Szirmay Ilona: Történeti regény - 08

Kristófnak rabságra hurczoltatnia, de az leginkább gyötörte lelkét,
hogy a tatár földön sem lehet nyugta édes hites társa miatt, vagy ha
tőle menekednék is, látnia fog kelleni nejét egy tatár férjnek karjai
között.
HUSZONKETTEDIK SZAKASZ.
Melyben a polgárok rettenetes bátorságának több példái fordulnak elő.
-
A város megmentése.--Ki jutalmaztaték meg a kalpagért, s mily
fényesen
győzött Kordovány véleménye a csapszékben.
A tatárok elszéledének Nagybányán, s lakói a házak legsötétebb zugaiba
rejték magokat, az ajtókat hirtelen elzárván, vagy hol a félelem
hódítóbb volt, nyitva hagyván, az őrsereg kora futása által már jó
előre tudósítva lévén mindenki, ha vagyonát nem is, legalább ön becses
személyét bátorságba hozni igyekezett; és csak a Piócza hites pár,
vagyis inkább csupán ennek gyengébb fele bírt elegendő bátorsággal a
tatárok szemébe nézni. Így ha a tatár üres kézzel odább állani nem
akart, kénytelen vala a házakba törni, melyekbe többen is közülök, de
mint látni fogjuk inkább károkra, mint hasznokra elszéledtek. A város
előbbi zabolátlan lármája után mélyen elcsendesült, csak a tatárok
kurjongása és lódobogása, mely közé folyvást a harangok diadal zúgása
vegyült, zavarák meg síri némaságát.
Ezen leírt állapotban találta Szodoray a várost, lovasaival
segítségére érkezvén; az utczákon elszórva kóborló vagy állongáló
tatárok hamar halálba omoltak a magyarok súlyos csapásai alatt, ezen
sorsra jutván azok is, kik a házakból zsákmánynyal rakottan kijöttek.
Egyrész a lakokban veszté életét, Szodoray lovasai oda is berontván, s
rövid idő mulva a száguldó csapat nagyobb része elveszett, csak a
legtovább haladtak illanhatának el, a veszélyt korán észrevévén
csekély prédájokkal, ezek között valának azok is, kik Piócza Kristófot
és nejét elrabolták. A megszabadultak vakon rohantak ki a városból,
mint e tájon ismeretlenek minden irány nélkül iramodva, alig
kerülendők ki üldözőiket, ha szerencséjökre Pintye Gregorral, ki
Bogdanu Gyurkától tért vissza, nem találkoznak: ez hirtelen barátságot
köte új szövetségeseivel, s ismert utakon vezeté őket, a khánfi még
veretlen seregéhez.
A város megmentése oly hirtelen történt, hogy a pinczékbe és hászjákra
rejtezett lakosok észre sem vették, s azért dughelyeikből előbújni sem
mertek; annál inkább, mivel a szemes harangozó véletlen a toronyból
lenézvén, akkor pillanta meg néhány tatárt, mikor azokat már Szodoray
lovasai kergeték, s azonnal kétségbeesve kezdé félre verni a
harangokat. Síró gyermekek, kikről szüleik ijedésök első zavarában
megfelejtkeztek, valának első üdvözlői Szodoray diadalmas hadának,
visítások még nagyobb félelemmel hasogatván nemzőik bátor szívét, kik
gyermekeiket legalább is a tatárok nyársain képzelék. Ily
körülményekben majd nehezebb volt Szodoraynak a polgárokat
rejtekeikből, mint a tatárokat a városból kiűzni. Végre mégis
napfényre bukkanván, bámulva tekinték, hol egymást, hol megmentőiket,
s reszketve a tatárok holttetemeit. A derék Kordovány is előlépett, őt
inasa húzta ki saját padlásán a bőrök alól. A czéhmester diadaljelként
emelte átlyukasztott kalpagát, melyet a bőrök alatt félelmében
szorongatván, benne a keresztül repülő golyónak világos nyomaira
talált, s valóban a haza védelmében nyert ily tetemes sérvvel a város
polgárai közül senki sem dicsekedheték, bár ezt is magyar kar ejté, s
csak két vagy három ujjnyival csapott volna lejebb az ón, el lehetne
mondani honunk akkori siralmas esetéről:
«S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre.»
