Szirmay Ilona: Történeti regény - 10

örvendett, hogy még a jámbor kisasszony is ily könnyen bír egy
hatalmas férfit megszelidíteni.
HUSZONNYOLCZADIK SZAKASZ.
Abdul khán érzeleg és tovább hátrál, segítséget nyer, készületei új
csatára, miként
a magyarok rendeléseit megzavarják. Karácson Tivadar merész terve.
Borsai csata.
Fényesen hasadt föl a hajnal azon éjszakára, melynek történeteit az
előbbi szakaszban beszéltük el; de mindazonáltal Abdul khánra nézve
nem volt oly örvendetes, mint lenni igért, mert Ilka ellenállása által
szerelme még inkább nőtt, s lelke gyengédebb érzelmei véres küzdésben
voltak sovárgó vágyaival a szerelem élvei után. Másrészről az oly
bizonyosan várt segedelem megérkezni késett, és a távolabb táborszemek
Bagosy közeledését jelenték. A herczeg ezt megértvén, tüstént
parancsot adott a visszavonulásra Borsa felé, honnan a segedelem
várandó vala. Átkelt tehát serege a Márán, és Dragomérfalva felé
vonult, hol nyugodni kevéssé megállapodott.
Bagosy azonban sebesen nyomult elő, s egyesült Babocsayval, ki a
tatárokat már üldözvén, kelet felé fordult, hogy ellenségeit a borsai
szoros úttól elzárhassa, mely az egyedüli rés vala szabadulásukra;
Babocsay délről vonult a tatárok bal szárnyát szorítván Erdélytől
elszakasztani őket, s a két sereg összeköttetését eszközleni, Szodoray
a tatárok derekával szemben űzte azokat, kinyújtott szárnyai balról
Babocsayhoz csatolván magukat. Karácson Tivadar hajdúival szerte
száguldozott, készen oda vetni magát, hol talán felekezetét veszedelem
fenyegetné.
A magyar vezérek minden okos rendelésök és gyorsaságok mellett is a
tatárok már igen nagyot haladtak volt, és így nehéz lett volna őket a
borsai havasok nyilásától egészen elzárni, mert már Szacsalnál az Izán
szerencsésen keresztül menvén alig vala gátja útjoknak, és Babocsay
kétkedett a rabok megszabadítása felől, midőn nagy bámulására jelenti
Karácson, hogy a tatárok Borsa előtt tábort ütöttek légyen, és minden
mozdulatok erős szándékot árul el az ellennel itt szembe szállani.
Bagosy csudálkozását hamar eloszlatá nehány tatár, kiket Szodoray
huszárai és Tivadar hajdúi elfogtak. Ezek kivallák, hogy kevés órák
előtt mintegy hét ezer főből álló segédsereg csatolta magát Abdul
khánhoz. Ő tehát a rabokat számos kisérettel el fogja legott küldeni,
és megerősödött hadával a magyarokra rohanni akar, mihelyest katonái
egy kissé kipihenendik magukat.
Bagosy első gondja vala egy rövid hadi tanácsot tartani, melyben
elhatároztaték megelőzni a tatárokat, és inkább megtámadni, mint
megtámadtatni. Csak egy körülmény szerze aggodalmat a vezér lelkében,
mert többé a győzedelemről nem is kétkedett, tudniillik a szegény
rabok, kik a csata alatt könnyen áthurczoltatván a havasokon túl a
haza határain, talán épen nem lesznek megmenthetők. Ezen egy okból a
rendíthetlen Bagosy, sőt maga a tüzes Szodoray is készek lettek volna
alkudozásba lépni az ellenséggel, hogy az utóbbit erre főkép Ilka
sorsa határozá, felesleges megjegyezni. Ily habozás mily javára vált
volna az ellenségnek, kiki átláthatja; de Karácson Tivadar bátorsága
elháríta minden belőle származható károkat, ő csak harmincz válogatott
hajdút kivánt, mert nagyobb számot az ellenség könnyen fölfedezhetne,
ezeket titkos utakon a borsai szoros, legszűkebb torkába vezetni
igéré, és képesnek állítá magát velök az ellenséget, akár egész más
napig is föltartani, mi alatt Bagosy a tatár fősereget megvervén,
segítségére jöhet. A merény veszedelmesnek mutatkozék, és csak azok
előtt nem tökéletesen kivihetlennek, kik jól ismerték Karácson Tivadar
vitézségét s csudálatos tetteit a szabadság háborúból, de ez egyetlen
mód vala czélhoz jutni, s e fölött gyámolá nemzetünknek saját
hajlandósága minden iránt, mi merésznek s talán vakmerőnek is
mondathatik; azért Bagosy engedelmet adott Karácsonnak s ez örvendve
sietett tervét végrehajtani.
