Szirmay Ilona: Történeti regény - 06

tehetett katonákká, nehezen valának sikerrel használhatók oly helyen,
hol a veszedelem komorabb alakban tűnt föl, de az, hogy a várat minden
oldalról szorosan elzárni szükséges, győzött Pintye Gregor lelkében a
fölhozott okokon, mert hetven vagy nyolczvan embere, a mennyit
csapatja az erdélyi szökevényekkel együtt számlált, valóban kevés vala
czélja elérésére.
Mindazon hazugságok és fondorságokat használva, melyekkel
köznéplázítók mindenütt és mindenkor élni szoktak, békeháborító
irányaikhoz jutni, járta be Pintye Gregor a legközelebb helységeket,
ijesztve majd, majd hizelkedve, igérve és fenyegetve, a mint az egyik
vagy másik módot vélte foganatosabbnak az ösmert embereknél, így tért
be a paraszt kunyhókba, s lázítá föl azoknak békés lakóit. Elbeszélte
nekik, miként a tatárokat csak földes uraik hítták légyen az országba,
a pórnépet gyilkolni és rabságba hurczolni, hogy a falukat azután mint
Szatmárban gróf Károlyi Sándor már elkezdé, svábokkal népesíthessék;
hozzá tevé, hogy Rákóczi Ferencz, kinek személyéről és törekvéseiről e
buta nép nevénél alig ismert többet, nagy haddal Törökországból már
úton van, és segíteni fogja a pórnépet az urak ellen, kik őt előbbi
háborújában gyalázatosan elhagyták, s ha előbb csak uraikat megölik,
ezeknek szövetségeseik, a tatárok, megrettenve fognak visszatérni.
Hazugságok annál nagyobb benyomást tesznek a köznép lelkébe, minél
képtelenebbek s magának megvallani szégyelvén, hogy azokat meg nem
foghatja, és nem is sejtvén mély ostobaságában, dühösséggel pótolja ki
az észnek hiányát, s annál lehetetlenebb igaz útra téríteni, mert az
iszonyú csaláson még csak nem is mer kételkedni, míg talán csekélyebb
és ártatlan hazugságnak, éppen azért, mivel kicsinysége miatt tompa
érzékét föl nem ingerelheti, hitelt adni nem fog. Így Pintye Gregor
mende-mondája is, bármily képtelen s ellenmondásokkal telve volt is.
Isten igéje gyanánt vétetett föl a nép által, és ezreket gyűjtött
volna kevés napok alatt tanyájába: de ez ellenkezett a haramia
szándékával, mert ily nagy számot nehéz lett volna vezérleni és kivánt
zabolában tartani, s még nehezebb lett volna, mint Pintye okosan, de
nem becsületesen szándékozott, a vár elfoglalása után a kincsekkel
Moldovába elillanni. Ezen okokból Pintye Gregor csak azokat választá,
kiket merészebbeknek ugyan, de szándéka iránt különösen hajlékonyoknak
ösmert, és csak annyi számban, mint a várvíváshoz elkerülhetlenül
megkivántaték, ezek között terjeszté vigyázva és jó sikerrel gonosz
evangéliomát.
TIZENHATODIK SZAKASZ.
Melyben említtetik, mily jó reggelt mondott Pintye Gregor a
husztiaknak, s a várbeliek
miként fogadták üdvözlését, s mily készületeket tettek annak méltó
viszonzására.
Mint már előbb említettük, még éjféltájban helyre hordatá Pintye
Gregor ostromszereit; szemben a vár leggyengébb oldalával, hol a
bástyák széles és hosszú repedezései hamar ledülést igértek, egy a vár
felől meredek hegy emelkedék, a várral egyenlő magasságú, csekély
távolsága miatt innen még Pintye Gregor faágyúi is belökheték a
golyókat a bástyákig. Ide állíttatá Pintye Gregor ágyúit, s valóban a
hely oly alkalmas vala ezen czélra, hogy csak kicsinyt ügyesebb
pattantyúság és nem éppen ily idomtalan ágyúk, melyek egy-két lövés
után törtek, szakadtak és repedtek, s golyóikat mindenfelé csak nem a
czélhoz szórták, kivántattak volna, a várat kevés órák alatt porrá
lőni.
