Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 10

Nincs itt pusztulás. Mit pusztulás? Ellenkezőleg. Ha az elődök
föltámadván egy percre, körülnéznének kúriájukon, összecsapnák a
kezeiket: „Oh, milyen fény, – mondanák – mennyi ízlés, mennyi gyönyörű,
hangulatot ébresztő dolog. De nini, mintha a legszebb csecsebecse
hiányoznék az asztalnál.“
Hát igen, valami csakugyan hiányzik. Valami olyan, amit nem szokás
észrevenni. Hiányzanak az elszegényedett rokonok.
Azelőtt mindenüvé jutott belőlük. Nem is volt úri ház, ahol nem ült
ilyen. Ha a vendég meg akarta határozni, hogy milyen derék családnál
járt, ilyenképpen formulázta:
– Nagy ott a pompa. Csak szegény rokon van vagy hat a háznál.
Jobban fénylettek az asztalnál azok a fölszedett árvák és haszontalan
léhűtő rokonok, mint mostan az ezüst tálcák, a kristályserlegek és a
nagy virágbokréták.
Egy egész külön kaszt voltak. Nélkülök sívár lett volna a ház és
visszariasztó. Boróka-ág jelezte a korcsmán, hogy ott pénzért enni inni
valót kap az ember. A szegény rokonok sokasága jelezte magánháznál, hogy
ott magyar szívesség fogadja a vendéget.
És hát ez a genre most kiveszett. Nincsenek többé szegény rokonok a
kúriákon. Elfogytak, mint a bölények.
Talán a szegénység tünt el Magyarországról? Dehogy. Inkább jön, egyre
csak jön, jön a rettenetes talpaival: tip-top, tip-top és a hosszú keze
mindinkább összeszorítja a nemes familiákat, megropogtatván a
csontjaikat, – de szegény rokonok ennek dacára sincsenek.
Én még tudtam, vagy tudni véltem kettőrül, de mikor nem régen
meglátogattam Hettyessy Kristóf barátomat és képviselőtársamat Vidolyon
ősi kúriájában, már nem találtam nála a két árva lánykát, akik azelőtt
az asztal szélén szoktak ülni kurta szoknyácskáikban, asztalkendővel a
nyakukban s akikről azt állította Kristóf, hogy vagyontalan távoli
rokonai.
Szerettem nézni őket, mikor ettek, mert minden olyan új volt a
szájukban, a szép fehér rizskásaszem-fogacskák, a piros nyelvecske, a
rózsaszínű íny.
– Hol a Tinka, Böske? – kérdeztem az ismerősöket.
– Hja, azok már megnőttek és…
– Férjhez mentek – egészítettem ki.
– Dehogy, – mondák. – Úgy áll a dolog, hogy Kristóf se győzi a nagy
háztartást, hát bedobta őket abba a nagy közös verembe, ahova a magyar
ember az efféle portékát rendesen belöki.
– Miféle verembe, az istenért?
– Ej, hát rá sózta őket az államra, hogy az tartsa el. Az egyik
telegrafista, a másik postáskisasszony.
– Szegény kicsikék! – sóhajtottam föl.
– Inkább a szegény államot sajnálnád, – jegyzé meg az, aki
fölvilágosított.
Valószinűleg úgy gondolta, hogy sajnálatra méltó az állam, melylyel
harcban állnak a polgárai. Ungorkodnak ellene és kijátszszák a
koporsótól a síríg.
A lakoma után a különböző vonatok indulása szerint vitetett ki bennünket
Kristóf az állomáshoz.
A huszár, aki a bakon ült, csempészett dohányt szítt, a szél felém hozta
füstjét, megéreztem; a kocsis gubájának ujjában valami eleven dolog
mozgott, kivallotta, hogy egy pár csirkét visz a városban lakó anyjának
és azért dugta oda, hogy a fináncokat becsapja a vámnál. A mellettem ülő
tisztes aggastyán, a Hettyessy-család egyik rokona, egész úton a
szentírásból idézgetett argumentumokat az állam törekvései ellen. Vajjon
mit véthetett neki az állam, hogy olyan nagyon haragszik rá? Hát semmit.
Egy nagy dominiumot adott neki. Mert aki jobbról ült mellettem, az egy
püspök volt, aki a legközelebbi pásztorlevele tartalmát ösmertette.
– Szegény állam! – sóhajtottam föl hangosan.