Abdul khán valóban megkapta a várt segedelmet, ez nagyrészt török
jancsárokból állott, kik a beszarábiai és moldovai várakból küldettek,
most a hegyes tájakban igen használhatók. Bennök is bízott leginkább
Abdul, és azért négy ezer tatárt, serege leggyengébb katonáit
kiválaszta, ezek a foglyokat s a zsákmányt közben vévén elindultak
prédájokat a havasokon biztos helyre hozni. A hosszú sorban induló
rabok siránkozása, már előre, mint diadalének zengett a büszke herczeg
szívében, melyet még fegyveres társaikon nyerend. Elfordult tehát e
szívét örvendeztető látványtól, seregeit csatarendbe állítani akaró,
mely, a mint agyában kifőtt, igen jól alkalmazott lett volna a föld
minéműségéhez, de még első parancsolati között megzavarta őt a
magyarok előnyomulása, kik már tökéletes csatarendben haladék nélkül
látszattak seregét megtámadni akarni. Első pillanatban önszemeinek nem
akart a herczeg hitelt adni, de a tompa zúgás és fegyverek csillogása
csakhamar meggyőzék őt a szomorú valóságról, már első tervét
eszközleni lehetetlen vala, azért egy másikhoz folyamodék, mennyire az
idő rövidsége engedé.
Szükséges, hogy az ütközetről élénkebb képzetünk legyen, annak helyét
leírni. Borsa falujánál a hasonnevű patak a Visóba ömlik. Nehogy
ismét, mint Ujvárosnál oldalt vagy épen hátulról támadtassék meg,
Abdul khán jobb szárnyát az embereivel megrakott falura támasztá. A
helységtől Erdély felé egy meglehetős tágas völgy terjed el, melynek
nyugati részébe már leereszkedtek a magyarok. A folyamok körül és
Borsa előtt halmok, mély utak, bokrok, és földszakadások által annyira
egyenetlenné volt téve a tér, hogy csupán gyalogság harczolhatott
rajta. Ide akarta Abdul khán négy vagy öt ezer gyakorlott jancsárait
állítani, hogy a víhatatlan helyen elterjedvén, a szokások szerint
előrerohanó magyarokat körül szárnyalhassák. Dél felé a domborodások
egyszerre lekonyultak, és a völgy sík rétekben s mezőkben nyúlt el,
mint egy maga magát ajánlón a számos tatár lovasság fölállítására. A
jancsárok délkelet felől érkezvén meg, a téren pihentek, s épen, midőn
Abdul khán parancsolatját vevék Borsa előtt helyet foglalni, jelentek
meg a magyar dandárok. Abdul khán elébe vágtata a jancsároknak, és
tömegekben akará őket a téren ellenségeinek kiszegezni. Már ezen
rendelését hirdeté körüle álló tiszteinek, midőn eszébe jött a magyar
lovasság gátolhatatlan rohanása, mely jancsárai szoros rendét könnyen
felbonthatná, míg gyalogjaik az általa kinézett helyet elfoglalnák, a
mily gyorsan belátá azt, oly gyorsan változott ismét szándéka is, és
első tervére visszatért. Még egy elszánt lovagtámadással föl lehetett
a magyarokat annyira tartóztatni, hogy a jancsárok időt nyerjenek
magukat a völgy magasabb részében megfészkelni. Ezért hirtelen rendbe
szedé a herczeg első lovas csapatjait, s maga vezeté őket ügetve a
magyarok ellen. Ezeknek gyalogságuk megállapodott, s ágyúi által is
segített tűzzel fogadá az ellenséget, a lövések robogása szolgált
jelül Szodoraynak, ki szokott hevével rontott elő, s mint mennykő a
fellegekből úgy termett a füst és por ködéből egyszerre az ellenség
nyakán, mely úgy is az erős tüzelés által megcsökkent. Szerencsétlen
csillagzata Abdul khánnak a már kétszer megvert seregeket adá mellé,
ezeket futásra indítani elég volt a magyarok puszta látása is, és így
az első összeütés határozó volt az ütközetre nézve, mert az egész
támadó tatár sereg hátat fordított, a magyarok majdnem vakon üzék
őket, és nagyobb részük a tér hosszában futó lovas tatárok után, míg
Szodoray alig néhány százat gyűjthetett a jancsárok ellen; de ezen