Csak lassanként tért vissza rémült lelkeikbe bátorságok, s ekkor mind
a tatárok üldözésére akartak rohanni, alkalmasint mert sokkal tovább
reménylék őket már lenni, mintsem elérhessék. Visszatért Babocsay is,
tönkre tévén a tatár sereget,--több mint ezer halott fedte a
csatatért, sokat, kik az erdőségbe vonták magokat, az oda rejtezett
pórnép vert agyon, mások Erdélybe menekedtek, ott hasonló veszélyt
találni. Csak kevesen érheték el a khánfi táborát, folyvást űzetve a
fáradhatlan Karácson Tivadar által, Babocsay hadának egy csapatával.
A polgárok, mily hamar kiállották, oly hamar el is felejték a
veszedelmet; s már este a csapszékben ült Kordovány a nap több
bajnokaival Babocsay katonái, s a város polgárai közül, kiknek
mindnyájoknak volt hasonlatosságok a homeri bajnokokkal: az elsőknek
vitézségökre s az utóbbiaknak gyors lábaikra nézve.--Kordovány előtt
jobbról borkancsó állott, balról kalpaga, bő alkalmat lelvén mindenki
ennek halálos sebét kényére vizsgálni; s itt is teljesült a
világfolyás igaztalansága; mert a szenvedés a kalpagé vala, s a
dicsőség uráé. Majd hatalmas kortyokkal mosta le a becsületes
czéhmester rettenetes bátorságát, mely most még inkább ki ki fakadt,
mint a sánczok védelmében, s kalpaga tátogó sebével némítá el a
fenhéjázó kovácsot, és kalapácsa erőszakát, mert Vulkán izmos
növendéke még most is kormos volt a széntől, mely közé bújt a tatárok
elől. Ismét előfordult a régi vita a kutyafejekről, a polgárság, s
főleg Kordovány erősen a kutyafők mellett maradtak, és teheték is,
mert a gyors futásban senki sem ért rá az ellenkezőről meggyőződni.
Sőt a rézműves nyilván erősíté, midőn a pinczébe futott, egy tatár
dugta be az ajtón a fejét, s ez természetes szőrös kutyafő volt,
későbben ugyan kisült, hogy ezen kutyafő a rézműves házi ebének
tulajdona vala, de ez sem árthatott sokat a dolog hitelességének. Kik
a dolgon kételkedtek, azért erősíték, mert ezen rettenet által
menthetőbbnek vélték futásokat, Babocsay katonái pedig részint saját
vitézségöket inkább kitüntetni, részint a polgárokat bolondítani, rá
hagyták a dolgot, s így emelt kancsóval kiáltá Kordovány:
- Az Isten éltesse azon vitézeket, kik a kutyafejű pogányokat
dicsőségesen meggyőzték!--S utána kiáltott és ivott az egész
gyülekezet.
- Csak kár--folytatá Kordovány kancsóját letevén,--hogy Piócza
Kristóf borbélyunk nincsen itt, ő a kutyafőket mindig makacsul
tagadta.
- Dejszen--mondá egy,--már bizonyos lehet felőlök, mert feleségestül
elragadták a tatárok.
- Sajnálom szegényt,--sóhajta föl a czéhmester,--mert ezen dologbeli
fejességét kivévén, áldott jó lélek volt. Így tehát igen jó, hogy
kalpagom sebét szűcs gyógyíthatja be, mert chirurgusunk már nincsen.
- De czéhmester uram, azt be ne foldoztassa, örök emlékül e napra
akaszszuk azt úgy lyukason gomb helyett a czéh zászlajára, melyet
vivője ijedtében egy ház szegletbe akadván, letört.--Ezen javallattal
emelkedék föl egy csizmadia mester, Kordovány nagy örömére.
- Úgy legyen e bölcs tanács,--mondá Kordovány,--a legközelebbi
czéhgyűlésben ezt fogjuk elhatározni, s egyszersmind pénzt gyűjteni
számomra egy új kalpagnak, a régi helyett, melyet a czéh dicsőségére
örömmel áldozok.
- Éljen czéhmester úr!--kiálták mindnyájan és ittak késő éjjelig,
hallgatva a katonák csudameséit mai és régibb csatáikról.
HUSZONHARMADIK SZAKASZ.
A tatárok pusztításai.--Mi módot választa a haramia a megboszúlásra.
-
Nagy rettegés, halálos készület, és rabság, sok más ide tartozó
dolgokkal együtt.
