Szirmay Ilona: Történeti regény - 03

hajtani, s ne aggódjál, hogy a tüzes ifjút félre ne csaljam, mialatt
bajtársaim a leánykát elragadják. Azért a mellettök lévő állást
foglald el, s vigyázz, a második hajtás alatt nőt rabolok neked,
szépet, milyen még nem volt moldovai bojárnak.--Ezzel jobbra fordult
Pintye Gregor a többi hajtók után, és Bogdanu ment a vett utasítást
követni. Az első hajtás baj nélkül folyt el, s a második mélyebben az
erdőben magas bérczek tövénél kezdődött. Jobbról a szélső pontot
Szodoray foglalá, alig ötven lépésnyire tőle Bogdanu állott, ezután
Szirmay egy öreg barátjával. A bojár történetből egy szikladarab előtt
vette állását, Szirmay hugait ezen kőre ülteté, hogy magas ülőhelyeken
mind a netalán elrohanó vadak, mind az alacsonyabbra irányzott lövések
előtt bátorságban legyenek, annál inkább, mert ezen ponton a leányokat
nemcsak ő, de Boldizsár is szemmel tarthaták. A többi vadászok egy
hosszú vonalban terjedtek el, és szembe velök a hajtók nagy
távolságnyira, fejszék, villák s dorongokkal fegyverkezve ijesztek föl
a sűrűbe rejtező vadakat, harsány kurjongással kergetve őket a halált
osztogató csöveknek elejibe. Sűrű puskaropogás a lövészek bal
szárnyára vonta a figyelmet, s a tüzes Szodoray már nyughatatlanul
tekintgete arra, midőn jobbra tőle egyenesen a vadászok vonalában egy
szarvas hatalmas fejdísze emelkedék föl a sűrűből, melyhez nagyságra
hasonlót még Boldizsár nem látott. Nem állhata ellent vágyának a
királyi vadat elejteni, de leshelyéből a bokor sűrűsége miatt rá lőni
nem lehetvén, közelített a, min eléggé bámult, az egész vadászi zaj
daczára is csendesen s kényelmesen mozgó szarv felé, melynek
tulajdonosa kedvére látszatott legelni; már legjobb lövéstávolságban
volt üldözőjétől, midőn a bokrok között hirtelen eltűnt. Ezen
sebességből itélve a szarvas vagy lefeküdt, vagy valamely
földkonyulatba leereszkedék. Tanakodva álla itt egy darabig Szodoray,
bele nyomuljon-e a már itt igen sűrű cserébe, melynek csergése az
állatot időnek előtte fölijesztené, vagy előbbi helyére visszatérjen,
s az utolsóra határozá magát, remélvén, hogy az üldözött előbb-utóbb
kezébe kerül a vadászat folytában, midőn egy harsány beható asszonyi
sikoltás csapott fülébe. A két testvérnek, mint külsejök, úgy hangjok
is igen hasonló vala, s annál inkább sietett Boldizsár, mert nem tudá,
melyiket fenyegeté veszedelem. Az első kiáltásra több következék, s
egynéhány puska s férfihangok durranának belé. Kilépvén a csalitból, a
fenn említett szikla mellett húsz vagy harmincz embert látott küzdeni.
Először is Szirmay István tűnt szemébe, egy oláh pór-öltözetű emberrel
birkózva, kitől is rövid küzdés után a földre csapaték; Szodoray méltó
haragra lobbanva ragadá puskáját, s a vakmerő pórnak irányozá: ez
észre vevé a veszélyt, s hosszában a földre veté magát épen, midőn
Boldizsár csövét elsüté, s a rablónak szánt golyó Szirmay Mária szívét
találá, kit ennek háta mögött tartott ölében egy haramia; mert ki nem
gyanítaná olvasóink közül, hogy a támadók Pintye Gregor s emberei
voltak. Kivont karddal vága közibök Boldizsár, s az első, ki útját
gátolá, halva dűlt el; de csak most vevé észre, mily egyenetlen tusába
bocsátkozék, mert a haramiák ellen, egy-kettőt kivévén, csak Bogdanu s
emberei harczoltak, s ezek is már futásnak eredtek, mire a haramiák is
nagy sebesen vissza vonták magokat, s midőn az ösvénybe kanyarodtak,
melyen az erdő áttörhetetlen sűrűsége miatt egy darabig futni
kénytelenek valának, úgy rémlék Szodoraynak, mintha egyikök ölében
Ilkáját látta volna elragadtatni, és magát s minden veszedelmet
felejtve rohant a rablók után, kik egész élte boldogságát vitték
magokkal.
