Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (1. kötet) - 07

BUCSÚ-ÉNEKE EGY JEGYZŐNEK, KINEK A NÁNÁSI PIACZON FEJE VÉTETETT
1688, sept. 20-kán.
Böcsületemet elvesztém,
Jó hirem, nevem elejtém,
Hivatalomat megszegém –
Sárban keverém.
Az Isten nagy állapotra
Emelt föl, hogy lenne jómra,
De azt fordítám gonoszra,
Gyalázatomra.
Mindenek kedvében voltam,
Hazámat sokat szolgáltam:
Mert nótáriussa voltam –
De megmocskoltam.
Sokaknak tanácsot adtam:
Magamnak pedig nem tudtam;
Az ki dorgált azt utáltam,
Nem szivvel láttam.
Husz esztendős alig voltam
Hogy az bűnt két kézzel kaptam
Melyet soha el nem hagytam,
Inkább javaltam.
De lásd végre mire hoza:
Vénségemben kézben-ada;
Hogy minden rólam tanulna,
Erre ne jutna.
Szülém-asszony édes anyám
Intésedet nem fogadám,
Sok sirásidat nem szánám –
Jaj édes anyám!
Nem gondolék leányimmal,
Hajadon szép hugaimmal,
Édes anyám sirásival,
Deák fiaimmal.
Édes jámbor feleségem
Ki voltál nagy segítségem:
Megbocsáss édesem nékem –
Ne nézd esetem!
Óh jaj mert elfeledkeztem;
Dehogy köllött ezt mivelnem!
Édes anyámat énnekem
Keserítenem.
Mi haszna hogy anyám szüle,
Születésemnek örüle?!
Jajszóval megtelik szive –
Sir keseregve.
Imé mire hozám éltem!
Gyászban borítám én fejem;
Megrutittám szép vénségem,
Nemes nemzetem.[99]
Azt tudtam, örömmel lássa,
Halálom hogy ne sirassa;
Fiának ily kimulása
Ne lenne gyásza.
Nagy búra juta bús szivem
Ki megkeseredék bennem;
Kivánom vala életem:
Gyászt hoza nekem.
Én mindentül búcsut vettem,
Halálra is elkészültem;
Nem kivánom tovább éltem:
Csak légyen végem!
Édes anyám már elhagylak,
Az Úrnak téged ajánllak,
Több búval már nem busítlak –
Az égben várlak.
Hajadon édes leányom
Kire nem volt semmi gondom:
Az Istent tútorul hagyom,
Tenéked vallom.
Az Isten téged megáldjon,
Árva gyermekimmel tartson,
Sok jókkal tégedet áldjon –
Megkoronázzon.
Nektek sok bánatot hagyék
Kiket koporsóban tevék,
Nagy gyászt fejetekre hozék –
Ezzel fizeték.
Ez atyátok bucsuzása
Tűletek eltávozása,
Kit sirattok nagy zokogva,
Es tesztek sirba.
Én édes szép nemzetségem,
Siránkozó szép rokonim:[100]
Megbocsássatok szomszédim,
Városfeleim.
Mert majdan elfogy életem,
Bűnömért vétetik fejem;
Egy szempillantás-életem
Ezt hozá nekem.
Látom már hóhér fegyverét
Reám fölhuzott két kezét
Hogy elvegye éltem végét,
Kiontsa vérét.
Nem hittem, hogy szép[101] személyem
Hóhér kezében ereszszem:
Nánási piaczon nékem
Kifolyjon vérem.
Az kivel halált szenvedek,
Az halálnak megfizetek;
Azzal együtt esedezek –
Istent dicsérek.
Uram légy kegyelmes nékem!
Ne nézzed sokságos bűnöm!
Lölköddel bátoríts(d) szivem,
Vedd hozzád lölköm!
Siess hamar eljőnie:
Térj hozzám az kegyelemre!
Ne hagyj esnem az kétségben –
Végy kegyelmedben!
Küld el az szent angyalokat:
Hamar lássam Christusomat;
Dicsőült Cherubimokat,
Az szent atyákat.
– Ez negyvenkét esztendőmben
Nem is gyermeki időmben
Irám nánási tömlöczben,
Sirék ekképen.
