, „_atra_“.
„Manóban,“ gondolám, „ez utolsó szavak az okmány nyelvét illetőleg
igazolják bátyám gyanitását! Sőt a negyedik sorban ismét egy latin
szóval találkozom: „_luco_,“ melynek értelme „_szent berek_.“ Igaz, hogy
a harmadik sorban e szó olvasható: „_tabiled_“, mely tökéletesen héber
hangzásu, és végre az utolsó sorban „_mer_“, „_arc_“, „_mère_,“ melyek
tökéletesen francziák.“
Nem lenne csoda, ha megzavarodnék az ember! Négy különféle nyelv ez
értelmetlen mondatban! Mi összefüggés is létezhetett ily szavak közt,
mint „_jég_“, „_ur_“, „_düh_“, „_kegyetlen_“, „_szent berek_“,
„_változékony_“, „_anya_“, „_iv_“, vagy „_tenger_“? Csupán az első és az
utolsó szó voltak könnyen összefüggésbe hozhatók; igen természetesnek
látszik, ha ez Izlandban irt okmányban jégről s tengerről volt szó. De
még ebből a rejtett irat értelmét megfejteni nem lehetett.
Legyőzhetetlen akadályok ellen küzködtem; fejem forogni kezdett; szemeim
mereven a papirosra voltak szegezve; a százharminczkét betü, mintha
tánczot járt volna körülöttem, mint ama piros és zöld foltok szoktak a
légben körülöttünk forogni, mikor a vér fejünkbe tolul.
Egy nemét a hallucinatiónak tapasztaltam s ugy véltem, mintha megfulnék;
a lég sürü volt s én gépiesen legyezni kezdtem magamat a papirossal,
melynek hol eleje, hol háta tünt fel szemeim előtt.
Nagy volt meglepetésem, midőn a papirt ekként forgatva, azon
pillanatban, midőn hátára esett tekintetem, a papiroson keresztül
tökéletesen olvashatóvá lett néhány latin szó, többi közt ezek:
„_craterem_“ és „_terrestre_.“
Agyamat világsugár derité fel; e néhány szó gyanittatá velem a valót;
feltaláltam e rejtirat kulcsát. Hogy ez okmányt megértsük, nem is volt
szükség azt hátán keresztül olvasni. Nem. Ugy a hogy le volt irva, a
hogy bátyám dictálta, el lehetett olvasni. Nagybátyám szellemdús
okoskodásai igazolva voltak; igazolva a betük rendének megváltoztatását
és az okmány nyelvét illetőleg. Csak egy hajszálon függött, hogy az
egész mondatot megérthesse; de a véletlen nekem szánta annak
megfejtését!
Könnyen magyarázható megindulásban voltam! Szemem előtt összeforrtak az
alakok s többé nem láttam semmit. Kiteritettem a papirost magam elé az
asztalra, csupán egy tekintetet kellett belé vetnem, hogy a titok urává
legyek.
Végre sikerült felindulásomat leküzdenem. Néhányszor fel s alá lépdeltem
a szobában, hogy idegeimet lecsillapitsam, s azután visszatértem a
karszékhez, s belé vetém magamat.
„Olvassunk,“ kiáltám, miután nagyot lélekzettem s ekként mellemen
könnyitettem.
Lehajoltam az asztalra s ujjammal minden egyes betüt megjelölve,
akadozás és tétova nélkül olvastam fel hangosan az egész mondatot.
De mily bámulat, mily rémület tölték el lelkemet! Fejem szédült, mintha
roppantot sujtottak volna reá. Mit! Mit olvasok, valóban megtörtént
volna! Ember lehetne oly vakmerő, hogy odáig hatoljon!
„De nem,“ kiáltám felugorva, „nem, nem! Bátyámnak ezt nem szabad
megtudnia! Valóban csak az kellene, hogy ily utazás lehetőségéről
értesüljön! Ő is meg akarná kisérteni; ettől őt semmi vissza nem
tarthatná. Szenvedélyes földtudós levén, rögtön útnak indulna, daczára
minden ellenvetésnek és akadálynak! S engem is elvinne magával oda,
honnan soha vissza nem térnénk! Nem, soha, soha!“
Rendkivüli, leirhatatlan izgatottságban voltam.