A könnyű bricskát két bús fekete lovacska húzta. Föltünt, hogy Kristóf
úr éppen a püspököt vivő kocsiba fogatott két ilyen gyenge kiállítású
állatot.
– Nem igás lovak ezek? – kérdeztem a kocsist.
– Honvéd lovak – felelte egykedvűen.
– Soványak – tettem hozzá.
– Nem érdemlik meg a jobb kosztot – magyarázta. – A legnagyobb
munkaidőben rendesen bekéri őket az állam; éppen csakhogy velünk
tartatja ki.
– Mégis csak botrány, – pattant föl a püspök – hogy az állam ennyire
becsapja a polgárait.
Oh jaj, hát az állam is? A háború kölcsönös. No persze. Minden vonalon
folyik a vetélkedés, egymás nyakába varrni a terhet. Kieszelni, hogy ki
miben árthat a másiknak.
– Méltóztatott valamit mondani? – kérdé értelmetlen dünnyögésemre
maliciózus mosolylyal a püspök.
– Nem, nem, semmit se mondtam.
Valósággal nem mondtam semmit, de egyre azon gondolkoztam az állomásig,
hogy a régi világ mégis csak őszintébb és szebb volt.
Mikor még a magyar nemes úr maga tartotta el a saját elszegényedett
rokonait és mikor még az állam is maga tartotta el a saját lovait.
*
Az elszegényedett rokonoknak bizonyos Lengyel Fili volt a
legkiemelkedőbb prototypusa. Gyerekkoromban úgy is híttuk a a környéken:
a „dupla lengyel“.
Nagy termetű, szép ember volt, kinek a természet csodálatos erőt adott a
karjaiba és fogaiba. Az ezüst hatosokat olyan könnyedén harapta ketté,
mint más ember a kukoricaszemeket, de minthogy hatosai nem igen voltak a
produkcióhoz, hát öreg hámistrángokat harapdált szét a nézők nagy
bámulatára, karjaival pedig akármikor megfogta a rohanó bika szarvát és
megállította: „hopp, egy szóra, hékás!“
Hogy minek adta a természet e roppant erőt Lengyel Fülöpnek, azt senki
sem tudja. Alkalmasint el akarta ásni, mint ahogy az ember sokszor
elássa az értékeit olyan helyre, ahol senki sem találja meg. Fili nem
dolgozott soha sem és nem emelt egyebet, mint poharat, a lakomákon ide
vagy oda szállván.
Nem dolgozott pedig nyilván azért, mert nem akaródzott neki. Ami,
szerintem, elég ok, mert az a természet ujjmutatása. Ha a természet azt
akarta volna, hogy Fili dolgozzék, beleoltotta volna a munka vágyát. De
a természet nem akarta.
Ostoba beszéd az, hogy mindenkit ki kell tanítani valamire és ki kell
használni valaminek. Hát kell-e az erdő minden fájából okvetlenül
szerszámot faragni?
Csak abból, amelyik már a gyökerén kinálkozik rá. Arra is kell a fa,
hogy a mókusnak legyen hol fölszaladni, leszaladni. Arra is kell egy-két
galy, ahová a madár a fészkét lerakja, arra is, ahová a vándorló legény
a tarisznyáját, kis pók a hálóját akassza. Szóval mindenféle fa kell.
Sőt olyan fa is legyen az erdőben, melynek még ennyi szerep se jut. Csak
éppen hogy ott van. Megnő, susog, zörög, hajladozik egy-két száz
esztendeig, aztán visszarothad a földbe. Ami erőt, zsírt kiszítt onnan,
visszaadja annak a saját szétmálló testével. És hát minden úgy van a
végén, mintha semmi se történt volna. Se a fa nem vesztett, se a föld
nem vesztett.
Sohase ítéltem meg a szegény Filit szigorúan. De már kis gyerek koromban
föltűnhetett a helyzete, mert jól emlékszem, egyszer azt kérdeztem
anyámtól, hogy Fili bácsi mi voltaképpen?
Anyám elnevette magát.
– Fili bácsi rokon és semmi egyéb.
– Jó állás az? – tudakoltam.
– Hogy érted?
– Lovon jár-e a rokon vagy gyalog? (Így értettem még akkor az
állásokat.)
– Attól függ, fiacskám, ki kinek a rokona.
– Hát a Fili bácsi kinek a rokona?
