Pákh Albert humoros életképei - 05

ha eddig még nem szerezhetett – némi fogalmat, mit jelentsen az
körülbelül, ha mondják: hogy e nemzet tulajdon zsirjában fog megfulni. A
„Bika“ czimű vendégfogadó előtt felállitott sűrű talyigasorok a régi
magyarok szekérsánczait juttatják eszünkbe.
A merre most járunk, itt már mindenfelé kereskedői boltokat és
kirakatokat szemlélhetünk; de milyen boltokat és kirakatokat! Csin, disz
és izlés itt is hijába kerestetnek; de ez mindaddig nem is lesz, mig az
utczák kikövezve nem leendenek. Legörvendeztetőbb az, hogy nem látunk
itt talán egyetlenegy idegen nyelvü czimet is. „No, hisz’ csupán ez
kellene még!“ mondja Petőfi. De vannak azután a boltok előtt képirói
mázolások, melyek akaratlanul a festészet gyermekkorára viszik vissza
gondolatainkat, és csak az szerencséjök ezen festményeknek, hogy alájok
van irva, miképen „gárdistát“ vagy „magyar menyasszonyt“, vagy
„gőzhajót“ jelképeznek, különben erre Debreczen ötvenezere közül aligha
meg mert volna esküdni ötven. De hisz ennek oka is csak a publicum
hiánya.
Debreczen legnagyobb háza, a Bek-házhoz érünk most, s ezen ház több
tekintetben nevezetes. Itt tartja eléggé csinos szállását az egyik
casinó, melyet frakkosnak is mondanak, ellentétben a polgárival, melyet
gubásnak is neveznek, s mely a „Fejér ló“-ban ütött tanyát. Debreczennek
egyetlenegy kávéháza sincs. Csak nem lesz senki oly vakmerő, hogy ez
állitásunk czáfolatául a „Csontos“ jusson eszébe, hol egy szük szobában
felállitott szurtos teke-asztalon rendesen mindig működik ugyan néhány,
a napot brugónak néző diák vagy borbélylegény, hol azonban alig ismerik
a kávét hiréből, egyéb kávéházi nemesb élvezeteket pedig annál kevésbbé.
Valódi jótétemény Debreczenben tehát a kaszinó, hol az ember legalább
emberek közé jöhet s hébe-hóba kibeszélheti magát. Csak oly rettenetesen
üres ne volna aztán oly gyakran ezen kaszinó.
Hogy Debreczennek redoutterme nincs, azt könnyü lesz elhinni, ha tudjuk,
hogy itt még oly sok jó intézet hiányzik. A casinó tehát minden
farsangon adni szokott négy vagy öt bálját a szobáival összefüggésben
levő kerek teremben szokta adni, melybe ha belépünk, azt eléggé
csinosnak találandjuk ugyan, és egy-két családi kör mulatozására elég
alkalmasnak, de a nagy Debreczen tánczközönsége befogadására csakugyan
csekélynek hiendjük. És az igaz, hogy ezen rotonda igazi circulus
vitiosus, p. o. a jogászbál vagy más előre kikiáltott bál alkalmával; de
különben, bármily parányi is az, soha sem telik mégis ugy meg vendéggel,
hogy azokból a város népességének számára biztosan lehetne
következkeztetést vonni.
E bálok alkalmával tünik ki leginkább, mi csekély az, mit Debreczenben
publicumnak nevezhetni. A nyilvános helyek közönsége oly stereotyp, oly
örökkön örökké egyforma itt, a mint senki nem gondolná. Egyik bálnak,
egyik szinházi előadásnak – némi csekély változásokkal – ugyanazon
közönsége van, mi a másiknak, s e tekintetben a nagy Debreczen olyan
kisvárosias szint visel magán, mint bármelyik 5–6000 lakosu városaink
közül. Sehol sem ismeri egyik ember a másikat ugy, mint itt, sehol sem
törődik a másikkal annyit, mint itt, s azért a kisvárosi pletykáknak
sehol sincs oly nagyszerü mezeje, mint itt. Különben a casinó báljai
közül rendesen csak kettő vagy három látogattatik meg kissé sürübben, a
többi üres és kellemes látomány, mi már nem egyszer történt: bált látni,
melyen csupa frakk mozog, s eljárja 11–12 óráig a tánczrend szerint
valamennyi kitüzött tánczot – hölgyek nélkül.
