Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (1. kötet) - 04

Mind halálunkban
Birjon irgalmasságod.
Dicsőitessék
Megszentöltessék,
Tőlem áldassék
Magasztaltassék
Örökkén nagy jóvoltod!
* * *
Ez emelkedett szellemmel s valódi lelki buzgósággal irt ének, mely
eredetileg Kazay Jánosnak XVII-ik századi irott énekes könyvében
Komárommegyében Kömlődön t. Sárközy József ur birtokában létezik –
egyebek közt arról is tanuságot tesz, hogy fejedelmi szerzője énekek
irásával gyakran foglalkozhatott, mivel versidomai az akkori időkhez
képest meglehetősen szabatosak, s kora költőinek műveivel – kivéve tán
az egy Balassa Bálintéit – versműtani tekintetben is kiállják a
versenyt.
T. K.

HUNGARIA.
(Bethlen Gábor idejéből.)
Egy lovon egy nyergen
Egy aranyos féken
Rómaiaknak földét
Vettem volt meg régen
Scythiából jővén
Az nagy Dunának vízét.
Igazsággal mondom:
Hogy méltán kaszálom
Az Duna két mellékét.
Hatalmas urakat
Vitéz királyokat
Emberkorra neveltem,
A régi időben
Több szomszéd népeken
Az adót is megvettem;
Trombita-zengéssel
Csak nevem hirével
Sokat megijesztettem.
Tudja Németország,
Cseh- és Lengyelország
Az én szabadságomat.
Gyakran igaz haddal
Nem kicsiny haszonnal
Oltalmaztam magamat:
De sokszor hitván per
És kelletlen fegyver
Fogyatta fiaimat.
Az sok tútor miátt
Vallottam nagy bút s kárt,
Örökségem elfogyott,
Az mostoha atyák
S az osztozó fiak
Másnak csináltak hasznot;
Sok férjhezmenéssel,
S az sok temetéssel
Tárházam már elkopott.
Eleitől fogva,
Ez volt nagy káromra:
Ez nem tied! s ez enyim!
Csak magok hasznával
Színes barátsággal
Voltak hozzám szomszédim,
Szépen mosolygottak:
Mikor meg akartak
Csalni jóakaróim.
Gyakran egy terhével
Kettős gyermekekkel
Gyermekágyat feküdtem,
Nagy szegínségemben
Mindkét kebelemben
Mind elapadt az tejem;
Az sok dajka miatt
Édes fiaimat
Hamar el is vesztettem.
Mikoron irnának
Az ezer és kétszáz
Negyvenkét esztendőben:
Hires Béla király
Friderik császárhoz
Szaladott vala Bécsben,
Az tatárok miatt
Az szerencsétlen had
Hozta volt ez inségben.
Az ebédnek árrát
S az szállás jutalmát
Igen megvevék rajta:
Mert nagy summa pénzben,
Három vármegyékben
Herczegnek parancsola;
Nem volt drágább kenyér
Ez dajka-kenyérnél
Azt minden megtanúlja!
Az minap mint járék
Hogy Prágába küldék
Egynehány vitézeket:
Hogy az szomszédságban
Köz-igyre vigyázván
Segétvén az cseheket;
Az vitéz cseh urak
Gyalázatnak tarták
Az magyar serénységet.
Addig disputálták
Az nagy méltóságot,
És nagy urasságokat:
Az csehek szégyenlék
Az magyar vitéznek
Adni az első harczot;
Az üstök-vonásban
Ki fordul gyorsabban:
A kapja el az konczot!
Az sok nyelvő tolmács:
Egyenetlen tanács –
Egyenetlen virágzik;
Tűkörben az koncznak
Színes árnyékával
Az gyomor lassan telik;
De te magyar nemzet
Tarts meg jó hiredet
A mig benned egy látszik![70]
* * *
Nemz. muz. kézirattár hung. oct. 69. („Sebes agynak késő sisak.“) Igen
nagy-érdekü, s jellemző költemény. A többi országokról is van ugyan e
könyvben egy-egy vers, de latinból forditva.
T. K.

BUQUOI-RÓL.
– A XVII-ik század első feléből.
