Szirmay Ilona: Történeti regény - 07

két felekezet hirtelen közeledése miatt, s tüstént a kézi fegyverek
csattantak össze, Pintye Gregor gyülevész parasztjai az első támadásra
minden szelekbe eloszlottak; a haramiák, ezeknél bátrabbak, a vár és
ennek segítői közé szorítva kétségbe esetten viaskodának, Szodoray és
Karácson ön példájokkal lelkesíték vitézségre embereiket, míg az
ellennél Pintye Gregor, Bama Bila Paskuluj, ki elöljárójánál talán még
erősebb, s hol csupán testi tehetségre jött, vakmerőbb is volt és a
kegyetlen Kosztán valának a csata heroszai. Paskuluj egy iszonyatos
balta csapással üté le Szodoray lovát, de ugyanazon pillanatban
csapott az ifjú szablyája a szilágysági zsivány kemény koponyájára s
ez széjjel repedve párolgá ki az élettel együtt azon kevés észt,
melynek negyven évig fedele volt. Az óriási haramia esése nem kissé
hökkenté meg társait, s ijedt bámulások időt engedett Szodoraynak
fölugrani és gyalog folytatni diadalmát. Karácson súlyos keze alatt
több haramia hullván el, Pintye Gregorra ütött, rettenetes vala
harczok a roppant erőre és ügyességre hasonlóknak, de Karácson javára
kezde fordulni, mert Pintye Gregor kardja egy súlyos csapás alatt
csengve repült darabokban szét, s már irányozva volt reá a halálos
csapás, mert baljába mindig készen álló fegyverét is, a vas nyársat
megragadta Karácson, midőn az ura és barátja veszedelmét észrevevő
Kosztán baltáját hajítá, még maga oda ugorhatnék Tivadarra, ez
szerencséjére azon pillanatban hajolt félig meggyőzött ellene felé, s
így csak a fejszenyél érheté őt, de már Kosztán is közel vala s kardot
akart rántani, azonban a hajdú megelőzé és halva teríté őt a földre. A
többi haramiák még nagyobb szerencsétlenséggel harczoltak s már
futásnak eredni kezdének. Pintye Gregor bátorítására sem ügyelők
többé. Ez, midőn a csatát mulhatatlanul veszve s embereit széledve
látá, egy sebes fordulattal eltünt Karácson elől, s majd oly hirtelen
a legrövidebb s legbajosabb úton a csatatérről is; a szaladók nagy
része Huszt felé sietett ijedtében s az eddig cselt félő várbeliek
most kirontottak részt venni, ha nem meggyőzésében, legalább
büntetésében ellenségöknek. Harmincz vagy negyven haramia feküdt halva
és halálosan sebesítve, húsz vagy harmincz elfogaték, kik még nap
lemente előtt felakasztattak az erdőszél legizmosabb fáira.
Szodoray tehát diadalmasan költözött be az általa megmentett várba; a
köz örömben, melylyel fogadtatott, találkozék olyan, ki elkeseríté
éltében legédesebbnek reménylett óráját, ez nem vala más, mint
Szirmayné, kinek keblén a határtalan anyaszeretet még egészen be sem
gyógyult sebét új fájdalommal szaggatá föl, tekintetén leánya ártatlan
gyilkosának. Legelőbb könyei árulák érzelmeinek fölháborgását s midőn
Szodoray mély tiszteletet jelentő köszöntéssel felé közelíte, mintha
könyeit törlené, takará el kendőjével ábrázatát s fájdalmában
hihetőleg nem is tudva, nem is érezve, mily sebeket ejt az ifjú
szívén, e szavakra fakadt:
- Távozzál, Boldizsár! mert látásod újra öli meg lelkemben leányomat.
- Édes néni!--esdekle Szodoray, mert így szokta gyermekkora óta
nevezni Szirmaynét--bocsásd meg nekem azt, a mit általam a sors
vétett.
- Anyám!--sóhajtá kedvese megsértésén könyekre fakadva Ilka--anyám!
ő ártatlan!
Szirmay tanúja ezen szomorú jelenetnek, nem tűrheté békével sógornéja
igazságtalanságát, bár azt fájdalmának nagysága mentheté, és szelid,
de férfias szemrehányással fordult feléje.
