Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 02

nem egyszer maga ment be a konyhába, hogy a palancsintát sütő Jahodovsky
mellett legyeskedjék s maga hozta ki magának az ételt vagy a fröcscsöt,
némelykor labdát játszott a sipsiricával az udvaron. Az előkelő öreg úr
is rendesen beállított minden csütörtökön s mialatt borocskáját lassan
szürcsölgette, felváltva mulattatták az öreg és a sipsirica. Egy nagy
csomag Kugler-cukorkát hozott ilyenkor, de az mindig a kocsin maradt és
csak akkor hozta be az özvegy a köténye alatt, mikor elmenőben
kocsijához kísérte az öreget.
Egyetlen figyelemre méltó mozzanat adta elő magát. Pusztán egy morzsa;
de a „Páva“ verebeinek az is elég volt. Egyszer az öreg úr ott
felejtette az asztalon zsebkendőjét, melylyel a cvikkerjét törülgette
volt; Kovik doktor odament és konstatálta rajta a kilencágú koronát,
aztán utána kiáltott a kifelé tipegő öreg úrnak:
– Méltóságos uram, itt tetszett felejteni a zsebkendőjét.
Az összerezzent, megtapogatta zsebeit és megfordult. Fanyar mosolyt
erőltetett és a fele útra visszatért a kendőért.
– Ösmer ön engem? – kérdé a doktortól halkan, hosszúkás, ráncos arcán
feltünő kedvetlenséggel.
– Nincs szerencsém. Én egyébiránt Kovik doktor vagyok. (Meghajtotta
magát.)
– Kuvik? – kérdé az minden gúny nélkül, csupán azzal a nagyúrias
nyegleséggel, mely a közönséges halandók neveinek elferdítésében
nyilakozik.
– Nem. Kovik.
– Úgy? Nem tesz semmit. Örvendek uram, és köszönöm a figyelmeztetést. Ön
tehát nem ösmer engem? Mindjárt gondoltam, mert én nem vagyok
méltóságos.
Ezzel biccentett fejével és eltipegett kocsijához.
E jelentéktelen epizódon kívül minden a régiben maradt, csak a levelek
kezdtek lehullni az eperfákról és a beállott csípős idők miatt az
asztalok vándoroltak be az úgynevezett étkezőbe, mely nyáron üres volt.
Ilyenkor a törzsvendégek is felére fogynak, mert az eperfák vonzereje
megszünik.
Druzsba tanár úr egy októberi vasárnapon elvetődött a templomba s éppen
javában szundikál vala, magát félig-meddig a „Pává“-ban álmodván, amikor
a szószékről, mint egy égi szózat, egyszerre hátba üti a Jahodovsky,
szül. Globa Franciska neve.
– Mi volt ez? – kérdé, ijedten felriadva, a szomszédjától, egy
krisztinavárosi szatócstól.
– Ej, hát házastársul veszi valaki.
– Lehetetlen, – dadogta a professzor elhalványulva. – És kicsoda?
– Bizony én nem vigyáztam meg.
– Misztifikáció! – szólt a professzor hangosan és felugrott, de
észrevévén, hogy templomban van, visszaült megint, bevárta az
istentisztelet végét és megszólítá a plébánost odakünn.
– Engedje meg a főtisztelendő úr, hogy kérdést intézzek a házassági
hirdetés iránt; nem jól hallottam.
– Manusek Vince veszi el Globa Franciskát, – olvasta le a pap a kezében
lévő céduláról.
– Lehetséges az? – kérdé Druzsba úr elképedve.
– A legtisztább valóság, uram.
– Ki mondta a főtisztelendő úrnak?
– Ők ketten.
– Globa Franciska is?
– Igen, szerdán délelőtt voltak nálam.
Druzsba urat a szédülés környékezte.
– Milyen volt az asszony? – dadogta.
– Egy magas nő, mint egy gránátos, személyesen ösmerem, a „Fehér Páva“
tulajdonosnője.
– Megfoghatatlan!
– Van talán valami kánoni akadály?
– Van, van… azaz nem mondhatnám, de mégis furcsa.