csekély szám is elég volt a vitéz ifjúnak megtörni ezen hires dandár
sűrű rendeit, bár őket képes nem vala elzárni végkép Borsától. A
jancsárok sűrű tömöttsége inkább kitevé ugyan őket a magyar lovagok
csapásainak, de hatalmasan gátolá egyszersmind ezeknek előhaladását, s
míg az elsők halál áldozati lettek, addig a hátulsóknak szerencsélt a
domborodások közé vonulni, hol mint egy természetes sánczban, még mind
számra mind erőre egy félhető hatalmat képeztek. A tatár lovasság
hevesen űzetve a magyaroktól, hasonlólag Borsa felé fordult, hol
ágyúik és körülök lovasságok még illetetlen szakaszai állottak. Alig
érkeztek a falu közelébe, midőn a tatár ágyúk durrogni kezdének a
magyarok ellen, nem kimélőn saját hátrább maradott embereiket is. A
magyarok visszavonultak, s az addig még vesztegálló tatár lovas
osztály most rohanásra készült, mely nagyot fordíthatott volna a csata
menetelén, mert a két tűz közé szorított üldöző sereg vezér nélkül már
eszméletét kezdé veszteni, s kevés pillanatok mulva talán utat
engedett volna a védtelen gyalogság megtámadására. Szerencsére Bagosy
és Babocsay ekkor érkeztek Szodorayhoz, ki is reájok bízván a
jancsárokat, maga elszakadt része után indult hadának, s épen azon
perczben jutott hozzájuk, midőn hátrálások fölbomláshoz kezdett
hasonlítani, de Szodoray az előnyomuló ellent hamar vissza ijeszté, s
alig észrevehető időben serege ismét a régi rendben állott, csupán az
ágyúk folyvást tartó tüzelését félhetve, ennek is véget akart Szodoray
vetni, s egy osztálylyal a meredek konyulatnak vágott, az ágyútanyáig
ellenség útjában nem volt, és így csak a föld nehézségeivel kellett
küzdeni, melyek valóban csak kevéssel gyengébb lovasságnak is
meghághatlanok valának, sőt gyalogoknak is nem kis dolgot adtak volna,
de Szodorayt az elfoglalás nyomosságának érzete lelkesíté, s a bátor
merény kevés perczek mulva kivánt sikerrel végződött, s most minden
erejét a lovasság ellen fordíthatá, melyet a fáradhatlan Abdul khán
újra tűrhető rendbe szedett, de ennyi csüggesztő eset után gyenge volt
ellentállása, s ismét elszéledt a meredek partokon leugratva átuszni
Borsa patakát, mert ezen csak egy híd emelkedék a falunál, honnan el
voltak zárva. A csermely körül összetódult sokaság föltartá Szodoray
haladását. Bagosy és Babocsay nehéz harczba keveredtek a jancsárokkal,
s minden erőlködésök alig vala képes a jancsárokat léptenkinti
hátrálásra kényszeríteni. Az alispánnak minden percz drága volt, mert
az alatt könnyen áttöretheték Karácson kisded csapatja, s a foglyok
menthetlenül oda vesznek, ezen aggodalom hevíté minden katonája keblét
is még elszántabb küzdésre s végre az ellenség már a falu körébe volt
szorítva, de itt még kétségbeesettebb lőn védelme. A nap már messze
haladt, s annál alább szállt a magyarok reménye társaik szabadítása
felől, midőn egy a határ felől, és a falu túloldalán emelkedő zaj
figyelmüket magára vonta, az utóbbi Szodoray volt, ki lovagjai egy
részével az egyenetlen földön átvergődvén véletlen a falu hátulsó
részére rohant, s abba szerencsésen berontott, a jancsárok ezt
észrevévén, utolsó menedékökre, a hídra veték magokat s felhagyva,
minek utána minden remény elveszett, kétségbeesett védelmökkel, inkább
tódultak, mint futottak rajta által, így tökéletes diadalmat nyertek a
magyarok. A másik említett zaj, mely a határ felől hallatszék, azonban
még örvendetesebb vala, mert vegyest omoltak le a bérczekről tatárok
és magyar rabok, a mint észrevenni lehetett, már szabadon, az elsőbbek
pedig megverettekhez hasonlón.