- Hogy fogadod ily hálátlanul megmentőnket? ki egészen ártatlan abban,
a mivel kínozod, nem lehetett-e más--nem én magam oly ártatlan oka
leányod halálának, nem él-e még vigasztalásodra kedves Ilkád?
- És én--mondá Boldizsár--örök háladatos gyermekként követlek
vigasztalni e véletlen szerencsétlenségért.
- Igen, élsz még édes gyermekem!--sóhajtá Szirmayné nyakába borulva
leányának, engesztelt pillanattal fordult Boldizsár felé.--Én nem
haragszom!--Az ifjú csókjaival borítá az özvegy kezét, ki gyermekével
lassan eltávozott.
Parancsa szerint Szodoraynak tovább kelle küldeni a Huszton lerakott
pénzt, hol többé bátorságban nem lehettek, ajánlá azért Szirmaynak:
utazzék haza ezen alkalommal Ugocsába, hol biztosabban maradhatnék és
a tatárok ellen erőt gyűjtvén, hazájának is használhat. Az öreg tehát
mindent elkészíttete a tüstént történendő útra, s erről rokonát is
tudósítá. Csak míg sógora beszélt Szirmaynéval, akadt a szerelmeseknek
nehány pillanat tanúk nélkül együtt lenni, de mennél rövidebb ideig
éltek a szerelem kéjében, annál forróbban ömledezett ez boldog
szíveikből. Ki is törekednék hiában fösteni azon érzelmeket, melyek
két szerelmes keblét búsan üdvezítik, midőn azok hosszú és veszélylyel
fenyegető elválás előtt együtt vannak; ki ismételné azon, talán
magokban közönséges szavakat, melyek ilyenkor mély és kesergő
boldogságot és legforróbb érzelmeket fejeznek ki, ők úgy váltak el,
mint kik csak az emlékezetben s a távol reményben boldogok; de kiknek
a közel komor homályú felhővel boríttatik el.
Szirmayné nyájasan búcsúzott Szodoraytól, kétségtelen jelét adva
engesztelésének.
TIZENKILENCZEDIK SZAKASZ.
Két bűnösről itélet tartatnék; de az első egy még nagyobb bűnös
s a másik sors segedelme által megszabadul.
Még egynehány személy sorsa tartóztat minket Huszton vissza, ezek
pedig a havasalföldiek és More. Alig mult a vár fölmentése által
támasztott zaj, s legottan mindnyájan a tűznek oltására siettek,
melynek elnyomásában folyvást, de foganat nélkül kénytelenek voltak
fáradozni a havasalföldiek, a gyuladásnak az egyesült erő hamar véget
vetett; de annál terhesebb sors fenyegeté gerjesztőit, mert némely
várbeliek, főleg asszonyok, látni akarták, miként Tógyer a tűz
kitörése előtt a padláson járkált legyen, hol semmi dolga sem
lehetett, ez kereken tagadta a terhelő állítást; de Szirmay, ki ugyan
a vádat erősebb bizonyítások hiányában hinni általlotta, legalább,
mint vélte, vigyázatlanságokért meg akarta ijeszteni a
havasalföldieket, és csak kemény vallatás után nem épen barátilag
bocsájtá el őket, kik is Nagybánya felé vevék útjukot.
Morét alkalmasint azon sors várta, mely társai nyakainak állapotját az
erdő szélen jóval szűkebbé tette a természetinél. Hajdúk küldettek őt
a tömlöczből fölhurczolni; de ezek csak hűlt helyére akadtak,
alkalmasint sejteté vele jövő sorsát azon nemzetségében csodált jósló
erő s azért ő kelme még korán megszökött, a mi igen könnyen
történheték meg, mert börtöne a vár azon üregére dűlt, melynek a
bástyabedűlés által szabad lett kijárása, s a czigány az alkalmat
okosan használva, elillant; még pedig Szirmay István jövendölésének
daczára butyorával és így hegedűjével együtt.
Ekként végezvén dolgukat, még alkony előtt mindnyájan útnak indultak:
Szirmayék az egy hajdú csapat által kisért pénzzel Ugocsába, Szodoray
Boldizsár pedig, Karácson Tivadar s velök maradt emberei Nagybánya
felé.
