Pákh Albert humoros életképei - 09
Total number of words is 3974
Total number of unique words is 2159
31.8 of words are in the 2000 most common words
43.8 of words are in the 5000 most common words
48.9 of words are in the 8000 most common words
ragadják emberi érzelmeinek pandurjai s azt kiáltják elébe: „Hóó!
megállj! hátra az agarakkal!“ tehet-e arról, ha a szív megfelejtkezik
magáról, a midőn feltalálja
üdvkéjmámorbáj-édenjátszimosolytavaszsugársohajképzelte ideálját!?
Engedelmet, ez németül van gondolva: nem tudom, ha vajon…“
„Értem!“ mondá Ákos ur, s visszagondolt egy pár, 1846-iki csinos nyelvü
magyar versiróra.
„Rövid leszek, nagyságos uram. A Praterben sétáltam. Egy terepély hársfa
lombjai alatt egy nő ült. Kezében hárfahangok, ajkain énekdallamok
nyugovának, majd fellázadva, majd szeliden ömledezve. Nem beszélek
sokat. Oh, szép volt e nő, szép, mint „a harmatcsepp csókja az élet zöld
levelén,“ mint „a kékség lehellete;“ és szivem elkiáltá magát: „repülj
föl, föl a légbe!“ Huszonhat éves voltam… Bocsánat, hány éves ön, uram?“
„Harminczkettő,“ felelé a regényiró, s meg nem foghatá e kérdés
szükségességét.
„Ugy meg fog ön engem érteni; igen, ön ért engem: mert oh, melyik 32
éves ember ne lett volna legalább egyszer életében 26 esztendős!“
„Igazság!“ mondá Ákos ur, pártolni bátorkodván a sipládás vakmerő
állitását.
„A nő, kit megpillanték, a természet izlésének a szó legteljesebb
értelmében becsületére vált. Ott ült ő a hársfa lombjai alatt…!
Hurjainak s ajkainak zenéjére a Prater szabadon legelő őrei közül
mintegy 29 darab körébe csődüle, nyakon bámulván őt és az andalitó
zengzeteket. A többi állatokat, kik körülállák, nem is emlitem. Csak azt
mondom, hogy én is ott állottam. Szellemem jobb része lágy ájulásba
rogyott. Huszonhat éves voltam, uram!“
„Bizony már benőhetett volna akkor feje lágya,“ gondolá Ákos ur, de nem
mondotta szája.
„A hárfamüvésznő megszünt zengedezni; csend lőn; egy távol werkli
hangjai emelgeték csupán a percz ünnepélyét; vadul regényes állapotban
reszketett bennem a fiatal sziv. A hölgy fölemelé szemeit rám, fogytam,
olvadtam, perzselődtem. Nem állhattam ellent, leereszkedém egyik
térdemre melléje.
„Mi a neved, angyalom?“ kérdém először is, és keze szára után nyulék.
„Az enyim?“ kérdé ő, szintén először, s kezembe fekteté kezét.
„Igenis, a tied, oh, a tied…“
„Az én nevem Genoveva Afanazia Thekla,“ mondá ő.
„Fogsz-e engem szerethetni, édes Genovéva Afanázia Theklám?“ kérdém én.
„Tégedet?“ kérdé ő, s rám nézett egy pár szemmel, melyeknek párját,
becsületemre mondom, még az akkori pesti német szinház choristánéi
között sem láttam soha.
„Igenis, engemet!“ állitám én, s melléje ülepedém.
„Foglak,“ mondá ő.
„Igazán? édes Genovéva Af… stb.“
„Bizony Isten, igazán! te kedves, te szelid ábrándozó!“ erősité
Genovéva.
„Végem volt. Szerettük egymást. A hölgy hollófürtei felém fordulának és
sötét árnyat vetének érdekes czitromképemre, szemem szemébe, lelkem
lelkébe tapadt.“
„De hát nemesebb, magasabb vágyai?“ kérdé Ákos ur. (Meg kell jegyeznünk,
hogy Ákos ur a fentebbi eljegyzési vallomásnak a sipládás szájában csak
azért engedett oly szabad folyást, mivel az kétszeresen érdeklé őt, ki
nehány hét mulva szintén össze vala kelendő a literurától visszavonult s
most dusgazdag aradmegyei birtokos, Degré Alajos egyetlen leányával, a
bájos Degré Jolánnal.)
„Oh, én megfeledkezém mindenről – felele savanyu arczczal a
sipládamüvész – felejtém Alemanniát, felejtém magas vágyaimat, és
mindent, mindent: mert ama perczekben elhitetém magammal – miről
magányos óráimban gyakran álmadozám – hogy az ember tulajdonképen csak
arra van teremtve, hogy párját keresse s találja e földön, s vele boldog
egyszerüségben, lágy kenyér és kemény viz társaságában, élje le
hátralévő napjait. De oh, én siralmasan bántam meg fiatal tüzű, s mégis
szamár tettemet!“
„Hogyhogy? szamár…“
„Igen, szamárságomat. Vak szerelmem csakhamar örökre kötött össze
Genovévámmal, ki az ifjuság és kellem mindenható istennőjének tetszett a
hársfa lombjai alatt. Nem akarom önt soká fárasztani beszédemmel.
Fájdalom! elég hamar megtudám, hogy az imádott holló-fürtök ragasztékok,
a piros arczok mázolékok s a gömbölyü tagok pótolékok valának. De össze
valék vele kötve örökre, szöknöm nem lehetett. Csakhamar
paprikajancsi-féle szinpadot nyerék nőm apjától, egy lerchenfeldi
komédiástól, hozományképen. Ehhez kelle nyulnom; éles hangom, bő
olvasottságom, tapasztalásaim és saját számos dolgozataim igen nagy
hasznomra valának e művészetnél. És hires valék Bécs környékének minden
búcsu-ünnepélyén és a Praterben. Végre megvénülvén s ez iparágból
kiszáradván, visszagondoltam hazámra s – 1846 észtermésem szerint itélve
– a művészetnek itteni számtalan, parlagon heverő, mivelő kezekre leső
pusztáira. Werklit szereztem, s egész családommal leérkeztem Pestre,
épen az napon, midőn a – mint hallám – Lisznyai Damó Kálmánt temették
nagy halotti pompával.“
„Igen, ő benne halt ki egyik ősfaj, melynek itt-ott felásott több
csontváza fölött napjainkban oly nagy fejtörésbe kerülő szemlélődéseket
tartának tudósaink, soká nem tudván elhatározni, az emberek mily
osztályához tartozhattak tulajdonképen eleven korukban, miután minden
ily egyes csontvázra ki volt faragva e szó: Universal-genie.
Családjával, mondá ön?“ kérdé tovább visszatérőleg a sipládást.
„Igen, uram, azon hölgy, ki szerény sipládámat kinozza jelenleg az
udvaron, erőtlenül, alig hallhatólag, ez az én Genovévám.“
Ákos ur lenézett az ablakon, s ugy tetszett neki, mintha felöltöztetett
paszulykarót látna egy kis ketrecz elé szurva, mozdulatlanul.
„Ez pedig itten egyetlen örökösöm – folytatá az agg bajnok – sokáig
gyümölcstelen családi élőfa késő és fiatal csemetéje, fiam, Ingomár
Jaromir Mária. Hol is vagy, Maris?“
A sipládás fia ismét aludt és hortyogott, miközben egyik keze, mely
nagyon hozzá volt már szokva apja ölelgetéséhez, ennek tátongó
csizmaszárába enyészett el. Végre megtalálá az apa a fiu gubancs fejét s
bemutatá Ákos urnak.
Mintha biz ő azt már nem látta s meg nem nézte volna azelőtt!
„S minőnek találá ön ujra Pestet?“ kérdé a ház ura.
„Jaj, édes nagyságos uram, másképen áll itt a világ, mint én képzelém.
Nem hiszek szememnek, nem fér a fejembe, a mit látok és hallok.
Hajdankori rokonérzelmü barátimat nevökről sem ismeri senki. Az akkori s
azóta feltünt magyar irók pedig mind Dárius kincseivel birnak; köztök
legelsők – mint hallom – Czakó és Obernyik, kik épen a mult hónapban
vették meg együtt Tolna megye egész határát. A müvészet pedig annyira
haladt ez országban, hogy minden pesti werklis már gőzsipládákat
használ. Én nagyon elmaradtam. Ide érkeztemkor a honi pártolásával
akartam itt magam iránt jó véleményt gerjeszteni, de már a komáromi
várszinház költője, Jókai Móricz (kihez ut közben szintén betértem)
figyelmeztetett, hogy ne bolonduljak, mert az ilyeseken a mai időben már
fen nem akad senki, miután azok számára, kik ezt nem teszik, bizonyos
veres tornyok már ugyis több helyen vannak az országban, miknek hiját
nagyon lehete érezni 1845-ben. Árván maradtam, uram, éltem vége
napjaira… Oh, uram, észkáprázás és szivbolondulás: ezek a fiatal ember
mételyei!“
A sipládás fiának az apja elhallgatott, azután nagyot sohajtott,
felzavará fiát és felkelt ülő helyéből.