Babocsay diadalma után következő napon Bagosyhoz küldé serege kisebb
részével Szodorayt, kit a csatában mutatott vitézségéért dicséretekkel
halmozott az ősz bajnok. Maga Nagybányán maradt; mert félni lehetett,
hogy Erdélyből új elmaradt tatár csapatok rontandanak elő, pusztítást
terjesztőn a védetlen városon és vidékén. Fontos tanácsadással
bocsájtá el magától az öreg vitéz az ifjút, véle küldvén a
haszonvehetlen Türkenfrasz hollandi dragonyos kapitányt is, ki a
tegnapi csata óta megszelidült kemény itéletében a felkelő seregek
ellen, és csak az sajnálta, hogy számára nem akadt occasio egy
szerencsés retirádában bravourját és valorát fényleni hagyni. Szodoray
a legrövidebb úton indult Bagosy táborához, ki részéről már útnak
eredt hamar alkotott hadával a tatárok ellen. Utjában Karácson Tivadar
is Szodorayhoz csatolta magát, s együtt sok magyart mentének meg
száguldó kisebb tatár csapatoktól.
Gerai Mahmud Abdul khán vezérlé a még ép tatár sereget, ez a
nagybányai harczból szabadultakkal számra tizezeret fölmult, s
pusztító özönben áradt el Szatmár vármegye keleti részén, főleg a
Szamos jobb partján; több ezreket fűztek lánczra magok után
hurczolván, a lakók legbecsesebb vagyonaikkal. A tüzes khánfi oly
sebesen vezérlé seregét, hogy lehetetlenné vált a lakosok nagyobb
részének magokat s vagyonokat előtte menteni; a kik megfutottak,
Ugocsába vevék útjokat, ez Abdul khán tudtára esvén, utánok küldé
serege egy részét s maga a nagyobbal Bagosy ellen indult.
Nem szándékozunk leírni a köz inséget, melyet a krimi csapatok minden
felé terjesztének, csak azt akarván a gyász esetben érinteni, mi
beszélyünk folyamához szükséges. Ez bennünket a Szirmay családhoz
vezet vissza, mely Ugocsában tartózkodék Fertős-Almás helységben. Ezen
falu a Túr partján fekszik, mély alacsony tájékon, mocsároktól
körülfogatva, melyek a Túr áradásaitól neveltetve, bizonyos erősséget
adtak a helységnek, házai többnyire agyagból és fából inkább fonva,
mint építve valának, csak itt-ott emelkedvén egy tehetősebb gazdának
vályog laka, kővel Szirmay takaros úri házát, s a templomot kivévén,
egy épület sem dicsekedheték. Az egyház régi erős épület vala
zsindelylyel fedve, csak tornya látszék ingadozó állapotban sínlődni,
mit tág repedései, s nem épen egyenes állása árultak el. Ezen időben,
melyben olvasóinkat ide vezetjük, az esthajnal első borúja kezde
terjedni, s az áradt mocsárok keskeny düledező töltésén halkkal
ballagtatá a csordás barmait haza felé, midőn lódobogást hallván maga
után, hirtelen hátra nézvén, egy sebesen vágtató lovagot pillanta meg.
- Utat!--kiáltá ez már messziről,--tágíts a töltésen, mert hírem oly
szomorú, hogy a pap zsákjába is alig férne be.
- Csak nem fullaszthatom vízbe a teheneket.--Viszonzá a csordás.
- Jobb oda, mint a tatárok gyomrába.--Vala a lovag válasza.
- A tatárok!--sóhajta elsápadva és meredten a csordás.
- Azok bizon,--rémíté őt tovább a lovag, ki a teheneket elérvén,
kénytelen volt megállani az elzárt úton.--Már nyomomban vannak! Nem
látod Nagypalád felett a füstöt, nemsokára magosan fog piroslani, ott
már a tatárok gazdálkodnak.