– Sok nevezetes, jeles familiáknak; a Rédekyeknek, a Laszlyaknak, a
Hettyesyeknek, Hajdúknak, Vajdáknak és Leszkayaknak.
– De a királynak csak nem rokona?
– Eredj te bohó, hiszen nincs is királyunk.
– Hát miért nincs?
– Kicsiny vagy te még arra, nem érted még te azt!
De én csak nem eresztettem el a thémát, mint a kis kutya a csontot.
– Hát nekünk is rokonunk a Fili?
– Nekünk nem rokonunk.
– Mért nem rokonunk?
– Mert ő nagyobb familiából való, tehát az előkelőbb familiákkal van
rokonságban.
– Hogy lehet azt megösmerni, mama melyik az előkelőbb familia?
– A címek és az életmód után. Azonfelül a nevek hangzása is sokat tesz.
– Furcsa! Az ember a fülével veszi észre az előkelőséget.
– Sok más is kell hozzá. A Fili apja például királyi konziliárius volt,
az anyja is nagy dáma. Majd még eleget hallasz róluk.
Hallottam is azután budetini Lengyel Mihály konziliáriusról, aki szegény
ember volt és éppen a Hettyesy-féle kúriát bérelte Vidolyon a Kristóf
barátom atyjától, hogy ott valami évi járadékból éldegélt nejével, egy
előkelő tartású hajporozott dámával, akinek a testvérhuga udvarhölgy
volt az anhalti hercegnél.
A kiterjedt atyafiság a szokottnál is jobban összetartott, mert egy
közös nagy pört folytattak Esterházy herceg ellen valami puszta miatt.
Bár csak azt adná az isten, hogy megnyernék!
Szűkecskén éltek a konziliáriusék, – mégis nagy _rollét játszottak_. A
rokonság kevély volt rájuk s a tenyerén hordozta. Hogyne? Egy
konziliáriust, aki azonfelül egy udvari dámának a tulajdon édes
testvérét bírja nőül. Nem tréfa ennek a fele se. De ami igaz, igaz, meg
kell adni, hogy ők is ragaszkodtak a rokonokhoz és váltig látogatóban
voltak. Az egyiktől ki, a másikhoz be, Filit is magukkal cipelvén. Ő
náluk Vidolyon csak egyetlen egyszer gyűlt össze évenként a rokonság
ebédre: Szent Mihály napján. Hanem akkor aztán kivágták a rezet s volt
mit beszélni a környéken. Ki hol ült? Mi volt az első étel, mi a
második, mi a harmadik és így tovább? Milyen mártást adtak ehhez vagy
ahhoz? Hogyan volt összehajtva a szervéta?
Eszerint igazodott a környék. Ez lett a „nobel“. Hát még az ülés rendje!
Mennyi keserűség lett ebből! Mert nagy dolog volt az illetőre. Ha
például Rédekynét ültették előre, akkor ebben az évben Rédekyné vitte a
szót mindenütt. A konziliáriusék osztályozása vérré vált és akceptálta
minden forum. Nagy jelentőségű nap volt tehát Szent Mihály. Kívánatos,
kecsegtető és mégis borzalmas, bizonytalan. Ha valaki feljebb ült, mint
tavaly, akkor jó, de ha valaki lejebb került, annak lőttek. Az egész
vármegye gúnyosan suttogta, hogy ez vagy az a familia kezd lemenni.
Maradt is aztán a diner után tömérdek apprehenzió, mint ugyanannyi akta,
amit az egykori referendárius bizonyos chablonos formulák szerint
intézett el, útra kerekedvén feleségestől, fiastól, inasostól. Maguk
közt a konziliáriusék „reperáló utaknak“ nevezték ilyetén
kirándulásaikat és az otthon maradt házőrző szolgáló is azt mondta, ha
valaki ő nagyságáék felől tudakozódék:
– Reperációban vannak.
A dolog pedig abból állott, hogy látogatást tettek a rokonoknál
megfordított sorrendben, ahogy az asztalnál ültek. Aki leghátul ült, az
kapta az első „vizittát“, a leghosszabbat, néha két-három hétig tartót,
mert a legnagyobb sebre kell a legnagyobb flastrom, és az ott töltött
idő mennyisége jelzi igaz, a sérelem nagyságát is, de főképp a
konziliáriusék nagyrabecsülését. Innen átmentek a következő rokonhoz, de
ide már rövidebb időre és így tovább-tovább, ahogy kellett – mert hát
nagyon jószívű emberek voltak a konziliáriusék.