A többi vadászok ezen csak kevés perczekig tartó zajt eleinte, mint
efféle mulatságokban nem ritka lármát megveték, csak későbben sejtvén
veszedelmet, mire távolabb állásaikról a csatatérhez érkeztek, a
haramiák szép zsákmányukkal már jól elhaladtak s a messze üldöző
lövészektől, az elragadott leány és megmentésére törekvő kedvese kora
segedelmet nem várhattak.
ÖTÖDIK SZAKASZ.
Melyben az előbbi baj még nagyobbá lehetne, ha segítség nem érkeznék.
- Egy új személy,
ki keveset tesz, de a helyett sokat beszél.--Tudósítás új
szerencsétlenség felől.
Már a rablók azon helyhez értek, hol a fák ritkulása miatt lehetséges
volt az erdő belsejébe eloszlaniok, s honnan minden üldözésnek
daczoltak volna, midőn az ösvény ellenkező részén egy sűrű bokor
mellől emberek jöttek elő, az első Szodoray segítség kiáltásaira
tüstént kardot rántott, de minekelőtte hasznát vehette volna, már a
földre terült Pintye Gregor izmos jobbja alatt, de esésben ennek lábát
megragadta s míg a baljában félholtan fekvő Szirmay Ilona által
terhelt haramia magát ezen bilincsekből szabadítani igyekezett,
erősebb karok ránták ki szép zsákmányát öléből, Pintye Gregor
föltekinte s rettenetes ellensége Karácson Tivadar állt előtte
vármegyei hajdúkkal.
- A fekete kopó!--kiáltá egy czimbora s ijedve futottak a többiek az
erdőbe; közrémülésöket látván vezérök, nem tartá tanácsosnak egyedül
megállani a sarat s példájokat követé, épen midőn Tivadar a megmentett
leányt egy hajdúnak adván, ellene emelé kardját. Gregor könnyebb
menekedése végett hátra lökött két maga előtt álló rablót, ezek
Karácsonra dűltek, ki őket egy sújtással a földre teríté. A hajdúk
üldözőbe vevék a haramiákat, de nem soká minden siker nélkül tértek
vissza, az erdő homályában elvesztvén minden nyomot. Szodoray és utána
a vadászok is elérkeztek, az első forrón szorítá karjai közé ismét
eszmélni kezdő kedvesét s a pázsitra ülteté, hol ez ijedtségéből
kigyógyult.
Forduljunk most azon bajnokhoz, kinek kardja oly bátran és nagy
tetteket igérőn hagyta el hüvelyét és mégis a kegyetlen sors egy
máramarosi zsivány képében vérszomja kielégítése nélkül porba sújtá az
éles aczélt urával együtt. Most fölemelkedék nem legpuhább fekvéséből
s mérges körülnézés között bal lábát félölnyire a jobb elibe és
balkezét csipejébe tevé, jobbjával kardját a földbe döfé, orra a
homlok felé emelkedett, míg ennek bőre redőkben vonult le a szaguló
érzék lakja felé; háromszor nyilt ajaka, de ugyan annyiszor nyomá a
harag vissza hangjait, míg végre az indulat e szavakban tört utat
magának:--Barbaroza pogányhalál. Hol van a gazember, ki egy dragonyos
kapitányt s a római szent birodalom lovagját a földre merte teríteni?
Akasztassátok föl tüstént, mert kardomra oly pórvér nem méltó s azért
is nem döftem keresztül.
Még csak most vonta az idegen mindnyájok figyelmét magára, ő egy magas
kövér ember volt, élte közép szakaszában, hízott arczán, mely alatt
csak alig pislogtak ki világoskék szemei és tetemes orrán a magyar
bortövek minden nemei pirosan bimbóztak hosszan lefüggő szőke hajának
árnyai alatt, vonásainak katonai rettenetességet kivánt adni, de
inkább hasonlíta egy iszákos iskolamesterhez, ki nyírvesszővel a
kezében rémíti tanítványait. Testét meggyszín posztó kabát fedezte
térdig leérve, hol az iszonyú lovagcsizmákat tőszomszédságban
köszönté. Fején egy széles karamú hegyes kalap czifra tollakkal
ékeskedék, védelmére mell- és hátvas és azon súlyos egyenes
kosármarkolatú kard szolgált, melyet oly sikeretlenül vont elő
hüvelyéből.