„… Minden hadaimat
Vitéz magyarokra
Gyorsasággal fordítám;
Tágas széles helyre –
Az szép sik mezőre
Újvár alá szállítám,
Toppantó lovamat
Magyar paripákkal
Pályafutni bocsátám.
Hallottam volt hirrel:
Hogy békéllő frigygyel
Magyar nem tud harczolni;
Én is azt gondoltam:
Hogy az magyarokat
Meg tudom tanítani!
De az magyar korbács
Német vasderékban
Halált tudott okozni.“
* * *
Buquoi és Dampierre II. Ferdinánd tábornokai valának, s harczoltak
Bethlen Gábor ellen, de ennek hadai által Érsek-Újvár alatt mindketten
megverettek, és magok is levágattak. – E költemény 1630 körül
szereztetett, s meg van a „Sebes agynak késő sisak“ czimü XVII-ik
századi codexben, (Nemz. muz. kézir. hung. oct. 69.) a honnét kiirtam.
T. K.

WALLENSTEINRÓL.
– A XVII. század első feléből. –
„… Amaz vitéz népő
Nemzetem emésztő
Bőföldű Pannóniát –
Lám fölzavartam volt
Az Magyarországot:
Németek koporsóját;
És megfenyegettem:
Ezután ellenem
Ne kösse fel szablyáját!“
* * *
Töredék egy hosszabb költeményből, de a melynek többi része reánk
magyarokúl semmi érdekkel sem bir. Létezik nemz. múz. kézir. hung. oct.
69. („Sebes agynak késő sisak.“).
T. K.

BRANDENBURGI KATALIN KESERVE.
1630.
Eredeti czíme:
„Bethlen Gábor második felesége Brandenburgumi herczeg leánya Catharina
ura holta után az erdélyi fejedelemségben maradván, Csáki generál és a
római pápa barátságukért titkon pápista lett, hogy királyi méltóságra
mehessen, mely ártalmas dolgot az ország értvén, megorvosol: a
fejedelemségből kivetik, azután Istenhez térvén a következendő énekben
vallja meg bűneit, és Istentől kegyelmet kér.“
Ad notam:
„Szegény fejem Uramhoz óhajt…“
Bűneimnek nagy mélységéből
Benned letett reménségéből
Hozzád mennyben – élő Isten
Lelkem mégyen, hogy ebből
Kivezessed – s ne veszessed rossz érdemiből.
Rejtekben nem tartja sok bűneit
De elődben terjeszti szívit
Hogy meglássad – sebét mossad
S megbocsássad sok vétkit,
Hadd rendelje – Te kedvedre ezután éltit.
Álnokságim vadnak láttomra
Félelmimre s nagy bánatimra
Melyben lettem – s kiket tettem,
Hogy születtem világra,
Mert vádolnak – nagy méltónak a kárhozatra.
Nagyobb búmra de jut eszemben
Állhatatlan lők hitemben,
Istenemre – sem éltemre
Sem népemre nem néztem:
Az hivságra – királyságra mikor éheztem.
Drága kincsem jutott volt mennyből:
Élek vala hit által szentől
De elvesztém – meg nem őrzém
Ki eresztém kezemből;
Jaj vétkeztem, – s megvettettem én is Istentől!
Ellenségem már a nagy Isten
Segedelem ki ellen nincsen,
Perel vélem: – mint remélem
Bár, hogy engem megmentsen,
Fekélyemben – orvosképpen hogy rám tekintsen.
Bő áldását méltatlan vettem,
Adta jovát mert nem becsültem –
Szüléimet, – s jó férjemet
Kiket földben tettem
Gazdagságom – méltóságom, s királyi tisztem.
Uramtól mert hogy elmaradék
Istenemtől én elszakadék,
Pokol után – a Bál után
Ugyan futva fáradék:
Hogy országot – bátorságot nála találnék.
Reménségem vetém emberben
Ki mellettem lenne ügyemben,
Ne ártana, – sőt tartana,
Oltalmazna tisztemben:
Nem tisztadó – és megtartó nagy Ur Istenben!
Gyakran térdet képednek hajték
Titkos boltban melyiket tarték,
Isten helyett – holt szenteket,
Feszületet imádék,
Olvasókra – sok szapora Ávékat mondék.