Elrohant, nem is köszönt; a pap csodálkozva bámult utána. A Horváth-kert
előtt megállott, gondolkozott, aztán fölnézett az égre, ahol éppen akkor
barna felhők száguldoztak: „Jahodovsky, megboldogult kedves barátom és
komám, – sóhajtott fel, – mit szólsz te most mindezekhez?“
Jahodovsky természetesen nem szólt semmit, hanem annál inkább szólt
Druzsba úr azoknak, akikkel a törzsvendégek közül találkozott.
– Tudja-e, mi az újság? Most hirdették ki Jahodovskyt a zsandárral. Ki
hitte volna? Micsoda álnok asszony! Megvetem. Soha se megyek többé a
„Pává“-ba. Így meggyalázni a vendégeit. És hogy szabadkozott előttem.
No, megállj! Egy zsandárnak adja a kezét. Egy zsandárnak! Azt a kezet,
amelylyel a túrós csuszákat gyúrta nekünk!
A törzsvendégek, akikkel találkozott, nem fogták föl ilyen tragikusan.
– Hát kihez akarta volna, hogy férjhez menjen? – kérdé Tibuly ügyvéd. –
Hiszen nem vehette el az éneklő kanonok.
Egyik törzsvendég a másiknak adta át a hírt, úgy hogy estefelé már a
pestiek is tudták. Szokatlan számmal gyülekeztünk össze vacsorára,
dacára a pocsék időnek. Ott volt az egész had. Csak Druzsba úr
hiányzott. Kati, a kis szolgáló (mert egy pár hét óta ilyen is volt)
mondta, hogy Druzsba úr elment arra délután kétszer is és mind a kétszer
kiköpött a ház előtt.
Természetesen minden szem a menyasszonyt kereste, figyelte ma este. Az
vídám, eleven volt, mint egy fürj és szeretetreméltó a vendégekhez.
Mintegy dacolni akart a gúnyolódó tekintetekkel, melyek
szurkálták-csiklandozták.
Bejárta sorba az asztalokat és maga hozta elő a kényes tárgyat, mintegy
röstelkedve, szégyenlősen.
– Hát igenis beleugrottam. Isten látja lelkemet, hogy csak gyermekemért
teszem, a sipsiricáért. Nekem ugyan nem kell a házasság, se lelkemnek,
se testemnek. De hogy legyen ez a gyámoltalan gyermek támasz nélkül?
Maholnap vinni kell ide-oda, ha azt nem akarom, hogy elhervadjon
gonoszul. De hát én nem mozdulhatok az üzletből, ha csak nincsen
valakim, akit magam helyett hagyjak. Istenem, hiszen anya vagyok. Meg
kellett hoznom ezt az áldozatot a Johankáért. Egy leány, akinek atyja
nincsen, olyan, mint a gazdátlan mezei virág, mindenki megtapodhatja,
atyát kell neki szerezni, a ki gyámolítója legyen, aki helyt álljon, ha
kell. Hadd legyek én az áldozat. Hiszen én csak ő érte élek. Én úgy se
számítok semmit. Manusek, végre is szereti, végtelenül szereti őt, a
kezén fogja hordozni és a jó Isten beszámítja nekem a másvilágon, hogy
láncokat vettem magamra a gyermekemért.
A „Páva“ vendégei valóságosan elérzékenyültek.
– Milyen anya! – lelkendezett Mliniczky. – Milyen fölséges anya! (S
titkon elhatározta magában, hogy egy nagy ezüst tálcát vesz neki a
lakodalomra. Hogy fog ez majd imponálni a „Pává“-ban.)
A lakodalmat megülték október végén, szüret után, abban az évben, amikor
utoljára termett a budai Sashegyen bor (mely még most is tart).
Eleinte némi hidegség volt érezhető a „Páva“ új gazdája iránt, néhányan
ki is maradtak; de a szerencsés Manusek csakhamar visszahódítá a
szíveket, mikor híre ment, hogy a fináncok gálócsi dohányt találtak nála
és kegyetlenül megbirságolták. „Ohó, hiszen ez nem annyira zsandár, mint
inkább szenvedő „hazafi“. Jó hatást tett az az újítás is, hogy a
„pettyegtetett szolgálat“-ot kivakartatta a firmáról s „pontos magyaros
szolgálatot“ tétetett helyébe. A fehér pávát is bemeszeltette, minthogy
fehér páva nincs a világon és egy rendes, közönséges pávával cserélte
fel: „Ohó, hiszen a Manusek reális ember“.