„Nem, nem! Ennek nem szabad megtörténnie,“ szóltam határozottan, „és
miután elejét vehetem, hogy e gondolat zsarnokomnak eszébe jusson,
megteendem. Ha sokat forgatja az okmányt, ő is megtalálhatja kulcsát,
mint én! Azért meg kell semmisiteni.“
A kandallóban még volt tűz. Megragadtam nemcsak az általam beirt
papirost, hanem Saknussemm pergamentjét is; lázasan remegő kézzel
akartam már a tűzbe dobni e két levelet, midőn a dolgozószoba ajtaja
megnyilt s bátyám belépett.


V.
Szerencsére még ideje korán visszahelyezhettem az asztalra ama átkozott
iratot.
Lidenbrock tanár, ugy látszék, mélyen el volt merülve gondolataiba. Az
eszme, mely jelenleg lelkét betöltötte, egy percznyi nyugalmat sem
engedett neki; meglátszott rajta, hogy sétája közben meghányta az ügyet
és képzelőtehetségének minden eszközeit felhasználta; most valamely uj
combinátiót kivánt alkalmazni.
Valóban le is ült karszékébe, s tollat fogva kezébe, betüket irt le apró
csoportokban, melyek valamely algebrai számitásra hasonlitottak.
Én tekintetemmel figyelmesen követém izgatottságtól remegő kezét; minden
mozdulatára ügyeltem. Mi lesz ez ujabb fürkészések eredménye? gondolám
magamban. Reszkettem, hogy kisérlete sikerülni fog, bár ettől tartani
nem volt okom, miután a megfejtés valódi és egyetlen módját ismervén,
tudhattam, hogy minden másnemü kisérlet hiábavaló.
Három óra hosszat dolgozott nagybátyám szakadatlanul, a nélkül, hogy egy
szót is szólott, vagy fejét munkájáról fölemelte volna; irt, kitörült,
ujra irt és ujra kitörült, egymásután vagy ezerszer.
Tudtam ugyan, hogy ha sikerülend neki a betüket minden lehető
combinatióban összeállitani, a minden is ezek közt leend. De azt is
tudtam, hogy csak husz betü is két quintilio, négyszáz harminczkét
quadrillio, kilenczszáz két trillio, nyolcz milliard, százhatvanhat
millió, hatszáz negyvenezer-féle rendben állitható össze. E mondat pedig
százharminczkét betüt tartalmazván, az ezekből összeállitható mondatok
összege legalább is százhárminczhárom számjegyből álló, csaknem
kimondhatlan számot képezett.
Attól tehát, hogy bátyám ily módon fogja megfejteni a talányt, nem
tartottam.
Ezalatt azonban telt az idő; az est beállott; az utczai zaj
elcsendesedett; nagybátyám, ki folyvást munkájára volt hajolva, nem
hallott és nem látott semmit, még a jó Mártha asszonyt sem, ki az ajtót
benyitva kérdezé:
„Fog a tekintetes ur vacsorálni?“
Mártha asszony tehát nem kapott feleletet; én részemről, miután sokáig
küzdöttem az álom ellen, végre mégis csak elaludtam a pamlagon ülve, mig
nagybátyám folyvást számitgatott és törülgetett.
Midőn másnap felébredtem, a fáradhatlan búvár még egyre dolgozott.
Szemei ki voltak veresedve, vonásai az álmatlanságtól sápadtak, e
mellett azonban arczain lázas pir égett; ujjai folyvást haja közt
turkáltak; mind e jelek elárulták, hogy mily rettentő harczot folytatott
a lehetetlenség ellen, hogy az éjszakát mily szellemi fáradalmak,
elméjének mily túlcsigázott működése közt töltötte.
