Pákh Albert humoros életképei - 03

urnak nincs hatalmában mamája csak egy kérését is megtagadni.
„De azért épen ne siessen, édes Sulc ur!“ – tevé hozzá a ház asszonya.
„Azonnal, nagysád!“ s tudta, hogy lóhalálába kell sietnie. Csak Isten
csodája, hogy hevében a kést, kanalat és villát is meg nem ette.
Elköltvén nagymohón az ebédet, azonnal a mellékszobába igyekezett, hol
főnöknéje s a ház legidősb leánya fogvájókkal tartának gondüző
gyakorlatokat.
„Nagysádtok parancsolni méltóztatnak velem?“ – kérdezé az instruktor.
„Nem, édes Sulc ur“ – javitá a mama, s ez szintén paedagogusi nézetből
történt – „korántsem! csak kérni akarja önt valamire Ilkám.“
Sulc ur nem tudá, mit válaszoljon erre hamarjában, mert ő hamar ki
szokott szavaiból fogyni, s azért zsebébe rejté kezeit, majd reménybeli
szakála helyét simogatá, majd gomblyukába dugá hüvelykét, majd pedig más
egyebet tett, a mit már az ember tenni szokott, mikor nem tudja, mit
tegyen. A tens asszony Ilkára pillantott s pillanatával felhivá Ilkát,
hogy terjeszsze elő kérését. Notandum: a tens asszony ezt maga
személyesen is megtehette volna, de ez egyszer ugy vélekedék, hogy ő
különben is elég sokat kért már Sulc urtól ez életben, s hogy tán
nagyobb örömet fog szerezni Sulc urnak, ha most, az egyébiránt csinos
Ilka kérendi valamire. Ilka pedig a főtt rák szinével ömleszté el
arczát, orra hegyétől számitva egész füle végeig a jobb és bal oldalon,
és szavaknak hiányában látszott szenvedni.
„Sulc ur! – kezdé valahára – tetszik látni, hogy ezek a himzési mustrák
szakadozottak… nem lenne oly szives…“
„Azokat lemásolni s helyettök ujakat csinálni?“ – egészité ki az akadozó
gyermeket Sulc ur. – „Oh ezer örömmel, hisz ez csekélység.“
E szavak hallatára Ilka szivéről egy kavics pottyant le, s midőn Sulc ur
a rongyos mintákat átvevé s a szobából kifelé tartott és drámájára
gondolt, akkor Sulc ur szivére egy malomkő zuhant.
„De, édes Sulc ur“ – toldá meg a mama leánya beszédét – „Ilkám, a mint
ön tudni fogja, három órakor megy varró-iskolába: szeretném, ha“ –
„Értem, tens asszony. Három órakor? Meglesz!“
Szükséges-e mondanunk, hogy Sulc ur szobájába érve, azonnal nekiült a
rajzolásnak, és hogy délutáni három óráig, a mit kezdett, azt be is
végzé? Sulc ur pontos ember vala, Sulc ur szolgálatra legkészebb ember
vala hét vármegyében. A mint megvivé a kész himzési mustrákat, munkája
köztetszést aratott s szerzőjének köszönet szavaztatott; különösen Ilka
oly elragadólag szépen betanulva köszönte meg neki, hogy Sulc ur szinte
bele szeretett volna, ha ráért volna, ha még kilenczvenkilencz „volna“
nem volna.

ÖTÖDIK FEJEZET.
Az instructor az előbbi fejezetekben emlitett szándékánál továbbá is
állhatatosan megmarad. Sulc ur türelme kiállja a tüzpróbát.
Igen! Ő rá nem ért: mert midőn ismét szobájába lépett, akkor csörömpölt
be utána három tanitványa a délutáni leczkére. Sulc ur nevelési
systemáit nem akarván kutatni (minthogy azokat talán ő maga is hijába
kereste volna magában), ezen délutáni leczkéről is csak annyit emlitünk,
hogy az idősb fiu históriát mekegett, a kisebbik szépirást mázolt, a kis
leány meg ismét a veszteg ülést tanulta szünet nélküli mozgások közt, s
mindezeken kivül az instructor a béketürés tanának feküdt neki. Sulc
urnak időszakonkint előtörő mérgelődését szintén hallgatással mellőzzük,
minthogy azok már mindennapiakká váltak nála, a mindennapinak
elősorolása pedig csak unalmas.
