Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (1. kötet) - 01

VITÉZI ÉNEKEK ÉS ELEGYES DALOK.
ÖSSZEGYŰJTÉ
THALY KÁLMÁN.
KÉT KÖTETBEN.
RÉGI MAGYAR VITÉZI ÉNEKEK ÉS ELEGYES DALOK.
XVI-IK, XVII-IK ÉS XVIII-IK SZÁZADBELI EREDETI KÉZIRATOKBÓL
ÉS
RÉGI SZÉTSZÓRT NYOMTATVÁNYOKBÓL
EGYBEGYŰJTÉ S JEGYZETEKKEL ELLÁTTA
THALY KÁLMÁN.
TOLDALÉK: A BUJDOSÓ BALASSA BÁLINTNAK KÉT EDDIGELÉ ISMERETLEN
KÖLTEMÉNYE.
ELSŐ KÖTET.
PEST, 1864.
KIADJA LAUFFER VILMOS.
TEKINTETES
SZALAY LÁSZLÓ
URNAK
A MAGY. TUD. AKADÉMIA RENDES TAGJÁNAK ÉS TITKÁRÁNAK,
MINT HAZÁNK KOSZORÚS TÖRTÉNETIRÓJÁNAK
HÁLÁS TISZTELETE JELÉÜL
AJÁNLJA A
SZERKESZTŐ.


Tájékozásul.
Irodalmunk költészeti ereklyékben, különösen pedig vitézi és történeti
énekekben, más nemzetekéhez mérve, fölötte szegény. Legalább az
általános hiedelem ez. S valóban, eddigelé a közönség a régiekből
Tinódyn, Ilosvayn, Balassán, Rimayn, Zrínyin és Gyöngyösyn kivül alig
ismert egyebet, mint a mit a sokérdemü Toldy Ferencz („Handbuch d. ung.
Poesie,“ úgy „Magy. Költészet Kézikönyve“) és Erdélyi János (a „Népdalok
és mondák“ dalai között) napvilágra juttattak, – sőt a legtöbben még az
imént elésorolt XVI. és XVII-ik századi hires költőket is csak Toldy
mutatványaiból ismerik.
Toldy leginkább műköltők elmeszüleményeit, Erdélyi pedig most élő,
újabbkori népdalokat közölt, – bár ez utóbbinál igen sok becses régi
népies dalra, vagy daltöredékre is akadunk.
És több ezeknél épen nem léteznék?… És e töredékeket épen nem lehetne-e
kiegészíteni?…
E gondolat régóta űz és hajt.
Tudjuk, hogy a magyar mennyire költői kedélyü nép. Pannónia földén
kinyiló mezőben, hervadó erdőben, patakok partjain, tenger-pusztaságon,
– mindenütt, mindenütt, teremnek a dalok. A huszár honvágyát, a betyár
üldöztetését, az elhagyott szerető bánatát dalban panaszolja el. A
leányok dal közt fonnak; a vőfél a lakodalomra versben híjja meg a
vendégeket; a felköszöntéseket gyakran versben mondják; ha valakit ki
akarnak üldözni a világból: csúfos nótát csinálnak rá, – sőt még a
halálra itélt rab is a siralomházban – mint nem régen Fábián Pista –
versben bucsuzik el az élettől.
S Árpád ős honában, hol a kis gyermekek még ma is dudolják a régi dalt:
„Lengyel László jó királyunk“ –
hajdanában nem lett volna ez igy?! A népköltészet fája csak századunkban
virágoznék-e ily buján?… Nem; népköltészetünk – hiedelmem szerint – még
hanyatlott, s hanyatlik folyton, – hajdanában sokkal dúsabb vala.
A polgáriasodás ellensége a költészetnek; az emberek kedélyét prózaivá
teszi. A vasuti vonatok döbörgése, a gépek csörömpölése elül a regés
várak tündérei rejthelyeikbe vonulnak.
A magyar régenten bizonyára még dalosabb nemzet vala, mint most.
Ha a már Attila, Árpád udvarában kedvelt énekesekről, hegedősökről
mitsem tudnánk is: egyes szájról szájra fennmaradt dalsorok sejtetik
velünk, hogy harczos őseink énekelve mentek a csatákba, dalban lelt
hangot diadalmaik öröme, dal enyhité bujdosásaikat, s dal adott
balzsamot a nehéz időkben a honfiak vérző sziveire.
