Pákh Albert humoros életképei - 13

  nehezteléssel fogadta az egész társaság.“
  „Az egész…?“ kérdém kivétel öntudatával.
  „Önt természetesen kivéve,“ igazitá meg magát nemes kimélettel.
  „S szabad-e kérdenem – folytatám ellenállhatlan kiváncsisággal – vajon
  ez édes megfoghatlanságot csupán jelentőség nélküli szeszélynek, a
  véletlennek köszönhetem-e, vagy…“ Itt megakadtam; maig sem tudom, mit
  akartam kérdezni. (Vagyok néha ilyetén állapotban.)
  A leány hosszan nézett rám, nem mintha felelet szükében látszanék
  szenvedni, hanem mintha vizsgálna, vajon rám bizza e feleletét. Azután
  tisztába nem jöve velem s magával, jónak látta ily kitéréssel
  válaszolni:
  „S szabad-e viszont nekem kérdenem, vajon ön kérdése nem megy-e tul a
  kiváncsiság határain? nem valóságos vallatás-e ez?“
  „Ha ugy akarja kegyed – válaszolék zavart helyzetemben, melybe, sajnálni
  kezdém, hogy bele sodrottam magamat – ha ugy akarja kegyed, lélektani
  vizsgálódás az, vagy hazafiui remegés, vagy, vagy, vagy bármi egyéb; de
  az bizonyosan nem, a mivel kegyed gyanusit.“
  Ez utóbbi hangnyomatra szünet állott be, melyet leginkább arra
  használtam, hogy ismét a házi gazdát szidjam össze a rettenetes
  bemutatásért, gondolatomban.
  „Sokat mondhatnék e dologra vonatkozót, fogá fel ujra a szót Lina.
  Mondhatnám önnek, hogy a közel mult években hosszabb ideig tartózkodtam
  atyámmal Pozsonyban, a ki mindig nyilt rokonszenvet érzett ezen, miként
  ő nevezé, „national“ nemzet iránt, s lelke is örült, ha végig tekinthete
  a zajos termeken, deli termeteken, s a magán életben még inkább szereté
  őket az ő férfias, önzéstelen, egyenes s oh mit én tudom még miféle más
  tulajdonaikért. Ön megbocsát, ha nem emlékszem hiven atyám
  jellemrajzára. Mondhatnám, hogy háza itt is mindig nyitva áll különösen
  e nemzet fiai számára…“
  „Mely dicső szabálynak köszönhetem én is jelen szerencsémet,“ e
  szavakkal takartam el néma lelkesedésemet. S nem hogy visszavonulást
  parancsoltam volna magamnak, midőn még lehetett, megelégedvén a tett
  vallomásokkal: nem, nekem egészen el kelle merülnöm.
  „S nem volnának-e – faggatám mindig nagyobb lángra gyulva az állomását
  hősileg védő kis tüzért – nem volnának-e kegyednek e tekintetben saját,
  független nézetei? Nem támadt volna-e lelkében néha napján egy titkos
  ohajtás: szeretnék e nép között lakni, vele örülni, szenvedni, élni s
  meghalni…?“ Tökéletesen ben voltam a diktióban.
  „Oh oh oh! – mondá zavart mosolylyal Lina, s mintha egy igazi gondolatán
  kapott volna rajta – ujra figyelmeztetem önt, hogy kérdései valóságos
  vallatások: én sem életre, sem halálra még nem gondoltam soha!“
  Hallgatása tökéletesen kielégitett.
  Megvan, megvan! Szentséges szent Isten! töprenkedém magamban, az a házi
  gazda borzasztóságos ember! S más fordulatot keresve, önkéntelenül az
  előttünk heverő könyv után nyulék, s szórakozottságomban elég vakmerő
  voltam azt felnyitni.
  „Hogyan? mi az!“ kiálték fel ugyanazon perczben nagyra nyilt sugárzó
  szemekkel.
  „Igen – válaszola Lina lehető legnagyobb lelki nyugalommal, s oly
  ártatlansággal, mintha teljes életében magyar grammatikánál egyebet nem
  olvasott volna – igen, magyar könyv. Nem szeretném elfelejteni, a mit
  egyszer már tudni kezdék. Fájdalom, hogy mióta itt vagyunk, tanitó
  hiányában, a helyett hogy haladnék, mindinkább hátra megyek.“
  Mondhattam-e erre egyebet, mint:
  „Végtelen boldognak érezném magamat, ha itt mulatásom rövid ideje alatt
  is…“ s a többi.
