Szirmay Ilona: Történeti regény - 13

neki hallgatást parancsolt, s erőt véve magán, fölkelt és tiszta
csengésű hangján, melyet a fájdalom elnyomása inkább lágyabbá és
epesztőbbé, mint tompává tett, énekelni kezde, s mintha szavait éghez
és tengerhez intézte volna, méré fölváltva szemeivel a két határtalan
elemet, kérőn talán az elsőt, hogy nyújtson segédkart gyötrelmeiben, s
a másikat, hogy ne ragadja őt még távolabb hazájától.
Szirmay Ilona éneke.
Tenger iszsza könyemet,
Búm hazámba nem mehet
Vad habokba járva,
Honomért e köny omol,
Sírok itt,--s ki tudja hol? -
Én szegény kis árva!
Kínoz a bú véresen.
Jó anyám, hű kedvesem
Mentsetek meg engem.
Vad pogánynál rab vagyok,
Szenvedésim oly nagyok.
Tán ez óra végem.
Im leányod itt sohajt
Egy végetlen hosszú jajt,
Tengerár keserve.
Ah! szerelmem hajnala
Vész s homályba elhala,
Bút szivembe verve.
Ott, hol a Szamos dagad,
Vajha lenne még szabad
Kedves keblen égnem.
Itt csak a halált lesem,
Jó anyám, hű kedvesem
Mentsetek meg engem!
Egy gyöngéd érzékes keleti rege, hogy a fülemile a rózsa halálát
gyászolja szomorú dalában, s ezen egyszerű idea lelket és érzelmet önt
a természet dalába, de talán búsabbá teszi azt, mert azon édesen epedő
panaszok egy bizonyos tárgyért ömlenek; úgy a legigénytelenebb dal, ha
az éneklő akkori lelki állapotját fejezi ki, mélyebb, úgyszólván
lelkiebb benyomást tesz a hallgatóra, mint a legfellengzőbb hymnusz,
mely puszta időtöltésül zeng, s csak a művészet és az ének
mechanismusa által bájoló. Itt nyilván mutatta az ének ebbeli hatását,
mert maga Judith, ki minden baleseten és szerencsétlenségen legfeljebb
is csak mérgelődni, de sírni épen nem tudott, ha csak haragból nem,
könyekre fakadt, melyek mindig sűrűbb és sűrűbben potyogtak szemeiből,
s később egyes megszakasztott sóhajtások következtek, folyvást
gyorsabban, végre hangos zokogásra fakadt, mely szüntelen növekedvén,
már jóval az ének vége után szinte nevetségessé vált erőszakossága
által, s mivel már zokogáshoz jutott a fürge menyecske, jónak vélheté
egyúttal elvesztett férjét is megsiratni, mert búja egyszerre panaszos
szavakba ömledezett, melyek, bár melodiájok nem volt oly gyászosan
epesztő, s nem gerjeszték a hallgatót oly lágy fájdalomra, mégis
legalább nevető szánakozást támasztottak keblében.
- Jaj Istenem! irgalmas Istenem! meglátom-e még valaha Nagybányát? -
Mily keserűség ezeknél az átkozott pogányoknál rabnak lenni,--hiszen
itt bezárják a szegény asszonyokat, mint nálunk a tömött libákat. -
Jaj édes Kristófom, megrepedne a te lágy szíved, ha tudnád, mily
szomorúságban él kedves Jutkád. Kristóf, édes Kristófom, hát te
mennyit fogsz sírni érettem.--Csak újra meg ne házasodnék az
átkozott, míg haza vetődöm. Csuda, hogy még eszem el nem hagyott, ha
még sokáig így tart, holnapig meghalok.--Jaj segíts Istenem!!
Még talán tovább is folytatta volna Pióczáné siralmait, de egy új
tárgy vonta a két szomorú hölgy figyelmét magára: egy sajka ereszkedék
az öbölbe, s a kedvező szél s evezők ereje által hamar a part közelébe
jutott, tövébe azon alacsony sziklának, melyen Ilka és Judith ültek. A
sajkában nehány tatár, s két idegen moldovai öltözetű volt, az
egyikben Ilka tüstént Bogdanu Gyurka kapitányra ismert, s talán
öntudta nélkül elsikoltá magát, a kapitány reá tekinte, s mintha
meglepetve a látványtól, kételkednék, merően nézé jó darabig a
leánykát és tatár kisérőivel szólván, a partra szállott, hol hamar
eltűnt Ilka szemei elől.