- Az úr Isten s a pécsi boldogasszony segítsen tehát bennünket. -
Kiáltá a csordás; de a lovag kirántá nyergéből csákányát, ütlegeket
osztva mindenfelé, a nem nyájasan érintett tehenek futáshoz láttak, s
a szűk töltésen egymást szorítván, kevés perczek alatt az egész csorda
vad rohanásnak eredt végig a gáton kolompzúgás és sűrű bőgéssel,
köztök a lovas vágtatott, s hátul a csordás ügetett, ostora
csattogatásával még inkább nevelve a zavart. A szokatlan lármára több
lakosok gyűltek a falu végére, és kik a mezőről haza mentek,
megállottak fölvilágosítást várni; ennek megadásában épen nem késett a
csordás, mert mihelyt hallhatónak vélte szavát, torok szakadtából
ordított: «a tatárok!--a tatárok!--már lángba borult Nagypalád!» -
Ez elég vala az egész népségbe ijedési lázt űzni, s őrülten futottak
az uraság lakja felé, ott, hol mindig és minden inségökben segítséget
találtak, most is menekvést keresőn. Vastagon tódult be a sokaság az
ősi szokás szerint mindig tárt kapukon, s az udvar alig adhata helyt a
tolongó és folyvást szaporodó népnek, ez legtarkább vegyületben
rimánkodék, minden nem és kor hangváltozásain, s bár csak
töredékekben, de még is elég körülményesen festék a még nem ösmert, s
csak a csordás fölkiáltásából sejtett bajt. A falu utczáin uralkodó
zűrzavarban gazdái példájára a csorda is el látszott veszteni eszét,
mert a helyett, hogy a tehenek és bornyúk szokásokként haza tértek
volna, a néptömeggel az udvarba tódultak, itt bőgések erőszakosan
nevelé az egész zűrzavar hatását, Szirmaynak harsány ugatásra indított
számos kutyáival együtt. Az idétlen zaj kihívá Szirmayt és családját
is, a tornáczról kérdé a sokaságot: mi baj hozta légyen őket udvarába?
Egy ön lármájában elfuló kiáltás lőn a felelet, míg végre az előbbi
lovag a tornáczig magának pályát törvén, a szóláshoz helyet ugyan, de
csendet nem nyert. Szirmay és cselédjei egyesült törekvéseire az
embertömeg elnémult, s csak a barmok és kutyák zajával kellett a
hirnöknek küzdeni, mire is így harsogá el gyászos zsoltárát.
- Én Nagypaládról jövök lóhalálában, jelenteni a tekintetes úrnak,
hogy a tatárok már oda rontottak, sőt azóta már alkalmasint Batár és
Csedreg is égnek, azért tehát szaladjon, a ki bír, s a ki nem bír,
szánja meg bűneit, mert az holnap nehezen eszi tiszteletes uram
kezéből az urvacsorát.
- Ember nem ijedséged hagymázában beszéllesz-e?--megfontoltad, mit
tesz egész helységet csak amúgy bolondjában rémíteni?--Mondá bátor
feddő hangon Szirmay.
- Higyjen az égnek tekintetes úr, ha nekem nem hisz,--nézzen föl: itt
Batár,--ott Nagypalád, amott Csedreg égése pirosítja az eget; látja a
füstgomolyt felettük? sok halálhörgés száll abban az Istenhez.--A
mutatott tájékra fordítá mindenki szemeit, s a már homályosabb
szürkületben tagadhatatlanul látható lőn az ég iszonyú verese, barna
füsttömegekkel szegetve be, s az iszonyú látványban kiki halálitéletét
tetszék olvasni, oly némán, oly meredten bámulának a gyászos
tüneménybe, míg a hirnök szavai új rettegésbe nem olvaszták föl a
régit.
- Ezzel az estét üdvözlik, majd az éjfélt Almással fogják
világosítani.--Eddig mérséklettek voltak az idegen szavai, s épen
semmi különöst sem mutatók; de most egy percz alatt elváltozott arcza,
előbbi hidegségét egy majdnem határtalan dühnek jelei válták föl, és
szörnyű káröröm és boszúvágy lőn uralkodóvá vonásaiban, a mit
szántszándékkal nevelt. Borzasztó hahotára fakadva megtöré mérges
indulatjának minden gátjait s e szavakban ordítá boszúját Szirmayra.
- Szirmay István kételkedjél, ha lehet szavamon, fájdalmas az
igaztalan büntetés; de még fájdalmasabb a tatár rabság a kevély magyar
nemesnek. Menekedjél meg ősz vitéz,--itt a boszú ideje, melyet én
hőbben karolok át, mint Szodoray úrfi most, ha lehetne, szép hugodat
ölelné; de arról már rég hegedült szent Dávid.