Ákos ur tökéletesen ellágyult, de azért mégis némi öntudatlan örömet
érze szivében. Miért is ne érzett volna? Az orvos örül, ha beteg testhez
jut; a regényiró örvend, ha dult lélek tárja fel előtte titkos
történetét.
„Még egyet, polgártárs! Hogy hivják önt?“
„A nevem Joseph Mária Besenstiel, nagy jó uram.“
„Lehetetlen! A név nem egészen ismeretlen előttem, olvastam valahol.
Bizonyos lehet ön benne, hogy ön és neje számára nem sokára helyet
szerzendek valamely aggok intézetében. Fiát illetőleg pedig gondoskodni
fogok, hogy okosabban vezéreltessék a világ szinpadára, mint apja. No
no, ne hálálkodjék ön; meghiszem, meg, hogy áldott egy ember vagyok,
csak ne rohanjon ugy reám, még eltöri kedves pipámat. No ne vinnyogj te
is, Mária. Menjenek, addig is e kevés pénz.“
Mintegy 30 garas lehetett, mit Ákos ur a két szerencsétlennek,
előlegesen, kezébe nyomott. Azután nem tekintve zokogásaikra,
hálarebegéseikre, kitolá az ajtón.
A lépcsőkről egy rebegő szózat hangzott fel: „Az Isten áldja meg a
magyar irókat!“
A sipládás fia elvezeté a sipládás fiának az apját.
Ákos ur pedig nekiült a regényirásnak, és a regényirás szerelmes
gondolatainak ide s tova röpkedése daczára is képzelhetlen gyorsasággal
haladt.
E regényben lesz megirva a jelen ábrány hősének halála is.
FIATAL ÓRIÁS.
(Magyar titok vagyis hazai rejtelem.)
Mi csöpp s mi okos!
Duzsárd.
(Magyar pogány hitrege.)
ELŐJÁTÉK,
mely nem tartozik ugyan szorosan a dologhoz, de mely még sem arra való
egészen, hogy csupán lapot töltsön és honoráriumot szerezzen. Történik
egy hirlapiró szobájában. Nappal.
Nem régen történt, a mit röviden el akarok mondani.
Dél felé járt az idő. Miként ez időben rendesen, ugy akkor is hirlapirói
trónomon, egy becsületes szalma széken ültem, melyről a fővárosi
bérkocsisok, naplopók és tolvajok stb. országának nyilvános ügyeibe
szoktunk beleszólani. Pillanatom iróasztalom zöld posztóján hevert. Nem
akarom ezzel azt mondani, mintha ezen emlitett szalmaság és zöldség
hatással szoknának néha lenni azon előttem fekvő papirszeletre, melyre
tollam fejemnek kiáradó gondolatait egyenkint vezetgeté által.
Kopogást ugyan nem hallottam, azonban egyszerre nagy szelet hajtva
benyilik szobám ajtaja. Ha dicsekedni akarnék, azt mondhatnám, hogy
legényem, a gazember, valami közel eső kocsmával cserélte fel ezuttal
előszobám unalmas magányát; azonban meg vagyok győződve, miképen
legényem ezen vétkes kötelesség-mulasztását ugy sem hinné el senki. A
benyilt ajtón tehát, minden bejelentés nélkül, egy feketén öltözött
szőke uri ember lépe be. A mint belépett, mindjárt gyanitám, hogy vagy
házas, vagy özvegy, vagy pedig még nőtelen ember. Mert oh, a kit az élet
vihara ugy meg korbácsolt, mint engem és fájdalomdus számos „fiatal iró“
barátomat: az nem mindennapi tapintattal bir az emberek belső jellemének
azonnali átpillantásában!
A szőke ur kezében finom nádpálcza, szájában égő fél szivar vala;
egyébiránt csinos fiu volt, s akárki is érdekesnek nevezhette volna, ha
ugy tetszett neki. Magam is első tekintetre azonnal szerencsémnek kezdém
tartani, hogy szerencsém lehete hozzá.
Fölemelkedtem üdvözletére s házi sapkám után nyulék. Tekintetem kérdőleg
fordult feléje.
„Soh’se fáradjon – szóla hozzám – csak tessék élni a kényelemmel: inkább
fölteszem én is kalapomat s folytatom félbeszakasztott szivarozásomat.“
Valami fiatal iró lehet, gondolám.
„Ön el van foglalva – folytatá – nem fogok sokáig alkalmatlankodni.“
„Oh, kérem, tiz sorral több vagy kevesebb, nálunk nem tesz semmit,“
biztatám az ismeretlent.
„Mindegy, rövid leszek,“ szóla határozottan. „Köszönöm, nem ülök le.
Csupán ezen iratokat akarom önnek átadni, melyeket csak azért hoztam el
magam személyesen, hogy teljesen biztos lehessek azok kézrekerülésében.
Egy novella ez, mely egészen a mai kor igényei szerint készült, s azon
modorban, melyet mai beszélyiróink nagy része szintén követni látszik,
de teljesen még egyik sem ért el mind e mai napig. A novella mellé egy
levél van mellékelve. A levelet tessék elolvasni, s a beszélyt átküldeni
Frankenburgnak. Évekig foglalkoztam a külföld szépirodalmával s éltem az
életet, hogy megtudjam: mi az élet? Studiumom gyümölcseit most akarom
legelőször előtálalni. Ugyanazért önre nézve is egészen közönyös annak
tudása: ki s mi vagyok én.“
„Épen nem vagyok kiváncsi,“ gorombáskodám felzavartatásombam.
„Önhöz fordultam kérelmemmel, ki, mint látszik, némi viszonyban van az
emlitett szerkesztővel; ámbár, mint hallom, ön is az insurgensek sorába
lépett.“
„Hová, instálom?“ kérdezém.
„No, azon 10 tagból álló insurrectióba, mely egy ideig nem irand
divatlapokba.“
Valami vén iró lesz, gondolám magamban.
„Ah, elménczség! Ön elménczkedik is?“ kérdezém.
„Szoktam. Tehát ujra kérem önt, hogy e novellát közölje az Életképekben.
A mit erre nézve még el kellene önnek mondanom, azt bővebben
olvashatandja ön a levélben. Isten önnel!“
„Részemről a szerencse!“ kiáltám utána.
Ez után ismét beállott szobámnak normális állapota. Csendesen tovább
akarék irogatni, de meg nem állhatám, hogy belé ne pillantsak a
nagyreményű ismeretlen talentum levelébe. Lelkem is hizott bele, midőn a
következőket olvasám:
„Sok jó napot e sorok olvasójának. Hadd szóljak egy pár szót az olvasó
közönség nevében és érdekében. Iró nem vagyok, a közönséghez tartozám én
is számos esztendeig. Ennélfogva kivánatait, igényeit senki jobban nem
ismeri, mint én. S igazi örömmel látám, hogy mai iróink ezen igényeknek
mindinkább eleget tenni iparkodnak. Tudják ők, hogy holmi
mindennapiságokat, locus communisokat már ma nem szeretünk. Jól teszik,
ha minél több uj és frappant helyzeteket, ha soha nem látott jellemeket
és soha nem hallott dolgokat teremtenek. Bölcsek, hogy erejök utolsó
megfeszitésével is eredetiek akarnak lenni.
„Más időket élünk. Régen másként állott a dolog. Az akkori időben elég
volt egy kis halavány holdvilág, körülötte sötét felhők, melyek alatt
egy illatos liget sürü lombozatában kebelbeli epedő várakozással a rezgő
holdsugarakat szopogatta a szende lány, mig egy közel bokorban részint a
csattogány, de többnyire a sápadt ifju lantolá el szive fájdalmát a
hurok halvány hangjaival; minek utána a harmadik lugos árnyékában
ólálkodó intrikus lepé meg őket sátáni gunykaczajával, s erre azután
egymást követé: a véletlen felsikoltás, elájulás, összerogyás s a
fölébredés alkalmával az ifju bajuszpelyheivel való találkozás, minek
utoljára kölcsönös boldogtalan kivégzés vete rendesen véget, hogy a
kiket az élet ölt halálra, azokat a halál támaszsza boldog életre. Ez ma
csupa merő mindennapiság. A lovagkornak hajdan oly érdekes kalandjai ma
a lovakat is kifárasztanák, annál inkább a mostani finomabb
arszlán-nemzedéket. Csendes házi boldogság otthon az életben ha van is,
unalmas, regényekben ha nincs is, unalmas.
„Érzékeink tompák, viseltebbek; mi nem csoda: mert mi csakugyan vénebbek
vagyunk, mint nagyapáink s nagyanyáink valának, mikor még ők is emberek
voltak. Nekünk kebellázitó hatásos dolgokat kell használnunk. S ne
mondja senki, hogy ez nem a polgárisodás haladását tanusitja. Maholnap
ott leszünk, hogy ha a gyermek azt mondandja anyjának amugy parasztosan:
„Anyám, kenyeret!“ ez esetben nem fog kapni egy morzsát is; de ha igy
kiáltand fel szétborzolt hajszálak fedele alól: „Hah! legjobbika az
eleven édes mamáknak! egy nemével a kilencz napig kőfalba vakolt kebel
érzelmeinek rimánkodom tenéked, hogy az organikus élet legfőbb
tényezőjének, a gyomornak, haragos követelését csillapitsd le egy darab,
oh csak egyetlenegy darab kenyérnek általa!“ akkor a kedvező hatás el
nem fog maradhatni. Azt kérdem, vajon nem méltán-e?
