Szirmay Ilona: Történeti regény - 14

eloszlottak, mert ez őket a mostaninál gonoszabb helyzetbe nem
vezetheté, Szodoray széttekinte a barlangban, fegyvereket kerestek
szemei, hogy védelme lehessen valami véletlen támadás ellen, de Pintye
Gregor alkalmasint, igen őrzé egy darab idő óta haramiái előtt e
barlangot, mert épen semmi sem találkozék benne, a mi nekik
szükségesebb szer lett volna, így tehát fegyver sem, és Szodoray
kénytelen volt puszta kezekkel követni szabadítóját. Ez azért a
gyertyával elő ment, s védenczét a rejtek ajtón át, melyet maguk után
ismét bezárt, egy alacsony tornáczba vezeté, ezen keresztül egy kis
üregbe értek, hol több teli zacskó hevert a földön, ezek közül a
legnagyobbikat bal hóna alá vette Móre, és némán tovább ballagott. Az
üreg másik végén ismét egy szikla torkolat mutatkozék, ez annyira
alacson volt, hogy a bemenőknek csak erősen hajolva lehetett tovább
haladniok. A tornácz fölfelé tekergett, s végre egy erős durva ajtó
előtt megszűnt. Móre letevé zacskóját, a gyertyát baljába fogta, s
jobb kezével gubája alól egy kulcsot húza ki, melynek otromba idoma
nyilván vallá, hogy vagy ő maga, vagy nembelieinek egyike volt
készítője.
- Tekintetes nagyságos úr, ha az ajtón kívül senki sem áll, meg
vagyunk mentve--suttogá a czigány. Ilka, kit az egész úton kedvese
vezetett, lihegni sem mert, és keményen simult Szodoray oldalára. Móre
már föl akará nyitni az ajtót, de azon pillanatban kívülről lépések és
beszéd hallatszott, a czigány hirtelen eloltá a gyertyát és védenczeit
kezüknél ragadván, az ajtó sarkánál egy a sziklába kissé benyúló
üregbe húzta. Itt lélegzet elnyomva vonultak meg, és szívök sűrű
dobogását kivéve a zajos élet minden jele eltávozék tőlök, csak Ilka
reszketett minden tagjaiban, alig tartva föl magát kedvese vállain.
- Az átkozott hajdúk hamar nyomunkba akadtak; de a rabokat magammal
hurczolom, míg csak lehet,--föl a hegyekbe futunk Máramaros felé. -
Zúga egy hang az ajtón kívül s könnyen ismerhető vala Pintye Gregor
szava.
- Már pedig Nagybánya felől is közelít üldözésünkre egy csapat. -
Mondá egy másik hang, s egyszerre vele a kulcs is nyikorgott, az ajtó
egészen kinyílt, és Pintye Gregor belépett, utána Marosán, a haramia
hirtelen becsapta az ajtót, és ismét bezárá, s haladék nélkül tovább
ment kisérőjével együtt, a sötétben nem is gyaníthatva foglyai oly
közellétét, annál kevésbbé, mert a napvilág betörő fénye ellen
árnyékot vetett rájok a benyitott ajtó is. Rabjaink, mély csendben
maradtak, míg a haramiákat elég messze nem gondolák, ekkor Szodoray az
ajtóhoz ugrott, elvevén Móretól a kulcsot, halkan felnyitá az ajtót, s
épen oly csendesen kiléptek mind a hárman. Szodoray ismét bezárá az
ajtót s a kulcsot benne hagyá kívülről, hogy akadály lehessen Pintye
Gregornak a felnyitásban. És minden sebességgel Nagybánya felé
siettek, hogy az onnan jövő csapattal találkozhassanak.
Pintye Gregor és Marosán foglyaikra nem akadván, annál inkább
elhültek, mert épen megfoghatlan vala előttök, hogy szabadulhattak
meg, erőszakos kitörésnek semmi nyoma sem látszott, az ajtók zárva
valának s a barlang titkos járásait Pintye Gregor véleménye szerint
csak ő maga és új beavatottja Marosán tudák, mert Mórét a huszti
követség óta holtnak vélte. Lámpással kezdék tehát a barlangot
vizsgálni s legelőbb is rejthelyeit, most vevé csak észre a kapitány,
hogy kincstárából a legkövérebb zacskó hibázik, ez tovább vezeté, s a
dugott nyilás ajtajánál, az itt-ott kőporral fedett földön lábnyomokra
talált.