Ennyire dalos nemzet levén a magyar eleitől fogva: lehetetlen, hogy a
leviharzott két Zápolya-, Bocskay-, Bethlen-, I. Rákóczi György-,
Tököli- és II. Rákóczi Ferencz-féle nemzetiségi és szabadságháborúk, úgy
a törökkel vítt több százados harczok meg ne termették volna a magok
dalvirágait, mint megtermék a spanyol-mór küzdelmek a halhatatlan „Cid
el Campeador“-t, és a szebbnél szebb románczok sok százát.
Bizony, bizony, hazánkban is százanként élhettek ily dalok, s a sok
hegedős ajkain: tábortüzeknél, kandalló-láng mellett Kárpátoktól
Ádriáig, és Trencsénytől le Brassóig zengtek és harsogtak.
S hogy van mégis, hogy oly szerfölött kevés maradott fenn reánk?
Levéltáraink különösen a birtokviszonyokra, peres ügyekre vonatkozó régi
okmányokban rendkivül gazdagok. Őseink e tekintetben óvatosak,
szorgalmasak valának, mindent följegyeztek s biztos helyre tőnek. S
valjon följegyezték-e az egyszerü, igénytelen dalokat is?… Ily bőséggel
és ily lelkiismeretesen – alig.
Vagy ha följegyezték is: a hiteles helyeken nem volt zug ezek számára, s
a magán – iratgyüjtemények részint a harczok viszontagságai, részint az
utódok gondatlansága következtében hány helyütt elenyésztek!
Arra pedig, hogy amaz énekek százai ajkról ajkra szállván teljes
épségben fennmaradjanak: – a mi különben is majdnem lehetetlenség – igen
nehéz idők, kedvezőtlen viszonyok jártak.
Hiszen a Rákóczi-forradalom után a felsőbbség még a tárogatókat is
megégettette.
Aztán a magyar nemzet III. Károly és Mária Terézia korában nagy
átalakuláson ment keresztül.
Egy bájos királynő, ki a sziveket magához hóditá: de elég eszes arra is,
hogy a kormányától vallott hagyományos politikához hiven, a magyar
nemzetet ősi szokásaiból kivetkőztesse.
Ezen korszak a magyarra nézve még dicsőségében is szomorú, – hát még
árnyoldalaiban!… Elfeledtük az ősi nyelvet, elvetettük az ősi öltönyt; a
kurucz vezérek fiai apáik csatakardjait csak parádézni kötötték fel, s
csak idegenek előtt tisztelegni rántották ki az egykor oly rettegett
vasat hüvelyéből. A hosszu harczok alatt vagyonilag igen megrongált s
megfogyott középnemesség és nép örült, hogy megnyugodhatott, örült ha
nem háborgatták. Merev tespedés szállotta meg az egész nemzetet. Az
aggastyánok, kik egykor Rákóczi, Bercsényi mellett a szabadságért
harczoltak volt: lassan-lassan elhalának, – Rodostó felől is csak
halálhireket hordott a napkeleti szellő.
Nem volt a ki a nemzetet felrázza.
Később végre öntudatra ébredett az ország, s vele együtt megpezsdült az
irodalom, illetőleg a költészet félaléltan nyugvó életere is. De ez oly
korszakban történt, midőn Európában a classicismus utánzása vala a
divat, s a népek költői a helyett hogy saját nemzeti iskoláikat mivelték
volna: neki estek a régi kiholt népek, a görögök és rómaiak
classicusainak, s az ő munkáik után öntötték, gyártották
készitményeiket.
E kor az újraébredett magyar költészet képviselőire is igen nagy,
mondhatnók kizárólagos befolyást gyakorolt. Az volt a legderekabb költő:
a ki minden versét legalább tíz-húsz görögistennel ékesitette föl, a ki
Horácz és Sapho idegen verskaptáira legjobban ránczigálta árva
nyelvünket. A magyar nemzeti rythmus tökéletesen elhanyagoltatott, s a
szegény Csokonait parasztköltőnek csufolták, mivel „Csikóbőrös
kulacs“-át népies szellemben és magyar mértékben merte irni.
Nem akarjuk ezzel azon korszaknak különben igen fényes tehetségü
bajnokait kisebbíteni; a hiba nem az övék: de a koré a melyben éltek.
Ellenkezőleg, dicséretökre legyen mondva, – ők haladtak, igen nagyot és
sokat haladtak – de nem tagadhatni, hogy nem a helyes, mert nem nemzeti
irányban.