Most vizsgálta élesebben a lovagot Szirmay s a legmélyebb harag
veresíté egyszerre arczait, azt megösmervén, s így szóla gyorsan,
részint hozzá, részint a néphez intézve szavait:
- Gonosztévő, te mertél ide jönni.--Ragadjátok meg, ez Pintye Gregor,
- a gyilkos haramia!
De a zsivány,--mert jól ismert reá Szirmay--el volt erre készülve,
hirtelen pisztolyt ragada gubája alól, és jobbkezével éles baltát
villogatva, lovára veté magát, kik hozzá közelebb állottak, rémülten
vonultak az első pillanatban vissza, s talán nem annyira fegyvereitől,
mint nevétől, a távolabbak nem is értheték Szirmay parancsát, s utat
nyitának a sebesen elvágtatónak. Ez a kapu előtt kevés pillanatokig
megállott, s előbbi hangján fölszólalt:
- Szirmay! még éjfél előtt számolunk. Jó, hogy megösmertél, magam
jöttem a boldog hírrel, mert irígylem minden másnak ezen nagy
szerencsét; évek óta forralám a boszút, de annál rettentőbbé főtt ki.
- Még többet mondott volna a haramia; de a föleszmélt nép már
zúgolódni kezde, megsarkantyúzá tehát lovát s elnyargalt, hangos
kaczaj között e szavakat kiáltva vissza:
- Nemsokára ismét meglátjuk egymást!
Most a nép ijedése kétségbeeséssé vált; mert a szomszéd faluk több
lakói, kik a veszély előtt elillanhatának, érkeztek az udvarba, s
iszonyú színekkel festék földieik szerencsétlenségét. Szirmay törekvék
ugyan, de hiába a nép félelmét józan okok által mérsékelni, mert míg
igyekezetében sógornéja és huga, kik hozzá, mint védőjökhöz erősen
ragadtak, hátráltaták, a nép sem vala képes valami okosabbat
hallgatni, vagy azt fölfogni; e felett Szirmay szavai is csak puszta
vigasztalásból s bizonytalan reményből állottak, mert a közel nagy
veszedelemben maga is átlátá a szabadulás lehetlenségét, a nép ugyan a
félelem első eszközére, a futásra vetemedett; de ennek hasztalanságát
a minden oldalról lángoló faluk jelenték, mert a tatárok hihetőleg
Pintye Gregor javallatára egy kört vontak Almás körül. Ugyanezt
bizonyíták a szomszéd falusi szökevények is; de sokan Almás lakói
közül nem akarák magokat az utolsó reménytől is megfosztatni, és
szaladásnak eredtek, hanem a réteken száguldó tatárok hamar kiragadák
őket csalódásokból.
Ez alatt mély sötét lett, az éjszaka holdatlan vala, csak az ég
legmagosabb kúpjáról ragyogtak a csillagok, míg a láthatárra konyult
oldalait a lángba borult faluk égése veresíté, s mint a homály nevelé
a lakosok félelmét, a rettenet minden alakjának még borzasztóbb
idomokat kölcsönözve, úgy a homályban mindig világosabban dühöngő tűz
azt, a mit örök sötétben szerettek volna tudni, ragyogtatá ki. A
félelem azon állapotja lelkünknek, mely legelőbb emlékeztet az
Istenre, mert földi segedelmet nem remélve, tőle óhajtjuk csak s tőle
várjuk a szabadulást; így a nép is a futás lehetlenségét megismervén,
a templom felé tódult, a szent helyet elég erősnek vélvén daczolni
vagy legalább szelidíteni a pogányok dühét, s hogy ott buzgó imádságok
az Isten csodáit fogja levezetni segedelmökre, és mennyköveit a
tatárok ellen. Hagyjuk el azonban a sokaságot, mely örömben, búban és
minden indulatban örökké és mindenütt ugyanazon egy itélet és ész
nélkül habozó tömeg; s forduljunk azokhoz, kiknek sorsok, mint
elbeszélésünk fő tárgya, sokkal érdekelőbb. A Szirmay családot értjük.
