Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (1. kötet) - 08

Inkább baromdühösség!
Ne bizzál hogy meggyőztél:
Reád fordul a veszély!
Bécset viád, azt véléd, hogy elnyered?
Majd Budán fejedet elveszted;
Nándorvárnál foly a Duna véreddel –
Leopold király nagy erejével.
De még meg nem adóztál –
Vesztedrül csak hirt adtál;
Nemzetedben Lajos-vér
Veszendő életre tér.
Főniksz madár könnyü szárnyas, fészekkel:
Magyar nemzet fegyveres néppel,
Porrá égni, kivánva megyen tüzre –
Porbul támad újabb életre.
Higyjed, változó sorsa
Magyar Mársnak igy hozza,
Hogy kelvén virradatja:
Magyar törököt rontja.
Látja Isten, és irgalmassan szánja,
Fényes nap is búson sajnálja,
Napsugárban magyarok nagyasszonya
Látjuk, holdot lábaival nyomja;
Ő általa holdodat
Kettős-kereszt szarvadat
Lesz az idő – leveri –
Elmém azt jövendöli.[113]
Adott Isten Anna unokájának
Császármagvbul Teréziának
Szép fiak közt első királyt Józsefet
A ki éljen, segéljen minket!
Nemesség már terjedvén
Vitézség feléledvén:[114]
Magyar teljes nap fénylik –
Mig török elhaldoklik.
* * *
Ezen a régi ponyvairodalmi nyomtatványokban s irott dalfüzetekben
gyakori költemény megvan saját gyüjteményemben, úgy a nemzeti múzeum, s
magy. akadémia kézirattárában többszörösen. Kiadta Erdélyi is (Népd. I.
köt.), de nem ily teljesen, mert nála a 9-ik, 10-ik és 12-ik versszakok
– melyek az akademia példányában s a nemz. muz. kézir. hung. oct.
161-ben olvashatók – hiányoznak, s a többiekben is itt-ott eltérés
tapasztalható. – A régi nyomtatványokon még e strópha szokott e vers
után biggyesztve lenni:
„A mohácsi harcznak hány esztendeje mult,
Hogy a török által ott sok magyar elhullt:
Kétszázötvennégynek[115] az irók számlálják –
Érte a polturát tudom, meg is adják.“
De ez évszám az illető nyomtatvány kiadási évéhez képest változik; igy
olvastam kétszázötvenkettőt, kétszáz ötvenhatot, kétszáz ötvenkilenczet
stb. Ebből tehát a vers keltére bizton következtetni nem lehet; jobban
bizonyít erre nézve az én közlésem utolsó stróphája – ha ez viszont nem
később – Mária Terézia korában – hozzácsatolt toldalék, mert az is
lehet, hogy maga a vers még régiebb, tán eredetileg egykoru Buda
visszavételével – a mi azonban szabatosan be nem bizonyítható. Én
1778-ikinál régiebb nyomtatványban, sem kéziratban nem láttam.
T. K.

ISTENHOZZÁD MAGYARORSZÁG!
– XVIII-ik század. –
Istenhozzád Magyarország
Mert béjött a háboruság,
Meg sem tart semmi mulatság –
Jobb nekem a katonaság.
Régtül fogva a mit kértem,
Hogy meglenne becsületem:
Azt az időt már elértem –
Istenhozzád szép nemzetem!
Már megbocsáss, talám nem látsz,
Tudom, hogy bizony meg nem szánsz,
Értem könnyeket nem is hánysz,
Ha veszélybe esem, sem bánsz.
De én téged igen szánlak,
Elmémből ki sem fordítlak;
Álmamban is óhajtalak –
Ezzel Istennek ajánllak.
A tatárokra kell mennem,
Császár mellett fegyverkeznem,
Ámbár ha ott kell is vesznem:
De nincs már tovább mit tennem!
Haláltól semmit nem félek
Sőt magamban jót remélek;
Megbocsáss nemzetem kérlek –
Meglátogatlak ha élek.
De kesergem elmentemet,
Sírni látom édesemet,
Jaj de szánom kedvesemet,
Tudom: ő is szán engemet!
Méltó nékem szomorkodni,
Méltó szivemből bánkódni;
El kell menni, nincs mit tenni,
Nincs lelkemnek hová lenni.
Hogy kell távozni földemtől,
Bujdosni szép nemzetemtől:
Nehéz válni szerelemtől –
Az én drága kedvesemtől.
Isten hozzád lelkem Rózsa
Kit szájam gyakran csókola;
Most megbocsáss lelkem Rózsa
Ha mit vétettem valaha!
Árván maradsz már úgy látom
Mindennél drágább gyémántom,
Istenhozzád jó rubintom –
Szived már nem szomorítom.
De mégegyszer megcsókollak
Azután Istenre hagylak,
Szivemben már békapcsollak –
Mindenkor téged óhajtlak.
Tenger vize tartománya
Víg szivemet hozzá vonja,
Éles kardomat kivánja –
Még ellenség is óhajtja.
Maradj immár egészségben,
Tartson Isten víg örömben,
Hordozzon ő szent kezében –
Hogy lássalak víg örömben.
* * *
Megjelent az Erdélyi János szerkesztette népdalok I. kötetében is, de
itt-ott eltérőleg, és a végstrópha hiányával. Közlésemet a muzeum
irattárából (hung. oct. 74. V.) vettem.
T. K.