Tekintete valóban szánalmat költött bennem. Daczára annak, hogy
irányában szemrehányásokra jogosultnak hittem magamat, megindulást
éreztem. Szegény bátyám annyira el volt foglalva ama gyötrő eszme által,
hogy szokása ellenére még dühbe sem jött; lelkének minden képességei egy
irányban voltak összpontositva, és mivel szenvedélyes lelkének indulatai
nem csapongtak túl, mint rendesen, hanem belsejébe zárva maradtak,
szomoru következményektől kellett tartanom.
És nekem hatalmamban állott, hogy lelkét megszabaditsam a rá nehezendő
rettentő bilincsektől! De azért ezt nem cselekedtem.
Pedig jó szivem volt. Mért hallgattam el tehát a titkot, mely őt annyira
gyötörte? Az ő saját érdekében.
„Nem, nem,“ ismétlém magamban, „nem fogok szólni egy szót se! Ha
megtudná, oda menne, lehetetlen volna őt visszatartani. Képzelő
tehetsége valódi égő vulkán; hogy véghez vigye azt, mire más geologok
nem voltak képesek, életét is koczkáztatná. Hallgatni fogok tehát;
elhallgatom e titkot, melynek urává a véletlen tett; ha felfedném bátyám
előtt, annyi lenne, mintha őt meggyilkolnám. Találja ki, ha tudja. Én
részemről nem teszem ki magamat azon szemrehányásnak, hogy vesztét
okoztam!“
Miután ezt szilárdul elhatároztam, karjaim keresztbe fonva vártam.
Azonban e határozatomat némileg megzavarta egy, néhány órával később
közbejött esemény.
Midőn Mártha asszony ki akart menni, bevásárlásokat teendő a piaczon, az
utczaajtót zárva találta; a nagy kulcs nem volt a zárban. Ki huzta le?
Nyilván nagybátyám dugta zsebébe, midőn tegnap este sétájáról
visszatért.
Szándékosan vagy szórakozottságból cselekedte-e azt? Csakugyan az éhség
gyötrelmeinek akart bennünket kitenni? Ez mégis sok lett volna. Hogyan!
Mártha és én áldozataivá legyünk e szituációnak, mely ránk semmiben sem
tartozik? Egy régibb hasonló eset jutott eszembe, mely most valóban
komolyan megijesztett. Néhány év előtt ugyanis, midőn nagybátyám nagy
ásványtani müvén dolgozott, egy izben huszonnégy óráig se nem evett, se
nem ivott, s e tudományos böjtölésben az egész háznak részt kellett
vennie. Tisztán emlékezem, hogy akkoriban ennek következtében rettentő
kinokat szenvedtem, mi tekintve falánk természetemet, épen nem volt
kellemes.
Ugy látszott tehát, hogy reggelizni ép oly kevéssé fogunk, mint tegnap
vacsoráltunk. Eltökéltem azonban, hogy kitartó leszek és nem fogok
engedni az éhség hatalmának. Szegény jó Mártha asszony komoly oldaláról
fogta fel a dolgot és kétségbe esett. Mi engem illet, leginkább az
gyötört, hogy a házból el nem távozhattam; hogy miért, az könnyen
kitalálható.
Bátyám ezalatt folyvást dolgozott; képzelőtehetsége a variatiók és
kombinátiok határnélküli világába emelkedett; ő távol járt a földtől és
távol minden földi szükséglettől.
Déltájban rémségesen marczangolni kezdett az éhség. Mártha asszony,
gyermekded ártatlanságában, tegnap este megette volt a kamarában
található apró maradékokat; nem volt tehát az egész háznál semmi élelmi
szer. Mindamellett szilárdul ragaszkodtam határozatomhoz, ugyszólván
becsületbeli kérdéssé téve annak fenntartását.