A tévedést Vörösmarty látta át, s megkezdé az új utat, melyre Petőfi
egész erejével tört, és a melyet Arany, Tompa stb. kiegyengetének.
És ez az ut tulajdonképen nem új: mert csak a Rákóczi-forradalom után
elhanyatlott nemzeti szellem által félbenhagyottnak folytatása; de mivel
ez: épen azért a helyes, az igazi út.
Ha költészetünket tovább is ezen újra megkezdett nemzeti helyes irányban
akarjuk fejteni: feladatunk a fonalat ott venni fel, hol azt a szathmári
béke 1711-ben kettévágta, s elejtette.
A magyar szellem ekkor elhaldoklott, a hegedősök elhallgattak,
kihalának, s a nyomott, panaszló honfiúi érzet csak itt-ott sirta fel
magát, egy-egy homályos keservben. E keservdalok utóhangjai még
korunkban is élnek; öregeink ajkain még fölzendül olykor a
„Hajh Rákóczi, Bercsényi
Szegény magyarok vezéri!…“
szomorú nótája.
Lessük el, és jegyezzük fel a még élő daltöredékeket, s a már nem élők,
s régiebbek után kutassunk szorgalmasan, poros, penészes irományok
között, levéltárainkban. Mert bár igen sok elveszett: de még sok
létezhet ismeretlenül is, – mentsük meg hát legalább ezeket!
Ha majd mindezen megbecsülhetlen ereklyék napfényre kerülnek:
virágozhatik csak teljes pompájában nemzeti költészetünk, s fejlődhetik
tökélyre a magyar rythmus.
Ha valahol, úgy a költészetben bizonyára legszigoruabban áll a „forma
dat esse rei“ elv; már pedig a formát, és több tekintetben a szellemet
illetőleg is a régi daloknak kell kiindulási pontúl szolgálniok.
* * *
Ily eszmék tölték el lelkemet, midőn évekkel ezelőtt a Wesselényi,
Petróczi, Szuhay, a Tököli és a Rákóczi korszak, – szóval a tágabb
értelemben vett kuruczvilág dalereklyéinek gyüjtéséhez fogtam.
Átkutattam minden köz- és magánkönyvtárt és irattárt, hova csak
bejuthaték; hirlapok utján nyilt felszólitásokat tettem közzé; az ország
majd minden vidékeire magánlevelezést üztem; – igaz, hogy voltak a kik
tudakozódásaimra nem is felelének, s e hideg közöny elszomoríta: de
viszont megvigasztalt azon szives részvét, gyámolítás, a melylyel a
legtöbben támogatták gyenge erőmet a megkezdett munkában.
A mit lehetett, ekkép elkövettem.
Az eredmény az lőn, hogy jelenleg immár összesen 60–70 különféle
kuruczvilági ének, és egy 1683-ban Tököli Imréről és Zrínyi Ilonáról irt
terjedelmes költemény várja fiókomban a kiadást. Erre azonban
alkalmasabb időviszonyokat kell bevárnom.
A kuruczdalokat gyüjtvén, egyuttal megkezdém az ó magyar vitézi és
történeti énekek és régiebb dalok gyüjtését is, a melynek eddigi
eredménye – imé a jelen két kötet.
Főelvül tüztem ki e gyüjteményemnél, hogy újat, azaz eddig még
ismeretlent adjak; és igy semmi olylyast, a mi már Toldynál vagy
Erdélyinél közölve volt – föl nem vettem, hacsak az ő közléseiknél az
illető költeménynek bővebb vagy tetemesen különböző variansára nem
bukkanék, a mi majd szintén annyi, mintha teljesen új volna, – sőt a
homályos töredékek kiegészitése még tán eclatánsabb nyereség.
Tartalmaz gyüjteményem, – melyet ha az iménti elvet nem követem, csak a
vitézi énekekre nézve is akár megháromszorozhatok vala – összesen 66
vitézi- és történeti-, és 137 kisebb-nagyobb elegyes-éneket, továbbá a
bujdosó, azaz első Balassa Bálintnak két eddigelé ismeretlen
költeményét, igazoló értekezéssel. Tehát összesen 205 éneket.
Minden a kuruczvilágra vonatkozó vitézi és történeti dalt ezuttal
készakarva kizártam, hogy ezeket majdan külön gyüjteményben adhassam ki.