- S kit kell sajnálnunk ezen szerencsétlenségért?--kérdé egy derék
férfiú, ki előtt a többiek tisztelettel tértek ki.--Ha tudakoznom
szabad--s alig bírta nevetését elnyomni a réz orrú bajnokon.
- Én Donnerbaumsbergi Türkenfrasz Gottlieb Konrad Friderik vagyok, a
római szent birodalom lovagja és több hatalmas potentátok ármádájában
dragonyos kapitány--felelé a vitéz.
- Örvendünk egy ilyen érdemes férfi jelenlétén.--Mondá az előbbi
kérdező.
- Nincs miért, sőt ijedni fogtok, meghallván jövetelem okát;--vága
belé a dragonyos.
- S mi lehetne oly rémületes?
Bedugta kardját a kapitány, jobb lába mellé húzván a balt és balkezét
a markolatra, jobbját övébe tévén, mérges tekintetét fontos
hivatalossá változtatá és ünnepélyes hangon tudakozódék.
- Én Szatmár és Máramaros vármegyék alispánjait keresem; az úton
hallám meg, hogy ők a vadászattal delectálják magokat, és én ide
fordultam.
Kivála a vadászcsapatból négy férfiú s az első, fentebbi kérdezőnk
magát és társait mutatá be a kapitánynak, mint a keresett személyeket.
- Én Steinville generálistól jövök Transilvániából egy lamentábilis
nunciummal: a krimiai tatárok számtalan sereggel Besztercze vidékére
rontottak s az egész regiot depopulálják; a generális, bár a
commandója alatt lévő hat regementnek vitézi valorát ismeri, kénytelen
a sokaság előtt positióit odahagyni és bátorságosabb localitásba
retirálni.
- Én oda hagyván Hollandiát, hol utoljára a magas akaró Generális-
statusok ármádájában voltam dragonyos kapitány, Steinville trupjai
közé szándékoztam állani, kivánván tapasztalni a császári servitiumot
is, de bár mind a két Indiában harczoltam, még sem fogadtak be, azért
tehát Russiába igyekszem Péter czár szolgálatába; de meghallván, mily
occasio mutatkozik itten, kegyelmeteknek ajánlom magamat minden
retiráda eligazítására.
- Hat ezreddel!--kiálta fel Bagosy László szatmári első alispán. -
Hat ezred rendes katonasággal megfutamodni egy tatár csorda előtt.
- Nem megfutamodni--szóla hirtelen Türkenfrasz félig boszúsan.--Ezt
csak az in arte bellica, a taktikában és strategiában ignorans emberek
mondhatják: más a hadi reglamán szerint retirálni, más disorganisálva
és confusióban futásnak eredni; az első mindig dicsőséges, már a
pogány görögöknél híres lett általa Xenophon generális, ki
Babiloniából haza Graeciába több száz mértföldnyi retirádát tett a
legszorosabb ordre de batailleban, a nagy Montecuculi Rajnald mindig
retirált a törökök előtt, s mégis mint híres vezér halt meg, a
legnagyobb generalissimusok retiráltak, mert minden generálisnak
retirádát praescribál a taktika, ha ellenségeivel számra legalább is
nem egyenlő;--atqui a tatárok tizenkétezeren vannak, mi csak hatezren
és azért in pleno consilio bellico determináltatott a retiráda.
- Gyáva ember hozta ezen szabályt, nem volt annak sem lelke, sem
hazája. Hunyady, Kinizsy, Bátory százezerekre rohantak ötször-hatszor
kisebb seregekkel s diadalmaskodtak, de retiráda nem volt táborukban.
- Mondá melegen és az égnek tekintvén Bagosy, mintha a gyáva érzetű
katonát tekintetre méltónak sem tartaná. Türkenfrasz bölcs
mosolygással majdnem füléig húzta ajkait.
- Ti magyarok csak mindig atakirozásról álmodoztok s mint szoros ordre
de batailleban csatázni, úgy regulamentum szerint retirálni sem
tudtok, ezt már több tapasztalt katonáktól hallottam; szerettem volna
látni Hunyadytok batáliáit, mily victoriák lehettek azok egészen
contra artem bellicam--mondá a kapitány s folytatá mosolygását
mintegy maga örvendve bölcseségén.