Az óra kettőt ütött. A dolog nevetséges, sőt türhetetlen szint kezdett
ölteni; ugy hiszem rettentő hosszu képet csinálhattam. Azon kezdtem
gondolkodni, hogy valjon nem tulajdonitok-e túlságos fontosságot ama
irománynak; ugy vélekedtem, hogy bátyám nem hinné el tartalmát, hogy
abban mystificatiót fog látni, vagy ha mégis ama kalandos utra szánná
magát, lehetséges lesz őt akarata ellenére is visszatartóztatni; végre
megtörténhetik az is, hogy önmaga feltalálja a kulcsot, s ekkor azután
hiába koplaltam. Ez okoskodás, melyet tegnap este még megvetésre méltó
gyengeségnek véltem volna, most nagyon helyesnek látszott előttem; sőt
ugy tartottam, hogy rettentő badarság volt eddig is várni; elhatároztam,
hogy a titkot felfedem.
Azon gondolkodtam tehát, hogy miként penditsen meg a tárgyat, midőn a
tanár felállott s kalapját fejére téve, távozni készült.
Távozni akart! s itt hagyott volna bennünket bezárva. Ezt nem türhetém.
„Édes bátyám!“ szóltam.
De ugy látszik, hogy nem is hallotta szavaimat.
„Édes urambátyám?“ szóltam ismét hangosabban.
„Mi az, he?“ szólt bátyám megrebbenve, mint a kit hirtelen költenek.
„Megvan a kulcs?“
„Miféle kulcs? kapukulcs?“
„Nem, nem!“ kiáltám, „a rejtirat kulcsa.“
Bátyám szemüvegei fölött elnézve, szegezte rám tekintetét; valószinüleg
szokatlannak találta arczkifejezésemet, mert szenvedélyesen ragadta meg
karomat, és szóra nem lévén képes, kérdőleg tekintett rám. De a kérdést
valóban élő szó sem fejezhette volna ki e tekintetnél tökéletesebben.
Igenlőleg hajtám meg fejemet.
Ő mintegy szánakozva rázta fejét, mintha azt hinné, hogy megőrültem.
Ekkor még egyszer intettem igent határozottabban, mint elébb.
Ekkor bátyám szemei kigyuladtak és keze fenyegetőleg mozgott.
E néma társalgás, ily körülmények között, érdekes lett volna a
legközönyösebb szemlélő előtt is. Nem mertem szólni, mert attól
tartottam, hogy bátyám örömének kitörésében öleléseiben fojt meg. De
végre mégis kénytelen voltam szólni.
„Igen, e kulcsot… a véletlen…“
„Mit mondasz?“ kiáltá bátyám leirhatatlan felindulás hangján.
„Nézze,“ szóltam eléje tartva a papirt, melyre a kérdéses betüket irtam
volt, „olvassa ezt.“
„De hisz ennek semmi értelme,“ válaszolt a tanár ujjai közt gyürve a
papirost.
„Semmi értelme, ha előlről olvassuk, de ha végén kezdjük…“
Be sem fejezhetém szavaimat, mert bátyám felkiáltása, nem is annyira
felkiáltása, mint felorditása szakitott félbe. Lelkében világosság
terjedt el. Arcza átszellemült.
„Hah! bölcs Saknussemm,“ kiáltá Lidenbrock tanár, „tehát megforditva
irtad le a mondatot?“
Megragadta a papirost és mialatt szeme szikrázott, remegő hangon olvasta
fel az egész okmányt, az utolsó betün kezdve, és az elsőn végezve.
Tartalma következő volt:
_In Sneffels Yoculis craterem kem delibat_
_umbra Scartaris Julii intra calendas descende,_
_audas viator, et terrestre centrum attinges._
_Kod feci. Arne Saknussemm._
Vagy leforditva:
_Szállj le a Sneffels Yocul tölcsérébe,_
_Melyet Scartaris árnya borit_
_Julius Calendáiban, merész utas,_
_És a föld központjáig fogsz eljutni._
_Mit megtettem én. Arne Saknussemm._
Bátyám e szavak olvasásakor összerezzent, mintha elektrikus folyam
özönlött volna testébe. E perczben örömében, merészségében és bizalmában
valóban nagyszerü volt a tanár. Fel s alá járt; hol kezei közé
szoritotta fejét; hol a székeket döntögette fel; hol könyveket rakott
egymásra; hol pedig – nem hinném, ha nem láttam volna – szeretett
ásványaival lapdázott; öklével jobbra balra ütött a légbe, hadonázott
ide-oda. Végre lecsillapultak idegei és mint a kiből nagyon sok
delejesség ment ki, kimerülten rogyott karszékébe.
