Pákh Albert humoros életképei - 11

bennök észrevétlenül, felhasználatlanul! Mi természetellenes a helyzet,
melyben e börtönök lakói sinylenek!
Pillantsatok be, kérlek, egy ily udvari szoba magába vonult, társ és
család nélküli, sötét lakójához, ismerjétek meg a természet utjától
eltért mai századnak gyermekét, négy fal közötti életküzdéseiben,
örömeiben és fájdalmaiban. Mi kisszerüek azok, mi gépiek, mennyire
illőek egy börtön rabjához! De ezen rabok, mint talán minden rabjai a
világnak, a reményről, boldog jövőről soha le nem mondanak, s a
legmarczangolóbb tehetlenségi érzet mellett is a leggyönyörűbb tündéri
álmokon keresztül szép jövőt látnak mosolyogni.
Pillantsatok be a pesti szobaurakhoz, ismerjétek meg otthoni életök
ridegségét, ha ráértek, szép olvasónőim. És el fogjátok hinni, hogy az –
mint az „Ördög részé“-ben mondják – „bizony czudar egy állapot!“
Mi is egy ily szobaurat keresünk most. Fel kell őt keresnem, hogy
bemutathassam. A reggeli órákban legbizonyosabban találhatni otthon; de
ha olvasóim e kora látogatást kissé röstellenék, inkább csak magam
megyek, hű számadást adva itt utam eredményeiről.
Egy, a fővárosban, különösen annak minden közhelyein eléggé ismeretes
szobaurhoz akarok betérni; otthonos életében fogom meglesni a hőst,
kinek életéből egy reá nézve fontos időszakot akarok elbeszélni.
Előleges jellemzéseül most csak annyit, hogy okvetlen ő is hasonlit
minden más szobaurhoz, a mennyiben benne is egy egész „világnak szive
ver“, s belőle is még minden válhatik, mert előtte a háziuraságig,
földesuraságig, tudósságig és családapaságig – e négy körül forog az
élet – még minden ut nyitva és érintetlen áll, s ezek közül még egyiken
sem bukott el. S hogy ez utakon boldogulnia egy szobaurnak nem
lehetetlen, mutatja a világ folyása. Magányos udvari szobák voltak
minden valódi nagyranőttségeknek ringató bölcsői. Azt nem is emlitem,
hogy még „nagy férfiu“ is lehet belőle, miután t. i. bebizonyult, hogy a
legnagyobb emberek az udvari szobákba szorult, kevés pénzü osztályok
kebeléből szakadtak ki.
Bemutatom őt, a természetnek ezen világos contrastját, fölébredésében.
Korán reggel, azaz 7–8 óra tájban belépünk a háznak, melyben kiszemelt
hősünk lakik, kapuján.
Kitelhetőleg csendes még minden. Aristokratikus alakokat, equipageokat,
kráglikat, fejér nadrágokat és suhogó selyemruhákat a világért sem
lehetne még látni sehol; csak a dolgozó néposztály van már ébren,
legalább csak azt lehet még látni az utczákon. A ház kapuszögletében egy
tejes kofa uralkodik letelepedve, czéklapiros kezekkel osztogatva a
környék szobaleányainak és szakácsnéinak a hófejér habarékot, mely
később barna vőlegényével, a kávéval, lesz összeházasitandó. Felhágunk a
lépcsőkön, hol a lámpa már régen kialudt. Ezen észrevételre egyébiránt
és valószinüleg a háznak mindazon lakója fakadt, ki éjfél tájban szokott
haza vergődni, és szerinte a pesti szokásnak, sötétséget harapva s
homályba fogózva szállásába betapogatni.
Fölérünk a második emeletbe. Itt kell lenni a szobának, melyet keresünk.
Fen vagyunk a folyosón. Nem látunk egyebet, mint felettünk egy darab kék
eget, köröskörül csupa falat, ajtót és ablakot, s alattunk egy keskeny,
négyszögü udvart, mely fölülről nézve mély, mint a kut, s melybe – mint
ezt azonnal észreveszszük – a folyosó vas korlátiról, föleresztett
kutgém vedreként, egy unalmasan elégületlen és komor hosszu pofa bámul
le egy zárt ajtó előtt. A paradicsom kapuja előtt őrködött s
lángkardokat suhogtatott gonosz angyalok ilyenek nem voltak, az
bizonyos; minők lehettek? az bizonytalan. Ezen cerberus aligha
czélunkhoz nem vezet, aligha nem szolgáland utmutatóul a bejáráshoz,
melyet keresünk.