HUSZÁRTOBORZÓ.
– A XVIII-ik század második feléből. –
Nossza gyertek legények, menjünk katonának!
Éljük vigan napjait e hitvány világnak!
Szép élet, gyöngyélet – ennél szebb nem lehet,
Azért jőjjön katonának ki minket szeret!
A szép lovas katonának arany az élete:
Csillog-villog az oldalán szép, vitéz fegyvere.
Szép élet, gyöngyélet stb.
Királyomnak bémehetek bátran személyéhez,
Éles fegyverem kivonom, állok a székéhez…
Szép élet, gyöngyélet stb.
Nádasdy közlegénységből ment fel marsalságra:
Mivel sokszor füzött burkust a magyar pórázra!
Szép élet, gyöngyélet stb.
Splényi, Hadik, és Siskovich azzal hiresedtek:
Hogy a szakszoknak vérébül gátot rekesztettek.
Szép élet, gyöngyélet stb.
Ha a portára[116] kimégyen: nyér az ellenségtől,
Ha a kvártélyára mégyen: nyér a menyecskétől.
Szép élet, gyöngyélet – ennél szebb nem lehet,
Azért jőjjön katonának ki minket szeret!
* * *
E költemény Horváth Ádám kézirati népdalgyüjteményében van följegyezve,
kótástul. – B. Amade Lászlónak van egy ily kezdetü verse: „A szép fényes
katonának…“ a jelen éneket valaki ebből készíthette, mert refrainja is
igen hasonló, utolsó versszaka pedig majdnem szóról szóra onnét van
véve; a többi eredeti.
T. K.

BAKATOBORZO.
– A mult század végéről. –
Ha meguntad életedet,
Feleséged, gyermekedet:
Haj, gyere pajtás katonának!
– Jaj, dehogy megyek, mert levágnak!
Ne félj pajtás, nem bántanak:
Csak a karddal tapogatnak.
Haj, gyere pajtás stb.
Ha nem tudtál lovagolni:
Megtanítunk gyalogolni!
Haj gyere pajtás stb.
Ha nem tudtál imádkozni:
Megtanítunk dohányozni.
Haj, gyere pajtás katonának!
– Jaj, nem megyek én, mert levágnak!
* * *
Horváth Ádám 1813-iki népdalgyüjteményében, dallamával együtt.
T. K.

KATONA BUCSUJA.
– A mult század végéről. –
El kell menni – nincs mit tenni,
Jaj-jaj, be keserves!
Marsot vernek, – pedig ennek
Engedni köteles.
El kell mennem, mert fölvettem
Hópénzem, s azzal kötöttem
Zászlómhoz hitemet.
Itt hagylak hát szerelmesem,
Maradj békességben!
– Utazz, s jőjj vissza kegyesem
Te is egészségben!
Végyen az Úr jobb karjára,
S ne járjon élted kárára
Semmi veszedelem!
* * *
Horváth Ádám kézirati gyüjteményében zenéstül együtt. Közölve van
Erdélyinél is (Népd. III. köt 126. l.), de fölötte hiányosan. Én
valamelyik mult századi költő müvének, s nem szoros értelemben vett
népdalnak vélem.
T. K.