Tartott pedig ezen délutáni tanitás három órától kezdve ötig. Ezen
ötödik óra azonban nem mult el egészen, s a nevelő és növendékek még
együtt ülének kellemes orgonasip-csoportozatban, midőn Sulc ur
szobájának ajtaja egyszerre megnyilik. Az instructor történetesen épen
akkor talált akkorát ásitani, hogy a belépő tens asszony a
testestül-lelkestül elnyeletés világos veszedelmének vala kitéve. És
talán baj is történhetett volna, ha Sulc ur hamar észre nem veszi magát,
s tátongó álkapczáit rögtön természetes állásukba vissza nem helyezi.
„Hogy ülsz, Idácska? – Egyenesen! – Melledet ne szoritsd az asztalhoz! –
Gusztikám! hogyan fogod a tollat? – Ne nyomd olyan nagyon!!“ stb, ilyen
dictiókra fakadt a találékony eszü instructor.
„Ugy, ugy, édes gyermekeim, csak szépen engedelmeskedjetek Sulc urnak,
majd ugy mi is szeretünk titeket. – Csak azt akarám mondani, édes Sulc
ur, hogy régen nem volt már ilyen szép idő, mint a mai: talán jó volna,
ha ön tanóra után kisétálna a fiukkal a szabadba?“
„Épen szándékom vala, tens asszony!“ – felelé, vagyis inkább hazudá Sulc
ur, mert Sulc urnak esze ágában sem volt a sétálás, minthogy Sulc ur
drámát akart óra után olvasni.
És kimentek öt óra után a szabadba sétálni, jó messzire a várostól, és
megverte őket a jótékony eső, és leöntött ürgékként tértenek haza; de
ezt szükségtelen is mondanunk, mert az egész világ tudja, hogy ez már
igy szokott történni, ilyetén sétálások alkalmával. A ki nem hiszi,
olvassa meg a pesti nép szabadba rándulásait, melyek le vannak irva
lapokban és könyvekben, s melyeknek nagyobb részében az eső okoz a
kirándulóknak mély bánotot s az olvasónak magas örömöt.
Tehát megáztak és haza jöttek; egyéb szerencsétlenség nem történt; még
csak nem is rántott-csirkéztek és nem is söröztek ut közben, mint a
fővárosiak szoktak. Haza érkezvén, Sulc urnak első dolga az volt, hogy
megázott kabátja helyébe mást öltsön, mert a szinházba menés órája itt
volt, s ő a pesti szinpadnak egy, az ottani szinpadon épen akkor
vendégszereplő egyik elsőrendü tagját kivánta mint Hamletet megnézni, s
ez bizonyosan hatalmas kárpótlás leendett egész napi dráma-olvasása
füstbement szándékaiért. Már készen volt Sulc ur toilettejével, csak
keztyüt kellett még kezébe vennie (felhuzni azokat nem szokta, minthogy
mindegy lett volna, akár felhuzza azokat, akár nem, mert mindkét esetben
kezének nagy része csakugyan meztelen állapotban maradt), csak kalapot
és botot kellett még ragadnia: és megint nyilik az ajtó és kitelhetőleg
felpiperézve megint bekacsázik a ház asszonya.
„Édes Sulc ur, én Ilkával szinházba megyek, legyen ön szives itthon
maradni a gyermekek mellett.“
„Igen jól van, nagysád!“ mondá Sulc ur, s szomorufűzként lekonyulának az
ő fülei egyenes állásukból, és azt gondolá magában: hogy nem jól van biz
az, nagysád! – Majd bizony! – igy sodrá tovább gondolatai madzagát –
máskor is volt ő már szinházban, és én mégis elmentem. Maradjanak a
gyermekek apjokkal, annak ugy sem kell szinház soha! – Még alig
czikáztak e vakmerő gondolatvillámok agyán keresztül, s im belép a főnök
is, egészen ugy öltözve, mintha a házból távozni akarna.
„Amice, feleségem a szinházba ment, én Latovics ülnök urhoz vagyok
meghíva soiréba (ezt csak azért mondta ki a ténsur ily nyiltan, hogy más
is tudja), s azért jó lesz, ha ön az estét a gyermekekkel együtt
töltendi, s rájok s az egész házra felvigyáz, nehogy valami baj
történjen. (Az ügyvéd ur az ikés igékkel nem sokat törődött.) Jó
éjszakát, amice!“
„Alászolgája!“ – remegé Sulc ur, és hogy kalapja kezéből ki nem hullott
s hogy el nem ájult, csak a megszokás, csak a béketüréstanban roppant
előmenete, és csak azon, agyában rögtön felvillant biztatás okozá,
miszerint ő, hát ha már semmikép sem szabadulhat, itthon marad és
kénye-kedve szerint majd elolvassa a drámát.