Apránként visszaszállingóztak a hívek, úgy hogy a következő nyár együtt
találta az egész tavalyi frequentiát az eperfák alatt, kivévén Druzsba
tanárt. Hiszen csak éppen olyan jó világ volt ott, mint azelőtt! Sőt a
kiszolgálat még jobb lett, mert Manusek a mézes hónapok után egészen a
vendégeknek szentelte magát. Mindig volt valami különlegessége;
százesztendős szilvórium Szerémből, remek folyékony túrója Liptóból,
fölséges illatú dalmát taplója, amivel „gratis“ kedveskedett nekik.
Némelykor „bolét“ csinált szamócából és vörös borból és sorba öntögette
kancsóból az érdemesek poharába. De iszen illedelmes, szeretetreméltó
ember volt Manusek. Látszik, hogy az udvarnál volt. Budai szokás szerint
egyszer napjában körülhordozta a burnótszelencéjét is, melyet a király
arcképe ékesített, megkínálta a vendégeket s egy alkalommal tréfásan
megjegyezte:
– Jobb, ha mi tubákolunk, mintha a király tubákol. Ámbár ha a király
tubákol, mindig mi, alattvalók prüszkölünk.
Ez a mondása szárnyra kelt és egyszerre megejtette, megmelegítette a
hidegeket. Manusek forradalmi lélek, a mi vérünkből való vér. Az nap
este némelyek per-tu lettek vele.
Mint pajtás meg éppen páratlan volt, gavallér és pazar, mint egy
Esterházy, valamint szolgálatkész, mint egy Mungo. Ma én fizetek,
barátaim, engedjétek meg. Azaz, hogy ma senki se fizet. Sipsirica
szívecském, hozz fel egynehányat azokból a homokba ásott palackokból!
Kétszer-háromszor is előfordult hetenként, hogy begurult egy kis parázs
dinom-dánomba s egyszer még a cigányt is oda hozatta az „Arany
Szarvas“-ból a kis szolgáló, Kati által, aki ezért az útjáért egy ezüst
hatost kapott Manusektől és egy pofont az asszonytól, a „Manusovká“-tól.
– Húzz egy betyárnótát, móré! Azt, hogy „Korcsmárosné citronyos bort
adjék kend!“ De igazán is, bort ide, Franciska, bort ide a barátaimnak!
– Ne okoskodj, Vince, ne okoskodj – csillapította az asszony, – eleget
ittál, nem adok többet. Aludni akarok az éjjel, Vince!
– Míg tele a pince, fénylik a Vince, – kurjantá Manusek, megfordítván a
gazdák szokásos példabeszédét. – Adj bort, Franciska, megfizetem, úgy
mint más, – s kivágott az asztalra egy szép zöldhasú forintost. Ha, ha,
ha. Kár, hogy te nem iszol, Franciska. Becsületemre mondom, nagy kár.
Pedig szeretlek, mert kénytelen is vagyok vele. De mi hasznom is lenne
belőle, ha nem szeretnélek? Ennélfogva szeretlek, Franciska és felette
sajnálom, hogy a természetünk nem egyezik. Hogy nem iszol. Mert akkor mi
is úgy tennénk, mint az egyszeri korcsmárosék. Ha én innám, én fizetném
meg neked a bor árát, ha te innál, te fizetnéd meg nekem a bor árát és
így mindig nyugodt lenne a lelkiismeretünk, hogy csak az üzletet
támogatjuk.
Szóval jó, víg „spéci“ volt, aki díszt és népszerűséget hozott a
„Pává“-nak. A „Páva“ most élte aranykorát. Mert más részről a sipsirica
szórt rá fényt, aki megtelt vállban egy kicsit, de amellett nyúlánk és
harmatos maradt. Lássa meg az ember, mi lesz a kis gubóból! Egy-két
vonáson ide-oda igazított valamit az utolsó hat-nyolc hónap, – nagy
piktor az idő – s a kecses, takaros leánykából rendkívüli szépség lett.
Nem mehetett el anélkül az emberek közt, hogy minden szem meg ne akadjon
rajta. „Mintha egy szarvas menne végig a Mályva-utcán“ – mondták a
szomszédasszonyok, akik pedig talán soha sem láttak a Mályva-utcán
eleven szarvast végig menni.
