Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (1. kötet) - 10

Hiszem megér egy pint bort még az szakállunk is!
– Neszteje komámasszony, igyunk mi is egyet!
Töltessük meg bögrénket ugy mint az egy-pintest;
Igyunk nosza melletted komámasszony pintest –
És az pénzt majd marokkal az csaplárnak fizesd.
Dorottya-asszony igyál! mert én ugy szeretem
Az édeskét: komámasszony köntösét beiszom,
Köczökjét, és leánya ura köpönyegjét,
Ha megnyőszött[141]: ugy őrizzen mint két szeme fényét!
Én is volnék az ki volnék, igyunk komámasszony!
Hadd muljék, hadd haladjon szüvetlen az vászon;
Föltettem fonalamat az szegre, hadd ázzon –
Az mit mast megihatom, az lesz nékem haszon.
Állj tovább részeg bátya, nem szólok mast tréfát!
Végy keziben Tamásnak egy vagy két pintos fát
Kivel emeld csap alját, és vedd meg jutalmát:
Hajts(d) föl egy hajtókában az megtöltött kánnát!
Hagynék részeg embernek örömest több áldást:
De ki látott ilyenben igen gyakran ruhást?[142]
Az ki csak éjjel-nappal üzi az duskálást:
Igen féltem, végtére megissza az mázlást!
Kérlek részeg asszonyok, hogy meg ne szidjatok
Esse-, bestye-fiával ebet tapongassatok,[143]
Nem használ orvosságtok, ha átokkal adjátok,
Sőt ártalmas józannak tántorgó szólástok.
– Hogyha kérdik: ezeket ki irta rythmusokban?
Menj ahhoz ki fundálta, néked azt megmondja;
Jer, im viszlek könnyebb utra versek-vizsgálóhoz:
Az versfő megmutatja nevét, ki fundálta.
* * *
Szencsey György dalos könyve. Ez ódon ének – mely élénk szellemben van
tartva – bizonyára Tinódy korának, a XVI-ik századnak szülötte. Szerzője
a versfők szerint: „Köeös Istvahn deáhkh“ azaz: Köves István deák.
T. K.

SIRALMAS BESZÉDEM…
– A XVI-ik századból. –
Siralmas beszédem – hallgasd meg Istenem,
Könyörülj én rajtam!
Sok undok bűnömet bocsásd meg énnekem,
Légy kegyelmes nekem!
Megaláztam magam, lehajtottam fejem,
Én édes Istenem!
Óhajtó beszédem – vegyed füleidben:
Légy kegyelmes nekem!
Ne nézd undokságom, számtalan sok bűnöm
Kegyelmes Istenem!
De nekem kegyelem – légyen engedelem:
Légy kegyelmes nekem!
Mint Magdalénának megbocsáttád bűnét,
Számtalan sok vétkét:
Úgy nekem bünösnek – bűnömet bocsásd meg,
Légy kegyelmes nekem!
Bűnöm undoksága, – mint föveny soksága
Oly számtalan volta,
Testemet rutítja – szinemet hervasztja…
Légy kegyelmes nekem!
Ha ezt megnyerhetem – nincsen is kétségem
Benned én Istenem!
Boldog közt magamat boldognak állítom…
Légy kegyelmes nekem!
Terjeszd ki kezedet – ne nézd bűneimet
Hatalmas Ur-Isten!
De nézz kegyelmessen – térj hozzám kegyessen,
Légy kegyelmes nekem!
Megemésztő bűnöm siratom, óhajtom
Kegyelmes Istenem!
De tekints kegyessen – láss meg kegyelmessen,
Légy kegyelmes nekem!
Végy hozzád kedvedben, – ez gyarló testemben
Ne hagyj elepednem!
Tudod bűnben löttem – bűnben fogantattam…
Légy kegyelmes nekem!
Kiért dicséretet – mig élek éneklek
Neked én Istenem!
Dicséret, dicsőség – légyen nagy tisztösség
Mindörökre, Ámen.