Pintye Gregor maga ezen helyen maradt vagy száz emberrel, Bama Bila
Paskuluj pedig és Kosztán ugyanannyival a vár többi oldalait fogak
körül, szorosan őrízve minden rést, ne hogy a várba segedelem, vagy
abból segélyt kérni hirnök suhanhasson által, s így a hajnal első
szürkülete készen lelte őket a nagy tettre. Megparancsolá Pintye
Gregor, mihelyt az éji homályból Huszt falai csak egy kissé
világosabban kitünnek, azokat minden ágyúiból köszönteni. Ez egészen
kivánata szerint történt, mert mintha a nap sugarai egy puskaportárt
gyujtottak volna föl, oly robbanással durrant el Pintye Gregor
huszonnégy ágyúja majdnem egyszerre. Mivel már az ostromlóknál
vagyunk; írjuk le előbb, náluk mi foganatú légyen az első tüzelés.
Pintye Gregor embereit fölbátorítani akarván, maga fogott kanóczok
hiányában egy tüzes üszköt. Mire is több emberei követték, némelyek
bátran, mások, kik az ágyúkat csak hírökből ismerték, azon véleményben
lévén, hogy egy ilyen pokolbeli eszközzel az eget lyukassá lehetne
lőni, remegve közelítének és kétszer, háromszor is érinték a
gyújtólyukat, míg a por föllobbant, voltak olyak is, kik a durranástól
ijedten a földre terültek. Ez a pattantyúsokkal esett, még gyászosabb
következés mutatta magát az ágyúk között, közülök több hosszában
elrepedt, másoknak tengelyeik eltörtek, némelyek előlről nem eléggé
megerősítve lévén, a hegy meredek konyulatán lezuhantak, mivel azonban
Pintye Gregor okos intésére senki sem állott az elsütéskor az ágyú
mellett, hanem mindnyájan hátulról gyújták föl a port, az elrepedés
által alig sértetett meg egy-kettő tetemesen, de az ágyúknak alig
maradt negyed része épen. A haramiák ezen előre várható esetre
pótolékokkal készen valának, s még folyvást újakon dolgoztak, azért a
romlottak helyébe épek vonattak, az elkezdett tüzelést szünet nélkül
folytatván, és valóban nem a Pintye Gregor által lelkesített haramiák
akaratja és serénysége, hanem inkább tűzgépeik gyengesége volt hiba,
ha a várt védő falak az első órákban össze nem omlottak.
Most térjünk a várba megvizsgálni, mily kedvvel fogadtaték ottan
Pintye Gregor reggeli üdvözlése. Ha a haramiák golyói robogás nélkül
röpültek volna be, nehéz lehetett volna az ágyúzást csak gyanítani is,
hasonló volt a tüzelés egy vendég jöveteléhez, ki minden kitelhető
pompával és zajjal jelentetik be; de megérkezvén, rövid vizsgálat után
a gerjesztett lármán kívül mindent nélkülözni találtatik. Ugyanis a
golyók, egyet kivévén, részint a levegőben kényökre repültek, a nekik
tűzött czélt megvetve, részint nagy tisztelettel a vár iránt, jó
mélyen az alatt a hegyoldalba csapódtak. Azon egyetlen egy, mely mint
mondtuk kivételt tett, ablakába ütött a szobának, melyben kevéssel az
előtt Szirmayné és leánya Ilka fölébredtek, az ablakból az ajtóba
csapott a teke, de ezt áttörvén, vége lett dicső pályájának, mert
fáradtan esett a tornácz kövezetére és onnan kegyetlen robajjal futott
le a magas lépcsőkön, kártékonyságot még egy véka nagyságú felsőbányai
fazékon gyakorolva, melyet kásával tele két szolgáló czipelt a
konyhára, alkalmasint reggelit főzni az őrseregnek.