Utavesztett lelkem: melyik szent
Ez ösvényen az egekben ment?
Kitől láttad – és tanultad
Hogy igy szolgáld az Istent:
Nem egyébtől – az ördögtől ki rám fogat fent!
Mert ő sugta, hogy a felséget
Tarthatnám meg, adván költséget
Bőven annak – ki uraknak
És papoknak véreket
Kiontaná – s megrontaná a főrendeket.
Igy kellett-e népednek hitit
És férjednek őrizned hirit,
Neveltetned – s kegyeltetned
Az Istennek seregit,
Ki anyjának – s dajkájának viselted nevit?!
Csalárd szinnel tündöklő felség!
Jó dolgokra kedves nehézség!
Im mint csala – mert rám szálla
Sok nyavalya, szegénység:
Már lelkemben – és testemben követ szégyenség.
Az Istenben elnyugodt Bethlen…
Hogy nem holtunk volt meg mindketten!
Hogy ültömben – szép székedben,
Örültömben – kincsedben
Ne eshettem – nem lehettem volna hitetlen!
Teremtőmet immár megbántám
Kristusomat is megtagadám;
Igaz hitem – épült hirem
És hű népem elhagyám;
Már mit tégyek – hova légyek! hogy jó szálljon rám?
Hozzád bízom jóknak kutfeje
Szomjuhozóknak kifolyó teje
Én lelkemnek – sőt mindennek
Kik éheznek kenyere,
Élő viznek – kit neveznek, nálad bőv ere.
A pusztára bolygott bárányod
Vétkeitől rémült leányod
Szüntelenűl – kiált szivből
Bűnvermiből, s nem látod;
Óh ne hagyjad – béfogadjad szegény szolgálód!
Régen kígyó Évát megcsalta:
Úgy engemet most eláltata;
Noha bünnek – emberinek
S követinek sik szava:
Elhajlottam – mivel voltam Éva rajzatja.
Igazságot bennem nem leltél:
Elég adót de attól vettél
Kit képemben – szürnyüképpen
Nagy-büntelen megvertél:
Tarts meg azért – szent Fiadért, ha teremtettél!
Nem fedezem Éva szülémmel
Rútságimot figelevéllel,
Mert esmérem – nagy esetem
És kétségem Péterrel;
Hát könyörülj – és végy környül Uram, kedveddel!
Adjak néked azért nagy hálát
Végyen róllam sok ember példát
Mint Dávidról, – a tolvajról,
Magdalenáról ki magát
Megalázá – s feltalálá nállad főjavát.
Siralmimra nékem is tekints,
Kegyelmednek izsópjával hints;
Reménséggel – tisztességgel
Újonnan ékesíts,
Hogy áldjalak – szolgáljalak, innét elkészits.
Így tégy velem, térő hiveddel,
Róllam terhes próbádat vedd el,
Engedd kérlek – hogy mig élek
Benned hidjek s lelkeddel
Vezéreltess – és legeltess te szent Ígéddel.
Rút esetit lelkem vádolván
Harminczadik esztendő folyván
Husvét tájba – hű pásztora
Templomába béállván
Ki sirt ebben – versfejekben nevét foglalván. –
Vége.
* * *
A versfejekben: „Brandenburgumi Catharina sír.“ – Három darabból álló
rongyos papirokról állitottam össze az egészet, az eredeti 1630-diki
széthullott kéziratokból, melyeket aztán egy csomagba (nemz. muz. kézir.
hung. oct. 73.) helyezve, egybeillesztettem. – Ez ének stropháinak
alakja csaknem azonos a későbbi kurucz tábori dalokéival; megjegyzendő,
hogy e versalak tudtomra a jelen éneknél – tehát 1630-ban fordul elő
legelőször.
T. K.

„CANTIO DE ZÓLYOMI.“
– Kővárban, 1633. –
Igy köll-e örökkén nyavalyásan élnem
Ez rosz világ kinját testemben viselnem,
Sok gondokkal emésztetnem
Rabságnak terhét viselnem, –
Holtig keseregnem!
Gondaimtul immár annyira jutottam,
Hogy mint széna nyárban ugyan elszáradtam;
Mert örömömtül távoztam,
Régi időmtül fosztattam –
Árvául maradtam.