* * *
Csoma István 1638-ban összeirt énekgyűjteményéből, mely egészben véve
szigorúan protestáns jelleggel bir. – A jelen buzgó vallási ének
bizonyára egyike a legrégiebb magyar refrainos verseknek; régiebb talán
csak az egy „Adhortatio mulierum“ (Lugossy-codex), melyet Toldy a XVI-ik
század első feléből származottnak vél. – Nevezetesek jelen
költeményünkben as oly gyakran mutatkozó középrímek is. A 8-ik
versszakban eléforduló „óhajtom“ annyi mint sóhajtom.
T. K.

JAJ MELY MULANDÓ MÁR EZ ÁRNYÉKVILÁG…
– A XVI-ik századból, csonka. –
Jaj mely mulandó már ez árnyékvilág
Az melyben változás minden boldogság;
Jaj hol vagyon ..... szépség és az nagy ékesség
Kit el ......... te bünnel az emberség.[144]
Szép természetünktül ottan megfoszta:
Hogy Ádám és Éva első bűnt hozta;
Önnön magát, s maradékit pokolra bocsátá
Az kinokra elbétaszitá, nem száná,
Utálá s elrontá.
Tündöklő szép forma természetünk volt,
Isten ábrázatja, képe rajtunk volt,
Az igazság és bölcsesség – isteni dicsősség,
Világosság sötétség nélkül volt.
Veszedelmünknek jaj szörnyü oka lőn,
Luciper angyalnak jaj társává lőn,
Halhatatlan dicsősségbül jaj halandóvá lőn,
Véletlenül esénk az halálban.
Az átok, fájdalom ott reánk szálla,
Az bünnek ő foltja rajtunk marada,
Mert mely almát kivánsággal megharapván Éva:
Ádám mérges halált talált rajta.
Nem csuda, hogy szent Jób nagy fájdalmában
Ő születésének napját átkozta:
Az mely nap én születtettem, és azt az étczakát
Sötét föjhő, homály béburítsa!
Nem szána, rutíta, megkinza.
De sötétüljön meg estve csillaga,
Ha várja: ne jőjjön világossága,
Ki az halált inkább várnám, mert az sok nyavalya
Éjjel-nappal lölkömet busítja.
Ez fökélyes testet kiben mast láttok,
Ki azelőtt volt szép, ékes – tudjátok:
Az sátánnak rostájában Istentül adatott
Fojtós sárban heverni látjátok, –
Nézzétek, szánjátok, fogjátok.
Tekénts én reám te ki halandó vagy,
Nézz jól meg engemet ki elmuló vagy:
Ezen sorsod – állapotod, por hamu és föld vagy,
Csak óráig itt lakó ember vagy.
Siessen az halál utolsó órám!
Temetésemre no készülj nyoszolyám!
Mindenféle tagaimra – halálra hajlott rám
Gyarló testbül elbucsuzik lölköm,
Elmentem kivánom, már várom.
Jövetek, nézzétek kimulásom,
Nagy gyötrelmekben én fohászkodásom;
Jobb volt volna nem születni ily nagy sok kinokra
Az halálban kiknek végét értem.
Pályafutásomban mert véget vetek:
Az hitben halálig végig hű lészek,
Koronámért az Chrisztusnak hű vitéze lészek,
Mennyországban örökössé lészek,
Ur lészek, nem félek.
Ragyogó fényesség kiben öltöztem,
Örökös dicsősség, kit rám ruháztam,
Illy jutalmat az Christustul bajvivásban vöttem –
Mondhatatlan szép országban értem.
Ez ország szép ország, gyönyörü ország!
Seraphim, Cherubim angyali ország;
Hol az szentek, arkangyalok vigadnak, oly ország,
És isteni dicsősséges ország,
Új ország, szent ország: mennyország!
Drága szép dücsőült lélekben vagyok,
Angyalok, szentekkel mind együtt vagyok,
Dicsősséges seregekkel dicsősséges vagyok –
Az báránnak széki előtt állok.
Isten báránnyának vélek udvarlok,
Nagy szép új éneket ű vélek mondok;
Kit azelőtt sem szem, sem fül soha nem láttanak
Mast nagy nyilván nézek és szemlélek,
Kit látok, mast hallok, csudállok.
Készítsed magadat ily boldogságra,
Ne igérj sok időt jobbulásodra;
Gyönge tested ne hizlaljad az földnek gyomrára –
Az férgeknek az ő asztalára.