Mi azonban kénytelenek vagyunk a futó Pintye Gregort követni, ki az
ütközet után kevesed magával szaladott, hogy üldözői rá ne akadjanak,
egy szeretett költőnk kifejezése szerint «úttalan utakon» Nagybánya
felé. A város tájára érkezvén, kisérőit, kik azonban társaik
veszedelme óta inkább félelemből, mint előbb szerencséjéhez és
erejéhez vonzó bizodalomból ragaszkodtak hozzá, az erdőségben hagyá,
maga pedig a városba ment és egyenesen Piócza Kristóf boltjába, hol a
nagybányai politikusok nagygyűlése tartatott, itt mily embertelenül
bán legyen haramiánk a czéhmesterrel, már elmondtuk olvasóinknak, azt
is, miként űzé el a félig beszappanyozottat Karácson Tivadar. Azt
fogja kiki gondolni, hogy Pintye Gregor így űzetve, útját az erdőbe
vette; de korántsem; ő terve kivitele előtt szándékát soha sem hagyta
el, ha csak épen elkerülhetlen szükség nem kényszeríté rá, azért most
is, mihelyt észrevevé, hogy üldözője nyomát vesztette, egy
melléksikátorba fordult és a városba visszatért. Az első, kivel
találkozott, Zakharovics Tógyer vala, egy ház előtt, melynek nyilt
kapuján több moldovaiak is látszottak, habozás nélkül tért ide a
haramia, a kalmárt is beintvén maga után. Bogdanut és magát Tógyert is
nagy aggályban lelé, mert épen hírt vettek, hogy a tatárok már
átrontottak Erdélyből, Bogdanu pedig hazautazására már pénzt is
kölcsönözött a Bányán tartózkodó moldovai származású kalmártól, s most
kénytelenítteték fölhagyni szándékával, ha a tatárok kezébe akadni nem
akart, kiktől nyájas elfogadást reményleni semmi oka sem volt. Pintye
Gregor menté őt ki félelméből, igérvén, hogy titkos úton és más részén
a határnak által fogja vezetni minden baj nélkül a veszedelmen: mert a
haramia, ámbár Bogdanut gyávasága miatt megveté, mégis azon esetre, ha
szerencsétlen viszontagságok kényszerítenék hazáját elhagyni,
pártfogót akart magának szerezni a szomszéd Moldovában. Ez pedig annál
jobb alkalom volt czéljának elérésére, mert a porta ellen elkövetett
árulásban maga a vajda is részt vőn, s így igen is szívén fekhetett a
közvetetlen eszköz megmentése. Azért mindjárt indult a haramia
tanácsára Bogdanu, Pintye pedig előre ment, a találkozás helyét
kijelelvén, megolvadt csapatát az útra készíteni. Az ügyes haramia
vezérlése alatt szerencsésen elkerülte Bogdanu a tatárokat és baj
nélkül ért haza Jászvásárba.
HUSZADIK SZAKASZ.
Melyben előadatik, minek nem kellett volna történni, hogy egész
történetünk
meg ne történjék.--A nagybányai csata.
A krimi tatárok százados szövetségesei, úgy szólván rokonai valának a
törököknek, és így bajtársaik minden háborújokban. Az 1717. esztendő,
történetünk ideje, egy volt azon igen gyászos évek közül, melyek
boldogtalan honunk térein látták pusztítani a kelet vad csordáit, mi a
tizenharmadik században a mongol berontáskor legrémítőbb volt, de
rövidsége miatt a másfél századot haladó, majdnem szakadatlan török
zsarolás és vérengzés által okozott szenvedésekhez, melyeknek most is
érezzük gyászos következéseit, nem is hasonlítható. A jelen tatár
pusztítás, melyet a köznép gyakoriabb volta miatt «tatárjárásnak,
tatárfutásnak» szokott nevezni, nem vala ugyan oly gyászos és káros
hazánkra nézve, mint az előbbiek, mert honunknak csak három éjkeleti
megyéjét érte, úgymint: Szatmárt, Ugocsát és Máramarost, de ezekben
mély sebeket ütött, s már csak azért is nevezetes, mert utolsó volt a
nemzetünket üldözni látszó átok efféle csapásai között, nevezetes még
a felett, mert egy kisded fölkelő magyar sereg az ősi vitézség új
fölsugárlásában diadalmat nyert a dicsőség és szabadság csatájában.