Ékes ifjuságom járál ily véletlen,
Mint sólyom, ki tőrben béesvén hertelen
Azt tartja, hogy ma vagy holnap
Lészen élte-fogyató nap –
Halálát röttögvén.
Zöngő szavu hattyu ugy miként árvául
Vénsége idején hagyatik társátul;
Mert barátim távol állnak,
Gyűlölőim reám szólnak –
Szidalmazván rútul.
Szintén csak Istennek legyen akaratja
Ki jó tetszésébül fiát látogatja:
Semmit ellene nem szólok,
Zúgolódásra sem hajlok:
Mert jómra fordítja.
Oltalmát sőtinkább mivel sokszor vettem:
Bátor sanyargat is, csak ne hagyjon vesznem!
Mert az mely fiát sujtolja:
Az őneki kedves tagja
Mint irásbul értem.
Igen hamarsággal az fene tigrisnek
Zabolát tud vetni az tenger-fenéknek
Mikor gályákbul rendkivűl
Bennevalók az mélységbűl
Rémülvén üvöltnek…
Dicsőséges gondja érkezik reám is,
Eltörli orczámrul siralmim árját is,
Mert szokása, hogy kár után
Örömöt adjon bú után,
Nem késvén semmit is.
Tenger mélységiben lám veszni nem hagyád,
Czethalnak gyomrábul Jónást is kihozád
Honnénd kevés idő mulván
Irgalmasságra fordulván
Ott megszabadíttád.
Így volt bizonyára Dávidra is gondja
Bűneiért kit vert sanyarú ostora,
De sok szenvedése után
Jobb karját neki kinyujtván
Vivé uraságra.
Csillagos kék égnek alkotó Istene,
Rettegő sziveknek gyógyító mestere,
Ki vagy árváknak reménye,
Bánkódóknak remínsége,
Életnek kútfeje.
Engemet is immár szent szinednek kedve
Újítsa meg végre hatható ereje;
Ez rabságbul szegény fejem
Ments(d) ki, hogy neved dicsérjem –
Mert eljött ideje.
Fáradt elmémnek sok búsulási után
Ezer hatszáz fölött harmincz harmadikban
Igyemet bizván Uramra
Igy szólok előtte sirva, –
Bizom oltalmában.
* * *
Szencsey dalos könyve. A hires Zólyomi Dávid ez éneket Kővárban irhatta,
a hol őt sokáig rabságban tartá I. Rákóczi György fejedelem, mivel azon
gyanúja vala reá, hogy fejedelemségétől meg akarja fosztani.
T. K.

SÁRKÁNY ISTVÁN HALÁLÁRA.
– Kis-Komárban, 1636. –
Siralomra igyed juta óh Vég-Kis-Komár!
Isten után, mert csillagod elesett immár,
Koporsóban szállott teste: eltöretett vár,
Öszvekulcsolt kezeiddel érte jajgass bár.
Atyád vala Sárkány István főkapitányod,
Szorgalmatos, ha magadban megveted-hányod;
Oltalmazta, takargatta fiad leányod,
Szükségedben igazgatta foglyos kormányod.
Reménségnek állhatatlansága megcsala,
Árnyékában megnyughatunk azt, hiszszük vala:
De véletlen halál imé reá fuvalla –
Az mely miatt mint kaszált fű, földre leszálla.
Kőesőtül mikor mező megverettetik
Alig hogyha kár azután nem találtatik:
Halálodbul az mennyi sok mireánk omlik
Az Ur Isten ha fejünkre nem terjesztetik.
Az Ur Istent együtt vélünk gyakran szolgáltad,
Mindenekben magad nékünk például adtad,
Az igaz vallásnak útát helyesen nyomtad,
Senki téged tévölgőnek méltán nem mondhat.
Nagy ajándék az Istentül oly magistrátus
Az község közt, ki nem olyan mint seben vadhus,
Az ki miatt özvegy, árva nem rongált, sem bús,
Törvénytelen az ki senkit nem fojt mint a gúzs.
Igaz nemes voltod szépen fénlett belőled;
Ebédedet soha magad el nem költötted,
De sok szegénylegényidet hozzáültetted,
És ezektül kenyeredet nem kémélletted.