  „À la bonne heure! válaszolá Lina, kinek a gondolat megtetszett. Ön igen
  szives, s én örömmel fogadom az ajánlatot. Áll az egyezség! Ha tehát ugy
  tetszik, minden reggel 10 órakor itt e lugasban várandja mesterét az ő
  szófogadó tanitványa. De, kérem, pontosan!“
  „A tizedik óra lesz napom legnehezebben várt órája!“
  Midőn távozám, a másik hölgy, ki jelen volt, de csak kevés részt vett a
  fentebbi társalgásban (legalább én nem sokat tudnék belőle elmondani),
  ugy, hogy még én is hallhatám, e szókkal fordult Linához: „Nem veszed
  észre, hogy uj mestered sok tekintetben hasonlit Rudolfhoz?“
  Még ez is! Már most Rudolfhoz is hasonlitok, még pedig sok tekintetben
  hasonlitok! Nem tudtam ugyan, ki az a Rudolf; de ha ama kisasszony ugy
  vélekedik, hogy hasonlitok valami Konrádhoz vagy Venczelhez, boldog
  vagyok; azonban Rudolf! borzasztó.
  Végem van! kiálték, midőn kifáradtan szobámba értem. Ha az a leány nincs
  szinig megtelve csupa tiszta tizenhárom próbás gerjedelemmel, ha az a
  házi ur nem a legmeggondolatlanabb gyerek a kerek ég alatt, s ha nem én
  vagyok a legártatlanabb áldozatja hirnek, dicsőségnek: akkor nem volt
  soha bizonyos dolog a világon!
  Magyarország, miért vagy te oly igéző! Magyar emberek, magyar irók,
  miért van nektek idegen földön oly átkozottul szép hiretek! Ki
  akarhatja, hogy én essem áldozatul szép hireteknek!
  Ily s ehhez hasonló felkiáltások támadtak bennem, mindig növekvőleg, s
  már-már siratni kezdém lelkemnek megszokott kényelmes nyugalmát, mely
  ime szomoru pusztulásnak indult.
  A nyelvleczkék javában folytak reggeli 10 órakor az andalitó lugasban.
  Vagy kétszer párját ritkitó szorgalommal olvastuk Samarjay nyelvtani
  gyakorlatait.
  S ah, ezek még arkádiai perczek valának. Oh mi csendes háborgásban
  ringott ekkor az én lelkem Balatonja! Igy szerettem volna, hogy örökké
  maradjanak az idők. Mert oh, mi ártatlan kedvtöltés, mi veszélytelen
  csónakázás az az indulatok tengerszemein, midőn az ember óra hosszat nem
  érez egyebet, majd magyarul, majd németül, mint azt, hogy p. o. „az
  asztal kerek, a viz meleg, a kapu széles!“ De fájdalom, ily gyermeteg
  állapotban mi nem maradhatánk sokáig.
  Megfeledkezénk czéljainkról, napok mentek, napok jöttek, s nem egy,
  hanem három-négy órát is ültünk a lugasban, a betett könyvet magunk
  előtt simogatva. Az idő telt, bizalom bizalmat üzött, egész életem
  pályája ott hevert előtte, mint egy országut, rögeivel, árkaival,
  kátyuival.
  Lelkem kormánya megbukott s valóságos forradalom volt kitörőben:
  visszaijedtem!
  S ott voltam, hogy komolyan véget vessek a dolognak. Elmentem hozzá
  búcsuzni.
  Azt hivé, mint rendesen, leczkére jövök, s magyar szavakkal fogadott. Rá
  lehete ismerni a betanult hangra, de hiszen Csongrád vármegye hangjai
  voltak; Samarjaytól tanulta, de hiszen értem tevé. Ily sonettet zengett
  gondolatom, s még el sem kezdém, már is kiestem szerepemből.
  Szótlan valék; befelé beszéltek bennem a gondolatok. Lina ha látta is,
  de észre nem vette. Én szerettem volna, hogy észrevegye, hogy lett volna
  okom elmondani kinomat, tán lábaihoz omlani, tán átkozódni, tán szidni a
  világot, álladalmat és társadalmat, s vagy élni vagy halni, de minden
  esetre kibontakozni e zür- zavarból.
  „Tudja-e, hogy egy igen nagy tartozását még mindig nem rótta le ön?“
  kérdé kiszólitva szótlanságomból.
  „Én?“
  „Igen, ön még egyetlen költeményét sem közlé velem.“
  „Igen de, mondám, hogy nem irok verseket.“
  „Én meg szintén mondám, hogy az lehetetlen.“
  „Ismétlem.“
  „Kérem.“
  „De ha komolyan mondom.“
  „Ön makacs.“
  Ezen utolsó szót, talán mert sokszor hallottam, soha sem szenvedhettem.