Ha Ilka valaha különös érzelemmel viselteték a moldvai kapitány iránt,
ez legfeljebb is nem gyülölség ugyan, de az utálatnak és megvetésnek
valamely neme volt, mégis maga sem tagadhatá a szegény leányka, hogy
ezen régi ismerősének véletlen megjelenése örömre gerjeszté inkább
indulatait, a mennyire tudniillik elfogult lelki állapotja s hosszú bú
által bágyadt rugóssága lelkének az öröm élénkségét fölhatni engedék.
Mert Bogdanu legalább oly ember vala, kit ő honában és boldogabb
napokban tanult ismerni, s így a magában kellemetlen jelenés, édes
emlékezeteket ébresztvén föl, maga is, ha nem édessé, legalább
elfogadhatóvá változik. Aggva függtek Ilka szemei azon úton, melyen
Bogdanu eltűnt, s már huzamos ideig várakozván, félni kezde, hogy a
kapitány vagy reá nem ismert, vagy épen boszúságból fölkeresni sem
akarja. Ezen kétségből nem soká maga Bogdanu vonta ki hősnőnket, Jeffi
murza társaságában közelítvén.
- Tehát ezen leány az, kit te megvenni, vagy a mint mondod,
megszabadítani akarsz?--Kérdé a tatár, Ilkára mutatván, Bogdanut.
- Ugyanez.--Felele a bojár, szokott hidegsége egy kevéssé, de alig
láthatólag fölolvadván.--Mit kivánsz érte?
- Négyszáz zechint.
- A khánnak százat sem fizettél, ez iszonyú nyereség volna oly rövid
időre--viszonzá alkudólag Bogdanu Gyurka.
- Ha Stambulba viszem, ezeret is megkapok.--Mondá szárazon a kalmár.
- Egy szó mint száz! százötven zechint adok, még úgy is elég
nyereséged lesz.
Ilka örömmel hallgatá a két alkudozó beszédét, eszébe sem jutván, mily
illetlen volt a bojártól jelenlétében alkuba bocsátkozni saját
személye felől, s fukarkodni egy leány megszabadításában, kibe ő mégis
szerelmes vala. De csüggedt a leányka reménye, midőn tapasztalá,
mennyire távoznak az árban egymástól az alkuvók.
- Százötven! ha-ha-ha!--röhöge a vén murza hosszú szakállát
simogatva,--egy fiatal legény ne legyen ily zsugori leányvásáron.
- Nem akarok sokat csevegni, tehát röviden mondom: kénytelen vagy a
leányt százötven zechinen nekem adni.--Mondá szokásánál valamivel
erősebben Bogdanu.
- Ha-ha-ha! guar kénytelen! a próféta szakállára ez iszonyú!--kiálta
föl Jeffi murza, és szakálla jobbra-balra lengett nevettében.
- Korán kaczagsz, öreg!--szóla a bojár diadalmas gúnynyal.--Vedd
ezen írást és olvasd--s ruhájából egy iratot húza és a kalmárnak
nyújtá. Ez még mindig nevetve tekinte bele; de alig futá által
tartalmát, s a vénség minden redői megkettősültek homlokán, s csak
azért nem sápadt el, mert arczai különben is vetekedtek az aszott
falevél színével.
- Hát uram?--Abdul khánt nehéz volt megőrzeni, hogy minden törvény
ellen lakodra ne rontson, s azért az öreg khán jobbnak találta Szirmay
Ilonát egészen elküldeni a Krimből, én vajdám dolgaiban épen Bakcsi-
Szeraiban voltam, s elvitelére ajánlám magamat, s azért ezen írásban
rád parancsolt a khán, hogy Ilkát mérsékelt áron tüstént által add.
- De uram, százötven nagyon kevés--mondá már könyörgőleg a tatár.
- Egy párával sem többet--viszonzá határozottan a bojár.
- Legyen áldott a próféta neve. Vidd el, ha a khán parancsolja -
viszonzá fájdalmasan Jeffi murza.
- És hazámba fogsz-e vinni?--kérdé örömöt lihegve Ilka a bojárt. Ez
habozott a felelettel, végre mégis alkudozó hangon rebegé:
- Előbb Jászvásárba, onnan--azután--onnan hazádba, ha egy kérésemet
teljesíted.
Ilka örömében nem is hallá a bojár végső föltételét s örömtől eltelve
borult Judith nyakára, de ez sírt.
