Pákh Albert humoros életképei - 08

Total number of words is 3888
Total number of unique words is 2154
28.8 of words are in the 2000 most common words
40.1 of words are in the 5000 most common words
45.4 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
kivül, novella- és regényirással is foglalkoztak 1845 körül, lelkes
műveik irása közben szüntelen azon törve fejöket: vajon lesz-e ember a
hazában, ki azokat megvegye s elolvassa? De az idők változtak.
Hondery Ákos, mintegy 32 éves csinos barna uri ember, regényiró és
polgár. Ő ir, a közönség olvas. Az idők változtak.
Nevét apjának köszönheti, ki azt (a nevet) 1840 táján csinálta, akkor t.
i., midőn az a hire járt, miképen Magyarország fővárosát, Budapestet,
Honderűnek keresztelendik át. Az apa beléhalt a várokozásba s uj nevét a
várakozással együtt fiára, Ákosra hagyá. Nem csak, hogy a főváros
elkereszteltetését meg nem érte, hanem még azon lap is sirba zuhant,
mely ugyanazon időben, a mondva csinált Honderű név alatt, napvilágot
látott. Az apák bűneért igy bünhödik gyakorta az utókor.
Egyébiránt Hondery Ákos műveit 1890-ben nem csekély része ismeri a
művelt világnak. Egy szibériai tudós, kikkel egyidő óta szorosabb
összefüggésben állunk, „Sewerowostoknoi Jussuf és Soroksári Ilka“ czimű
legfiatalabb regénye átforditása ügyében épen most mulat Pesten.
Arczképe tizenhat kiadást ért eddig, a kor divatja szerint, kozák
sipkában és hosszu ködmönben.
Lakása Ákos urnak (csak igy nevezi őt egész Pest) a főváros legszebb
részében van, az Árpád-külvárosban, a Margitsziget átellenében, hol a
kereskedői nép még nem alkalmatlankodik annyira örök zajával, mint
lentebb a régibb városrészeken. Phantastikus elrendezésü dolgozó szobája
saját házának udvarára s ez a Dunapartra nyilik. A házak napról napra
nagyobbak, az udvarok mindinkább szűkebbek. Ákos ur szép háza szép
udvarát bizvást használhatta volna tintatartónak, s másodemeleti ablakán
csak ki kellett volna nyulnia tollával a regények kihalászása végett.
Házmestere legalább ilyképen járt el rosz időben. Csak az ablakon nyult
ki a seprűvel, s ugy seperte fel az egész udvart, a nélkül, hogy
megázott vagy a nap megsütötte volna.
Ennyit el kelle mondanunk Ákos urról, ennyivel tartozánk neki.
Dolgozó asztalánál ült – mint kezdők mondani – Ákos ur. Egy épen kéz
alatt levő regényének kifejlési stadiumán vala, s a regényhősök
bonyolodásaiba ugy belebonyolult maga is, hogy nyakába borult volna
annak, a ki hamarjában kezébe adta volna gombolyaga irányfonalát.
Tintája tollába száradt, szemei meredt pillanataikkal majdnem kifurák
iróasztalát, gondolatai tárházából nem csalhatott ki semmit, a mit
felhasználhatott volna. Szomoru pillanatok, olyformák, mint midőn a
szabó fekete frakkot varr s veres czérnánál egyebe nincs. Roszabb a
semminél. Ákos ur több izben fölkelt, a mellékasztalon álló czukros
vizből kóstolgatott, hogy elrekedt fejében a gondolatok gyilkos
haramjákkal elállott utját kiegyengesse; rá gyujta egy Kossuth-szivarra,
hogy Amerikát megszégyenitő illatával kisérgesse a netalán előjövendő
eszméket az előtte heverő papirosra; felborzogatá haját, bajuszát és
barkóját, mit az európai civilisatio legkisebb sérelme nélkül most is
kitünő abundantiában visel a magyar nemzet: erőködése mind hasztalan! a
toll száradt, a papiros üresen maradt. Terméketlen volt, mint az
1845-diki irók nagy részének nagy része. Csak azért mondjuk, mert de
mortuis nil nisi bonum.
S a gondolatmeddőség e verejtékfacsaró pillanatában a dolgozó szoba
ablaktábláin keresztül már 1845-ben is untig ismert hangok ungrándozának
Ákos fülébe… Leirom a hangokat hatásteljes rövid sorokban.
A hangok nem valának erősek, nem valának kellemesek… Mintha Sujánszky, a
conservativ szellemű poéta dalait hallotta volna az ember.
Nyikorgók valának a hangok és visitósak.
Az ily hangokat rendesen ebéd után szokta hallani a pesti ember, ha t.
i. otthon ül és nem kávéházban.
A hangok nem korszerü gőzsípládából származának.