Oh! mert a tánczot szeretik Debreczenben. Közeledjék vagy érkezett
legyen el a farsang, s a fiatalok szive máris walzer tactusában kezd
dobogni, és itt is, ott is klubbok alakulnak, melyeknek czélja a
tánczgyakorlat, hogy annak idején mint kiképzett művészek állhassanak
elő. Ha esténkint végig sétálsz ilyenkor az utczákon, nem egy ablak
alatt hallod zongora vagy hegedü hurjaiból a körmagyar hangjait
előcsalni, mikre néhány diák s a kerületi tábla néhány jurátusa járják
kitelhetőleg felkeztyüzött és sarkantyuzott állapotban a háziasszonykodó
hölgyek karjain a lélekviditó figurákat. S oh! mi boldog órák ezek! mily
örömmel mulat ezeken, még később időkben is, a képzelet és emlékezet!
mint a melyekben nem egy fiatal látta „életének legszebb napjait“ néhány
szál gyertya fényénél feltünni s elenyészni. És szive megrepedni készül
boldogsága árvizétől, ha eszébe jutnak a bűverejü szemjátékok, a titkos
és meleg kézszoritások, sőt a rebegve és pirulva tett nyilatkozatok is,
miknek száma csak azon mennyei hatalom előtt van tudva, mely meg birja
számlálni az ember hajszálait s a Hortobágy homokszomeit. Eszébe jut a
boldog percz, midőn ő – az emlékező – a táncz végeztével, szomjuságtól
kinoztatva, a mellékszobában felállitott étel- és italkészületekhez
rohant, és – ilyenkor bort inni nem szokván – egy pohár ártézi kutvizet
kezébe ragadt. S a pohár már szinte lángoló ajkát érinté, midőn a
tánczszobából kettőztetett léptekkel s hangos ruhasuhogással egy hölgy
ront feléje.
E hölgy a vizivó szivkirálynéja volt; testét előre hajtva, karjait
remegve kifeszitve, szemeit „egy nemével a kimondhatatlan kifejezésnek“
merően a száj felé utazó pohárra szegzi, s a mint ez már a szájhoz ér,
megragadja s felkiált:
„Az Istenért, mit csinál kegyed?“ (A hangsuly itt a kegyed szón fekszik,
minthogy minél kevesebb ember él még e szóval Debreczenben, annál több
szokta azt beszéd közben irgalmatlanul megnyomni.)
„Semmit, édes nagysám!“ (Itt a hangsuly a nagysámon fekszik a fentebbi
oknál fogva) válaszol, hideg vért tettetve, a boldog vizivó.
„Meg akarja kegyed e poharat innni?“ kérdi reszkető hangon a suhogó
ruháju hölgy.
„Csak a vizet belőle, édes nagysám!“ lakonizál a szerelem tulédessége
által keserüvé vált tánczos.
„Talán jobb lenne egy pohár csokoládét vagy limonádét…?“
„Nem instálok, édes nagysám!“
„De gondolja meg kegyed, ily forróságban… Kérem kegyedet, ne igya meg
azt a vizet.“
Hosszu pauza, melyben a vizivó ingadozni látszik. Szomja azonban
erősebb, s ő még egyszer magasra emeli a poharat.
„Én nagysád egészségére üritem e poharat, és ilyenkor soha sem
ingadozom. (Most a hang szelid nyögdécseléssé változik). S innám bár
száz halált e pohárból, azt mégis utolsó cseppig üritem ki, ha ez által
nagysádat lehet szerencsém éltetni.“ S a pohár tartalmát magába önté az
oroszlánszivü arszlán.
Ismét pauza, melyben a szemek egymásra tapadnak; s miután a hölgy látta,
hogy elszánt lovagjának a nagy áldozat után sincs semmi legkisebb baja,
vérszemet kap ő is, és pohárt ragad és vizet kér.