Ki volna más, mint hitelező, ki az adós fölébredési pillanatára éhezik
hajnal óta? igy fognak talán itt-ott okoskodni. Ha születése perczében
minden véleményt nem tisztelnénk, megbotránykoznánk ez okoskodáson. Nem,
az nem volt hitelező. Mi a hitelezőt, különösen az olyat, ki az ember
ajtaja elé jár strázsálni, az életben sem szoktuk észrevenni, s ezt
csupán és kizárólag aesthetikai izlésünk tulnyomósága miatt, mely a
csunyát, utálatost minden áron kerüli, s csak a szépet, örvendetest
keresi; szépirodalmi művekben pedig, mióta Kendey Géza és mások,
váltóikkal, adósaikkal és hitelezőikkel egyetemben, oly szúrós
koszorukat arattak, hitelezőkkel mulattatni egyátalában nincs elég
bátorságunk. Az elkülönzött bejárásu zárt ajtó előtt unatkozó egyént
kefékből, porzóbotból, seprüből stb. álló mozaik-quodlibet egészitette
ki jobb lába szomszédságában a folyosón, és szobatisztogató inas volt,
egyéb semmi.
A zárt ajtón egy kis fekete tábla van s ráirva e név: „Sodrony Ignácz
ügyvéd és orsz. védegyleti tag. Hon található reggel 9 óráig, délután
gyakran.“ A név alá ez volt irva nagy betűkkel: „Ki volt itt?“ S az ezen
felirás által támadt rovat ban ismét a mult napi délutánon megjelentek
különféle, változatos modoru kézvonásai, melyeket a csak éjfél tájban
haza vetődő szobaur, immár Sodrony Ignácz ur, éjjeli nyugalmának
tekintetéből, csak másnap reggel szokott tudomásul venni s kitörülni.
S ott olvassuk legfelül: „Uram! ez sokk! már harmaczor elpolontidani asz
empert a derminussal! Nem jövek töbet. Maga lassa a tensur. S. Rosen…“
(A többi olvashatlan, nem tudni „thal, baum, berg, stein, zweig,“ vagy
miféle más vég szótagot jelentsen.)
Továbbá egy másik kézirat: „Náczi! üssön meg a mennykő, miért nem tart
itthon a fergeteg!“ (Név nélkül, minek titkát Ignácz ur hihetőleg érteni
fogja.)
Ez alatt ismét: „Tisztelkedni kivánt, de fájdalom nem tehette, a ki
holnap reggel már elutazik, Barnabás Simon táblabiró Nógrádból. Veres
ökör, 6. szám.“ (Ignácz ur valószinüleg sajnálni fogja, hogy nem
lehetett szerencséje.)
Végül a tábla alján e tyukkaparás látható: „I binn da gewessen – tuht
mier leiht Herr von Sotron – je vous éme deux tout mon kör. Hermine.“
(Hinni akarjuk, hogy ezt csak valami jó barátja irta oda kedvtöltésből.)
A mi már a fekete táblára nem fért, az magára az ajtóra iratott fejér
krétával ilyképen: „Id vold az posta mar ketzer.“
Ilyen volt az ajtó. Az előtte álló inas ácsorgásából azt lehet
következtetni, hogy Ignácz még alszik, s a dörömbözés vagy nem tanácsos,
vagy czélhoz nem vezet.
A folyosóra néző két ablaknak sárgafejér mosatlan függönyei nincsenek,
vagy lehet, hogy vannak, de leeresztve, összehuzva nincsenek, minthogy a
szoba ura este soha sincs otthon (ki látott valaha nőtlen embert este
otthon ülni?), s ha éjjel haza ér, ugy is alszik már az egész ház, minek
hát a függönyöket leereszteni? Ezen praktikus okoskodásának
köszönhetjük, hogy most az ablakokon bepillanthatunk.
A nap mindinkább növekvő erővel emelkedik a láthatár középpontja felé, a
sugarak bevetődnek a szűk udvarba. Egy pár közülök Ignácz ur árva
ablakaiba is betévedt, láttatni engedvén a szoba belsejéből némi
„tárgyhalmazt“ regényes félhomályban.
Mi szép az ébredő természet!