Asvérus királynak nagy lakodalma,
Gazdagnak bársony és bíbor-ruhája
Mit használa az halálban szép friss aranyláncza:
Mast tüzes láncz forog ő nyakában –
Nagy búra, sirásra, sok kinra.
Néked mint Eszternek szép ékességed?
Valjon mit használhat szép gyöngeséged?
Oly szép légy bár mint az Vénus, vagy szép Absolon:
Ugyan bizony mégis meg köll halnod.
Olly okos, bölcs légy bár mint az bölcs Plátó
Aristoteles, és az Cátó, Cúnó,
Demosthenes, és Galenus, az bölcs Hipocrates:
Ugyan bizony mégis meg köll halnod –
Az halál olly biró, s gyors futó.
Az égben ezeknek angyali várnak
Hol az sok szenteknek seregi vannak,
Téged néznek ugy kivánnak szép társaságokban
Mennyországban vígan haza várnak.
Dicséret dicsősség légyen Atyának
Fiú és Szent Lélek szent háromságnak,
Mind .......
(A többi ki van szakadva.)
* * *
Szencsey György dalos könyve. A versfejekben e név rejlik: „Istvan de
Tsipredi.“ E költemény, mint ódon szóalakjaiból és verseléséből látszik:
bizonyára a XVI-ik századból való, – ha tán nem régiebb. Szencsey ugy
látszik már maga is valami szakadozott régi iratról másolta le, azért
némely helyütt oly kuszált. A mi csonkaságát illeti: én azt hiszem, nem
hiányzik belőle több két vagy három sornál, mert a régi hegedősök
„Dicséret dicsősség légyen…“ kezdetü versszakaikkal szokták berekeszteni
énekeiket, s e versszak közepénél van épen a jelen költemény kiszakadva.
Lehet, hogy a hiányzó két-három sor a mű szerzésének évét tartalmazá, a
„mindörökkén“ szón kívül, melylyel a hiányos harmadik sor kezdődött.
T. K.

SZERENCSÉVEL AZ KINEK VAN FRIGYE…
– A XVI-ik századból. –
Szerencsével az kinek van frigye:
Szaporodik annak az irigye;
Ezt én tülem bár minden elhigyje,
Sőt megpróbált igaz gyanánt vegye,
Minden megengedje – szivében föltegye,
Ej-ej, szerencsének támad sok irigye!
Mert valakit víg örömben látnak:
Ott az alá nagy mély vermet ásnak
Irigylői az szépenjárásnak,
De azért hogy ők úgy nem járhatnak:
Mint ebek ugatnak, – újjal mutogatnak,
Ej-ej, nincsen fullánkjok: ugyan nem árthatnak!
Mely dologban kinek nincsen módja:
Úgy utálja, s mindjárást azt mondja,
Ha mit tud, s hall, azt ő bőven toldja,
Imitt-amott mindennek kiadja,
Hazugsággal foldja – beszédét mert tudja…
Ej-ej, mert kitetszik az lapátnak vége!
Hozzá zsugorodik az olyanhoz,
Püssögetve, mint szokták az lóhoz;
Kenyeret tész akkor az turóhoz,
Igen köti ebet az karóhoz;
Sok példát előhoz – hogy ő jól tud ahhoz,
Ej-ej, mit vehet ki tűled: azon nyomoz.
Szép szint mutat hozzád mindenekben,
Alázatos, mint farkas veremben;
Azt gondolnád: nincs mása megyében –
De belé öl csakhamar az vizben,
Meggyőz két színében – árkot ás elődben,
Ej-ej, megkötöz ellenség képében.
Gyökeret vert benne az ó kovász,
Hálójával ember után halász;
Tarisznyát ráz előtted mint lovász,
Ha mit vehet tűled? azon horgász,
Sűrü kassal csikász – te szürődön rákász…
Ej-ej, jó hiredben mint mérges pók megmász.
Ilyent azért az ki vesz eszében:
Kigyót tart az akkor kebelében;
Ha kinál is mézzel jó kedvében:
Méregnek tarts(d), ne vágj effélében!
Megpróbáld elsőben – ha megéred egyben –
Ej-ej, válogatva higyj el beszédében!
Rókahájjal kenték meg az farkát,
Az hol fejért keressz: mutat tarkát,
Bár meg ne ölj előtte egy szarkát,
Vagy el ne vágd az ebednek farkát;
Csak köpi az markát – de megássa árkát,
Ej-ej, rizskásának mondja az tatárkát.