De nemcsak a vénasszonyoknak tűnt fel a sipsirica, sápadt kamasz diákok
kezdtek a „Pává“-nál mutatkozni. Nem volt elég pénzük, keveset
fogyasztottak és éppenséggel meg nem híztak, hanem inkább a szemeiket
hízlalták, azért a nehány krajcárért, amibe a fröcs került.
Druzsba professzor úr ezekben az időkben csodálatos járványt fedezett
fel a nebulók közt éppen a nyolcadik osztályban. Az egész klasszison
kiütött a versírási düh, minden betegség közt a legrettenetesebb. A szív
mint a megdagadt folyam, kiárad és elönti a fejet rímekkel. A fej
annyira tele lesz velök, hogy semmi egyéb földi portéka, se latin nyelv,
se görög nyelv, se történelem, se számtan bele nem gyömöszölhető.
Druzsba tanár úr több ilyen verset elkonfiskált; egytől-egyig szerelmes
versek voltak: „Ideálomhoz“, „Ő hozzá“, „J. J.“ és több efajta címek
alatt. No hát semmi az, mosolygott a tanár úr szomorúan. Az vessen követ
rájok, aki nem ludas. Hiszen ő is vágyott a „tepedt szőlő“ után. (Hm, a
darázs is azt szereti.) Szíve fájdalmasan dobbant meg, amint a
visszaemlékezés édes mézében megmártogatta. Rá se akart többé gondolni.
Hanem ezek az átkozott versek! Olvasta, olvasta s egyszerre fejéhez
kapott. Hm, hm, ez mégis furcsa. Majd minden versben egyforma rím
fordult elő: „sóhajtana–Johanna“, „tana–Johanna“, „rohanna–Johanna.“
– Az ördögbe is! – kiáltott fel Druzsba úr, a nagy feltalálók
pathoszával. – Ez a sipsirica lesz, a keresztleányom. Hej, pedellus,
pedellus! (A pedellus belépett.) Mondja csak Kutorai, nem tapasztalt ön
az utóbbi időben valami különös dolgot?
– Különös dolgot? – tünődött Kutorai, egy hiúz szemű, sovány, mintegy
harminc éves emberke, nagy ádámcsutkával a gégéjén.
– Valami olyan különös dolgot, ami önt megbotránkoztatja.
– De igenis, tanár úr.
– És mi az, édes Kutorai? – kérdé megfeszült érdeklődéssel.
– Nem tudom, megmondjam-e? – habozott a pedellus.
– Kötelessége, édes barátom, kötelessége.
– Egy zwikkert találtam a minap otthon a lakásomon az éjjeli szekrényen.
Kérdeztem a feleségemtől, kié a zwikker? Azt mondja, hogy nem tudja.
Druzsba tanár úr a fejét rázta.
– Nem ez, nem ez, de azért csak folytassa, kedves Kutorai. Meghallgatom
önt.
– Másnap feljövök a gimnáziumba és hallom Lermer tanár urat panaszkodni,
hogy elhagyta valahol a zwikkerjét. Hazamegyek délre és kérdezem a
feleségemtől, nem járt-e nálunk Lermer tanár úr? A feleségem rám támad:
hogy mit keresne nálunk Lermer tanár úr? A következő reggel aztán
magamhoz veszem a zwikkert és megmutatom Lermer tanár úrnak, mire Lermer
tanár úr felkiált: „Nini, az én zwikkerem“. Hát nem tudom azóta, mit
gondoljak. Megfoghatatlan dolog!
– Majd kombinálok és meditálok fölötte – nyugtatá meg Druzsba úr
jószívűen, – de most egyelőre a tanulókról van szó. Nem járnak ezek a
paniperdák valami korcsmába, teszem azt a „Pává“-hoz?
– De bizony éppen csak oda járnak, – felelte a pedellus. – Láttam
egyiket-másikat kijönni és bemenni.
– No és miért nem jelentette fel?
– Mert azt gondoltam, hogy a tanár urat keresik, vagy az engedelméből
mennek oda, tudva azt, hogy oda tetszik járni étkezni.
– Ah, Kutorai, Kutorai – kiáltott fel Druzsba úr bánatos fuvolahangon. –
Mily tévedésben van ön! Én nem járok a „Pává“-ba többé.
– Én azt nem tudhattam, – mentegetőzik a kis pedellus.