„Minthogy kegyed ivott érettem, szükséges, hogy most én is igyam
kegyedért. (A hang lehető legnagyobb remegésbe megy át.) Náczi!… az…
Isten… éltesse!…“
S miután a suhogó ruháju hölgy a pohárból nehány homoeopathiai csekély
dózist szippantott volna, vissza akarja azt az asztalra tenni. De a
gyönyörszomjas Náczi kiragadja kezéből és felkiált:
„O… hhh!… ide avval a pohárral! Hadd csókolhassam le róla azon helyet,
melyet édes nagysám ajkai érintének.“
És minek utána a poharat egy ideig megforgatta volna kezében, megtalálá
végre karimáján a nyomozott helyet, s a midőn kiitta vizét, csak azon
csodálkozott, hogy a poharat minden igyekezete daczára is, idvessége
érzetében, ketté nem haraphatta.
Ekkor azonban rákezdék a tánczszobában a françaiset, s a boldog pár a
többi boldog párok közé állott.
E jelenet megtanit bennünket arra, miképen választatnak itt a szerelmi
seladonok s a Nácziak mint kenetnek farsangi lovagokká.
Sehol sem tánczolnak talán a bálokban oly sokat és oly szenvedélylyel,
mint Debreczenben. A körtáncz itt valóságos kórtáncz, s az egy részben
csak dicséretes volna, ha a többi idegen táncz nem volna szintén az.
Alig dugja ki Boka Károly a karnagy szük karzatán a táblácskát, melyre
körtáncz van irva, máris képzelhetlen mozgás és sürgés van a teremben.
Boka Károly kezébe kapja hegedüjét s „van tolongás s uj öröm Budában!“
Mint az árviz ugy rohannak egymásnak az előlegezett párok, itt-ott
másokkal összeütközve, ruháikkal fenakadva, s az érthetetlen zajból
ilyenkor következő kiáltozások hatnak ki:
„Siessünk, nagysám, oda a másik oldalra…“
„Nem, maradjunk itt, jobb lesz itt.“ S a szegény tánczos kénytelen a
kellemetlen, nem inye szerinti vis-à-vis-val megelégedni.
„Hol van még egy pár? – Ide még egy párral!“ kiált, az egyik szögletben,
egy rendezőféle egyén.
„Itt vagyunk – jövünk – ne ereszszenek senkit a körbe.“ S a terem másik
végén törtet a tömegen keresztül egy pár, melynek mind him, mind nő
része egyik kezét a teremben hullámzó fejek niveauján felülemeli,
észrevehetővé akarván igy magát tenni; a másik két kéz elválaszthatlanul
egymásba van préselve, hogy egyik a másikat valamiképen el ne veszitse.
„Nincs több hely… el van foglalva,… nagyon sajnálom, édes nagysám;…
siess máshová, bruder!“ E szavakkal fogadtatik a pár, midőn hajnalpiros
arczokkal már révpartra akart volna szállani. Ez aztán szurok!
És a karnagy már álla alá kapja hegedűjét.
Kétségbeesetten veti föl a pár a karzatra pillanatát és felkiált: „Ne
huzzátok még!“ És ők nem huzzák.
Azután kétségbeesetten jártatja szemeit a terem boldog vendégein, és
talál köztök boldogtalanokat is szivének nagy örömére, talál kimaradt,
megbukott, kiszoritott párokat, és e párok oly könnyen megértik egymást,
s nem kell egyéb, csak az, hogy az egyik pár elkiáltsa: „A mellék
szobába – utánam!“ – s azonnal vert hadként a szomszéd szobába rohannak
a későn járt s kevésbbé életrevaló párok.
A teremben, melyben egy kör is csak épen hogy eljárhatja a körtánczot,
kiáll négy, öt kör; a szomszéd szobában szintén kiáll egy, rendesen
csorba kör, mely azonfelül a zenéből egy kukkot sem hall becsületesen,
és ők eljárják a körmagyart, és ugy megaprózzák, hogy jobban megaprózni
már nem is lehetne. S mennyi tyúkszemtapodás, mennyi oldalba-lökés, és
mégis – mily mennyei élvezet!
Fényoldala a debreczeni báloknak azon fesztelenség és egyenlőség, azon
szép pêle-mêle, mely ezeket oly érdekesekké teszi. Nem látni itt semmi
különválásokat, kotteriákat, melyektől apróbb városaink közönsége csak
ritkán ment, a miért azután rendesen jól is mulat ott kiki.