UTOLSÓ FEJEZET.
Hajh! be szép az igyekezet, az akarat, a lelkesülés a fiatal embernél!
és hajh!! be sok gyarló szirtekre talál mindez az élet tengerén! és még
harmadszor is hajh!! Az instructor eléri czélját, drámát olvas, de – –
Sulc ur tehát ismét drámát akart olvasni; de a gyermekek magokra valának
hagyva szobáikban, s ki állott jót, hogy a macskák hon nem létében az
egerek ki nem rugnak a hámból, s ki nem forgatják a házat sarkaiból? E
szerint Sulc ur nagy szomoruan a könyvet becsapja, felszedi magát s beér
a gyermekek szobájába, hol megjelenésével a közujongást és sikoltozást
pillanatnyi csönddé változtatván át, a gyermekek társaságában először is
harapott valamit, hogy a vacsorának hire elterjedjen gyomra üregeiben.
Ennek végeztével levágta magát a pamlagra és néma morfondirozással
vigyázott fel a ház csemetéire, ő, azoknak gondos kertésze. De a
gyermekek széles jó kedvökben azonnal körülfogták őt, és mint ágyuk a
várat, ugy ostromolták beszédeikkel Sulc urat.
„Sulc ur, kérem, meséljen nekünk valami szépet, vigat!“ – kezdé az
egyik.
„Nem tudok!“
„Dehogy nem tud! tudja, a multkor“ – folytatá a másik.
„Hagyjatok békét, nem tudok!“
„Multkor olyan furcsát mesélt, Sulc ur!“ – végzé a harmadik.
„Ugyan hallgassatok! Mondom, hogy most nem tudok!“
„Kérjük! – Sulc ur! – Kérjük, meséljen!“ rikoltott mindhárom egyszerre,
s ki a nyakába, ki hátára, ki hasába csimpajkozott.
„Megálljatok no!“ – szólt Sulc ur, s egy hatást igérő gondolat kandikált
elő feje rejtelmeiből, és tüstént lerázá magáról növendékeit. – „Majd
olvasok igen szépet, ha szépen figyelmeztek s csendesen ültök.“
„Ülünk! figyelmezünk, Sulc ur!“ – S a három gyermek csupa szem-fül lett.
Sulc ur pedig előragadá főnöke könyvpolczáról Ciceronak egy magyar
forditását, a legelső oratiót elkezdé nekik értelmesen és fenhangon
olvasni. Még alig olvasott el egy lapot, s a gyermekek egyhangulag
kiáltának fel: „Hisz ez nem szép, Sulc ur!“
„Dehogy nem; várjatok csak kissé, mindjárt jön a java.“ – És Sulc ur
körüljártatá a hallgatóságon pillanatát, lesve a várt hatás után. A
hallgatóság pedig mind közönségesen laposakat kezde immáron pillantani.
„Sulc ur, ha megengedi, én aludni megyek!“ – szóla kis vártatva az idősb
fiu.
„Eredj, Gyulácskám, ha álmos vagy.“
A másik hallgató már alig birt székén ülni; szüntelen ingott
jobbra-balra, mintha részeg volna.
„Rózsi!“ – és Rózsi belépett.
„Vetkőztesse le a gyerekeket s fektesse az ágyba. Jó éjszakát!“
És ütött a szabadulás percze! – S most lerohant Sulc ur a hágcsókon,
mintha soha sem akarna többé azokon visszatérni, s szobájába érve,
egyszeriben levetkőzik, pipára gyujt, ágyba heveredik, igy akarván ama
fatalis drámát, minden hatalmában álló kényelemmel, végre valahára
elolvasni.
Neki kezd tehát nagy tüzzel a drámaolvasásnak: olvas, olvas; de tüze
lassankint enyészni kezd, és a négy felvonásból csak négy lapot birt
megemészteni. Mintha csupa álmokkal öntötték volna el, ugy elaludt:
csöndesen, egy szót sem szólva még a gyertyát is égve hagyta.
Más nap reggel öt órakor az instructor felébredt. És csodálatos, hogy a
nap fáradalmai s a nehéz álmok után még fel is ébredt!


UTAZÁS DEBRECZENBEN.