Közel az egyik ablakhoz egy iróasztal ébred, megrakva összevissza
hányt-vetett irományok Csáky-szalmájával, könyvekkel, s egy nagy
tintatartóval, mely nagyon hasonlit ahhoz, melyet a krónika szerint
Luther Márton ur hajdanában az alkalmatlankodó ördögnek vágott fejéhez.
De ezen tintányok igen nagy fontosságu eszközök a szobaélet világában.
Bennök rejlik majd minden baj és öröm kutfeje, minden fájdalom
orvossága. A mellett még keresetforrása is a szobauraknak: ebből szednek
minden okosságot és bolondságot; innen kerülnek ki az infrascriptusok
is, a kiknél kikerülnek, melyek idő jártával megássák azoknak fővárosi
sirjait. S a boldogtalan szobaur vidékre kénytelen költözni, és bukott
remények dohos koporsójaként ott hamvadni, pusztulni el egy számtartói
hivatal s egy még számtartóibb háziélet testnövesztő, lélekfogyasztó
temetőjében. Van rá példa akármennyi.
Fontos tehát a kalamáris. Mellette egy kisded támon a zsebóra nyugodott.
S ez nem csekélyebb fontosságu a szobaéletben. Ez az egyedüli lény, mely
él, mely mozog, mely int, mely parancsol a szobaur körül, melynek nem
engedelmeskednie lehetetlen. Házi barátnál, feleségnél ez több és
hatalmasabb. S ha ennek szava néha napján – mivel megindittatni
elfelejtetett – eláll: akkor a szobaur életének nincs iránya, tetteinek
nincs vezére, késedelmeinek nincs határa. Öntudatlanul bolyong Pest
utczáin, miként vad az erdő sürüjében; otthon nincs nyugta, nincs
maradása; s ha itt-ott tornyok nem ágaskodnának az ég felé s harangok
meg nem kondulnának, egészen megfelejtkeznék róla még a természeti
ösztön is. Szobaur nem ösmeri az időt óra nélkül.
A szoba falai tele voltak akgatva országos férfiak rámás és rámátlan
arczképeivel, melyek nagyobb részint a „Pesti Divatlap“
műmellékleteiként jelentek meg. Különösen pompázott a védegyleti bált,
de különösen rajzolóit s a rajz kiadóját jellemző divatkép nagy arany
rámában. A szomszédjában levő szegről a juratuskorra emlékeztető aczél
szablya zománcza fogá fel az ébredésre intő napsugarakat.
Távolabb, a szoba hátterében, több viseltes butordarab társaságában áll
az ágy, melynek tarka párnáin Ignácz álomba merült feje nyugszik.
Beszédes képe most is szólni látszik. Valószinü, hogy álmodik. Ki volna
képes elmondani, miről álmodik? Később, ha jobban kiismerendettük lelke
állapotát, tán megsejthettük volna alvajáró gondolatait; most legjobb
szándékunk mellett sem adhatunk e tekintetben felvilágositást.
Pedig ébredésének módja ünnepnapi álmakra mutat. Jobb kezét hirtelen
felüti s nagyot vág a falon öklével. Az ökölfájdalom megnyitá két
szemének ökölkéjét, melyek zavarodottan tekintenek szét, majd merően egy
pontra szegződnek, mintha elröppenő álomképeit akarnák egyenkint magokba
visszaszivni.
„De hijába, vad nem tűn ki,
És haragban ég az urfi.“
Bekövetkezék a kiábrándulás kinos percze. Lekonyul a fej, lebomladoznak
a kezek s keserüre huzódoznak az arcz izmai. S az öntudat megérkezik, és
megszületik egy kebel mélyéből felzugó sohaj, melynek értelme: „Csak
álom, nem valóság!“ Ignácz kidörzsöli szemeit, elsimitja homlokára lógó
hajfürteit, s a fölkelésre gondol. Mi szép az ébredő természet!
E pillanatban zörgetett az ajtón az unalmát megunt ruhatisztitó szolga.
Ignácz felugrik, fél percz alatt tetemén van házi pongyolája. Az ajtóhoz
tántorog, egyet csavar a kulcson, s beereszt egy pár fényes csizmát, s a
már ismeretes komor cselédet, ezen közös jószágot, melynek legalább is
tiz compossessora van a városban. S ezeket mind egy szálig egy reggel
tisztitja meg s keféli ki.