Hondery Ákos udvarán egy emberkézzel forgatandó antik werkli foglalt
helyet.
„Valami, a kor rohanó talyigájáról már rég lepottyant polgártárs
kenyérkereső művészete lehet,“ gondolá magában Ákos.
A hangokra mindazáltal felriadt, s a kevés tartalékgondolatok is, melyek
kedvezőbb pillanatokra lesve, agya háttérében ácsorgának, ijedve tova
iramlottak. „Átok reád, udvar sípládája!“ kiálta fel az iró, az ujabb
kor egyik költőjének szavait idézve, melyekben a reminiscentia kézzel
fogható, s lekapván füle mellől az ott bitangoló tollat, az asztal alá
vágta azt. És csaknem haja szálainak fogyasztásához fogott, midőn a
néhai „Szökött katona“ és „Két pisztoly“ népdalainak elforgatása után,
holmi ócska laendlerek és keringők ugrándoztak elő a werkli
meg-megszaggatott, rögös és kátyus utain. Ákos urban megszilárdult azon
meggyőződés, miképen az udvaron kinzott kézmű legalább is félszázados
rommaradvány, s hogy valószinűleg nyugdijas állapotából rántatott elő,
hogy még egyszer éljen, élelmet adjon és elevenitsen. A regényiró élénk
képzeletének ugy tetszett, mintha egy agg invalidust látna
fölfegyverkezett állapotban tűzről pattant huszárok sorában, vagy pedig
mintha egy elvénült rekedt kopót látna egy sereg con amore csaholó
kutyakölyök közelében.
Oly nagy a különbség a hajdani és mostani sipládák között.
Elkeseredésében mit tehetett egyebet, mint felhagyni egy időre a
fejtörés szellemi munkájával s más anyagi időtöltés után látni? Ugy lőn.
Szivardarabját eldobá s búfelejtésül rágyujta legkedvesebb pipájára azon
dohányból, mely a „szenvedélyes dinnye- és dohánytermesztő“
philosophusunk által Cubából hozatott magnak maga sem tudja
hányadizigleni unokája, de azt tudja, hogy a dohány felséges, s
valahányszor szivja, mindannyiszor áldást rebeg a magyar philosophusok
szenvedélyességére.
Pipáját is, melyből jelenleg füstölgetett, rendkivül nagyra becsülte,
nem valami nagy külértéke miatt, mert az nem volt egyéb egy bádoggal
fedett selmeczi cserépnél s egy görbénél görbébb kuszó fenyőszárnál;
azonban e készületet ő a nem régiben Csokonaihoz tért magyar Beranger
hátrahagyott holmijének eladásakor szerezte drága pénzen. Igen! a
kezében levő pipából hajdan Petőfi szivott, igen! az ujjai között
kigyozó szárat kárpáti vándorlásaiban hajdan ő szerezte. És azért
legkedvesebb Ákos urnak ezen pipa. Neveli érdekét még az is, hogy volt
tulajdonosának kortársa, a – – a „kebeldús“ Kaján Ábel (a ki jelenleg
pálinkát főz álnév alatt Árvában) is szippantgatott belőle néha-néha a
jobb időkben, midőn még egymás társagában töltögettek üres órákat és
üres pipákat. (A pipáról talán elég ennyi előlegesen, mig hiven talált
rajza a Debreczenben megjelenő s élénk részvétnek örvendő „Magyar
Illustrált Ujság“-ban leend közölhető.)
A regényiró lelke a jelen ráklábain a mult időkbe mászott vissza és
sötét gondolatokba merülve várta pamlagán az udvaron keletkezett
sipverseny elmulását. A werkli egyre hangzott.
Egyszerre kopogást vesz észre szobája ajtaján.
Vagyis nem annyira kopogást, mint inkább karmolást, vakarást.
Ugy tetszett, mintha kutya, vagy más ily alacsonyabb műve a teremtésnek
kapaszkodnék jó remény fejében a kissé magasan álló rézkilincs után.
„Szabad! – Tessék! – Bujj be no!“ hangzék a pamlagról.
Az ajtó meg nem nyilt. De az ajtókaparás, reményt nem vesztve, tovább is
hallatszott.
A ház ura megsajnálta a boldogtalan kapaszkodót, az ajtóhoz közelge s
kinyitá azt. E pillanatban látta az egészen kifáradt kapaszkodó sovár
reményeinek teljesültét. Egy 10–12 éves fiatal ember volt ez, minden
áron a szobába ágaskodó.
„Egy garaskát a szegény werklis számára, nsgos uram!“ E szavakkal
hátrált az előszobába a szerencsétlen fiatal ember. Ujra fiatal embernek
mondom: igen: mert ámbár félre nem ismerhetők valának rajta a
gyermekévek, arczának kiképzett vonásai mégis valóságos embert mutattak.