- Hát a kisasszony elmegy, én csak egyedül maradjak itt?
Ilka megszáná szenvedése társnőjét, s kéré Bogdanut váltsa ki őt is,
mind magáért, mind Judithért bő visszafizetést igérvén. Bogdanu hamar
rá állott, kétszáz zechinért mindketten szabadok voltak--de csak
Bogdanu Gyurka hatalmában.
Ha eddig Ilka éjszakáit a bú miatt tölté álmatlanul, most az öröm
tartá őt ébren, s így annál könnyebben készülhetett az elutazásra,
melyet Bogdanu a következő nap kora reggelére határozott. Egy tatár
katona-csapat kisérte őket a határokig, kiket a khán maga rendelt
Bogdanu, mint a moldovai vajda követe mellé, s talán még más okokból
is.
Az utasok minden kellemes vagy kellemetlen kaland nélkül értek el
Jászvásárba.
HARMINCZKILENCZEDIK SZAKASZ.
Mik történtek Jászvásárban, s miképen egy ajtó nyilásán
a moldovai kapitány nagyon elhűlt.
Ilka az egész úton okot lelt elégedve lenni a bojár bánásmódjával, s
ez Jászvásárba érkeztekor is megmaradt, de csak egy-két nap örülhetett
tisztán a leányka, elmélyedve azon édes reménybe, hogy nemsokára
otthon kedveseit karolandja, de ezek egéből hamar kirázta őt Bogdanu;
ugyanis egy este, kevés nappal megérkezésük után, belépett hozzá a
kapitány, s a leányka már haza utazhatása hírét várá ajkairól hallani,
midőn amaz egy házassági ajánlással lépett elő, szokása szerint minden
tekervény, de egyszersmind minden szükséges előzet és ügyesség nélkül
is. Ilka elhalaványult, s első pillanatban felelet sem juta eszébe,
annyira meg volt lepetve a váratlan ajánlás által. Ámbár még a Krimben
félni kezdett, hogy őt Bogdanu csak nőjéül vehetni váltja ki, de
azótai barátságos s minden haszonleséstől tetszőleg ment magaviselete,
egy az előbbivel ellenkező és jó véleményt keltettek a kapitány felől
lelkében, innen magyarázhatni némító meglepetését, mely a bojár
ajánlatánál hülesztő ijedéssel fogta el szívét.
- Nem értett talán a kisasszony? ismét esedezem tehát nyújtsa nekem
kezét, mint férjének, s az oltártól egyenesen anyja karjai közé
vezetem.--Szóla másodszor a bojár, első kérése felelet nélkül
maradván.
- Nem gondoltam, hogy az úr ily föltétellel váltott ki a tatár
rabságból. Van ugyan joga hálámra és kérje a váltságdíjt kétszeresen,
háromszorosan, rokonim megadják, de hogy egy tetszésem elleni
házasságban boldogságomat föláldozzam, azt tőlem józan észszel senki
sem kivánhatja.--Felelé Ilka majd több, mint asszonyi
határozottsággal, de inkább egy megbántott, mint egy megbántó hangján.
- S ha ki nem váltottam volna a kisasszonyt, eddig már egy török
karjaiban rabnő lenne és nem feleség.--Viszonzá Bogdanu Gyurka, és
könnyen kitetszék beszédéből, hogy nagy erőlködésbe kerülhetett neki a
szemrehányás hangját elnyomni.
- Talán az Isten máskép segített volna rajtam, de ha úgy is, ok lehet-
e az egy keresztény előtt kényszerítésre, hogy egy pogánynál rosszabb
lett volna állapotom?
- Igen, de én szeretem a kisasszonyt--mondá majdnem tüzesen Bogdanu.
- De tudja már, hogy anyám és bátyám e házasságot ellenzik, s
remélhet-e boldogulni velem, tudván, hogy én mást szeretek? Kérem,
azért álljon el ezen szándéktól, s fogadja egész hálámat, s kérjen
pénzt eddigi jótettiért, a mennyit akar.--Mondá esdeklőleg Ilka.