Életedben ki voltál ily ravasz
Förgeteget hajtson rád az tavasz,
Házad alul kidüljön az támasz,
Valahol jársz: ugasson az kuvasz,
Mint az tőke megaszsz – mert hamisat mondasz,
Ej-ej, az mit nem tudsz azzal is rágalmazsz!
Csak tékozló az parasztból lött ur,
Mint kötözött disznó gyökeret túr,
Mint vakondok: ganéjos földet fúr,
Mint az kigyó fullánkjával megszúr
T...t illet az túr – hegedűsé az húr, –
Ej-ej, rosz nyelvével, valamit lát, megfúr.
Nincs tanácsa, noha ő nagy agyú:[145]
De mégis szól nyelve mint az ágyú,
Azt tudja: ökör-ikra, rák-fadgyú,
Az vén asszony, csak süsd ki pattantyú,
Fejér madár hattyú – zabgyermek az fattyú…
Ej-ej, nyalka legényt illet az sarkantyú!
Alattomban melléd szíjja magát,
Azt gondolnád: erős mint egy kűgát,
Ha eszedben nem veszed az módját:
Utánad veti szekere rúdját,
Szivednek fájdalmát – öregbíti gondját,
Ej-ej, mind ellened rakja tüze lángját.
Effélétűl másszor megódd magad,
Mit csacsogtál: azt mind vissza tagadd,
Az szárodat másszor ugy meg ne csapd:
Reám szólást ezután alább hagyd,
Nyelved meg ne harapd – de hallgatáshoz szabd:
Ej-ej, az mit tűlem vársz, te azt el ne kapd!
– Ez éneket homályosan irám,
Haragomat mégegyszer megbirám;
Ugyan sokat tudtál volt hazudni rám!
Melyért szemeimet majd kisirám,
De szólást elhagyd rám – mert nem szenvedem ám
Ej-ej, ha rád költöm es[146] egynihány gyirám![147]
* * *
Ez érdekes régi ének még a hegedősök idejéből, igen valószinüleg a
XVI-ik századból származik, oly sok benne az antik-szólam. Megvan teljes
épségében Szencsey dalkönyvében, továbbá a nemz. muz. kézir. hung. oct.
74-nek több füzetkéjében pl. XXVI., XXV-ben is, de hibákkal telve.
T. K.

HÁZASSÁGRA JAJ MAGAM…
– Lakodalmi ének a XVI. vagy a XVII-ik századból. –
Házasságra jaj magam
Ideje már hogy adjam:
Mert naponként aggom,
Ideje most vagyon –
Jól látom, jól látom.
Házasság tisztessége:
Szeretők egyessége –
Nem gondolok véle
Mert Isten szerzette
Jó végre, jó végre.
Hogy egyedül ne lenne,
Férfi mellett társ lenne
Asszonyember lenne,
Magzatokat szülne –
Nevelne, nevelne.
Azért jöttem jó uram
Kérlek, hogy légy násznagyom;
Tanácsod megtartom
Elmémbe béirom,
Javallom, javallom.
Édes fiam, én hallom,
Szándékodat javallom,
Magamat ajánlom,
Kérésed megadom –
Ezt mondom, ezt mondom.
Bölcs Salamon mondása:
Istennek nagy áldása
Nincsen annak mássa
Kinek eszes társa
Házában, házában.
Arany, ezüst, tisztesség
Atyátul száll örökség,
Istentül üdvösség, –
Értelmes feleség:
Segitség, segitség.
Legyen első regulád:
Isten, ki minden jót ád;
Segitségül híjjad:
Jó társat melléd ad –
Ezt meglátd, ezt meglátd!
Hozzád légyen illendő,
Ne légyen vén, és meddő;
Ha gazdag: csak feddő;
Ha szép is – veszendő
Mást néző, mást néző.
Igen szegént ha lehet
Ne végy, mert ilyent terhet
Veled nem viselhet
Szégyent rajtad tehet –
Elveszthet, elveszthet.
Ha leány vészsz: oktathatd,
Kezeidhez taníthatd;
Az ki mástul marad,
Özvegységre marad –
Hozzád vágy, hozzád vágy.
