Pákh Albert humoros életképei - 14

ablakon az alant hömpölygő szőke Duna küldé be panaszosan búcsuzó
sóhajait, a lágy szellő megsimogatá a haldokló arcznak ezüst
szőrszálait. Tulvilág! örülsz ugy-e a martaléknak?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Midőn engem 1847-ben, épen forró délben, akkori collegám, az én
pápaszemes kutgém druszám, a gőzhajóra kisért, melynek kerekei pár percz
mulva ki valának lubiczkolandók a hazából: mily szomoruak voltak akkor
az idők! Pecsovicsok dühöngtek, administrátorok lábatlankodtak,
táblabirák hortyogtak, a nemzetiség még mindig ingre vetkezve birkozott,
s a jobb fejek lekonyultak, s ha nem látta őket senki, ily szókat sirtak
a párnák közé, melyeken hevertek: „Nem lesz a magyarból semmi!“
Midőn 1850-ben egy nyári kies estve egy erős őrizetű commissär a pesti
gőzhajóállomáson kikapta kezemből utlevelemet, mily vigak valának akkor
az idők! A pecsovicsok elhaltak, az administrátorok elhaltak, a
táblabirák is elhaltak, a journalisták is elhaltak, a statusférfiak is
elhaltak, a honvédek is elhaltak, minden, de minden elhalt, s e sok
minden helyibe más minden támadt, és a fejek most még sem konyulnak le,
mint akkor, és nem mondják, a mit akkor mondának…
Hát a nemzetiség?… A magyar szolgabiró most ugyan igy irja magát alá:
„Bihary von Johann, Oberstulrikter!“ hanem hiszen, ki a zsidó ne nevetne
ezen? S azon két német barátom, kik a távol külvidékről ide kisértek,
miután vagy három nap alatt Pesten összejárták volna Tolnát-Baranyát,
egész komolysággal azzal dicsekvék előttem, hogy ugy látszik, miként a
német nyelvvel is boldogulhatnának Pesten. Ez 1847-ben eszébe sem jutott
volna az idegennek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Alig raktuk le podgyászunkat a Nádornál, tüstént utnak indulánk,
embereket keresni. Mint megannyi gőzmozdony, ugy zugtunk egyik ismert
helyről a másikra: a nyilvánosság mezején senki, de senki! Pedig be sok
becsületes embernek kellett hajdan jó estét kivánnom e helyeken. Idegen
arczok, néma ajkak, szótlan csirke-czomb-ropogtatások.
S naphosszat jártam ismert házak ismeretes ajtóihoz kopogtatni, hogy
megnyittassék nékem. Kérdeztem, a kit kérdezni mertem. „Nem lakik itt!“
kiáltá itt is, ott is egy töltöttkáposzta-gőzü szolgáló, s bevágta orrom
előtt az ajtót.
Napok multak, napok mentek. Átkozott állapot, midőn az ember egyes
egyedül van ezen roppant Pesten. Rajtam kivül csak egy-két pinczér
lakott itt, kikkel szóba kellett ereszkednem, valahányszor megéheztem.
Megkezdém a járdát koptatni, hogy a véletlen karjaimba dobjon a négy fal
közül megszabadult valamely kedves egyéniséget.
Sok gyönyörü fej, sok szép arcz, sok rut fej, sok csunya arcz; de ah egy
ismerős bajusz sem lengett felém az utczák tekervényes utain.
„Ugy van, más faj állott a kihunyt helyére!“ gondolám; s még azt is
gondolám: „Itt nem maradunk! Gyere innen, fakó lovam!“
„Hová?“ kérdé a gondolatot a lelkiisméret.
„Vissza Ausztriába! Hisz most mindenütt birodalom van, s ennél fogva
mindenütt Magyarország is van a birodalomban, vagyis, ha Magyarország is
a birodalomban van, ugy Magyarország is van a birodalomban.“ Igy
enyelgett bennem a shaksperi gondolat.
„Hohó!“ kiálta fel a vasgerebeni lelkiismeret, s nagy szemeket
meresztett a sophismáló gondolatra, s alkalmasint galléron csipi s
ledobja a garádicsról, ha nem tiszteli annyira énem hajlékában az
egyenjoguságot, s ha magának is kedve nincsen kivándorolni Amerikába.
S midőn utczai andalgásaim közepett épen e tusa folyt volna keblemben,
egy alak léptetett el mellettem, magába mélyedve, komolyan, mintha épen
azon törte volna fejét, hogy a német szinháztól a Nákó-házig hány darab
kőre van szüksége a statusnak. Ismertem valaha. Nagyon magas ugyan a
kalapja, de megszólitom.