„S akármit beszél és gondol b. Eötvös József, hogy a magyar népnek ily
érzéscsiklandozásokra még szüksége nincs: én azt kiáltom több
rokonérzelmüekkel együtt, hogy van! hogy a magyar közönség is elveszté
immár ama könnyű szerrel is meginditható szűziességét. Hogy szegény a
magyar élet, s kevés benne a felhasználható tárgy és anyag: igaz. De
épen ezért kell költögetnünk szabadon, minden tartózkodás nélkül
szinpadokat, és teremtgetnünk bele annyi exotikus személyt, a mennyit
csak megbirunk. Az igazsághoz és valószinűséghez nekünk minél kevesebb
közünk van. Tessék megolvasni novellámat. Ezen novellában…“
Az óra ütött, a piszkos szedőgyerek sürgető megjelenésétől rettegtem.
Tovább nem olvashattam az érdekes levelet, ámbár még alig olvastam el
felét. Hirlapi czikkem után kelle látnom, mely halasztást nem szenvedhet
soha. Élvezettől fosztám meg e félbenszakasztás által olvasóimat, de
hiszen beküldtem a novellát az Életképekhez. S a kárpótlást kereső
közönségnek csak azt mondom:
„Tessék hát megolvasni azt az eredeti uj és frappant novellát!“
I. ALAGUT.
Szende mérgek bősz bájában
A sziv üdve zordonul.
Vihary.
18** évi május 13-án d. e. 11 órakor a budai két águ tunnel egyik ágában
egy himnemü, de szerfelett kurta emberi alak futkos fel s alá, repkedő
frakkszárnyakkal, lobogó nyakravalóval, szétrepedt keztyűkkel, melyeknek
egyikével egy divatos nádbotot tól maga előtt, a mely pedig, vastagságát
illetőleg, beillenék buzogánynak akármely nagykoru orangutang öt körme
közé.
Csizmája sarkán nagy ezüst sarkantyu fehérlik. (Nem az orangutang, hanem
a kis ember csizmáján.)
Ugyanazon időben a budai tunnel másik ágában egy tehetsége szerint
nagyra nőtt nőszemély haladt rohanva, fonatlan hajszálakkal, összefont
kezekkel és suhogó ruhanemüekben. Szólni nem szól, csak megy, röpül,
miként az öntudatlan förgeteg, zúgva, suhogva szótlanul.
Keztyűje tövén egy nagy karperecz sárgul.
Mindkettőnek szeme remegve mered minden utjában eső tárgyra, mintha
valamit keresnének.
Sőt ugy látszik, mintha egymást keresnék, egymást kergetnék, csakhogy
mindenik külön ágában az alagutnak, ugyanazon egy irányban.
Ki tudja, mi vad szenvedélyek csatáznak e két ismeretlen kebel
érzelemországában? ki tudja, mily szilaj mennykő csapott le sziveik
kinyuló villámfogójába? ki tudja? szóljon.
Nem szól senki.
A sötét alagut fényesen ki van világitva száz meg száz légszeszlámpa
által. Valódi tündérország a boltozatos tunnel ezernyi csillagaival s a
viszfénytől ragyogó lovak-, emberek-, szekerek-, targonczákkal. De ki ne
ismerné e gyönyörü és fölséges müvét a budapesti teremtő észnek?
A tunnel nincs még készen. Nem tesz semmit, tervben már megvan.
II. ELSŐ SZERELEM.
Van egy faja az embereknek, mely nemével a könnyelműségnek veti magát az
élet zajongó örömeinek karjaiba.
Legujabb tulipánnyelvü fölfedezése egy magyar divatlapi beszélyirónak.
Néhány nappal a történtek előtt Budapest „Pest“ nevezetü részének váczi
utczájában s ennek egyik két vagy legfölebb három emeletes házában s e
ház egyik csinosan parquettezett szobájában egy nő ült egyedül, némán.
Szótlanságából azt lehetne következtetni, hogy gondolkodik; annyi
bizonyos, hogy ha beszél, ezt tenni rendesen nem szokta. Mert a nő nem
finom, sem fiatal, sem szép. Micsoda hát? Szende, köpczös,
tenyeres-talpas, elragadó.
Ölében egy ¼ □ ölnyi terjedelmü ficzkót tart, ki emlőin csüggve vagy
reggeliz, vagy ebédel; nem tudom bizonyosan, hány órakor szokott
fölkelni.
A rövid fiatal embernek egyszerre megállt az esze, vagy ellenkezőleg
talán épen a szopás theoriáján töré fejét. Mert e fejből kiereszté a
szopókát s a nő öléből epedő pillanatokkal neki fordul a nő képének,
elkiáltván magát:
„Anyám!“
Szavára szótlan csend viszhangja dördüle.
Oh, ha tudta volna a boldogtalan, hogy a kire ugy rárivalt, nem anyja,
hanem csak dajkája! Mert oh, neki talán soha sem volt édes anyja!
„Oh anyám!“ sikoltá még jobban az ismeretlen ur. És megjött a válasz.
„Ugyan ne ordits már no. Mi kell, Jankó?“
„Kikérem, anyám, Béla a nevem, Rodonyai Béla.“
A nő csintalanul, titkot rejtőleg mosolygott s e gunyszavakat sugá be
magába: „Komisz Babszem Jancsi!“ A fiuból egyszerre kitört a lelkesedés.
„Anyám! szerelmes vagyok!“
„Juj! irgalmatos Isten, el ne hagyj! Ha ha ha!“
Egy éles felsikoltás s egy rekedt nevetés, és a dajka kapta magát s a
gót izlésü oldalajtón megszökött. Mielőtt azonban megszökött volna,
elébb kiejtette öléből a kis szerelemvallót, a ki macska indulatával
szerencsésen talpra esett. Leérvén a földre, megállott, mint a kőszál, s
mintha ki lett volna esztergályozva, ugy állott meg pólyájában, melyből
csak apró lábai s óriási feje kukkantanak elő. Azután mérges boszura
gyuladt arczczal utána nézett a szökött „anyának“ (oh, mert ő mindig
ezen hiedelemben volt!) s mennydörgő hangon ezt rikácsolá:
„Tehát igy vagyunk? (A fej megáll, a szemek sétálni járnak a szobában
fel s alá.) Tehát ti nem hisztek, gunyolódtok? (A falak nem mozdulnak,
pedig kivülök nincs senki a szobában, a ki mozdulhasson.) Oh nyomorult
törpe emberiség!“ (Az iróniának éles hangja rögtön kettémetszi pólyája
köteléket, ugy hogy az lehámlik róla, s a fiatal ur egészen hasonlita az
Ámorhoz, mint azt a halhatatlan rómaiak mythologiája ábrázolá.)
S ekkor büszke önérzettel lábujhegyre állott, hogy nagyobbnak lássék,
azután ezen öntudat boldogitó érzetében végig akarta simitani fejének
barna üstökét, mit azonban két okból nem tehetett: először mivel keze be
volt pólyázva; másodszor, mert átalában véve fejének még semmiféle
üstöke nem volt. Megszégyenülve e kudarcz által, lábával toppanta egyet
s feje hármat bólintott utána.
„Nem hisztek? – folytatá s csaknem köpködött szavainak keserüségétől –
nem? Ha ha ha ha! De jól van! Majd meg fogom én mutatni, hogy ki vagyok.
Igen! ti gyermeknek néztek, ti kinevettek, s én már gyakran kérdezém
kinaimban, vajon vak-e az a gondviselés, mely igy sujt büntelent? S
pedig ki vagyok én? Nem vagyok-e én az ős Rodonyai-család ivadéka? s nem
nekem kell-e jószágaim kezelését immár átvállalnom? vagy talán… oh
talán… (az ős család ivadéka megáll, szeme a padolatba furódik s fejében
forrni kezd, hogy szinte füstöl) vagy oh talán, oh ki fogja földeriteni
homályos sejtelmeimet? Isten! ne tégy őrültté! Hah! (Meg kell jegyeznem,
hogy ezen ivadék rendkivül liptói kiejtéssel beszélé a magyar nyelvet.)
De nem, az nem lehet, nem lehet, mondom. És van-e, kérdem, nagyobb
zsarnok a polgári társaságnál és országgyülésnél, mely holmi haszontalan
nagykorusági törvényeket volt elég kába teremteni s életbe léptetni? De
megyek, megyek, s meg fogom mutatni a világnak, hogy e gyöngéd kor,
melyet Isten átkul mére reám, nem gátoland mindazon nagy dolgok
véghezvitelében, melyekkel eddig csak hosszura nőtt emberek szoktak vala
hetvenkedni. És te Isten sujtoló karoddal! (A beállott szü netben Erkel
hattyudalát dudolja ritka bariton hangjával.) Igen, megyek. Oh Irrrmáám
jö-vök! – Bajuszt ide és parókát! – Hé toilette!“
Csengetyűt keresett most, de nem talált, minthogy nem látott fel az
asztalig s az asztalon tulajdonképen nem is volt csengetyű. Csöngetés
helyett kiabált tehát s inasait egyenkint szólitá be nevöknél.