Téged légyen böcsülő
Hátad mögül jót mondó,
Ne légyen gunyoló,
Szemben is csak morgó,
Dadogó, dadogó.
Az jó hirnév, jámborság,
Hűség, légyen az jóság,
Nem leszen itt mordság,
Sem az rút bujaság,
Hazugság, hazugság.
Jól megnézzed szemeddel,
Szeressed igaz szivvel,
Azután jó renddel
Szüléid hirével
Kezd ugy el, kezd ugy el.
Az Istennek törvénye
Hitöt kötött melléje,
Házasság kötele:
Esküdjél meg vele,
Élj véle, élj véle.
Bizzad jó követidre,
Megkéressed hetfűre;
Országunk törvénye
Gyűrüt kiván tűle –
Az jele, az jele.
Gondot viselj mátkádra
Ha siet gonoszságra;
Ha látod: akarja –
Ne halaszd sokára,
Hozd haza, hozd haza.
Böcsületnek okáért,
Menjünk el egy kevéssé
Mátkádnak kedvéért
Ládaemelésért
Adj lépért, adj lépért. (?)
Menyegzőnek napjára
Hogy készülj órájára,
Az szentek példája,
Jámborok szokása
Kivánja, kivánja.
Erszényed megmutatja:
Elég ebéd, vacsora,
Fölöstököm, uzsonna
Jó lesz másszor torra
Számodra, számodra.
Böcsületes személyek
Legyenek az vendégek:
Jámbor, kegyes vének
Tisztességes ifjak
És szentek, és szentek.
Jó bort hozz vendégeknek
Kik hozzád gyülekeznek,
Mert ha kedvet vesznek:
Szégyent rajtad tesznek –
Elvesztnek, elvesznek.
Az vőfények józanak
Gyorsak, és igazmondók,
Asztalra vigyázók,
Tál- tányér béadók,
Béadók, béadók.
Az fönnszolgáló ifjak
Ne légyenek csacsogók;
Szüntelen vigyázók,
Csak bornak szolgálók,
Tékozlók, tékozlók.
Szakácsod is jó főző,
Étke legyen jóiző:
Mert az csömör-szerző
Hidegen tálaló –
Nem köllő, nem köllő.
Az éneklő személyek
Kérlek, jelen legyenek,
Mondjanak éneket
És dicséreteket
Szépeket, szépeket.
Szűkölködő szegények
Ki ne rekesztessenek,
Megelégedjenek:
Eleget egyenek,
Igyanak, igyanak.
Az muzsikás van hátra,
Ennek ő regulája
Hegedű-nótája,
Czimbalmi hárfája –
Ezt vonja, ezt vonja.
Sokáig az vőlegény
Éljen, és az menyasszony!
Áldás rájuk jőjjön
Mennyégbül nagy bővön,
Gazdagon, gazdagon.
Az táncz légyen tilalmas:
Mely léleknek ártalmas,
Disztelen forgódás,
Éktelen tapodás,
Tombolás, tombolás.
Prédikátor uram is
Jól tudja tisztit ő is;
Légyen könyörgés is
És hálaadás is
Ő tűle, ő tűle,
Ezeket bésommálva:
Gazdát bizzuk az Urra,
Ki-ki szállására,
Magát nyugovásra
Így adja, így adja.
* * *
Ez igen érdekes költeményt, melynek rythmusa is sajátságos bájjal bir,
Szencsey György dalkönyve tartá fenn a XVII-ik, vagy még a XVI-ik
századból.
T. K.

HÁZASSÁGI ÉNEK.
(„Cantio matrimonialis.“)
– A XVI-ik vagy a XVII-ik századból. –
Jövendő dolgaimrul
Addig gondolkodám,
Példát vévén másokrul
Én megházasodám;
Immár napjában egyszer
Avvagy két hétben egyszer
Lészen zsiros konyhám.
Kevés gondom másszorra –
Elég nekem holnapra,
Hogy mellettem mátkám.
Ugyan talám megérem
Ím ez hordó liszttel,
Kit hogyha meg nem észem
Jeles vendégimmel:
Jó lészen az egy részrül
Mindennapi éhségrül
Disznópecsenyével.
Az mellett több is lészen:
Csak mast lásson meg Isten
Jámbor feleséggel!