- Itt kellett szabadulniok--ez leány-nyom,--kiáltá a haramia, nyitni
akará az ajtót, de midőn a kulcsot bele dugá, vevé csak észre, hogy
egy más kívülről van a zárban,--csak most szökhettek el, mióta itt
vagyunk, vágjuk be az ajtót--s fejszéjét ragadá.
- Menjünk ki a másik úton, így eláruljuk magunkat, s dugott
járásunkat.--Mondá Marosán.
- Az nagy kerület lenne, s ha már annyian tudják titkunkat, egy ajtó
roszul fogja védeni.--Felelé vezére, de az alatt már be is dűlt az
ajtó, még erősebb csapásai alatt. S most a kijátszott boszú, s
önbátorságának veszedelme egyiránt tüzelvén, majd öntudat nélküli
dühösségben rohant a haramia a magos sziklaút felé, hová csapatját
rendelé.
NEGYVENNEGYEDIK SZAKASZ.
Pintye Gregor iszonyú vakmerősége s annak foganatja. -
Az egész dolog vége felé megy.
Az országúttal határos erdő szélén állott a haramia csapat, midőn
Pintye Gregor hozzá érkezék. Boszúvágya még önbátorsága iránti
gondoskodásán is győzött, és szét akará embereit küldeni a szökevények
felkeresésére, de őrei jelenték, hogy a szoros út mindkét oldala felől
erős csapatok közelgenek, s további mulatás veszedelmes lehetne.
Boszankodva engede tehát a szükségnek, s parancsolatjára indult fel
csapatja a hegyekbe Máramaros felé. Alig haladtak azonban néhány száz
lépésnyire, midőn egy síkabb nyilt helyre érkezvén, egészen váratlanul
egy fegyveres csapat akadt elébök; ez a haramiáknál kétszer, sőt
háromszor is számosabb lehetett s jól fegyverkezett emberekből állott,
kik Máramaros vármegyétől valának küldve a haramiák üldözésére. Ezen
veszedelmes helyzetben a kétségbeesés is nevelé Pintye Gregor
természetes merészségét, nem tekintve az ellen nagyobb számát,
hirtelen rendbe szedé haramiáit, s egy vakmerő rohanást parancsolt, de
ellensége tudósítva lévén a zsiványok közellétéről, jobban vala
elkészülve, s minekelőtte ezek puskáikat elsüthetnék, már azok jól
irányzott lövésekkel legalább is felével csekélyebbé tevék Pintye
Gregor csapatát, s a rohanást megelőzve, maguk támadták meg az
elgyengülteket. A csata heves, de rövid volt, mert az élő haramiák
mindenik több ellenségtől vétetvén körül, csak hamar részint
elfogattak, részint megölettek, egyedül Pintye Gregor volt képes,
magát ereje és ügyessége által kimenteni a közveszedelemből,
természeti gyorsaságát igen növelvén megkeményült kóbor élete, nem
csuda, hogy üldözői közül egyik sem érheté utól, s így sérv nélkül
jutott a magos útra. Ennek azonban minden torkolata már hajduk által
volt elfoglalva, így jobbról és balról bizonyos volt a fogság,
hátulról nyomában az üldözők, s előtte a meredek sziklafal, melynek
szédítő magasságát és simaságát már említettük, de mégis csupán erre
lehetett szabadulást reményleni, idő legkisebb kétkedésre sem vala.
Pintye Gregor egy pillanattal átlátá az egész veszedelmet, oly gyors
volt elhatározása is; puskáját vállára veté s vasnyársát lábai közé
szorítva, mint a gyermekek pálczalovaikat, ennek hegyét keményen a
sziklafal párkányába nyomá, s hátát is hozzá szorítván,
villámsebességgel és minden sérv nélkül ereszkedék le a borzasztó
magasról, mert karjainak ereje által a hegyes nyárs bevéste magát a
sziklafalba, s tetejétől aljáig egy karczolatot képezvén, a rohanás
minden sebessége mellett is akadályoztatá az erőszakos elesést.
Üldözői, kik az út két végén tanui voltak a haramia képtelen
vakmerőségének, nem győzték azt eléggé bámulni, sok talán inkább
borzadtak a hallatlan tett látásán, mint maga Pintye Gregor véghez
vitelén. A haramia lent a fák közé vonta magát, s innen két út nyilt
szabadulására, egyik keresztül a barlangon, a hegy másik oldalára, de
ez többé nem vala bátorságos, mert Szodoray, annak tulsó oldalát már
könnyen elállhatá. A másik, mint már említettük, a tengerszem szélein
a fürészmalomhoz vitt, ezt választotta Pintye Gregor csak azért is,
mivel nem vélte, hogy ezen oldalt is elfoglalták volna már a hajdúk.