„Ragout!“ s az egyik mellékajtón azonnal belépett egy inas szerepét
játszó franczia escaloppe. „Les culottes! Oh beléd rejtem minden
bizalmamat!“ szólott az ur, s beszélt kétfelé, mint Bánkbán, mikor
Tiborczczal találkozik és fájdalmával.
„Oui, monsieur!“ S ott termett a nadrág.
„Farcimen!“ S más ajtón egy felvidéki lépe be czifra libériában.
„Calceos! Te vagy alakja egész földi létemnek!“
„Ad servitia, domine spectabilis!“ A csizma is ott volt.
„Pudding!“ S egy frakkba öltözött beefsteak csoszogott be. „The
waistcoat! Te fogod megőrizni keblemet!“
„Yes, mylord!“ S ott termett a mellény.
„Makaroni!“ S egy sujtásos szalámi hajlongott befelé. „Il fracco! Te
lebegsz körül ünnepélyes óráimban!“
„Si, signor!“ S ott volt a frakk is.
„Brinza!“ S belódult egy hazai drótosból készült libéria-töltelék. „Daj
szem hantusku! Te övezed körül éltem árboczát!“
„Naráz, pán velkomozsni!“ S a nyakkendő sem hiányzott.
„Schmarn!“ S dreischrittban betipegett egy rántott csirke. „Den Hut! Te
takarod el legnagyobb hiányaimat!“
„Ja,’rr Gnaden!“ S megjött a kürtőkalap is.
„Gaján Appel!“ (Azt akarta mondani: Kaján Abel; de ő hautevoléesága nem
a legtisztább magyarsággal szokott élni.)
„Parancs!“
„Ne bolonduljon kend annyira, hanem tegye el kend a schlafrokkomat, s
hozza el kend a mi még hibázik.“
„Értem, tens uram!“
S minden ugy történt. Az utólszor megjelent egyéniség fölkapta a pólyát
s eltevé valahová, reá rakván egyszersmind urára a többi meg nem
nevezett ruhadarabokat.
Olvasóim már eddig átlátták, miszerint a fiatal óriásnak az volt
sajátságos rendszere, hogy mindenféle nemzetü inasokat tartott, s
mindenikkel saját nyelvén beszélt. Amolyan privát passio: kinek mi köze
hozzá?
Rodonyai Béla, igy nevezzük őt mi is, mig az álarczot le nem rántandja
képéről a sors, tökéletesen felkészült.
„Halloh!“ szólának ajkai, s mind a 10 mellékajtón egy tempóban inasfejek
termettek.
„Kocsi nem kell. Gyalog megyek ki. Megyek. Oh Irmám, repülök!“
Hanem ezt nem mondta ki amugy közönséges nyelvbeli kimondással, hanem a
világ „egyetemes nyelvén“, a zene bájhangjain adá elő, azaz: csak
énekelt bizonyos hangokat, s mind a 10 legény azonnal megérté s
visszavonult.
Egy pár perczig mindinkább elhaló lépteket hallunk a termeken,
mindaddig, mig a hallgatást megunjuk s eltávozunk. Azután rögtön üres
lesz a szoba. Lassankint elsötétedik s a hold belöveli arany sugarait a
szobák ablakain.
A Pudding nevü angol inas kijön az üres uri szobába s a legkényelmesebb
pamlagra dőlve, csakhamar az álmok országában hortyogva andalog. A többi
kamarából marseillaise, zsobrinóta, pozabucski, makao, ferbli és
pofhangok hallhatók. Urokat várják. De az soká nem jön.
Ki tudja, visszahozza-e őt még valaha a sors? Igen, mert a fiatal óriás
lépéseit is a sors kormányozza!
III. VÉRSZOPÓ BARCSÁK.
Ne marj, gyötrelem, ne harapj oly fogakkal, mit ezredév bűne sem
érdemel.
Gróf Táray Béla.
Este van a faluban Pesten.
Egy özvegy grófné szobájában vagyunk, kinek neve Eszter.
A butorozás keleti fényüzéssel párosult. A szobában, melybe lépünk, 10
pamlag van, 6 zongora, 13 asztal, 59 szék, nagyobbrészint egymás
tetejébe rakva, hogy a benne levő személyek is elférhessenek egy kissé.
Pedig az egyik asztalnál a ház asszonya ül. Előtte légszeszmécs és tárt
biblia, kezében feszület, két válla közt halálfej sátáni mosolylyal.
Üres szemgödreivel nagyokat pillant időszakonkint a közel pamlagon ülő
párra.
Irma ült ott és Béla egymás mellett, boldogan, miként a teremtés
hajnalán az első pár. A hölgy épen 28-ik tavaszát élé csendes tiszta
életének, s a fiu is átuszta már – mint tudjuk – legalább is 18-ik
hónapját élete „hullámhabjainak.“
A társalgási tón a lehető legfrancziásabb vala közöttök.
„Irmám! – szóla Béla ur, mikoron letelepedék – én az élet tengerén
szenvedett mai napi kinos hajótörésem után a te csendes-édes kikötődbe
tértem vissza.“
„Kötőmbe? – kérdé nem csekély nehezteléssel a bájos Irma. – Ne
sértegessen Béla ur; én nem viselek kötőt, szobaleányom visel kötőt;
majd ha egyszer főkötő alá teremtett: akkor kötődjék és kössön ki én
velem, tudja?“
„Oh, te szellemdus, szójátékos kis liba, eszem azt a kis májadat! kiálta
fel elragadtatásában Béla. Nono, ne fordulj el tőlem oly haragosan.
Milyen jól áll rajtad az a sárga ruha!“
„Ugy-e, Béla ur? Magam is azt tartom – felelé Irma rögtön
kiengesztelődve – de én francziául is tudok ám! Ah, zsö vu-z-ém dötu mon
kőr, món sér Béla! Tudja-e ön, mi ez?“ kérdé csintalan mosolylyal a
hölgy.
„Nem tudom, de nem is akarom tudni, mert ugatni nem szeretek“, igy
válaszolt a komoly férfiu, végig simogatva ideális bajuszát s összeverve
sarkantyuit.
Irma meg volt nyugasztalva, és könnyelmüsége felett nagyszerüen
elpirult.
„Egy kérdést hozzád, Irmám. Azt mondják, hogy én iszonyu fiatal és kis
ember vagyok. Oh, mondd – remegve kérdem – mondd, igaz-e ez?“
„Hah! – kiálta fel Irma, s haja azonnal szétzilálva futott le feje
tetejéről – és lett volna ember, annyira vakmerő? Nem, az nem lehetett
ember, az a rágalomnak megtestesült sántitó ördöge volt. De oh,
szerelmem felfutó repkényének égi karója! kérdelek: volt-e valaha nagy
férfiu az ég alatt, kit az irigység és rágalom kaján pápaszemei aprónak
ne néztek volna? volt-e?“
„Nem volt. Igazad van, s vigasztalásod édeni szavai mézcseppeket
hintenek szivemnek öröméhes barázdáiba. Oh, hölgy! az Isten gyönyörül
teremte tégedet!“
S ekkor ölbe kapá Irma Béla urat és eltakará ajkainak szegélyével, de
nem egészen. Forró csókok zamatja ragyogott ajkaiknak koránybiborán.
Mert „oh, vagynak csolkok,“ melyek „egy nemével“ a koránybibornak
szeretnek ragyogni az élet varangyos utainak sötétlő ajakbimbóin.
Az óra tizenhármat vert. Gyakorta lehet látni az életben ily
tüneményeket olyatén óráknál, melyek az órás müvész ujjai alá
sovárognak.
megállj! hátra az agarakkal!“ tehet-e arról, ha a szív megfelejtkezik
magáról, a midőn feltalálja
üdvkéjmámorbáj-édenjátszimosolytavaszsugársohajképzelte ideálját!?
Engedelmet, ez németül van gondolva: nem tudom, ha vajon…“
„Értem!“ mondá Ákos ur, s visszagondolt egy pár, 1846-iki csinos nyelvü
magyar versiróra.
„Rövid leszek, nagyságos uram. A Praterben sétáltam. Egy terepély hársfa
lombjai alatt egy nő ült. Kezében hárfahangok, ajkain énekdallamok
nyugovának, majd fellázadva, majd szeliden ömledezve. Nem beszélek
sokat. Oh, szép volt e nő, szép, mint „a harmatcsepp csókja az élet zöld
levelén,“ mint „a kékség lehellete;“ és szivem elkiáltá magát: „repülj
föl, föl a légbe!“ Huszonhat éves voltam… Bocsánat, hány éves ön, uram?“
„Harminczkettő,“ felelé a regényiró, s meg nem foghatá e kérdés
szükségességét.