Kivánatos volna azonban, hogy ne adassék annyira hely a német
csevegésnek, mely nem üzetik itt ugyan olyan nagyban, mint másutt, de
mégis roszul esik látni, hogy azon hölgy, kinek szájába oly jól illik
anya-nyelve, mihelyt körre akad, melyben a betanult néhány idegen szót
elmondhatja, hirtelen megfeledkezik magáról és német nyelven tördeli elő
azt, mit magyarul becsületesen elmondhatna. És affectálnak német nyelvet
és beszélnek olyan nyelven, hogy a „Spiegel“ szerkesztője Pesten inkább
leharapná saját fülét, semhogy ezen istentelen torz hangokat beeresztené
azon. Különösen idegen katonatisztek azok, kiknek kedveért azonnal odább
adnak a szegény magyar nyelven. Oh! pedig ha tudnák e hölgyek, mily
gyönyörüen cseng szájokban azon Eperjesen vagy Kassán tanult tótos és
azután Debreczenben magyarossá vált németség: akkor házi körükben
gyakorlat kedveért akármikor, de nyilvános helyeken bizonyosan soha sem
szólalnának meg. Sok nálunk a képtelenség! Városunkba költözött néhány
vándorlólegény számára sörház áll fen; a beköltözött német katonatisztek
számára németül tanulunk: nemhogy azok borunkat innák meg, ezek
nyelvünket tanulnák meg. Vajon beszélhetnek-e ily szerencséről az olasz
és német tartományokban szállásoló huszárjaink? De ők nem is lehetnek
oly szerénytelen követelők; ők tudják, hogy azon országnak, melynek népe
közt élik napjaikat, nyelvét megtanulni, legalább is illő. Nálunk a
vendégszeretet tulhalad minden várakozást.
A Bek-házat az uj városháztól egy utcza választja el, melyen a zsibvásár
szokott tartatni. Az utcza nevét nem tudjuk, minthogy Debreczenben egy
utcza neve sincs sehol felirva. A városház téres is, szép helyen is áll,
elég sokáig is készült, hogy jól sülhessen el, s hogy mellette – a
példabeszéd szerint – sok embernek jusson is, maradjon is; de azért
minden egyéb, csak nem szép. A pesti városházzal csaknem egy idős, és
mégis mily rendkivüli nagy a különbség a kettő között kivülről,
belülről, pedig aligha nem többe került ennél, pedig a pesti sem igen
ütötte meg a mértéket. Alsó része a városháznak csupa kalmárboltokból
áll, melyeknek majd mindenike előtt kis domb emelkedik, az illető
gazdáktól a végett feltöltve, hogy a vevők sáros időben ezen elcsuszván,
a boltokba mintegy belebukjanak. Ez azután az, a mit kereskedői
életrevalóságnak nevezhetni.
A városház előtt pedig kényelmes otthonossággal hevernek az eszmék
világában létező debreczeni dolgozóház növendékei, azon, nagyobb magyar
városainkban oly hagy számmal lézengő, dologtalan csavargók, vulgo:
betyárok, kikre csak undorral és szánakozással tekinthet a jobb érzésü
ember. Ott egy nyers tekintetü férfi hasal, kinek kezében a mindig nála
levő fütykösnél egyéb dolgozó szerszám talán soha sem volt, s kit ha
szabadban találkoznánk vele egyedül, csupa jó szivüségből bizonyosan
megkinálnánk egy pipa dohánynyal. Itt egy szálas siheder dűledez
botjára, kiből, ha hulladozó rongyait divatos köntössel cserélnők fel s
bozontos fejét valami pesti fodrász művészetére biznók, már halvány és
lelketlen arczánál fogva is, derék arszlánt teremthetnénk. Ama zugban
nehány nőszemély guggol, kiknek élettelen arczai talán soha sem érezték
a vizet, s kiknek testét alig födi nehány foszlány; egynek fonnyadt
emlőin csecsemő csügg s e szerencsétlen anya boldogtalan gyermekét élet
nélküli viaszbábnak tekintenők, ha egy elhaló gyenge sikoltás nem adná
olykor tudtunkra, hogy él. S e nyomor gyermekei egész nap itt undoritják
az átmenőket, kik oly hidegen haladnak el mellettök, mintha ennek igy
kellene lenni. Hiszen a városház alatt látják többnyire e siralmas
csoportozatokat!