A fent mondott évben véres háború folyt Savoyai Eugen vezérlése alatt
hazánk déli határain a törökök ellen, azért minden seregek ott
viaskodtak, kivévén Steinville tábornok vagy nyolczezer emberből álló
osztályát, mely Erdélyben tartózkodék ezen tartomány védelmére. A
krimi tatár khán látván, mily gyenge állapotban légyen az ország
keleti része, egy tizenötezer tatárok- és törökökből álló sereget
külde fia, Gerai Mahmud Abdul khán és Ali Muza, khocimi basa vezérlése
alatt, annak pusztítására. A gyilkos ellenség Besztercze vidékén tört
Erdélybe és hazánk felé irányzott útját--mint Türkenfrasz kapitány
már mondotta--lángok és vér jelelték, sokaságuk naponként nevekedett
az ezernyi foglyok által, mindnyájan csinos hölgyek, vagy izmos, erős
fiatal férfiak, kiket örökös rabságra viendők, hurczoltak magokkal,
míg a népség egyéb része, ha az erdők vagy bérczek mélyébe nem bújt,
vagy máskép futással nem menekedheték, gyilkos fegyvereik alatt
gyakran a legkínosabb halálnak áldozatja lőn.
Steinville az ország kárára a Türkenfrasz kapitány által fölhozott
okokból hátrahúzta magát, örülve, hogy a tatárok békén hagyták és egy
dicsekedő jelentést külde a diadalmas Savoyai herczeghez, hogy ő a
számtalan ellenség elől «szerencsésen retirált».
A tatárok gáttalanul áraszták el a vidéket, minden boldogságot
elriasztva borzasztó tetteikkel. Nem akarunk azonban a gyászos kép
élénkebb festésével a történet folyamának akadályt vetni, azért
visszatérünk Nagybányára, hol a vérengző ellenséggel ismét fogunk
találkozni.
Alig hallotta meg Babocsay az ellen közelítését, tüstént kivezette
eddig a városba szállított seregét a táborba, mely a város déli
oldalán vala felütve. A tatárok kétfelé oszlottak, a nagyobb rész
jobbra hagyta Nagybányát, a vármegye síkabb részére ereszkedő, és öt
vagy hatezer küldeték a bányavidéket zsákmányolni, s az oda helyezett
kisded magyar sereget elszórni, ezen részt Ali Muza vezeté, a khocimi
basa.
Éj vala, s Babocsay serege vizsga éberséggel leste az egész tájékot,
midőn a táborszemek egyszerre szokatlan vörösségben láták világlani az
eget s gyaníták a tüneménynek szörnyű okát. Nemsokára visszatért
kémleléséből Karácson Tivadar, s jelenté a tatár sereg
kettészakadását, s hogy a kisebbik osztály másnap szándékozik a
magyarokat Nagybányánál megtámadni. Babocsaynak ez értésére esvén,
meghatározá a nálánál ötször számosabb ellenséget bevárni és vele
bátran szembeszállani. S még éjjel megtevé a szükséges rendeléseket. A
hajnal első sugarainál indult Szodoray lovassága nagyobb részével a
táborból, vele Karácson Tivadar, mint egy hajdú-csapat vezére, s
fölállítá osztályát a völgyteren, szemben a hegyekből kitekergő elég
széles úttal. Jobbra, valamivel hátrább, egy domborulás tetejét
Babocsay foglalá el a gyalogsággal, s a szárnyak közé két ágyú
helyezteték, utánok egy gyalog és egy lovag csapat állván, részint
ezeket védeni, részint oda fordulni, hol az ellenség véletlen törne
elő. Ezen csatarend igen okosan vala a hely minéműségéhez
alkalmaztatva.
A tatárok épen nem hagyák kihülni ellenségeik bátorságát hosszas
várással: legalább is azon úton jelentek meg, mely Szodoray előtt
terjedett, az ellenség vakmerőn lovaglott elő, de meghökkent a
magyarokat keményen helyt állani látván, már vagy ezer ember fogott
helyet a völgyben, kurjongva és ordítva egy rendetlen rohanásra
készülni látszottak; de Szodoray vezérének ezen esetre adott rendelése
szerint megelőzte őket, és szoros tömegben tartván csapatát,
villámsebességgel rohant a tatárokra, ezek az első támadás erőszakától
összehányatva, szorultak majdnem ellenállás nélkül az út torkolatja
felé, sűrűen dűlve a magyarok halálos csapásai alatt. Karácson sebes
fordulattal kerülé meg a tatárokat, és hátuk megett állott a hegynek
oldalán, onnan szórva le a tolakodó török gyalogokat. Babocsay,
mihelyt észrevevé szárnyának szerencsés előmentét, megindítá seregét
és jobbra az úttól tört a tetőkre, visszanyomva az arról tolongó
ellent, mely bajtársai veszedelmén nem kis háborodásba esett.