Szirmay István bátornak mutatta magát a veszélynek ezen elkerülhetlen
támadásában is, de bátorsága nem lehetett azon lélekébresztő és
szabadulást igérő, mely máskor lenni szokott, hol, bár mily
fáradsággal is, erejében állott a veszélyt elhárítani; bátorsága most
inkább elszántság vala: erős lélekkel tűrni a sors csapásait, s az
élet sokféle viszontagságaiban tapasztalás által megkeményült lelke az
aggodalom semmi érzetét sem hagyta volna festeni rajta, ha csupán
egyedül lenne kitéve a jövő szenvedéseknek; de egy pillanat szeretett
testvérének özvegyére, s édes Ilkájára, kit élte gyönyörű virágában
ennyi vihar fenyegetett erőszakos letöréssel, elcsüggesztheték a
legerősebb szívet is, melyben gyengédebb érzetnek csak szikrája is
pislogott.
Az anya keblére szorítá leányát, s csak búja és félelme, melyek leánya
iránt gyötrék őt, tarták vissza az ájulástól, s a lányka sűrű
könyhullatással és zokogással nyomá el vagy nevelé fájdalmát, míg
magát csak szerelme tevé talán képessé a bajnak ellene állani. Így
kevéssé meg lett törve Szirmay lélekereje, s ha ez épen nem lőn is
láthatóvá rajta, de legalább észrevehető volt, hogy nem csekély
erőködésbe került neki nyugodt elszánást mutatni.
Az udvar már puszta lett, s a közel templomból hangzott által a nép
tompa zúgása, csak egy két hív cseléd álla még körülök. Szirmay sejté,
hogy a magány még mélyebbé teendi gyötrelmöket, mert sokakkal
megosztott fájdalomnak jelei lármásabbak ugyan; de a magányos benn a
szívben uralkodik, azt marczangolva kínzásaival. Ezen okból a
templomba vezeté rokonait Szirmay és azután mind maga, mind jobbágyai
becsesebb vagyonát oda hordatá, minden található fegyverekkel együtt,
az elsővel a tatároktól éltüket akará megvásárlani, az utóbbiakkal, ha
mindjárt boldog foganatról álmodni sem lehetett, legalább tekintetet
czélzott magoknak szerezni s minden talán előadandó fordulatára
sorsoknak készen lenni.
Ezen foglalatosság alatt már az éjfél közeledék. Még eddig semmi sem
háborítá a falu csendét, csak a templomban nyüzsgött a tolongó sokaság
zaja gyermekek és asszonyok sírása vegyülve belé; de a veszély
irtózatos jele, az égés, csillogó veresben mutatkozék a templom
ablakain s az elzárkózottak sápadt arczait természetlen pirossággal
festé. Épen midőn az ajtó belülről elrakaték, zendült meg még
meglehetős távolból az ellenség nyers kurjongása s a künn maradt ebek
harsányabb ugatása jelenté közeledését. Azon mértékben, melyben a zaj
künn nőtt, csillapodott az a templomban, végre csak itt-ott ütött ki
egy elfojtott zokogás, egy mély sóhaj--s a félelem még a lélegzést is
visszatartani látszék.
A tatárok már valóban a faluba rontottak s a boszút lihegő Pintye
Gregor vezeté őket zsákmányok felé. Kesergett ugyan a haramia, hogy
azt, a mit, mint iszonyú lelke rég óhajtott ünnepét, csak egyedül
magának akart föltartani, most másokkal megosztani kénytelen, de ezt
annak tudása pótolá ki, hogy boszúja a legtökéletesebb leend, mert
Szirmaynak mind ön, mind szeretett rokonai személyére egyszerre és
elháríthatlanul fog lecsapni s e felett ha magát a dologba nem
vegyíti, a tatárok könnyen akadhattak volna nála nélkül is Szirmayra,
így pedig a bosszúban semmi részt sem vehetne. Ezért kereste ő föl a
tatárokat, kik a haramiát, mint hasznos szövetségest, nagy örömmel
fogadták, az ismeretlen vidéken kalauznak használhatván. Ő lett
vezetőjök Almás felé is, hová a gazdag Szirmayék kincseivel kecsegteté
őket,--Pintye Gregor tanácsára lepeték meg a falut oly hirtelen és
minden oldalról. A tatárok szerte bolygának a helységben, de pusztán
és kiürítve minden zsákmányra ingerlő portékáktól lelvén a házakat,
már morgani kezdének kalauzok ellen s a vezér szemrehányásokkal illeté
ezt; de a haramia nyugodtan mutatott a templomra e szavakkal:
- Az almásiak most földi számadásokat teszik az égiekkel, ott
könyörögnek a gyávák mennyei életért, mert a földit védelmezni nem
bírják.