Elhagyván a városház mellett a piacz-utczát, bekanyarulunk a czegléd
utczába.[4] Veszik-e önök észre, mily széles és egyenes utcza ez is, s
mily jól van itt megvetve alapja egy majdan leendő szép városnak! A
czeglédutcza egy darabján átmegyünk, a nélkül, hogy valami figyelemre
méltót találnánk, ha csak egyes, részint épülő, részint sülyedező házak
jellemrajzát nem akarjuk adni.
Csakhamar befordulunk tehát innen is a harminczados utczába. Itt is jó
darabig koptatjuk a pallót a nélkül, hogy a „Két pisztolyhoz“ czimzett
csapszéken kivül máson akadna meg szemünk, hol az ember, a külsőről
itélve, mindenkor fris ételt és italt kaphat. Ezen háznak, melyben a
„Két pisztoly“ van, másik végén egy bomladozó kapu felett egy tábla függ
ezen felirattal: „Bemenet a szinházba.“ S talán sehol sem felel meg egy
felirat is annyira czéljának, mint itt, mert csakugyan nem jönne a
nélkül senki azon vakmerő gondolatra, hogy a kapun által szinházba
menjen. És azért éljenek a jó gondolatok! Csakhogy bizony keserves
gondolatokat költnek e gondolatok az ember fiában. Debreczenben, hol az
ember a legszebb, legjelesebb magyar szinházat, a legnagyobb magyar
szinházi közönséget keresné, itt kell neki ily kapun bemenni, hogy egy
az udvar hátulján felállitott, alacsony, szük és szurtos, csűrféle
épületbe juthasson, melyben azután kénye kedve szerint álmodozhatik
szinházról és nemzeti műveltségről.
És nézzük e szinházat belülről. Képzeljenek magoknak nyájas olvasóink
egy téli estét, mely sem péntek, sem szerda, hanem más valamely nap,
mely az épen akkor Debreczenbe vetődött szinészeket mozgásba hozza.
Belépünk a szinházba. Épitészi jelességről szó sincs, arról hát nem is
szólunk, nem beszélünk arról, a mi itt nincs, hanem csak azt nézzük, a
mi van.
Legelsőben is látunk nagy sötétséget, mely onnan származik, mivel a
szinház tetejéről – világ helyett – egy madzagra hurkolt, három águ
vaspléh gyertyatartó lóg le, megtömve három szál égő garasos faggyu
gyertyával; a szinpad előrészén pedig szintén ilyen két gyertya küzd a
világossággal, nem emlitvén, hogy a sugólyuktól jobbra és balra szintén
néhány mécs vetekedik a háromágu luszterrel, de melyet a láthatlanság
miatt bajos észrevenni. Az előfüggönyre holmi lantos emberek és meztelen
dámák vannak festve, a mennyire ezt a nagy árnyékban
megkülönböztethetjük.
Látunk azután a szinpad előtt elnyuló, mélyen besüppedt helyen, egy
hosszu padon, hét vagy nyolcz czigány legényt üldögélni, oly mélyen és
olyan V betüszerü helyzetben, miszerint a földszinten, mely egyuttal
páholy is, álló néző nem lát és hall egyebet, mint hét vagy nyolcz
hollófekete czigány parókát, néhány hegedűvonót, néhány erősebb trombita
hangot és egy néha fel-felbukkanó térdkalácsot. Az a gazdaságos van e
dologban, hogy ezen zenészeknek fagygyu gyertyára nincs szükségök, s
hogy ők a sötétben is elmuzsikálnak, művészi szellemöknek keblökben égő
szurokfáklyája által megvilágittatva. De ezen művészeket már nem
mindenkor láthatja itt az ember. Vannak ugyanis esték, midőn Boka Károly
bandájának más és jövedelmesebb működési cyklusa nyilik, s ekkor vagy
üresen marad az orchestrum, vagy más hasonnemü, de nem hasonértékü
egyénekkel pótoltatik. Vagy pedig hébe-korba’ megtörténik az is, hogy a
szincsűr szerfölött megtöltetni reméltetik, s ekkor a szóban forgó
besüppedt helybe is zártszékek alacsonyittatnak le, honnan ha a működő
szinészeket nézi az ember, azoknak egyéb részét nem látja, mint
fejeiket, ugy hogy egész illuminált arczképgyüjteményt lát maga előtt
mozogni. Már csak különössége miatt is érdekes!