„Hány óra lehet?“ kérdé néhány percznyi szünet után.
„Három óra,“ feleltem.
„Már! Mily gyorsan megemésztettem az ebédet. Majd éhen halok. Jerünk
enni. És azután…“
„Azután.“
„Szedd és csomagold össze holmimat.“
„Hogyan?“ kiáltám én.
„És a magadét is!“ felelt a kérlelhetetlen tanár asztalhoz ülve.


VI.
E szavak hallatára hideg borzongás futott át testemen. Azonban uralkodni
igyekeztem magamon és lehető legnyájasabb arczkifejezést öltöttem.
Lidenbrock tanárra csupán tudományos argumentumok lehettek hatással; már
pedig ez utazás lehetetlenségét igen könnyü volt bebizonyitani. A föld
központjáig hatolni! Mily őrült gondolat! Egyelőre csupán az ebéddel
foglalkozván, minden dialectikámat a kedvező pillanatra gyüjtöttem.
Felesleges volna leirni, hogy mily dühbe jött bátyám, midőn az asztalt
leszedve találta. Megmagyaráztuk neki a dolog állását. Az utczaajtó
felnyittatott és Mártha asszony a piaczra sietett, honnan csakhamar
visszatért s oly gyorsan és ügyesen müködött, hogy egy órával később
éhségem tökéletesen le volt csillapitva és józanabban kezdtem a
helyzetről gondolkodni. Ebéd alatt bátyám csaknem jókedvü volt; néhány
élczet is mondott, afféle élczeket, minőket tudósok szoktak mondani,
melyeken az ember agyon nem kaczagja magát. Ebéd után ismét
dolgozószobájába távozott, s intett, hogy kövessem.
Engedelmeskedtem. A tanár leült iróasztalának egyik végéhez és én a
másikhoz.
„Axel,“ szólt bátyám elég szelid hangon, „te valóban ügyes fiu vagy;
mondhatom, hogy nagy szolgálatot tettél nekem, épen midőn már
belefáradva a sikertelen kutatásba, abba akartam hagyni e tárgyat. Mi
lett volna belőlem? Ezt csak isten tudhatja! Soha el nem felejtem, hogy
mit köszönhetek neked; a szerzendő dicsőségben te is osztozni fogsz.“
„Nagybátyám jó kedvében van,“ gondolám, „ideje, hogy szándokát
megingatni igyekezzem.“
„Mindenekelőtt,“ folytatá bátyám, „tervünk iránt a legtökéletesebb
hallgatást ajánlom, érted? A tudós világban sok irigyem van és sokan
kétségkivül megkisértenék ez utazást, melyről azonban csak visszatértünk
után fognak értesülni.“
„És hiszi bátyám,“ mondám én, „hogy ezeknek száma valóban oly nagy
lenne?“
„Minden bizonynyal! Ki habozhatna, mikor ily dicsőséget szerezhet. Ha ez
okmány tartalma köztudomásra jutna, a geologok egész serege törné magát
Arne Saknussemm nyomdokain.“
„Erről édes bátyám, megvallom, nem vagyok teljesen meggyőződve, mert ez
irat valódisága nincs kellőleg bebizonyitva.“
„Hogyan! hát ama könyv, melyben találtuk?“
„Megengedem, hogy e sorokat csakugyan Saknussemm irta, de következik-e
ebből, hogy ő ez utat valóban megtette; nem tartalmazhat-e e régi
iromány mystificatiót?“
Az utóbbi, kissé koczkáztatott szót alig hogy kimondtam, már megbántam,
a tanár összehuzta sürü szemöldeit, és attól kellett tartanom, hogy
beszélgetésünk ennek következtében czélomra nézve kedvezőtlen fordulatot
veend. De szerencsére csalódtam. Nagybátyám ajkain most, minden
szigorusága daczára, egy neme a mosolynak játszadozott.