HUSZONKILENCZEDIK SZAKASZ.
Melyben elmondatik, miként hajtá végre Karácson Tivadar merész tervét,
s miként
a nagybányai borbély borotváját a hazáért föláldozza.--A rabok sorsa.
- Tatárvölgy.
Karácson Tivadar harmincz hajdúval szerencsésen elért még a tatárok
előtt a borsai szoros útba. Ez két magas hegy között vezeti az utast
ki hazánkból, oldalait részint súlyegyenes sziklák, részint fenyőkkel
vastagon benőtt s meredekségök miatt járhatlan konyulatok képezik, egy
laposhátú domb rejti el ezen völgytől, melyben a hasonnevű helység
fekszik, és mely nézhelye volt az imént leírt csatának. Az út maga
torkolatjainál meglehetős széles, de közepe felé annyira szűkül, hogy
alig lészen végre egy nagyobb szekérnek elegendő tág, itt falai
egyszersmind legalacsonyabbak, felül omha kődarabokból állva. Ezen
pontot szemlélte ki Karácson, mint a védelemre legalkalmasabbat.
Lehengerítteté tehát felülről az elvált köveket, melyek egymásra
halmozva az utat elzárák, s földdel és galyakkal kitömetve elég erős
falat képeztek bármily támadás ellen. Jól fegyverkezett hajdúit
Karácson, részint ezen sánczra, egy hamar fölhányt mellvéd mögé
állítá, részint mind a két oldalon szirt tömegekbe rejté, hogy nagyobb
kiterjedésből lődözvén, az ellent számok csekélysége felől megcsalják,
ez által még azt is nyerte, hogy a szoros közepe felé befordulván,
sánczolását az ellenség előbb nem láthatá, míg hozzá igen közel nem
ért, a hajdúk pedig magas állásokból az út oldalain nemcsak mindent
átnézhettek, de kényökre is irányozhaták lövéseiket.
Ily rendelkezésben vígan várta Karácson a tatárokat, s nemsoká
föltüntek az említett lapos domb hátán, és lassan ereszkedének le a
szoros torkolatja felé, semmi ellenségtől nem tartván éppen minden
elővigyázat nélkül, minden figyelmüket csak rabjaik és zsákmányokra
fordíták. Annál inkább meghökkentek a tatárok elsei, a sánczolathoz
érvén, minél váratlanabb volt ez. Használá az első meglepést Karácson
s jeladására először is már előkészített szirtdarabokat hengerítenek a
hajdúk le, és hamar puskáik dörögtek utánok. A tatárok mennyire a
helyszűke engedé, visszafordultak, s ijedség ordításaival rohantak
társaikra, kik a csupa puskaropogásból itélvén, melyet a százszoros
visszhang rettenetessé tett, még nagyobbnak képzelék a veszélyt, és
megállottak, talán futásnak eredendők, ha ezt a rabok és zsákmány
tömege nem gátolja, és az eddig láthatlan ellenség mutatná magát.
Azonban az ormokról folyvást durrogtak a puskák, mind inkább
közeledve, s a sokaságban egy golyó sem téveszté czélját. A zavarodást
még az is nevelé, hogy a legtávolabbak semmit sem tudván a veszélyről,
folyvást előre nyomák a rendetlen tömeget, de az elsők inkább rohantak
volna a tüzes pokol, mint a szűk út torkába, mert annak kínait
legalább hírből ismerék, de az itt váró veszedelem majd egészen
ismeretlen volt előttök, s így, ha az út kezdetéig szoríttattak,
jobbra és balra vonultak el a hegyoldal hosszában. Végre már a foglyok
eleje érkezék a helyre, a puskaropogás elnémult, és egy hatalmas
szózat dörge le a szirtekről.
- Tépjétek el a béklyókat, és szabadok vagytok!
A foglyok bámulva láták kiséretöket jobbra és balra eloszlani, de
ereje egynek sem volt a szirti hang parancsolatját teljesíteni, és
erősen megkötözött kezeik nehezen szabadulandanak, ha a világot
kormányzó előrelátás, mely a leggyengébb férget is használni tudja,
egy ily megvetett lény által segedelmet nem nyujtott volna.