A reperáció szinte eltartott az egyik Szt.-Mihály-naptól a másikig.
Ebben nem kíméltek se időt, se fáradságot – mert ilyen a finom lelkek
gyöngédsége. De hasztalan. Az ütött sebek még se gyógyultak be teljesen.
A Mihály-napi ebéd ülési rendje, mint valami változhatatlan törvény
nehezedett az illetőkre s néha ki-kitört a szemrehányás:
– Ejh, vigye az ördög az etiquettet! – pattant föl ilyenkor a nagyságos
úr. – Valakinek mindig elől kell ülnie és valakinek hátul. Ez az egész.
A perpetuum mobilét talán ki lehet találni, de hogy mindenki elől üljön,
azt nem lehet kitalálni.
Hanem az elégedetlenség nőttön-nőtt a familiákban s egyik attak a
másikat érte emiatt.
– Hiszen mindig megreperálom – dörmögte a konziliárius méltatlankodva.
– Mit ér, ha a világ mégis csak a Szent Mihály-napi ebédet veszi
mértékül?
– Hát jól van. Majd tanulmányozom a kérdést.
Ebben az igéretben aztán megnyugodtak egyelőre a deklasszifikált
rokonok. Szerencsés mondat, mely még referendárius korából vált vérévé.
Majd tanulmányozom a kérdést. Ah, isteni erejű bűvige. Magyarok
balzsama. Nemzeti klenodium. Majd tanulmányozom a kérdést. Krisztus
urunk nehány száraz keszeggel és valamely csekély kenyérrel elégített ki
egyezer embert, de hát az mégis hal volt és kenyér, a halat fogni
kellett, a kenyeret sütni kellett, de a „majd tanulmányozom a kérdést“
örökös készenlétben van és nálunk százezer embert szoktak vele
kielégíteni.
A konziliárius úr legalább megtette, amit igért: tanulmányozta a kérdést
és arra az eredményre jutott, hogy a spanyol etiquette nem alkalmazható,
mert a nemes atyafiaknak nincsenek különböző címeik és rendjeleik. Itt
volna most már a származás. De mind olyan régi nemesnek tartja magát,
hogy a chaosba vesznek el az ősei. Itt van, teszem azt, Laszly Ferenc
uram, aki azt állítja, hogy az egyik ükapja annak idején a Caligula
lovának bőréből viselt volna csizmát és valami husz esztendeig nem bírta
elnyűni. Próbálta kontemplálni kor szerint, hanem ez ostobaság. Kor
szerint csak a bor előkelősége állapítható meg jogosan. Végre is addig
törte ravasz fejét, hogy sikerült egy célszerű methodust megalkotni s
elmondta az atyafiságnak aperte:
– Mivel pedig ungorkodtok, apprehendáltok egymásra és én rám, édes
atyámfiai, valamint vetélkedtek, melyiteket ültetjük asztalfőre és így
tovább, ennek most már más módját ejtem. Mert nem járja, hogy úri
személyek és familiák sértődjenek meg, amikor kikerülhető. Egyszerűen
átviszem a kérdést az oktalan állatokra. Azok mérlegeltessenek immár, ne
pedig ti. Ennélfogva az ül ezentúl az én asztalomnál Szent Mihály-napkor
legfelül, aki nekem a legsúlyosabb malacot küldi évközben. Amen.
Hanem iszen ezzel még csak beljebb verte a rangkórság tüskéjét a
talpukba. Szeliden indult meg ugyan a versengés, de előreláthatólag nem
sokáig maradt meg csendes medrében. Hettyesyék még csak egy szopós
malacot küldtek, amit a konziliárius megmért és nyugtát küldött a
súlyáról, Fili pedig bevezette ezt és az utána következőket egy hiteles
protokollumba. (Ez az egy munkája maradt fenn.) Hajduék már egy süldőt
hajtattak be a Lengyel udvarára, Laszlyék egy kant, Vajdáék egy hízott
mangalicát, úgy, hogy a következő Szent Mihály-napkor, mikor már ezen az
alapon ültek az asztalnál, Vajdáné asszonynéninek jutott az első hely,
ami tekintve, hogy Vajdáné egy gazdag budai szappanos-családból
származott s a házasság mint mésalliance szerepelt a közhitben, kínos
benyomást keltett az atyafiságban.