„Ugy meg fog ön engem érteni; igen, ön ért engem: mert oh, melyik 32
éves ember ne lett volna legalább egyszer életében 26 esztendős!“
„Igazság!“ mondá Ákos ur, pártolni bátorkodván a sipládás vakmerő
állitását.
„A nő, kit megpillanték, a természet izlésének a szó legteljesebb
értelmében becsületére vált. Ott ült ő a hársfa lombjai alatt…!
Hurjainak s ajkainak zenéjére a Prater szabadon legelő őrei közül
mintegy 29 darab körébe csődüle, nyakon bámulván őt és az andalitó
zengzeteket. A többi állatokat, kik körülállák, nem is emlitem. Csak azt
mondom, hogy én is ott állottam. Szellemem jobb része lágy ájulásba
rogyott. Huszonhat éves voltam, uram!“
„Bizony már benőhetett volna akkor feje lágya,“ gondolá Ákos ur, de nem
mondotta szája.
„A hárfamüvésznő megszünt zengedezni; csend lőn; egy távol werkli
hangjai emelgeték csupán a percz ünnepélyét; vadul regényes állapotban
reszketett bennem a fiatal sziv. A hölgy fölemelé szemeit rám, fogytam,
olvadtam, perzselődtem. Nem állhattam ellent, leereszkedém egyik
térdemre melléje.
„Mi a neved, angyalom?“ kérdém először is, és keze szára után nyulék.
„Az enyim?“ kérdé ő, szintén először, s kezembe fekteté kezét.
„Igenis, a tied, oh, a tied…“
„Az én nevem Genoveva Afanazia Thekla,“ mondá ő.
„Fogsz-e engem szerethetni, édes Genovéva Afanázia Theklám?“ kérdém én.
„Tégedet?“ kérdé ő, s rám nézett egy pár szemmel, melyeknek párját,
becsületemre mondom, még az akkori pesti német szinház choristánéi
között sem láttam soha.
„Igenis, engemet!“ állitám én, s melléje ülepedém.
„Foglak,“ mondá ő.
„Igazán? édes Genovéva Af… stb.“
„Bizony Isten, igazán! te kedves, te szelid ábrándozó!“ erősité
Genovéva.
„Végem volt. Szerettük egymást. A hölgy hollófürtei felém fordulának és
sötét árnyat vetének érdekes czitromképemre, szemem szemébe, lelkem
lelkébe tapadt.“
„De hát nemesebb, magasabb vágyai?“ kérdé Ákos ur. (Meg kell jegyeznünk,
hogy Ákos ur a fentebbi eljegyzési vallomásnak a sipládás szájában csak
azért engedett oly szabad folyást, mivel az kétszeresen érdeklé őt, ki
nehány hét mulva szintén össze vala kelendő a literurától visszavonult s
most dusgazdag aradmegyei birtokos, Degré Alajos egyetlen leányával, a
bájos Degré Jolánnal.)
„Oh, én megfeledkezém mindenről – felele savanyu arczczal a
sipládamüvész – felejtém Alemanniát, felejtém magas vágyaimat, és
mindent, mindent: mert ama perczekben elhitetém magammal – miről
magányos óráimban gyakran álmadozám – hogy az ember tulajdonképen csak
arra van teremtve, hogy párját keresse s találja e földön, s vele boldog
egyszerüségben, lágy kenyér és kemény viz társaságában, élje le
hátralévő napjait. De oh, én siralmasan bántam meg fiatal tüzű, s mégis
szamár tettemet!“
„Hogyhogy? szamár…“
„Igen, szamárságomat. Vak szerelmem csakhamar örökre kötött össze
Genovévámmal, ki az ifjuság és kellem mindenható istennőjének tetszett a
hársfa lombjai alatt. Nem akarom önt soká fárasztani beszédemmel.
Fájdalom! elég hamar megtudám, hogy az imádott holló-fürtök ragasztékok,
a piros arczok mázolékok s a gömbölyü tagok pótolékok valának. De össze
valék vele kötve örökre, szöknöm nem lehetett. Csakhamar
paprikajancsi-féle szinpadot nyerék nőm apjától, egy lerchenfeldi
komédiástól, hozományképen. Ehhez kelle nyulnom; éles hangom, bő
olvasottságom, tapasztalásaim és saját számos dolgozataim igen nagy
hasznomra valának e művészetnél. És hires valék Bécs környékének minden
búcsu-ünnepélyén és a Praterben. Végre megvénülvén s ez iparágból
kiszáradván, visszagondoltam hazámra s – 1846 észtermésem szerint itélve
– a művészetnek itteni számtalan, parlagon heverő, mivelő kezekre leső
pusztáira. Werklit szereztem, s egész családommal leérkeztem Pestre,
épen az napon, midőn a – mint hallám – Lisznyai Damó Kálmánt temették
nagy halotti pompával.“
„Igen, ő benne halt ki egyik ősfaj, melynek itt-ott felásott több
csontváza fölött napjainkban oly nagy fejtörésbe kerülő szemlélődéseket
tartának tudósaink, soká nem tudván elhatározni, az emberek mily
osztályához tartozhattak tulajdonképen eleven korukban, miután minden
ily egyes csontvázra ki volt faragva e szó: Universal-genie.
Családjával, mondá ön?“ kérdé tovább visszatérőleg a sipládást.
„Igen, uram, azon hölgy, ki szerény sipládámat kinozza jelenleg az
udvaron, erőtlenül, alig hallhatólag, ez az én Genovévám.“
Ákos ur lenézett az ablakon, s ugy tetszett neki, mintha felöltöztetett
paszulykarót látna egy kis ketrecz elé szurva, mozdulatlanul.
„Ez pedig itten egyetlen örökösöm – folytatá az agg bajnok – sokáig
gyümölcstelen családi élőfa késő és fiatal csemetéje, fiam, Ingomár
Jaromir Mária. Hol is vagy, Maris?“
A sipládás fia ismét aludt és hortyogott, miközben egyik keze, mely
nagyon hozzá volt már szokva apja ölelgetéséhez, ennek tátongó
csizmaszárába enyészett el. Végre megtalálá az apa a fiu gubancs fejét s
bemutatá Ákos urnak.
Mintha biz ő azt már nem látta s meg nem nézte volna azelőtt!
„S minőnek találá ön ujra Pestet?“ kérdé a ház ura.
„Jaj, édes nagyságos uram, másképen áll itt a világ, mint én képzelém.
Nem hiszek szememnek, nem fér a fejembe, a mit látok és hallok.
Hajdankori rokonérzelmü barátimat nevökről sem ismeri senki. Az akkori s
azóta feltünt magyar irók pedig mind Dárius kincseivel birnak; köztök
legelsők – mint hallom – Czakó és Obernyik, kik épen a mult hónapban
vették meg együtt Tolna megye egész határát. A müvészet pedig annyira
haladt ez országban, hogy minden pesti werklis már gőzsipládákat
használ. Én nagyon elmaradtam. Ide érkeztemkor a honi pártolásával
akartam itt magam iránt jó véleményt gerjeszteni, de már a komáromi
várszinház költője, Jókai Móricz (kihez ut közben szintén betértem)
figyelmeztetett, hogy ne bolonduljak, mert az ilyeseken a mai időben már
fen nem akad senki, miután azok számára, kik ezt nem teszik, bizonyos
veres tornyok már ugyis több helyen vannak az országban, miknek hiját
nagyon lehete érezni 1845-ben. Árván maradtam, uram, éltem vége
napjaira… Oh, uram, észkáprázás és szivbolondulás: ezek a fiatal ember
mételyei!“
A sipládás fiának az apja elhallgatott, azután nagyot sohajtott,
felzavará fiát és felkelt ülő helyéből.
Ákos ur tökéletesen ellágyult, de azért mégis némi öntudatlan örömet
érze szivében. Miért is ne érzett volna? Az orvos örül, ha beteg testhez
jut; a regényiró örvend, ha dult lélek tárja fel előtte titkos
történetét.
„Még egyet, polgártárs! Hogy hivják önt?“
„A nevem Joseph Mária Besenstiel, nagy jó uram.“
„Lehetetlen! A név nem egészen ismeretlen előttem, olvastam valahol.
Bizonyos lehet ön benne, hogy ön és neje számára nem sokára helyet
szerzendek valamely aggok intézetében. Fiát illetőleg pedig gondoskodni
fogok, hogy okosabban vezéreltessék a világ szinpadára, mint apja. No
no, ne hálálkodjék ön; meghiszem, meg, hogy áldott egy ember vagyok,
csak ne rohanjon ugy reám, még eltöri kedves pipámat. No ne vinnyogj te
is, Mária. Menjenek, addig is e kevés pénz.“
Mintegy 30 garas lehetett, mit Ákos ur a két szerencsétlennek,
előlegesen, kezébe nyomott. Azután nem tekintve zokogásaikra,
hálarebegéseikre, kitolá az ajtón.
A lépcsőkről egy rebegő szózat hangzott fel: „Az Isten áldja meg a
magyar irókat!“
A sipládás fia elvezeté a sipládás fiának az apját.
Ákos ur pedig nekiült a regényirásnak, és a regényirás szerelmes
gondolatainak ide s tova röpkedése daczára is képzelhetlen gyorsasággal
haladt.