MEGBUSULT KATONA ÉNEKE.
– A XVIII-ik századból. –
Zarándokság – kemény rabság
Élete az embernek,
Nem tudhatja mellyik légyen
Igaz utja mennyeknek.
Gondolkodik – és törődik
Elméjében vetekedik:
Hogy szolgáljon lelkének?!
Bujdosásban – fáradságban
Csak meg nem hal az ember,
Akaratját – gondolatját
Bú árasztja, mint tenger.
Volna kedve vitézségre:
De rettenti ágyu tüze
Kit föllobbant kis kender.[117]
Vagy boszuság – vagy adósság
Embert táborban viszi,
Gazdaságát – rokonyságát
Azért zálogban teszi.
Mert reménység ugy táplálja
Hogy jószágát visszaváltja –
De testit földben teszik!
Az táborban – mint tárházban
Sokat igér szerencse,
Fordul koczka – hatrul vakra:
Nincsen állandó kincse!
Ott nyereség – ott veszteség
Uralkodik az nagy inség –
Mégis szivem arra vágy.
– Jobb lett volna országomban
Istenemnek szolgálnom,
Hogysem itten fris paripám
Kantárszáron forgatnom.
Vagy egy ugrás – vagy egy botlás:
Lészen világbul kimulás.
* * *
E különösen szép versalakban irt ének a nemz. múz. kézirattárában (hung.
quart. 175. II.) létezik. E füzetet Jankovich még 1789-ben irta össze.
T. K.

PÁTER MÁRTON.
– A XVIII-ik század közepe tájáról. –
Óh én szegény páter Márton, magyar királyné rabja,
Jaj melly elburíta engem sok inségeknek habja!
Nincs mit tennem,
Hová lennem,
Kevés van innom és ennem,
Jaj már nékem – én most érzem:
Nyugta szivemnek nincsen.
Elindultam ide Bécsben, a hol sohasem voltam,
Lóhalálával siettem, mellyet meg sem gondoltam
Hogy illyen nagy keserőség
Váratlan keserves inség
Szálljon magamra – s társamra,
Mellyet megtapasztaltam.
Alig jutottam bé Bécsbe, hát ott terem egy német
Ki fegyverben, nagy kevélyen szállásomra bélépett,
Csak azt mondja: kum her mindjárt!
Hogy menjek el, nem vallok kárt;
Jaj elmentem, – néki hittem,
Ime rabságba estem.
Egy haragos és parókás németre bizattattam,
Annálinkább morgolódott: mennél szebben szóllottam;
Sem irást, sem izenetet,
Sem beszédet nem engedett:
Hanem mintegy gonosztévőt
Még meg is fenyegetett.
Könyörögtem a németnek: hallja meg beszédemet;
De egy vastag: holts maul!-lal letorkola engemet,
Három lakat alá tettek
Társomtul messzevetettek,
Minden vigasztalás nélkül
Magamot rekesztettek.
Eljön estve három leány, ételt italt hozának:
Kiket amaz hatalmasok hozzám sem bocsátának,
Ajtón ált kiáltnak: essen!
Feleltem én: nem kell, fressen, –
Ober Jungfrau – ober Jungfrau
Sag den Grafen: pitt fir uncz!
Azok pedig nevetének, és azt mondák: der nix tájts!
Még azt kérdték: mit vétettem? talán valamiben pájsz…
Azt feleltem, hogy: ik vájsz nit,
Mert én nem vétettem semmit,
Ártatlanul – büntelenül
Szenvedek én itt annyit!
A szolgám is azzal biztat: Nicht fircht, Praelat is schon hier!
De ez nékem volt igen nagy-keserves, szomoru hír,
Mert féltem az apáturtul
Mint az Jákob Ézsáutul,
Nem volt tehát a ki engem
Mentett volna bánattul.
Sőt hány napra fölviradtam: annyi rosz hirt hallottam,
Hogy keserü búbánatban nem is imádkozhattam.
Hol az ablakomat verték –
A vasgótért készítették,
Hol pediglen bilincseket
Ajtóm előtt pöngették.
Kérlek azért Szent Úr Isten, ebbül a nagy fogságbul
Vigy ki, haza Szent-Mártonba ily nagy nyomoruságbul!
Fogadom: Németországban
Sem pedig Bécs várossában
Soha többet bé nem jövök –
Otthonn, helyemen ülök!
* * *
A magy. akadémia, s a nemzeti múzeum kézirattárában többszörösen
eléfordul, péld. muz. hung. oct. 161. stb.
T. K.