  Lehettem-e, maradhattam-e makacs? Bár nem tudja senki, életemben sok
  verset irtam én is; de akkor már tán csak egy volt emlékezetemben,
  melyet örök ijesztő példaként iparkodni fogok soha el nem felejteni.
  Kellett annyi kimélettel lennem magam és velem járó hirem iránt, hogy
  titkaim közt megőrizzem. Nem fogja senki kivánni, hogy itt elmondjam.
  Készség és kötelesség közt ingadoztam. A percz kétségbeejtő volt. Bármi
  áron szabadulni óhajték. S mint sok más ügyefogyottat, Petőfi
  kisegitett, s egy kicsi kis plágium, melyért utólag bocsánatot tőle
  többé nem kérhettem!
  „Ön gondolkodik, bizonyosan a választás esik nehezére,“ jegyzé meg Lina,
  ki ezalatt uszni- törekvésemen legelteté szemeit.
  „Oh nem! épen nem! Ha soha egy szót nem irok vala is, e pillanatban
  versben teremnének gondolataim.“ Effélét rebegék, rá kezdtem, s hirtelen
  e vers jött ajkaimra:
   Ez a világ a milyen nagy,
   Te galambom, oly kicsiny vagy;
   De ha téged birhatnálak,
   A világért nem adnálak.
   Te vagy a nap, én az éjjel
   Teljes teli sötétséggel:
   Ha szivünk összeolvadna,
   Rám be szép hajnal hasadna.
  Minden betűt megértett!!!
  Ki gondolta volna valaha, hogy e versben oly iszonyu dolgok vannak
  elmondva.
  „Gyönyörü, felséges!“ kiálta fel a kis „galamb“ valódi elragadtatással.
  De azonnal ismét elnémult, mintha egy bántó gondolat szállotta volna meg
  lelkét. „Régen birja ön e költeményt?“ kérdé remegő szavakkal.
  E kérdésre nem voltam elkészülve. Tán rájött az orzásra is! s egy
  egészen elvetemedett gonosztevő vakmerőségével erősitém: „Épen tegnap
  készitém!“
  „Tegnap?“ ismétlé ragyogó jelével az indulatnak, s reám néze, mélyen, a
  mindig mélyebben sülyedőre. Majd kezét nyujtá, mely szép volt, mint egy
  herczegnőé, és forró, mint egy láz-betegé, s melyet
  önmagamonkivüliségemben lehetlen volt azonnal még lázforróbb ajkaimhoz
  nem vezetnem. Lina csak azon egy szót rebegé:
  „Köszönöm!“
  Nem tudom, azt mondtam-e rá: „Szivesen, tessék máskor is parancsolni!“
  de fogadni mernék, hogy sületlen volt, a mit válaszoltam.
  Csak azt tudom, hogy nem sokára szobámban voltam, gépiesen neki estem
  podgyászomnak, összeállitottam holmimet, s felkiálték: „Egy pil anatig
  se tovább! Még egyszer látni, két szóval azt mondani: Isten veled, s
  azután illa berek! Itt többé nincs kigázolás.“
  Elrohantam az épület azon részébe, hol házi gazdám és leánya szobái
  valának. Nem láttam senkit. Ott volt, vagy nem volt valaki, mindegy; nem
  láttam senkit.
  Az előszobába értem. A teremből, melynek ajtókilincsét már kezembe
  fogám, idegen hangok, férfi hangok hatottak füleimbe. Megállj! Tán nem
  is jó helyen jársz? Hol vagyok, hol járok? Csitt! beszélnek. Egy női
  hang:
  „Jaj be szur a szakála!“
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  Legnyájasabb olvasóm, el fogod nekem hinni, hogy szeretem ezt az
  országot, melyet áldott következetességgel még mindig hazánknak szoktunk
  nevezni, szeretem valamennyi fővárosaival együtt; de pusztuljon el
  Budavára, ha annál az egy pár szónál többet hallottam: „Jaj, be szur a
  szakála!“ ennyit s nem többet; de ráismertem azon hangra, mely alig fél
  órája azt rebegé előttem: „Köszönöm!“
  Hevem elmult, bucsuzási kedvem elhalt, szemeim megnyiltak s mégis homály
  fogta el őket; csupa ólom voltam, s csaknem a levegőben jártam, oly
  csendesen sompolyogtam ki az ajtón, a melyen jöttem. Oh azt nem is
  sejtheti senki, minő lelki kinokat okoz ily szakálszurás. „Egy óra mulva
  nem lát engemet Milano!“ kiálték fel a classicus „Szökött katonával.“
  Búcsu nélkül, zaj nélkül hátamra plántáltam kis uti böröndömet, kezembe
  ragadám vándor botomat, kisuttyanék a kert hátulsó kapuján s
  elzarándokoltam kitüzött pályámon a stájer alpesek közé, el, messze el.