„Ugyancsak soká várakoztam, tens ur!“
„Soká, Márton?“
„Bizony soká. Már odább akartam menni, tens ur!“
„Odább, Márton?“
„Mert hát sok uram van nekem, tens ur!“
„Sok, Márton?“
„Bizony sok. Hanem mert hogy mindig pontban hétkor itt legyek, azt
akarja a tens ur!“
„Ugy van, Márton.“
„Máskor nem várok oly soká, tens uram!“
„Ejha, Márton gazda!“
Ezen párbeszéd némi csekély stylaris változással minden reggel el
szokott mondatni; eredménye is mindig egyforma, azaz: semmi. Csak
jogainak fentartása végett szól Márton, követve a gravaminalis
politikát. A beszéd közben Márton hozzálátott a tisztogatáshoz; Ignácz
ur pedig tulajdonképen azt sem tudta, mit beszél, mikor Mártonnak
felelgetett. Gondolatai tökéletesen mártontalanok valának. Márton pedig
szabad folyást engedett szokott bőbeszédűségének; de beszélhetett akár
itéletnapig, Ignácz azt nem hallotta. Mert az ágyazás megpillantásakor
Ignácz szivarra gyujtott s kiment a folyosóra szellőződni.
Nem volt senki, a ki lesse ébredését; nem, a ki szerencsés jóreggelt
kivánjon neki; nem, a ki örüljön, hogy ismét fris egészségben láthatja;
nem, a ki husra és zöldségre pénzt kérjen tőle. Ah! ilyen a
szobaurodalom! S ezen egyhangu magányos ébredések lassankint oly
lélekállapotba sülyesztik az embert, hogy bekövetkezik az idő, midőn
önmaga sem örül többé magának, önmaga sem gondol magára, s önmagát is
oly semmi embernek tekinti, mint azon senkik, a kik az ő házi életében
mindig jelen vannak.
Len az udvarban „donauwassert, handlét, kaufens a műli-t“ s több effélét
kiabáltak, a kutat rángatták, söpörgettek, szemetért csengettek, stb. S
Ignácz a második emelet folyosóján aprózgatta sétalépteit, s ámbár nem
tudta, hol kezdje a gondolást, de azért gondolkodott és szivarozott.
Mi gyönyörű az ébredő természet!
A fölébredt természet megvárta, mig szobája ki-, ruhája megtisztul;
azután hozzálátott az öltözködéshez. Sokáig nem tartott a toilette.
S épen midőn már teljesen fölkészülve ajtaján ki akarna lépni,
reggelijének ut közben leendő bevétele után hivatalos óráiba menendő,
azon perczben a házmesternébe ütköznek szemei.
„Tens ur, egy ismeretlen szolgáló e levelet hozta e perczben.“
„Kitől?“
„Nem mondta.“
„Hah! – gondoltam – Vannak előérzetek – oh Istenem!“
A levél felnyilik. Az aláirás megkönyeztetik, hanem az örömnek miatta.
Ignácz elragadtatása határt és házmesternét és sok más egyebet nem
ismer, mit azonban meg lehet neki bocsátani. A házmesterné Ignácz minden
réz pénzének birtokosává lesz. Ignácz csókokat hint a rózsaszinü
levélre, összetördeli, ismét elolvassa, szobájába tér, meg ujra kimegy,
ismét betántorog, végre elrohan.
Mi lelte a fölébredt természetet?

MÁSODIK FEJEZET.
Hogyan történt Ignácz és Konstanczia megismerkedése. Megmutátása annak,
hogy ők is csak olyanok voltak, mint Ádám és Éva s mint Romeo és Julia.
Ők is csak a szerencsés véletlennek köszönhetnek mindent. Ignácz nem
messze áll attól, hogy Náczivá, Konstanczia, hogy Stanczivá fajuljon.
Kik voltak ők? s miért voltak honszerelmesek?
Sodrony Ignácz azon jó hirben állott, hogy otthonról is lehetne
valamije, s hogy két keze és egyetlen feje munkája után is
tisztességesen elélhetne. Az elsőre nézve nagy ur volt, az utóbbit
illetőleg lényegesen különbözött a nagy uraktól. Igaz volt-e a közhir,
nem-e? azt Pesten, hol ezer meg ezer ember van, ki maga sem tudja miből
él, minden este maga is elbámul, hogy mégis él, s minden reggel azon
busul, hogy ismét élnie kell, ezt Pesten bajos eldönteni.