De a bojár, ki fentebbi szerelemvallásakor talán minden tüzét
kilobogtatá, ismét szokott hidegségébe esve, csak előbbi kérelmével
vítta a leánykát. Bogdanu szerette ugyan Szirmay Ilonát, de a szerelem
talán csak az egy fösvényen nem mutathatja mindenhatósága egész
hatalmát, így Bogdanu szerelme sem volt mellékes vágyaktól ment, s
épen, mivel tüze nem volt oly heves, félrelépései sem valának oly
csapongók; a leányka kezét óhajtotta ugyan, de mellette nem találta
megvetendőnek az általa nyerhető gazdagságot, s ezért akarta
kérésekkel megnyerni a leánykát, hogy rokonai megegyezését és kincseit
is megkaphassa. Sikeretlen látván azonban első lépését, egy második,
ezen esetre előre betanultra tért.
- Jól van, a kisasszony Szodoray után búsul, eddig szánakozásból
szólani nem akartam, de tudja meg most a szörnyű megcsalatást:
Szodoray előbbi kedvesét elveszettnek tartván, azóta megházasodott.
- Ez hazugság, lehetetlen!--kiáltá Ilka, s bár valóban kétlé a bojár
állítását, mégis minden vére arczaiba lövellett.
- Ugy van, ő megházasodott,--ismétlé Gyurka--s most az ajtó megnyilt
s elhülve tekinte ki a kapitány.
NEGYVENEDIK SZAKASZ.
Ki jött be az ajtón, s ki vezeté őt? miből kitünő, hogy a moldovai
kapitánynak nagy oka volt
az ajtónyiláskor elhűlni.--Judith szúrós beszédei.--Hosszú éj után
hajnal kezd hasadni.
Pióczáné ifjasszony, ki Bogdanu minden vigyázata mellett is ki tudott
lopózni, lépett be s kezénél fogva vezeté Szodoray Boldizsárt.
- Kisasszony! kisasszony, itt van Szodoray úrfi! az utczán leltem őt,
Tatárországba akart utazni, minket kiváltani!
- Boldizsár!--Ilka!--kiálták a szeretők, s egymás ölébe forradva,
adák és vevék a nem reménylett viszontlátás kéjeit, mely
szerelmeseknél a föld minden üdvei között a legnagyobb, legtisztább
lehet, csak azért is, mert az egész külvilágot, s magát az életet is
elfelejteti. De Bogdanu, mint hinni lehet, egészen ellenkező
érzésekkel tekinté a magas öröm jelenetét, mely neki minden reményeit
egy rövid percz alatt tönkre tette, azt gyenge lelke is átlátá, hogy
itt állapotját jóvá tenni, vagy azon becsületes módon segítni nem
lehet, erőszakot pedig gyávasága elkövetni nem hagyott, ha talán
roszasága javallott volna is, és e felett most békés időkben ily
valamit tenni nem is vala tanácsos. Azért legjobbnak találta a dolgot,
mennyire lehet, javára fordítani, s abból a legnagyobb hasznot húzni,
így legalább, ha szerelme üres kosarat kapott, fösvénysége teli
erszényt nyerhetett.
Judith pedig, míg a szeretők boldogságukba merülve a bojárt egészen
elfelejték, nem mulasztá el dicső szokása szerint ezt boszantani.--No
uram, most kegyelmed nélkül is elmegyünk Magyarországba.
Ezen szavakra föleszmélt Szodoray, s Bogdanuhoz fordult. Azonban
mindeddig a bojár tetteinek csak nemesebb részét, a kiváltást tudván
Pióczánétól, igen nyájas barátsággal viselteték iránta.
- Most valóban tiszteletet és hálát gerjeszt keblemben, kapitány úr,
azért baráti jobbomat nyújtom. Bocsásson meg, ha valaha talán nem mai
barátságommal állottam kegyed előtt. Kérem, mondja meg: mi tartozásom
ezen drága kincs kiváltásáért, hogy legalább ezen csekélységben
meghálálhassam tettét.
Bogdanu egy hosszút pillanta a beszélőre, és azon henye elbizottságot
vévén föl, melyet ő talán férfi méltóságnak tartott, széles lusta
hangján, de még sem oly bátran, mint hajdan Jeffi murzával, alkudozni
kezdett.
- A kisasszonyért négyszáz arany, s ezen párduczbőr és fényes forgó,
mely most kegyelmeden díszlik, de csak úgy, ha ezen menyecskéért is
száz aranyat fizetnek.
- Nem fél kegyelmed az Istentől?--kiáltá Judith--hiszen
Tatárországban mindkettőnkért csak kétszáz aranyat fizetett. -
Szodoray szemei haragosan villogtak a bojárra, s máskor talán kérdőre
vonta volna alávaló fukarságáért; de itt Ilkája bírhatása forgott
fenn, s mik valának ezért a föld minden kincsei? s alig megvetőleg
szóla a fösvény kapitányhoz:
- Kegyelmed a föld legtisztább lényével is kalmárkodik, de itt a pénz.