Utazási, házalási fáradalmak és alamizsna-szerzemények keserves
eredménye volt ez. Azonkivül arczbőrét átláthatlan szeplő-fátyol boritá;
egyik szeme, alkalmasint a sok koldulási hunyorgatás következtében,
feltünőleg nagyobb volt a másiknál, s azon kirivólag szőke hajcsomók,
melyek minden oldalról a vörhenyeges arczra borultak, akármit
jelentettek inkább, mint angyalszelidséget. A ruhadarabok tarkasága,
különfélesége s kopottsága, melyek ez alak tagjait körülhullámzották,
egész megszaladt kis zsidópiaczot jelképezének.
Ki ne ismert volna rá?… Ő volt…
Ez volt a sipládás fia.
Azonban mindezen külsőségeken Ákos ur fen nem akadt, mivelhogy ő csak
rendkivüliségeken szokott fenakadni, a rongyos koldusok pedig nem
rendkivüliségek honunkban még 1885-ben sem. De igenis meghökkent a
garaskát igénylő fiatal ember magyar beszédén, minthogy a
werkli-művészet mai nap is csaknem kizárólagos szabadalma az idegen
földekről bevándorlott, keresztülkasul ihletett, de még
keresztülkasulabbul éhezett külföldi notabilitásoknak. 1846-ban a
Honderü vette őket meleg pártolása alá, és több izben igen jeles, igen
műértő és igen kimeritő birálatokat és ismertetéseket közlött a
sipládamüvészet és forgatás ügyében, kisérvén azt számos arczképpel és
rézmetszettel. Másképen azt attól várni nem is lehetett, ki az egyetemes
világirodalmat és művészetet birta átkarolni. (Nyájas olvasóink tudják,
hogy e kezek most, miután ideiglenes nyughelyökből, egy magyarországi
szük kriptából felszedettek, a német Walhallában nyugszanak. A világ
visszakövetelte emberét, s mi oda adtuk.)
„Te magyarul szólitasz meg?“ e szavakban fejezé ki meghökkenését Ákos.
Az 1½ rőfös fiatal ember bozontos fejét mellére vágta, szemeit behunyta
s ismét kinyitá, mi által nyilván azt akarta kifejezni, hogy: „Igenis,
nagyságos uram!“ (NB. napjainkban tekintetes urak már csak azok, kik a
nyájak és csordák nyomaiban sétálnak.)
„Én honi vagyok, nagyságos uram!“ tevé hozzá a sipládás fia, s olyformán
hunyorgott, mintha ő maga tudná legjobban, hogy csak fele igaz annak, a
mit mond. S ezen fél igazság bebizonyitásául, fél kezével nyakára
mutatott, melyet egy szinét vesztett s a hajdani védegylet
keletkezésekor készült kék kendő folyt körül, s melyre rá volt ugyan
nyomtatva vagy ötvenszer ezen szó: „honi,“ de annyira elkopva és
szaggatva, hogy a sok közül egyet is alig lehete tisztán elolvasni. Ki
tudja, melyik papirosgyár rongytárában bitorlá már helyét?
Ákos ur elmosolyodott, nem a nyakkendő látásán, melynek, mint egy
nagykövetkezményü nemes buzgalom szép ereklyéit, régiségtárában ő maga
is több példányát birja, hanem igen mulatságosnak találta, hogy a fiatal
ember a XIX. század végén ez által akarja bebizonyitani honiságát.
A sipládás fiának hazafiui nyilatkozata, mely, ugy látszott, mintha
magasabb instructio folytán lett volna betanulva, felingerlé a regényiró
kiváncsiságát.
„Mi a neved, ficzkó?“ kérdé Ákos ur a cserebogárszinü fürtökkel betakart
füleket, s egyet igazitott a pamlag vánkosán, hogy kényelmesebben
pipázhassék.
„Ingomár Jaromir Mária,“ recsegé a sipládás fia.
A cubai dohányunoka füstje csodálkozólag torkában akadt Ákos urnak.
„Ennyi nevet s a nevekbe annyi R betűt adni egy, az R betűt, mint
magától értetik, kimondani nem biró selyp német fiunak: mily barbárság!“
gondolá magában a jószivű regényiró. Különösen meglepte a fiu harmadik
neve, és genusa iránt szinte némi kételyek támadtak benne; de csakhamar
eszébe jutott, hogy a sógorok nagyok és erősek a szendeségben,
kedélyességben s a vad himnemüek szelid elnevezésében.
Hát még mily hősi indulattal párosult szelidség lakozhatik azon apában,
ki fiát ily keresztnevekkel szállitá ki a világra! Meg kell vele
ismerkednem. Igy okoskodék s határzá Ákos ur.