Az elrablott magyarok között egyedül Piócza Kristóf volt kötözetlen,
részint, mint Gerai Mahmud Abdul khán borbélya, részint mivel sokkal
gyávábbnak tartatott, mint sem tőle félni lehetett volna. De a
szerelem mindenhatóságát ki nem ismeri? ennél csak a szerelemféltés
mindenhatóbb, s ezen nyavalyában sinlődék a leírt gyulafalvai éjszaka
óta Piócza s ő, kinek eszébe sem jött ezelőtt a tatároknak ártani a
nyájas Jeszid Murza miatt, kész lett volna most egy borotvametszéssel
az egész nemzetnek nyakát szegni. E felett több tatár ócsárlotta
Piócza Kristóf egészen a híres Paré Ferencz elveire alapított borbélyi
ügyességét, a kettő közül nem tudni, melyik volt hatalmasabb inger
borbélyunk szívében a bosszúra. Elég az hozzá, ő volt az úr kezében a
gyenge edény, melylyel Izrael szabadulását eszközlé. Ugyan is kihúzta
Kristóf mester borotváját s egy izmos legényhez fordult, ki ezen
pillanatban szomszédja volt, fölemelé a csillogó aczélt, de hirtelen
eszébe villant, hogy drága szerszáma elcsorbulhatna a kemény kötelen,
s már lankadt föltétele, midőn a szerelemféltés, s a megsértett
művészet képei feltüntek, lelkét a nagy tettre erősíteni, sebesen
fölmetszé az említett izmos legény kezét, és ennek is egy borotvát
nyujtott, s most ketten folytaták a szabadítást, és mielőtt a tatárok
csak álmodtak volna felőle, már egy sereg rab elhullott pajtásaik
fegyvereivel kezökben rohant rájok. Most a hegyekből is leomlott
Karácson s a mindig nevekedő szabadult foglyokkal egyiránt nyomta az
ellent. A tatárok minden tartásokat elvesztve hátat fordítottak, és
harczoló főseregök irányában futásnak eredtek, hová éppen a csata
gyászos végének tanúi lehetni érkeztek meg. A magyar sereg, és a még
bosszúsabb szabadult rabok fegyvere annyira dühöngött a tatárok
között, hogy egy, Abdul khánnal menekedett kisded csapatot kivévén az
egész seregnek Borsa völgye vált temetőjévé, a mely nevezetes nap
emlékére máig «Tatárvölgy» nevét viseli.
HARMINCZADIK SZAKASZ.
Minő kincset mente meg Abdul khán a zsákmányból. A tatárok
végveszedelme és üldöztetése.--Kínjai egy szerelmesnek.
Nagy volt a magyarokra nézve következése a csatának, de tetemes
veszteségeken vásárolva, mert főkép Bagosy és Babocsay seregéből sok
nemes halt meg a hazáért; de a magas czél el vala érve, s a hon és
annak gyermekei megmentve; tízezer tatár fedte halva és sebesen a
völgyet Borsa szorosától a falu környékéig, nevezetes szám elfogatott,
némelyek a hegyekbe futottak, s ott a pórnép áldozataiként estek el.
Csak alig ezer emberből álló csapat tartotta magát Abdul khán mellett.
A diadal öröme zavart okozott a magyarok között, s ezt megmentett
rokonaik tolongása nevelé. Az út Borsa szorosa felé szabad lett, csak
nehány lassabban jövő rabok és Karácson hajdúi fedék azt. Abdul khán
hamar észrevette a szabadulásra ajánlkozó rést, és arra fordítá kisded
seregét. Alig kelt által Borsa patakán egy helyen, hol partjai
alacsonyabbak valának, midőn szemei húsz vagy harmincz lassan ballagó
rabra vetődtek.