A konziliárius mosolyogva vonogatta vállát a panaszkodó célzásokra és
csípős megjegyzésekre.
– Hja, édes lelkeim, megmértem a müncéren és a mérték mérték. A
müncérrel nem lehet szóba állani, csak a sertés testének. A sertés teste
beszél, a müncér csak tolmácsolja.
No ha a sertés teste beszél, hát egyszerre rávetették magukat az
atyafiak a tagbaszakadt nagy csontú fajokra, amelyekre sok hús és zsír
fölfér. Különösen Rédekyék és Liszkayék keresték ki jól a
„fundamentumot“ és minthogy tényleg a sertések teste fog beszélni,
elnevezték az egyiket Ciceronak, a másikat Demosthenesnek. Rédeky uram
tejbe főzette a Cicero kukoricáját (csoda lesz ebből, majd meglássátok);
Liszkay asszonynéni pedig minden áldott nap két óra hosszat vakartatta
szolgálókkal a Demosthenes hátát és lapockáit, ami annak látható
gyönyörűséget okozott – úgy, hogy azt okvetlenül meg kell hálálnia a
gyarapodásával, ha van benne becsület.
Az ördögbe is – egy párbaj sertésekkel! Ilyen sem volt még a világon. A
fél vármegye lázasan várta a bekövetkező eredményt; bulletinek keringtek
szájról-szájra a nevezetes sertések legutolsó állapotáról s fogadások
történtek mindenfelé.
De míg Ciceró és Demosthenes a természet rendje szerint lassan, de
szépen emelkedtek súlyban és hírben, egyszer csak – sic transit gloria
mundi – a „Jelenkor“ című lap azt a néhány sornyi hírt hozta, hogy
Debrecenben Bujdosó Mátyás nevű hentesmester ötödfél mázsára hízlalt föl
egy sertést és hogy immár pénzért is mutogatja egy bekerített helyen a
Péterfia utcában.
Soha még ilyen szenzációs hír nem érkezett erre a vidékre a nagy
Napoleon elbai menekülése óta. Egy ötödfélmázsás sertés! Súlyosabb a
híres angol Murphi-nál, melyet a szép Viktoria koronázására öltek a
londoni hentesek.
… El tudom képzelni, miképpen ragyogott a nénikék szeme. A Rédeky bácsi
homloka ellenben redőkbe vonódott s elhatározta, hogy megveszi a
sertést. Készül tehát az útra de olyan ürügygyel, mintha Pestre menne
betegen a híres Stahly doktorhoz. Mire aztán elment éj idején egyenest
Debrecenbe s az etetéseket kivéve, meg sem állott, csak a Bikában,
vagyis annak az ebédlőjében, de ott aztán úgy állt meg az ajtónál
megmerevedve, mint egy sóbálvány, a látományra, ami eléje tárult.
Egy nagy kerek asztal körül ültek Liszkay János, Vajda Pál, Hajdú
György, Laszly Ferenc, Hettyesy Péter, Lengyel Márton, szóval az otthon
hagyott nemes atyafiak és ferbliztek.
Azonnal elérté a szituációt… No hát ezek most idejöttek külön-külön
megvenni a sertés Góliáthot, de egymásra bukkanva, meghőköltek a
következményektől. Hisz itt egy őrült licitáció talál kiütni a
hentesmester zsebe javára. Nosza leültek előbb családi tanácsot tartani,
ahol is (mintha hallaná Rédeky Gábor uram) fölvetették az érveket. Uraim
atyafiak, minthogy csak egy sertés van, abból logikailag az következik,
hogy azt csak egyikünk veheti meg, a többiek legfölebb az árát verhetnék
föl. Legokosabb tehát, ha az a pénz, ami elpocsékoltatnék az okvetlen
ráigéréseknél, megmarad a családnál (mert hiába, a családhoz való
ragaszkodás a legelső a világon). Mindezeknél fogva csak egy modus
vivendi mutatkozik, ha a fátumra bízván a dolgot, a magunkkal hozott
összegekkel leülünk kártyázni és aki leghamarabb letörik, hazamegy, míg
lassan-lassan mind elpogyogván, a legszerencsésebbik másodmagával (t. i.
a sertéssel) teheti tiszteletét visszamenet a konziliáriuséknál.
Rédeky nevetve lépkedett a kerek asztalhoz:
– Osszatok, urak, nekem is!