Ezen reménytől kecsegtetve sietett kitűzött czélja felé, hol bizonyos
szabadulását várta, s képzelhetlen gyorsasággal haladott a tó melletti
veszedelmes úton, s azon sziklához érkezék, melyen a tengerszem árjai
egy vízomlásban zúgtak alá, ennek közvetlen tövében feküdt a malom,
üldözői minden oldalról a hegy magosában követték, s tőlök végképen
megmenekedni, leereszkedni akart azon ösvényen, mely szorosan a
vízomlás szélén a fürészmalomhoz kanyarodott, s alól az erdő sűrűjében
mentve volt nagy kerületet tevő üldözői előtt. Azonban alkalmasint a
kergetők kurjongása által fölijesztve, az épületből hajdúk léptek ki,
előttök Karácson Tivadar.
- Itt a zsiványok királya, most el nem kerüli az akasztófát,--kiáltá
egy hajdú.
- Az akasztófát?--dörgé Karácson, és szemei a szólóra s a haramiára
villogtak, egy gondolat lobbana által fején: mi szégyen lenne, ha
Pintye Gregor az akasztófa alatt testvérének vallaná magát? Ezt meg
kellett előzni, a haramia halála úgy is elkerülhetlen volt, ne
történjék tehát hóhér kéz által. Hirtelen előragadá puskáját a hajdú,
testvérére irányzá s elsüté, a golyó azon pillanatban találta homlokba
a haramiát, midőn ez, puskája töltetlen lévén, baltáját veté
testvérére, de a lövés elgyengíté kezét s így a balta fáradtan csapta
vállba Karácsont, alig okozva egy kis daganatot. A haramia halva
rogyott a szikláról a zúgó patak mélyébe, s az esők által magasra
dagadt örvény hatalma ismét fölveté tetemét, s az első sziklához
zúzta, innen villám csavargásokban vitte tovább, s erőszakkal veté a
malomkerékhez, hol egy darabig fölakadt, míg a rohanó habok ismét
tovább hurczolák. Teste másnap lent a völgy mélyében találtatott egy
szikla aljában, de úgy összezúzva és töretve, hogy alig ismert reá
Karácson Tivadar, ki saját kezével ásott a patak mellett számára sírt,
és ő egyedül is temeté el, minden segéd és tanu nélkül.
S a mint fölhányva volt a sír, reá borult a vad hajdú, s átkozta a
benne nyugvót, de átka inkább fájdalmából, mint gyűlölségből
származott, s talán csak azért tevé ezt, hogy az átok haragjával
nyomhassa el azon szelidebb érzetet, mely a teremtés gyászos munkája
között fájdalmat és bút gerjeszte szívében; szégyenlé ezt a durva
lelkű, a fájdalom minden jelét férfiatlan gyengeségnek tartván, s
képesebb lett volna, míg hatalmában állott, inkább mindent elkövetni,
mintsem könyezni. Vannak pillanatok, melyek a legelkeményültebb
emberben is kitöretik a lágyabb érzelmeket. Tivadar ezen állapotban
volt most, meg-meg akadozott átkozódásaiban, végre elnémult,--szíve
szorongott,--keble dagadt,--s a mi talán életében alig történt, -
könyei megeredtek. Visszavoná most előbbi átkait, és szánni kezdé
boldogtalan testvérét, kit zabolátlan indulatai kitaszítottak az
emberi társaságból, s ki ezt megboszúlni akarván, magát annak ostorává
és gyalázatává tette. Búsongásából a hajdút, őt keresni jövő emberei
verék föl, hirtelen letörlé könyeit, megrázá magát s közönséges
komolyságát ismét föl vevé, tovább ment velök; de sokáig marczangolá
még azon gondolat: ily gyászos végre jutott az én testvérem,--a híres
haramia Pintye Gregor!!!
UTOLSÓ SZAKASZ.
Mely az utóbbiak után következik.
Szodoray és Ilka a haramiák barlangjából kiszabadulván, elérték azon
csapatot, mely Nagybányáról a haramiák üldözésére küldetett, innen a
városba mentek, onnan pedig az utak már bátorságosak lévén,
szerencsésen haza értek Fertős-Almásra. Az itt uralkodó örömöt leírni
fölösleges volna, csak azt említjük tehát, hogy megérkezésük után
harmadnap a kézfogó és nem sokára a lakodalom is tartatott Szodoray
Boldizsár és Szirmay Ilona között, s hogy ők, mint szerelmük
érdemelte, rokonaik és gyermekeik körében sokáig és boldogul éltek, s
csak akkor komorult el házasságuk ege, midőn több évek mulva előbb is
Ilkának anyja, azután bátyja az igazak békés álmába szunnyadtak.