A szokatlan dörgésre az egész vár lakói előrohantak, sápadtan,
veresen, ijedve, haragudva, imádkozva és szitkozódva, kinél hogy
fejezte ki magát a különböző indulat, sokan alig valának még egyébbe,
mint hálóruháikba öltözve, s oly közös volt mindnyájoknál nem annyira
az ijedés, mint a meglepetés és bámulás, hogy ezen első pillanatban,
egy hirtelen rohanás által alkalmasint a várba juthatott volna Pintye
Gregor. Mindnyájan szerte futottak, mindenik mindenről aggódott,
mindenre gondolt, csak a véletlen eset igaz okára nem, míg végre egy
minden veszélyben közönséges ösztön valamennyijöket a vár udvarában
egy csomóba nem űzte. Itt állottak pillanatokig némán, vagy legfeljebb
is csak suttogva, mintha rettegnének fenhangon beszélni, egyik a
másiktól várta rémülése fölfejtését s talán, mint a népregélők mondani
szeretik: «ma is úgy állnának», ha egyike azon szolgálóknak, kiknek
kezökben a kása még főtelen semmivé tétetett, előrohanván, s talán
mivel az elkövetett kegyetlenség végrehajtására mást képesnek nem
tartott, tele torokkal nem kiáltotta volna: «a tatárok! Istenért a
tatárok!»
- A tatárok! a tatárok!--zengé minden torok utána a vastag
csoportban, s a rövid szóban fejtve vélték okát rettegésöknek. Sokan
szaladni akartak, de dicséretére legyen a várbelieknek még a késő
maradék előtt is följegyezve, ezek csak asszonyok és gyermekek voltak,
és ők is nem azért szaladtak, mintha elfutni akarnának, mert így a
kapunak vették volna irányokat s nem a bástya legmeredekebb részének,
de vannak olyanok is, kik ezen tévedést a félelemnek tulajdonítják. A
férfiak mind legyökerezve állottak, s mégis a gonosz világban akadtak
rágalmazó nyelvek, kik azt locsogták, hogy sokan közülök csak lábok
reszketése miatt nem iramlottak odább; de barátilag intjük
olvasóinkat, ne higyjenek ily rosz szívűek állításainak, mert csak
férfi nem ijedhete úgy meg, hogy képes nem lett volna azon menedékhez
folyamodni, melyben gyenge hölgyeik és gyermekeik csak az imént
üdvöket keresték, s meglátandjuk, hogy ők a vár védelmében nagyobb
vitézséget mutattak, mint sem ily galád vádat felőlök csak föltenni is
lehetne, és az is inkább csak boszúra lelkesítő fölkiáltás lehetett,
mint félelemé, mely csapatokban zendült, midőn Szirmay István
sógornéjával és hugával látható lett.--A tatárok! a tatárok! zengett
újra.
- A tatárok, ha ha ha!--monda Szirmay harsány, de erőtetett
nevetéssel, mert bár az egész várban egyedül bírt még józan észszel,
mégis neki is nehéz volt elrejteni meglepetését, azonban minden
okokkal bátorítá a csüggedőket.--Mit beszéltek? sűlt esztelenség. -
Az égből potyogtak volna le, vagy a földből bujtak volna ki, még
utolsó hírünk szerint Nagybányáról, Erdély széleit sem hagyták el, s
így lehetetlen volt ide érniök; csak vizsgáljátok meg jobban a dolgot,
bizonyosan más oka lesz.
- De mi lehetne más?--kérdé a föleszmélő várnagy.--Talán egy
puskaporos szekér, melyet Nagybányára vittek, lobbant föl.--Biztatá
Szirmay a kételkedni kezdőket.
- De veszedelmesebb a dolog,--vága hirtelen sógornéja beszédébe, -
szobánkba egy iszonyú golyó csapott és ajtót, ablakot összetörvén
szörnyű koczogással gurult le a lépcsőkön.--Még csendet intve és
boszankodva tekintett Szirmay az özvegyre, midőn még nagyobb mérgére
ekkép bizonyítá a szolgáló annak állítását.
- Nekem pedig és Julinak a kezünkben alkalmasint ugyanazon golyó törte
össze a kásás fazekat; vasból volt, és legalább is olyan nagy, mint a
fejem.