Ugyanezt tevém a mult század közepe táján és II. József alatt s ennek
halálakor irt, s általam szintén gyüjtött nemzeti dalokkal, mint a
melyeknek világ elé bocsátására az idők még hasonlóan nem alkalmasok.
Gyüjteményem főfő-forrásaiúl a magyar akadémia, de legkivált a nemzeti
múzeum kézirattára, s ebben a rendkivül gazdag Jankovich Miklós-féle
gyüjtemény szolgált. Különösen megemlítendőknek vélem ez utóbbinak
kincsei közül Szencsey György dalos könyvét, és a Mátray-codexet, mint a
melyeknek tartalmát jelen, és kurucz dalgyüjteményemmel teljesen
kimerítém.
Szencsey György dalkönyve (nemz. múz. kézirattár hung. oct. 70.) semmi
czimet nem visel, s e névvel azért neveztetik, mivel minden hihetőség
szerint Szencsey György irta össze a XVII. század utolsó negyedében,
egész 1704-ig. Tartalma mintegy anthologiát képez a XVI-ik század
közepétől kezdve egész a most leirt évig, magában foglalván különböző,
részint névtelen, részint a versfőkben s végstrophákban megnevezett
szerzők műveit – többet magától Szencseytől, a codex szorgalmas és
költői lelkü összeirójától.
Szencsey György, mint a szerzette költemények némelyjének tartalmából
stb. következtetem, kurucz, és szigorú protestáns vala: de nem elfogúlt,
annyira nem, hogy könyvébe még a Szepesy Pál és Tököli ellen – pedig
ugyan túlkemény hangon – irt gúnydalokat is fölvette.
Szencseynek egész dalkönyvén meglátszik továbbá, hogy összeirója
dunántúli ember volt. A szavak ugyanis mindig úgy vannak irva, mint –
túl a Dunán ma is ejtik, továbbá – folyton a dunántúlias -bul, -bül,
-tul, -tül stb. ragok használtatnak -ból, -ből, -tól, -től stb. helyett.
Tovább megyek. Szencseynek veszprém-vármegyei, mégpedig alkalmasint
tési[1] lakosnak kelle lennie. Egyik 1704-ben szerzett énekében ugyanis
elpanaszolja a rettenetes dúlást, melyet lakóföldén tőn az ellen, a ki
elül ő is a föld népével együtt az erdőkre: a Bakonyba bujdosék.
Történelmi tény pedig, hogy 1704-ben Dunántúl az ellenség – Hajster
generál serege – Veszprémet dúlta fel iszonyúan, itt kegyetlenkedett, s
e hely és környék lakói bujdostak előle az erdőkbe, hegyekbe. A
Veszprémhez közel-eső Tés helység mellett szól még az is, hogy a könyv
216-dik lapján a Szencseyétől különböző irással ez van följegyezve: „Én
Györgyi Tamás hozattam ezt a könyvet Tésrül. Anno 1711.“ A codex kurucz
gazdája: Szencsey már ekkor tán nem élt, avvagy ezen végzetteljes évben
urát követte a bujdosásba.
Szencsey daloskönyve eredetileg Báthori Zsigmond erdélyi fejedelemnek
egy pergamenre irt oklevelébe volt bekötve, s táblájára ez vala
jegyezve: „Thomae Csetényi.“ E név is a Bakony vidéke mellett szól. – Az
ó kötés boritéka a nemzeti muzeum oklevéltárába tétetvén, a könyv újra
köttetett be; ám az új kötésre hibásan nyomatták az 1606–1704.
évszámokat, mivel e codex, mint mondám, még a XVI-ik századból is
tartalmaz költeményeket, például a „Hallgassátok jó uraim…“ kezdetü
hegedős-ének is nyilván 1586-ból való.
Megemlitésre méltók a diszesen festett kezdőbetük, melyekkel a néhány
utolsó lapon levőket kivéve a kötet minden egyes verse ékeskedik. E
betük helylyel-közzel igen czifrák, rikító szinekkel tarkálnak, néhol
pedig phantasticus alakokat tüntetnek fel, s ábrázolnak. Alkalmasint a
jó Szencsey György saját kézmüvei. Magyar könyvnél, kivált már ezen
korból, ritkaság.
A versek próza-formán vannak leirva, legfölebb a strophák jelöltetvén
külön kikezdéssel. Az irás jó nagy betűs, meglehetős olvasható, bár
néhol a ténta már oly halvány, hogy gyakran nagyító üveget kellett
használnom.