- S kiolvasa ötszáz aranyat egy erszényből;--itt a párducz bőr,--s
maga veté azt a bojár nyakába.
Most könyezve simult oldalához Ilka, s kérőleg tekintve a bojárra
esdeklé:--Csak a kócsagot engedd el, az édes atyámról Boldizsárra
maradt ajándék.
- Épen azt kivánom,--viszonzá szárazon a bojár.
- Lásd Boldizsár!--folytatá a leányka kedveséhez fordulva--mily rosz
ember ez; nem csak, hogy ily sokat kér kiváltásomért, sőt még téged is
hűtlennek rágalmazott, azt mondta, hogy már megházasodtál.
- Ne búsulj kedvesem,--viszonzá Szodoray--az alávalóság mindig
hazugsággal jár; s atyád árnyéka nem fog neheztelni, ha becses
ajándékát leánya szabadítására fordítom.--S most a forgót kalpagjáról
levevén, Bogdanuhoz intézé erős, mély utálatot kifejező hangon
beszédét.--Ha tudtam volna, hogy kegyelmed ily alávalóságot képes
elkövetni, sohasem ajánlottam volna baráti jobbomat, s most vissza is
vonom azt. Vegye tehát fösvény kivánata szerint ezen drága kócsagot,
de tudja meg, hogy legforróbb óhajtásom: bár fejestül levághatnám azt
ezen testről, mely viseléséhez gyalázatossága miatt oly kevéssé méltó.
- Uram, hát ez előbb oly bőven igért hálája?--kérdé boszúsan a bojár.
- A ki jótetteit pénzzel fizetteti meg, az egyéb hálára számot nem
tarthat.--Felelé Szodoray, s míg pillanata lángolón meredt a
kapitányra, jobbja a kardhoz nyúlt; ez összerémíté a félénk bojárt, s
zavarodását elrejteni, hamar egy zacskóba söpré az asztalon heverő
aranyokat, és szinte örömmel látá, hogy Szodoray menni készült.
Boldizsár karon fogá Ilkát, s menő félben vissza tekinte Bogdanura. -
Uram, kivánságomat hallotta; de mindazonáltal óhajtom, áldja meg az
Isten több emberséggel, mint eddig mutatott.--S kilépett kedvesével,
szolgája pedig és Judith követék.
NEGYVENEGYEDIK SZAKASZ.
Az utasok Nagybányára érkeznek.--Mi illetlenül fogadtaték saját
lakásában
Pióczáné asszony, mily véres csata támadt, s ki eszközlé a békeséget.
Homályos este érkeztek Szodoray és Ilka Nagybányára s egy régi
ismerősüknél vettek szállást; de Judith férje lakát kereste föl, s
mennyire csodálkozék, midőn a boltot zárva lelé? Az udvarba lépett s a
konyhából egy szolgáló jött elébe.
- Mit csinálsz te itt?--kérdé Pióczáné nem legnyájasabban a leányt.
- Én ifjasszony, a mit egy becsületes szolgáló--vala a felelet.
- S ki szolgálója vagy?
- Piócza Kristóf kirugós úré--viszonozá majd oly hánykolódva, mint a
kérdés történt, a leány.
- Hogy is ne!--még szolgáló is kell neki?--szépen gazdálkodott a jó
madár--szolgáló!--majd kiverem én fejéből a világ minden szolgálóit.
- Hol kószál az urad? S míg ezeket pattogtatá a fürge menyecske, bal
kezét erősen csipejébe nyomta, s a jobbal bámulandó sebesen motólált a
levegőben.
- A csapszékben van biz ő kelme, ha épen tudni akarja az asszony; de
kérem, mi köze van hozzá?--Mondá a szolgáló állásában és pattogó
sikoltó beszédében utánozva és gúnyolva ismeretlen asszonyát.