Annyi igaz, hogy Ignácz ur egy nagy hirben álló nagy hazafi „oldala
mellett,“ hites ügyvéd létére titoknoki (=irnoki) szolgálatokat végzett;
miért is a napnak használatlanul fenmaradt óráit kapta szabad
rendelkezéseül s mértékletes havidiját jutalmul. Egyébiránt napról napra
rettenetesebb „hazafivá“ fejlődött. Illő szakált s bajuszt eresztett,
hirlapi ujdonságokat olvasott, s ezen studiuma folytán a kávéházi
asztalok körül őt körülvevő, de nálánál – hallgatásuknál fogva – okosabb
vendégek előtt ugy varrta a magyar politikát, mint akármelyik politikus
csizmadia. Elmélkedései hasonlitának kétkrajczáros szivaraihoz, melyeket
valóságos iparpártoló szenvedelemmel pusztitott: égtek, hamvaztak,
piszkoltak, bűzlöttek s keserüséggel teljesek valának.
Sok országos férfiuval Ignácz néhányszor már csaknem kezet szoritott;
annyi bizonyos, és erre akár meg is esküszik, hogy igen sokkal beszélt;
minél fogva a vidéken, hol született s növelkedett, s melynek fiaival
folytonos hazafiui összeköttetésben él, meglehetősen nagy férfiunak
tartatik, kinek országos hire még csak azért nincs, mert lesz! Minden
fáklyás zenénél ő vitte az első szövétneket, ámbár – mint maga is
megvallja – ilyen alkalomnál még soha sem szónokolt. Ha kérdik: miért?
nem szól; csak fejét rázza és szánakozólag összehuzza vállait, mondván:
hja!
Megyei gyülésekből s országos ügyeket tárgyaló más összejövetelekből a
világért sem maradna el. A zöld asztal elnökségéhez legközelebb álló
helyet ő szemeli ki magának; legnagyobbakat a szónoklati witzeknek ő
nevet, leghosszabbakat a hazafiui fájdalomnak ő sohajt, leghatalmasbakat
a lefőzésnek ő tapsol. És kimondhatatlan boldog, midőn egy elkésett
hazafiunak ő tolhat alája széket, vagy midőn az egész gyülekezet szeme
láttára egy, a szónoklat által kiszáradt torok tulajdonosának ő adhat
által egy hajdu-assistentia által nyert pohár vizet. Szintoly boldog
végre, midőn a gyülekezet elnökéhez vagy egyéb fontos tagjához, szintén
a közönség szeme láttára, hozzá simulhat, füléhez hajolhat s ezekbe
besughatja: „Tens (vagy méltóságos) uram! egész nap jártam utána, de nem
találtam sehol,“ mely igénytelen szavakat ő azonban oly arczkifejezéssel
kisér a fülekbe, mintha legalább is azt mondaná: „Ejnye, Laczi, kössön
fel a hóhér, be pompás oratiót csaptál!“
Az utczán még talán senki sem látta Ignácz urat a nélkül, hogy – a mire
ő is sokat ad – jótékony czélu aláirási iveket ne hordozott volna hóna
alatt. Aláirókat minél kevesebbet kapott; no de az ivtartók mindenütt
azon szalmaszárak, melyekhez kétségbeesésében kap hozzá a jótékony czél.
Azon kivül Ignácz az irodalom körül is bujkál. Több szerkesztőt
személyesen ismer, azt mondja; s ismerősei mindig megtudják, mikor
melyikkel találkozott, s melyik fogadta el köszöntését legszivesebben,
melyik tehát e szerint legderekabb ember közöttük. A fiatal költőkről és
journalistákról pedig csak per Marczi, Berczi, Miska, Jancsi beszél; s
ha épen akarna és kivánnák, akármennyi ujdonsági czikket ki tudna
mutatni, melyekkel tulajdonképen, és hogy az igazat megvallja, ő
kedveskedett az ujdonságok iróinak. Minden hirlapi czikk azonban nem
tetszik neki, különösen azok nem, melyeket nem szokott olvasni, mint p.
o. a nehezebb emésztésü vezérczikkek. Ezekről, ha szó van, csak azt
szokta mondani: „Hagyd el, nem ér az semmit, szamár az a sok tudós –
nincs bennök agitatori szellem – csak olyan „doktrinér“ dolgokat ne
irnának azok az emberek.“ Akkor meg épen a guta környékezi, midőn a
lapok idegen nyelvü mondatot idéznek czikkeikben. Könyveket olvasni nem
szokott.