- A nagy prófétára!--kiálta Abdul khán--ez Szirmay Ilka; még nem
veszett el minden, ha ő az enyém marad!--Kardja szétosztá a
csoportot, s földre lökvén a leányra boruló anyát, nyergébe emelte
félholtan a leányt. Jeszid Murza követé herczege példáját és Jutkát
ragadá föl a földről, de nem félholtan, s ezen nagy sebességgel
végzett kettős ragadás után tovább vágtatott a csoport. Karácson, ki
még útjokban volt, átlátván, mily lehetetlen légyen a sík völgyben
magát a sokaság ellen tartani, jó eleve félre tért, s oldalról
lövetett az elnyargaló tatárokra. Egy golyó szegény Jeszid Murza
fejébe csapott, de feszesen ült a bajnok nyergében, s keményen karolta
által elragadt kedvesét, ezen okok tehát s a rémült csoport sűrűsége
nem hagyák őt lováról leesni, s Jutka csak a szoroson túl vette észre
imádója halálát.
A magyarok figyelme későn vonaték Abdulra, s midőn űzésére utána
eredtek, már az út legveszedelmesebb részét hátra hagyta. Szodoraynak
első gondja volt a megmentett foglyok között Ilkát fölkeresni. Jó
darabig hiában voltak tudakozásai, míg az öreg Szirmayra akadt, ki a
pataknál Ilka anyját ápolá; a szegény asszony majdnem élet nélkül
feküdt a puha pázsiton, sógora és cselédei vízzel locsolák halavány
arczáit, melyekre a halál szomorú bélyegét nyomni látszaték, és
keblét, mely lassú pihegése által egyedül adta jeleit az életnek.
Szodoray ezen szerencsétlenség által elfogódva nem is vevé Ilka
hiányát az első pillanatban észre, csak, midőn a frissítő habok ereje
által Szirmayné magához tért s töredező hangon tudakozódék az
elragadott felől.
- Ilkám!--édes Ilkám--gyermekem hát nem láthatlak többé -!
- Hol van Ilka?--kiálta magán kívül Szodoray.--Az egekért:
szóljatok.
Szirmay csak most vevé észre az ifjút, s könnyeit törülve karjaival a
szűk út felé mutatott.
- Őt a hegyeken túl keresd Abdul khán karjai között.
Villámpillanatokat lőtt Szodoray a kijelelt táj felé, harag és
fájdalom együtt háborogtak arczán, s első kínjában átkozá a fényes
győzedelmet, melynek legszebb jutalmát egy tatár ragadta el.
- Lovamat!--lóra legények!--kiáltá, s felveté magát lovára, melyet
sebesen elővezetett szolgája, s a hegyen legközelebb álló osztályával
azok után nyargalt, kik már Abdul khán után eredtek.
Szirmay a föleszmélt özvegyet nyugalmasabb helyre vezeté, hol sokáig
egyedül maradtak, csak fájdalmokra hagyatva. Végre meghallván Bagosy
barátai új baját, vigasztalni jött, élesztvén bennök a reményt, hogy
Szodoray meg fogja Ilkát menteni.
Boldizsár a nélkül, hogy a tatárokat elérhette volna, már a szorosig
érkezett, itt a torkolat tömve volt ellenséggel, mert Karácson sáncza
még állott, s ezen csak lassanként lehetett átugratni. Az első, ki
rajta által megszabadult, felső részét nagy ügygyel-bajjal lerántván,
Abdul khán vala, és Ilkával rögtön tovább nyargalt, utána többnek
szerencsélt megmenekedni, Judith itten vevé észre rablója halálát; de
nem volt ideje sopánkodásra árvaságán vagy özvegységén, egy más csinos
tatár csakhamar pártfogása alá vévén. A mondott akadály miatt Abdul
csapatának felénél több lelte halálát a szoros torkában; de mire a
holttetemeken keresztül rést törtek a magyarok, a futó tatároknak már
porok is eloszlott, s messze beűzte ugyan őket az idegen földön
Szodoray, de csak annyit akarunk említeni, hogy alkonyat előtt
kénytelen volt minden remény nélkül visszatérni.
Szirmayékat még Borsán találta, az anyát sok eltűrt szerencsétlenségei
veszedelmes nyavalyába vetették, s csak ebből származott gyengesége
miatt nem foghatá búját szavakba, azt csak könyekben és sóhajtásokban
fejezhetvén ki. Szodoray e beteg ágyára borult, és annak forró kezeit
ajkaira nyomván esküdött: addig nem nyugodni, míg kedvese a kínos
rabságból mentve nem lészen. Az ifjú hő érzelme jótékonyan látszék
hatni a betegre, mert ez tekintetét reá fordítva, már többé nem oly
meredten pillantott, s egy mély sóhajtással könnyítve keblét,
fájdalmas hangon mondá:
- Boldizsár!--add vissza leányomat!