  A legközelebbi állomásról levélben bucsuztam el szives gazdámtól, a
  gazdag selyemgyárostól, hirtelen elutazásom okául adván, hogy az ember
  élete rövid, hogy használni kell a perczeket, hogy egy első rangu magyar
  költő azt mondja: „Élj az idővel!“ s mit tudom én. Csakhogy egyszer
  kivül lehettem a fojtó gőzkörön.
  Grátzba érve, már válasz várt reám, melyben a szives öreg ur tudtomra
  adta sajnálkozását, annál inkább, mert egy fontos családi ünnepélyt
  mulasztottam el. „Nehány nap mulva üljük meg – irta az öreg – leányom
  kézfogóját. Jegyese Weinberg Rudolf bécsi nagykereskedő, kire ön tán
  emlékezik s ki önt üdvözli. Egyéb nevezetesség ez eseménynél nem
  történt, mint az, hogy Lina, még eljegyeztetése előtt kiköté, miszerint
  Rudolf roppant szakálát saját kezével vághassa le. Sok vonakodás után
  nagy czeremoniával és sok tréfa között ment véghez a műtét. Ha jól
  emlékszem, épen az napon történt, midőn ön oly rögtön itt hagya
  bennünket.“
  A levelet elolvasván, tükör elé állottam, s e szavakkal üdvözöltem
  magamat: „Herr von Kaján, igen hires magyar iró, gratulálok!“
  Weinbergné asszony pedig, mint azóta hallottam, régen elveszté kedvét a
  magyar grammatikához s emberekhez. Azonban épen oly buzgóan hódol a
  divatnak most is, mint akkor.
  
  
  SPECTABILIS TANULMÁNYOK.
  Emlékezzünk régiekről.
  
  GYÖNGYÖM, GALAMBOM, JÁNOSKÁM;
  vagy is megmutatása annak, miképen „nemzeti ujjászületésünk“ mai
  hajnalán polgári kötelessége minden csekély erőnek számba venni mindazon
  tényezőket, melyek ezen szerencsés fordulat előidézésénél befolyással
  lehettek volna, ha mindjárt nem voltak is. Miképen nevelődtünk
  hajdanában. Egy fiatal kebel, midőn épen a tudományok és szépmüvészetek
  oltárán áldoz.
  Ki volt János?
  Jánoska született s a világba lépett. Ez igen természetes Jánoska
  részéről, ámbár a tudomány és ismeretek terjedésével, a forradalmak
  bukásával s a doktorok szaporodásával mindinkább növekvő
  világfájdalmaktól dult keblek azt állitgatják, hogy ez a legnagyobb
  szamárság, melyet az ember életében véghez vihet. Na de hiszen a
  szamárság is természetes, s mi nem állitunk egyebet, sőt még azt sem
  akarjuk tagadni, hogy sok emberre nézve kétségtelenül igaza van a
  világfájdalomnak.
  Jánoskának atyja férfi volt ugyan, de nem feje a háznak; anyja asszony
  volt ugyan, de kormányzati rendszere ugy vala kidolgozva, hogy mind a
  törvényhozási, mind a felügyelési, mind a végrehajtói hatalom kizárólag
  őt illeté házi körének kényurasági országában. És kérdés keletkezik,
  hogy vajon Gombóczyné asszonyság mi rendkivüli kedvező körülményeknek
  köszönheté absolutismusa támadását?
  Megfejtjük a kérdést.
  Körülbelül az utolsó nemzeti insurrectio korában vagy valamivel később
  történt, hogy bizonyos Tésztaváry Juliána kisasszony egyszer azon vette
  magát észre, miképen az idők vas foga ingatni kezdi az ő csontfogait, s
  hogy legfőbb ideje volna a kényes izléssel felhagyni, ha csakugyan nem
  szándéka pártáját a mennyország kapujánál Péter bácsinak bemutatni.