Az nőszésben ha nyertem:
Helyén vagyon dolgom;
De ha abban vesztettem:
Megöregbül gondom.
Mert az gonosz házastárs
Éltig való nyavalygás –
Ördög, pokol tudom.
De talám jómra adja
Az seregeknek ura –
Kiért őtet áldom!
Hallod-e mit beszélek
Kedves-édes társom?
Azért tégedet kérlek
Tündöklő gyémántom:
Ne szégyeljed, se bánjad,
Sőt vidám kedvvel halljad
Ez rövid tanácsom:
Az sereg vendég előtt
Étel és ital között
Mastan hozzád nyujtom.
Te lészesz ez világon
Nékem minden kincsem,
Segítőm nyavalyámban,
Édes könnyebbségem.
Minden gyönyörüségem,
Hasznom és ékességem,
Koronám, szépségem;
Ha szómat megfogadod
Intésemet megtartod:
Te lész merészségem.
Kivánok azért tűled,
Hogy az tisztaságot
Igen-igen szeressed
Az szép jámborságot;
Gyülöljed igen-igen
Az hires kurvaságot:
Mintegy poklosságot;
Utáljad mindenekben
Sőt penig temagadban
Azért csélcsapságot.
Nincs ocsmámb éktelenség
Sem télben sem nyárban:
Mint az kurva feleség
Az férfi házában.
Nem lehet ott békesség
Sohasem gyönyörüség
Az hol az asszonyban
Feslettség és az csunya
Csömört szerző nagy inség
Van benne valóban.
Rusnyább az lator asszony
Az franczos embernél,
Ártalmasabb is bizony
Az fujtó méregnél.
Az szegény férfi megholt
Noha még világban él.
Amaz utálatos,
Az hol az lélekvesztő
Csömört szerző nagy inség
Azokkal latrul él.
Ha kilépik házábul
Az ilyetén ember
Ne féljen olyan igen
Hogy addig ő néki
Sok rendbéli vendégi
Háza oltalmazói,
Kölletlen baráti,
Asszonyfeleségével
Ne volnának bőséggel
Fogas komondori.
Szép pogácsákat sütnek
Gyakran – de nem néki,
Drága étkeket főznek
Melyeknek az férfi
Ha fáradva haza jön
Semmi belőle nem jut –
Csak az szagát érzi;
Asszonyfeleségének
Mint komondor-ördögnek
Szavát sem veheti.
Távul légyen tetűled
Édes feleségem,
Avvagy tiszta élethez
Hajló édes kincsem;
Te éretted véremet
Kibocsátni lölkömet
Soha nem kéméllem:
Ha tiszta életedet
Hozzám is hűségedet
Eszembe vehetem.
Meggyülölt, meggyalázott
Élte az kurvának,
Bár szóljon is igazat:
Nincs helye szavának.
Ha az utczán elmégyen
Mindenfelől sokképen
Utána kiáltnak,
Kiváltképen az ifjak
– Minthogy igen vásottak –
Felőle igy szólnak:
Ez asszony az sótartót
Balfelől kötötte,
És az rézdobosságot
Tegezben fölvette,
Jeles jó szitakötő,
Gyapjuval kereskedő,
Parittyát hord Bécsbe,
Mikor kedve van neki:
Még sörrel is keresi,
Kobzot hordoz véle.
Hiszem rút gyalázat ez,
Megódd magad ettül,
De még mást mondok ehhez
Hallhatdsza, ezentül
Nemcsak az feslettségnek
Köll távul lenni bezzeg
Az jó feleségtül:
Hanem az tékozlás is
Szükség hogy távol légyen
Az tiszta élettül!
Feneketlen kas nyilván
Az tékozló asszony
Az ki mindenkor urán
Mind csak vetten vészen;
Az mit az férfi keres
– Avvagy sok, avvagy keves –
Másfelől az asszony
Kémélletlen tékozolja,
Mint bitangját ugy osztja –
Nem fáj szive rajta.
Az férfi esztendeig
Annyit nem kereshet:
Az asszony egy hónapig
Mennyit ki nem hinthet;
Soha előmeneti
Semmi szerencséjében
Szegénnek nem lehet.