Látunk továbbá egy, a háromágu vilárt körülfolyó karzatot, és rajta
zsufolt publicumot, melynek tapsvihar és éljen-orditások tekintetében,
már az igaz, hogy párja nincs. Mintha, hallgatás helyett, mindig ebben
gyakorolná magát a collegiumban. Volt már máskor is alkalmunk e
karzatról szólani, nem akarunk itt a mondottak ismétlésébe esni; némi
közelebb megismertetése végett azonban annyit mondunk csak, miképen e
galéria soha sem tapsolja meg a szinész játékát, hanem szüntelen csak az
eléje állitott és rajzolt jellemre forditja kritikusi figyelmét. És
azért játszék a szinész bár a legremekebbül, de játszék valami
fondorkodó gazembert, többnyire irgalom nélkűl kipisszegtetik, bőgéssel
fogadtatik s kisértetik, s még örüljön, ha meg nem dobáltatik. Ellenben
legyen a szinész játéka bár a legbotránkoztatóbb, de képviseljen valami
epedő, jámbor, becsületes árvát, azt azonnal magas pártfogásába rántja a
karzat. Az ember azt gondolná, a természet együgyű gyermekeit, vagy az
amerikai ős-erdők valamely ide vetődött népét látja maga felett, még
pedig oly közelségben, hogy szinte kezet foghat velök.
Elhagyjuk e szinházat, mely csak lealacsonyitólag hat Debreczenre, s
melyben a nagy czél: az izlés- és erkölcs-nemesités, physikai és moralis
okoknál fogva, soha sem fog elérethetni. Hiszszük, hogy, mi már
terveztetik is, egy nagyszerűbb, és a világ legmagyarabb s nem is, épen
a legszegényebb városához méltó szinház néhány év mulva fog már a piacz
valamely szép helyén pompázni.
A harminczados utcza szögletén megállunk, s itt egyszerre négy utczába
láthatunk be. Hátunk megett a harminczados utcza; balra a Sz.
Anna-utcza, melynek elején áll a kath. templom két tornyával s órátlan
óralapjaival; előttünk van a varga-utcza, ennek elején a kerületi
táblaház, szintén olyan „semmit nem mondó kifejezésü“, mint a többi
privát ház; jobbra tőlünk van a rettegett sántaköz, s ebbe befordulunk.
Ezt alkalmasint azért nevezik igy, mert hihetőleg sok ember sántult már
meg benne örökre; fél is ettől sáros időben minden tapasztalt talyigás,
s nem egykönnyen vetődik ide, hacsak kikerülheti valamiképen.
A sántaközből ismét a piaczutcza alsó részébe érünk, melynek a
sántaközzel szemközt levő oldalán a szintén feneketlensége miatt
rettegett Miklós-utcza hajlik be. Nem fog ártani, ha majd ez utczák
sarkára fel lesznek irandók neveik, mindezeknek jelentékenyebb s
történetünkből meritett neveket adni. E vidéken láthatjuk egyszersmind a
„Fehér ló“ czimü fogadót, mely az itteni két fogadó között a
leges-legkülönb. Ebben tartja szállását a népes polgári kasziné, ennek
termében adja báljait ezen kaszinó; továbbá a mindennemü mesterlegények
és farsang utolján a helybeli speculativ szellemű czigányság.
Fölfelé haladunk most ismét a piacz-utczán. A czegléd-utcza szögletén, a
reform. kis templom előtt ásott artézi kuthoz érünk, mely egész nap el
van foglalva vizet meritő lányok- és férfiakkal. Különösen az esti
órákban állja azt sürü néptömeg körül, s nem egynek kell gyakran
óranegyedekig várakoznia, mig a sor reá kerül, mialatt természetesen
folynak a vastag tréfák, hangos kurjantások és kaczajok, s mindez a kut
körül soha ki nem apadó sárban. Mert a viznek lefolyást nem csináltak, s
a természet ugy segit magán, hogy a száraz földből örök sártengert
képez.