Ilyen volt Sodrony Ignácz bensőleg, polgári szempontból tekintve. Emberi
szempontból véve fel, fiatal volt, szerelem dolgában fogékony, és magyar
érzelmü hölgy karján, de csakis itt, ugy volt meggyőződve, hogy a
mennyország bérlett ki magának örökös szállást.
Külsejéről rágalmazás gyanuja nélkül sokat mondani nem lehet. Termete
magas s hizottság hiányában előre görbült, háta kidüledt, mint sokat ülő
principálisok embereinél szokás. Fejének sok hasznát lehetne venni, ha a
charivari-irodalom és művészet nálunk is divatban volna. Arcza
ugynevezett éjjeli arcz, melyet nappal jobb meg nem nézni; környékezete,
a hol kellett s lehetett, bajusz és szakál, meghagyva, a mint a
természet előtolta; olló soha sem bántotta; a mi meg is látszott rajta.
Fejének haja hosszu volt, s a szakállal együtt azon két sajátsággal
birt, hogy inkább fekete volt, mint barna, s hogy soha életében egyetlen
egy szál sem göndörödött még karikába tüzes vas nélkül. Nyakravalója
csokrának kötését senki sem értette, oly sajátságos stylban volt
componálva. A fekete attiláról azt állitja, hogy azt talán csak
szemfödelének reá ruházása alkalmával fogja másnemü köntössel
fölcserélni. S a mikor ezt mondja, mindig megemlékszik a halálról:
epedőleg szemei közé néz kedveseinek, ha épen velök van találkozása,
megemlékszik a jelen nem levőkről, s kedélye elborul, mint sok más
becsületes érzékeny kebelé. Testének egyéb részéről nem szükség
szólanom, hogy bebizonyitsam, miképen Ignácz tetőtől talpig érdekes alak
volt.
S az nem lehet, hogy ezen érdekes jelenségen, ha másnak nem is, de
legalább valakinek szemei meg ne akadtak volna. Részemről az első
fejezetben mondottakból is sejtettem már ilyesmit; nem tudom, mint
éreznek e tárgyban olvasóim. Egy levelet hozott a házmesterné, mely nála
tétetett le Ignácz ur számára, félig titkon, ismeretlen nőszemély által.
Ez nyomára vezethet a „turpisságnak.“
Miképen jutott a levélhez? Nem lehetetlen ugyan a mai világban sem,
midőn már az „elisir d’amore“-féle italkák kimentek divatból, hogy
valami metaphysikus uton jutott a levél birtokába; azonban igen
valószinü, hogy ennek egyszerüen prózai és természetes előzményeinek
kelle lenni. Mióta a „sorsok, véletlenek, rejtett ajtócskák és veres
haju intrigánsok“ illendőképen kikaczagtatnak: azóta igy történik ez nem
csak az életben, hanem az irodalomban is.
Ignácz természetes uton kapta a levelet.
A szinházban operát adtak. Ignácz, a titoknok, maga sem tudta miért, az
operában iparkodott legtöbbet élvezni látszani. S ebben annyira ment,
hogy otthoni magányában több izben el is akart már néhány áriát kezdeni,
de hangja mindannyiszor a Zsobri nótájára csapott át. Szerető fecsegők-
és fecsegni szeretőkre nézve az opera igen kényelmes mulatság. Feszült
figyelem nem kell, s a történet fonalának elvesztésétől nincs mit
rettegni.
Ignácz jelen volt az operán. Nem sokat járogatott fel s alá, nem sokat
tapodta mások lábait, hanem rápillantott egy zártszékre, melyre máskor
is szokott pillantani, s nem látván rajta senkit, átellenes irányban a
földszinti nézőtér falának dülve, megállapodási pontot vett.
Pillanataival az üres zártszéket őrizte.
Alig telt belé néhány percz, s a zártszéknyitóné vezérlete alatt két
hölgy tolongott be, s csakhamar lecsattant a két zártszék, melynek
egyikére a terjedelmes nagynéne, másikára a szikár unokahug telepedett
le.