Somogy, Szala, Veszprém széle, s Fölső-Boronya
Haláloddal fohászkodván keseregj rajta,
Mert olyatén valál nekik mint édes atya,
Csavargóknak nem engedted őket húznia.
Tanitóknak valál olyan jó patronussa
Az kinek nem találtaték földön mast mássa,
Azért méltó hogy mindenik holtad sirassa,
Mert senki nincs olly, ki őket már takargassa.
Ur Isten ha azt minékünk engedted volna:
Markunkban is ő életét megtartottuk volna;
Hogy halálod ily bút reánk ne hozott volna,
Mert kűszivü az ki mastan rajtad nem sirna.
Az fölséges nagy római fejedelmeknél:
Az Mátyásnál, Ferdinándnál kedvesebb lettél
Józanságért, vigyázásért grátiát nyertél
Sőt érte még mindenektül megdicsértettél.
Nándor-Fejérvárig alá sok török várak
Kanizsátul fogva széjjel kik találtatnak,
Hirét nevét az sarkándi békek jól tudták,
És vitézi okos voltát nagyon csudálták.
Magyarország méltóságos palatinussa
Böcsült, kedvelt, mint kivánta elméd virtussa,
Eszterházi famíliát kedvesen lássa
Alig látád Kismartonnak roppant várossát.
Éltél sokat, ha számlálod fáradságidat,
De kevéssé, ha gondolod vig lakásodat;
Mint égő szövetnek csak fogyatád magadat,
Már elérted futásodat, föltett zászlódat.
Gyönyörüség habok közül partra kiuszni,
Az napestig való munka után nyugodni,
És bajvivást elvégezvén koronáztatni,
Az harcz után vitézeknek prédát osztani!
Ha mit kinek életedben vétettél volna:
Mindeneket te képedben követek rolla;
Gyarlóságát minden ember jól meggondolja,
Ki büntelen, ámbár vessen követ hát arra!
Óh ha tudnád, mit hozhat rád az késő estve:
Barátidnak vétke nállad volna temetve,
És halálod tenéked is meg vagyon vetve –
Azt sem tudod, hol szólit meg halál követe!
Isten légyen már hozzátok édes magyarim,
Sárkány István igy szól néktek, kedves szolgáim,
Késérjétek sirhoz testem és én csontjaim:
Mert nem lehet immár többet szólnom, híveim!
Tartson Isten békességben téged Kis-Komár,
Ki ollyan vagy mint jéghátán építtetett vár;
Hozzon néktek kedves tavaszt az föcskemadár –
Hogy kifogyjon környékedbül török mind tatár!
„Ezerhatszáz és az harminczhat esztendőben hogy folyt, Sárkány István az
Kis-Komárban megholt júliusnak tizenkilenczed napján; volt maga is akkor
ötvennyolcz esztendejében. Amen. Finis.“
* * *
Szencsey György dalkönyvébül. A versfőkben ez áll: „Sárkán István
megholt.“ Kis-Komár alatt nem tudom a mai Komárvárost, vagy a zalamegyei
Kis-Komáromot kelljen-e értenünk? Annyi azonban történelmileg bizonyos,
hogy Sárkány István egyike vala a legjobb végvári vitézeknek, s Zrínyi
Miklóssal több hadjáratban részt vett.
T. K.

A HALDOKLÓ VITÉZ FODOR PÁL ÉNEKE.
(„Cantio flebilis.“)
– Váradon, 1638. –
Siralmas volt nekem világra születnem:
Mert már közel érem végső kimulásom.
Mi haszna volt nekem világra születnem:
Ha ily’ véletlenül tűle meg köll válnom?
Életemnek szintén virágzó szinében
Lészen ez világbul általköltözésem.
Hogy ily véletlenül életem elfogyott,
Hizelkedéseddel nékem megfizetett.
Kiért az én szivem szintén elbágyadott,
Könyhullástul szemem meghomályosodott.
Azért kérlek Uram az te szent nevedért:
Légy kegyelmes nékem az te szent Fiadért!
Bűnömet bocsásd meg ő szent haláláért,
Az ő szent vérének el- kifolyásáért.