MEGÖLTEK EGY HUSZÁRT…
– A bakonyvidéki nép ajkáról. –
Megöltek egy huszárt
Hatvan forintjáért,
Bevetették a Dunába
Piros pej lováért.
Duna be nem vette,
Partjára vetette,
Arra ment egy hajóslegény –
Hajójába tette.
Oda megy az anyja,
Költi, de nem hallja:
Kelj föl, kelj föl édes fiam,
Borulj a nyakamba!
– Nem kelhetek én föl
Mert meg vagyok halva:
Szép fekete kondor hajam
Vállamra van hajtva!
Oda megy az apja,
Költi, de nem hallja:
Kelj föl, kelj föl édes fiam,
Borulj a nyakamba!
– Nem kelhetek én föl
Mert meg vagyok halva:
Réz-sarkantyús sárga csizmám
Lábamra van fagyva!
Oda megy galambja,
Költi, azt meghallja:
Kelj föl, kelj föl édes rózsám,
Borulj a nyakamba!
– Fölkelek én rózsám,
Nem vagyok meghalva,
A szerelem, hű szerelem
Szivemet elfogta!
* * *
E gyönyörü nápballadát – melynek egy a miénktől lényegesen különböző, és
rövidebb variánsa „Megöltek egy legényt…“ kezdettel Erdélyinél is
olvasható – én Csepen, Komáromvármegyének a Bakonyra dülő vidékén
tanultam el a kukoricza-fosztó pórleányok ajkairól. Szép dallama –
melyet azóta soha sem feledhetek – bús, ódonszerü, és elbeszélő
költeményhez felette alkalmas. – Keletkezése e versnek, a 6-ik
stróphából itélve, legalább is a mult század közepénél nem újabb; akkor
még ugyanis sárga csizmát viselt a magyar lovasság.
T. K.

SZÉKELY VITÉZEK ÉNEKE
a török hadakozáskor, 1788-ban.
Fájlald uram veszedelmét te keresztyén népednek,
Óh fordítsd el kemény súlyját méltó büntetésednek!
Sirva esedezünk – előtted könyörgünk:
Szánd keserves ügyünket!
Látod: ellenségünk – szomjuhozza vérünk,
Veszteni jő fejünket.
Irgalmasságodat mutasd, – igazságod távoztasd,
Sújtó vessződet változtasd – bosszuállásod mulasd,
Számtalan bűninkért – terhes vétkeinkért
Tudjuk igazán büntetsz:
De hát hová legyünk? – máshoz kihez megyünk
Ha jó atyánk, te elvetsz!
Megvalljuk, hogy érdemlettük büntetését kezednek:
Sok ezerszer sértegettük szent nevét Felségednek,
De inkább könyörülsz – hogysem reánk készülsz,
Oly kegyes, irgalmas vagy,
Jobbulásunk várod – vesztünk nem akarod,
Atyai jóságod nagy.
Ne nézd azért bűneinket, mutasd irgalmasságod,
Mert ha miként érdemlettük, úgy büntet igazságod:
Meg nem menekeszünk – egy lábig elveszünk,
Olly terhessek vétkeink;
Rabságra vitetünk – vagy mind megöletünk,
Igy fizetjük bűneink.
Felejtsd kérünk te jó Atyánk, rosszaságit népednek!
Irgalmazzál egy igazért gyakorta híveidnek!
Ha mi sok bünt tettünk – gonoszt cselekedtünk:
De vagynak ártatlanok,
Kikért irgalmazhatsz – minket jóra hozhatsz:
Legyünk mi is ollyanok!
Édes népünk, íme látod, a pogány ellenséggel
Szembenszállott, s viaskodik a dühös törökséggel,
Erősítsd fegyverét – bátorítsad szivét,
Őrizd minden veszélytül;
Gyullaszd fel hivségét – gyámolítsad ügyét,
Mentsd meg ellenségétül!
Mutasd meg nagy hatalmadat, mindenhatóságodat,
Te népedhez jóvoltodat – atyai oltalmadat;
Ne dicsekedjenek – ne örvendezzenek:
Hogy elveszett erejek,
S nem volt oly védelmünk, – hatalmas Istenünk,
Ki megrontsa fegyverek!
Csak egyedül helyheztetjük benned reménységünket,
Íme szánjuk – szivbül bánjuk elkövetett vétkünket,
Ezentúl fogadjuk – hiven is megtartjuk,
Jobbítjuk életünket:
Csak nyújtsad kegyelmed – adjad segedelmed
Melly őrizzen bennünket!
* * *
A magy. tud. akadémia kézirattárából.