- De győzedelmek voltak, s dicsőbbek, mint a német és olasz tábornokok
egészen juxta artem bellicam elvesztett csatái. Azonban térjünk
dolgunkhoz,--mely utat vettek a tatárok?
- Mint mondám Beszterczénél rontottak be, s hihetőleg szándékuk
Magyarországban különösen ezen megyékben zsákmányolni, a lakók a
legmélyebb erdőkben keresnek refugiomot, részint távol helyekre
futnak, hol nagyobb a securitás. Tűzláng illuminálja a pogányok útját,
és in vinculis czipelik magok után ezreit az elfogott erdélyieknek. -
Vala nem vigasztaló válasza a dragonyosnak.
- Remélem--folytatá Bagosy,--Steinville, ha már Erdélyt nem védheti,
hazánk felé vonja magát, hogy ezt, a bizonyosan felkelendő nemességgel
egyesülvén, megmenthesse s a rabló csordától a foglyokat
megszabadítsa, a zsákmányt vissza vegye.
- Insurrectio--ha ha ha!--röhöge a Donnerbaumsbergi lovag -
Barbaroza pogányhalál! Insurrectio--már a nagy Montecuculi
demonstrálta egy taktikus dissertatioban, mily irregularis és
haszontalan katonaság légyen ez; csak hátráltatná a generálist szép
retirádájában.
- Montecuculi egy alacsony gőggel s külföldi gyűlölséggel teljes kaján
lelkű ember volt; s azért jaj annak, ki gyalázni meri hazánk századok
óta vitézségről híres nemességét, azt nem őrzi meg Montecuculi minden
dicsősége a büntetéstől.--E szavakat oly tűzzel s hathatósan dörgé
Szodoray Boldizsár, hogy a római szent birodalom lovagja katonai
tartását egy pillanatra elveszté, s midőn az ifjú magyar jobbját
szablyája felé látá nyúlni, orra s pofája veres halmain hirtelen
haloványság sugárzék által.
- Öcsém, ne vedd rosz néven, a tatárok ülnek már ezen úrnak vérében; -
mondá félig engesztelőleg, félig gúnyolón Bagosy Boldizsárnak, részint
nem akarván, részint méltónak sem tartván a nagyszájú idegennel
perelni, s ehez fordulva folytatá beszédét,--s mit izen még
Steinville tábornok?
Lassanként visszatért Türkenfrasz hivatalos physiognomiája,
tapasztalván, hogy védelmezőre akadt.--Steinville generális ő
excellentiája recomendálja magát nektek s tanácsolja lakaitokat
elhagyni s minden jobbágyaitokkal elhagyatni, eledelt, barmot s minden
haszonvehetőt elvinni vagy elirtani és mélyebben az országba vonulni,
hogy azáltal a pusztaság kényszerítse az ellenséget retirádára. Ezen
üdvös rendelés kivitelét Erdélyben az idő szüke nem engedé; de ti még
reá értek, azért fogjatok a destructiohoz, mert az ön kézzel ejtett
seb nem fáj úgy, mint az idegentől származott.--Ezen utoljára
fölhozott ösztönözésén annyira örvendett Gottlieb Konrad Friderik
Türkenfrasz, hogy felejtve Szodoray súlyos szablyája felé nyúló izmos
karát, öntetsző mosolylyal szájszegletit ismét füleinek közvetetlen
szomszédságába hozá.
- De mi nem fogunk sem contra, sem juxta artem bellicam szaladni.
Senki se mondhassa, hogy Bagosy a kormányára bízott vármegyét gonosz
időkben elhagyta légyen, s azért minden erőmet a veszély elhárítására
fordítom s e szent czélra vagyonomat és éltemet felajánlom.--Hangos
éljen követé a szatmári alispán lelkes beszédét, ki azt, ebből társai
hasonló érzelmét kiismervén, így folytatá:--Menjen azért kapitány úr,
a hová tetszik s mondja meg, hogy itt lelkes magyar nemesekre talált,
kik készebbek minden taktika nélkül is az ellenséget megverni vagy
bátor csatában elesni, mint hazájokat bár sokkal számosabb ellenség
előtt is csúfosan oda hagyni.