E regényben lesz megirva a jelen ábrány hősének halála is.
FIATAL ÓRIÁS.
(Magyar titok vagyis hazai rejtelem.)
Mi csöpp s mi okos!
Duzsárd.
(Magyar pogány hitrege.)
ELŐJÁTÉK,
mely nem tartozik ugyan szorosan a dologhoz, de mely még sem arra való
egészen, hogy csupán lapot töltsön és honoráriumot szerezzen. Történik
egy hirlapiró szobájában. Nappal.
Nem régen történt, a mit röviden el akarok mondani.
Dél felé járt az idő. Miként ez időben rendesen, ugy akkor is hirlapirói
trónomon, egy becsületes szalma széken ültem, melyről a fővárosi
bérkocsisok, naplopók és tolvajok stb. országának nyilvános ügyeibe
szoktunk beleszólani. Pillanatom iróasztalom zöld posztóján hevert. Nem
akarom ezzel azt mondani, mintha ezen emlitett szalmaság és zöldség
hatással szoknának néha lenni azon előttem fekvő papirszeletre, melyre
tollam fejemnek kiáradó gondolatait egyenkint vezetgeté által.
Kopogást ugyan nem hallottam, azonban egyszerre nagy szelet hajtva
benyilik szobám ajtaja. Ha dicsekedni akarnék, azt mondhatnám, hogy
legényem, a gazember, valami közel eső kocsmával cserélte fel ezuttal
előszobám unalmas magányát; azonban meg vagyok győződve, miképen
legényem ezen vétkes kötelesség-mulasztását ugy sem hinné el senki. A
benyilt ajtón tehát, minden bejelentés nélkül, egy feketén öltözött
szőke uri ember lépe be. A mint belépett, mindjárt gyanitám, hogy vagy
házas, vagy özvegy, vagy pedig még nőtelen ember. Mert oh, a kit az élet
vihara ugy meg korbácsolt, mint engem és fájdalomdus számos „fiatal iró“
barátomat: az nem mindennapi tapintattal bir az emberek belső jellemének
azonnali átpillantásában!
A szőke ur kezében finom nádpálcza, szájában égő fél szivar vala;
egyébiránt csinos fiu volt, s akárki is érdekesnek nevezhette volna, ha
ugy tetszett neki. Magam is első tekintetre azonnal szerencsémnek kezdém
tartani, hogy szerencsém lehete hozzá.
Fölemelkedtem üdvözletére s házi sapkám után nyulék. Tekintetem kérdőleg
fordult feléje.
„Soh’se fáradjon – szóla hozzám – csak tessék élni a kényelemmel: inkább
fölteszem én is kalapomat s folytatom félbeszakasztott szivarozásomat.“
Valami fiatal iró lehet, gondolám.
„Ön el van foglalva – folytatá – nem fogok sokáig alkalmatlankodni.“
„Oh, kérem, tiz sorral több vagy kevesebb, nálunk nem tesz semmit,“
biztatám az ismeretlent.
„Mindegy, rövid leszek,“ szóla határozottan. „Köszönöm, nem ülök le.
Csupán ezen iratokat akarom önnek átadni, melyeket csak azért hoztam el
magam személyesen, hogy teljesen biztos lehessek azok kézrekerülésében.
Egy novella ez, mely egészen a mai kor igényei szerint készült, s azon
modorban, melyet mai beszélyiróink nagy része szintén követni látszik,
de teljesen még egyik sem ért el mind e mai napig. A novella mellé egy
levél van mellékelve. A levelet tessék elolvasni, s a beszélyt átküldeni
Frankenburgnak. Évekig foglalkoztam a külföld szépirodalmával s éltem az
életet, hogy megtudjam: mi az élet? Studiumom gyümölcseit most akarom
legelőször előtálalni. Ugyanazért önre nézve is egészen közönyös annak
tudása: ki s mi vagyok én.“
„Épen nem vagyok kiváncsi,“ gorombáskodám felzavartatásombam.
„Önhöz fordultam kérelmemmel, ki, mint látszik, némi viszonyban van az
emlitett szerkesztővel; ámbár, mint hallom, ön is az insurgensek sorába
lépett.“
„Hová, instálom?“ kérdezém.
„No, azon 10 tagból álló insurrectióba, mely egy ideig nem irand
divatlapokba.“
Valami vén iró lesz, gondolám magamban.
„Ah, elménczség! Ön elménczkedik is?“ kérdezém.
„Szoktam. Tehát ujra kérem önt, hogy e novellát közölje az Életképekben.
A mit erre nézve még el kellene önnek mondanom, azt bővebben
olvashatandja ön a levélben. Isten önnel!“
„Részemről a szerencse!“ kiáltám utána.
Ez után ismét beállott szobámnak normális állapota. Csendesen tovább
akarék irogatni, de meg nem állhatám, hogy belé ne pillantsak a
nagyreményű ismeretlen talentum levelébe. Lelkem is hizott bele, midőn a
következőket olvasám:
„Sok jó napot e sorok olvasójának. Hadd szóljak egy pár szót az olvasó
közönség nevében és érdekében. Iró nem vagyok, a közönséghez tartozám én
is számos esztendeig. Ennélfogva kivánatait, igényeit senki jobban nem
ismeri, mint én. S igazi örömmel látám, hogy mai iróink ezen igényeknek
mindinkább eleget tenni iparkodnak. Tudják ők, hogy holmi
mindennapiságokat, locus communisokat már ma nem szeretünk. Jól teszik,
ha minél több uj és frappant helyzeteket, ha soha nem látott jellemeket
és soha nem hallott dolgokat teremtenek. Bölcsek, hogy erejök utolsó
megfeszitésével is eredetiek akarnak lenni.
„Más időket élünk. Régen másként állott a dolog. Az akkori időben elég
volt egy kis halavány holdvilág, körülötte sötét felhők, melyek alatt
egy illatos liget sürü lombozatában kebelbeli epedő várakozással a rezgő
holdsugarakat szopogatta a szende lány, mig egy közel bokorban részint a
csattogány, de többnyire a sápadt ifju lantolá el szive fájdalmát a
hurok halvány hangjaival; minek utána a harmadik lugos árnyékában
ólálkodó intrikus lepé meg őket sátáni gunykaczajával, s erre azután
egymást követé: a véletlen felsikoltás, elájulás, összerogyás s a
fölébredés alkalmával az ifju bajuszpelyheivel való találkozás, minek
utoljára kölcsönös boldogtalan kivégzés vete rendesen véget, hogy a
kiket az élet ölt halálra, azokat a halál támaszsza boldog életre. Ez ma
csupa merő mindennapiság. A lovagkornak hajdan oly érdekes kalandjai ma
a lovakat is kifárasztanák, annál inkább a mostani finomabb
arszlán-nemzedéket. Csendes házi boldogság otthon az életben ha van is,
unalmas, regényekben ha nincs is, unalmas.
„Érzékeink tompák, viseltebbek; mi nem csoda: mert mi csakugyan vénebbek
vagyunk, mint nagyapáink s nagyanyáink valának, mikor még ők is emberek
voltak. Nekünk kebellázitó hatásos dolgokat kell használnunk. S ne
mondja senki, hogy ez nem a polgárisodás haladását tanusitja. Maholnap
ott leszünk, hogy ha a gyermek azt mondandja anyjának amugy parasztosan:
„Anyám, kenyeret!“ ez esetben nem fog kapni egy morzsát is; de ha igy
kiáltand fel szétborzolt hajszálak fedele alól: „Hah! legjobbika az
eleven édes mamáknak! egy nemével a kilencz napig kőfalba vakolt kebel
érzelmeinek rimánkodom tenéked, hogy az organikus élet legfőbb
tényezőjének, a gyomornak, haragos követelését csillapitsd le egy darab,
oh csak egyetlenegy darab kenyérnek általa!“ akkor a kedvező hatás el
nem fog maradhatni. Azt kérdem, vajon nem méltán-e?
„S akármit beszél és gondol b. Eötvös József, hogy a magyar népnek ily
érzéscsiklandozásokra még szüksége nincs: én azt kiáltom több
rokonérzelmüekkel együtt, hogy van! hogy a magyar közönség is elveszté
immár ama könnyű szerrel is meginditható szűziességét. Hogy szegény a
magyar élet, s kevés benne a felhasználható tárgy és anyag: igaz. De
épen ezért kell költögetnünk szabadon, minden tartózkodás nélkül
szinpadokat, és teremtgetnünk bele annyi exotikus személyt, a mennyit
csak megbirunk. Az igazsághoz és valószinűséghez nekünk minél kevesebb
közünk van. Tessék megolvasni novellámat. Ezen novellában…“
Az óra ütött, a piszkos szedőgyerek sürgető megjelenésétől rettegtem.
Tovább nem olvashattam az érdekes levelet, ámbár még alig olvastam el
felét. Hirlapi czikkem után kelle látnom, mely halasztást nem szenvedhet
soha. Élvezettől fosztám meg e félbenszakasztás által olvasóimat, de
hiszen beküldtem a novellát az Életképekhez. S a kárpótlást kereső
közönségnek csak azt mondom:
„Tessék hát megolvasni azt az eredeti uj és frappant novellát!“
I. ALAGUT.
Szende mérgek bősz bájában
A sziv üdve zordonul.