A kötet a teljes épségben megmaradt tartalomjegyzék szerint eredetileg
85 verset tartalmazott, de ezek közül 5 kiszakadt, 5 csonkán van meg:
teljesen ép tehát jelenleg csak 75. Ebben is nagy kincset birunk. Bár
minél több ily szorgalmasan jegyezgető, irogató Szencseynk lett volna
azon korban!
A Mátray-codex szintén a nemz. múzeum kézirattárában létezik (hung.
duod. 44.), s Szencsey dalkönyvéhez hasonló anthológiát képez a XVII.
században irt versekből, ezekhez járulván még Balassa Bálintnak 20
költeménye, azon rendben kiirva énekei sok kiadásainak valamelyikéből, a
mint ezekben léteznek.
A Mátray-codex alakja tizenkettedrét, s mint a benne foglalt énekek
többjéből, s magából az irás jellegéből biztosan meghatározható: a XVII.
század második felében iratott össze.
Festett czimbetűi ennek nincsenek, úgy czimlapja is hiányzik. Ki irta
egybe? nem tudhatni, – de az bizonyos, hogy nem dunántúli ember, mert a
kiejtés – a melyhez az orthographia idomúl – inkább erdélyies, vagy
alföldies; mindenütt a hosszú -ból, -ből, -ról, -ről stb., s átalában
semmi a dunántúli nyelvjárásból, elannyira, hogy még a Kőszeghre való
Győri Gyurkó szerzette éneket is nem a túl a dunaias kiejtés szerint
közlé, hanem a maga kiejtéséhez idomítva másolá le a leiró. – A ténta
fölötte elfakult; a betük aprók, kuszáltak, nehéz-olvasatúak, – úgy hogy
sok helyütt nagyító üvegen át nézve is gondot adnak az olvasni akarónak,
s valódi talányfejtésül szolgálnak.
Tartalmát a már érintett Balassa-féle 20 verstől eltekintve 44 költemény
képezi – többnyire szerelmi tárgyuak; vitézi ének alig van az egészben
egy-kettő, de protestáns vallásüldözési is van egy: miből azt
következtetem, hogy e kötetnek egybeállitója is protestáns vala, mit még
jobban bizonyít az, hogy a könyv hátsó lapjaira a codexiró kézvonásaival
a hiszek-egyen, és tiz parancsolaton kivül három protestáns ima van
jegyezve.
Egykor ezen könyv is Jankovich tulajdona vala, de ennek halála után –
hogy, hogynem? – Berlinbe került. – Ám irodalmunk nemtője megőrzé
számunkra, a mennyiben a nemzeti múzeum nagyérdemü könyvtárnoka t.
Mátray Gábor úr 1858-ban visszaszerzé hazánknak, s a magy. tudom.
akadémia ugyanazon év július 26-án tartott ülésén bemutatá. Az akadémia
Mátray urnak e nagybecsü énekes könyv visszaszerzése körüli érdemét meg
akarván örökíteni, elhatározta, hogy ez „Mátray-codex“ nevet kapjon,
mely határozat a titkár által magába a könyvbe is hivatalosan
beigtattatott. – A könyv kötése ekkori.
Többi kutfőimről rövidebben szólok az illető versek után irt
jegyzeteimben. E jegyzeteket magam igazolása végett – hogy honnét
meriték? – vélém szükségesnek. De részint utó- részint *) alatt irt
jegyzeteim egyebekre is, például történelmi bizonyítgatásokra a versek
keltét illetőleg, a régi, elavult szólamok felvilágosítására,
összehasonlításokra stb. – kiterjednek, a mit tennem olvasóim
könnyebbsége végett láttam jónak.
Némely költeményt több kutfőből meriték, s egyiket a másikkal
összehasonlitván, a helyesebbet alkalmaztam.
A helyesirást a mi illeti: azon – mostanában régi iratok kiadásánál
szokásos eljárást követtem, hogy a szavakat a jelen megállapitott
orthographiával adom, – a régi kiejtésnek hű viszszaadása, s ezért az
illető helyeken az eredeti hangzók pontos megtartása mellett. Azonban ez
elvet csak az ó kiejtésre nézve tartottam fenn, s nem egyszersmind a
provincialismusra nézve, a mely hajdanában is csak ugy variált és
ferdített mint ma. Igy például Szencseynél folyton: tunnyi, annyi,
bukor, ustrom stb. áll: tudni, adni, bokor, ostrom stb. helyett; ez
nyilván túl a dunaias tájszólás, és ma is épen ugy él, mint Szencsey
idejében. Én a táji hangoztatást nem követhetém: mert sokféle kutfőkből
egybeszerkesztett könyvem irmodora rémitően tarka lett volna, – s nem
követhetém, miután helyesirási eljárásommal nem a most is élő
provincialismus terjesztése: de a már kiholt, elavult szólamok hű
megóvása, megtartása, visszaadása vala czélom.