Ez alatt a másik szolgáló kihozta a már békén heverő golyót, mely
azonban sokkal csekélyebb nagyságú vala, mint fent leiraték, és ezen
«corpus delicti» ily hiteles tanú kezében ismét bizonyossá tevé, hogy
csak tatárok lőhették azt a várba, mely meggyőződésöket elég hangos
morgással nyilváníták. Szirmay, ki félelmök alaptalansága felől meg
volt győződve, egyszerre véget kivánt a bizonytalanságnak vetni, s
mindnyájokat a vár azon oldalára hítta, melyre a sógorné szobájának
megrontott ablaka nyilt. Kiértek nem kissé bámulván, hogy a tetőkön
még egy tatár zászló sem lobog, egy dzsida sem ragyog, láttak ugyan
itt-ott embereket paraszt öltözetben, de az őket inkább megnyugtatá,
mert nem gondolhaták, hogy azok a tatárok közellétében oly nyugodtan
állanának, s már félelmök oszolva, könnyebben leheltek, midőn ismét
egy az előbbinél alig gyengébb dörgés rendíté meg halló érzékeiket, de
most foganatjok nagyobb volt a lövéseknek, mint előbb, mert egynehány
golyó erőszakosan csapott alattok a bástyába, mások pedig felettök az
épület falaiba hatottak, s egy alacsonyabban álló kémény hatalmas
robajjal dűlt le. A sűrű füst, mely a robajjal egyszerre a szemben
álló hegyen gombolyodott, elárulá, honnan háborog feléjök a veszély. A
többiek rettegve csudálkoztak, kiktől támadhat ezen halálos zenebona,
midőn körül csak parasztok valának láthatók. Szirmay, ki mindnyájok
között nemcsak észre, de tapasztalásra is első vala, rövid fontolgatás
után kitalálta az igazságot, s azt így fejezé ki embereinek:
- Hogy ellenségeink nem tatárok, az bizonyos, s így ki lehetne más,
mint Pintye Gregor, kire a körül leskelődő oláhok is vallanak.
- Pintye Gregor--mondá a várnagy, ki okosabb emberek állításai
védésében helyezé bölcsességét.--Ez valóban az lehet. És kiki
felejtkezve a tatárokról, Pintye Gregort, a vérengző haramiát
emlegeté. De Szirmay átlátván egyszer a veszedelmet, tüstént el volt
tökélve annak erős gátot vetni: bátorító szavakat intéze a
várbeliekhez, s valóban nevekedék is merészségök, mihelyt csak
gyaníthaták, hogy nem a tatároktól fenyegettetnek.
Mostan egyenként kezdettek az ellen ágyúi dörögni, de a bástya magos
falától védetteknek nem árthatának a golyók. Szirmay egy lőlyukon
által vizsgálódék, s a por hatalma által közel a várhoz vettetett
darabja Pintye Gregor egyik elrepedt ágyújának, sejteté véle ezeknek
anyagát. Észrevételét haladék nélkül közlé a várbeliekkel, s ön két
szolgáját, kik vele szolgáltak Rákóczi hadában, őrül hagyván, a
többiekkel a vár védelmét elrendelni az udvarba tért.
Szerencsére, talán régi katonai szokásának következésében, Szirmay
minden védszereket már előkészíttete, mert nem ugyan hivatala, hanem
tekintete miatt, mindenektől megkéreték fölvigyázni ottléte alatt a
várra; körül tekinte tehát a huszti csatarenden, mint Virgil mondja.
- Constitit atque oculis phrygia agmina circumspexit.--És harminczhat
embert olvasott, kik fegyvert viselhettek, puskapor nem épen
megvetendő mennyiségben, és két régi vas ágyú, annak erejét az
ellenségre vetni állott rendelésére, elegendő kézi fegyverekkel
együtt, az őrizetben csak vármegye és szigeti hajdúk, sóaknászok, és
Szirmay cselédjei voltak, így emberek, kiknek hűségök kétséget nem
szenvede, közülök már sok katonáskodván, hadi tapasztalások által
foganatos használást igértek; de Szirmay mint okos hadvezér igyekezett
minden módon seregét szaporítani, és így a mondott számba nem foglalt
havasalföldiek is eszébe jutottak, s csak most tünt föl szemében, hogy
alig jelent egy néhány meg közülök, ezek is csak szolgák, kik
lovaiknál az istállóban voltak, hivatá tehát Bogdanut, ki
Zakharovicscsal és többi embereivel meg is jelent, és Szirmaytól a
dolog mivoltát megértvén, nagy készséggel ajánlá magát a vár keleti
oldalának megőrzésére. Olvasóink nehezen fogják oly nagylelkű okoknak
tulajdonítani nemes elszánását, mint Szirmay. A többiek között
fegyverek osztattak el, s a két ágyú azon helyre vonaték, melyről
Szirmay előbb az ellent vizsgálta, mivel itt a fal magossága és épsége
fedezte a védőket, s az ágyúkat veszedelem nélkül lehetett a
lőlyukakon által irányozni, melyek is kis idő mulva jobb foganattal
durrogának Pintye Gregor ágyú tanyája közé, mint ennek fa csövei a vár
ellen. Az okos rendelések által növekedék a várbeliek megcsökkent
bátorsága, s annál inkább reménylettek boldog foganatot, mennél
bizonyosabb leve, hogy az ösmert haramiával s nem az iszonyú
tatárokkal gyűlt meg bajok. Mindazonáltal nem valának egészen mentek
azon aggódástól, melyet bizonytalan állapot szűl. Az egész
terjedelmében nem ösmert veszély, bár csekélyebb legyen is, tetemesebb
félelmet szerez, mint az egészen átlátott; az elfogult lélek
tudniillik baját voltaképen megösmerni törekedvén, a valónál sokkal
komorabb színekkel festi azt. Ezen bizontalanság nagy hasznára
válhatott Pintye Gregornak, ha abból véletlen, mint a jövő szakaszban
látni fogjuk, maga ki nem rántotta volna ellenségeit.