A nem reménylett merész elhatározás szinte bámulással tölté lovagunk
lelkét s talán nem épen éles elméje is észrevéteté, mily kevés hatást
tehessen ilyen emberek előtt kényszerített katonai rettenetessége,
vagy csak történetből esett-e, de elég az hozzá, következő szavait már
sokkal lágyabb hangon ejté s előbb daczosan felvetett feje
meglehetősen lehajolt.
- Én tovább nem mehetek, mert már gróf Károlyi Sándornak is ajánlottam
szolgálatomat és így militaris parolám kényszerít maradni és titeket
mindenben tanácsommal segíteni.
- Ezen okból szívesen megtartunk, ámbár mi magunkra hagyatva magunk
módja szerint harczolunk s csak szívünk sugallása lesz vezérünk, ezt
pedig nincs szándékunkban egy idétlen taktikával akadályoztatni.
- De mégis--kezdé Türkenfrasz, talán a retirádáról egy taktikai
leczkét adandó, ha Bagosy hirtelen félbe nem szakasztja beszédét. -
Máskor szívesen fogom hallani az úr észrevételeit, de most társaimmal
együtt rendelést kell tennünk a védelem előkészületeire.--Rögtön
meghatározák a két vármegye alispánjai, a szatmári főispántól gróf
Károlyi Sándortól is mindenről tudósíttatván egy levélben, melyet
Karácson Tivadar hozott, a nemességet Nagybányára és Szigetre a
fölfegyverkeztetés végett összehíni, midőn ezen hazafiúi törekvésökben
egy új szerencsétlenség zavará meg őket.
HATODIK SZAKASZ.
Nagy bú s ennek következései.--A szerelem, ha neheztel is, könnyen
megbocsát.
Két szolga egy leány holttestét hozta az előbbi vadászat helye felől,
s egy harmadik vállára támaszkodva az öreg Szirmay István közeledett,
sűrűn ömölve könyei borult szemeiből; az első pillanatban mindnyájan
Szirmay Máriát ismerék meg a halottban. Véres ruhája erőszakos
kimulásra mutatott, a szomoruság ezen új szerencsétlenség felett, csak
az általa gerjesztett bámuláshoz vala fogható. Egy darabig némán
nézegeték egymást, míg az öreg Szirmay István félig zokogva e
szavakban árasztá ki szívének mély búját.
- Hol van az a hyenáknál dühösebb haramia, ki ezen ártatlan teremtés
liliom virulását meggyilkolta?--Segíts meg, Istenem, erősítsd bűnös
lelkemet, nehogy kétségbeessem véghetetlen jóságod felett.
- Ki a gyilkos?--riada Szodoray a két fogoly rablóra.
- Azt köztünk ne keresd,--felelé az egyik alig rejthetve vad örömét.
- Urfi, te magad gyilkolád meg a kisasszonyt!
Bámulva s meredten tekintének mindnyájan Szodorayra, kiben a harag
minden érzetet elnyomott, mert a nemes ifjú nem képzelheté magát e
szerencsétlenség még csak véletlen okának is.
- Utálatos gazember! ily rémítő hazugsággal akarod befejezni
gyalázatos életedet? mondj igazat vagy kínos lészen halálod.
- Csak csendesen úrfi, én minden szavamat bebizonyíthatom; kérdezd
azon öreg urat--s itt Szirmayra mutatott a haramia--ismer-e engemet?
- Ezen rabló csapott engem a földre.--Mondá Szirmay a zsiványt
megtekintve.
- Ezen rabló--ismételé Boldizsár szavait a csudálkozás miatt hosszúra
nyújtva--hiszen az puskám előtt dőlt el.
- Igen,--de csak golyódat kikerülni,--folytatá a haramia felső
ajakát balra, az alsót jobbra rántva.--És fejem felett csapott az ón
a kisasszony szívébe, kit épen fogoly társam fosztani szándékozott. -
A másik haramia bizonyítá társa állítását s a társaság szánakozását a
gyászos áldozat felett annak ártatlan okára is kiterjeszté.
A már magában is szomorú eset szívszaggatóvá vált, midőn a még mindig
félre ülő Ilka testvére halálát megtudván, minden visszatartóztatás
ellenére is, a halott felé rohant és reá borulván, könye záporával
mosta testéről a véres foltokat, zokogás és mély fájdalma miatt szóba
nem foghatva bánata és kínjai nagyságát.