„Ne rimánkodjál, Mária, mondá a szüntelen hunyorgó suhancznak, küldd fel
apádat.“ A himnemü Mária vállára szedé nem annyira saruit, mint inkább
lábait s leiramlott velök a lépcsőkön, mintha legalább is a regényiró
előszobájában lopta volna azokat.
Nehány percznyi szünet állott be, mit Ákos ur néma gondolkozásra
használt. Hogy miről gondolkozott oly némán, azt egész bizonyossággal
nem tudjuk.
S az előszobában lassu lábcsoszogás hallik…
S a szoba ajtaja benyilik…
És kérdés: lesz-e elég erőnk hiven leirni a jelenetet…
Megkisértjük.
Láttátok-e, emberei az 1890-ik évnek, a koszorus regény- és novellairót,
ismeritek-e az agg Pálffy Albertet, a veteránt, a nestort, a ki hátra
levő napjait szülőföldje határán, a nagyváradi diákszertartásu káptalan
fürdőiben látja lefolyni? mely balneákba ő – mint tudjátok,
polgártársaim! – nehány évvel ezelőtt vonult vissza a nagy világ
unalmassá vált zajától, e kedves Vaucluseben akarván élni ezentul
világát „procul negotiis, solutus omni foenore.“ Azonban e magányban is
munkásan tölti ő napjait és a legszorosabb összeköttetésben él Irinyi
József hazánkfiával, ki – mint tudjuk – megcsömörölvén a magyar emberek
„sivár üzelmeitől“ és a nagy lutrin 200,000 váltó forintot nyervén (mely
idők folytán négy-, ötször annyira gyarapodott) 1850-ben
Francziaországba vándorlott ki, s immár 40 esztendeje, hogy neje, a
lelkes franczia hölgy karján „Párist és a francziákat“ bámulja.
(Czimzete: Mr. Joseph d’Yrigni rentier. Boulevard des Italiens No. 24.
1-êre étage.)
Azonkivül az agg regényiró szüntelen körözve van számos tisztelőitől, s
meg-meglátogatva a jelen irói világ választottjaitól. Láthattátok több
évvel ezelőtt mint bihari képviselőt is az alsóházban. Ismerni fogjátok
őt sokan személyesen, és tudni fogjátok teste azon hosszuságát, melyet
mig végig nézett a szem, addig megéhezett a legjóllakottabb száj is.
A „Magyar millionaire“ stb. stb. stb. koszorus irója tehát nagy is,
hosszu is.
De sokkal hosszabb volt azon alak, mely a szoba ajtaján jelenleg
betapogatott.
Kezében tartott, kidült-bedült oldalu kürtős kalapja, eredetileg mintha
bérkocsiskobakra vándorolt volna Hajós Sándor egykori budai gyárából; a
gyér fürtök, melyek szerfölött apró s findzsaalaku fejét födék, nem
gyanittatták, hogy elpusztult társaikkal együtt valaha fodrászok vasa
alatt martyrkodtak; keskeny homloka alól két hosszukás és keresztbe
fektetett, tökmagprofilra emlékeztető kis szem taplótüze vereslett.
Arczának pofacsontjai oly hegyesen duzzadtak elő halántékai alól, hogy a
legvastagabb marku kovácslegény is ökölre foghatta volna őket; a
béleltelen arczbőr oly vékonyan vala oda tapadva állkapczáihoz, hogy
elözvegyült fogait meg lehete számlálni. Testének egyéb sovány szabásu
részeit pedig conservativ szellemü ócska ruhadarabok csapkodták körül,
melyek az alak talapzatáról ég felé tátongó két fakó csizmaszárba
folyának.
Az ajtóban az ujra megjelent sipládás fia mutatkozott legelől, ki a most
leirt elviselt emberi alakot betolván, mintegy bemutatólag ezt kiáltá a
pamlag felé:
„Az apám, nagyságos uram!“ – Ő volt…
Ez volt a sipládás fiának az apja!

II. SZAKASZ.
Az előbbi ismeretlen egyéniség 1890.
A hosszadalmas agg alak – mint mondók – belépett. A sipládás fiának az
apja, a regényiró szobájába lépve, bókolni kezdett s üdvözlő szavakon
törni fejét; azonban megelőztetett Ákos ur által.
„Üljön le arra a vahotra – mondá a regényiró, s az ajtó közelében álló
pamlagcsára mutatott, minek hasonmásait 40 évvel ezelőtt még nálunk is
balzacnak hivták – ön fia kiváncsiságomat ébreszté ön iránt. Ön, ugy
látszik, sok viszontagságon ment keresztül. Életpályámnál fogva az ilyen
embereket rendkivül szeretem; az emberismeret különös studiumom.