Emlékeztetjük nyájas olvasóinkat, miképen ez utazásunkat nyári szép
délutáni időben kezdtük meg, a nagy erdőből kiindulva. S mig az itt
leirt városrészeket bebarangoltuk, s az illető helyeken elmondók
megjegyzéseinket, az alatt mindig alább szállott a nap az itten
véghetetlenül kiterjedt láthatáron, s a szép délután szép alkonyattá
borult. Az est hirdetői: egy károgó, határtalan varjusereg kering a
város felett, majd leereszkedve a magasabb háztetőkre, majd ismét hangos
suhogással felrepülve; füleinket ködként szemünk előtt lebegő
szunyogsereg dongja körül; a munkások mindenfelől haza térnek; a kofák
összerakják sátraikat, vállokra szedik kathedráikat, és szitanagyságu
fejékeikben lassu lépésekkel haza felé ballagnak. A kath. templom
tornyán megkondul az estharang.
A mint ismét a városházhoz érünk, már csak két betyárt pillantunk meg
előtte, kik talán valami vacsora reményében maradtak itt ekkorig. De már
ők is távozni készülnek. Az idősbik botján feltápászkodik heverő
helyéből; a mellette feküdt bután bámészkodó ripők ösztönszerüleg
utánozza mozdulatait, s a mint az a menésre adja magát, ő is utána
iramlik, s menés közben e párbeszédet hallatják:
„Hol hál kend az éjjel, János bácsi?“
„Hol? Hát a hol szoktam, mikor jó idő van – a tanyán.“
„Megálljon kend, János bácsi, én is kenddel megyek.“
„Siess hát no, hogy az Isten verjen meg.“
És mennek a „tanya“ felé. Az est szép, menjünk mi is utánok e
mysteriosus helyre. A német-utczán végig menvén, kiérünk a városból egy
a péterfiaihoz hasonló farácsozatu kapun, mely mellett és kivül azon fa
és kő sátorok városa terül el, melyben a négy országos vásár vendégei
szoktak összegyülekezni; különben mindig üresen és használatlanul
hevernek e számos boltok. Képzelhetni, mily kinos lehet sáros időben a
városból idáig jutni, hol némely helyen övig kell az embernek a sárban
gázolni.
Kiérünk a szabadba. Embereink jó előre haladtak s egyszerre, mintha
földbe sülyedtek volna, eltünnek szemeink elől. Tovább haladva,
csakhamar oly látomány tünik szemünkbe, melyet csak azért nem irunk le
egész valóságában, minthogy ezt olvasóink gyöngéd érzetének megsértése
nélkül nem tehetnők.
A szőlőkertekbe vivő uton állapodunk meg, s innen balra tekintünk. E
helyen hajdan valószinüleg nagy mélyedés volt, melynek betöltése végett
régi időktől fogva ide hordatik a város egy részéből a trágya, ugy hogy
most e helyen messze nyuló trágyahalmok és völgyek vonulnak el. Ezekben
tanyáznak minden este éjjel azon szerencsétlenek, kiknek nappal néhány
példányát a városház előtt volt alkalmunk látni. Itt, e trágya dohos
rétegeiben ástak magoknak fekhelyet, sőt egész kunyhókat, s e gödrökben
biztositják magokat az idő minden viszontagsága ellen.
Mintegy közepén e trágyamegyének, mélyebben a földben, büzhödt, iszapos,
fekete mocsár terjed el; partján száritott trágyadarabokból rakott
tüznek sürü, büdös füstje gomolyodik, lassan uszva tovább a végtelen
sikon. A tüz rövid lángjait lassu rezgésben tükrözi vissza a barna
mocsár, s körülötte ijesztő rémképekként ülnek a nyomornak ez elhagyott
durva gyermekei, nappal szerzett holmi ennivalót főzögetve vagy
sütögetve. Férfiak, nők és gyermekek ezek, korlátlan köztársaságban, s
arczaikon az inség, zabolátlan szenvedélyek s állati ösztön vad
kifejezései ülnek. Ők az éjet itt töltendik most is, mint máskor, hogy
reggel ismét a városba térjenek nyomorult élelmök fölkeresésére.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

BEFEJEZÉS.
Melyben a jelen utazás bevégeztetik, s elmondatik, hogy Debreczennek
csak csekély, de legnevezetesebb része volt az, melyet beutaztunk. Az
utazási rajz irója egyszersmind szivesen meghivja tisztelt utitársait
szerény lakába – egy szál pipára; az utitársnöktől pedig kénytelen
ezennel fájdalmas bucsuját venni, s nekik tanácsul adni, hogy a
képzeletnek azon ugrásával, melylyel Debreczenben termettek, teremjenek
most ismét egyszerre kedves házi köreikben.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ilyen volt hazánk egyik fővárosa az 1844-dik év nyarán Krisztus urunk
születése után!