TIZENHETEDIK SZAKASZ.
More, mint követ.--Ezen szakaszból kitetszik, hogy a czigány
szerencsésebb a kemenczénél
mint a diplomatikában, s hogy a számolásról különös fogalmai vannak.
Így folyt egész nap az ostrom, s még éjszaka is hullottak néha golyók
a várba, azonban folyvást nagy kár nélkül. Más nap reggel jelenté az
őr ember közelítését fehér lobogóval, s az ellenség lődözése is
megszünvén, Szirmay egy békekövet jövetelét sejté, azért a falra
állíta hasonlólag fehér zászlóval egy embert, kit a közelgő
megpillantván, bátrabban látszék jönni, nemsokára a kapu előtt termett
és bebocsájtaték. Szirmay egy a vár tulsó részében fekvő teremben
fogadá őt, hová mindnyájan költöztek, itt menten lévén a golyóktól.
- Nagyságos tekintetes uram!--kezdé a követ.--Az Isten áldása oly
bőven omoljék a nagyságos úrra, mint a zápor a Tiszába.
- Kivánatod igen keresztény, csak kár volt előbb záporral önteni
reánk. Mi hírrel jösz?--viszonozá Szirmay.
- Engem uram Pintye Gregor küld, mint követet.
- Téged, Pháraó gyermeke!--kiálta Szirmay hangosan nevetve.--Talán
meg akar tánczoltatni jóféle urad, mert a mint látom, hegedű is van a
válladon.--És valóban igazat mondott az öreg úr, mert a követ nem
vala más, mint More, ki egész butyorával jelent meg nemzete ősi
szokása szerint.
- Jaj nagyságos tekintetes uram, én csak azt tartom; nem mindig tér
oda az ember, a honnan jött; és azért magammal viszem a magamét. -
Vala a czigánynak okos felelete.
- Most az egyszer nem is csalatkozál, mert innen vissza nem térsz s
tudod, hogy könnyen olyan helyre küldhetünk, hová butyor nélkül kell
menned, bár soha sem várhatsz visszajövetelre, neked is jobb lenne, ha
urad más követet küldött volna.--Folytatá Szirmay beszédét, More nem
legnagyobb vigasztalására, mire is ez a következőt felelte savanyú
ábrázattal, melynek nem annyira ijedésén szomorkodni, mint ostobaságán
nevetni kellett.
- Én is azt mondtam kapitány uramnak; de hiában, ő nagyra becsül
engemet, és így biztatott, csak eridj More, nincs egész bandámban több
olyan emberséget tudó legény, mint te, azért akarlak a nagyságos úrhoz
küldeni, s ha jószántodból nem mégysz, lőporral vettetlek a várba.
Ezen két szép kérésnek annál inkább engedtem, mert avval bátorított,
hogy egy követ személye még a pogányoknál is szent, de biz én csak azt
gondoltam, hogy egy szegény czigány legény személye, ki a felett még
haramiákkal társalkodik, csak olyan szent, mint a hízott malaczé a
komám kalibájában. Még azt is hozzá tettem: hol kap uram
pattantyusainak oly ügyes vezért, mint én eddig voltam, de -
- Hát te vagy azon dicső bajnok, ki Pintye Gregor fenyű ágyúit
vezérled? így sokat fedhetsz föl ellenségünk állapotjáról.--Szólítá
őt Szirmay mindig nevekedő vidámsággal.