ERDÉLYI INDULÓ.
– A mult század végéről. –
A nap kerül
Hajnal derül
Már a szabott óra cseng;
Már minden sor
Minden bokor
Lassu marssal zeng.
Serkenj fel hát, talpadra kelj
Vitéz magyar! lóra székely!
Kabalára szász!
Rest ember az a ki nem fut
Mikor előtte van az ut;
A gavallér
Mikor rá ér
Ha nem mehet: mász.
Bölcső-hintó,[118]
Czafrangos ló,
Társzekér, hámos kancza;
Négy nem derék
Kocsikerék
Fakó targoncza.
Czifra lektika, rezes hám,
Piros csalmás uti szerszám…
Ugy készüljetek:
Hogy utaimhoz kezdhessek
Csikorgás nélkül mehessek –
Katonásan
És pompásan
Járjak veletek!
* * *
Horváth Ádám többször említett népdalgyűjteményéből. Erdélyinél (Népd.
I. k. 363. l.) megvan, de csak első versszaka. E költeményt sem tartom
határozottan népi eredetűnek.
T. K.

A KATONA JÓ PARIPÁN…
– A XVIII-ik századból. –
A katona jó paripán megugratja magát –
Pantallérja – karabélyja megrángatja nyakát;
A szép leány ha meglátja: elfelejti búját,
Azután is csak óhajtja katona csillagát.
A katona mikor felül a lova hátára:
Megugratja paripáját, elmégyen strázsára;
Csillog-villog a mezőben virágszál módjára –
Mint friss ráró bocsátkozik a szelek szárnyára.
Rengedező veres csákó illik az fejében,
Ezüstlánczos habpipája fénylik a kezében;
Pár pisztolya, görbe kardja villog hüvelyében –
Török vére – de nem vére[119] cseppen az szemében.
A mezőben kiteríti aranyos zászlóját,
Apollóval sipoltatja dali vig nótáját,
Muzsikával harsogtatja kettőzött nótáját,
Vigan vagyon, s megugratja gyakran paripáját.
Ellenségre – nyereségre kimégyen próbára,
Megütközik – viaskodik, siet a prédára;
Fel van irva – és rajzolva haragos kardjára:
Ez az élet – a böcsület, a király számára!
Sippal, dobbal, trombitával ő magát vidítja,
Jó barátit – jó pajtásit bátran is biztatja;
Hol feküszik az ellenség: elméjében tartja,
Merre fogjon? merre menjen? titkon hántorgatja.
Elhagyott szép asszonkája gyakran jut eszében,
Ha itt volna, vagy láthatná, forgatja szivében:
Győzedelmes friss karjait nyújtaná elébe,
Dicsőséges nyertes fejét hajtaná ölébe.
Valamikor, egykor, olykor – de hiszem: meglátlak!
Egykor, olykor még Erdélyben talán megcsókollak!
Szerelmemmel, szerelmeddel meg is vigasztallak:
Mintegy szép folyó-borostyánt magamhoz kapcsollak.
* * *
E gyönyörű katonadal töredéke az Erdélyi szerkesztette népdalok III-ik
kötetében is közölve van, ugylátszik ujabbkori hiányos beküldés után – a
Székelyföldről. Én az akadémia kézirattára mult századi egyik iratáról
másolám le; ily teljes közlést még nem láttam. Lehet, hogy eredetileg
nem is a mult, de még a XVII-ik századból származik e vers, de a mely
mégis közelebb látszik állani a XVIII-ik század verstermékeihez, ezért
tűzém homlokára e századot.
T. K.