Így a boldogság révébe vezettük hősünket és hősnőnket, csak az van
tehát még hátra, hogy többi ismerőseinkről is tudósítsuk olvasóinkat,
a mit a bevett szokás szerint ezennel és szép renddel megteszünk.
Bagosy és Babocsay, övék legyen az elsőség, mert ők nagy hazafiak, és
a hon bajnokai valának, szívökben híven buzgott a magyar vér. Ők tehát
még soká éltek, s az első alispáni hivatalban szerettetve, s
tiszteltetve mindenektől, mint magos érdemeik kivánták, s messze
terjedt el dicsőségük, melyet a tatárok elűzésében szereztek.
Karácson Tivadar a tatárok ellen mutatott vitézsége jutalmául nemessé
lett, Karácsonyi névvel. Ő tovább is a vármegye szolgálatjában és a
haramiák legkeményebb üldözője maradt. Testvéréről életében egy szót
sem említett, csak halála után akadtak örökösei azon írásra, melyben
apjának élete foglaltatott, s ez alá Tivadar saját kezével jegyezte
föl a következő szavakat:--Ezen szerencsétlen öregnek egyik fia én
valék s a másik Pintye Gregor,--a híres haramia, kit nehogy
szégyenemre az akasztófára jusson, saját kezemmel lőttem agyon.
Piócza Kristóf nagybányai chirurgus és borbély feleségével Judith
ifjasszonynyal. Kristóf mester kipirongattaték a város tanácsa által,
miért nem nyeste légyen el nyakát Pintye Gregornak, de mivel ő volt,
ki a borsai szorosnál, a magyar rabok köteleit fölvágta, a vármegye
alkalmasint azon elvtől vezéreltetve, hogy egy embert ezerek kárával
jutalmazzon meg, kieszközlé neki Nagybányán és határában az egyedül
borotválható és seb-gyógyítható jogot, vagyis más szavakkal, míg ő
élt, nem volt szabad Nagybányán és határában magát más borbélynak
mutatni is. Ezen jogban igen sokat bízhatott Kristóf mester, mert
mióta bírásába jutott, sokkal többet borotvált véressé, mint azelőtt,
s általában azóta nem lehetett Nagybányán oly szép sima állakat látni,
sőt egy-két kificzamodott lábat, a helyett, hogy helyre húzta volna,
még félrébb igazított. A mi pedig feleségét illeti, Pióczáné
ifjasszony, folyvást a papucsot villogatá, míg férje, kit a rosz
nyelvszokás urának is nevezett, csak a borotvával dolgozott, túrós
haluskái ugyan egy idő óta bővebben jelentek meg, és szomszédai, egész
vénségéig mindig tudtak a fiatal bányász tisztéhez hasonló
történeteket mesélni, sőt a menyecske nyilván meghallá, hogy urának
igazsága volt, midőn a tatárok kutyafejeit eltagadta, mindazonáltal a
lakósok maig megmaradtak régi hitöknél, s a tatárokat folyvást
kutyafejű melléknévvel tisztelik; de azért Piócza viszonya feleségéhez
csak olyan volt, mint Aeolusé Júnóhoz, midőn az Istenek királynéjának
ezt felelte:
Tuus, o regina, quid optes
Explorare labor, mihi jussa capessere fas est.
Stiffelbauer még sokáig maradt városbíró, vagyis mint ő mondani szokta
«Judex Liberae Regiae ac Montanae Civitatis Nagy-Banyensis.» -
Hundeshagen hasonlókép sokáig volt jegyző, és folyvást oppositiót
képezett a tanácsban, később maga is városbíró lett, de ekkor
tökéletesen megfeledkezve előbbi elveiről, egészen Stiffelbauer úr
nyomdokaiba lépett.