Ezerhatszáz nyolczvan nyolczban
Szintén kisasszony havában
Annak huszadik napjában
Esém halálban.
* * *
Megvan Szencseynél, és nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. csonkán, és
költe későbbre téve. A kettőt egymásból egészítém ki.
T. K.

NAGY-KUNSÁG ROMLÁSÁRÓL.
„Hajdani emlékezetes nemes Nagy-Kunságnak, vitézek anyjának nagy
romlásáról.“
(Nyomat. 1698. esztendőben.)
„Felix quem faciunt aliena pericula cautum, Tum tua res agitur paries
cum proximus ardet.“
„Ezek pedig mi példáink voltanak, hogy gonosz dolgokat ne kivánjunk.“
_Nóta_: „Mikor Senakerib a Jerusalemet…“
Hervadozott s fonnyadt árva, te Nagy-Kunság
Régtül fogvást való kietlen pusztaság!
Kár, hogy szomszédidnak most immár vagy csufság –
A kiknek ellenek vala az szabadság.
Hitetlen irigység mert igen örűli
A más veszedelmét kedvesen szemléli,
Előmentét pedig nagyon nehezteli –
Rágalmazás nélkül még csak nem is nyeli.
Az magad példája szomorún mutatja
Megromlott Nagy-Kunság, irigyidnek csufja;
Nevetséggel soknak telik meg a szája –
Keserves éneked a ki dúdolgatja.
A tatárok miatt hogy lőn nagy romlásod,
Mert hijában vala erős biztatásod:
Fiaid, leányid tatárkézben látod –
Vélek együtt vagyon rabi állapotod.
Reád felgerjede haragja az Urnak
És titeket ada az ragadozóknak
Kegyetlenül a kik elragadozának,
Siralmat hagyának Karczag-Újszállásnak.
Reád hozá hiszem, azt a rút nemzetet
Az melylyel az Isten téged fenyegetett,
Esaiás által megjövendöltetett –
Te rajtad is mostan ám bételjesedett.
Sűrü pogányok közt zászlóját emelé,
Kik távol lakoznak a nagy tenger felé;
Sok nemzetségeknek süvöltéssel inte
Kik lakoznak messze, az földnek szélire.
Sietve hogy ezek hamar eljőjjenek –
Sebes ráró-módra mintha repülnének,
Mindjárt hamarsággal nagy-könnyen eljőnek,
Mindenfelé széjjel sok károkat tésznek.
Arrul a nemzetrül azt mondja a látó:[102]
Nem lészen közzűlök egy is elfáradó,
Sem fáradtság miatt pediglen tántorgó –
Ez nép felől bizony vala igazmondó.
Az ő derekának nem oldik meg öve,
Avvagy el nem szakad saruja kötele,
Sem szunnyad sem alszik vigyázó rút szeme –
Szegény rabjainak oly serény őrzője.
Nyilai élesek mint a sasnak körme,
És minden kézivek erősen felvetve;[103]
Mint a kova erős lovaiknak körme:
Mint sebes forgószél – szekerek kereke.
Nagy ő orditások mint az oroszlánnak,
Mint oroszlány-kölykök nagyon ordítanak,
Dühösködnek, prédát nagy bőséggel kapnak,
Ki veszi el tőlök?… békességgel járnak.
Jaj mint dühösködnek ellened zúgással
Erősben habozó tenger habjainál;
Nézzed bár az földet, a nyomoruságnál
Egyebet nem láthatsz sötétes homálynál.
Jaj mely homályos lőn napod is az egen:
Mintha elenyésznék még szintén délszinben…
Bizony az napon lőn olyan, lementében:
Mint a piros festék – öltözvén vérszinben.
Igy mondék én akkor: Bosszuálló Isten!
Ellenünk gerjedett haragod nagybőven,
Ránk ontád ez napon olyan nagy mértékben –
Hogy még szép napunk is gyászol lementében!
Édes napunk bezzeg szomorún enyészel,
Szabadulásunkra valjon mikor jősz fel?
Az tatárok birnak bágyadott testünkkel –
Tégy jól mi Istenünk szomorú lelkünkkel!
Világos szép napunk tőlünk elenyészék,
Nagy setét éczaka szomorún érkezék.