TROMBITÁKNAK SZÖRNYÜ RIVADÁSÁT…
– A XVIII-ik század második feléből. –
Trombitáknak szörnyü rivadását
Sipnak dobnak hallom harsogását,
A vérontó Mársnak
Hangja ez, nem másnak,
Bajnoki ébrednek lármájára –
A csatára.
Mars! Mars! azt kiáltja hiv népének
Minden vezér maga seregének,
Vitézit biztatja,
Népét bátoritja, –
Nap villog aczélos fegyverében –
A kezében.
Óh jaj! melly szomorú elválások
Esnek melly iszonyú zokogások!
Rettentő történet
Hány ezer hív szivet
Legkeservesebb gyászba öltöztet –
Sirba temet.
Szomorú anyának az ölében
Lankad fia könnyek özönében;
Jegyese karjain
Függ másik ajakin;
Midőn bucsúzik hivétül hive –
Reped szive.
Nékünk is egymástul a mint látom
Meg kell válnunk szerelmes barátom!
Óh jaj, melly keserves,
Búbánattal teljes
Két hív szivnek egymástul elválni
S meg sem halni.
Elmégy tehát immár óh szerelmem
Mársnak mezzeire… jaj Istenem!
Melly gyászos elválás
Ez szivszorongatás;
Szivemet, hivemet Mársnak adni,
Feláldozni.
Boszuló fegyvered kedvelled hát
Inkább, mint megszánnál szegény árvát?
Mársnak piaczára
Sietsz csatájára
Kegyetlen! szerelmed, tulajdonod
Elhagyhatod?!
De nem tartóztatlak, menj el bajnok!
Menj, sóhajtásimmal rád találok,
Ekkor is csókollak
Szivemhez szorítlak:
Csak szivedben hordozd szerelmedet,
Jegyesedet!
Kegyes ég, rád bizom e kincsemet,
Kincsemet – egyetlen reményemet;
Őrizd a haláltul,
Vad pogány kardjátul,
Győzhetetlen karod oltalmazza –
Visszahozza.
Vitézkedj, vitézkedj már hazádért,
Nemes leventa, tapodj pogány vért;
Jól forgasd kardodat
Nemes zálogodat,
Jőjj vissza ölemben: dicsőséges,
Vitéz, híres.
Jőjj vissza borostyánkoszorukkal,
Ölelhesselek ezért csókokkal;
Jól vigyázz éltedre,
Tarts számot hivedre –
Az egek áldása szálljon reád!…
Isten hozzád!
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. oct. 161. és egyebütt; ugy látszik e csinos mű
az utolsó magyar-török háború idejéből való.
T. K.

MAGYAROKNAK KIRÁLYNÉJA…
Magyaroknak királynéja
Boldogságos szűz anya
Mária!
Néked áldoz magyar sziv
Mely hozzád örökre hiv
Mária!
Óh Mária!
Krisztus anyja!
Esedezz hiveidért:
A te magyar népedért –
Mária!
Im hozzád folyamodunk,
Mert benned bizakodunk
Mária!
Segíts szenvedésinkben
Bokros keserveinkben
Mária!
Óh Mária!
Krisztus anyja!
Esedezz hiveidért
A te magyar népedért
Mária!
Tekints le országodra
Te árva fiaidra
Mária!
Néked élünk és halunk
Te híveid maradunk
Mária!
Óh Mária!
Krisztus anyja!
Esedezz hiveidért
A te magyar népedért
Mária!
Magyarid szószólója
Ügyökben pártfogója
Mária!
Hallgasd könyörgésünket
Inségben nyögésünket
Mária!
Óh Mária!
Krisztus anyja!
Esedezz hiveidért
A te magyar népedért
Mária!
Légy utolsó óránkban
Segitőnk halálunkban
Mária!
Légy halálunk óráján
Velünk az élet után
Mária!
Óh Mária!
Krisztus anyja!
Esedezz hiveidért
A te magyar népedért
Mária!
* * *
Nemz. muz. hung. quart. 74. XCVIII. Egy Rév-Komáromban 1820-ban
nyomatott iven.
T. K.