Külföldi származásánál fogva ön sok szép tapasztalást szerezhetett
utazásaiban, nemde?“ – kérdé a regényiró s hivatalos foglalkozási
arczkifejezést öltött magára.
„Pocsanat, ketves ur – szóla a vahotra telepedett aggastyán – udasztam,
igenis sokad udasztam, de gilfeldi zarmazasu nem fatyjok,“ s a jövevény
müvész arczán keserü harag látszott elvonulni.
„Tehát csakugyan…? tehát ön is…“
„Ikem is, csagutyan én is. Ach, uram! sokad dudnék asz urnak pesszelni,
porszaszdó és haladlan, ha a matjar nielf jobban mene asz enjim nielfen.
Aszérd alzo csag rozs matjarul és kicsi némedil muszaj fatyjok montani
ety kicsi asz ennjim zomoru életébl.“
„A mint tetszik,“ mondá a regényiró.
S a sipládás apa elkezde beszélni. Fia e közben melléje kuporodott a
vahotra s az ösztönszerü bólintgatások elé szegezett néhány hijábavaló
ellentállás után csakhamar lágy szundikálásnak adta magát.
A megkezdett párbeszéd hangjainak illendő visszaadását azonban aligha
megbirnám, minélfogva reménylem, nem fogja senki rosz néven venni, ha
azt, mit a sipládás elmondott, enszavaimba öltöztetett mondatokban
terjesztem elő, oly rövidséggel, a minővel mindeddig még nem
dicsekhetem.
„Ugy emlékszem – ragadá meg a sipládás fiának az apja a szót – mintha
1820 táján születtem volna Pest egyik külvárosában. Ezt én jó darab
ideig nem tudám elképzelni, főképen miután, gyöngéd korom első éveiben,
én és utánam több rokon érzelmű barátom erősen hivők, hogy talán nem is
anyától lettem, mivelhogy minden eddig látott embertől csodálatra méltó
módon egészen elütöttem.“
„Ne beszéljen!“ kiálta a regényiró.
„Már az ugy volt, instálom alásan. Ifju korom elzugott mellettem, s azon
arányban, a mint az eltünt, s a mint napról napra inkább tanultam bele
az olvasásba, növekedett keblemben a vágy: nagy emberré lehetni. Uram
Istenem! érthetni csak az fog, ki az irodalmi dicsőségről álmodozott
valaha.“
„Magam is iró vagyok!“ veté oda a termékeny szerző.
„Hál’Istennek! hogy már egyszer emberemre találtam: ön érteni fog.
Érteni fog, ha mondom, hogy kávéházakba kezdtem járni, láttam s olvastam
a még akkor virágzott „Tageblatt“-ot, „Spiegelt“, „Vaterlandot“…! És
ismertem apámat, a becsületes szobapiktort, unokavéremet, a humoristikus
boltoslegényt, sógoromat, az életet komoly oldaláról tekintő bukott
greiszlert: mindezek és számtalan mások dolgozótársai valának a fentebbi
lapoknak. S a vér ne buzdult volna fel ereimben? Irogatni kezdtem, s a
mit irtam, azt kinyomtatták. De nekem többre volt szükségem. Magasabb,
ragyogóbb czélokat kerestem…“
A sipládás fia éles hangu szuszogásaival tölté be a beállott szünetet,
de az apa oldalba taszitá, s a szuszhuzam csendes léghuzammá változott.
„A nagykoruság emancipáló korszaka felé talpaltam. Rokonérzelmü
barátokat kezdék keresni 1842-ben, és végre találtam azokat 1844-ben.
Találtam hat lelkes fiatalt. Összejövénk és társulatot alakitánk,
melynek egyéb apróbb czéljain kivül az volt rendeltetése, hogy
hetenkinti összecsődülés által, a kávé- és theának pipázással vegyes
szörpölése közben, a berlini és lipcsei irodalom számára megérjünk.“
A regényiró kételkedni látszott a mondottakon, s azt gondolá magában:
„Régen lehetett, talán nem is igaz.“ Pedig igaz volt.
„Verseket irtunk és szavaltunk – folytatá az agg művész, és szavai a
megbánás törődött hangjain folyának – ma Uhland, holnap Schiller,
holnapután Goethe, Heine, Mathisson, stb. modorában raktuk verseink
lábait, s az uhlandi, schilleri stb. lábak természetesen csak uhlandi,
schilleri fejeket és szellemeket hordozhatának. Mert hiszen előttünk nem
volt semmi is lehetetlen, s megszületék vala mindenikünkben azon
meggyőződés, hogy a ki mindenkit utolér, csakugyan valamennyi között
legelső. Bámultuk egymást, csodálta mindegyik önmagát, s bekövetkezett
feloszlásunknak csak ez utóbbi körülmény volt oka.“
„Hát a kritika szavainak önök nem hódoltak?“ kérdé Ákos ur, csakhogy az
érdekes társulat bővebb ismertetését hallja.