Erősen a rabok megkötöztetének,
Sok szép szüzek rútul megferteztetének.
Felséges Istennek megismért szolgája
Kit több[104] szolgáinál feljebb magasztala
Ez rút nemzet felül beszédét igy szólja:
Rút, szemtelen nép ez, a ki látta: tudja!
Fertelmes nemzet ez, és oly rettenetes:
Az vén ember ennél hogy nem tiszteletes;
Nincs nála gyermekhez semmi jó kedvezés –
Elfogy ezek között minden kényeskedés.
Ezt nagy-keservesen népe Nagy-Kunságnak;
Megkóstolván izit tatár fogságának:
Megpróbálta vala – minden hihet annak
Mely nagy-kegyetlenül ők hurczoltattanak.
Eszes, okos vének nem becsültetének,
A szép gyenge szüzek megferteztetének,
Annyira rontattak némelyjek ezeknek,
Az a csuda: vége nem lött életeknek!
Romlott testek bőre mint cserép elszáradt
Fekete mint korom, a nagy éhség miatt;
Megszáradott nyelvek az inyekhez ragadt –
Érzik vala szintén az halálnak kinját.
Reménkednek[105] vala az nagy Úr-Istennek,
Kit nagy siralommal fohászkodva kérnek:
Lenne segítője keserves népének –
De semmi segítség nem jű szegényeknek.
Ezért, mert miképen hogy Isten kiáltott
Nekiek: de tüllök meg nem hallgattatott;
Azonképen az nép Istenhez kiáltott:
De semmi jó választ nekiek nem adott.
Elszéleszté hanem mintegy forgószéllel
Őket minden pogány népek közé széjjel
Kiket nem ismertek soha szülejekkel –
Még csak nem is látták azelőtt szemekkel.
Nyilván mert az Istent a kik hátrahagyják:
Ő magoknak azzal semmit nem használnak,
Mert miltók ők arra – mindenek megtudják –
Hogy Istentül ők is hátrahagyassanak.
Nevek szerint a kik megszámláltattanak:.
Négyszázhatvannyolczan még rabságban vadnak,
Nagy sok országiban ez szíles világnak
Jaj messze szegények elszórattatának.
Csuda nagy romlásod nem sokkal ezelőtt
Csak nyolczadik napon Isten jelentetött,
Égbeli jel által szóval is hirdetött,
Többször is ekképen mondatott jövendőt.
Csalárd Babylonnak amaz nagy várasát
Hogy elrontá Isten, hirdeti romlását,
Hasonló jelenést fenn az égen mutat,
Prófétája által meg is prófétáltat.
Zengedező szavát az Úr prófétája
Minden hallására népeknek igy szólja:
Íme jű az Urnak rettenetes napja,
Busulással gerjedt kegyetlen haragja.
Zokogó sirásra anyákat jutassa.
Hogy szörnyűképen az földet elpusztítsa,
És annak bűnösit elveszesse, rontsa,
Még az helyeket is az széllel fútassa.
Bokros csillagoknak mert világok nincsen
Hogy tündöklenének az egen fényesen,
Az feltámadott nap világos nem lészen,
Holdnak is világa szép fényes nem lészen.
Bizony ilyen napok járának ez tájban
Mikor esél Kúnság ilyen nagy romlásban,
Sok keserves anyák holtig való gyászban,
Ebbül tanítattál utolszor templomban.
Ugyan kérdem tülled: ha találtatnak-e
Terajtad-kesergők? szivesen szánnak-e?
Romlásodon inkább vagy nem örülnek-e
Izetlen ajakak, és nem átkoznak-e?
Ugy látom: némelyek romlásodon sirnak
Eresztvén magokat éretted bánatnak;
De szomorú sorsod a kik most siratják –
Talám dolgaidat titkosan csúfolják!
Igy vagyon, mert dolgod Kunság, bizonyára
Vettettél Istentül nagy szidalmasságra,
A te szomszédidnak, és megcsufolásra
Környültedvalóknak nagy főcsóválásra.
Jaj példabeszédet szólnak most terólad,
Ki-ki nagy-nevetve csufságot üz rajtad,
Mert igen megbotlott, megesett az lábad –
Mint másszor is szoktak: gajdolnak terólad.