RIMANÓCZI ÉNEKE.
Hajnali csillagom nem derül föl,
Szemérem, gyalázat majd meg nem öl
Hogy illy sok ideig –
Három esztendeig
Bilincset pengetek,
Szenvedek veletek
Gyermekeim.
Im atyátok szive majd megeped,
Értetek egyedül majd megreped,
Bánkódván, hogy kárban
Döntött ollyan sárban
Egy cselekedettel
Gonosz itélettel –
Boldogtalan!
Méltán rajtam mégis szánakódtok,
Tudom esetemen, hogy bánkódtok;
Egy rút vakszerelem
Mit tetete velem:
Illy hosszas rabságban,
Unalmas fogságban
Szörnyen kinoz.
Böcstelenséget ti is szenvedtek:
Gyilkos gyermekinek neveztettek, –
Mert az ártatlan vér
Illy bosszuállást kér,
Buzgón kiált éghez, –
Nem is juthat véghez
Szenvedésem.
Jobb lett volna nékem nem születnem,
Vagy azon órában megöletnem:
Igy most nem végezném –
Sem nem is félteném
Hóhér pallosátul
Szörnyü csapásátul
Életemet.
Nem türhetem tovább kínaimat,
Jajjal kell kevernem szavaimat;
Ihol mire lettem:
Vérbe keveredtem,
Éltem kell vesztenem,
Gonoszság ellenem
Kiált szüntelen.
Veszéjtsem el tehát életemet,
Bizvást törüld el halál nevemet;
Óh szörnyü kivánság!
Gonosz fajtalanság!
Valjon mire hoztál:
Halálra átkoztál
Rabság után.
Hallátok már egek szavaimat:
Hogy türtétek eddig siralmimat?!
Hozzatok már halált
Melly rabságbul kivált;
Avvagy szabadságot,
És békés zöld ágot –
Van kora már!
* * *
A magy. tud. akad. kézirattárából.

ADJON ISTEN JÓ SZERENCSÉT.
Adjon Isten jó szerencsét
Annak az anyának:
A ki fiát fölnevelte
Lovas katonának!
Ördög adjon rosz szerencsét
Annak a kurvának:
A ki fattyát fölnevelte
Gyalog bakancsosnak!
* * *
Horváth Ádám kézirata után, hol dallama is meg van.
T. K.

SÁRGA CSIZMÁS…
– 1809-ből. –
Sárga csizmás Miska sárban jár –
Panni patakon túl reá vár.
Ne várd Panni Miskát, nem jöhet a sár
Miatt, sárga csizma kár!
De ámbár a sártul jöhetne;
A vizen át még sem mehetne;
Az padot elmosta az árvíz –
Panni Miska szemébe nem néz!
De ámbár a víz is elapadt,
Visszacsúszott az elúszott pad;
Ne várd Panni Miskát, a kutyák – ugatják:
Nem jön, mert megharapják.
Sem sár, sem víz, sem ebugatás…
Óh hatalmas egek, de mind más!
Rágalmazó nyelvek irigysége:
Régi szerelmünknek lett vége.
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. oct. 308. E szép dalt, mely oly fokozatosan
fejlik, Horváth István följegyzése szerint legelőször 1809-ben Heves és
Külső-Szólnok t. e. vármegyék fölkelő nemesi gyalog seregei énekelték, –
azért sorozám a vitézi énekek közé. – Az első és harmadik, viszont a
második és negyedik stróphák egyforma mértékben vannak irva – bizonyosan
a nyolcz-soros dallamhoz alkalmaztatván.
T. K.


ELEGYES ÉNEKEK.