Ez volt ama Konstanczia, kivel már régóta ijesztgetem olvasóimat. S ha
látták volna személyesen ezen kisasszonyt, miként én láttam: akkor
megismerhették volna Ignácz izlését. Az izlés különféle, azt mondják, s
ezen izlést különösen lehete különfélének mondani. Kimondhatlan gonddal
fésült fej, gyermekded fodrozattal, melynek szine ragyogott, mint a
fénymáz; tul a rendén czifra és tulipános öltözet, s átalában annyi
mesterkéltség, hogy általa a természetes bájak minden legkisebb
maradványa is elüzetett. Ha Konstanczia életkorát ötvenre szabták oda
fen az egek hatalmasságai: akkor ő a jelen perczben már megette
kenyerének javát. Fájdalom a harminczon tuli alkony felé látszott már
élete napja leereszkedni. Elég durvaság ezt tőlem ily nyilvánosan
kimondani.
De durvaságomért teljesen kiment Ignácz nemes gondolkozásmódja. Nem
egyszer mondá ő, hogy az élet keserü tapasztalásai (saját érdekében
kivánom, nehogy valaki utána járjon e tapasztalásoknak) már régen
megtaniták, miszerint nem szépségben, nem fiatalságban keresendő az élet
kéje s az asszonyi nem által eszközlendő boldogság kutforrása, hanem a
hölgyek szellemi felsőbbségében. S a mi Konstancziát illeti, ki a
szinház 10 év előtti fölépitése óta csüggedetlen buzgalommal
frequentálja azt, róla már sokszor hallotta s régen sejtette, hogy
társalgását élvezni annyi, mint a teremtés remekét, az emberi szellem
nagyságát bámulni, s honleányi buzgalmu beszédeit végig hallgatni több,
mint egy egész évi divatlapi folyam vezérczikkeit egy huzomban végig
olvasni, és végre országgyülésre beillő lelkesedését nézni bizonyosan
nem kevesebb, mint édes magyar hazánk boldog jövendőjét elérve, két
tenyerünkön hordozni.
Szorosan véve a dolgot, ugy áll a mai világ s kizárólag hir- és
divatlapjaink által mivelt és nevelt asszonyaink és férfiaink szellemi
vágyódása, hogy Ignácznak rosz néven venni nem is lehetett, ha
Konstanczia hirhedett tulajdonai által egészen elbájoltatott. Lehetetlen
volt vele minden áron meg nem ismerkednie, s már régóta leste az
alkalmat vele közelebb viszonyba jöhetni. Az üdvöt vagy kárhozatot
méhében hordó pillanat megérkezett. „Most vagy soha!“ kiálta fel Ignácz,
a mint Konstancziát megpillantá, s elővette a vele szomszédos zártszék
jegyét, melyet reggel óta hordozott zsebében, s ment!
Egymás mellett ültek Ignácz és Konstanczia, először életökben! Mély
értelmét e szavaknak csak azon keblek fogják megérteni, kik már egyszer
epedtek „birhatatlan“-ért. Egyenesen, merően, mozdulatlanul ült eleinte
mind a kettő, mint két kő szent. Ignáczban a dicsért szellemi
fensőbbségnek megélvezési vágya furta a kiváncsiságot. Mindenütt nehéz a
kezdet. Ignáczot a boldogság előérzetének fellobbadozó lángja ugyancsak
fűtötte belülről. Első szava nem is volt más, mint ez:
„Ah! nagyon, rendkivül nagyon meleg vagyon!“ s egyet törült homlokán. A
szavak ugy valának intézve, hogy a kisasszony magához intézetteknek is
vehette azokat, nem is, a mint jónak látta.
De a kisasszony sokkal inkább tudta az illedelmet, semmint ezen
reflexióra egy előttünk ismeretlen gondolatnál egyebet teremjen.
Mindazáltal fölemelé kissé két karját s egyet igazitott két karpereczén.
Nem tudom, volt-e Ignáczban annyi lovagias becsületérzés, hogy illendően
észrevette volna azokat.
Ignácz uj ostromnak indult.
„Oh, mi fölséges ária!“ szóla ismét remegő hangon. Ez már inkább szakba
vágó észrevételnek látszott a kisasszony előtt. Kissé félre is
pillantott, ekkor találkoztak szemei az ignáczi szemekkel. Ignácz
szinről szinre látta azokat. Világos zöldet sugárzottak ők; de Ignácz
azzal biztatta magát, hogy nappal bizonyosan sötét kéket mutatnak. A
kisasszony azonnal le is kapta azokat, s az áriát kereste velök a
szinpadon, mely meg lőn dicsérve.
Ignácz kétségbe kezdett esni e hallgatagságon. Csakhogy még nem tudta,
önmagát szidja-e vagy mást?