De légyen bár az úgy, csufolóknak dalja:
Rájok száll Istentül kemény sententia,
Mert a csufolókat Isten megcsufolja,
Rettenetes átkát házokra szállítja.
Dolgod roszra fordult, árja nagy sirásnak
Rád szállott lakosa Karczag-Újszállásnak,
De ha romlásodon valakik vigadnak!
Mondatnak azok is Ézsau-bátyáknak.
Örülj és vígadozz Edomnak leánya!
Az felséges Isten neked is azt mondja;
Még te-rajtad is az veszedelem árja
Által megyen Isten keserű pohára!
Okádol mint részeg, de minekutána
A te álnokságod Sionnak leánya
Megemésztettetik: népedet nem hagyja
Az számkivetésben, sőt hozzá fogadja.
Sőtinkább azt mondom, hogy vegyék mindenek
Christus tanítását, hogy el ne veszszenek;
Nagyobb volt-é bűnök Karczagbelieknek
Hogy ekképen romla, mint egyéb népeknek?!
Sőtinkább bűnökbül hogyha meg nem térnek:
Hasonlatosképen elvesznek mindenek;
Adják hát magokat az jó megtérésnek –
Szörnyű nagy romlással hogy így ne veszszenek!
Óh hatalmas király: mennybéli nagy Isten!
Vigyázó szemeid legyenek népeden!
Kit vessződdel vertél meg ily keservesen –
Emeld fel pálczádat érette, mint régen!
Ocsmány bűneinkért egy kis búsultodban
Minket elvetettél miltó haragodban;
Örökkévaló nagy irgalmasságodban
De könyörülj rajtunk, te nagy jóvoltodban!
Többé ne hallassék földünkön pusztétás,
Sem amaz kegyetlen véres ragadozás,
Az mi határinkon ne légyen már rontás –
Legyen mi kőfalunk az szép szabadúlás.
Térj mihozzánk Urunk, magvát népeidnek
Hozd meg, napkeletről egybengyűjtessenek,
Még napnyugotrul is, és mondd ezt a délnek:
Ne tartsd meg népemet, hadd gyülekezzenek!
Azt mondd az északnak: add meg fiaimat!
Hozd meg nagy-messzünnen gyenge leányimat!
Szabadíts meg Uram nyomorult rabokat,
Vigasztald meg immár az siralmasokat!
Az kik keservesen az Sionban sirnak:
Vigasztalásodat nyújtsad már azoknak!
Légy felépítője puszta várasinknak,
És megépítője régi pusztaságnak!
Nekünk idegenek legyenek pásztorink
Az kik legeltessék mezőnkön barmaink,
Idegen fiakból szántóink-vetőink,
Legyenek mezőnkön buzatakaróink.
Nagy gyalázatunkért két annyi jutalmat
Urunk végyünk tülled, de az nagy szidalmat
Vedd el immár rólunk, sőt örömnek napját
Szidalom helyében deríts fel világát!
Immár kegyelmezz meg Urunk, népeidnek –
Minden határiban az magyar nemzetnek;
Vedd ki igájokból idegen népeknek –
Többé szidalomban immár ne légyenek!
Íme meghagytál még valami keveset:
Ne fogyasd el Uram ez maradék-népet!
Rabságra s csufságra ne küldj már többeket,
Zabolázd meg, kérünk, az kegyetleneket!
Téríts meg tehozzád az nép maradékát,
És megtérnek, Urunk gyászos napjainkat
Újéts meg[106] minékünk, adj régi napokat,
És terjeszsz mireánk nagy-szép áldásokat.
Téríts ostorodat a nagy Babylonra
Sok gonoszságoknak vétkező anyjára;
Légyen por-hamuvá, s teljék meg pohára:
Ne légyen népednek ily kegyetlen ura!
Óráját és napját szörnyü romlásának
Közelítsed Urunk, néped rablójának;
Ölibül gyermeki kiragadtassanak
Kőszálhoz veretvén öszverontassanak.
Óhajtással téged óh kegyelmes Isten
A kik kiáltanak, felelj kegyelmessen;
Rajtunk igéretid igazsága légyen
Hogy mi víg örömmel ezt mondhassuk: Ámen!