Kettőztetett ordítással rohantak erre a tatárok a templomnak, de az
erős és belülről elrakott ajtó daczolta a betörést, fejszéket hoztak
azt bevágni, míg Pintye Gregor harsány szava érthetőleg a bentlevőknek
zengé e fenyegetést:
- Nyissátok ki az ajtót, mert fejetekre perzseljük a templomot!
Szirmay átlátá, mily haszontalan légyen ellenzése ezen erőszakos
kivánságnak, azért fölnyittatá az ajtót, csak kihallgatást kérvén
előbb. A tatárok vezére, egy krimi murza (tatár nemes) nem volt minden
emberi érzetből kivetkezve s mélyen hatott reá a templomba vonult
népség félelme, kijelenté azért, hogy életét senkinek bántani nem
fogja, ha vagyonokat önként kiadják, de a rabságból csak aggság és
gyengeség menthet ki. Szirmayné és leánya magok veszedelmét felejtve,
nyomultak elő rokonjok felé, midőn őt a tatárok közelében láták,
legalább vele vágyván a szerencsétlen zsákmányává lenni, nehogy
szokott gyámoktól megfosztatván, ne legyen paizsok a sors csapásai
ellen. A murza alig pillantá meg Ilkát s elbájolva lőn szépségétől.
- A próféta koporsójára! ezen rózsát Abdul khán szakaszsza le! -
Legények, vigyétek el a szép leányt, de annak fejét üttetem el, ki
ferdén mer ránézni.--Szava teljesítteték, az anya átkarolá leányát,
az egyért esedezvén, hogy gyermekétől el ne szakasztassék.--Az nem is
történik: mert asszonyom, te is velünk jösz.--Monda a vezér.--A
kitől váltságdíjt várhatunk, elragadjuk azt, ha Ábrahám szakállánál
vénebb lenne is. S te öreg úr mutasd meg kincseidet s azután készülj
velünk az útra, hallottam már én, hogy ti gazdag rokonnal
dicsekedhettek.
- Uram! nem úgy alkudtunk,--mondá a közel álló Pintye Gregor,--ezen
öreget én díjul kértem fáradozásaimért, kincseit megtarthatod.
- Hitetlen eb!--riada föl a murza.--Hogy mersz szólani?--Hitvány
szolgálatodat megjutalmazom, de míg urad vagyok, magad tetteimbe ne
keverd, mert egy égő ház szarufájára akasztatlak.
- Mi hát a váltságdíj ezen öregért?--kérdé daczosan a haramia,--én
megfizetem, csak hatalmamba add őt.
- Az Istenért, ne tedd azt, rokonink sokkal többet fizetnek. -
Esedezék Ilka, míg Szirmay némán állott és megvetőn tekinte a
haramiára.
- Nem is szoktam haramiákkal alkudozni,--felelé a murza,--ettől
megóvlak öreg, de most kincseidet add elő.
Szirmay a templom hátulsó részébe vezeté a tatárokat s által adá nekik
pénzét, mely a drágaságokon kívül nagyobbrészt aranyban egy tetemes
öszvélyt tett, mit a murza öröme is bizonyított. Ez alatt a tatárok a
templomban lévő többi javakat szedék föl s rabszíjakra füzék a lakók
színét mind a két nemből, kiknek reggelig, mert a tatárok az éj
hátralevő részét nyugvásra szánták, idő engedteték búcsút venni
honoktól és kirabolt telkeikben siránkozni gyászos sorsokon. A falu
iránt szokatlanul kegyelmes volt az ellenség, talán a nevezetes
prédáért, mert azt az otthagyott véneknek és kis gyermekeknek épen
engedé által.
HUSZONNEGYEDIK SZAKASZ.
A khánfi leírása.--Ujvárosi csata. Kik és mikép harczoltak ottan.--A
dragonyos
kapitánynak alkalom adatik kedves kivánságát teljesíteni és mikép
használta azt.