- Vissza hozom őt, s ha Abdul khán palotájából kellene is kiragadnom.
- Felelé Szodoray, és hirtelen kilépett a szobából. Bagosyval
találkozék, s tudósítván őt a baj mivoltáról, tanácsot kért. Itt
hirtelen semmit sem lehetett tenni, s legjavalhatóbb vala a már nem
sokáig késhető békét megvárván, Eugen herczeg által kieszközlött úti
levéllel Krímbe utazni s Ilkát a rabságból kiváltani, ez valóban az
egyetlen mód vala, mely némi hihetőséggel igéré Ilka megszabadítását;
de a várakozás talán törekvései nem sikerülésénél is nagyobb szenvedés
volt a tüzes Szodoraynak. Élte legkínosabb éjszakáját tölté el, s a
nappal is csak hasonló búval virradt rá, mert barátjai, sőt maga
Szirmay sem engedék, hogy a béke előtt Krimbe utazzék.
HARMINCZEGYEDIK SZAKASZ.
Karácson Tivadar az erdőbe megy, kit talál ott, és mit tud meg. -
Egy szerencsétlennek utolsó pillanatai.
Az alkonyat csendesen és szendén ereszkedék le, s már csak a hegyormok
pirulának a nap végső sugaraiban, s a bérczek óriási árnyakkal
látszának eltakarni a gyilkoló csata műveit tövökben, csak imitt-amott
zavará a köz némaságot lassú halálhörgés, s talán sebesült rokonaikat
keresők zaja, mert a diadalmasok mintegy öntettektől borzadva
visszavonultak a véres csatatérről. Karácson büszke új szerencséjére
az utolsók között vala, kik a harczmezejét elhagyák,--Bagosy őt egy
szomszéd faluba rendelé, hová szállását tette, további parancsainak
elfogadására; még a betörő éjnek sötéte előtt oda szándékozván érni a
hajdú, most arra irányzá menését, s a rövidebb ösvény, melyet
választa, egy erdőbe tekeredett; Tivadar sebes léptekkel haladt: még
az érezhető esti szél a lombokon susogott, midőn egyszerre emberi
hang, s mint vélte egy haldokló utolsó nyöszörgése hatottak füleibe, -
megállott, és jobbját puskája sárkányára tévén, kevés pillanatig
hallgatózék; de csak a szellőt hallotta rengeni, tovább ment tehát, s
az erdő egy nyiltabb és világosabb részére jött, hol újra az előbbi
hangok gátolák lépteit. Egy vastag fa mögé vonulván, szorgosan átnézé
a vidéket. Ez, mint mondtuk, egy szabadabb hely volt: három terebély
fenyő a sűrűségtől nem gátoltatva óriási növésében, borítá homályos
lombjait egy patak felett, melynek lassú folyása egy magányos szikla
tövében akadozott. Fejét a szikla talpára döntve mozdulatlan feküdt
egy ősz férfi a pázsiton, hosszú fehér fürtjei és szakálla vállain és
mellén szétterjedtek, de rajtok vérfoltok mutatkozának: tanúi egy
erőszakos megsebesítésnek. Ugyan ezen jelek valának láthatók durva
remeteöltözetén is, és jobb kezén, mely görcsösen befeszített markába
egy arany lánczot szorított. Arczán a halál bágyadtsága minden érzet s
minden szenvedély jeleit eltörlé, csak hosszú fájdalmak véste redőiből
lehete olvasni a felette háborgón elvonuló időt, és életét csak tompa
halálhörgés árulá el. Már segedelmére akart sietni Tivadar; de eszébe
juta, hogy ő ép erős férfihangot is hallott, s az egyik fa ágáról egy
puska függött le, melyet a gyenge öreg oda nem akaszthatott. Ezek mind
bizonyíták, hogy az öreg egyedül nem lehet, s egy titkos érzelem
visszatartá lépését. Kevés perczekig lehetett ezen kínos várakozásban,
midőn a patak magas partján egy embert látott emelkedni; kezében
kulacs volt, termetét guba takará, mely azonban fegyvereit el nem
fedheté, mindig háttal fordulva Karácsonhoz, az öreghez közelíte,
föloldá ruháit, s a kulacsból kiöntött vízzel mosni kezdé sebeit,
egyszerre leveté gubáját, mely munkájában hátráltatá, s ezen perczben
egész arczát mutatá az elrejtezett Karácsonnak, ki meghökkent
bámulásában, midőn benne Pintye Gregorra ismert.