Babocsay, ezen elrendelése kivánt foganatú volt, mert a hirtelen
támadás a hegyek szűkében nem engedé kifejteni a tatároknak nagyobb
számokat, s az elsők a zavart szorulásban csak gátul voltak az
utolsóknak, és zsákmányul a magyarok kardjainak, nagy veszteséggel
kezdének tehát a tatárok hátrálni, erősen nyomatva az ellenféltől.
Még csak a kis tartalék, mely az ágyúknál állott, tartá helyét, ezen
seregnél vala Türkenfrasz Gottlieb Konrád Friderik is, mert nem
képzelhetvén, hogy az ily kisded sereg a tatárokat minden oskolai
taktika daczára megverhesse, vélé, hogy ezen seregnek lesz főszerepe
az általa annyira kedvelt, s itt elkerülhetlennek látszó retirádában.
Itt azonban jelenléte jó darabig nem volt egészen haszontalan, mert a
tartalék tüzes vezére, Tunyoghy Kálmán, alig vevé észre főseregének
haladását, már is, hogy a nap dicsőségében részt vehessen, utána
akart, vezére parancsát nem várva, rohanni. Türkenfrasz tehát a szent
birodalmi lovag tüdejének minden vitorláit megereszté, törekedvén
megmutatni, mily helytelen légyen ezen szándék, sőt bűnös minden
szükséges fenyíték ellen. Egy darabig nem volt ékesen szólása
sikeretlen, míg tudniillik Tunyoghyt a remény táplálta, hogy őt vezére
a csatába hivandja, de az ütközet távozásával ez is távozván, jelt ada
népének az indulásra.
- Egy ily natio győzni akar, ki csak vad courageban és bravourban
találja az egész nobilem artem bellicam!--Kiáltá Türkenfrasz, talán
ideálja, Montecuculi Rajnáld szellemét idézvén boszúra.--Barbaroza és
pogányhalál! Ilyesvalamit a híres partiszan Szikingen Ferencz sem
merészelt volna.--Míg a vitéz kapitány így beszélt, egyszerre csak
egy dragonyos szolgájának társaságában lelte magát, mert Tunyoghy
siető serege már jól elhaladt. Türkenfrasz, mint mindig, ha este
kaszamátáit, mint mondani szokta, Bacchus Isten és Ceres Istenasszony
munitiójával már ellátta, a mi ma reggel nagy mennyiségben történt,
legelőbb is a retirádáról gondolt, és talán nem annyira félelemből,
mint azért, mert Tunyoghy sebes előmozdultában a hegyek között
haszonvehetlen ágyúit elhagyta s Türkenfrasz nem tarthatá a taktika
reguláival egyezőnek, hogy két ágyú mellett, mihez is legalább nehány
száz ember kivántatnék, csak két dragonyos álljon, az is pedig egy
százados kapitány s csak egy közlegény. Ezen habozásának hamar véget
vetett egy oldalt kerekedő, s hamar háta megé terjedő zaj. Egy
oldalvást vonuló tatár-csapat tudniillik elkésett, és bajtársai
megveretését nem is álmodva, megkerülé a csatázókat, s azon völgybe,
melyet a magyarok győztesen hagytak el, kibukván, vad kurjongással
rohantak a városnak, elvágván arra a római szent birodalmi lovagnak,
mint ő magát czímezni szerette, a retirádát, ki is ez által kénytelen
volt minden szándéka s meggyőződése ellen előre szaladni, kardot
rántott, dörgő «marsch»-ot kiáltott emberének, és lóhalálában
vágtatott Tunyoghy már a hegyek között eltűnt serege után, tele
torokból kiabálva:--Így járnak a taktika megvetői, az ellenség
posztot vett a hátunkon s Nagybányát egy coup de main-el occupirozta.
Szerencsére Babocsay látván Tunyoghynak parancsa elleni mozdulatát,
hozzá tért, és így hamar meghallá a dragonyos reménytelen kiabálását,
s legottan visszahivatá Szodorayt, hogy lovasságával vágtatva vigyen a
veszélyben forgó városnak segedelmet.