- Már ezt kapitány uram nem parancsolta, sőt inkább keményen megtiltá,
tudni ugyan mindent tudok, de elárulni semmit sem fogok. Röviden: uram
azt izeni, hogy bocsájtassék be embereivel a várba, mert neki nagy
kedve kerekedett az itt lerakott pénz odább vitelére; és így talán
éltöket megkiméli, de különben nem marad lélek a testben, mert uram
kétezer emberrel és hatvan ágyúval ostromolja a várat.--Ezen szavait
ejtvén, elváltoztatá More ábrázatját, s csak most tünt ki, hogy előbbi
butasága inkább fölvett, mint természetes volt, ezzel akarta
alkalmasint Szirmay haragját magáról elhárítani, és utóbbi beszédét
bizonyos vakmerőséggel hangoztatá, a melyben mégis elég okos volt
előbbi ostobaságának egy részét megtartani, de ismét és nagy
sebességgel egészen ábrázatára vonta azt, mint egy megtámadt lovag
sisakellenzőjét, midőn Szirmay haragra lobbanva így dörge reá:
- Jól van ficzkó, de gyalázatos hazudságodért a bástyára akasztatlak,
hogy legyen mire irányozni a hatvan ágyút.
- Nagyságos, tekintetes uram! Szent a követ személye!--kiálta
félholtan More.
- De akasztófára való a haramiáé.--Jegyzé meg Szirmay.--Milyen erős
seregetek?
- Kétezer ember és hatvan rézágyú.--Vala ismét More felelete.--És
mind boszút állanak érettem.
- Hajdúk!--Zengett Szirmay szájából, verjetek annyit a hátára, a
mennyivel többet fillentett.--A megszólítottak fölemelék pálczáikat,
More hol egyik, hol másik oldalra vonogatta vállát, és pislogva
felelt.
- De nagyságos tekintetes uram, úgy hiszem, hogy mégis csak ezer ember
és harmincz réz ágyú.
- Üssétek a gazembert!--kiálta ismét Szirmay és egy serény hajdúnak
botja szoros közösülésbe jött More hátával, mi is ezt szívszaggató
jajgatása között egy hatalmas ugrásra, és Pintye Gregor hadiseregének
további levonására kényszeríté.
- Hiszen nagyságos uram, ember csak még sem lesz több ötszáznál, de
huszonnégy réz ágyúnál nincsen kevesebb.
- Majd belőlök is el ver egynehányat a hajdú. S ezen szavaira ismét
ütést inte Szirmay, s a mogyorófa ismét hangos csattanással jelenté
magát a czigány vállai között.
- Csak háromszáz ember uram, és huszonnégy réz ágyú.
- Üssétek!--S új csapások következtek.
- Kétszáz ember!--de az ütések nem szüntek meg.--Jaj nagyságos uram!
- Kiálta Moré--senki sincs, egy ember sincs!
- Kivallasz-e mindent igazán?--kérdé Szirmay.
- Alig vagyunk kétszázan, s ennek is fele, lázított parasztokból áll.
- Felelé a czigány.
- Most addig üssétek, míg a réz ágyúk fává nem változnak.--Mondá a
hajdúknak újra Szirmay.
- Ugy csak ne is bántsanak.--Szólamla meg hirtelen More, vállait
összehúzva.--Mert azok már is mind fából vannak.