„Igen, mi birálatokat is irtunk egymás munkái fölött, mik között a
legsujtóbb rendesen az vala, ha kimondtuk, hogy a munka „ez egyszer“
kissé gyönge, de a lángész még botlásaiban is érdekes és irójából még
mindenesetre a nagy Germania irodalmi kutágasa válandik. S elvégezvén e
kritikákat, neki feküdtünk a magasztos érzelmeknek, a lelkesedésnek.
Előszedtük részint itt-ott elszórva megjelent, részint legszebb
kalligraphiával füzetekbe rajzolt, még sajtót nem látott műveinket, és
hangosan eldörögtük, és szép csendesen elnyöszörögtük azokat egyszer,
kétszer, háromszor, végtelenszer, mindaddig, mig bele nem fáradtunk, s
kiizzadt üstökökkel egymás nyakába nem borultunk mind a heten. S egymás
fölibe dültünk, ki székre, ki pamlagra, ki asztalra mind a heten, és
vizsgálat alá vettük egymás homlokát, szemeit, profilját, arczát mind a
heten, s mindannyiban lelket, szellemet, kifejezést s a köznapitól elütő
méltóságot fedeztünk fel mind a heten…“
„Az ön képében is?“ kérdé mintegy öntudatlanul e kérdésre fakadva
Hondery Ákos.
Emlékeztetjük nyájas olvasóinkat, miképen a beszélő öreg ur arcza a
legjámborabb werklis-physionomia vala.
„Hogyhogy? nagyságos uram! miért e kérdés?“ kérdé a még romjaiban is
büszke lángész.
„Nem ugy értettem – csititá Ákos ur – csak tessék csendesen tovább
folytatni, honfitárs!“
Az agg honfitárs egy rövid és bizonytalan jelentésü sohaj után ki volt
engesztelődve, s oly mohósággal, mint börtönből kiszabadult ember, a ki
már régóta lesi a kibeszélhetési alkalmat, kapott ismét szavakhoz.
„Hogy magamra térjek vissza, én különösen emlékező tehetség dolgában
állottam felebb valamennyi szellemrokonomnál. Mikor ugy együtt
merengtünk s jövendőnk tarka álomképei közé temetkezve, egymásra
düledezve, egymás szeme közé füstöltünk, nem egyszer történt, hogy
társaim egyike e szavakkal fordult füleimnek: „Mariskám! (mert az én
nevem Mária) hány nyomtatási hiba van a Spiegelben megjelent
czikkedben?“ Erre én legmélyebb álmaimnak közepette is rögtön
válaszolám, hogy: „Tizenkilencz meg egy fél, édes Gottliebkám. Nyolcz
sorban pedig a betük szine sokkal kopottabb, mint másutt.“ És Gottliebék
mindig ugy találták, hogy a hazugság – legalább ily esetekben – nem
mesterségem.“
„S mi tárgyuak valának leginkább ama czikkek?“
„Ugy hiszem, leghivebben jellemzem azokat, ha azt mondom, hogy vegyes
tartalmuak valának. Nem nyilt meg Pesten uj szivarbolt, melyben én be
nem jelentettem volna, hogy irni tudok, s hogy kiváltképen
szivar-magasztalásokat szoktam irni a hazai középrend lapjaiba. S én, az
igaz, mindenkor igen jó szivarokat is szíttam. Vagy ha öltönyeimet kissé
megragadák az idők és divat körülményei, egy vagy más felküzdő szabóhoz
tértem be en passant, megajánlám neki hivatalos szolgálatomat és ruhát
szabaték magamra. A ruha ugyanazon időben lőn készen, midőn „ruhaszabás
és Schneidermayer Vincze ur“ fölött irt „nehány szóm“ napvilágot látott.
S a midőn külföldi notabilitások érkezének Pestre, én valék az első, ki
hozzájok talpaltam, én valék szerencsés megmagyarázhatni nekik, mily
nyomorult, elhagyott országba érkezének, s hogy mindamellett mily
nagyszerü talentumok vannak benne véka alá rejtve. Boldogok valának ők,
hogy kezet szorithattak velem. Megirtam rövid életrajzukat a helybeli
lapokban, megemlitve benne magamat, őket, születési órájokat, s mindazon
nagy dolgokat, melyek velök történtek s történhettek volna; s a mint
eltávozának, elkisérém őket egész a gőzhajóig, s a magyar főváros falai
között szerzett aratásból nehány árpaszem nekem is jutott osztalékul.“
„És ön ezt nem röstelé?“ kérdé Ákos ur.