… És hát folytathatnám e különös sertésháború rajzát, mely még sok
esztendeig tartott, de nem folytatom. Hisz csak arra kellett
bizonyítéknak, hogy Lengyel Fili bácsi már gyerek korában ilyen
sertéshúsokon táplálkozott. Ezekből szedte a nagy erejét.
Szülei halála voltaképpen kevés változással járt ránézve. A rokonok
megmaradtak és a sertések is megmaradtak. A rokonokra ellenben
változással járt, mert megszüntek a szentmihálynapi ebédek. És a
sertésekre is változással járt, mert ezek most már otthon éltek és
otthon haltak.
Az öreg úr után nem maradt semmi vagyon; haldokolva megsímogatta a fiú
fejét és így szólt hozzá:
– Pompás rokonokat hagyok neked, Fili. Ragaszkodj hozzájuk, édes fiam.
És Fili csakugyan örökölte ezt a ragaszkodást. Járt az egyiktől a
másikhoz és sohase únta meg őket. Évek multak el évek után, de ő
állhatatos maradt. Apja furfangos eszét nem örökölte, se a rangját; őt
hát nem is fürösztötték tejbe-vajba, de nem is pretendált ő ilyet. Ő
csak Fili volt, az egész világ Filije; azt szerette legjobban, ha észre
se veszik, hogy ott van. Végtelenül csekélynek tartotta magát és ebben
volt egy kis kedvesség. Kitért a ház komondorának és nem merte a macskát
elkergetni, ha ölébe ült. Azonfelül egész nap tett-vett a Fili valamit,
dohányt vágott vagy sárgarépát tett közé, hogy nedves legyen, a pamutot
tartotta hosszú évekig a néniknek, azután hosszú évekig a hugoméknak,
cserebogár malmokat csinált a gyerekeknek, írótollat faragott a
penecilusával, birkákat bélyegzett odakünn, borért ment a pincébe,
kendermagot adott a kanárinak, az ebédnél kihúzta a palackokból a
dugókat, – de már nagyobb dologra nem volt alkalmas. Még vadászni se
járt. Az ördög cipelje a nehéz puskát.
Lágy, érzékeny szívű ember volt, ami mindjárt látszott szelid arcán és
merengő szemein. Nagyon könnyen meg lehetett sérteni – de ki bántotta
volna a szegény Filit?
Rossz arcokat vágni a vendég előtt, csípős célzásokkal megnyilazni, nem
tartozott a régi erkölcsök közé. Micsoda szégyen lenne az? Még azt
hinné, hogy nem szívesen adják neki azt a kis ételt. Isten ments attól!
A Fili háta mögött hiszen volt elég kritika:
– Mire veszi az életét ez a boldogtalan Fili? Hát így akar ez maradni
örökké? Nem szégyenli magát, hogy innen-onnan vén kutya lesz és még
semmi? Pedig milyen jeles ember volt az apja. Hogy nem lát valami után!
Nem tud elvenni egy vén saraglyát, akinek nem kong a ládája. Hiszen
annyi özvegy asszony van, hogy házat lehet velök zsindelyezni. Szép
ember, jó ember és végre nem valami nagy szamár, mégis ilyen mihaszna.
Valamelyik asszony, gondolom a szép Liszkayné, közbe szólt, mikor egy
rokoni összejövetelen fölhánytorgatták ezeket.
– Hát mért nem mondjátok meg neki? Rédeky sógor, maga elég okos ember,
beszéljen vele. Hátha lesz foganatja.
– Elösmerem, kedves húgomasszony, hogy elég okos ember vagyok, de mit
ér, ha nem vagyok elég bátor ember, hogy én mondjam ezt meg a Filinek.
– Nem bátor ember? Ön, aki már hat medvét ölt meg?
– Hja, az csak medve volt, húgomasszony, – felelte Rédeky – aki engem is
_viszölhetett_ volna.
Ezen a nyelvbotláson aztán nagyot nevettek, a nevetés elfújta Fili feje
felől a felhőt.
Ámbár felhő se volt. Csak üres beszéd volt. Hogy ezt Filinek mondaná meg
valaki? Majd bolond, úgy-e? A gazdag rokonnak hiszen meg lehet mondani
mindent, ha úgy kerül a sor, még ki is lehet dobni a házból, mert az nem
szorúl az emberre; visszavághat, boszút állhat. De a szegény rokon
immunis. Azt ilyennel inzultálni lehetetlen. Idegen mondhatja, de rokon
nem.