HUSZONEGYEDIK SZAKASZ.
A nagybányai polgárság vitéz lelke, s a czéhmester kalpagának halálos
veszedelme. -
Kik mertek a tatárok előtt megállani s ezeknek sorsa.
A város körül ugyan voltak némely hirtelenében fölhányt sánczok, de
mint az idő szűke és építőik tapasztalatlansága magával hozta, igen
csekély tekintetűek, s ennél még csekélyebb az őket őrző nagybányai
polgárok bátorsága. Régi ösmerőseink közül itt kevesekre akadunk, mert
Piócza Kristóf chirurgus és borbély otthon volt minden készületekkel
ellátva a netalán behozandó sebesek gyógyítására. A harangozó és
egyházfi a toronyból lesték a csata folyamatját, hírt adhatni felőle a
lakóknak; meg volt nekik parancsolva: ha a vész magát a várost
fenyegetné, a harangokat, mint tűzlármára kondítsák meg, s ha a
magyarok győznek, mint úrnapi búcsújáráskor, ünnepélyesen
harangozzanak. A pénzverőházi szolga otthon maradt fölvigyázás végett.
Csak Kordovánt, a csizmadiák becsületes czéhmesterét nem oldhatá föl
semmi a hazavédés szent kötelességétől, sőt két békés mesterségét, a
kaptát és politikát kénytelen volt elhagyni, hogy mint előljáró vitézi
példájával bajnoki lelket öntsön egész czéhébe. És dicséretére meg
kell vallani: ő vezérlé minden kézművesek közül a legszámosabb
sereget; ámbár egy fenhéjázó kovács rágalmazón hangoztatá, hogy ő
kalapácsával az egész czéhet puhábbá verné cserepes kordoványoknál.
Maga a czéhmester elől ment, karddal az oldalán, ennek vasát, huzamos
fekvés által hüvelyébe rozsdásodván, csak nagy erőszakkal lehetett
kirántani, mely kínszenvedésnek közötte a sárgarezes bőr kettészakadt,
ura egy csirizes bagariafolttal gyógyítá a sérvet, de ezen hirtelen
orvoslás úgy kitekerte ősi helyheztetéséből, hogy új veszedelem nélkül
a kardot ismét hüvelyébe dugni teljes lehetetlen vala; így kénytelen
lévén azt szünet nélkül kezében forgatni, ezen pontban hasonlítható
volt Sziget halhatatlan bajnokához Nagybánya oltalmazója. A kard maga
talán még Ázsiából vándorolhatott be őseinkkel, mert szélessége és
vastagsága akkori izmos karokat látszottak kivánni, s bizonyítá
vénségét az is, hogy nem fitogtatá magát a fiatalság szokása szerint
ragyogásával, hanem ősi érdemeit mély rozsdába borítá, alatta talán
még a kiovi csatából rejtve vérfoltokat. A vitézzé vált csizmadia
rókaprémes mentéjét öltötte föl, s inasa, mint fegyvernöke egy
középkori lovagot kiséré egy agg puska terhe alatt görnyedezve; ezen
fegyver is hosszú nyugalom jeleit mutatá, mert birtoka lévén az egész
czéhnek, csak nagy ünnepeken szokott, s akkor is örömet durrogni,
főleg a czéhmester-választáskor, de mivel a város védelme ezen
ünnepnél kisebb fontosságúnak nem tartatott, halál eszközévé kellett a
puskának változnia. Utána a csizmadia czéh ereklyéjét, a czéh
zászlóját hurczolta a legizmosabb legény, mellette a két legfiatalabb
mester, az egyik kardosan, a másik egy az éjjeli őrtől kölcsönözött
alabárdot emelve, utánna vonultak a mesterség többi tagjai, számra
vagy negyvenen, mindenik más század szokása szerint fegyverkezve, de
mindnyájok arczán tökéletes egyezésben uralkodott azon kinyomás,
melyet vágószékre hajtott juhokon láthatni. A többi czéhek nem igen
különböztek csizmadia társaiktól, s így felőlök röviden csak azt
említjük, hogy ők a sánczokban helyöket elfoglalák. Innen örömmel
nézte a nagybányai polgárság Babocsay diadalmát, s ha már elő nem
segíté, legalább ordításával akará dicsőíteni, mint mennydörgés a
lecsapott mennykövet. Kordován bátorságát kitüntetni igyekezvén, midőn
már Tunyoghy serege is eltűnt, kiléptete a sánczok közül, és magosra
emelt karddal haladhatott vagy húsz lépést, midőn az oldalvást kitörő
tatárok kurjongása rázta össze halló érzékeit és jéggé vált szemei egy
egész pogány sereget pillantának meg a városnak vágtatva.