  Épen jókor jött tehát Gombóczy Gergely hat szilvafás nemes ember
  háztűz-néző látogatása, ki különben is vele született talentumainál
  fogva semmi egyébre nem volt alkalmatos e nagy világon, mint hogy szivét
  s hat szilvafáját a nem annyira imádott, mint inkább nagy szerencse és
  jó parthie gondolatával merészen óhajtott Juliána szivével és szép
  birtokával egyesitse. A többire nézve Gergely lovag szerelme tökéletesen
  vak volt.
  S Juliána elvette Gergelyt. Mindenesetre a menyecskéé volt az elsőség a
  háznál, mert ő hozott abba vagyont, ő hozott élettapasztalást. Ennek
  volt következménye az, hogy Gergely ur mindig akkor s azt tette, a mikor
  s a mit neje elébe tálalt, hajfürteit mindig ugy fésülte, nyakkendőjét
  mindig azon csokrokba kötötte s fehérnemüjét mindig akkor váltotta, a
  mint s a mikor azt feleségének túlnyomó izlése hozta magával.
  Gombóczy Gergely és Juliána tehát egy jókora vagyon s egymás minden
  possibilis szenvedélyeinek kölcsönös birtokában tölték el napjaikat egy
  magyar falu özönviz előtti kuriájában. S e kuriában a Vörösmartyként
  „hófehér burokban járó tiszta szorgalom“ nem maradt gyümölcstelen.
  Megáldá őket az ég szerelmöknek egy zálogával. Többet kivánni a magyar
  faj európai hirü sterilitásánál fogva lehetetlen volt.
  Anyja a fiut egészen a maga bölcs vezérlete alá fogta. Apja pedig nézte
  a vezérletet. S felsőbb rendelkezés folytán a kis Gombóczyt senki az
  apai háznál, senki a faluban nem merészelte Jancsinak nevezni. Az ő neve
  Jánoska volt, vagy János urfi. Tertium non dabatur.
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  „Gyöngyöm, galambom, Jánoskám! Oh hogy meg tudnám enni ezt a kis
  angyalt!“
  Igy sikoltott Gombóczyné asszony, az édes mama, s vége-hossza nem volt a
  csók-czuppantás- és csattanásnak, mivel ugynevezett angyalának, egy 8
  éves pufók csemetének szemét-száját elárasztá, ki a szeretetnek ezen
  perczenkint megujuló hatalmas bizonyitékai után fuladozva s pityeregve
  mereszté anyjára ugynevezett két kökénykéjét.
  A mamával átellenben ült Pogácsayné: rangjára nézve: szomszédasszony;
  foglalkozása: örülni az örülőkkel, sirni a sirókkal, pletykázni a
  pletykázókkal, kávézni a kávézókkal; charaktere: asszony. Jelenleg kávét
  iszik.
  A szögletben a kövér táti pipázott egy tajt bögréből (mert pipának csak
  nem csufolhatjuk azt a roppant calibert): mint gyanithatni, rangra,
  foglalkozásra, jellemre sőt talán születésre nézve is: táblabiró.
  Jelenleg bort iszik.
  Jánoska rendesen fel szokta használni azon perczeket, melyekben csekély
  véleménye szerint meg lehetne szöknie az ölelések elől. Szép csendesen
  el akart osonni.
  „Itt fogsz-e maradni, te rosz fiu? ide jösz-e most mindjárt? Nézze az
  ember a kis gonoszt! Hogy áll már megint rajtad az a ruha! Oh te, te!“ s
  ez alatt rendbe illetgeté Jánoskának a csókzivatar által állásából
  kijött hosszu attiláját, s meghütés ellen biztositó
  nyakravaló-bástyáját, az elbomlott fényes szagos kis üstöknek pedig
  visszaadta azon kacsafarkállást, mely a papát a sohajjal emlittetni
  szokott hajdankorban oly bájlóvá tevé.
  „Igy ni, most mehetsz. Oh kis angyalom!“ kiálta ismét a mama, s ujra
  ölbe fogta a fiut: „nézze csak kedves szomszéd asszony,“ szólt
  Pogácsayné asszonyhoz, ki előtt mindennapi szokás szerint most is
  bizonyitgatá magzata rendkivüliségét, „nézze csak, mily szépen kacsint
  ránk kökénykéivel. Oh a kis hamis, mint érti már is a szemjátékot! Mi
  lesz még belőle, ha felnő!“
  „Oh ne csufolódj’ te is, édes mama, szóla közbe kedvetlenül a szerelem
  záloga, Andrásy Peti és Bankó Miska is azt mondta tegnap, hogy kerbe
  nézek, hogy…“
  „No csitt, kis galambom! Nem szabad bele szólani, mikor a mama beszél.