* * *
Megvan e régi ének Szencsey György dalgyüjteményéhez hozzá kötve, de
külön állott mojette nyomtatványon, melyen alul 1698. évszám áll, hihető
a nyomtatás, vagy tán az ének irásának éve is. Ha ez utóbbi állitást
fölteszszük is, az énekben régibb dulásról van szó: „Nagy-Kunság, Régtül
fogvást való kietlen pusztaság“; „És megépítője régi pusztaságnak.“ Az
énekben sokszor jőnek elé bibliacus helyek és mondatok, melyeknek
igazolásaúl az eredeti nyomtatvány szélén az illető bibliai helyek ki
vannak téve. – Többször eléfordul („Keserves éneked a ki dudolgatja“,
„gajdolnak terólad“, „csufolóknak dalja“) egy ennél még régiebb talán
gúnyos dal emlegetése a kunsági, illetőleg karczag-újszállási
pusztulásról: e körülmény is azt bizonyitja, hogy ez ének és a benne
megénekelt tatárpusztitás között bizonyos időnek le kelle folynia.
T. K.

IDEJE BUJDOSÁSOMNAK…
– A XVII-ik századból. –
Ideje bujdosásomnak
Eljött már távozásomnak,
Szomorú utazásomnak
Sok okai vannak annak.
Angyalodat én Istenem,
Küldjed hogy kisérjen engem,
Utaimban vezéreljen,
Minden gonosztól megmentsen.
Nincsen látom a legénynek,
Semmi becse jaj szegénynek,
Mert itthon inkább kedveznek
Az idegen jövevénynek.
Oly helyet azért keresek
Az hol becsületben lészek,
A tengereken túl megyek,
Jó hirt nevet ottan szerzek
Csak egy sem fogja megtudni:
Szegény fejem él-e hal-e?
És élésben módja van-e?
Isten gondomat viseli.
Záloga te vagy lelkemnek
Én Istenem! bizom benned,
Hogy ottan gondom viseled
Az hol engem nem ismérnek
Ifjú Tóbiást vezérlé
Szent angyalod messze földre:
– Szegény fejemnek vezére
Ez légyen, és őrizője.
Az egész föld kerekségén,
Erdőn, hegyen, földön, vizen,
Ellenség tábor közepén
Félelem nélkül elviszen.
Nem félek ha megbetegszem:
Mert meggyógyít én Istenem,
Rabságomban megszabadít,
Inségemben ő megsegít.
De hogyha rabságba esem
Ott is van jó reménségem,
Hogy szabadítóm énnékem
Te lészsz kegyelmes Istenem.
Róllam el ne felejtkezzél,
Ha meg halok te temess el;
Akárki bánjon testemmel,
De csak te birsz én lelkemmel.
Azért hozzád fohászkodom,
Mikor eszem, avagy iszom,
Éneklek, vagy imádkozom,
Te légy úti kalauzom.
Szerelmes atyámfijai,
Nemzetem kedves tagjai,
Szivemnek vigasztalói,
Kik voltatok orvoslói!
Csak kell immár bucsut vennem,
Édes atyám, anyám, néném,
Szerelmes bátyám és öcsém,
Mert nincsen immár késésem.
Szomszédim s jóbarátimat,
Kik látják még válásomat,
Köszöntsétek mindazokat,
Kik jóakaróim voltak.
Isten hozzátok pajtásim,
Velem felnőtt jó barátim,
Kikkel sokszor nyájasságim,
Voltak sokszor mulatásim.
Nékem a mi jót tettetek,
Isten fizesse meg néktek,
Hosszabbítsa életetek,
Hogy őtet tisztelhessétek.
Az idegen földre megyek,
Veletek többé nem lészek,
Talám nem is lát szemetek, –
Róllam ne felejtkezzetek.
Lábam akár merre mégyen,
Róllatok nem felejtkezem;
Minden járásom, kelésem
Áldja meg a szent Ur Isten.
Áldása szent háromságnak
Isten fijának Jézusnak,
Ki angyalt ád kalauznak
Az igaz utban járóknak.
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. quart. 175. II. és III. A versfőkben: „Jánoczi
András csinálá.“
E költemény némely kifejezése, modora, és bevégzése oly régies, hogy azt
hiszem nem tévedek, midőn még a XVII-ik századból származottnak vélem.