- Vigyétek el, s dugjátok egy börtönbe.--Parancsolá Szirmay.--Ne
gondolja Pintye Gregor, hogy Szirmay zsiványokkal, mint becsületes
emberekkel bánik.--A czigány kegyelemért rimánkodott, de
elhurczoltaték, s a többiek helyeikre indultak, elkezdeni ismét az
ellenségeskedéseket, ez által Szirmay bátorságának jeleit akarta
mutatni, s egyszersmind tudtára adni a haramiának, követe miként
fogadtaték. Az ágyúzás tehát újra kezdődött mind a két oldalról, s bár
a haramiák a várban jobban irányzott és derekabb ágyúkból tetemes kárt
szenvedtek, mégis kapitányok által lelkesítve, vagyis inkább
bátorságra kényszerítve csüggedetlen folytaták az ostromot, mely több
napi tartás után egyszerre szerencsés véget igért a haramiáknak. Az
ellen lövéseinek kitett vár oldal bástyái, mint ezt Pintye Gregor
tudá, már igen gyengék voltak, sőt egy helyt már fa támasztékokkal
erősítve, a fenyegető roskadás ellen; ezen gerendákat egy néhány nem
annyira szerencsésen irányzott, mint szerencsésen eltévedt golyó ketté
lőtte, több pedig magába a falba csapott, ehez járult még a szünetlen
durrogás, mely a viszhangozó várüregek felett és körül épült bástyát
szokatlan rengésbe hozá: omha és gyarló állapotja nem győzhete ily
hatalmas kisérteten, és mintha a felkelő napnak bókolna, egy kora
hajnalon nagy robogással a mélybe zuhant, nemcsak föl a várba elég
kényelmes utat készítve, hanem két vagy három várüreg ásítozó száját
is tág bemenetelre kitátva. A haramiáknak előbb a dörgés, s azután egy
vastagon sötétlő porfelleg, mely mint az omladék halálsóhaja kelt a
romok közül, adta tudtokra ezen örvendetes esetet; és valóban Pintye
Gregor mindent rendelni kezdett a rohanásra, véghezvitelére csak a
Togyer által meggyújtandó épület lángjait várván; mert bár jól tudta a
haramia, mennyivel legyen erősebb elleneinél, még sem merte lomha
csoportjait a várra vezetni, ha annak egész őrizetét maga ellen
elszánt védelemre késznek tudta volna, mert az alattomos rablásra, és
hirtelen meglepetés által már félig lefegyverkezett ellenség
meggyőzésére alkalmatos haramiák között kevesen voltak nyilván és
gyakorlott férfiak ellen küzdeni merészek, kivált hol a kellemetlen
puskaropogás oly alkalmazható vala, mint ezen szokatlan várvívásnál. A
gyülevész parasztokra pedig csatában épen nem számolhatott. Ezért
küldé előbb Pintye Gregor Mórét a várba, bár ösmervén Szirmay erős
lelkét, mily kevés reménye is volt kivánt sikerre, s ezért akarta most
is előbb magában a várban gerjesztett veszély által az őrizetet
megrémíteni és figyelmét fölosztani, ön embereit pedig bátorítani,
minek előtte a rohanáshoz kezdene.
A milyen örvendetes a bástya ledőlése a haramiákra nézve, oly szomorú
csapás volt az a várbelieknek, kik a nélkül is aggódni kezdének a
reménylett segedelmet napról-napra késni látván, és lehetetlen vala
távol barátaikat bajokról tudósítani, mert a haramiák minden rést héja
szemekkel őriztek, és több a várból segedelem keresés végett
küldötteket lövésekkel utasítának vissza, és valóban csak Szirmay
aggódni nem tudó lelke óvhatá meg őket az elcsüggedéstől, a
veszedelmet a még eléggé el nem látott várban élelem szűke is
nagyobbítván, annál inkább képzelhető a bástya bedűlése miatt támadt
ijedés. Szirmayné és szép leánya, kiknek félelme, könnyen
magyarázhatólag, legnagyobb vala, a legmélyebb szánakozásra is
adhattak okot, mert mily rémítő sors lehet: egy öreg asszonyságnak és
egy gyöngéd lánykának csak meggondolni is, hogy ő durva, úgy szólván
félvad haramiák kezébe jutand, erős férfinak is borzasztó viszály. Az
anya, mint kora magával hozta, sírt és jajgatott, a lányka búját, ha
épen nem könnyebbíté is, de legalább fölosztá és más édesebb tárgyra
vezeté szerelme; mert szerelmesek örvendeni és szomorkodni a
legidegenebb dolgon sem bírnak a nélkül, hogy abban szerelmöknek fő
szerepet ne juttatnának. Az egész várban Bogdanu, ki alig jöve néha-
néha elő őrhelyéről, mutatott leghidegebb vért, ennek oka az olvasóink
előtt már tudva lévőkön kívül az is lehetett, hogy valóban egy golyó
sem tévedt az általa elfoglalt várrészbe.
A gyáva bojárnak ezen tetszőleg bátor magaviselete, semmi különöst sem
gyaníttata Szirmayval, mert ő annak okát Bogdanu ösmert tompa
érzéketlenségében feküdni vélte.