Van a jelen kötetben különösen a dévaj, tréfás régi hegedős-énekek
között több, a melyekben a szerelem szenvedélye, a gúny éle, vagy a
pezsgő jó kedv túlcsapongása néhol a mai affectált illem szabályaival
nem épen összegyeztethetőleg, kissé magyarán nyilatkozik. Ne ütközzék
meg benne az olvasó: castis omnia casta! A régiek sokkal őszintébbek
valának mint mi; ők megnevezték a tárgyat a maga nevén, mig voltaképen
sokkal „emancipáltabb“ korunk, mely szép szin alatt titokban jobban űzi
undokságait – külsőleg finnyáskodni szeret. Valóban, a mai kor
affectáltsága mellett már az ó testamentom szent könyveinek sok helyütt
szintén ily szó-kimondó modora sem fér meg, – de a Paul de Kock regények
ugyancsak díszlenek.
Egyébiránt a hol vastagabb kifejezések fordultak elő: .....-okkal
töltöttem ki a helyet.
Volt a régi magyaroknak egy sajátságos szokásuk: hogy a börtönben
szenvedők, vagy halálra itéltek dalban bucsuztak el a világtól, – ha
azelőtt soha verset nem irtak is. E szokás a szegénylegényeknél még ma
is él, de hajdanában legelőkelőbbjeink által is üzetett. Igy például gr.
Koháry István több egész kötet verset irt munkácsi rabsága alatt; igy
Bezerédy Imre az 1708-ban lefejezett hires kurucz brigadéros, ki azelőtt
soha dalt nem szerzett, kivégeztetése előtt pár nappal megirá
bucsuénekét, mely kuruczdalgyűjteményemnek egyik legérdekesb darabját
alkotja.
Ilyszerü versek a jelen kötetben a hires, nagynemzetes Zólyomi Dávid és
Rákóczi László börtönénekei; a hóhér-pallosra itélt Nagy Péternek, Raby
Istvánnak, a nánási piaczon 1688. sept. 20-kán lefejezett jegyzőnek, s a
rab Rimanóczinak éneke.
A „Sárkány István halálára,“ „A haldokló vitéz Fodor Pál,“ „Az tenger
fövénye ki sok…“ „Kovács György végbucsudala“ stb. inkább
bucsuztatószerüek: a midőn t. i. maga a versköltő beszél a haldokló vagy
halott személyében. Ilyenforma még a „Keserv Zrínyi Miklós halálára“ is,
a mennyiben ebben is több helyütt Zrínyit beszélteti a költő.
Végül nem mulaszthatom el kifejezni abbéli óhajtásomat, vajha költőink
iparkodnának mintául venni, magokéivá tenni azon ódon magyar zamatú,
eredeti, régi szép versalakokat, a minőkben e gyűjtemény sok éneke van
irva, – mert ha valódi magyar rythmussal akarunk élni, s rythmicánkat
tovább fejteni, művelni: a szathmári békekötés előtt élt régi
költőinkhez kell visszatérnünk; tőlük tanulhatunk ősi magyar dalméretet,
ősi magyar nyelvet, és ősi magyar szellemet.
Szerény gyűjteményemet, ha Isten éltet, folytatni fogom, csak
irodalmunknak, s hazámnak szolgálhassak valamit vele!
Pest, 1863. april 8-kán.
=Thaly Kálmán.=


VITÉZI ÉS TÖRTÉNETI ÉNEKEK.

HUNYADI MÁTYÁS KIRÁLY BILLIKOMA.
– A XVI. századból. –
„Vina bibant homines, animalia caetera fontes.“
Ez Hunyadi Mátyás király billikumja
Velenczésektül vött régi ajándékja,
Midőn ellenségen lött diadalomja:
Ez volt vitézinek áldomás-adója.
Hunyadirul Lajos királyra maradott
Ki is vitézivel gyakran ebbűl ivott,
Batthyányi Ferencznél pohárszéki állott –
Bortöltője lévén hiven forgolódott.