Valamely idegen földre katonának menő irhatta: mert szegény-legénynek
(régenten a katonával csaknem azonos jelentésü szó) nevezi magát; (3.
strópha) s mert jó hirnév szerzésről (4. st.) ellenség táboráról (8.
st.) rabságba esésről (9. és 10. st.) beszél. A 3-ik strópha egyébként
is a Tököli, vagy a Rákóczi háború bevégződése utáni korra utal, mint a
melyben a hadi szolgálatban állott szegénylegények foglalkozás nélkül
tengődtek, s az idegen elem által mint volt kuruczok gyűlöltettek.
T. K.

FUT AZ OLÁH…
Fut az oláh hegyoldalon,
Magyar legény, rácz, parlagon –
Didalom, madidalom, dilamalom, madidalom, dilamalom!
Lám megmondám Rabul öcsém
Hogy nyergeljünk két paripát –
Didalom stb.
Rabul öcsém, rabul esék:
De én magam elszaladék –
Didalom stb.
Meleg málé tarisznyámban
Málé mellett korpa-czipó –
Didalom stb.
* * *
Horváth Ádám jegyzé fel irott gyűjteményében, melyben szerinte „a
kuruczvilággal egyidős, sőt régiebb énekeket is találhatni.“ A jelen
homályos töredéket a „Patyolat a kurucz“ és „Árokszállásánál volt a
veszedelem“ kezdetüekkel együtt különösen kiemeli előszavában. Lehet,
hogy a jelen vers a zsibói csatavesztésre vonatkozik, s így 1705-ből
való volna. De ez csak gyanitás, és korántsem igénylem bizonyosságát,
miután a vers oly homályos, hogy belőle biztosan következtetni
lehetetlen.
T. K.

„GENERÁLIS INSURRECTIÓ.“
– 1740. –
Megbolondult a világ,
Fegyverben az ország,
Elmult már az békesség
Támadt sok ellenség,
Összevesztek királyok
Nagy hatalmas országok,
Uri méltóságok.
Szegény magyar nemzet is
Bánatját újítja:
Mert királyné asszonyunk[107]
Táborban hivatja.
Készül minden vármegye
Az országnak jobb része:
Mert kénytelen véle!
Katonát ad nemessség,
Hajdut a szegénység;[108]
Mindeniket súlyosan
Nyomja az nagy inség;
Lovat, kantárt, karabélyt,
Kardot, pisztolyt, pantallért
Készítnek új mundért.
Búslakodik, bánkódik
Gazda ő magában:
Nagy-kelletlen, kedvetlen
Nyúl az ládájában,
Előveszi erszényét,
Számlálgatja költségét –
Régi keresményét.
Gyakorta gyülnek egyben
Falu gyülésében,
Pörlekednek egymással
Hol egy, hol más helyben.
Majd üstökben is kapnak
Erősen káromkodnak,
Nagy haragban vagynak.
Az katona vigan van
Iszik, csókolódik;
Gazdasszony szomorkodik –
Szivében bánkódik:
Mert megürült ládája,
Oda köntöse ára –
Kelt az katonára!
Öszveülnek némelykor
Szomszéd asszonyával
Panaszkodnak egymásnak
Jutka leányával;
Mondja szegény: mit tegyünk?
Borravalót hol vegyünk?
Csizmát is min vegyünk?
Nem régiben eladtam
Egy pár kappankámat,
Tikom, ludam, kenderem,
Kevés olajkámat:
Abbul reám mi esett?!…
Az mit uram keresett:
Eb szájába esett.
Nem azért neveltem föl
Egynehány csibécskét,
Kiért adott a tikász
Egy kevés pénzecskét:
Hogy katonára költsem,
Az ő erszényét töltsem,
Szobáját is fűtsem.
Elvitte az uramnak
Egy szép paripáját
Az nyakába vetette
Rozsdás karabélyját;
Egy aranyos szép nyergét,
Péter bátyám fegyverét,
Aba-köpönyegjét.[109]
Nem maradt már uramnak
Testére valója,
Elöl hátul kitetszik
Eldugni valója.