„Uram!“
„Hüm, ja.“ (Emberi hangok, de melyik nemzetéi?)
„Beszél ön magyarul?“
„Volt idő, midőn egyebet sem tudtam. Ah de ni ni ni – megálljon csak –
ismernem kell önt (s itt egyet törült homlokán lefelé szakála végéig) –
igen, ön az – persze hogy ön – ezer esztendeje – Hozta Isten! – Hát nem
halt meg?“
„A halál kapitulált. Sokáig harczoltam vele, de interventiót kértem s
Csontosy lerakta kaszáját, megadta magát s elment. De hagyjuk azt. Majd
én kérdezek, ön feleljen. Ön sokról adhat felvilágositást. Ön
hajdanában, mikor Pestre beszabadult, s én még itt éltem világomat,
nagyon szeretett a szerkesztőségek körül járni, kiadásra kész
kézirat-csomaggal hóna alatt, önből bizonyosan – de bocsánat, ha
megsértem – önből bizonyosan iró lett?“
Erre először is egy roppant füstgomoly volt a felelet, mit öntudatlanul
arczomba fuvott. Azután azt mondá, világos jelével a megneheztelésnek:
„Vezérczikkiró vagyok!“ s lapos egykedvüséggel félrepillantva, lesodrá
kis ujjával szivaráról a hamut s a vatermörderekbe hátrahanyatlott.
„Vezér-czikk-iró! Ah, bocsánat ignorantiámnak, de fájdalom,
Lauterbachba, hol én laktam (az Isten háta mögötti kerületben), nem igen
ért el a magyar publicisták hire.“ S e közben karonfonva tovább
sétáltunk.
„Német lapba irok, s annyiban igen is magyar publicista vagyok.
„Irgalmazz mi nékünk!“ imádkozám magamban. „Ez az ember le van
forditva!“
„Mindent megengedek, édes vezérczikkiró barátom; hanem egyre kérem,
legyen ez egyszer az én vezérczikkem, s igazitson engemet, ezen
megtestesült „külföldet,“ utba. Diogenesnek czudarnál czudarabb
állapotja lehetett, midőn embereket kerese. Napok óta Diogenes vagyok,
lámpám nincsen ugyan, de annak hordója is volt, a hová éjszakának idején
meghuzódhatott. Kérem, legyen az én lámpásom, hordót majd önként
találunk azután. Hát nem mondhatná meg nekem, hol lakik Petőfi?“
A vezérczikk paragraphussá zsugorodott e névre.
„Lassabban az Istenért, ne beszéljen oly fenszóval. Látja, hogy nem
magunk vagyunk az utczán.“
Magam is meghökkentem. Látom, igaza van.
Ezután egy másik kérdést állitottam ki, de ezt már oly lassan suttogtam
elő, hogy háromszor kellett elmondanom, mig magam is észrevevém, hogy
csakugyan hangokba vannak öltöztetve a szavak:
„Hát Petrichevich Horváth Lázár hol lakik?“
„De már azt kikiálthatja bátran!“
Ekkor vérszemet kapva, rákezdék ujra:
„Hát Petőfi, Jókai, Pálfy…?“
„Ugyan ne kiabáljon az ördögbe! De mit is kérdez tőlem ilyeneket; nem
tudom én sem az egyiket, sem a másikat; soha sem volt nekem azokkal az
emberekkel semmi dolgom. Alászolgája!“
S menni akart; de én bele kapaszkodám, mintha én vizbe fuló, ő meg
szalmaszál lett volna.
„Már ha azt akarja, hogy csakugyan ebben az országban maradjak…“
„Koronaországban!“ igazitá neheztelve a vezérczikk, mintha csak
szerkesztői veres plajbász volna.
„Nem bánom, hát koronaország, ámbár én nem Liptó vármegyét értem. De
mondjon legalább egy embert, a kitől kikérdezhessem azt, a mit öntől nem
tudhattam meg. (Ekkor értünk a városház melletti szük utczába.)
Utasitson legalább valami jóravaló ujságiróhoz, kit eláraszthassak
kérdéseim özönvizével.“
E pillanatban a városház egyik ablakának vas rostélya közül egy fej
nézett ki, s üdvözletet inte felénk. Ugy látszott, egyikünket ismeri.
„Mi az? Ki az?“ kérdém vezérczikkemet.
„Oly ember, a kit ön keres, tőle tudomást szerezhet mindenről. Nekem ugy
is mennem kell. Adieu!“
S kapva kapott az alkalmon, hogy tőlem megszabaduljon. Elment, ott
hagyva engem a faképnél.