Szodoray kedvese mellé térdelt, elvonni igyekezvén a kétségbeesettet,
ki alig józanulva ön ijedéséből, minden haszon nélkül tevé ki a nehéz
küzdés veszedelmeinek lelkét, gyengén átkarolá a lánykát jobbjával,
míg baljával annak balját húzta el a testvér sebéről. Ilka nem látszék
érzeni és nem hallani imádója súgását, melylyel ez elhagyni kéré a
véres tetemet s annál nagyobb búra tetszék fakadni, mennél inkább
igyekezék őt kedvese annak tárgyától eltávoztatni. Végre annyiban
enyhült belső szorulása, hogy az édes elveszettnek nevét zengheté
lélekrepesztő hangon siránkozásai között. Erősebben ismételé
igyekezéseit Szodoray s érezhetőbben vonván el kedvesét a holt
testtől, egyszersmind füléhez hajla e szavakkal.
- Édes Ilkám! engedj kéréseimnek, ha szeretett nénéd ártatlan
gyilkosát tiszta lelked meg nem utálta.--Az utolsó szavak tőrként
csaptak a síró leányka szívébe, fölemelé fejét, melyet a bú örökre
nénje tetemére sújtani látszott s az unszoló felé fordítá s bár
gyászos vonásaiban leírhatatlan vala a szelidség, mégis egy
mennykőcsapás sem rázhatta volna annyira meg Szodoray lelkét, mint
azon szemrehányással s a harag egy kimondhatatlan nemével tele
pillanat távol minden gyűlölségtől, minden boszúvágytól, melyet a
gyászoló szép reá lövelle. Nagy fekete szemei harmatfelhős éjhez
hasonlának s belőlök neheztelés sugárzék, milyet az ég mutathat, ha
szánakozva és nem büntetőleg tekint a föld hibáira. S épen a haragnak
szelidsége zúzta össze a tüzesen érző Boldizsár lelkét, ő, ki a
legkitörőbb haragra kész, annál inkább, mert ismeré kedvese
elevenségét,--azt férfiú türelemmel fogta volna fel, semmivel sem
bírt ezen szende, de szívbeható neheztelés ellen fegyverkezni;
kedvesére tekinte, kinek nemcsak szemei könyeztek, nemcsak ajkai
vonultak sírásra, de egész valója egy még a halálos búban is édes
harmoniával gyászolt. Beszédre látszék törekedni,--talán a
szemrehányás szavaira. Szodoray nem tűrheté tovább.--Ilka!--sóhajtá
sűrű könyekben engedve utat bánatának--Ilkám!--s kezével takarva
arczát, elfordult.--Boldizsár!--suttogá Ilka, hangja a neheztelés és
engesztelődés között küszködvén, az ifjú félénken tekinte reá, de egy
pillanat egészen elváltoztatá a lányka arczát, bár búja inkább
nevekedni, mint enyhülni látszott; mert most érzé, hogy nincsen
erejében nem szeretni azt, ki bár ártatlan oka nénje halálának.
- Ilka! te megbocsátasz.--Sóhajtá Szodoray, látván, hogy a szerelem
napja sugárzik által kedvese képén a neheztelés fellegein és
elfelejtve minden körüllévőket, egy forró kézcsókolással pecsételé az
engesztelődés néma, de tisztán érthető egyezését, s Ilka egy sokat
kifejező kézszorítással monda igent, mire azonban inkább szíve titkos
sugallása, mint búján kívül minden egyébről megfelejtkezett elméje
készteté.
Néma tanuja volt eddig az egész társaság a szerelmesek bújának, míg
Bagosy, ki a lesújtott öreg Szirmayt vigasztalá, elvonta őket félig
erőszakkal a holt felől; mert Szodoray a szerelme egére oly komoran
vonult felleg miatt, nem láta már egyebet, mint ön szíve üdveinek
veszedelmét. Kemény parancsolat adatott a főbbek által mindeneknek a
szerencsétlen anya előtt leánya esetéről legkisebbet sem szólani,
legkevésbbé pedig annak véletlen okozóját tudtára adni. A halott
biztos emberek által más úton Husztra küldetett, s a vadászok szomorún
a kettős szerencsétlenség miatt a levélszín felé ballagtak.
HETEDIK SZAKASZ.