- Mi közöm van hozzá?--te konyhaféreg,--te még velem feleselsz? -
mostad volna meg inkább azt a lábost, hogy ne lenne rajta újjnyi
vastagságú a zsír, hát az a laskanyujtó olyan piszkos, mint egy szekér
tengely,--iszen majd tisztaságra tanítlak én.--Várj.--De azonban a
szolgálónak épen nem kellett várakozni, mert szélsebességgel csattant
meg arczáján Pióczáné tenyere. Azonban tapasztalhatá most Judith, hogy
elléte óta igen megtöretett házi hatalma, mert a szolgáló épen nem
lustán, sőt talán nagyobb erővel adá vissza a pofont. Hősnőnket
mérgében a guta környezé, s talán magát föltartani ragadt kezeivel a
leány hajába, ez hasonló erőszakkal markolá meg a fejkötőn által
Pióczáné kontyát, s a tűzhelyig hurczolta asszonyát, ki szemlátomást
gyöngébb volt. Itt a lábost földönték, melyben a szegény borbély
vacsorája melegült, s a forró lé Judith asszony lábaira önté dühét,
kit az erősebb szolgáló is lenyomván, hátát hangos ütésekkel döngeté.
A nevetséges csata zaját még inkább növelte mindkettejök szünetlen
visítása. S ki tudja, mily halálossá válhatott volna ezen veszekedés,
ha felesége szerencséjére, de saját szerencsétlenségére Piócza nem
jött volna. Ő hitvesére csak akkor ismert, midőn nagy ügygyel-bajjal
elválasztotta a csatázókat, de azon pillanatban reá is rohant gyöngéd
felesége, talán csak házassági szerelemből vele is megosztani azon
számos ütlegeket, melyekben őt a szolgáló súlyos keze oly bőven
részesíté. A hű cseléd azonban nem tűrheté ura megbántását, s rohanva
rohant Pióczánéra, ki nyakán függő fejkötőjével, borzas hajával, s a
vértől, méregtől majd felcsattanó képével foganatosan paródiázhatott
volna egy fúriát. De most csak egy czibálásra jutott ideje a
szolgálónak, mert a jó Kristóf tudtára adá, hogy ezen idegen nem más,
mint tulajdon felesége. A következő dolgokból pedig csak azt akarjuk
megmondani, hogy, mint természetes, Pióczáné megsértett méltósága egy
pillanatig sem tűrheté tovább a szolgálót, kinek is még azon este el
kellett takarodni. Piócza pedig egy erős és fontos erkölcsi oktatást
volt kénytelen eltűrni, a csapszékbe járás és szolgáló tartás végett,
mely tanítás a leselkedő szomszédok állítása szerint, gyakran
ékítteték föl holmi tettleges és ütleges phrasisokkal, melyeket a
közönséges életben «pofon» névvel fejezünk ki; ezt alkalmasint csak
csupa javítási czélból és nagyobb behatás végett tette Pióczáné.
Ily zengő öröm fogadá Judith ifjasszonyt házában. Térjünk mi azonban
vissza Szodorayhoz és Ilkához, kik Nagybányán, megtudván, hogy a
haramiák jó darab időtől fogva Szatmárba vonultak, és így Mármaroson
által biztosabban térhetnek haza, erre vették másnap korán reggel
útjokat.
NEGYVENKETTEDIK SZAKASZ.
Kik vártak az utasokra a hegyekben, és miképen fogadák el őket.
A hajnal fényes sugarai egy tiszta eget világítanak föl azon nap,
melyen Szodoray kedvesével Máramaros felé indult. Az erdők, hegyek,
rétek, már az őszi zöld mélyében tündököltek, s a szántóföldek
sárgasága nyilván hirdete később évszakaszt, midőn azon borzasztó
sziklaútra térünk, melyet beszélyünk második szakaszában írtunk le, s
a melyen Bogdanu Gyurka kiraboltaték. Ezen útnak Nagybánya felé nyiló
torkolatján tehát, azon reggel három férfi ült inkább szokásból, mint
a hideg ellen gubáikba takarva, bárány süvegeik mélyen homlokukba
nyomva. Az első mellett hosszú nyárs hevert, s kard villoga gubája
alól, e felett mindnyájan fejszékkel és puskákkal voltak fegyverkezve.
- Marosán!--kiálta az első, egy felettük magasan tornyosuló oromra
tekintve;--látsz-e már valamit?
- Most érkeznek a patakhoz, ők lesznek, öt-hat férfi, egy asszony is
ül a kocsiban.--Rajta kapitány!--felelé egy negyedik a magasból,
külsejére a többiekhez hasonló.
Pintye Gregor, mert ez vala a fölszólított, egyet füttyentett, ujjait
szájába dugván, s a völgy mélyéből tiz vagy tizenkét szálas férfi
mászott föl, mind egyenlő öltözetben a már leírtakkal, s Marosán is
leereszkedék őrhelyéről.