Kordován János hajdan csizmadia czéhmester, most nagybányai senator,
és a város védelmezésének bajnoka a tatárok ellen, sokáig ült a
tanácsban, hol híven viszhangozta a városbíró utolsó szavait, s csak
akkor beszélt egyebet, ha átlyukasztott kalpagját emlegetheté, vagy
pedig azon kovács ellen szólhatott, ki a tatár rohanás idejében, a
csizmadiákat úgy meggyalázta. Kalpagja pedig otthon függött minden
látogatónak unalmára. Csak egy szerencsétlenség érte szegényt senátori
pályafutásán, leánya tudniillik, kit legalább is szenátornénak
készített, inasába szeretett, ki a tatárok ellen a csizmadia czéh
artilleriát, a vén puskát kormányozta, és mesterének kalpagját oly
irgalmatlanul meglőtte. Ez most fenyegeté Kordovánt, ha leányát neki
nőül nem adja, ki fogja hirdetni az egész világnak, hogy kalpagját nem
tatár golyó fúrta által, leánya is fejeskedett; mit tett volna a
boldogtalan senátor? a dicsőség fentartásának vágya győzött,--össze
adá őket, gondolván, hogy ő is csizmadia inasból lett senátor.
Gerai Mahmud Abdul khán sorsáról nem tudósíthatjuk voltaképen
olvasóinkat, mert házassági élete a szultán kisasszonynyal a hárem
titkai közé tartozik, csak azt mondjuk, hogy apja után ő uralkodék,
gyermekeinek pedig alkalmasint kellett lenni, mivel maradékai most is
élnek.
Donnerbaumsbergi Türkenfrasz Gottlieb Konrád Friderik, mint mondá
római szent birodalmi lovag és több potentátok ármadájában dragonyos
kapitány, még sokat marchirozott, retirált, evett, ivott a világon ide
s tova, Muszkaországban jó darabig mulatott, de nyugtalan lelke, vagy
más okok ott sem hagyák nyugodni, s ismét kalandor éltéhez látott. Ott
volt, midőn Wallis és Neuperg Nándor-Fejérvárt a törököknek által
adták, s ezen capitulatiót ő a taktika postulatumának declarálta, még
sokkal azelőtt ellenben Marlborough és Eugen dicsőséges diadalmukat
Hochstädtnél egy vakmerő gondatlan tettnek nevezte. Végre sok
kalandjai után, melyeket, ha valaki összeszedni akarna, ezen czím
alatt «Tál és pohár» legillendőbben bocsáthatná közre--retirádát
fuvatott a halál, és berukkolt az
«edisti satis atque bibisti:
Tempus abire tibi est»
örök bíróhoz, rapportirozni ezen életéről, megtévén azon nagy
retirádát, melyet még a legvitézebb hadvezér sem került ki.
Bogdanu Gyurka, a moldovai bojár és kapitány. Ez fösvénységének méltó
büntetését kapta. Ujra kiütvén a háború a törökök ellen, Szodoray még
egyszer fölkelt hazája ellenségére; a Moldovába küldetett seregnél
volt, s egy csatában a török mellett harczoló Gyurkára akadt, ki az
ismert párduczbőrrel és kócsaggal volt ékesítve. Most teljesedék
Szodoray kivánsága, egy csapás leüté a bojár fejét, és vagyona ismét
vissza került birtokába.
More a czigány elveszté a barlangból kivitt pénzt, mely Pintye Gregor
minden kincseivel, részint az igaz birtokosoknak vissza adatott,
részint kárpótlásokra fordíttatott. More azonban ezt nem nagyon
sajnálta, mert neki Szodoraynál mennyei élete, az az elég inni és enni
valója, veres nadrága, zöld dolmánya, és semmi dolga sem volt, nyáron
a napon hevert, télen a cselédszobában; a suton legfeljebb ha
unalomból egyet hegedült, vagy néha egy jó ötlettel a házat
megnevetteté.
Pintye Gregor emlékezete annyira fölmaradt, hogy mint hajdanában
Julius Caesártól és Augustustól minden római uralkodó Caesárnak és
Augustusnak, az első Ptolomaeustól pedig minden egyiptomi király
Ptolomaeusnak hivaték, mint az ily elnevezéseknek a történetben még
több példái is vannak; úgy Máramarosban még ma is minden tolvaj, ha
csak két font sót lopott is, Pintye Gregornak neveztetik. Sőt most is
foly a köznép szájában egy monda, mely szerint Pintye Gregor nyugtalan
lelke azon barlangban, hol kincseit tartá, mintha azokat keresné, hiúz
képében maig is kóborol, és minden utasnak mutattatik azon hasadék,
melyet a leírt magas útnál, merész lerohanásakor vas nyársa vésett a
sziklafalba.
E szerint a lehetőségig híven tudósítván olvasóinkat mindenkinek
sorsáról, örömmel és bátran kiálthatunk föl, hogy történetünknek
VÉGE.