EGY VÁROSI IRNOK SZERELME.
(Novella beszély-alakban.)
Látni téged és szeretni
Pillanatnak műve volt.
Tihany ostroma.
Villámlott a zsendicze,
Hozzárugott Böszörmény.
A nép.

ELSŐ FEJEZET.
Mely bizonyos okoknál fogva megelőzi a másodikat, s melyből kitünik,
hogy nagyszerü szenvedélyek gyakran igen szomoru körülmények között
születnek. Hogy pedig azután gyakran igen szomoru kimulással végződnek,
az majd az utolsó fejezetből fog kiviláglani, a mit azonban kár volt
mindjárt itt elárulni. Mandzsur érzelgés kórjelei a városi iródeákon.
A historia, melyet el vagyok mondandó, egyszerü és talán nagyon
mindennapi. Azonban hogyha ezen mindennapiság nem előadásomban, hanem az
általam rajzolandó jellemvonásokban, sziv- és tárgyhelyzetekben
találtatnék, csak az fogna történni, mire törekszem. Én – és e
tekintetben bizonyosan az emberek legnagyobb részével értek egyet –
jobban szeretem a sziv életének közönséges és mindennapi, de épen azért
valóbb és könnyen érdeket, rokonszenvet ébresztő rendes lüktetéseit
látni és hallani, mint olvasni a mesterségesen felizgatott, sátoros
ünnepszerü, rendkivüli szivállapotok leirásait. Egyébiránt bocsánat,
hogy kiindulási szempontot bátorkodtam kimutatni olvasóimnak.
* * *
Egy hónapja lesz körülbelül, hogy Pesten egyik előbbkelő kereskedőnek
fiatal leánya meghalt. A szegény leány szülői házának egyik fiatal távol
rokonára is bizatott a temetési pompa elrendezése, kinek kötelessége
vala, a többi között 12 halottkisérőt összeszerezni. Ily czélból szólitá
ő fel az általa kávéházilag ismert, magyarositott nevü Krajczer Hektor
városi irnokot, lenne egyike azoknak, kik a szerencsétlen kimultat végső
nyughelyére illendően elkisérjék.
Alkalmat veszünk magunknak itt e városi irnok fő jellemvonásait röviden
elmondani. A városi irnok oly emberek közé tartozik, kik legalább is 12
esztendős korukban születtek e világra, azon korban, melyben idvezitőnk
az irástudókkal első izben vitázott; annyi igaz, hogy már csecsemős
korában roppant vén tehetséget bámult benne nagyapja solo, édes apja
feleségestül és az egész sógorság hol párosultan, hol puszta
egyedüliségben. Hektor és ehhez hasonló számtalan keresztnevei mutatják,
hogy mindezek talentomát már akkor is észrevették rajta, mikor a
keresztvizet öntötték lágy fejére, a mely megkeményedvén az idő folytán
s a természet rendje szerint, a benne s a test egyéb részében lappangó
tehetségek nem maradtak kiműveletlenül. Hektor tanult rajzolni, vivni,
uszni, tánczolni, s mivel zongorája nem volt, a hegedűt is nyakravalója
mellé tűzte néha; tanult több olyfélét, a hol olcsó pénzen
hozzájuthatott, a mit Pesten fölnevelkedett s legfeljebb is Budára s
onnan visszautazott fiatal embernek nem tanulni nem szabad, hogy annak
idejében a vidékről betóduló számtalan tolakodó ficzkót elhomályositván,
a fővárosi szépek előtt „mint egy férfi álljon, ércz karokkal győzni a
viszályon.“ Hogy azonban a mi Hektorunk mindezen tanulmányokból csak
igen keveset birt a világnak felmutatni, azt könnyen elhiszszük, ha
megtudjuk, miszerint ő, mióta iskoláit bevégezte s szüleitől különválva
él és lakik, minduntalan irnokoskodik, a mi hat évnél aligha rövidebb
idő, miután ő már a 26-dikba jár.
Krajczer Hektor inkább német, mint magyar; inkább érzelgő, mint
búskomoly természetű; közlékenység kevés van benne, de annál több
fogékonyság, a mi különösen feltünik nők irányában, minthogy alig van