„Majd meglássuk,“ válaszolt.
„Engedje meg bátyám,“ szóltam kissé ingerülten, „hogy ez okmány
hitelességét illetőleg indokoljam kételyeimet.“
„Beszélj fiam, beszélj bátran. Fejezd ki véleményedet szabadon. Többé
nem unokaöcsémnek, hanem collegámnak tekintelek. Beszélj tehát.“
„Mindenekelőtt azt kérdem, hogy mit jelentenek e nevek: Yocul, Sneffels
és Scartaris, melyeknek soha hirét nem hallottam. Megmagyarázhatja
bátyám ezeket?“
„Igen könnyen. Rövid idő előtt Petermann Ágoston barátomtól, ki tanár
Lipcsében, egy igen jó mappát kaptam. Ennek most igen jó hasznát fogjuk
venni. Hozd el könyvtáramból, Z sorozat 4. fokozat, a harmadik
földképet.“
A könyvtárba mentem és csakhamar megtaláltam a kérdéses földképet.
Nagybátyám szétbontá azt és szólt:
„Ime Izland legjobb földképeinek egyike, Handersontól, ez ugy hiszem
minden nehézséget el fog oszlatni.“
A földkép felé hajoltam.
„Itt látod e tűzokádó hegyekből álló szigetet,“ folytatá a tanár, „e
hegyek mindegyike a Yocul nevet viseli, mint látod. E szó izlandi
nyelven annyit tesz, mint jéghegy; azon szélességi fokon, mely alatt
Izland fekszik, a tűz rendesen jégrétegen át szokott kitörni a földből.
Innen származik ez elnevezés: Yocul, melyet a sziget minden tűzhányó
hegyei viselnek.“
„Helyesen,“ válaszoltam, „de mi hát az a Sneffels?“
Reméltem, hogy e kérdésre bátyám nem lesz képes felelni. De csalódtam. A
tanár folytatá:
„Tekints ide; Izland nyugoti partjain fekszik Reykjawik, a sziget
fővárosa. Látod? Igen. Helyesen. Már most kövessed éjszak felé a tenger
által szakgatott part számtalan öbleinek sorozatát s állj meg a
hatvanötödik szélességi fok fölött. Mit látsz ott?“
„Valami félsziget-formát, mi lerágott csontra hasonlit és roppant
bütyökben végződik.“
„Igen helyes hasonlitás, fiam; már most mit látsz ama bütykön?“
„Hegyet látok, mely mintha a tengerből nőtt volna ki.“
„Ugy van. Ez a Sneffels.“
„A Sneffels?“
„Az. E hegy ötezer láb magas és a sziget legjelentékenyebb hegyeinek
egyike, sőt ha tölcsére valóban a föld központjáig terjed, kétségkivül
legnevezetesebb a föld egész kerekén.“
„De hisz ez lehetetlen!“ kiáltám vállaimat vonva s ingerülten.
„Lehetetlen!“ válaszolt Lidenbrock tanár szigoru hangon. „És miért volna
lehetetlen?“
„Mert e tölcsér kétségkivül tele van lávával, izzó sziklákkal, s ez
esetben…“
„De hátha a vulkán kiégett?“
„Kiégett?“
„Igen. A föld kerekén levő még tüzet hányó vulkánok összes száma
jelenleg csak háromszáz; kiégett tűzhányóhegy ellenben sokkal több
létezik. A Sneffels pedig ez utóbbiak közé tartozik, mert történeti
időkben már csak egyetlen egy kitörése volt, és pedig 1219-ben; ez
időtől kezdve földalatti zajgása lassanként egészen elcsendült s
jelenleg a Sneffels többé nem tartozik a működő vulkánok közé.“
E biztos állitásokra egyáltalán nem volt mit felelnem; áttértem tehát az
irat által tartalmazott egyéb homályos kifejezésekre.