Kinek hűségéért hogy Német-Ujvárát,
Adta, – rá köszönté akkor ez poharát,
Az király éltéért megiván a borát –
Hű szolgálatjának vette méltó árrát.
Melly ház eleinek most is követője,
Királyának igaz, állhatatos híve,
Országának egyik pajzsa és őrzője –
Édes nemzetinek hű védelmezője.
Hazánk szolgáinak igaz szereteti
Megrögzött ez háznál vitéz kedvelleti,
Sok szegénylegénnek szükségét enyhéti,
Asztalát mindennek egyaránt teréti.
Gazdag, dús papoknak menj bár udvarokra
Megkérdik: barátom, mit hoztál konyhára?
Jer bé – ha zsebedben pönög az bor árra,
Ha nem: kiballaghatsz a nyitott kapúra!
Sőt némely urakhoz történjék meneti –
Ritka katonának most az böcsűleti,
Nem lévén szivekben hazánk szereteti:
Az vitéz embernek nincsen tiszteleti.
Inkább veti abban kiki dicsősségét:
Miképpen tölthesse erszény ürességét;
Közönséges jóban nem látni hűségét –
Ritkábban ellenség ellen vitézségét.
De szegénylegénynek csak jó hajlék Rohoncz
Mert ott katonának bő kenyere, bor, s koncz;
Untig igyál azért, csak vigságot ne bonts, –
És ez billikumot barátom el ne ronts!
* * *
E költemény a latin jelmondattal együtt reá van vésve a Batthyányiaknak
Mátyás királytól származott billikomára, mely hajdan a vers szerént eme
család egyik főbirtokán Rohonczon tartatott. Később a boldogult gr.
Batthyányi Kázmér vagyona a kormány kezére kerülvén, egyéb ingóságai
között e kehely is elárvereztetett, s így jutott tergoveczi Modrovich
Ignácz rácz-almási közbirtokos birtokába, kinél ma is létezik. Maga a
billikom velenczei kristály, – Mátyás korában még igen nagy ritkaság –
talpa pedig aranyozott ezüst, körületén teleirva a jelen költemény
soraival, melyek hihetőleg még a XVI-ik században vésettek reá.
Az eléforduló „szegénylegény“ és „katona“ szó hajdan azonegy értelmű
vala, és hol egyik hol másik zászlós úr zsoldjában álló szabad csatárt
jelentett. – A „szivekben“ szivökben helyett régies, s mindig így fog
eléfordulni, valamint a „ronts“ is rontsd helyett. A parancsoló mód
második személyének d-je régen majd mindig kihagyatott – legalább
irásban.
T. K.

FEDDŐ ÉS SERKENTŐ ÉNEK
Manasses és Nabugodonozor példáiból.
– A XVI. század első feléből. –
(Egy hosszabb ének eleje és vége.)
Rettenetes Istennek nagy haragja:
Kik nem félik, erőssen sanyargatja,
De meg ollyan mint az kegyelmes atya:
Kik megtérnek, ismét hozzá fogadja!
. . . . . . . . . . . . . .
Csudálatos Istennek itéleti:
Melly erőssen az bűnöst megbünteti!
Az kit akar székiből el- kiveti,
Az kit akar ismét el- fölemeli.
. . . . . . . . . . . . . .
Csodálatos Istennek kegyessége:
Senkinek ő nem lehet ellensége;
Kinek lehet csak benne reménsége, –
Nyilván vallja, hogy csak ő segítsége.
Ez világon soha nem volt oly bűnös
Kinek Isten nem volt volna kegyelmes;
Csak ki magát ismerte, hogy fertelmes,
És Istenét hitte, hogy engedelmes[2].
Melly nagy sokszor régen zsidó népeket
Veri vala mint engedetleneket,
De mennyiszer ők ismerék vétkeket:
Mindannyiszor megbocsátá bűnöket!
Vajha most is jól ezt az körösztyének
Megismernék: hogy mindenkor Istenek
Háborgatta kik voltak kegyetlenek –
És rontotta kiknek volt kemény szivek.
Igen járják most is az békességet:[3]
De nem tartnak köztök egyenességet,
Hátra vetik isteni kegyességet –
Választottak idegen segitséget[4].
Míglen Istent mi meg nem ismerhetjük:
Békességet csak hiában keresünk,
Az mit kérünk soha meg nem nyerhetjük –
Életünket kétség nélkül elvesztjük.