Így volt ez akkor és szép volt így. A szegény rokonnal és a viselős
asszonynyal gyöngéden bántak a régiek. Az utóbbival azért, mert többje
van a többinél (szíve alatt van a gyermeke), az előbbivel azért, mert
kevesebbje van a többinél (hóna alatt van a koldustarisznyája.)
Fili tehát élte megszokott világát s ha megúnta egyik helyen, átment
másikra. Mindenütt volt valami vonzó és csalogató. Köpcsényben pompás
kuglizó van Lengyel Károlyéknál, Újfaluban Vajdáéknál fölséges
káposztákat főz Ágnes néni, egy sor füle, egy sor orrja, egy sor
kövérje, egy sor töltelék; hát még a pampuskái, herőcéi, amelyeknek
megízlelésénél minden alkalommal így kiált föl Fili: „Ferenc József, mit
eszel, ilyet bizony nem eszel“. Korontán remek barackpálinkája van
Csapóéknak s kedves kertre nyíló külön szobája Filinek.
Orgona-virágzáskor odahúzza a vándorló ösztöne. Vidolyon Hettyesiéknél
(mert azok laknak most a megszokott házban), sok apró gyerek várja már
nagy-nehezen Fili bácsit. Kampát, métát, duplext lehet velök játszani.
Zsályán pisztrángos patak van a Laszlyék kertje alatt. Fili a
pásztoroktól megtanulta, hogy a halaló fűvel meg lehet őket étetni,
megbódulnak tőle és szabad kézzel fogdoshatók össze. Aztán ott van közel
Szalánc is, ahol Liszkayék laknak, bár egy idő óta nem megy oda Fili,
pedig hej, ott lakik a helyes menyecske, annak az aranyszöszke haja az
igazi halaló fű, attól, lehet csak elbódulni… de Fili még se megy.
Olyasmit mesélnek, hogy a szép Liszkayné megsértette volna.
Pedig csak annyi igaz, hogy valami vídám társaság volt Újfaluban
Vajdáéknál, ahol mindenkinek el kellett mondania az élettörténetét,
Filit is unszolták.
– Nekem nincs élettörténetem. Amik én velem történtek, azok inkább a
rokonaim esetei.
Olyan szomorú vallomás volt, olyan sívár rajz egy életről – de ő nevetve
mondta.
– Hát nem volt önnek soha semmi külön regénye? – faggatták az asszonyok.
Fili vállat vont; – akkor még csinos férfi volt.
– Mire való volna az nekem?
– De csak volt valamikor szerelmi viszonyod? – ostromolták a férfiak.
– Ugyan hol vettem volna?
– Fili, Fili, nagy kujon! Meg mernél rá esküdni?
– Becsületemre mondom, soha sem vetett én rám szemet senki – mondta Fili
ünnepélyesen. Még a két újját is föltartotta.
Pedig kényes volt a becsületszóra, mint egy Lancelot. Tetszik tudni,
azok a bizonyos kolduserények.
Később egy kis tánc volt. Fili az egyik Rédeky kisasszony
csontlegyezőjét tartotta, míg az a táncosával keringett, midőn mellette
suhant el Liszkayné. Almavirág-szín ruhába volt öltözve s a fekete
szemében egy-egy csillag égett.
Csak úgy hanyagul szólt oda Filihez:
– Kinek a legyezője az? (Mintha csak a szépen faragott legyező tünt
volna föl neki.)
– Családi csontok, – felelte Fili közömbösen.
Megfenyegette pajkosan:
– Fili te, udvarolsz valakinek.
– Hát nem hallottad az eskümet?
– Hamisan esküdtél, fráter, – vágta oda Liszkayné, kihívóan ringatva a
darázs derekát a csipőin.
– Gondolod? – kérdé Fili tréfára véve a dolgot.
– Tudom, – felelte és lehajtá a fejét szemérmesen.
Ezzel köd előtte, köd utána, elillant, eltünt, mint a füst, a sok ruha,
a sok emberfej közt.
Filinek arcába szökött a vér, valami különös érzése támadt belül és az
ösztökélte, hajtotta Liszkayné után.
Nem volt nyugta, míg rá nem talált az ebédlőben, ahol éppen egy pohár
pezsgőt hajtott föl, amitől egyszerre ezer piros rózsa nyiladozott az
arcán.