- A tatárok!--Rajta, a tatárok!--Kiálta, felejtve minden czéhmesteri
méltóságot, és mint lábai engedék rohant,--de vissza a sánczok felé.
Az inas, ki czéhbelinél több bátorsággal, de nem több észszel bírt,
elsüté a czéh puskáját, s az ón keresztül süvölte futó mesterének
kalpagán, ki épen a cső irányában szaladt. A többi őrizet minden
védelemről felejtkezve, hatalmas ordítással rohant a város felé. Ezen
zűrzavar előtt a harangozó már győzelmet harangozott társával együtt,
s a támadó lármát diadal örömének tartván, ki sem nézve a toronyból,
folytatá a győzelmeket hirdető kongást. Az otthon maradt hölgyek és
gyermekek örömlázra gyuladva rohantak elő házaikból és szaladó
férjeiket diadalmasokként akarták fogadni, de ezek az ölelés helyett
földre dönték a szíveskedőket, megosztva velök félelmök súlyának egy
részét, mely alatt magok is alig állhattak.--Nyakunkon a tatárok! -
nyakunkon a tatárok!--harsogák szerte a városban bajnok védői, s az
öröm perczek alatt mindenütt halálos ijedéssé vált, a nagy templom
tornyát kivévén, hol a harangozó és egyházfi még folyvást diadalmakat
zengettek.
Dobogott azonban még egy szív Nagybányán, melynek bátorságát a
tatárfutás sem vala képes megrendíteni,--egy Amazon volt ez, és pedig
nem más, mint Judit--Piócza Kristóf, a borbély, hites társa, és
chirurgusné asszonyom. Ne gondoljuk ugyan, hogy mint hajdan Bethulia
vívásánál szép és bajnoki név-véde, Holofernesz fejét levágta; ő is
oly hősi szellemtől lelkesítve: kiment volna Gerai Mahmud Abdul khán
herczegnek, vagy a khocimi basának előbb szívét, aztán fejét
elrabolni. Nem, ő merészségét csak otthon és szegény férjén
gyakorolta. Nem tudni mi okból, de erővel azon volt Pióczáné, hogy
férjét a sánczok közé kergesse; ez mindazonáltal megátalkodva állítá,
hogy helye neki otthon legyen, és hivatala csupán a sebesek bekötése;
az eleinte tűrhető villongásból csata támadt, még pedig jóval
keményebb a vitéz polgárságénál a sánczokban. Jutka pergett,
pattogott, csipőibe nyomta karjait, csak akkor emelvén föl, midőn
szava erősítése végett férjének orra alá akart hadarászni; ma történt
házassági életükben először, hogy Kristóf makacsul merte ellenzeni
háziasszonyának véleményét, s ma is csak azért, mert az asszony, mit
eddig nem tett, tudományába keverte magát, megbocsátható tehát ezen
női felségsértésért a csinos Judit haragja, annál inkább, mivel
szomszédnéi állítások szerint, a már említett bányatiszt többször
elment Piócza boltja előtt, vágyódva tekintve be annak üveges ajtaján,
mindezen körülmények kivetkezteték Jutkát szelidségéből; s mint az
izlam terjesztői, ha szavok sikeretlen maradt, fegyveréhez nyúlt; ez
ugyan damaszki aczél nem vala, hanem egy ép tenyér, mely kétszer
megcsattant Piócza Kristóf orczáján, a szikár borbélynak majd minden
vérét oda kergetve.--Ezen pillanatban zengett az utczán kettőztetett
erőszakkal:--A tatárok!--a tatárok!--De mi eléggé édes vagy
rettenetes egy haragos nőt engesztelni vagy ijeszteni. Régen szeretik
a költők hőseiket kölykeiktől megfosztott oroszlánokhoz hasonlítani:
azonban nem kellene ezt férfiakra pazarolni, kik azt semmi esetre sem
érdemlik meg, mert oroszláni indulat dühéhez csak egy férjével
veszekedő asszony hasonlíthat; mivel mint az oktalan állatok
országában rettentőbbet a kölykeitől megfosztott oroszlánnál nem
ismerünk, úgy nem lehet emberi lény, ki képesebb lenne minden
iszonyúnak elkövetésére, mint egy férjével amúgy lélekszakadtából
czivakodó asszony, s ezen hasonlítást még a nemek egyenlősége is
erősítené. Ily állapotban kell tehát képzelnünk Juczit, hogy
bátorságát megfejthessük, ugyanis a kiabálásra nem hallván, még urával
is elfelejteté a krimi félsziget minden nemzetségeit, s csak akkor
eszmélt föl, midőn az utczát már
«Napkelet ifjainak dobogó paripái tiporták.»