Víg lakoma helyett gyászos tor.--A dragonyos kapitány rendíthetlen
lelket mutat s
rettenetes pusztítást követ el.--Az anya szenvedései. A szerelmesek
bucsúja. Elutazás.
Alig érkeztek meg vadászaink a levélszín közelébe s már rosszat
gyanítón futott elébök Szirmayné, aggodalma még inkább nőtt, midőn
csak egyik leányát látá, ezt is kisírt szemekkel, és halaványulva a
még reggel oly rózsapiros arczokat.
- Mi bajod, édes gyermekem?--kérdé leányát.
- Semmi, édes anyám, már semmi.--Felelé újra kitörő zokogását alig
nyomhatva le Ilona.
- Semmi.--Vága beszédébe Bagosy--Marira egy vadkan rohant s agyara
ruhájába akadván, a földre dönté, egy kevéssé meg is vérezte, de nem
veszedelmesen.
- Istenem! hol van ő? talán már meg is halt!--kiáltá Szirmayné.
- Őt Husztra küldtük, mert a vadászat közelebb vetett a városhoz, mint
ezen levélszínhez.--Felelé Bagosy.
- Föl hát!--Jancsi fogj be,--én tüstént Husztra megyek, az anya
ápolja beteg gyermekét.--Siessetek!--Így s még több fölkiáltásokkal
fejezé ki a szerencsétlen anya bánatát. Sikeretlen vala minden
igyekezet őt lecsillapítani s végtére a férfiak is kénytelenek voltak,
szándékában megegyezni; sógora, Szirmay István, ki legjobban tudta
magát régi ismeretségénél fogva sógornéja természetéhez alkalmaztatni,
követé. Elindultak tehát, s az anya mindig növekedő félelme miatt
Ilkát is elvitte, ne hogy felügyelése nélkül maradván, őt is baj érje.
A többiek a már kész ebédhez ültek, részint azért, hogy a rémült anyát
még inkább ne ijeszszék, részint, hogy míg ők az ebéddel
foglalatoskodnak, az előre Husztra küldött szolgák minden
megkivántatót elkészíthessenek a nemeseket Nagybányára vagy Szigetre
vinni.
Az ebéd másképen esett ki, mint a reggeli vidámság jövendölte, de
egészen megegyezőleg a nap boldogtalan híreivel és szerencsétlen
viszontagságaival. Majdnem szótalan ültek az asztalnál s az ételek és
italok sem dicsekedhettek a legnagyobb kelendőséggel, de az igazság
kényszerít megvallanunk, miként Türkenfrasz Gottlieb Konrad Friderik
volt hollandi kapitány minden tekintetben dicséretes kivétel volt;
mert ő mindig igyekezett, hol jobb, hol bal szomszédjához hajolván a
csendet megtörni, majd a szemközt ülőkkel cseréle egynehány szót vagy
az egész asztalhoz intézé beszédét, de ezen utolsó esetben épen
sikeretlenül, mert egyik a másikra hagyván a feleletet, végre senki
sem felelt a lovag nem csekély boszúságára, a mit ő az öblös serlegek
nedvével igyekezett lemosni; de nehezen érhette el czélját, mivel az
orvosságot az evés végéig folyvást és nagy mennyiségben használta s
mégis mindamellett vészt és pusztítást látszott haragjában esküdni a
feltálalt ételeknek, mert a mi közelébe hozatott, az csak nagy
csonkulással juthatott tovább, kése, kanala és villája oly serény és
foganatos mozgásban voltak, mint kardja még alkalmasint egy csatában
sem; bátorsága, midőn Szodoray reá ijesztett, a taktika szabályai
szerint szívéből hihetőleg gyomrába, mint biztosabb positióba retirált
s ott mostan a máramarosi ebéd sültjein tőn pusztítást vitézi haragja,
mely eredetileg a kerimi tatárok ellen lett volna irányzandó. Nem
akarjuk ugyan bizonyosan állítani ezt vagy kereken kimondani, hogy a
nemes lovag minden más lelki és testi tehetségek előtt főleg sokat és
jól emésztő gyomorral volt ellátva, nem, mert ezt csak egy ebéd miatt
erősíteni, rágalmazásnak magyaráztathatnék, annál inkább, hogy az
egykorú krónikák, melyek mégis sokkal csekélyebb tárgyakat
följegyeztek s jelen történetünknek forrásul szolgálnak, mélyen
hallgatnak Donnerbaumsbergi Türkenfrasz Gottlieb Konrad Friderik,
római szent birodalmi lovag és több potentátok seregében volt
dragonyos kapitány érdemeiről, meg lehet hosszú s a pogány tatárok
miatt nem épen bátorságos utazása ingerlé fel annyira étvágyát; a ki
azonban olvasóink és olvasónéink közül a kapitány iránt különös
részvéttel viseltetik s a fentebbi tárgyról körülményesebb tudósítást
óhajt, azt csak elbeszélésünk további folyamatjára idézhetjük, talán
későbbi és többszöri alkalom napvilágra hozza azt, a mi vitézünk első
jelenésekor homályba borulva maradt, most még csak azt az egyet
akarjuk megjegyezni, hogy Bagosy minden komolysága mellett s az általa
tisztelt magyar vendégszeretet ellenére is, el nem titkolhatá ezen
máramarosi tiszti társának fülébe súgott észrevételét.