Alig mulhatott a falomlás után egy rövid óra, midőn új csapás rettenté
az őrizetet; tudniillik a moldovaiak által őrizett oldalon tűz támadt,
s a korhadt száraz fedelen csakhamar hatalmas lángokban csapdosott
szerte, s mennél veresebben dühönge az emésztő tűzgomoly, annál
haloványabbá lettek az ijedett várlakók arczai. Maga az ősz bajnok
Szirmay állott ezen végromlással fenyegető bajban is nem tántorított
lélekkel, egy pillanat alatt kész vala rendelésével, és embereinek
zajos kiabálással kitörő ijedését zabolázván, keményen rájok
parancsola a résről semmi ürügy alatt el nem távozni, maga az ide
futott havasalföldiekkel a tűz helyére indult. A lángba borult épület
egy alacsonyabb szegletében feküdt a várnak, három oldalról bástyáktól
körülfogva, csak a negyediken függött össze a várral, s itt is egy
magos fal s erős vas ajtó választá azt külön, ezen előre hagyá az
idegeneket lépni Szirmay, s alig valának lent, az ajtót becsapván,
reájok zárta e füleikbe menydörgés gyanánt hangzó szavakkal:--Magatok
vagytok okai a tűznek,--itt a kút--edényeket is leltek,--oltsátok
azt, és ki az ajtón kimászni próbálna, azt agyon lövetem.--Gyanítá-e
Szirmay alávaló tettöket, vagy a szerencsétlenséget gondatlanságoknak
tulajdonítá, ez nem bizonyos; de mindenesetre határozása igen bölcs
vala.
Midőn az ősz a bástya-résre visszatért, már sebes rohanással
közelíteni látá a haramiákat, s még embereit elszánt védelemre
bátorítá, a mint az ellenség már fele útján megállott, s oly
sebességgel, mint jött, a várbeliek nagy bámulására vissza fordult.
TIZENNYOLCZADIK SZAKASZ.
Melyben előadatik, ki és mi hárítá el a harmadik szerencsétlenséget. -
Engesztelődés.
A milyen csudálatosnak tetszett a haramiák visszatérése, oly
természetes volt; de ennek megfejtése végett szükséges egy kissé a
történet mostani folyamából kitérnünk. Egy fiatal szegényebb sorsú
nemes, ki a nagybányai táborba sietett, kevés ideig Huszt
mezővárosában lakó rokonainál mulatott, innen azelőtt való nap indult
el, melyen Pintye Gregor az ostromot elkezdé, a haramiák kezébe akadt:
de ezek előtt gyanús nem leve közönséges pór öltözete miatt, ügyes
hazudságai által annyira vitte a haramiákat, hogy ezek neki befogadást
ajánlottak czimboraságukba, ő ezen nagyobb veszély elhárítása miatt
örömöt színlelt, köztök maradt, de tervöket megtudván, midőn másnap
hajnalkor az ostrom kezdetére fordított figyelmök a haramiákat minden
egyéb iránt vigyázatlanokká tevé, elillant, s az úton egy kocsira
akadván, elég hamar érkezett Nagybányára, még kora segedelmet kérni, a
vészben lebegő Husztnak.
Képzelhetni, hogy Szodoray volt az első, ki repülni inkább, mint menni
akart segítségre, de Bagosy és Babocsay is, részint mint barátjai a
Szirmayaknak, részint a Husztra vitetett pénz megmentése végett épen
nem szándékoztak e dologban késedelmeskedni, annál kevésbbé, mivel még
a tatárok betörése előtt vissza is jöhetett a felmentő sereg.
Szodorayra bízaték a vezérkedés, de mivel többet elbocsátani tanácsos
nem vala, csak száz ember adatott keze alá, kiknek egyik csapatát
Karácson Tivadar kormányozta. Minden kitelhető sietéssel indula és
folytatta útját Szodoray Huszt felé s felejteni látszaték, hogy kisded
serege lépéseinek a szerelem nem kölcsönözött szárnyakat; a leghőbb
tünődés és a legszaggatóbb aggodalom egyiránt gyötrék szívét, s csak
akkor engedett valamennyire kínja, midőn Huszthoz érvén, a várra
rohanó haramiákat pillantá, de ez sem enyhülés volt, mert az
eltávozott aggodalom boszúnak adott helyt.
Mint mondtuk, épen a várra akartak a haramiák támadni, midőn őket
Szodoray haragja elérte, ezért téríté vissza csapatát Pintye Gregor a
veszedelmes ellennel szembe állani. Csak kevés lövések történhettek a