– Persze, persze, ön nem tehet magának szemrehányást. De én ad personam
élénk lelkiismereti furdalást érzek. Mert ha én odajárnék, akkor a
tanulók nem mernének odajárni. S ha ők nem mernének odajárni, akkor nem
írnának verseket, de tanulnának. A kötelesség hív és én nem fogok
kitérni a kötelesség elől. A kötelesség hív és én megyek. Félre lököm a
kevélységet és megteszem, ő értük, a tanítványokért. Itt vagyok, Druzsba
vagyok. S egy Druzsba nem tehet másként… Elmehet, kedves Kutorai!
Druzsba úr ereiben fölpezsdült a vér, nem adta egy vaklóért, hogy
ürügyet talált a „Pává“-ba mehetni s hogy ennek a szívbeli gyengeségnek
a neve: férfias kötelesség. Megborotválkozott, kipödörte bajuszát,
megkefélkezett mindjárt ebéd után és magához vévén a versezeteket,
megindult a Mályva-utca felé.
Útközben betért a „Wrabe et Comp.“ ékszerkereskedésbe, hol egy aranynyal
befuttatott ezüst malacot vásárolt, részint kiengesztelésül, részint,
hogy a mamának is vigyen valamit. Re bene gesta poroszkált a selyem
papirba takargatott jou-jouval, midőn Mliniczkyvel találkozott, aki
csibukját lóbázva, a sarkon levő „Félhold“ kávéházba igyekezett Tibuly
fiskálissal, a rendes délutáni feketére.
Mliniczky úr megállította: – Hollá Druzsba! Hova megy erre, Druzsba,
ahol a madár se járja?
– Találják ki! – szólt Druzsba rejtélyesen, de miután látta, hogy nem
találgatják, maga vallotta be, hogy a „Pává“-ba megy.
– Ilyenkor? – csodálkozott a fiskális.
– Szándékosan megyek ilyenkor, mikor még a „Pává“-ban senki sincs. Mint
professzor és mint keresztapa megyek oda kettős minőségben.
S elmesélte a történteket, hogy a diákok odajárnak s verseket írnak a
sipsiricához.
– Jó théma vershez, – bólintgatott Mliniczky, – subtilis, mint egy
liliom.
– Ha selyemviganót viselne, király leányának is beillenék, – licitált a
fiskális. – Sokszor boszankodom az anyja fösvénységén, hogy nem
öltözteti szebben.
– Mit? Nem öltözteti? – pattant fel Mliniczky. – Egy ilyen anyához ne
tessék nyúlni. Hogy nem öltözteti? Isten se szebben a plántáit, a
tulipánokat és violákat. Hiszen olyan selyem ruhában volt egy párszor,
hogy Worth se nem tudja varrni különbet.
– No, én még soha se láttam rajta perkál szoknyánál egyebet, pedig ott
dangubálok sülve-főve egész héten, a csütörtököt kivéve, amikor
napibiztos vagyok a takarékpénztárnál.
– Bah, ha jól emlékszem, éppen csütörtökön volt selyemben. Mi van ma?
Szombat. Igen, igen, csütörtökön. És a múlt héten is… lássuk csak?
Szombaton nem volt otthon, pénteken eső esett. Úgy van, úgy, a múlt
héten is csütörtökön volt rajta egy májszínű selyem ruha. Úgy látszik,
spektabilis, hogy csak maga elől bujkálják azok a selyem szoknyák. Hogy
mindig csak csütörtökön. De mi az ördög jut eszembe? (Mliniczky a
homlokára ütött). Hm. hm. Tu je volacso. (Itt van valami.)
Kritikus pillanatban mindig tótul gondolkozott és morgott Mliniczky úr.
Nagy fejcsóválások között oldalgott el a „Félhold“ felé, még kezet is
elfelejtett nyújtani Druzsbának, aki elbúcsúzván az ügyvédtől, egyenest
befordult a kacskaringós Mályva-utcába.