  Azok a gaz, neveletlen fiuk többé hozzád nem jőnek. Elég neked Burdiga
  Pista. Nem képzelheti szomszéd asszony, micsoda átkozott rosz gyermekek
  azok. No de hisz az nem is lehet máskép. Apjaik annyi sok mindenre
  tanittatják, ugy agyon kinozzák őket, hogy azután nem csoda, ha kirugnak
  a hámból, mihelyt érzik, hogy nincs kocsis a hátok mögött. Oh dehogy
  jönnek azok többé az én házamba. A fiamat gyalázni. No de az én házamhoz
  ugyan nem járnak többé, azt fogadom; inkább, inkább, nem tudom mitévő
  lennék.“
  S a megsértett anya ölbe szoritván a szegény gyermeket, ugy fúta
  méreg-klarinetjét, hogy a szomszéd asszonynak lehetlen volt nem
  kontrázni rája.
  „Dejszen – monda Pogácsayné – ugy kellett volna már régen tenni, kedves
  szomszéd asszony. Én már régen nézem azt a kevély nácziót, s mindig
  mondtam, mikor is volt csak, hát tegnap, de tegnapelőtt, de bizony mégis
  csak tegnap volt, hát Kubicza komaasszonynál vagyok a varga-utczában,
  épen a malomból jöttem haza, hát betérek, mondok, ugyis nagyon fáradt
  vagyok, mondok, és már régen is láttuk egymást, mondok.“
  „Hogy mint van Kubiczáné, szegény? jobban van-e már a lábával?“
  „Azt mondja, jobbacskán van; de én nem hiszem, s köztünk maradjon,
  kedves szomszéd asszony, nem lesz kutyából szalonna. Hát a mint leültem,
  beszédbe eredtünk, sirva panaszolta előttem bajait, szidta a vejét, a
  ki, csak képzelje, már ismét elverte házától feleségét, bizony szegény
  Julinak sokat kell szenvednie! De mit is akarok mondani? Ugy, hát igen,
  hát hogy s hogy nem, szóba jöttek azok az Andrásy fiuk is: hát Kubiczáné
  azt mondja, hogy aszondja, hallottam-e már, aszondja, hogy azok a fiuk
  most már németül és francziául is tanulnak, aszondja; uj instruktort
  kaptak Eperjesről, aszondja.“
  „Tót diákot az ebugattát!“ mordult közbe a tajt pipa mellől Gombóczy
  senior, ki ritkán szólott, de annál talpraesettebbeket mondott.
  „Ugyan mire való már az – folytatá rá nem figyelve Pogácsayné – szólék
  Kubiczánéhoz: talán attól fél az apjok, hogy nem lesz a gyermekeknek
  miből megélniök, mondok, vagy itt is a fösvénység bántja az öreget,
  mondok, hogy még többet akar szereztetni a fiukkal. Oh, mondok, nézze
  csak Gombóczyék Jánoskáját – igen, ezen szavakkal mondtam neki, nem
  bánom, ha mind megharagusznak is rám, mert Kubiczáné gyakran eljár
  Andrásyékhoz, de a mi igaz, igaz marad a – hát, mondok, nézzék csak
  Jánoskát, lesz annak mindig annyia, mondok, hogy sem a németekre, sem a
  francziákra nem szorul, ha az Isten megsegiti, mondok…“
  „És ha valahogy el nem prédáljuk,“ tevé hozzá önmagát mentő,
  megelégedett mosolylyal a mama.
  „De még a tótokra sem!“ kiálta fel a táti, ki gondolataival rendesen el
  szokott késni.
  A mama ki látszott engesztelődni a szomszéd asszony elragadó ékesszólása
  folytán. Első hatása az volt, hogy kezébe fogá a kávés ibriket s tele
  tölté belőle a szomszédné findzsáját. Ez egy darabig szabadkozott,
  mondván, hogy már ugy is három findzsával ivott meg, hogy bizony majd
  meg is árt, de ha már csakugyan meg kell lenni, s hogy elejét vegye az
  aprehendálásnak, ugy inkább is csak kimártogatja lassacskán ezt is.
  A mi az öreg urat illeti, ő sem hagyá a perczet használatlanul. Nem
  hijába állott az ő székének jobb lába mellett a termetes kulacs, s
  asztalán az öblös pohár. Életnézete itt az volt: „Minden órádnak
  leszakaszd virágát!“
  Jánoska szintén kapott egy kávéba mártott, piritott kenyérszeletet,
  melyet végig szopott, mig ismét – mi nem soká maradhatott el – ujra rá
  került a beszéd figyelme.