ÉNEK A GAZDAGRUL.
– A XVI. századból. –
Óh mely nagy bujaság az gonosz gazdagság,
Ki embert elveszti, átkozott hamisság.
Csudálok én ember igen te dolgodon –
Hogy te nem keresed te idvösségedet!
Jutna jól eszedben az gazdag példája
Ki minden nap bíbor-bársonyban jár vala.
Járván gazdag ember ő gazdagságában:
Minden gazdagságát magasztalja vala.
A gazdag azt mondja: hála néked lölköm
Mert sok esztendőre tett javaid vannak!
Megszólítá őtet Istennek angyala,
Monda: Te balgatag, mely nagyot remélesz!
Tudod-e, megkérik ma az te lölködet –
Nem viheted véghez az te szándékodat!
Angyal mondásával semmit sem gondola,
Vacsorára frissen konyháltatott vala.[120]
Az vacsorán szolgák előtte udvarlnak,
Fiai, leányi előtte tánczolnak.[121]
Virginákat[122] nyomnak, trombitákat fujnak,
Gyönyörködnek igen az égyes[123] italnak.
Előálom-korban[124] az gazdag meghala,
Belőle az lölket kiragadták vala.
Az lélek mellette ám megállapodék,
Kezdi az holttestet oly igen átkozni:
Óh te átkozott test, férgeknek étele!
Hogy nem igyekeztél Isten igéjére!
Az Ur Jézus Christus szent evangyeliomát,
Meggyülölted annak az ő hirdetőit.
Teljes életedben magadnak szolgáltál:
Azzal az ördögnek örömöt hirdettél.
Az lélök azt mondja: no jaj immár neköm,
Mert az én kinomnak soha nincsen vége![125]
Átkozott az atya kitül fogantattam,
Átkozott az anya kitül születtettem.
Átkozott gazdagság ki miatt kárhoztam,
Átkozott az nap is mellyen születtettem.
Szörnyü az ördögnek az ő ábrázatja:
Szarvai hegyessek – körmei horgassak.
Kivel bűnös lölköt ő magához vonja
Hogy ne üdvözüljön; jusson kárhozatra.
– Óh ti keresztyének, hamar térjetek meg,
Az Ur Jézus Christust engeszteljétek meg!
Dicséretet mondjunk az nagy Ur Istennek,
Térdünket meghajtván az ő szent nevének.
Dicséret, dicsőség légyen az Atyának,
Dicséret, dicsőség légyen az Fiúnak! Amen.
* * *
Szencsey György dalkönyve. Ezen eredeti ódon éneket Toldy Ferencz is
kiadá már (Magy. Költész. kézi könyv. I. k. 180. l.) más kutfő után,
mely Szencseytől sok helyütt eltér, s majd minden strophája variál; én a
Szencsey-féle közlést sok – de különösen verselési – tekintetben
tökéletesebbnek tartom.
T. K.

LAKODALMI GAJD.[126]
– Énekli egy hegedős a XVI-ik században. –
Tunyaság az életnek jobbját megtompítja,
És elmének jobb részét igen megvakítja,
Szerelmes jó barátját ezzel eltávoztatja,
Magát sanyargatja,
Vígasságnak nagy voltát s lölket homályosítja,
Életet háborítja.
Jer, hagyjuk el ezeket, mondjunk csúfságokat,
Az ki itt lakozóknak adjon vigasságot! –
– Vidralábu Kis Vincze az regulát megirta,
Az apálczaságot,
Csináltatott czafrangot – közel érzi farsangot,
Fejébe vont két zsákot.
Olvasóját ellopták Sándor Ilonának,
Czipelléjét ellopták szegény nyavalyásnak,
Igér comparátiót az ő plébánussának
Jámbor Dömjén papnak,
Könyörög ispánjának – félszáju kis Lukácsnak
Az agg eb fiának.
Morgó Fóris az tánczban ketté törte lábát
Részeg lévén ellopták egy aranyos tollát,
Az ő nagy tanácsában – és lába fájdalmában
Mozgatja szakállát,
Törli falhoz az hátát – süti szénhez az szárát,
Szidja ő házastársát.
Az alföldön hirdetnek gazdag lakodalmat,
És ő benne mondanak gazdag diadalmat;
Egyik mondja másiknak: mind ellopták rákomat,
Nem veszik mákomat,
Mastan kérlek tégedet – mint én édes komámat:
Varrjad meg nadrágomat.
Sótalan lencsét eszik kopasz, szép kölykével,
Másfelől az s..giben vakar az körmével,
Ott a hegedűsöknek fizet ő nagy bőséggel
Mind apró fillérrel,
És ugy kinálja őket az jó gombás bélessel:
Nosza hozzá az fakéssel!