„Debreczenbe kén’ menni.“
Népdal.

BEVEZETÉS,
mely egyaránt szól szivhez és észhez, nagyobbrészint a geographia
utmutatása szerint. A franczia statistikusok azon merész állitása,
mintha Debreczen Amerikában feküdnék, csekély tehetségünk szerint,
megczáfoltatik.
Vakmerőség lenne tőlünk kérdezni: van-e ember? tehát csak azt kérdjük:
van-e magyar e hazában, ki ne lett volna egyszer életében Debreczenben?
Debreczen hires magyar város tul a Tiszán; de mégis ugy hiszszük, hogy
van olyan magyar, még pedig sokan vannak olyan magyarok. És van-e magyar
e hazában, ki ne kivánkozott volna egyszer életében Debreczenbe? Ilyen
is lesz, pedig millió számára, ámbár mégis sokkal kevesebb, mint ama
fentebbiek. Pedig szó a mi szó, de ez a Debreczen volna tulajdonképen
azon Mekka, hova minden magyarnak legalább egyszer kellene életében
zarándokolnia lelkesedés és erősödés végett, s minden nem magyarnak azon
hit megszerzése végett, hogy csakugyan mégis vannak magyarok a világon.
Vagy nem? Vagy talán bizony Pest? Oh! hagyjátok azt a szüntelen előnkbe
tálalt Pestet, melynek megvan a maga érdeme, de e tekintetben
Debreczennel távolról sem mérkőzhetik. Pest egész magyarsága gyönyörüen
megférne Debreczen Péterfiában, pedig ez a Péterfia csak egy utczája a
nagy Debreczennek. Hatalmas egy város ez a maga nemében! Határa 14
négyszögü mértföld, tehát akkora, hogy egész Torna eltérne, még
kényelmesen ki is nyujtózhatnék benne, hasonlóképen egy sereg
németországi status csak olyformán érezné magát rajta, mint egy-egy
sziget a nagy tengeren.
Sokat beszéltek és irtak már ezen városról, mióta fenáll, különösnél
különösbet; és az igaz, hogy 50,000 lakossal biró városnak kissé különös
is ez a Debreczen; de azért koránsem oly borzasztó, mint a milyennek
ország- és világszerte ki van kiáltva. Lehet azonban, hogy épen ezen
kikiáltás okozza, miképen mindazok, kik Debreczent előszőr látogatják
meg, közönségesen nem találják oly iszonytatónak, mint azt mások beszéde
után, vagy Böszörményen és Dorogon keresztülutaztokban képzelék. Mindig
hallottam, hogy jó, ha az ördögöt rettenetes feketének festik előttünk:
igy történik azután, hogy ha szemünk elé jön, csak egyszerüen barnának
találjuk. Egyébiránt fő érdeme e városnak, mint mindenki tudja, abban
fekszik, hogy tősgyökeres magyar s a magyar szokások s eredetiségek el
nem fajult hazája. Elég baj, hogy ez érdem Magyarországon; de hát mit
tehetünk mi róla, hogy ősapáink nem voltak oly mélyen látó politikusok,
mint ősunokáik? Oh, azok a becsületes ősapák, hogy az Isten nyugtassa
őket! majd még a más világon gyül meg nekik velünk a bajuk. Csak hogy
aztán biz én nem tudom, hogyan leszünk szónoklat és bátorság dolgában,
ha olyan mennydörgős hangon s oly tulvilági magyarsággal, mint p. o. ez
az a „Latiatuc feleim zumtuchel, mic vogmuc, ysa pur es chomuv uogmuc“
szólitnak meg bennünket buzogányterhelt őseink.