- Oszoljatok el, ti jobbra, ti balra, a sűrűbe, mi négyen e szikla
mellé vonulunk, lőni csak mi fogunk, ti nektek ölni nem szabad, azért
mihelyt puskáink ropognak, rohanjatok elő s kötözzétek meg az élőket,
de a ki gyilkol, azt vakszemével szegeztetem az első fára.
A haramiák szó nélkül vonultak el, s csak Pintye Gregor maradt három
társával előbbi helyén. Marosán, ki most Pintye Gregor kegyelmében a
Husztnál elveszett Kosztán helyét foglalá el, töré meg a csendet.
- De nem jobb volna valamennyit mindjárt itt összeölni?
- Nem, ez kis boszú lenne. Én Szodorayt és Ilkát elevenen akarom
elfogni, s tudja meg a vén Szirmay, hogy kezemben vannak, s csak
azután haljanak el kínosabb halállal--felelé Gregor.
- De nem hinném, hogy annyi nyugtunk lenne itt, mert Karácson, ki egy
hét óta oly keményen űzőbe vett, alkalmasint észrevette már hirtelen
távozásunkat Szatmár vármegyéből, s hamar nyomunkba fog akadni -
folytatá Marosán.
- Hirtelen távozásunkat!--s talán azt gondolod előle? Marosán, ne
említsd többé azon embert, én nem futottam előle, megtudtam, hogy
Szodoray haza viszi mátkáját, s a boszú intett ide--mondá Pintye
Gregor fölemelkedve, s szemei iszonyú harag tüzében forogtak.
- Uram!--szóla ijedezve Marosán,--ki mondta, hogy Karácson előtt
futottál?
- Nem,--de mégis,--ha azon embert halva terítnéd lábaimhoz Marosán,
- ezer arany lenne jutalmad--viszonozá Pintye Gregor, s az előbbi
iszonyúság haragjában fájdalommá változék.
- Miért nem lőtted hát agyon, midőn ma egy hete alig tiz lépésnyire
ment el előttünk, s mi a sűrűben rejtve valánk? az én puskám nem volt
töltve.--Kérdé Marosán.
- Én akkor gyenge voltam,--te okát nem is képzelheted, de csak máskor
hozza őt az ördög nyársom hegyére.--De már ideje, vonuljunk el.--S a
szikla mögé bújtak a haramiák, kiki alkalmas állást keresve, mely mind
lövésre, mind elrejtésökre egyiránt alkalmas. Kevés ideig vártak e
helyzetben, midőn Szodoray és Ilka öt szolga kiséretében az út magasán
megjelentek. Az ifjú kedvesével, a kocsis, és egy szolgáló a kocsin
ültek, négy szolga mellettök lovagolt. Ezekre irányzák csöveiket
Pintye Gregor és társai, s egy durranásra mind a négy halva terült le
lováról. A többi haramiák is elő rohantak, és Szodoray, mielőtt
védelemről gondolhatott, megragadtaték s erősen megkötöztetett, -
hasonló sorsra jutott Ilka is.
Pintye Gregor megfogatá őket, s egy tekervényes úton a völgybe
vezetteté, gúnyolva Szodoray minden igéreteit, ha őket szabadon
eresztené. A völgybe érvén, egy elrejtett barlang durván faragott, de
erős ajtaját nyitá meg a haramia, s bele taszítá foglyait, kik az ő és
Marosán vezérlése alatt egy tág szikla terembe értek, melybe a
haramiáknak sokféle butyoraik valának rakva. Itt röhögő gúnykaczajjal
hagyá el őket Pintye Gregor, gyakor látogatást igérve, s bezárá a
terem ajtaját, innen pedig még egy hosszú tornáczon kellett végig
menni a barlang nyilásáig, hol a második ajtó volt, semmi kiabálás sem
hangozhaték ki a mély üregből, s így a boldogtalan foglyok kénytelenek
voltak lemondani minden segedelemről, ha csak az isteni gondviselés
egészen véletlen nem küldené azt. A haramiák eltávoztak a magas útról,
eltakarítani rablások nyomait.
NEGYVENHARMADIK SZAKASZ.
A negyvenkettediknek folytatása.