  „No meg aztán – fogá fel ujra a szó fonalát Pogácsayné asszony – hogy
  nem félnek azok a szülők az Istentől, hogy gyermekeiket télen-nyáron
  nyakravaló nélkül járatják. S uram fia! el tudják nézni, hogy ugrálnak a
  fiuk, hogy birkóznak, hogy másznak egész fél nap, sőt még magok
  csináltatnak nekik holmi akasztófákat, a miken felkapaszkodjanak, és nem
  borzadnak, hogy majd ők felelnek érte, ha nyakok kitörik. Dejszen, nem
  hijába mondom én, a mit mondok, nem jó vége lesz mindennek, oh, oh, oh!“
  A többit, minek még jönnie kell vala, egy erős kávéhörp fulasztotta meg.
  „Oh dehogy hagyom az én kedves kis galambomat ily illetlen dolgokra
  szoktatni,“ fejezé be a gyöngéd mama. „Oh gyöngyöm, galambom Jánoskám!“
  s ismét jött a csókzápor: „más örömöket szerzesz te nekem. Mondd el csak
  azt a szép kis verset, a mit nevem napjára tanultál, azután valamit a
  gyéográfiából. A szomszéd asszony még nem is hallotta: mondd el csak,
  kis fiam.“
  „Apám!“ kiálta fel a kibuvó ajtócskát kereső kis martyr, apjához
  forditván pillanatát, ki néha-néha, ha jó kedve volt, pártját próbálta
  fogni fiának.
  „Ne ugass, fiam. Beszélj, ha kérdeznek,“ dördült a táti, de nem valami
  fölhevült indulatból, hanem, mert neki ez volt tonusa.
  Jánoska tehát nem menekülhetvén, összehuzta arczocskáját, mintha savanyu
  almácskába akart volna harapni, azután a mama elé állott, leereszté két
  kezét, s e commandirozott positurában elkezdé szónoklati működését. Majd
  az egyik kar, melynek ujai egyenesen kifeszitve és szorosan egymáshoz
  illesztve az attila végét keresték, egész merevenségében a testtől
  elválva fölfelé emelkedik, s e pillanatban Jánoska hangokat sápogott
  elő, melyeket hogy le nem kótázhatunk, örökké kell sajnálnunk.
  Meg kell elégednünk annak elmondásával, hogy Jánoska egy rigmust mondott
  el, melyet édes atyjával – oly régen, hogy talán már nem is igaz –
  hasonló ünnepélyes alkalommal mondatott el Istenben boldogult tanitója,
  s melyet most emlékezeti táblájáról sajátlagos szemeivel leolvasván, a
  családanyának leendő roppant meglepetése tekintetéből, három hónap
  leforgása alatt tulajdon maga zárt fiának czinkefogójába. És ezen nincs
  mit csodálkoznunk. Vitéz Gombóczy Gergely ur elmetehetségeinek
  fényvilága nem ért ugyan Henczidától Bonczidáig, az igaz; no de valamint
  megragadtak velejében a „Kis Tűkör“-nek versei, szintugy vergődött az
  emlitett névnapi köszöntő örök stabilitásra fejében, annál inkább,
  minthogy később ugy sem jött abba semmi, a mi azt onnan kiverhette
  volna.
  A mi magát a köszöntő verset illeti, az leélte fénykorát. Azon boldog
  időkben készült ez, melyekben ilyeténképen beszéltek:
   „A virtusnak az ő kellemetessége
   Légyen te fiadnak drága ékessége;
   Ez légyen mindenkor fő kötelessége
   Kedves asszony-anyám! ezzel mondom: vége!“
  S ez volt egyszersmind a szoban forgó rigmusnak vég szava. Azon korban
  készült ez, mondók, melyben szép időben kordovány, rút napokban bagaria,
  de mindenkor nagytaraju sarkantyus csizmában, sujtásos és zsinóros és
  sallangós öltönyü, dohány-, tűzkő-, taplóval bőven ellátott, kikent
  bajszu, kard övezte Muzsák haladtak, pipaszó közben, a magyar Helikon
  felé. S aztán ezen nehézkes külső ne béklyózta volna a lelket! S mégis
  ha tudnák szegények, hogy mi lett a vége az ő megkezdett haladásuknak.
  Elég az hozzá, Jánoska eldarálta a rigmust; eredménye bámulat volt és
  csókzápor, e két izé (minek is nevezzem a legnagyobb szenvedélyek e két
  vég irányát), a mi után annyi tömérdek tintát mártogattak már ki, s
  annyi cadentiákat kalapáltak már össze, mióta a manufacturai czikkeknek
  kelete van e világon.