Ha azt mondók fölebb, hogy Debreczen legyen jelenleg is a mi Mekkánk:
annál több joggal fogjuk ezt mondhatni csak egy tized mulva is. A vasut
készül, Debreczenre nagyobb figyelem fordul, mint valaha, s néhány év
mulva eddig ismeretlen élet fog bele szivárogni, nagyobb mozgalom, s ha
Isten ugy akarja, nagyobb anyagi jóllét fog benne támadni, és a
művelődés, polgárisodás szövétneke fellobogand, szóval: a város – ha
szabad magamat igy kifejeznem – európai szint öltend magára. És kérdjük
szerényen: lesz-e még akkor is Debreczen sajtó és folyóiratok nélkül,
mint most? fognak-e még akkor is iróink kizárólag Pesten, ezen
zagyvalékában valamennyi nemzetelemnek, tartózkodni? fogják-e mondhatni,
hogy a tiszta, romlatlan magyar nyelv hallására s tanulására nincs
alkalmok? fogják-e merni még akkor is, saját alkatú, egyszerü nyelvünket
idegen ajkakból átkölcsönzött, ész és értelem, nélküli czifra
szólásformákkal, a külföldi finom társalgási tón előteremtése végett,
eltorzitani? lesz-e még akkor is panaszuk regény- és drámairóinknak,
hogy nagyobbszerü sajátos magyar élet nincs, melyet mintául vehetnének
dolgozataikban? el fogjuk-e nekik hinni, hogy azon személyek, kiket
műveikben elénk állitnak, nem csak a könyvben, de az életben, a
valóságban is magyarul beszélhettek? s lesznek-e még azután is
kénytelenek nagyobbszerü bonyolódások szinhelyévé a külföldet tenni, s
idegen tárgyakat és személyeket elénk rajzolni? fogják-e mondhatni, hogy
ha van is magyar élet e hazában, az csak a vidéken található, de hogy
ezen vidéki magyar élet oly kisszerü, oly örökkön örökké egyforma és
unalmas, miképen abba magasztosabb költői világot helyezni csak nevetség
és szánandó igyekezet? – Igen, mi szeretjük hinni, hogy ez mind máskép
leend egyszer, s hogy nagyobbrészint Debreczennek van fentartva azon
dicsőség, mindezen bajokon és szükségeken segiteni, és hangot adni a
magyar világnak, mely után az a szüntelen pengetett, de mind e mai napig
oly kevéssé megközelitett nemzeti önállóság és nagyság révpartjára
juthasson. Arról gondolkodni eszünkbe sem jut, hogy Debreczen valaha
felülmulja a már természeti fekvésénél fogva nagyobbakra teremtett
Pestet; de azt igen is hiszszük, hogy a tősgyökeres magyar Debreczen
leend ellenére a külföldi elemekkel elárasztott Pestnek nemzetiség
dolgában, szigoruan őrködendő, nehogy e legdrágább és nehéz harczokkal
kiküzdött kincsünket csak távolról is vész fenyegethesse. Debreczentől
most kivánni ilyeneket képtelenség: mert elmondák azt már mások, hogy a
mostani Debreczen egy nagy semmi, melyből azonban hatalmas teremtő kéz
sokat, egész világot alkothat.
Debreczen tehát figyelmet igényel. Ugyanazért vevénk magunknak mi is
szabadságot, azt azokkal, kik itt még soha nem voltak, s kik mégis
egyszer másszor ide kivánkoztak, kissé beutazni, és nem többet, mint
Debreczen nyilvános társas életéről némi kis ismertetéseket közölni. Bár
találkozzanak sokan, kik oly tiszta buzgalommal, mint mi, de avatottabb
kézzel és fontosabb szavakkal igyekezzenek figyelmeztetni azokat, kiknek
a dolgon mozditani érdekök- és kötelességökben fekszik. Mi igénytelen
szavainknak ily fontosságot nem tulajdonitunk. S e szerény
nyilatkozattal rögtön megszakad az akaratlanul ily hosszura nyult
bevezetés vezérfonala. Következik az

ELSŐ FEJEZET.
Ebben a kegyes olvasó nagyszerü csizmadiát fog, azaz: szörnyen
rászedetik. Álmélkodva tapasztalandja ugyanis, hogy itt nem utazás
Debreczenben, hanem tulajdonképen utazás Debreczenbe foglaltatik. Azon
tagjai a polgári társaságnak, kik nem tudják a különbséget a ben és be
között, nem értik tökéletesen e beszédet, min azonban ezuttal nem
segithetünk. Egyébiránt a második fejezetben majd beváltandjuk adott
szavunkat.
És most, nyájas olvasónöm, kövesse ön Berzsenyinek Lilihez intézett ezen
szavait:
„Nyujtsd néki gyönge karodat,
Hagyd vezérljen tégedet!“
Ön pedig, nyájatlan olvasóm, csatlakozzék hozzánk, gyujtson rá, ha ugy
tetszik, azon honi szivarra, melyet csak nem régiben külföldi gyanánt
szivott ön: majd megmondom, mikor tegye le. Kövessenek tehát önök, én
leszek az ariadnei fonal, mely önöket nagy tömkelegbe vezetem. S ha e
tömkelegben levő szörnyetegek közül csak néhányat lehetne is szerencsénk
különben igen szelid szándéku látogatásunkkal kipusztitani, akkor
nagyobb hálára fakadnánk, mint hajdan Kreta Theseus irányában, midőn azt
a Minotaurustól megszabaditá.