Mert én nagy-sokképen ellened vétkeztem,
És nagy sok vétkekkel neved megbántottam.
Azért mégis sirván hozzád fohászkodom, –
Fogadásod szerént oltalmamat várom.
Légy kegyelmes nékem, ne nézd bűneimet,
Törüld el rútságát cselekedetimnek!
Mert az én éltemet csak álomnak tartom,
Mint szintén az álom, olyannak állítom.
Uram Jézus Christus siess eljönnie:
Mert már az én lölköm kész kiköltöznie!
Hiszem én értem jó áldozatot tettél –
Az magas keresztfán hogy verítékeztél.
Ábrahám- Izsáknak nemes teremtője:
Lölkömet vedd hozzád hiveknek vezére!
Mert majd bucsut veszek ez árnyékvilágtul –
Immár kiköltözöm romlott sátorombul.
Óh te szép termőfa ki világra hoztál
Sok búval bánattal engem föltartottál,
Az fuvó széltül is engem oltalmaztál,
Neked mit fizessek, ki sok jóval voltál?!
Légyen Istenhozzád óh én édes anyám!
Fizesse meg Isten jó dajkaságodat.
Óh én édes bátyám légyen Istenhozzád!
Veled egyetemben ifju Fodor Mihály.
Isten már hozzátok sok vitéz barátim
Kikkel sok próbákon[71] fejemet hordoztam!
Óh ti nyomorodott szegény rabtársaim:
Sok nyomoruságot együtt szenvedők im.
Fölötte jó néven veszem szolgálattok
Én kimulásomon kik környülem vagytok.
Gonosz-akaróim, ti is kik hol vagytok:
Mindnyájan énnekem ti megbocsássatok!
Rágalmazást rólam többet ne tegyetek:
Hiszem már tiétek az, mit kivántatok!
Mert lölkömet Isten kegyelmében vette,
Az örökéletben ott részesítette.
Testem temetésre az kik elviszitek –
Isten megfizesse mindnyájan tinektek.
Hamar Jézus Christus siess eljőnie –
Immár az én lölköm kész kiköltöznie!
Siralom patakján hamar általmenni,
Megdicsőült testben akarok öltözni.
Az szent angyaloknak ű társaságokban –
Hadd dicsérjem neved örök dicsőségben!
Küldd el Uram Jézus te szent angyalidat:
Hadd vigyék elődben én szegény lölkömet!
Váradon ezt szerzék keseredett szivvel
Várván Úr kegyelmét az ő Szent Lölkével.
Végső bucsuzása ifju Fodor Pálnak –
Véletlenűl esett halála szegénynek.
Az ezer hatszázban és az harmincznyolczban
Szent-Mihály havának utolsó hetiben.
* * *
(Szencsey dalkönyvéből.)

A VESZPRÉMI HAJDUK LEVELE A PALOTAI RABLÓ TÖRÖKÖKHEZ.
– 1646. –
Hozzád illendő jóakaratomat
Ajánlom néked sok szolgálatomat;
Adja az Isten, hogy ez mondásomat
Rövid-nap érjem ily kivánságomat!
Mast rövideden vedd köszönetemet:
Az nagy Úr Isten verjen meg tégedet!
Kit megtagadtál te veszett elmédben
Hozzád eljő hamar ily szegénységedben.
Lovad hátárúl nyakad megszakadjon,
Veszprími sereg hátadon nyargaljon,
Tűz, víz, fúvó szél ellened támadjon,
Sas, varjú, holló fejeden károgjon.
Első jövésed az után vesztedre
Légyen lopásod megfizetésedre,
Pajtásaidnak fejek vételére,
Jusson magyarok fegyvere élére.
Vérhas, főfájás ágyadban gyötörjön;
Kólika, guta hirtelen rád jőjjön,
Éjjel és nappal ágyadban gyötörjön,
Szived mint nyárfalevél úgy reszkessen.
Jobb lesz ha azzal otthonn ülsz házodban
Mit eddig loptál, hogy nem az karóban
Kis verebeknek tojni oldaladban –
Kit már magad is megláttál álmodban.
Tudod-é mint vivéd minap az pásztort?
Vesd le, mosd meg jól te vékony gatyádot,
Mert az alfeled elokádta magát:
Addig ohajtád Veszprimnek jó borát.