A fakép pedig még mindig ott állott a rostélynál, le nem véve rólam a
szemét, mintha le akarná velök rólam olvasztani a fedező
idegenszerüséget, hogy feltalálhassa alatta az ismert alakot. Bennem is
fölébredtek a sejtelmek.
„Ki vagy te, bánat embere, mi sorsnak üldöz fegyvere, hogy ülsz rostély
mögött?“ kérdém költői s emberi reminiscentiával a rostély emberét.
„Kofabiztos lett belőled, vagy hajdu vagy drabant, vagy mi a patvar,
hogy ott lakol?“
„A manót! De át fogod látni, hogy nem polemizálhatunk itt kivülről
befelé s belülről kifelé, nem vagyunk bombák: jöszte, látogass meg.“
„Szivesen, biz én, kedves öcsém. Reménylem, ajtaja is van ezen
ablaknak.“
„Csak bátran be a kapun, s a melyik ajtó előtt a legtöbb drabantot látod
ácsorogni, azon jöjj be, majd eléd nyitok.“
Mentem. Nehány percz alatt kezet szoriték egyik reményteljes utódommal,
ki felült vala azon pünkösdi királyságu trónra, honnan naponkint mondja
az itéleteket elevenek és holtak felett.
„Mondjad már, hogy mi az ördögöt csinálsz itt?“ kérdém, midőn a szük
szobába léptünk.
„Ölök,“ mondá borzasztó nyugalommal, s nagy lépésekkel próbálgatva fel s
alá járni, de melyekből kettő untig elég volt a szobának.
„Kit, mit? az ég szerelméért!“
„Magamat gondolataimmal s ezeket a vérszopó vad állatokat egy
commissariusnak evvel a lineájával,“ s ezzel rácsapott egy falon
csuszó-mászó, inexpressible nevü, szinü s bűzü lakótársára. „Nézd ezt a
falat – folytatá – azt hinné az ember, frescofestés vagy márványozás;
pedig nem igaz: vér, csupa vér, a mit itt látsz: én ontottam, én, s
előttem számtalanok, kik itt tanyáztak.“
„Huh, borzasztó vagy, József. De ezt ugy teszed qua önkéntes,
reménylem?“
„Nem, assentálva vagyok.“
„Aha, most értelek; s régóta?“
„Két nap óta.“
„S miért?“
„Három sor irásért.“
„Szerkesztő vagy?“
„Nem, egyszerü dolgozó társ, név és jegy nélkül.“
„S a szerkesztő felelős?“
„Igen.“
„S te öldökölsz itt?“
„Igen, mint képzelheted, a művészet iránti különös előszeretetből én
kértem ki magamnak a provincziát.“
„Ah, ismét értelek.“
Szünet lőn. Nekem eszembe jutott, hogy talán vigasztalnom is kellene a
szerencsétlent. Ugyanazért körül néztem és reflectálni kezdtem.
„No, de legalább nem panaszkodhatol barbárságról. Humanitás fő
jellemvonása fogházainknak mostanában. Lakat nincs az ajtón, az
ablakokat is ki lehet nyitni egész a rostélyokig, azután lábad, kezed is
ment mindenféle ásványtól. Mi kell több? Berzsenyi azt mondta volna:
„Kegyes istenimtől kérjek-e többet?“ Ah, meg ez a kényelmes bőr pamlag.“
S neki indultam, hogy egész otthonossággal végig vessem magam’ rajta.
A szoba lakója zsarnokilag tartóztatott vissza.
„Nem, oh te nem fogod azt tenni!“ monda szinpadi pathossal, s már félig
ülő helyzetemet előbbi lábra állitá vissza.
„Nem-e? de hát miért nem fogjam azt tenni?“
„Mert először ezen pamlag a fő szálló helye mindazon vad állatoknak,
melyeknek vére lepi e négy fal meszét. Másodszor: a pamlag nem az enyim;
minden éjjelre bejár reá egy biztos (köznyelven: biazzi pistoch), ki
végig hortyogja rajta az éjszakát, kivévén azon epochalis fertály
órákat, melyekben aludnia nem lehet. Harmadszor: illetlen dolog, egy ily
erkölcsjavitó helyen, a pamlagon végignyulás, frivol kényelmeinek
áldozni.“
„Brávo! Nem mondanád el még egyszer? Hallja maga, magán már nagyon is
meglátszik foganatja az erkölcsfinomitó helynek.“
E pillanatban egy ismeretlen fej nyult be a félig benyitott ajtón s
szemeit körüljáratván a szobán, ujra eltünt.
„Mit akarhat ezen arczkép?“ kérdém.