A „Három angyalhoz“ címzett patikánál, ahol az utca megtörik, meglassítá
lépteit, hogy kigondolja útközben, miként fogja eljövetelét előadni,
nehogy megalázkodást lásson benne az asszony, nehogy a szerelem által
összetört lélek puhaságát tegye a „Pává“-ban közszemlére. „Méltóság,
Druzsba – így szólott önmagához – ne feledd el, hogy ki vagy“ s ezzel
gondolatokba merülve, lehorgasztott fejjel lépegetett a nevezetes
helyszín felé. Mikoron pedig felütötte a fejét, meghökkenve látta
messziről, hogy a „Páva“ előtt nagy népcsődület van; asszonyok, férfiak
és suhancok verődtek össze, nevetgélnek, zsibongnak és kíváncsian
nézegetnek be a kapurácson.
Meggyorsítá lépteit, sőt ha nem lett volna Druzsba, még talán futott
volna is. A népek egy része széledni kezdett már, egy pár asszony jött
vele szemben, akik kacagva tárgyalták az esetet. Talán még sem
szerencsétlenség, – gondolta és nagy kő esett le szívéről. Az asszonyok
között az egyik köszönt is.
– Dícsértessék a Jézus Krisztus, tanár úr!
– Mindörökké, Kutorainé asszony. Mi történik ott?
Csinos, gömbölyű arcú, bogár szemű asszonyka vált ki a sorból,
megnyálazta újjait és megigazgatta, lesímítá velök koromfekete haját
előbb, csak azután felelt:
– Ott bizony nagy parádé történik. A Páváné kihajigálja az urát az
utcára.
Druzsba úr megdermedt a csodálatos hír hallatára.
– Lehetséges ez? – mondá tágra nyílott szemeit Kutorainéra szegezve. –
Ismételje, kérem, még egyszer.
– Elkergeti az urát. Hát mi van abban? Az övé a ház, meg az üzlet.
Asszony az a talpán.
A tudós férfiúnak úgy tetszett, mintha rózsavízzel locsolgatnák, de
azért meg volt lepetve.
– És hát mi az oka, nem tudja?
– Hogy mi az oka? – kérdé Kutorainé csintalanul, kackiásan ringatva
magát a csípőin, melyek rugókra látszottak járni és eszébe juttatták
Druzsba úrnak a Lermer tanár zwikkerjét, mely szintén ilyen hajlékony
szerkezeten mozog. – Hát lelkem, tekintetes tanár úr, mi szokott az
ilyennek oka lenni? Ők ugyan mindenfélét kiabálnak egymásra, de az igazi
oka csak az lehet, hogy vagy az úr unta meg az asszonyt, vagy az asszony
unta meg az urát.
– Köszönöm, asszonyság, a felvilágosításokat, melyek bizonyára közel
érintik a valódi tényálladék határait… bizonyára.
Biccentett a fejével, egy-két lépést tett előre és megállt, habozva
afölött, illő-e ott ilyenkor megjelenni. Nem. Semmi esetre sem. A
családi élet szentélyébe nem szabad behatolni. Ezt még a riporterek is
hangoztatják, bár megcselekszik. Egy Druzsba azonban nem tehet ilyet.
Tehát nem megy be a „Pává“-ba. Már most aztán vagy visszafordul, vagy
beáll a bámészkodók közé. Kétségtelen, hogy egy igazi gentleman előtt a
visszavonulás eszméje a rokonszenvesebb és így rokonszenvesebb Druzsba
úr előtt is, a csőcselékhez való csatlakozás ellenben undorító. Druzsba
úr visszafordult nagy léleknyugalommal, de a Mályva-utcán erről a
részről is kellemetlen, sőt elijesztő látvány tárult eléje. Hajtsárok
ökörcsordát tereltek erre felé. Csattogtak az ostorokkal, az állatok
bőgtek és rendetlenül jöttek, nagy fejeiket megszegve, melyeken rettentő
villaszarvak ágaskodtak.
A rémület fogta el. Meglehet, belső furdalást érzett gyöngéd lelke e
szegény oktalan állatokkal szemben, kiket annyiszor lealacsonyított,
midőn tanítványait ökröknek nevezte, vagy csak egyszerű gyávaság volt,
elég az hozzá, megváltoztatta útja irányát, megfordult újra és az utca
túlsó oldalára lépegetett át, hogy ha elmegy a „Páva“ előtt, a szájtátó
tömeget, mely a botrányon mulatott, lehetőleg elkerülje, füleit azonban
nem dughatta be gyapottal (mert nem is volt nála gyapot), úgy, hogy
mégis hallott a csoportosulásból némely értelmetlen és különös
megjegyzéseket.