Szaladj és igess, ne vedd tréfára,
Mert közel, látod, az magyar kopjája;
Siess hirt vinni hamar Palotára,
Lásd: vitézidnek ha mind meg van száma?
Sarczoltasd otthonn elvitt rabjaidat
Kikhez nem meréd kivonni szablyádat;
Nem is vihetted volna el azokat:
De véltek látni magyar katonákat.
Ezeket Isten mind megszabadítja,
Kopasz fejedet mi kezünkbe adja;
Vajtay Márton üveg borát nyújtja –
Nyakad elvágni szablyáját kirántja.
Popiom-kérőt[72] találsz társaidnak;
Talám koporsó köll tollas fiaidnak?
Fentőben tevék fejét jobbitoknak,
Lovát elvonták egynihányotoknak.
Vakmerőségét vitéz magyaroknak
Igen csudálom, három: tizenötnek
Megfelelének vitéz törököknek,
És vitézmódra kópjákat is törnek.
Nem fogyott még el Veszprimnek bogara,
Hidjed, ott terem könnyü gyalog hadja,
Mindenikének vagyon száz-száz ónja
Kopasz társaidnak kész gondot adnia.
Nem jut eszedben az Hosztori harcza?
Nyolczvan magyarnak illyen nagy csatája,
Hatszáz töröknek szégyen elfutása
Sok törököknek talpok elnyalása.
Vitézségeddel otthonn pirittyolni
Tudsz az Bakonybul pásztorokat lopni:
De vitézekkel nem mersz szemben állni, –
Ha mit ellophatsz, kész vagy elszaladni.
Okos az róka, de az csávában jut:
Esik elődben még oly csoportos ut
Melyen jó lovad nem oly sebesen fut,
Ki megkötözhet, találsz még oly hajdut.
Mi haszna sokat szólnunk roszvoltodrul,
Mordájságoddal való lopásodrul;
Ha ezt hallhatod, gondolkodjál arrul:
Meghozzák nyársod hamar az Bakonybul!
E kis munkámat nagy jó neven vegyed,
Hogy jól meggondoljad mire jut igyed,
Ha megszidsz érte: süly keljen alfeledben,
Hetvenhétféle kosz te kopasz fejeden! –
Egyik majorban minap mulattomban
Irám ezeket egy bükkfa-oldalban,
Az ezerhatszáz és negyvenhatban
Hushagyó előtt való vacsorámban.
* * *
Szencsey György dalkönyve.

VÉGBÉLI VITÉZEK ÉNEKE.
– 1648. –
Zöldítsed Ur Isten hamar az erdőket:
Hogy próbálhassuk meg éles fegyverünket!
Ellenségünkre is bátran mikor jutunk:
Pogány ellenséggel bátran megütközünk.
Az deli Kortvánt is kezünkben kerítsük,
Az Menhet[73] Szártót is lórul leökleljük.
Kegyelmes Ur Isten tenéked könyörgünk:
Hogy adjad kezünkben pogány ellenségünk!
Az vitéz magyarok mikoron kiütnek:
Pogány ellenséggel bátran szemben mennek.
Ottan sok pogányok csakhamar elesnek,
Magyar fegyverétül sebekben feküsznek.
Ments meg nagy Ur Isten minket az inségtül!
Az hitván, szokatlan török csorbájátul!
Adjad nagy Ur Isten, hogy pogány fejekkel
Ékesithessük meg az mi fejeinket!
Az végbélieknek add meg erejeket:
Hogy pogány vérében mossuk fegyverünket! –
Az ezerhatszázban és az negyvennyolczban
Éneklé ezeket egy ifju magában.
Az ki ezt hallgatja s vitéz akar lenni:
Az énekmondónak kész legyen pénzt adni!
* * *
Szencsey György dalkönyvéből. Vesd össze a kötet elején közlött „Thúry
György éneké“-vel, melynek e dal csak bővített, és későbbkori
variatióját képezi, előadva valamely hegedős által, a ki e helyett:
„Éneklé Thúry György vérszomjuzásában“
ezt mondja:
„Éneklé ezeket egy ifju magában“,
s hogy a dal újabbnak lássék, az 1548 helyett 1648-at mond; – a datumnak
ily ujabb időre tevése azon korban, sőt még a mult században is,
gyakori. Az utolsó két sor azonban bizonyára a hegedős toldaléka, mert,
a hires Thúry György, a várak főkapitánya: csak nem kér vala pénzt az
éneklésért, – a minthogy e két sor a Thúry György eredeti énekében
hiányzik is.