– Nem mondtad meg, Mariska, hogy ki volt az.
Liszkayné nevetett. Jaj, azok a szép fehér fogai!
– Hogy ki vetett rád szemet? Hát úgy-e mégis szeretnéd tudni? Hát úgy-e
még se vagy olyan szent, amilyennek mutatkozol? Csak ezt akartam tudni,
barátja az erénynek.
– Ugyan, mondd meg! Ne okoskodj!
– Hát megmondom; ha behúnyod a szemedet, belesúgom a füledbe.
Fili behúnyta a szemét, ahogy parancsolták, azután egyszerre
megcsiklandozta valami édes hang, valami zúgó szózat, amely beharsogta
egész valóját.
– No hát én voltam, Fili. Elmúlt. Másé lettem. Mert te nagy mamlasz
voltál.
Fili egész teste zsibbadozott, vére sebesen száguldott ereiben, de mikor
a szemét kinyitotta – nem volt senki az ebédlőben, csak az inas, aki új
gyertyákat rakott be a tartókba. Az asszony eltünt az alatt.
Ime, lett már Filinek némi élettörténete, de ez csak kis ideig
birizgálta a lelkét, halványodott, színtelenedett, később már azt is
gondolta, hogy a jelenet meg se történt – alkalmasint részeg volt és a
Belzebúbbal álmokra kártyázott.
Hanem ettől a naptól fogva nem mert többé elmenni Szaláncra – pedig
vágyott oda.
Liszkay boszankodott emiatt. Hát mivel alábbvaló ő a többi atyafinál,
hogy Fili kikerüli?
Maga Liszkayné is megpirongatta, ha valahol találkoztak.
– Hátra kötöm a sarkadat, Fili, ha el nem jösz.
Fili zavarban volt, elpirult, hebegett valamit, de nem ment el
Szaláncra. Érezte ő ösztönszerűleg, hogy a rokoni szeretet kenyérmorzsa
– és hogy a szerelem egy kád méz, de abba a morzsának nem szabad
belevegyülni, mert a morzsa is elvész és a méz is megsavanyodik.
Pedig sok találgatásra adott okot. Mért haragszik? Kire haragszik? Hát
még a Fili is felhúzza az orrát. Lássa meg az ember!
De amint megszólják, menten ki is mentik. No, semmi az. Egy kis bogara
van. Úgy sincs szegénynek egyebe.
Pedig dehogy nincs. Hisz csak fogalom az egész. Az egyik ember azt
mondja: „nekem négy házam van Pesten“, a másik ember azzal dicsekszik:
„húsz fejős tehenem van“, Fili elszámlálja az újjain: „száztizennégy
rokonom van“ és mind a három ember arca egyformán fénylik a
megelégedéstől.
Tíz vagy tízenöt kúria az otthona, egy-egy német uralkodó herceg csak az
ingeit változtathatja annyiszor, mint Fili a lakóhelyeit, a konyháit, a
pincéit és a környezetét. Fili tehát a valóságban nagy úr, – csak
elméletben szegény.
Igaz egyébiránt, hogy amennyiben ő megunván magát, odább megyen, éppen
úgy megunhatják őt is. Megesett egy párszor. Hiszen az emberek
tökéletlen lények voltak már azelőtt is. Nem szépítem én őket. Megunták
a feleségüket, megunták talán még a töltött káposztát is, hát hogy ne
unták volna meg a lengyelüket?
Bizony egyszer-másszor mesterségesen rázták le a nyakukról. Csakhogy
arra is megvolt az akkori világban a gyöngéd forma.
– Nini, Fili öcsém, – jutott eszébe Rédekynek. – Átsétálhatnál holnap,
ha nincs egyéb terved, Zsályára. Levelet küldök a nővéremnek,
Laszlynénak, de olyan fontosak, hogy nem merem rábízni akárkire.
Fili járatos a _rokonologiában_ és rögtön megérti a dörgést.
– Ejnye de jó! Úgyis már régen láttam Laszlyékat.
– Mikor jösz vissza? – kérdezi a gazda enyhitőnek.
– Visszajőjjek? – tapogatózik Fili.
– Ahogy neked tetszik. De ha most ott találnál maradni, akkor el ne
felejts őszszel virágmagokat hozni tőlük az asszonynak.
Fili most már útra készült, át volt forgatva, mint egy váltó a