Magamnak sincs köntöském
Elszakadt péntölöcském –
Kilátszik a micském;
Mert rám hozták az adót
Az executiót:
Kitekerték kezembül
Az szoknyára valót.
Mivel födjem testemet,
Mezítelenségemet,
Hitvány szemérmemet?!
Bárcsak immár valami
Kis pénzecském volna
Az mellyen az urammal
Bort ihattam volna!
De ímé mind elhuzták
Katonára prédálták, –
Inségem nem szánták.
Jaj édes komámasszony
Bezzeg pórul járánk!
Pálinkára valóbul
Ugyan kipusztúlánk!
Az kasbul is kifogyott,
Erszénybül is kikopott…
Igyunk már egy kortyot!
– Hallod-é komámasszony,
Ne gyötörd magadat!
Gyere hozzám jó reggel,
Megöntöm torkodat!
Maradt még amaz kasban
Lisztem, búzám hordóban –
Jó lesz égett-borra!
Elküldtem a szolgálót
Két font pecsenyéért,
Katicza lányomat is
Két pint jó szinborért.
Tedd félre most rokkádat,
Hagyd holnapra dolgodat,
Készítsd az torkodat!
Megeheti az uram
Sovány kenyerét is,
Megihatja reája
Az kut friss vizét is;
Nem szeretem a dolgát
Rosszul forgatja magát –
Nem tudja a módját!
Jó ember a korcsmáros,
Megalkudtam véle:
Hogy az uramnak szólna –
Nem kell félni tőle!
Nosza tehát csak igyunk,
Mert itt jó helyen vagyunk,
Estig dorbézoljunk.
Jó bort kezdett csárdában
Tegnap a csaplárné:
Nála iszik, vigan van
Nyalka katonáné;
Vonjad czigány az nótát!
Ne kíméljed az hurját!…
Megadom az árát.
Jer be rózsám katona,
No járjunk egy tánczot!
Majd a nyakadba vetek
Egy szép aranylánczot.
Heje-huja katonám,
Gyöngyvirágom, tulipám –
Édes majoránnám!
* * *
Ezen kitünő zengzetességü, sok helyütt oly szép, s szomorúan jellemző
költemény megvan Horváth Ádám irott dalgyüjteményében, úgy a nemzeti
múzeumban régi szétszórt nyomtatványokon, s Jankovich iratai között
többszörösen; ezek egyikén följegyezve találtam az 1740. évszámot, a mi
a 2-ik strópha „királynéasszonyunk“-jával, s ennek ismeretes
történetével tökéletesen összeegyez, s világossá teszi előttünk az ének
keltének idejét és alkalmát. Horváthnál az énekből több versszak
hiányzik. Közlé Erdélyi János is (Népd. III. k.) de igen összezilált
versió után, és némely helyütt felette hibásan, például az
„aba-köpönyeg“ helyett „abban köpönyeg“-et irt, a mi teljesen
értelmetlen. Közlése ezenkivül az enyémtől több helytt tetemesen elütő.
T. K.

NEMES JÁSZSÁG, HIRES KUNSÁG…
– A XVIII-ik század első feléből. –
Nemes Jászság
Hires Kunság
Nagy jajra jutott:
Csendessége
Békessége
Mert felbontatott.
Boldogsága elfogyott,
Szabadsága megromlott,
Hire s neve
Szép czímere
Béboríttatott.
Régi kedve
Víg öröme
Bánatra fordult,
Nyájassága
Vidámsága
Rekeszben szorult;
Ékes csillagja elmult,
Napja homályba borult,
Mind egészlen
Nagy-véletlen
Romlásra indult.
Más, kertének
Szépségének
Szedi virágját;
Zsengéjének
Gyümölcsének
Vondossa fáját;
Nála tartja pálmáját
Hajdani zöld laurusát,
Társainak
Javainak
Elveszi hasznát.
Ezt gyászolja
Tapasztalja
Berény városa,
Nemes Jászság
Hires Kunság
Régi lakosa;
Az kürtöt ritkán fujják
Bú és bánat közt dugják[110]
Mert már magok
Nyájasságok
Nem nyugtathatják.
Tudja Dózsa,
Jákóhalma
Mihálytelkével,
Ladány is azt
Fényszaruval
És két Szent-Györgygyel.