A tatárok átugratván a város védetlen sánczait, eláraszták az
utczákat, s néhányan már Piócza előtt iramlottak el.
- Lásd gyáva féreg!--kiálta a szelid nő remegő férjének, s azon
tagnál fogva, mely bizonyos szürke állatoknál leghosszabb, húzta őt ki
az ajtóba. Lásd gyáva féreg, nyomorult szappanhabaró! nyakunkon az
ellenség, és csak azért, mert ti férfiak mind pulyák vagytok. -
Szemrehányását alig végezé a bősz asszony, midőn egy csapat tatár
közelge feléjök, az első egy szálas erős legény, tetszőleg legelteté
apró szemeit Judit asszonyon, megállott kisérőivel együtt, s egy tatár
fölkiáltás után, mely mosolygásából itélve, a menyecske dicséretére
volt intézve, hirtelen lehajlott nyergéből, s minden epedés nélkül oda
emelé új kedvesét, ki férje ellen mindig lángoló mérgében, meg sem
gondolá, mily messze veti őt honától ezen egyetlen emelés, sőt örült
talán az elrabláson, mert általa nyilván meggyőzheté férjét állítása
igazságáról, hogy tudniillik az ő s polgártársai gyávaságok miatt a
tatároké lesz a diadal. Judit nyelve épen nem szelidült a tatár karjai
között, sőt ha lehet még élesebben pergett magos üléséből félig
elmeredt férjére. Ez szegény habozva állott, nem tudván, búsuljon vagy
örvendezzen-e? Félig kesergőn tekinte azonban neje után, midőn rablója
kengyele hegyét lova oldalába nyomván elugratott. Kétes állapotján az
oly hamar özvegygyé lett Piócza egy nagy sóhajtással könnyebbíte; mert
azt tanulta orvosi életében, hogy szorult kebelnek legenyhítőbb egy
mély fohászkodás, s még egyszer pillantott szívének elragadtatott
kincse után, alig érthetőn suttogva valamit. Egy példa beszédünk, s
két költőnk szerint ezen ismerős szavakat morogta-e: «szegény tatár»,
már eredetiségünk fentartása végett sem akarjuk állítani. A hátra
maradt tatárok lovaikról leszállván, részint a szomszéd házakba,
részint Piócza boltjába széledtek, a szegény borbélyt magok előtt
taszítván műhelyébe.
- Na sárga kutya!--riaszta rá egy nyers tatár,--ide az aranynyal,
különben sápadt arczádból olvasztom ki.
- Tatár uram, Bombastus Theophrastus Paracelsus, a chirurgiának nagy
mestere, aranyat tudott csinálni, mégis szegény volt; hát én, ki csak
egy ficzamult tagot bírok helyrehúzni, s legfeljebb is finomul
borotválni, hol vehetném az aranyat?--mondá alázatosan Piócza,--bár
egy esztendeig tanultam Bécsben Pare Ferencz chirurgiája szerint.
- Hát szakálkaparó vagy?--Jól van, ilyennek hasznát vehetjük. -
Ragadjátok meg.
Piócza Kristóf hamar elveszté lába alól a földet, megmarkoltatván a
tatárok által, s minden, a mit tulajdonából menthete, egy borotvatok,
Pare Ferencz munkája a chirurgiáról és borbélymesterségről volt. A
boltnak s lakásának egyéb bútorait rablói szedték fel, indulva a
szegény borbély lakából, melyet, midőn Misztótfaluból Nagybányára
utazott, oly óhajtva óhajtott elfoglalni, de felesége háborgásai által
azóta majdnem gyűlöletessé lett előtte. Bár magában is igen kínos volt