Az férfi tiz volna is:
Mégis egy tolvaj asszonyt
Nyilván be nem tölthet.
Lopás az asszonyokban:
Gondviseletlenség,
Mikor minden dolgokban
Vagyon csak kevélység;
Nem bánkódik az káron,
Nem fáj szivek urokon –
Óh nagy hitetlenség!
Az sok pénzes csömöge
És gyakor kis pintőke
Agyon-vér valaha.
Ezt se kövesd életben
Én szerelmes társom,
Gyors légy inkább mindenben –
Tanácsul azt adom.
Meggondold, hogy az tied
Hát igen megkémélljed;
Hogy valaha tégedet
Egyszer mikor nem vélnéd
Az torkon ne ragadjon
Soha az szegénység.
Hogy te jámbor asszonynak
Méltán mondattassál:
Házban lévő gyémántnak
Lenni találtassál:
Ne járj kérlek szurkosan,
Viseld magad csinosan –
Meg ne utáltassál,
Minden te dolgaidban
Mind kicsinyben s mind nagyban
Tisztának láttassál.
Az penész meg ne esse
Pad alatt az tálat,
Rozsda ne környékezze
Mosott fazokadat.
Hiszem napjában egyszer –
Avvagy két hétben egyszer
Kisöpörhetd házadat,
Tisztán tarthatd konyhádat.
Orsó, rokka, matola
Gyakran légyen nálad.
Ha jó reggel kilépöl
Rabotás házadbul:
Nem bánom ámbár menj el, –
El is járj dolgodban, –
De idején megsiess,
Estvére haza siess
Az fársángjárásbul.
Hirharang kérlek ne légy,
Hallgató és tűrő légy –
Ne szólj boszuságot.
Kérlek, az egyességet
Fölötte szeressed;
Az templomnak küszöbét
Gyakorta nyomdozzad.
Szitoktul és átoktul,
Undok rágalmazástul
Magad megőrizzed.
Ha mikoron szegént látsz:
Adj néki az mit adhatsz –
Örömest segéljed!
Hozzám jó kedvet mutass,
Szépen szólj ha hílak;
Rút szemmel ne hunyorgass,
Igy szólj ha kiáltlak:
Hallom én édes uram!
Mit parancsolsz hadd tudjam?
Mit akarsz hogy hozzak?
Olyankor én is téged
Megfogván mind két kézzel –
Szépen megcsókollak.
Ha mondom, hogy ehetném
Kérek tűled ennem:
Ne szólj kérlek ugy nekem –
Vagy ennél eleget,
Hogy immár bé nem tölti
Isten egyszer béledet, –
Edd meg az ebet!
– Mert azféle dolgodért
Durczás akaratodért
Megrontom testedet.
Ha Isten magzatokkal
Végre meglátogat:
Szépen bánjál azokkal,
Ne szólj annak gonoszt;
Ugy oktassad is őket,
Hogy tűled hallhassanak
Csak jót, de nem gonoszt.
Ne tanítsad szitokra
Őket sem hazugságra –
Szeressed azokat.
Ne szidd őket ha rínak,
Ne nevezd porontynak,
Ne mondjad bitangoknak,
Se disznófiaknak.
Ne szidd kurva fattyának,
Kurafi csináltának,
Se ördög tagjának
Se ne mondjad préczkónak:
Mert ebet hínak annak, –
Ne mondjad békának.
Meg ne átkozzad őket
Mikor enni kérnek;
Ne kivánd veszedelmét,
Se ne add ördögnek;
Halál-himlő mérgét is
Se nehéz betegséget
Ne kérj szegényeknek.
Vagy: Isten vesztene el!
Vagy: ördög szaggatna el!
Ne mondjad nékiek.
De minden te dolgodban
Légy szelid jó kedvű;
Szódban, gondolatodban
Igaz Istenfélő.
Igy lészesz az Istennél
Mennyben ő Fölségénél,
Míg itt lészesz kedves;
Halálod óráján is –
Sőt halálod után is
Mindörökkén fénlő.
Ez legyen mastan elég
Első tanácsomban;
Ez nékem szintén elég
Az új házasságban:
Ha ezeket cselekszed –
Szeretetemet veszed
Mig élsz ez világban.
Ha penig általhágod:
Igy ez jutalmát várod
Még idő jártában.