Derült nyári délután van. Csak nem fogják önök rólunk azon
lovagiatlanságot feltenni, miképen önöket borus vagy épen sáros időben
vezetnők sétálni, mi több Debreczenbe? Tisztán ragyog tehát a nap a
végetlen égkupról a nagyszerü alföldi sikra, mely örök csendben s
fárasztó egyformaságban terjeszkedik ki hazánk Kanaánjában, hova
párduczbőrös őseinket tej utáni szomjok s méz utáni éhségök csalogatta
ki (ha igaz) a paradicsom elpusztult országából, s hol a mai időben
báránybőrös honfitársaink szomjokat borral s éhségöket szalonna-,
kolbász- és gulyáshussal csillapitják. De minthogy szükséges, hogy nagy
utunk megkezdéséhez bizonyos kiindulási pontot válaszszunk, kövessenek
engem önök e végett a képzelet egy nagy ugrásával Debreczen egyetlen
mulató helyére, a nagy erdőbe. Mintegy negyedórányi távolságra van ez a
várostól, s valóban olyan hely, a minőt az ember, bármely világtájról
érkezett legyen is Debreczenbe, az ezt környező vidékek kopársága
feletti desperatiójánál fogva, csak álmában sem hitt feltalálhatónak. S
a mint igaz ez: ugy igaz az is, hogy azért még koránsem valami különösen
szép és ritka jelességü tünemény biz ez a nagy-erdőféle mulató hely.
Olyan pesti vagy pozsonyi városliget akarna lenni, csakhogy, mint sok
más dologban, ugy itt is nagyon keveset nyertünk a puszta akarattal.
Ezen szoros értelemben vett nagy erdő, a tulajdonképeni nagy erdő
Debreczen felöli kezdetén van; alkatrészei pedig: egy eléggé csinosan
épült fürdőház s ezzel összeköttetésben egy csapszék, ivoda és zabálda,
hol az ember megfürödhetik, ha helyet, ehetik, ha ételt, s jót ihatik,
ha jó italt kap. Különben itt még nem igen ismerik, mi a kényelem s a
megelőző, pontos szolgálat; magán hordja ezen mulató hely is némi
részben az alföldi csárdák bélyegét, hol az ember inkább boldogul szép
szóval, mint pénzzel, s hol az ember igen jól lakomázhatik, ha a
lakomához tartozókat önmaga hozta s készité is el magának. Megvannak
ennek is természetes okai, melyek közül fő az, hogy Debreczennek művelt
és „fruges consumere natum“ publikuma igen csekély, és azon – szabad
legyen igy neveznem – civisszellem, melynek életigényei oly igen
parányiak, s mely boldog, ha elmondhatja, hogy „csak megélünk bizony mi
is szegény ember módjára!“ s mely oly nehezen változtat apjától öröklött
életrendén. Miről azonban talán még bővebben szólandunk alább.
Egy csinos kis parkon, mely azonban privát emberé, s egy másik
parkocskán kivül, mely legujabban közhasználatra készült, s melyben a
hideg fürdés igen érezhető szükségének is akarának nem régiben
priszniczi vizzuhany felállitása által némileg eleget tenni, nincs itt
semmi, a mi emberi kezek gondos ápolására mutatna, ha csak a vendégház
előtti, meglehetősen csorba s még uj és rövid fasort nem számitjuk még
ide. A többi, a mi van, csupa természetes erdő; de bele jutni s benne
sétálni szabolcsi embernek nem eshetik roszabbul, mint annak, ki a
Saharán oázisra bukkan. Növénydús tér és jó viz: hol ez van a
Hortobágyon, ott a Hortobágyon oázis van. Pedig mióta Debreczen fenáll,
vagy mióta a törökök elkotródtak vidékéről, csak egyéb is történhetett
volna itt, a mi kivánatossá tenné az ittmulatást.
Pünkösd hétfőjén szokott itt évenkint a nem annyira hires, mint inkább
derült, számos és maga nemében páratlan népmulatság végbemenni, hol
fesztelen társaságban együtt iszik és vigadoz vagy 10, 12 ezer
tősgyökeres magyar ember, ha nem több. Ez pünkösd hétfőjén történik.