„Nagysád mindig ily szótalan?“ kérdé vég elszántsággal. Konstanczia
kissé körülnézett, mintha kételkednék, vajon igazán hozzá s nem máshoz
intéztetett-e a kérdés; azután meggyőződve, hogy az nem lehet más, mint
ő, le nem irható nyájassággal fordult barna fejecskéjével (ő képzelte
fejecskének) Ignácz felé, mondván:
„Különös szokása az az emberi nemnek, tisztelt kegyed! hogy midőn
hallgat s nincs kivel beszélnie, rendesen szótalan. (Ignácz
csodálkozik.) Igen, rendesen szótalan. Egyébiránt én azt tartom, s ezt
komolyan mondom, hogy a mily nehéz feladat valóban ez nőkre nézve,
teljesitése szintoly dicséretes. Ön is tudni fogja: minket hölgyeket
azzal vádol a férfiuság, hogy kissé csacskák vagyunk. (Ignácz megrémül a
vádon s dicséretes kivételekről akar szólani.) És, és, megvallom, a
gonosz férfiak ezen vádja nem is egészen alaptalan. Részemről az
igazságot még az ellenféltől, igen, az ellenféltől is, szivesen
elismerem s elfogadom. (Ignácz elismeri az érdemet.) Mindazáltal én
fölötte szeretném, ha hölgyeink, hazánk hölgyeit értem, (Ignácz is érti)
kissé bővebb beszédüek volnának. Önnek bizonyosan volt alkalma, oh én
nem kételkedem, nem ismerem ugyan a férfiakat, de, no de, mondom, önnek
bizonyosan volt alkalma sok magyar hölgynél észrevennie, hogy
társalgásuk oly darabos, oly nehézkes, oly, ah, én nem is tudom, minek
mondjam. (Ignácz sem tudja.) Pedig tőlünk várja e tekintetben a haza
jobb jövendőjét. A nő a leendő családanya, a férj boldogitója, a család
éltető szelleme, s a többi. De a nőnevelés hazánkban! (Ignácz hasonlót
akar állitani a finevelésről.) Én is voltam néhány év előtt (ezt igen
futva mondta ki a kisasszony) egy hazai nőnevelő intézet növendéke.
Istenem, minő rendszerek! Oh ha akkor ugy látok a világba, mint most!
(Szünet. Ignácz vigasztalni akarna.) Csak későbbi folytonos elmeképzés
és ernyedetlen szivnemesités által sikerült pótolnom az elmulasztottat.
Novellák, költemények, szinbirálatok és különösen a komoly honleányi
kötelességekre intő czikkek nem, oh bizony nem voltak reám nézve
haszontalanok. (Ignácz nem tudja megfogni, miképen is lehetne ezen
kételkedni.) Most legalább ott vagyok már, hogy néha-néha egy szende kis
verset… (Itt megáll a kisasszony, és azután megijed.) De bocsánat, minő
bohóságokat fecsegek én itt egy teljesen ismeretlen ur előtt, oh én
könnyelmü és vigyázatlan!“ (A szemek lelapulnak, s a kisasszony teljes
szeméremmel a virágleveleket sepri le kezével, melyeket beszéd közben
ölébe tépegetett.)
Ignácz sokat várt, de annyit nem, mint a mennyit kapott. Legalább hat
hirlapi czikk kivonatát hallotta elpergetni a szótlan hölgy által.
Érezni kezdé a szellemi fensőbbséget.
„Ismeretlennek?“ vága közbe Ignácz rögtön, a mint lehetett. „Oh ne
mondja e szót nagysád! Ismeretlen, az vagyok igen, mert oh hiszen
engemet senki sem ismer. (Konstanczia ellenkezni akar s már is bánja
szavát.) De hiszem Istenemet, nem leszek az soká. Nagysád észre fogja
rajtam venni, hogy gyönyörü szavainak, a kebel mélyéből fakadó
érzelempatakja ezen jobb világba andalitó csörgésének meghallgatására
teljesen érdemes vagyok. Mi férfiak oly boldogtalanok vagyunk Pesten,
teljesen kizárva a nemesebb hölgyek társaságából. Falun ez egészen más;
ha haza megyek, ott minden női szem rám néz. De ők vágyaimat ki nem
elégitik. Oh pedig mi az élet nők nélkül! Van szerencsém magamat
előlegesen bemutatni: én Sodrony Ignácz ügyvéd és házi sekretarius
vagyok.“