„Mit jelent hát e szó: Scartaris,“ kérdém, „s mi dolga ennek juliushó
Calendáival?“
Bátyám néhány pillanatig gondolkozott. Egy perczig reméltem, de csak egy
perczig, mert csakhamar következő szavakkal válaszolt:
„Mit te homályos kifejezéseknek nevezel, számomra világsugár. E szavak
bizonyitják, hogy a bölcs Saknussemm mily pontosan kivánta megmagyarázni
felfedezését. A Sneffelsnek több tölcsére van; szükséges volt tehát
kijelölni közülök azt, mely a föld központjához vezet. Mit cselekedett e
czélra a tudós izlandi? Észrevévén, hogy julius Calendái idejében,
vagyis e hó utolsó napjaiban, a hegynek egyik csúcsa, a Scartaris,
árnyékát a kérdéses tölcsérre veti, e tényt feljegyezte iratában.
Valóban nem találhatott volna biztosabb utmutatót; ha egyszer a Sneffels
csúcsára értünk, semmi kétségünk sem lesz, hogy utunk merre vezet.“
Ugy látszott, hogy bátyám mindenre tudott felelni. Beláttam, hogy a régi
pergament szavait illetőleg meg nem akaszthatom őt. Nem foglalkoztam
tehát tovább ezekkel, és mivel feladatomul azt tűztem ki, hogy szándékát
megváltoztassam, tudományos ellenvetésekre tértem át, melyeket
véleményem szerint aligha megczáfolhatott.
„Nem tagadhatom,“ mondám, „hogy Saknussemm szavai tökéletesen világosak
s hogy értelmükben kételkedni lehetetlen. Azt is elismerem, hogy az
okmány valódiság jellegével bir. E tudós tehát lement a Sneffels
fenekére; látta, mint árnyalja be Scartaris csúcsa a tölcsér szélét
julius Calendáiban, valószinüleg az akkori mondahagyományok után hitte
is, hogy a tölcsér valóban a föld központjáig ér; de hogy ő maga odáig
jutott volna, hogy ez utat megtette légyen, és ha rászánta is magát,
hogy visszajött volna, ezt nem hiszem!“
„És miért nem?“ kérdé bátyám fölötte gúnyos hangon.
„Azért, mert a tudomány minden elméletei bizonyitják, hogy az ily
vállalat lehetetlen.“
„A tudomány elméletei?“ válaszolt bátyám gúnyosan jámbor arczkifejezést
öltve. „Gonosz elméletek! mennyi bajunk lesz e szerencsétlen
elméletekkel!“
Láttam, hogy bátyám gúnyolódik, de azért határozott hangon folytatám:
„Ugy van! Általánosan tudva van, hogy a föld belsejében minden hetven
láb mélységen egy fokkal növekszik a meleg; már most ha felteszszük,
hogy az arány folytonos, a föld félmérője 1500 mértföld lévén, a
központnál két millió fok meleg a hévmérsék. A föld belsejében levő
anyagok, tehát forró gáz alakjában vannak, mert sem a fémek, arany vagy
ezüst, sem a legkeményebb sziklák nem állhatnak ellen ily melegnek.
Teljes joggal kérdhetem tehát, hogy lehetséges-e oda leszállanunk?“
„Ugy, ugy, Axel, te a melegtől félsz.“
„Kétségkivül. Ha csupán tiz mértföldnyire hatolunk is, elértük a
földkéreg végső határát, mert ott is már a hévmérsék ezer háromszáz
foknál több.“
„S te attól tartasz, hogy elolvadsz?“
„Döntse el bátyám maga e kérdést,“ feleltem roszkedvün.