Míg a mellékcsapat Ugocsában zsákmányolt, Gerai Mahmud Abdul khán
Szatmár keleti oldalát tevé pusztításai láthelyévé. A tatár herczeg
bátor tüzes ifjú vala, inkább vad, mint kegyetlen s ha tettei néha az
utolsó indulatnak jeleit adták is, azt nevelésének és nemzete
szokásainak lehetett tulajdonitani. Rablást, pusztítást ő keleti
eszméi szerint a háború szükséges és talán dicsőséges részeinek
tartott s tudván, hogy táborozásának híre s foganatja csak a
hazahozott zsákmányból és rabokból itéltetik meg, épen nem mulasztá el
ezeket, bármi módon is szaporítani, vad csapatjai a nélkül is készek
lévén minden kegyetlenség elkövetésére, melyeket, ha nem parancsolt is
fejedelmök, de nem is tilalmazott, mert ő minden fölgyújtott falu
lángjában dicsőségét és minden keresztény templom égésében igaz hitét
látta fényleni s e felett az izlám, melynek buzgó követője vala,
parancsolá a keresztények üldözését és elei s a keletnek minden
nagyjai, kiket az ifjú csudált, nem jutottak szelidebb módon
dicsőségökhez. Így vallás, példa, szokás, nevelés, az emberi lélek
leghatalmasabb ösztönei egyesültek a khánfi eredetileg talán szelidebb
természetét vaddá változtatni; de ő mégis földieinek legnagyobb részét
fölülmulta észre s vitézségének már több helyeken ragyogó jeleit adá.
Meghallván a herczeg Bagosy közelgését, legottan visszahívatá az
Ugocsába küldött csapatot s ezzel egyesülvén, fölosztá seregét. Rabjai
már vagy nyolcz ezerre mehettek s átlátá a vezér, mily alkalmatlan,
sőt veszélyes legyen ily nagy számnak megőrzése közel az ellenséghez,
a melytől szabadítást reménylett. Azért kétezer embert velök őrizetül
külde, kik a szorosan kötözötteket Moldova felé hajtsák. A Túr jobb
partján húzta össze seregeit Abdul khán s minekutána rabjaitól
menekedék, készült a másik partra általkelni.
Bagosy seregei alig voltak két ezeren felül s a tatárok még mindig
lehettek legalább tízezeren. Újváros a Túr bal partján fekszik, egy
nevezetlen mezővároska; benne és körüle üté föl Bagosy táborát. A túl
parton Rózsapallag helysége terül el, most a tatárok szállása. Ezen
időben a két helységet egy fahíd köté össze, mely Ujvárosnak fő
utczájára nyílt. Használva a hely ezen javát, az utczát fölsánczoltatá
Bagosy s ágyúit vonatta belé, az egész hídon uralkodó állásba, a parti
házakat puskásokkal rakatván meg, visszaűzni a hídra törekvő
ellenséget, egy kétszáz embernyi német vonal gyalog csapatot a városba
helyezett tartalékul s a mellettek levő dragonyosok közé Türkenfrasz
is állott, ki jól fölpoharazván a csata előtt, esküvék: ha a dolog
retirádára kerülend, jobban fog vitézkedni a tatárok, mint őse valaha
a szent földön a szerecsenek ellen, hol iszonyú tettei miatt a
Türkenfrasz nevet nyerte Fridrik Barbaroza császártól. A magyar
lovasság kevés gyalogokkal, részint a mezőváros szélin, részint
azonkívül állott.
A tatárok déltájban sebes rohanással támadák meg a hidat; hanem a
magyarok kemény tüzelése épen oly gyorsan űzé őket vissza; nehányszor
ismételt törekvések mindig hasonló sikerrel koronáztaték, sőt még este
is tüzelének rosszul irányzott puskák és ágyúkból. Bagosyt azonban meg
nem csalák az áltámadások, éles esze korán átlátá az ellenség
szándékát. A Túr tudniillik annyira apadt, hogy Ujvároson alól több
helyeken átlábolható vala s ezen tájon a folyó mentében sík rétek és
mezők terjedtek el, éjszaknyugotra egy a folyóba nyúló mocsár által
záratva. Nyugotra a folyammal szemben egy erdő terjedett, nem nagy
ugyan, de sűrű, alsó széle s a mocsár között keskeny mezőség vonult
el, míg felső vége a mezővárossal egy vastag csere által majdnem
egyesült. Maga a mezőváros, mely a lapály délkeleti határa volt, egy
domborodásra vala építve s a rétek felől elég meredeken egy ellenséges
támadás akadályoztatására emelkedék földje, annál inkább, mivel több
vízmosások, mély utak és csalitok által volt keresztül borozdálva. A
rétség tehát minden oldalairól körül lévén fogva, kelepczébe vonhata