Vihary.
18** évi május 13-án d. e. 11 órakor a budai két águ tunnel egyik ágában
egy himnemü, de szerfelett kurta emberi alak futkos fel s alá, repkedő
frakkszárnyakkal, lobogó nyakravalóval, szétrepedt keztyűkkel, melyeknek
egyikével egy divatos nádbotot tól maga előtt, a mely pedig, vastagságát
illetőleg, beillenék buzogánynak akármely nagykoru orangutang öt körme
közé.
Csizmája sarkán nagy ezüst sarkantyu fehérlik. (Nem az orangutang, hanem
a kis ember csizmáján.)
Ugyanazon időben a budai tunnel másik ágában egy tehetsége szerint
nagyra nőtt nőszemély haladt rohanva, fonatlan hajszálakkal, összefont
kezekkel és suhogó ruhanemüekben. Szólni nem szól, csak megy, röpül,
miként az öntudatlan förgeteg, zúgva, suhogva szótlanul.
Keztyűje tövén egy nagy karperecz sárgul.
Mindkettőnek szeme remegve mered minden utjában eső tárgyra, mintha
valamit keresnének.
Sőt ugy látszik, mintha egymást keresnék, egymást kergetnék, csakhogy
mindenik külön ágában az alagutnak, ugyanazon egy irányban.
Ki tudja, mi vad szenvedélyek csatáznak e két ismeretlen kebel
érzelemországában? ki tudja, mily szilaj mennykő csapott le sziveik
kinyuló villámfogójába? ki tudja? szóljon.
Nem szól senki.
A sötét alagut fényesen ki van világitva száz meg száz légszeszlámpa
által. Valódi tündérország a boltozatos tunnel ezernyi csillagaival s a
viszfénytől ragyogó lovak-, emberek-, szekerek-, targonczákkal. De ki ne
ismerné e gyönyörü és fölséges müvét a budapesti teremtő észnek?
A tunnel nincs még készen. Nem tesz semmit, tervben már megvan.
II. ELSŐ SZERELEM.
Van egy faja az embereknek, mely nemével a könnyelműségnek veti magát az
élet zajongó örömeinek karjaiba.
Legujabb tulipánnyelvü fölfedezése egy magyar divatlapi beszélyirónak.
Néhány nappal a történtek előtt Budapest „Pest“ nevezetü részének váczi
utczájában s ennek egyik két vagy legfölebb három emeletes házában s e
ház egyik csinosan parquettezett szobájában egy nő ült egyedül, némán.
Szótlanságából azt lehetne következtetni, hogy gondolkodik; annyi
bizonyos, hogy ha beszél, ezt tenni rendesen nem szokta. Mert a nő nem
finom, sem fiatal, sem szép. Micsoda hát? Szende, köpczös,
tenyeres-talpas, elragadó.
Ölében egy ¼ □ ölnyi terjedelmü ficzkót tart, ki emlőin csüggve vagy
reggeliz, vagy ebédel; nem tudom bizonyosan, hány órakor szokott
fölkelni.
A rövid fiatal embernek egyszerre megállt az esze, vagy ellenkezőleg
talán épen a szopás theoriáján töré fejét. Mert e fejből kiereszté a
szopókát s a nő öléből epedő pillanatokkal neki fordul a nő képének,
elkiáltván magát:
„Anyám!“
Szavára szótlan csend viszhangja dördüle.
Oh, ha tudta volna a boldogtalan, hogy a kire ugy rárivalt, nem anyja,
hanem csak dajkája! Mert oh, neki talán soha sem volt édes anyja!
„Oh anyám!“ sikoltá még jobban az ismeretlen ur. És megjött a válasz.
„Ugyan ne ordits már no. Mi kell, Jankó?“
„Kikérem, anyám, Béla a nevem, Rodonyai Béla.“
A nő csintalanul, titkot rejtőleg mosolygott s e gunyszavakat sugá be
magába: „Komisz Babszem Jancsi!“ A fiuból egyszerre kitört a lelkesedés.
„Anyám! szerelmes vagyok!“
„Juj! irgalmatos Isten, el ne hagyj! Ha ha ha!“
Egy éles felsikoltás s egy rekedt nevetés, és a dajka kapta magát s a
gót izlésü oldalajtón megszökött. Mielőtt azonban megszökött volna,
elébb kiejtette öléből a kis szerelemvallót, a ki macska indulatával
szerencsésen talpra esett. Leérvén a földre, megállott, mint a kőszál, s
mintha ki lett volna esztergályozva, ugy állott meg pólyájában, melyből
csak apró lábai s óriási feje kukkantanak elő. Azután mérges boszura
gyuladt arczczal utána nézett a szökött „anyának“ (oh, mert ő mindig
ezen hiedelemben volt!) s mennydörgő hangon ezt rikácsolá:
„Tehát igy vagyunk? (A fej megáll, a szemek sétálni járnak a szobában
fel s alá.) Tehát ti nem hisztek, gunyolódtok? (A falak nem mozdulnak,
pedig kivülök nincs senki a szobában, a ki mozdulhasson.) Oh nyomorult
törpe emberiség!“ (Az iróniának éles hangja rögtön kettémetszi pólyája
köteléket, ugy hogy az lehámlik róla, s a fiatal ur egészen hasonlita az
Ámorhoz, mint azt a halhatatlan rómaiak mythologiája ábrázolá.)
S ekkor büszke önérzettel lábujhegyre állott, hogy nagyobbnak lássék,
azután ezen öntudat boldogitó érzetében végig akarta simitani fejének
barna üstökét, mit azonban két okból nem tehetett: először mivel keze be
volt pólyázva; másodszor, mert átalában véve fejének még semmiféle
üstöke nem volt. Megszégyenülve e kudarcz által, lábával toppanta egyet
s feje hármat bólintott utána.
„Nem hisztek? – folytatá s csaknem köpködött szavainak keserüségétől –
nem? Ha ha ha ha! De jól van! Majd meg fogom én mutatni, hogy ki vagyok.
Igen! ti gyermeknek néztek, ti kinevettek, s én már gyakran kérdezém
kinaimban, vajon vak-e az a gondviselés, mely igy sujt büntelent? S
pedig ki vagyok én? Nem vagyok-e én az ős Rodonyai-család ivadéka? s nem
nekem kell-e jószágaim kezelését immár átvállalnom? vagy talán… oh
talán… (az ős család ivadéka megáll, szeme a padolatba furódik s fejében
forrni kezd, hogy szinte füstöl) vagy oh talán, oh ki fogja földeriteni
homályos sejtelmeimet? Isten! ne tégy őrültté! Hah! (Meg kell jegyeznem,
hogy ezen ivadék rendkivül liptói kiejtéssel beszélé a magyar nyelvet.)
De nem, az nem lehet, nem lehet, mondom. És van-e, kérdem, nagyobb
zsarnok a polgári társaságnál és országgyülésnél, mely holmi haszontalan
nagykorusági törvényeket volt elég kába teremteni s életbe léptetni? De
megyek, megyek, s meg fogom mutatni a világnak, hogy e gyöngéd kor,
melyet Isten átkul mére reám, nem gátoland mindazon nagy dolgok
véghezvitelében, melyekkel eddig csak hosszura nőtt emberek szoktak vala
hetvenkedni. És te Isten sujtoló karoddal! (A beállott szü netben Erkel
hattyudalát dudolja ritka bariton hangjával.) Igen, megyek. Oh Irrrmáám
jö-vök! – Bajuszt ide és parókát! – Hé toilette!“
Csengetyűt keresett most, de nem talált, minthogy nem látott fel az
asztalig s az asztalon tulajdonképen nem is volt csengetyű. Csöngetés
helyett kiabált tehát s inasait egyenkint szólitá be nevöknél.
„Ragout!“ s az egyik mellékajtón azonnal belépett egy inas szerepét
játszó franczia escaloppe. „Les culottes! Oh beléd rejtem minden
bizalmamat!“ szólott az ur, s beszélt kétfelé, mint Bánkbán, mikor
Tiborczczal találkozik és fájdalmával.
„Oui, monsieur!“ S ott termett a nadrág.
„Farcimen!“ S más ajtón egy felvidéki lépe be czifra libériában.
„Calceos! Te vagy alakja egész földi létemnek!“
„Ad servitia, domine spectabilis!“ A csizma is ott volt.
„Pudding!“ S egy frakkba öltözött beefsteak csoszogott be. „The
waistcoat! Te fogod megőrizni keblemet!“
„Yes, mylord!“ S ott termett a mellény.
„Makaroni!“ S egy sujtásos szalámi hajlongott befelé. „Il fracco! Te
lebegsz körül ünnepélyes óráimban!“
„Si, signor!“ S ott volt a frakk is.
„Brinza!“ S belódult egy hazai drótosból készült libéria-töltelék. „Daj
szem hantusku! Te övezed körül éltem árboczát!“
„Naráz, pán velkomozsni!“ S a nyakkendő sem hiányzott.