Mit akarhatott a haramia ezen haldokló öreggel, kit közel a sereghez
önveszedelmével oly gondosan ápolt, s mi közösülésben lehetett azon
öreg a zsiványnyal? Karácson bár egyedül volt, s Pintye Gregornak
könnyen lehettek több czinkosai lesben, nem győzheté meg ujságvágyát s
kivánatát régi ellenét meggyőzni. Kilépett tehát rejtekéből, s az
ismét elfordult haramiára kiáltott.
- Istentelen zsivány! ki akarod rabolni ezen haldokló öreget is?
- Ember, akár ki légy, tiszteld ezen helyet, mert--felelé elszánt
hangon Pintye Gregor, s tovább szólott volna, de Karácson szava
fölrázá az öreget halálos álmából, gyenge veres futá el arczait,
szemeinek utolsó tüze látszott fellobbanni, s kezeire támaszkodván
félig fölemelkedék s kényszerített erejű hangon kiáltott föl:
- Zsivány, az istenért, zsivány és fiam!
- Hát a pokol mindenüvé elhoz kínomra!--Ordítá a haramia, s baltáját
Karácsonnak irányzá, ki az öregre figyelmezvén, nehezen kerülte volna
ki a haramia halálos csapását, de ez hamar elváltoztatá szándékát, s
lebocsátá fejszéjét.
- Nem atyám!--bár haramia vagyok is,--de előtted--halálod óráján,
még halálos ellenségemet sem gyilkolhatom meg.--Földre szegezé
szemeit a haramia, vonásait a fájdalom szaggatá ki idomokból, de
ábrázatát nem szelidíté a fájdalom, mert nyers élete keményebben belé
edzette a vadságot, mint sem bú vagy öröm gyengíthették volna.
- Vedd vissza ezen boldogtalan jelt.--Folytatá az öreg előbbi
beszédét, már gyengébb hangon, s fia lábaihoz veté az arany lánczot,
melyben egy vastag arany emlékpénz függött.--Vedd vissza és vidd el
azt, hogy testvéred soha se akadjon nyomodba, mert a szégyen őt is
eldönthetné.
Gépelyként hajlott le Pintye Gregor, s fölvevé a lánczot; a zárható
emlékpénz fölnyilt, s belőle egy kis fél ezüst karika esett ki, mely
hosszában ketté volt metszve, és vert munkában egy boldogasszony
képnek felét mutat. Karácson reá mereszt szemeit, szótalan bámulván
darabig az ezüstre; egy gondolat látszék fejébe villámlani, melyet
ismét elnyomni küzdött. Végre érzékeit és lelkét aggódó várakozás
legfőbb polczára feszítve, kérdé társait:
- Öreg!--Pintye Gregor!--mit jelent ezen ezüst darab?--s fölemelvén
azt, még élesebben vizsgál.
- Pintye Gregor!--Kiált a haldokló és kiszáradt merevény szemeiből
újra sűrűen folytak a könnyek, s a fájdalom őket ismét forgásba hozta,
mint zivatar az utolsó szikrában pislogó tüzet.--Pintye Gregor hát az
elhírelt gonosztevő: fiam!--kinek hazája az akasztófa, sírja a hollók
gyomra, s temetése az emberek átka lesz.--Gyilkos!--útonálló! -
Távozzál tőlem kárhozat gyermeke, mert az enyhítés általad méreg lesz
sebeimen. Fuss innen, s atyai átkom kövessen a vesztőhelyig, s az
rázzon össze halálos álmodon.
Az öreg annyi erőlködés után visszadőlt, s arczát ismét az előbbi néma
fájdalom fogá el; de redőit már halálgörcs kezdé összevonni, s a
hirtelen megáradt szemek éppen oly hirtelen elapadtak, előbbi nedvök
jéggé válva úszott homályosan ragyogva, elmaradt sugáraként egykori
tüzöknek. A haramia arczán minden szenvedélyek zavarogtak, s talán
éppen azért, mivel zabolátlan életében mindeniknek szabad útat
engedett, egyik sem volt képes magát a másik felett kitüntetni.
Karácson mindezeket észre venni sem látszott; szemei folyvást az ezüst