„Már miért, nagyságos uram? Hát volt ebben valami röstelni való?“
„Nem volt, dehogy volt, csak ugy kérdeztem,“ igazitá ismét utba a
könnyen más térre csapongható párbeszédet Ákos ur. „Hát nagyobb művekkel
nem lepé meg ön a világot?“
„Sőt igen. Egy német röpiratot irtam ezen czim alatt: „A rántott csirke
méreg. Éljen a gulyáshus!“ A könyv erősen kelt, de ellenem zuditotta a
buda-pesti vendéglősök és pinczérek egész seregét. Pedig én ez által
csupán a fővárosi közönség nemzetiség iránti érzelmeire akarék hatni.
Nem volt más menekvésem, mint csakhamar uj röpiratot irni, melyben
bebizonyitám, hogy „dehogy méreg a rántott csirke, méreg biz a
gulyáshus!“ E munkám még jobban kelt az előbbinél, de ellenségem mind
jobb, mind bal oldalon ugy nőtt, mint a gomba. Minden felszólalásom a
legnagyobb malitiával találkozott: nem értettem, uram! letorkoltattam,
uram! Ellenem támadt mind a rántott csirke pártja, mind a gulyáshus
emberei. Egy a világirodalom történetében páratlan vállalaton törtem
fejemet. Németország szellemét akarám a magyar szellemmel
összeházasitani. Képzelje, uram, nekem esett minden, magyar és német
egyaránt; az összes hazai lapirodalom kezelői megtagadák e házasságtól
az egyezést, az abból származandó gyermekeket mindegyik magáénak akarván
neveltetni. Megbuktam… A roppant munkából alig jelenhetett meg egyéb a
roppant hirdetéseknél… Erkölcsi agyonlövetésben szenvedtem.“
A sipládás fiának az apja elhallgatott és zsebkendőt keresett
oldalzsebében könyeinek letörlése végett, bizonyos okoknál fogva azonban
ez egyszer zubbonya ujjasával kénytelenittetett azokat felfogni. A
regényiró is olvadozott, de a sipládás fiának nagy bensőséggel előadott
szuszogásai mindinkább hortyogásokká szilárdulának.
„Fölkerestem fentemlitett rokonérzelmű bajtársaimat – folytatá a szünet
elmultával az agg bajnok – az 1846-ik év egy tavaszi reggelén.
„Barátim,“ szólék hozzájok, és szavaim az öntudat büszkén száguldozó
hangjain robogtak elő: „barátim, Isten veletek! Láthatjátok, hogy e
világ nem az én világom; itt nincs tenni való, itt süketek a fülek,
vakok a szemek, itt nem virit honorárium. S az óriást tyúkólba még nem
zárta senki: oh az én karjaim szebb, nagyobb világ után terjeszkednek
ki. Adieu, barátim! Jön idő, mikor e hálátlan nép büszkén fogja
mutatóujját felém, eltaszitott fia felé, terjeszteni. Adieu, Vaterland!“
Szükség-e mondanom, hogy vágyaim, ábrándjaim, ideáljaim képei közé ekkor
tolakodott fel a legóriásibb nagyságban – Germania? Oh, jött-e valaha ön
szive, uram, sebesebb dobogásba e szó hallatára: Germania?“
„Nem emlékszem világosan,“ szépité a dolgot Ákos ur.
„Ugy nem is beszélek sokat, ön ugy sem értene. Ugy hivém, hogy nekem
nagy jövendőt várni Germania virányain több jogom van, mint
akármelyiknek azok közül, kik ott látták meg először a napvilágot. Oh,
mert én tudtam, hogy senki sem próféta a maga hazájában. S én, ki egy
szabad nép kebelébőli származás, s az ujság, ritkaság érdekét magamon
hordozám, ki mindenütt genialis külsőt, affectált és természetlen
sentimentalismust valék képes felmutatni, én a német népségek között
biztos szerencsére számolhattam. És kiindulék a nagy utra. Pozsonyban
tartottam az első humoristicosatyricus akadémiát, a „Pressburger
Zeitung“ által előlegesen bemutatva a közönségnek. De a közönség nem
jött. Nem csodálkoztam rajta, belül valék még hazám határain. S e
hazában még akkor a művészet, a szellemi nagyság iránti méltánylás és
fogékonyság leginkább csak az ingyenjegyesek tenyereiben találtatott.“
„Bizonyitja az akkori pesti német szinház krónikája,“ jegyzé meg Ákos
ur, hogy régiségbuvárkodásának némi tanujelét adhassa. De az agg lángész
rá sem hallgatva tovább folytatá:
„És a birodalom fővárosába érkezém, és oh…“
S most nehéz sohajok emelkedének a sipládásapa kebeléből. Hátra
tapogatott a sipládásfiu után, ki háta mögé telepitett fejjel legmélyebb
álomba temeté eszméletét.