T. K.

TATÁR RABSÁGBAN LEVŐ ERDÉLYIEK DALA.
– 1657. –
Menj el édes szolgám
Tekénts meg szép hazám,
Akarja tatár hám:
Csak hozz választ hozzám.
Mondd meg szép Erdélynek
Búban borult népnek,
Fő fő-vármegyéknek,
Az széköly községnek.
Ha kérdik mint vagyunk?
Mondd meg: rabok vagyunk,
Térdig vasban járunk,
És csak sarczoltatunk.
Kezeink belincsben,
Tömlöcz fenekében
Vagyunk, nagy inségben –
Tatárok kezében.
Megsarczoltam volna
Húszezer tallérban:
De az pogány tatár
Csak meg sem hallotta.
Idegeny országra
Hordoz szerteszéjjel,
Sűrü számu pénzen
Ád török kezében.
Kemény János urunk
Ország hűségére
Egyaránt közli vélünk
Az rabságnak terhit.
Tizennyolczezeren
Vagyunk nagy inségben;
Tatárok kezekben
Szörnyű inségekben.
Nyolczszázat hajtottak
Az Vöröstengerre –
Mint ártatlanokat
Az veszedelemre.
Kérjük szép[74] Rákóczit
Mint kedves urunkot:
Szánja meg gyermekink,
Özvegy feleségink.
Bizzunk az Istenben,
Hogy még jövendőben
Kiszabadít minket,
Könyörül népein.
Tatár udvarában
Hideg czellájában
Sötét kamorában
Tartnak nagy rabságban.
Elváltozott színünk,
Elhervadott orczánk,
Béesett két szemünk
Mint az irott képnek. –
* * *
Szencsey György dalgyüjteménye. E szép ének azon szerencsétlenekről
szól, kik II. Rákóczi György fejedelem 1657-ki lengyel hadjárata
alkalmával Kemény János fővezérrel egyetemben a tatár khán rabságába
estek.
T. K.

„RÉGI MAGYAR VITÉZ KÁDÁRRÓL EMLÉKEZET.“
– 1660. –
Szörnyü nagy romlásra készült Pannónia,
Kinek, mint tengernek megáradott habja,
Sok búnak, bánatnak környűl vett nagy árja,
Mert a vitézeknek esett ma egy híja.
Nem illik a vitézt nékem elhallgatnom,
Sőtt méltó Kádárról verseket kell irnom,
Elsőben Szent Irást kell ezekre hoznom,
S azután a romlott magyar népre szabnom.
Olvassuk ama nagy ó testámentomban:
Kevés nép maradott sokszor zsidóságban,
Mert fogva tartattak Babylóniában,
Sok zsidó vitézek estek el a harczban.
S az Isten ládáját egyszer el is nyerték,
Hofvist és Fiveast mikoron megölték;
Midőn Éli papnak e dolgot megvitték,
Rút halállal megholt: székibül kiesék.
Nem igy van-é dolga szép Magyarországnak,
S abban nevelkedett vitézlő Kádárnak?
Messze volt higyjétek hire e Hectornak,
Oltalmazója volt Kádár az országnak.
Hector is, valamig Trójában lakhaték,
Addig a város is épen megtartaték,
De mihelyen Hector nyaka elmetszeték,
Mindjárt a várost is pogány keze birék.
Azt reményli vala róla immár szivünk,
Isten után, hogy ő lesz egyik védelmünk,
Bástyánk, erős tornyunk ő lészen minékünk,
De jaj! mint csalatott szerelmes nemzetünk!
Teljes életének dicséretes napja,
Mert a szegényeket sohasem rontotta,
Ha más rontotta is, Kádár oltalmazta, –
Felelhetsz, föld és ég ennek bizonysága.
Elhagyá érettünk a felföldnek partját,
Hogy meghallá itten magyarok romlását,