Pünkösd keddén pedig azon csoda ragadja magára a közbámulatot, hogy a
mulató népség egyik fele, a férfinemmel hasonló számu ólmos és ólmatlan
fütykösök históriai nevezetességü működése alatt, ki nem küldé lelkét a
zöld pázsitra legelni; másik fele pedig a boros kancsók feneketlen
örvényében nem lelte siralmas kimultát. Részletes leirását e mulatságnak
tárgyavatottabb kezekre bizzuk. – Vasárnapokon kijárnak ide azok, kik
különben egész héten munkában és foglalkozásban vannak; leginkább pedig
azért jönnek ki ide, mivel máshova nem mehetnek. Befogatja ilyenkor
három „csikóját“ ekkós (gyékény fedelü) szekerébe nem egy civis polgár,
beleülteti civáját és családi örömeit, nem különben a családi
búkergetőket, a nélkülözhetlen házi és uti butorokat, az öblös
kulacsokat; s kiérvén, letelepszenek egy terepély fa árnyékába, s mig a
kulacs ki nem aszik s a tyukok otthon el nem ülnek, van mulatság és
dáridó! Pesten az ilyet zöld mulatságnak nevezik.
De mi, mint minden utazásnál, ugy itt is a dolgok köznapi rendes
folyamát, s nem a rendkivüliségeket akarván szemlélgetni, hétköznapon
teszszük itt zarándoklásunkat. S ilyenkor, mint láthatják önök, erősen
kevés embere van ide kün a nagy Debreczennek, de a mi mégis van, az a
városnak dióhéjban megférő müveltebb, előkelőbb közönségéből, vagy ha
ugy tetszik, tejföléből, zamatjából való. Tekintsünk kissé körül e
tejfölben és zamatban.
Amott a fák közt sétálgat 5–6 hölgy, pedig csinos hölgyek, és nem csak
csinosak, hanem azonfelül magyarok is, nem a közös értelemben, hanem
magyarok par excellence. Mellettök s velök két arszlán van: egyik barna,
másik szőke serénynyel; egyik alacsony, másik magas; egyik ficzkándozó
mint a csik, másik komoly mint a talyigák tátosa; egyik mindig nevet és
elménczkedik, a másik szüntelen búg és turbékol, s az erdő minden
luczernavirágából mézszavakat akarna kiszopogatni. De mit tehetnek ők
róla, hogy a természet külön belső és külsővel áldotta meg őket? s
elvégre is az ily világos ellentétek csak nevelik a társaság érdekét.
Beszédjök tartalmát nem leshetjük, kilétökkel sem törődünk, a mi reánk,
igénytelen vándorlókra, ugyis mindegy; csupán társalgásuk nyelvére
figyelmezünk, s ez ujabb izlésü magyar. De már hogyan is lehetne ez
másképen? Az ifjak után néhány ölnyi távolságra két tisztes korú és szép
kiterjedésű hölgy mozog – anyák vagy őrhölgyek – egy szintén ilyen koru,
de kevéssé kisebb terjedelmü urtól mulattatva, a mit a számtalan jóizü
kaczagásból gyanitunk. Ezen ur vagy agglegény, vagy özvegy ember,
különben ily nagy dolgokra nehezen adná rá fejét. Ezek ó-testamentomi
magyar nyelven beszélnek.
A mint a fiatalok előbbre haladnak, a fák sürüjében egy harmadik
arszlánnal találkoznak, ki alkalmasint véletlen meglepetésre számitva,
régóta ácsoroghatott már az erdőben, s ez ártatlan időtöltés közepett,
hajh! mi kinosan várhatta a találkozást, és mi földöntuli bájjal
körüllengve lebeghetett lelkének ablakai előtt… ő!… már hogy ő!
„Csókolom kezeiket, nagysáskáim!“ – E három szóból a világ nem szokott
semmit sem érteni, de mi mégis megértjük belőlük azt, hogy a ki elmondta
őket, előkelőbb házból való „nobel“ fiu, s a debreczeni salonokban
megfordulni szokott szeretve tisztelt egyén. E három szót arszlánunk
egy, az egész társaságnak szóló átalános bókkal kisérte a levegőbe,
melyre a nagy- és kis-sáskák viszont bókolának, kivevén egyet, a ki
akaratlanul hátra fordult, arczát zsebkendőjébe takará, mintha onnan
azon pirt akarta volna letörülni, mely azt rögtön elfutá. Pedig
„nyemozse ellentállani!“ azt mondja Lajos urfi a „Szökött katoná-“ban.