Szodoray és Ilka lelkében a bú oly sötéten éjszakázott, mint körülök a
barlang mély homálya. Elveszteni valamit, mielőtt az ember birtokának
tökéletes reményében lett volna, már csak azért sem oly sajnos, mert
ezen esetben mindig kétségek szoktak a lélekben támadni, a vágy
teljesítése felől, s így a lélek megrokonul valamennyire az elvesztés
gondolatával; de megfosztatni valamitől, minek bírására az ember
minden kétség nélkül számolt, csak váratlansága miatt is véresebb
fájdalom. Ily állapotban leljük a boldogtalan szeretőket egy dohos
barlang mélyében, s hatalmában egy embernek, kinek ajkain az irgalom
ismeretlen szó és szívében ismeretlen érzet vala, s ki e felett
ellenök, különös boszú által hevítteték. Keményen hátrakötött kezeik
még azon örömöt sem engedék, hogy egymás karjai közt sirathassák
boldogtalanságukat. Ilka Szodoray mellére hajtá fejét, s ennek ruhája
a haramiák erőszaka által fölszaggatva lévén, érzé kedvese forró
könnyeit szívére gördülni.
- Ne sírj édes Ilkám, az Isten nem mentett meg ennyi bajból, hogy
nyomorún veszítsen el egy haramia barlangjában,--vigasztalá Boldizsár
kedvesét, ki csak hangos zokogással felelt.
De most egy zaj a barlang belső oldala felé vonta figyelmüket; úgy
tetszett nekik, mintha lassan egy ajtó nyittatott volna meg, s
nemsokára lassú léptek is hallatszának s midőn meredten és
lélegzetüket elnyomva figyelmeztek foglyaink, egy «pszt, pszt»
hangzott füleikbe.
- Ki bujkál itt a sötétben?--kérdé Szodoray,--még itt is haramiák
leskelődnek.
- Kérem alázatosan, én sem vagyok itt sokkal jobb állapotban, mint
kegyelmetek--suttogá egy szózat a barlang hátulsó szögletéből, s
pisszegő hangjából czigányt lehetett gyanítani,--ha kegyelmetek el
nem árulnának, talán segíthetnék.
- Hogy árulnók el azt, ki életünket megmenti--felelé Szodoray, -
bőven megjutalmazlak, csak igéretedet teljesítsd.
- Hát várjanak egy kicsit--viszonzá a szózat. Nemsokára tüzet ütött
ki, s a sűrűn pattogó szikrák, egyes pontokat világítva föl, még
borzasztóbbá tevék a barlang homályát; hamar gyertya égett, s ennek
világánál látá Ilka, hogy megmentőjök nem más, mint Pintye Gregornak
hajdan Husztra küldött heroldja, Móre a czigány, kinek is első dolga
volt most a foglyok kezeit föloldani.
- Hogy jutottál te e bűnfészekbe?--kérdé Szodoray a czigányt.
- Hát téns uram, én valaha czimborája voltam Pintye Gregornak, és
becsült is ám a kapitány, a kisasszony látott is Huszton, hová mint
követet küldött vezérem; de ott majd kikapták alólam a földet, vagy
engemet a föld felől; a bástya bedűlése által ugyan kiszökhettem, de
nem sokára láttam, milyen gyümölcsöket termettek a fák a huszti
erdőben. Ez nagyon megijesztett, mert a vadalma állapotját soha sem
irígylettem, oda hagytam tehát a zsiványságot; de hasznomra akartam
fordítani azt, a mit itt mulatásomban tapasztaltam: Pintye Gregor
minden kincseit e barlang egy rejtekébe rakta, s azt kívüle csak én
tudtam, ugyanazon titkos üregen által, egy rejtett ajtó is vezet a
barlangba s ezt is csak én tudom Pintyén kívül, arra lopóztam én be,
hogy el vigyem egy részét Pintye Gregor pénzének, mert egy részéért én
is fáradoztam, tehát igazságosan engem is illet. Épen kutatásom között
háborgatott a haramiák bejövetele, s legottan elbújtam, de rejtekemből
meghallottam, mily rettenetes bűnt forralnak ezen átkozott gonosztévők
nagyságtok ellen; ha tehát bíznának egy becsületes czigány legénybe,
én azon hátulsó ajtón kivezetném.
- Ha azt teszed--felelé Szodoray,--nem lesz szükséged a lopott
pénzekből gazdagulnod, én életed fogytáig eltartlak.--De egyszersmind
szorosan vizsgálni kezdé a czigányt; mindazon által kétségei hamar