Árokszállás Kisérrel
Apáthi a Kúnfölddel,
Abban kedvet
Mind életet
Az Kunság visel.
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. quart. 175. IV. – Jankovich Miklós kézirásával
az van fölé jegyezve e dalnak: „Tárogatóra“. Versmértéke nagyon hasonlít
a hires Rákóczi-nótáéhoz.
T. K.

EZERHÉTSZÁZ ÖTVENEGYBEN…
Ezerhétszáz ötvenegyben
Katonaság tünt szememben,
Béállottam regementben –
A Prajczoknak seregiben.[111]
Sárga csizma, veres nadrág,
Királynérul maradt jószág:
Mente helyett kabátod lész –
Az is hátul hasított lész.
Gyere pajtás katonának,
Jól lész dolgod, meg sem bánod,
Négy krajczárod fizetésed
Ha megiszod – nem lesz pénzed.
Csizma helyett topányod lész –
Az is elöl hasított lész;
Azt gondolod, minden ugy lesz –
De bizony még foltos is lesz.
Mert az Isten az katonát
Ugy bünteti mint rosz fiát;
Majd elvisznek a burkusra
De nem a jó kvártélyokra.
Az Istennek szent angyala
Szálljon az én galambomra!
A katona Istenfia:
De a paraszt csak mostoha.
Hajdu volnál: szeretnélek,
Katona vagy: nem szeretlek.
Huzó-vonyó a te neved,
Akasztófa a te helyed.
Jól megbecsüld a katonát:
Csinálj neki akasztófát,
Lábbal akaszd fel a káprált –
Utánna a közkatonát!
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. quart. 175. III.

MOHÁCS, MOHÁCS!…
– A mult század közepe tájáról. –
Mohács, Mohács, régi[112] vérontás helye,
Magyarország gyászos mezeje,
Kegyetlen föld, nemes nemzeted vérét
Ittad, s nyelted szép dicsősségét.
Midőn téged gondollak:
Záporkönnyek borítnak,
Szivemet bánat fojtja –
Nyelvem meg nem mondhatja.
Nemes hazám! virágzó Pannónia!
Európának valál kőfala,
Tiz országok imádták czímeredet
Al- s felvilág félte erődet;
Rettent pogány előtted,
Bizott keresztyén benned,
Alig villámla fegyvered:
Kész vala győzedelmed.
De fájdalom, egy nap egy viadallal
Véget vetett mohácsi harczczal;
Nem birhatta ingó homokföld háta
Nagy nevedet, hogy birtál rajta.
Epét ada szerencse
Hogy fényedet behintse;
Kerék ellened fordult –
Magyar homályba borult.
Lajos! Lajos! hol vagy szép ifjú király
Magyar csillag, ékes virágszál;
Erkölcscsel, királyi termeteddel –
Hol vagy gyenge kedves életeddel?
Jaj, hogy tartsam könnyeim,
Kiáradott bánatim:
Elesett édes hazánk,
Ledült véle koronánk!
Országi, nagyúrias, kardos vitézek!
Urak, szolgák, fő-, köz- alrendek!
Keserves jajt együtt énekeljetek:
Egy sir zárta minden örömetek.
Hallgass zengő muzsika,
Szünjél hangos czithara,
Vidám völgyek, zöld erdők
Bánkódjatok sik mezzők!
Tanácsurak, zászlós, ezres hadnagyok,
Fővezérek, ország-ispánok.
Husz s ötezer válogatott vitézek,
Lovas, gyalog – mind nemes fejek! –
Melly nagy nevek egy hadra
Mentek véres halálra!
Mohácsi halmok nyomják
Csontjaikat takarják.
Magyar szüzek, nyájas asszony-állatok
Keserves dalt együtt fújjatok;
Hervadt szinü koszorútok rózsáján
Sirjatok illy köntöstök gyászán.
Nemzetségünk virágja
Oda van magyar lángja;
Szentegyház tiz oszlopi –
Ország erős bajnoki.
Pogány-török, istentelen gonosz had,
Tigris-téjjel nevelt fenevad:
Hogy nem szántál illy szép nemes sereget
Földhöz verni fényvitézséget;
Azt gondolod dicsősség?…