„Instálok én is egy kis helyet szép körükben!“ folytatá az arszlán oly
édeskésre rántott arczizmokkal s oly epedő lágy hangon, mintha attól
félne vagy bizonyosan tudná, hogy instálása nem teljesittetik. Ezután
kifeszité két kezét a jövevény arszlán s oda löké a már honositott két
arszlán markaiba, és három vigyorgással kisért megszámlálhatlan baráti
kézrezgés megy végbe, mely alatt a mult farsangi bálokból felmaradt s
tiz krajczárért tisztára mosott fehér jaquemare-ok szintén kinyilnak,
valamint kinyilnak tavaszi napokon a sárgabélü tulipánok fehér levelei.
„Hozott Isten, bruderkám!“ ekkép nyitá fel üdvözlő ajkát a
csiktermészetü arszlán; s ezen gyönyörü „bruderkám“ köztünk, kik
Debreczen „tejföle“ közé tartozunk (annyiban t. i., a mennyiben mi is
kaputos emberek vagyunk), olyan valami atyafiságos megszólitás volna;
legalább nem szoktuk vele akárki fiát megtiszteli. „Ugyan miért nem
jöttél elébb? – folytatá nemes nehezteléssel. – Az egész délután ide kün
mulatunk. Az imint fagylaltoztunk, azután megrendelődött[3] a rántott
csirke, a mely nem sokára készen lesz, s a hol te is velünk tartasz,
ugy-i, bruderkám? Tudom, rigen nem ettél oly jón izüt, István, mint e
lesz, hehehe! (Erre egy pajkos pillanatot vágott István arszlán szeme
közé a csintalan arszlán, ugy hogy ismét a pirulásnak adta magát a
hölgyek egyike.) Utóubb maj – ezt fülébe sugá arszlán társának, de ugy,
hogy még az erdő fületlen gombái is meghallhatták – utóubb maj meg
sámpágnirozunk! Andungom van, hogy igen jóul fogunk még ma mulatni.“
Engedelmet kérünk, de kénytelenek vagyunk e beszédnél még tovább is
időzni, mert ritka dolgok és szokatlanok Debreczenben, a miket ezen
arszlán beszélt. Kün lenni, pedig egész délután kün lenni! Már mire
valók azután a regényes tanyák, azok a trágyaillatu ősi Tusculanumok?
mit vétettek ezek, hogy ily szép nyári napon nem ők látogattatnak meg,
hol annyi szép retek terem, annyi csirke szaladgál és annyi saláta
fejesedik! Ez különös! Fagylalt! Nézzen körül bárki a debreczeni sikon,
lát-e egyhamar valamire való vizet, mely télnek idején megfagyhatna, s a
két czukrász vermeit jéggel láthatná el, s mondja azután, hogy nem
ritkaság a fagylalt. Rántott csirke a nagy erdőn! Mintha bizony
Debreczenben minden Isten adta ház udvara nem lenne tele apró marhával,
s mintha a debreczeni világnak épen a nagy erdőre kellene kimennie, hogy
rántott csirkét ehessék, holott azt minden gazdasszony tizszerte
gazdaságosabban s izletesebben készitheti el magának s övéinek otthon.
És még az a sampágninak csufolt, három pengő forinton fizetett, egy
pengő forintos eperjesi pezsgő! Mi istentelen szándék vert gyökeret
kebletek odvában, oh! arszlánok, kik Debreczen közvéleményét akarjátok
egy csapással lerontani, mely büszke öntudattal azt tartja, hogy nyári
időben nincs dicsőbb ital a hazátok homokföldjén termett és szulini
savanyu vizzel vegyitett vinkónál, alias: kerti bornál, mely ha könyeket
facsar is ki szemetekből, ezt csak azért teszi, hogy megmuttasa, miképen
„sirva vigad a magyar.“
Meg is telünk nemes haraggal ellenetek, elhagyunk benneteket nagy fát
mozgató terveitekkel együtt, és haladunk kitüzött nagy czélunk felé,
arczainkkal fordulva Debreczennek, a ritka jelességünek. A már feljebb
érintett, s a vendégház előtt elnyuló fasorok között andalgunk most,
melyekből igen kitünik a jó szándék, haladni akarás és nagy czélok utáni
törekvés. Felvirul majd talán ezeknek is egyszer nagy napjok, melyen,