- Ha kapitányunk a csatamezőn tizedrész annyi pusztítást tesz, mint az
asztalnál tőn, megköszönhetjük Steinville tábornoknak küldetését.
Ebéd után mindnyájan Husztra indultak, hol a szerencsétlen anyát
leánya teteme felett találták bújában magánkívül; minden vigasztalás
foganatlan volt, s nehezen lehete a kétségbeesettet reá venni, hogy a
szeretett testével s még élő leányával haza térjen Ugocsába Fertős-
Almásra, elindulására azonban legalább is a következő napot kelle
elvárni, mert az első bú hatalma őt mindenre képtelenné tevé. Még
nehezebb vala Szirmay Istvánt sógornéja elkisérésére birni, az öreg
hazafi jelen akart lenni a haza védelmére czélzó tanácskozásban, s
tettlegesen résztvenni minden ide tartozóban, csak miután
megigérteték, hogy tudósíttatni fog mindenről és később a
készületekben régi tapasztalása, és buzgó hazafisága el nem
mellőztetnék, győzött keblében a rokoni szeretet. Még hevesebb, de
rövidebb küzdés dúlá Szodoray lelkét, neki ugyan senki sem ajánlá
Szirmaynét elkisérni; de annál forróbban unszolá szíve vonzalma, mégis
átlátá, mily illetlen lenne elhagyni a komoly foglalatosságot, mely őt
a haza védelmére szólítja, s nemesi tartozásának betöltésére, egy
lánykát turbékoló galambként követve. Meglesé azonban az első
pillanatot, melyben kedvesét egyedül találhatá, hogy tőle nyilván
hallhassa az engesztelés szavait, s megbocsátását a véletlenül okozott
szerencsétlenség miatt, s búcsút vehessen a veszélylyel fenyegető idők
által talán hosszúra nyúló elválás előtt. A leánynak ugyanezen
szándéka lehetett, mert alig vette észre kedvesét közelében járni,
tüstént elhagyá úgy is sokaktól körülvett anyját, s tetszőleg háborgó
indulattal, kétes lépésekkel haladott Boldizsár felé, ez a tágas
várbeli szoba másik végén állott magába merülten a falhoz dülve
egymásba kulcsolt karokkal, csak néha emelve pillanatát a túl oldalon
álló csoportra, melyben kedvese is mulatozott, midőn Ilkát maga felé
közeledni látá, mint öröm villanása egy eleven pirosság futá el
arczait, mely a leányka arczain visszasugározni látszék, oly hirtelen
változék annak is rózsává halovány színe, egymás tekintetébe merülve
némulva látszának egy perczig, mig Szodoray Ilka kezét megfogva a
csendet felbontá.
- Imádott Ilkám, zengje most elválásunk előtt, ezüst hangod azt
szívembe, a mit már szemeid szende sugarából, édes kézszorításodból
olvastam, Isten látja lelkemet, mily kínok szaggatják, de kész vagyok
őket tűrni bár ártatlanul, kész minden szemrehányást békével
szenvedni, csak pillanatod szelidsége, csak szerelmed enyhítse
fájdalmamat.
- Nem, Boldizsár, ki neheztelne embertársára a kegyetlen sors csapásai
miatt, egy pillanatra ugyan--megvallom--fájdalmaim ártatlan
szerzőjük ellen gerjesztettek, de csak egy perczig tartott az