– Igy tanítá mátkáját
Egy korban egy ifjú
Újonnand hozott társát,
De vége lőn csak bú;
Mert az hitet megszegé
És csak tréfának vélé.
Az szél már rosszul fú!
Házasságot megunta,
Sok izben megsiratta –
Még most is szomorú.
* * *
Szencsey György dalkönyvéből.

JAJ NEKEM SZEGÉNYNEK…
– A XVI-ik vagy XVII-ik századból. –
Jaj nekem szegénynek
Idegen legénynek
Ki mast utra indulok;
Szokatlan helyekre,
Hegyekre völgyekre
Immár ma s holnap jutok,
Az én asszonkámnak
Szép palotájának
Füstire csak vigyázok.
Szüzek szép virágok
Én vagyok példátok –
Istennek szolgáljatok,
Hogy itt ez világon
Az szerelem miatt
Tőrben ne akadjatok,
Bánat keserüség
És siralom miatt
Ti el ne hervadjatok.
Nohát édes lölköm
Kihez hajtsam fejem?
Mert nincs nékem szerelmem, –
Sok irigyek miatt,
Gonosz nyelvek miatt
Elhagyattaték tűlem;
Kegyetlen vadakkal
Avvagy farkasokkal
Együtt hagyott már engem.
Siralmas életem,
Szomorú én lölköm,
Nincs semmi keservesem:
Mert még az vadak is
Az oroszlánok is
Még ők is szánnak engem.
Szép szavú rigócskák
Csácsogó szajkócskák
Együtt siratnak engem.
Adta volna Isten
Az te szépségedet
Hogy ne láthattam volna,
Vagy anyád méhében
Soha ez világra
Ne születtettél volna.
Adta volna Isten:
Az te szépségedben
Ne részesültem volna.
Lölköm szép asszonyom
Mondd meg szolgálatom:
Hogy ha köllök-é, vagy nem?
Mert az hajnalcsillag
Mikoron el-föl jün:
Fülemüle akkor szól,
Az ő szép szavával
És szép énekével
Hasogatja ő szivét.
* * *
E gyönyörű – bár ugy látszik csonka végü – dalt Szencsey György
daloskönyve tartotta fenn. Egész modora, versmértéke, a „csácsogó“,
„el-föl-jün“ stb. régiesb kifejezések a Balassa idejébe: a XVI-ik század
második felébe, vagy tám legkésőbben a XVII-ik első éveibe helyezik
keletét.
T. K.

BÁTOR BÁR UGY LÉGYEN…
– A XVI-ik vagy XVII-ik századból. –
Bátor bár ugy légyen mint hozza szerencse:
Megnyugodtam rajta – teljék kedve benne!
Engedek mindenben csak legyen érdemem,
Holtig rabod lészek, mert vettél kedvedben.
Óh melly nehéz dolog sokat várakozni –
Várakodásának jutalmát nem venni!
De csoda az idő: attól is kell várni:
Ha magának ember nem akar ártani.
Az szerencse ollyan mint az forgó kerek –
De vakot ne vessen, mert az koczka megdül.
Mert mind éjjel nappal szivem téged óhajt:
Kedvedben ez világ most néked nem adhat!
Tartson meg az Isten tégedet sokáig,
Hogy vígasztalj engem mindenkoron szívem!
Ajánlom magamat holtiglan hűséggel:
Mert feljegyzettelek tégedet szivemben.
Nálad minden kedvem vagyon elrejtetve –
Kérlek jóakaróm, ne legyen elvesztve!
Adja meg az Isten rövidnap azt érnem:
Hogy teveled legyen nékem minden kedvem.
Éltessen az Isten téged szép Katuskám
Kláris ajakiddal zöngő szép madarkám.
Se téged, se engem búra ne taszítson –
Mint rózsát harmattal szépen megújítson.
Irám ez verseket szeretőm kedvéért
Az én hozzám való kedves hűségéért.
* * *
Mátray-codex. Ez ének rythmusa szabatos, de rímelése oly kezdetleges, a
minőt a XVI. századon innen már nem igen találunk. Az első sorban
előjövő „Bátor bár“ sajátságos együtthasználása két egy jelentésü
szónak.
T. K.

SÖRKENJ FÖL ÉN LÖLKÖM…