„Erkölcsi magunkviselete megőrizője, ki azt nézi, mit csinálunk. S hogy
másodszori megjelenését sikeretlenné tegyük, légy szives megelőzni
kivánatát, azaz: letenni szivarodat s levenni kalapodat, mert, mint
mondám, a kényelem veszedelmes az erkölcsre s különösen az ujságirói
igazságszeretetre való nézve, s határozott, szigoru utasitásaim vannak e
tekintetben. Mint mondám.“
„Bölcsen, bölcsen. Pardon, hogy már elébb nem gondolék erre; de nem
jutott eszembe, hogy szobában vagyok,“ mondám, s megtevém, miként
kivánta. Levettem kalapom’ s eldobám szivarom’.
„De há már annyit reveráltál, kedves barátom, folytatám, engedj meg még
nehány kérdést, melyekre a körülmények kényszerüsége ösztönöz. Ha t. i.
azt a bőr pamlagot éjjelre a biztos lepi el, kérdés támad lelkemben,
vajon te melyik szögletébe huzódol meg ennek a szobának? mert szemem
ugyan jó, hál’Istennek! de két nagy protokollumon, melyek egy asztalt
maszkiroznak, s egy vas kemenczén kivül egyéb butort én itt nem látok.“
„Igen, mert elfödjük. Kelj fel csak ülő helyedből. Nézd e két széket, az
enyimet és tiedet. Mind a nyolcz lába nyikorog ugyan, mintha mind meg
annyi visitó malacz volna, hanem az bliktri! Meg fogom e két széket, s
koporsó távolságnyira felállitom egymás ellenébe, azután rá illesztem
egyikre fejemet, igy ni, a másikra felemelem lábaimat, igy ni, s ki
mondja, hogy nem fekszem?“
Figyelmesen néztem a műtétet, s eszembe jutott, hogy Montechristo is ily
iskolán ment keresztül, mig megtanult mindent tudni s mindennel birni.
„Jol van, jól – mondám – a feltalálás becsületedre válik; de csak nem
kivánják tőled, hogy egész éjjel lebegj igy ég és föld között, mint
Mohamed koporsója?“
„Oh, azt nem kivánják.“
„Hát?“
„Minden pillanatban odább rughatom az egyik széket, s kitaszithatom
magam alól a másikat, és szépségesen lezuhanhatok a földre, igy ni.“
S ugy tett, a mikép beszélte. Lezuhant.
„S ott maradhatsz a földön?“
„Ott.“
„A meddig tetszik?“
„A meddig tetszik.“
„Akár egész éjjel?“
„Egész éjjel.“
„S nem ellenzi senki?“
„Nem, senki.“
S még mindig ott hevert rögtönzött ágyában, komoran, némán, hidegen. A
világért sem mosolygott volna. Fejem kezdett szédülni tőle. Hosszu pauza
után azonban segiték magamon.
„Igen örültem, pajtás, hogy volt szerencsém. Láttam, hogy a legáldottabb
kezekben vagy. Igyekezni fogok minél nagyobbakat lépni, hogy hamar
kiérjek. Ajánllak kedves lakó társaid testvéries indulatába.“
S hátrálni kezdék.
„Hogyan, te már mégysz?“
„Ujra láttam, mint tolá be az ajtót az iménti arczkép.“
„Igaz, hamar megszokta sokalni a párbeszédeket.“
„Már az nekem most mindegy. Sok szerencsét eget és földet kiengesztelő
philosophiádhoz a két széken, itt többé nem látjuk egymást, ott, ott,
egy másik, szebb hazában, tul, kivül, a pokolban! Jó’jczakát!“
S kirontottam, beszélve folyvást, magam sem tudom mit, csakhogy az én
protectio alatt élő barátom ismét uj szavakhoz s én uj ismeretekhez ne
juthassak; s elkábitva magamat en szavaim által, öntudatlanul rohantam
ki az ajtón, ki a – szabadba.
A mint kiértem, vettem észre, hogy csak ott vagyok, a hol voltam.
Hallottam, láttam sok mindenfélét, de még mindig semmit abból, a mit
szerettem volna. Másnap a fogoly is megszabadult, de én kérdéseimre még
mindig várom a feleletet.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nándornak Fehérvárában éjféli tizenkettőt kongott az óra. A nehéz, lassu
ütések elhangzottak, a terem magas boltozatán meg-megtöredezve. Igy
törtek meg hajdan sok ezer kopjadöfések pánczéla aczélán azon ősz
bajnoknak, ki épen e perczben hunyta be örökre szemeit. Vég perczében is
magasztos, vég pillanata is oly keresztyénien szelid volt hogy az
esztergomi primás tökéletesen meg lehetett vele elégedve.
Hunyadi János nincs többé!