„Schmarn!“ S dreischrittban betipegett egy rántott csirke. „Den Hut! Te
takarod el legnagyobb hiányaimat!“
„Ja,’rr Gnaden!“ S megjött a kürtőkalap is.
„Gaján Appel!“ (Azt akarta mondani: Kaján Abel; de ő hautevoléesága nem
a legtisztább magyarsággal szokott élni.)
„Parancs!“
„Ne bolonduljon kend annyira, hanem tegye el kend a schlafrokkomat, s
hozza el kend a mi még hibázik.“
„Értem, tens uram!“
S minden ugy történt. Az utólszor megjelent egyéniség fölkapta a pólyát
s eltevé valahová, reá rakván egyszersmind urára a többi meg nem
nevezett ruhadarabokat.
Olvasóim már eddig átlátták, miszerint a fiatal óriásnak az volt
sajátságos rendszere, hogy mindenféle nemzetü inasokat tartott, s
mindenikkel saját nyelvén beszélt. Amolyan privát passio: kinek mi köze
hozzá?
Rodonyai Béla, igy nevezzük őt mi is, mig az álarczot le nem rántandja
képéről a sors, tökéletesen felkészült.
„Halloh!“ szólának ajkai, s mind a 10 mellékajtón egy tempóban inasfejek
termettek.
„Kocsi nem kell. Gyalog megyek ki. Megyek. Oh Irmám, repülök!“
Hanem ezt nem mondta ki amugy közönséges nyelvbeli kimondással, hanem a
világ „egyetemes nyelvén“, a zene bájhangjain adá elő, azaz: csak
énekelt bizonyos hangokat, s mind a 10 legény azonnal megérté s
visszavonult.
Egy pár perczig mindinkább elhaló lépteket hallunk a termeken,
mindaddig, mig a hallgatást megunjuk s eltávozunk. Azután rögtön üres
lesz a szoba. Lassankint elsötétedik s a hold belöveli arany sugarait a
szobák ablakain.
A Pudding nevü angol inas kijön az üres uri szobába s a legkényelmesebb
pamlagra dőlve, csakhamar az álmok országában hortyogva andalog. A többi
kamarából marseillaise, zsobrinóta, pozabucski, makao, ferbli és
pofhangok hallhatók. Urokat várják. De az soká nem jön.
Ki tudja, visszahozza-e őt még valaha a sors? Igen, mert a fiatal óriás
lépéseit is a sors kormányozza!
III. VÉRSZOPÓ BARCSÁK.
Ne marj, gyötrelem, ne harapj oly fogakkal, mit ezredév bűne sem
érdemel.
Gróf Táray Béla.
Este van a faluban Pesten.
Egy özvegy grófné szobájában vagyunk, kinek neve Eszter.
A butorozás keleti fényüzéssel párosult. A szobában, melybe lépünk, 10
pamlag van, 6 zongora, 13 asztal, 59 szék, nagyobbrészint egymás
tetejébe rakva, hogy a benne levő személyek is elférhessenek egy kissé.
Pedig az egyik asztalnál a ház asszonya ül. Előtte légszeszmécs és tárt
biblia, kezében feszület, két válla közt halálfej sátáni mosolylyal.
Üres szemgödreivel nagyokat pillant időszakonkint a közel pamlagon ülő
párra.
Irma ült ott és Béla egymás mellett, boldogan, miként a teremtés
hajnalán az első pár. A hölgy épen 28-ik tavaszát élé csendes tiszta
életének, s a fiu is átuszta már – mint tudjuk – legalább is 18-ik
hónapját élete „hullámhabjainak.“
A társalgási tón a lehető legfrancziásabb vala közöttök.
„Irmám! – szóla Béla ur, mikoron letelepedék – én az élet tengerén
szenvedett mai napi kinos hajótörésem után a te csendes-édes kikötődbe
tértem vissza.“
„Kötőmbe? – kérdé nem csekély nehezteléssel a bájos Irma. – Ne
sértegessen Béla ur; én nem viselek kötőt, szobaleányom visel kötőt;
majd ha egyszer főkötő alá teremtett: akkor kötődjék és kössön ki én
velem, tudja?“
„Oh, te szellemdus, szójátékos kis liba, eszem azt a kis májadat! kiálta
fel elragadtatásában Béla. Nono, ne fordulj el tőlem oly haragosan.
Milyen jól áll rajtad az a sárga ruha!“
„Ugy-e, Béla ur? Magam is azt tartom – felelé Irma rögtön
kiengesztelődve – de én francziául is tudok ám! Ah, zsö vu-z-ém dötu mon
kőr, món sér Béla! Tudja-e ön, mi ez?“ kérdé csintalan mosolylyal a
hölgy.
„Nem tudom, de nem is akarom tudni, mert ugatni nem szeretek“, igy
válaszolt a komoly férfiu, végig simogatva ideális bajuszát s összeverve
sarkantyuit.
Irma meg volt nyugasztalva, és könnyelmüsége felett nagyszerüen
elpirult.
„Egy kérdést hozzád, Irmám. Azt mondják, hogy én iszonyu fiatal és kis
ember vagyok. Oh, mondd – remegve kérdem – mondd, igaz-e ez?“
„Hah! – kiálta fel Irma, s haja azonnal szétzilálva futott le feje
tetejéről – és lett volna ember, annyira vakmerő? Nem, az nem lehetett
ember, az a rágalomnak megtestesült sántitó ördöge volt. De oh,
szerelmem felfutó repkényének égi karója! kérdelek: volt-e valaha nagy
férfiu az ég alatt, kit az irigység és rágalom kaján pápaszemei aprónak
ne néztek volna? volt-e?“
„Nem volt. Igazad van, s vigasztalásod édeni szavai mézcseppeket
hintenek szivemnek öröméhes barázdáiba. Oh, hölgy! az Isten gyönyörül
teremte tégedet!“
S ekkor ölbe kapá Irma Béla urat és eltakará ajkainak szegélyével, de
nem egészen. Forró csókok zamatja ragyogott ajkaiknak koránybiborán.
Mert „oh, vagynak csolkok,“ melyek „egy nemével“ a koránybibornak
szeretnek ragyogni az élet varangyos utainak sötétlő ajakbimbóin.
Az óra tizenhármat vert. Gyakorta lehet látni az életben ily
tüneményeket olyatén óráknál, melyek az órás müvész ujjai alá
sovárognak.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Pákh Albert humoros életképei - 10
- Parts
- Pákh Albert humoros életképei - 01Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3932Total number of unique words is 203127.7 of words are in the 2000 most common words38.7 of words are in the 5000 most common words45.6 of words are in the 8000 most common words
- Pákh Albert humoros életképei - 02Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4065Total number of unique words is 205031.1 of words are in the 2000 most common words42.1 of words are in the 5000 most common words47.7 of words are in the 8000 most common words
- Pákh Albert humoros életképei - 03Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4106Total number of unique words is 205730.5 of words are in the 2000 most common words42.4 of words are in the 5000 most common words48.8 of words are in the 8000 most common words
- Pákh Albert humoros életképei - 04Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4064Total number of unique words is 212026.4 of words are in the 2000 most common words37.5 of words are in the 5000 most common words44.3 of words are in the 8000 most common words
- Pákh Albert humoros életképei - 05Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4009Total number of unique words is 206830.2 of words are in the 2000 most common words41.0 of words are in the 5000 most common words47.1 of words are in the 8000 most common words
- Pákh Albert humoros életképei - 06Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4028Total number of unique words is 208130.1 of words are in the 2000 most common words41.0 of words are in the 5000 most common words46.8 of words are in the 8000 most common words
- Pákh Albert humoros életképei - 07Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4002Total number of unique words is 203030.0 of words are in the 2000 most common words41.0 of words are in the 5000 most common words47.7 of words are in the 8000 most common words
- Pákh Albert humoros életképei - 08Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3888Total number of unique words is 215428.8 of words are in the 2000 most common words40.1 of words are in the 5000 most common words45.4 of words are in the 8000 most common words
- Pákh Albert humoros életképei - 09Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3974Total number of unique words is 215931.8 of words are in the 2000 most common words43.8 of words are in the 5000 most common words48.9 of words are in the 8000 most common words
- Pákh Albert humoros életképei - 10Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3989Total number of unique words is 215530.0 of words are in the 2000 most common words42.8 of words are in the 5000 most common words49.5 of words are in the 8000 most common words
- Pákh Albert humoros életképei - 11Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3993Total number of unique words is 210431.3 of words are in the 2000 most common words43.4 of words are in the 5000 most common words49.3 of words are in the 8000 most common words
- Pákh Albert humoros életképei - 12Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3974Total number of unique words is 205333.5 of words are in the 2000 most common words46.8 of words are in the 5000 most common words52.9 of words are in the 8000 most common words
- Pákh Albert humoros életképei - 13Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4018Total number of unique words is 203234.2 of words are in the 2000 most common words45.5 of words are in the 5000 most common words51.7 of words are in the 8000 most common words
- Pákh Albert humoros életképei - 14Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 2088Total number of unique words is 117237.5 of words are in the 2000 most common words49.6 of words are in the 5000 most common words55.0 of words are in the 8000 most common words