„Halljad tehát, hogy mit határozok,“ válaszolt Lidenbrock tanár
ünnepélyes hangon; „sem te, sem senki nem tudhatja biztosan, hogy a föld
belsejében mi történik, mivel a föld félmérőjének alig tizenkétezred
része ismeretes; tudjuk, hogy a tudomány tökéletesithető és folyvást
tökéletesedik, és hogy elmélet folyvást elméletet ront. Nem hitték-e
egész Fourier idejeig, hogy a bolygókat környező térben az égi testektől
távozva, folyvást csökken a hévmérsék, s nem tudjuk-e most, hogy az
aetherrel tölt regiók legnagyobb hidege nem több 40–50 foknál a fagypont
alatt. Miért nem állhatna ez a föld belsejének hévmérsékét illetőleg is?
Miért nem volna lehetséges, hogy bizonyos mélységben a hévmérsék
emelkedésének folytonossága megszünjék, a helyett, hogy oly fokra
emelkedjék, melyen a legnehezebben olvadó fémek is megolvadnak?“
Bátyám a hypothesisek terére tévén át a kérdést, nem volt többé mit
felelnem.
„Tudd meg tehát, hogy valódi tudósok, többi közt Poisson,
bebizonyitották, hogy ha a föld belsejében kétmillió foknyi volna a
meleg, a forró gázzá vált megolvadt anyagok oly ruganyossággal birnának,
hogy annak a földkéreg nem lenne képes ellentállani, és
széllyelpattanna, mint a tulságosan fűtött gőzkatlan.“
„Ez Poisson véleménye, de nem tudjuk, hogy helyes-e.“
„Más kitünő földtudósok is osztják azon nézetet, hogy a föld belsejét se
nem gáz, se nem viz, sőt nem is az előttünk ismeretes legnehezebb kövek
képezik, mert ez esetben a föld súlya csak felényi lehetne.“
„Hiszen számokkal be lehet bizonyitani akármit.“
„De hát a tények, fiam, hát a tények? Nem tudjuk-e bizonyosan, hogy a
világ kezdete óta a tűzhányó hegyek száma nagyot csökkent, és hogy, ha a
földközponti melegség valóban létezik is, okunk van következtetni, hogy
az folyvást gyengül?“
„Édes bátyám, ha hypothesisek mezejére viszszük át a vitatkozást, ugy
többé nincs mit mondanom.“
„Én pedig azt mondom, hogy véleményemet számos szakmabeli tekintély
osztja. Emlékszel-e, midőn a hires angol vegyész Davy Humphry
meglátogatott 1825-ben?“
„Nem emlékezhetem, miután tizenkilencz évvel utóbb születtem.“
„Nos tehát, Davy Humphry Hamburgon átutaztában meglátogatott. Sokáig
vitatkoztunk egyéb kérdések közt, a föld belseje hig voltának
hypothesise fölött. Mindketten abban egyeztünk meg, hogy ez lehetetlen,
oly ellenvetésnél fogva lehetetlen, melyre a tudomány soha nem tudott
feleletet találni.“
„És mi azon ellenvetés?“ kérdém csodálkozva.
„Az, hogy e hig tömeg a hold vonzerejének lenne alávetve, mint az Ocean,
és ennélfogva bolygónk belsejében naponta kétszer dagály állana elő,
mely felemelvén a földkérget, rendszeresen megujuló földrengést okozna!“
„De annyi mégis csak bizonyos, hogy a föld felülete égésen ment át, és
fel lehet tennünk, hogy a külső kéreg elébb hült meg, mig a belső részek
tovább megtartották a meleget.“
„Csalódol,“ felelt bátyám; „a föld tisztán csak felületének elégése
által melegittetett meg. Felülete nagy mennyiségü fémekből állott, mint
p. o. a potassium, sodium, melyeknek azon sajátságuk van, hogy a lég
vagy a vizzel való érintkezés is lángba boritja őket; e fémek tehát
meggyuladtak, mikor az atmosphaera gőzei eső alakjában hullottak alá, s