De nem tudjuk Istent megengesztelni:
Mert azt ingyen sem[5] akarjuk érteni;
Sok miséket tudunk csak szolgáltatni –
Misék által akarunk szabadulni.
De nem használ miseszolgáltatásunk,
Olvasásunk, processio-járásunk,
Utálatos sok zsolozsmatartásunk,
Egyházbeli sok szóval kiáltásunk.
Nem ekképen köll Istent engesztelni:
Hittel szokott ő megengeszteltetni!
Minden gonoszt hátra kell annak hagyni
Bocsánatot ki akar tűle nyerni.
Megiratá nekünk az Szent-Írásban:
Mit mitűlünk kiván ő szolgálatban;
Különben ha cseleködünk dolgunkban:
Mindörökre maradunk mi vakságban.
Szent-Irásból akarja hogy ezt értsük
Mivel őtet ez világon tiszteljük,
Egyébképen ha mi őtet keressük:
Kétség nekül őtet meg nem lelhetjük!
Térjünk azért avvagy mi most Istenhez,
Essünk hamar kegyes Idvezítőnkhöz:
Jusson hamar mi elveszett lölkünkhöz
Ez világon nyomorult életünkhöz.
Vegye rólunk az régi nagy vakságot
Testünkbeli nagy- sok háborúságot;
Oltalmazza ez nyomorult országot,
És engedje az régi szabadságot!
Ezt Istentül mi hamar megnyerhetjük:
Szent igéjét ha ő neki meghiszszük,
Ő szolgáit ha mindenkor tiszteljük,
Az mit mondnak örömest teljesitjük.
Kit engedjen nekünk az Szent Háromság:
Ki egy Isten és örök hatalmasság,
Kivel vagyon mindenkor irgalmasság –
Mindörökké mennyei nagy boldogság.
Amen. Finis.
* * *
A Csoma István által 1638-ban Pátyin összeirt codexből, mely
határozottan protestáns jellegü s többnyire XVI-ik századi énekeket
tartalmaz. Tisztán világi ének csak egy van benne: a szendrői névtelen
által 1571-ben Szilágyiról és Hajmásiról irott hires regedal, melyet
koszorús Vörösmartynk újból átdolgozott. A Csoma-codex jelenleg az
akadémia könyvtárában van. – A jelen énektöredéket egy hosszabb vallásos
ének elejéből s végéből állitám egybe; érdekes némely helyeiből látni,
mennyire szivén hordta a magyar a haza ügyét akkor, miszerint még a
vallási énekbe is belevegyült a honfifájdalom és az ősi szabadság utáni
sóvárgás hangja:
„Oltalmazza ez nyomorult országot,
És engedje az régi szabadságot!“

T. K.

THÚRY GYÖRGY ÉNEKE.
– 1548. –
Zöldítsétek egek hamar az erdőket:
Hogy próbálhassuk már nyugodt fegyverünket!
Ellenségeinkre egyszer hogy kikeljünk,
Török-pogányokkal vigan megütközzünk.
Deli Kortván béget kezünkbe kerítsük,
Délczeg Mehemetet lovárul ökleljük.
Hiszem, az magyarok mikoron kiütnek:
Pogány ellenségnek bátran szemben mennek,
Kik hamar előttök futnak, vagy elesnek –
Magyar fegyverétül terétve feküsznek.
Adjad nagy Ur-Isten vitézi tettekkel
Végházunk[6] kérkedjen sok pogány fejekkel!
Az végbelieknek tartsd meg erejeket:
Hogy pogány vérében mártsák fegyvereket!
– Az ezer ötszázban és az negyven nyolczban
Éneklé Thúry György vérszomjuzásában.
* * *
E költemény a nemz. múz. kézir. hung. quart. 236-ban van meg, de
végsorában Jankovich másutt sem igen correct másolója 1548 helyett
vétségből 1648-at irt, mert a híres Thúry György, Palotának 1552-ben
hősi megmentője a „törökrém“, a páratlan személyes bajvívó, ki végre a
kanizsai mezőn vagdaltatott össze a török által: a XVI-ik században, s
nem a XVII-ikben élt; hogy pedig versünk szerzője csakugyan e hires és
nem más Thúry György: – bizonyítja e sor:
„Az végbelieknek…“
e Thúry György volt ugyanis a dunántúli végek főkapitánya, ezért