  A mámi és a táti szemeiből örömkönyüket csalt ki a köszöntő, Isten
  tudja, már hányadszor. A szomszéd asszonynak mit volt mit tennie? Ő sem
  akart különb lenni a Deákné vásznánál, ő is megereszté két szeme
  patakját, s már ő nem könyezett, de sirt.
  Sőt még Burdiga Pista is, kit még eddig nem volt alkalmunk bemutatni,
  azon Jánoskánál egy-két évvel idősb, mendikás szellemű, fekete ragyás
  gyerek (egyébként, mint örökbe fogadott árva és Jánoska társalkodója,
  fontos kiegészitő része a családnak), kit az egész eddigi jelenet alatt
  az udvarra nyiló nyitott ablak alatti tornáczon csizmát tisztogatni
  láthattunk volna – mondom – még Burdiga Pista is megállitá a rigmus
  hangzatára keféje járását s ünnepélyesen magába merült. Oh mert őt ilyen
  szépekre nem tanitották! Még a házi ebek is, melyek rendesen Pista
  gőzkörében tartózkodtak, ki meg szokta velök osztani falatjait, még azok
  is a vasárnapi jóllakás nyugalmával nyultak végig e perczben a pitvaron.
  Azután jött a második rész: „a gyéográfia.“
  Nem lehet mindent oly hosszasan elmondanunk, mi történt; s azért röviden
  csak azt jegyezzük meg, hogy János urfinak anyja által két ugynevezett
  geographikus kérdés tüzetett elébe. Az egyik ez volt: „mivel táplálódnak
  a francziák?“ A másik: „hogyan öltözködnek az argliusok?“
  S minthogy találkozhatik, ki felébredt ismeretszomjánál fogva hozzánk is
  intézhetné e kérdéseket megfejtésül, mi egy pillanatig sem akarhatván
  senkitől is neheztelő tekinteteket löveltetni sorainkra, ide igtatjuk
  János urfinak jószivű, de tudós mamájától tanult válaszát.
  Azon kérdésre, hogy mivel táplálódnak a francziák, ugy vélekedék elmés
  szajkónk, hogy biz ezek levessel, marhahussal, vastag étellel,
  tésztással, pecsenyével és a többivel élnek. Az angliusok öltözetére
  nézve pedig azt jegyzé meg, hogy azok kalapot, nyakkendőt, frakkot vagy
  kabátot (de soha zrinyi-dolmányt), nadrágot, csizmát s még valamit, a
  mit ő ott szintén kimondott, viselnek, az anglius nők öltözetéről nem
  szólván, mint a minek tudása – a mama józan belátása szerint – „még nem
  gyereknek való.“
  Az examen elmult. Jánoska kisompolygott társalkodójához, Burdiga
  Pistához, kivel csaknem oly elválaszthatlanul vala összekapcsolva, mint
  hajdanában a „Jelenkor“ az ő „Társalkodó“-jával. Kérdés támad, hogy azon
  lapokat miért nem nevezték igy: „Gombóczy és Burdiga?“
  Ez alatt szép csendesen bé is esteledett. Pogácsayné szomszéd asszony
  menni készült, szinig megtelve ámu- és bámulattal a kis urfinak ily
  korán kifejtett elmeélén. A boldogság- és kövérségben uszó családanya
  marasztá, a mint csak maraszthatá, de szavai semmikép sem hathatván a
  szomszéd asszony fölkerekedésének visszakeritésére, fiának
  magasztalásával kiséré azt a kapu alá, hol természetesen még folyt egy
  jó fél óráig a diszkurszus.
  Az öreg ur szép nyugalmasan megmaradt az ő székében, csikóbőrös
  galambocskájának oldalán, honnan őt csak a gyertyakioltás közelitő
  katastrophja volt képes feltámasztani. Határozatlan szinü gondolatok
  jártak-keltek agyában, melyek nem sokára ily formulázott alakban ültek
  ki bajuszára:
  „Ebből a fiuból még a hazának az ő istápja lesz!“
  Meglássuk.
  
  
  HUNYADI JÁNOS.
  (Johannes Edler von Hunyad.)
  Historiai novella.
  Nándornak Fehérvára fölött komor redőket ölte az enyészet arcza magára.
  Tölgyfa karszékében ült magába merülve az ősz kormányzó, mert ő volt;
  szemeinek éles pillanatát, mely elől annyiszor futott az ozmán, vakuló
  remegéssel most bágyadt pillák mögé csuká a fájdalom kinja. A nyitott