„Oh, hol vagy, Ingomárom?“ kérdé, s a mint hátra nyult, tenyerébe a
vaksors a szundikáló kis Ingomár Jaromir Mária fényes orrát hullatá, a
ki apja tenyerét felriadása első perczében collegialis sipládagyerek
ellenséges érintésének álmodván, meg nem kopott fogaival nagyot harapott
rajta. A visszarántást, rövid felvilágositást s az azonnal kibékülést
kiki képzelheti magának.
Ákos ur a szomoru inség daczára is alig állhatta meg, hogy ne nevessen.
„Jöszte, Máriám, édes fiam, jövel, „te pelikán szerelem gyöngye!“
folytatá a mult idők embere, s szinte hallatszott, mint lepé el keblét a
kedélyesség. „Születésed előtti boldog korodra kell emlékeznem, mikor te
még – oh elfog az érzés, az öröm és fájdalom! De hiszen te nem voltál
még akkor oka örömemnek, nem is lehetsz tehátlan oka mostani
fájdalmamnak. Bocsánat, uram, bocsánat egy öreg ember kitöréseinek!“ és
ölbe kapá a cserebogár-fejet és könyükkel áztatá.
„Oh folytassa, kérem!“ zokogá a lágyszivü regényiró.
„Igen, folytatom. Adj erőt a folytatáshoz, szent költészet, mely
ifjukori napjaimban oly gyakorta háborgattál! Bécsben még föl sem
léptem, a mint ott mulatásom első vasárnapi délutánján, kutyaként kisérő
nemzetboldogitási, hir- és pénzszerzési ábrándjaim társaságában,
kisétálék a Praterbe. Tudja ön, uram, hogy ez a Prater az, minek a pesti
városligetnek kellene lenni?“
„Tudom.“
„Igen, tehát ide gyalogoltam én, és oh, kérdem önt, uram, tehet-e arról
a fiatal ember, ha szivnyugalomfosztogató országos gondjait üstökön
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Pákh Albert humoros életképei - 09
  • Parts
  • Pákh Albert humoros életképei - 01
    Total number of words is 3932
    Total number of unique words is 2031
    27.7 of words are in the 2000 most common words
    38.7 of words are in the 5000 most common words
    45.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Pákh Albert humoros életképei - 02
    Total number of words is 4065
    Total number of unique words is 2050
    31.1 of words are in the 2000 most common words
    42.1 of words are in the 5000 most common words
    47.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Pákh Albert humoros életképei - 03
    Total number of words is 4106
    Total number of unique words is 2057
    30.5 of words are in the 2000 most common words
    42.4 of words are in the 5000 most common words
    48.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Pákh Albert humoros életképei - 04
    Total number of words is 4064
    Total number of unique words is 2120
    26.4 of words are in the 2000 most common words
    37.5 of words are in the 5000 most common words
    44.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Pákh Albert humoros életképei - 05
    Total number of words is 4009
    Total number of unique words is 2068
    30.2 of words are in the 2000 most common words
    41.0 of words are in the 5000 most common words
    47.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Pákh Albert humoros életképei - 06
    Total number of words is 4028
    Total number of unique words is 2081
    30.1 of words are in the 2000 most common words
    41.0 of words are in the 5000 most common words
    46.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Pákh Albert humoros életképei - 07
    Total number of words is 4002
    Total number of unique words is 2030
    30.0 of words are in the 2000 most common words
    41.0 of words are in the 5000 most common words
    47.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Pákh Albert humoros életképei - 08
    Total number of words is 3888
    Total number of unique words is 2154
    28.8 of words are in the 2000 most common words
    40.1 of words are in the 5000 most common words
    45.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Pákh Albert humoros életképei - 09
    Total number of words is 3974
    Total number of unique words is 2159
    31.8 of words are in the 2000 most common words
    43.8 of words are in the 5000 most common words
    48.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Pákh Albert humoros életképei - 10
    Total number of words is 3989
    Total number of unique words is 2155
    30.0 of words are in the 2000 most common words
    42.8 of words are in the 5000 most common words
    49.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Pákh Albert humoros életképei - 11
    Total number of words is 3993
    Total number of unique words is 2104
    31.3 of words are in the 2000 most common words
    43.4 of words are in the 5000 most common words
    49.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Pákh Albert humoros életképei - 12
    Total number of words is 3974
    Total number of unique words is 2053
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    46.8 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Pákh Albert humoros életképei - 13
    Total number of words is 4018
    Total number of unique words is 2032
    34.2 of words are in the 2000 most common words
    45.5 of words are in the 5000 most common words
    51.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Pákh Albert humoros életképei - 14
    Total number of words is 2088
    Total number of unique words is 1172
    37.5 of words are in the 2000 most common words
    49.6 of words are in the 5000 most common words
    55.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.