– Milyen patália! Azért a kis békáért, a kis szolgálóért.
– Pénzen vett szerelemnek ecet az alja.
– Kutya egy asszony!
– És mafla egy zsandár!
– Hát mi történt?
– Az Isten tudja. Nyilván a kis szolgáló okozta, mert ott bőg a
baromfiólnál. Azaz a zsandár okozta.
– Azaz, hogy az asszony okozta, aki észrevett valamit.
– Hah, nini, csirkék és kacsák! Uccú, gyerekek, fogjatok belőlük.
Dulakodás közben nyilván fölfordult odabent az udvaron a borító kosár s
a hízlalásban levő baromfiak, átbújván a kerítés lécei közt, elindultak
világot próbálni.
A zsandár úr foga is csirkére vásott.
– Csinos a fruska.
– Maradt volna a párja mellett. Úgy kell neki. Tudta ő azt nagyon jól,
hogy vén csontokból szokás jó levest főzni.
– Látták, hogy vágta képéhez a jegygyűrűt?
Füleit be nem dughatta Druzsba úr, de a szemére se tehetett ellenzőket,
pedig azok okosan vannak kigondolva a lovak kantárjaira. Önkénytelenül
áttévedt tekintete a sorompós kerítésen a „Páva“ udvarára és éppen
eleget látott, hogy soha többé el ne feledje a sajnálatos spektákulumot.
Mária szent szűzecske… az asztalok, székek, mind egy rakásra voltak
hordva az udvaron, mögöttük a Herkules, ki barrikádokat épített belőlük
s azok mögül, mint valami bevehetetlen erősségből, hadonászott,
lármázott és alkudozott. A két szakácsné, az egyik piszkafával, a másik
egy meszelő rúddal igyekezett hozzáférni. E közben meg-megmutatkozott az
ajtóban a Páváné alakja, kosztros hajjal, felgyűrt újjakkal,
furiaszerűen, amint egy nadrágot hajított ki az udvarra, majd egy inget,
majd egy csizmát, majd néhány pipaszárat.
– Nesze a cafatod, te cudar – rikácsolá. – Mars ki a házamból, mars ki
az udvaromból! Üssétek a kutyát, ahol éritek! Mártha, Zsuska!
Bíztatta a két harcias szakácsnét, kik oda-odaugrottak, de a Herkules
egy széket forgatott maga körül, mintha legyező volna és emiatt
sérthetetlen volt. Eközben azonban diplomáciai alkudozásokat folytatott
az asszonyával.
– Adj haladékot, Franciska, ne okoskodj. Igérem, hogy elmegyek, de nem
most szégyenszemre, az összeszaladt népek előtt. Elmegyek az est
sötétjében, Franciska, szépszerivel. Belátom, hogy nem élhetünk együtt,
de várd meg az estét, Franciska!
– Egy percig se, egy percig se, – lihegte az asszony és újra beszaladt,
meg előrohant.
A künn lévő szájtátók röhögtek.
– A zsandár tudja a csíziót. Estig kér halasztást. Persze. Este minden
asszony békülékeny. A kígyó is megszűnik mozogni naplemente után.
Druzsba úr lábai a földbe gyökereztek, szeretett volna tovább menni, de
nem lehetett, mintha bénulás érte volna. Minden táncolt és forgott vele,
nemcsak az egész udvar, a künn álló népség, de még a szomszéd házak is,
melyeknek egyikén ácsok csinálták a zsindelytetőt. De azért mindent
látott, mindent hallott, mintha egyszerre meghatványozódtak volna halló
és látó érzékei. Látta sipsiricát is, ki a muskátlis udvari ablakon
kihajolva nézte a nagy és mulatságos „jelenetet“.
A zsandár is észrevette sipsiricát.
– Látod, hogy bánik velem az anyád – szólt hozzá panaszkodva. – Nincs
szíve neki, nincs szíve. Tégedet is el fog adni. Hidd meg, hogy el fog
adni, én tudom azt.
Sipsirica behúzta a fejét és haragosan csapta be az ablakot s azután
elkezdett zongorázni: „Szeretnék szántani“. (No, még csak ez kellett
ehhez a nagy chaoshoz.)
– Hogy affektál a kisasszony, – szóltak odakünn gúnyosan.
Eközben újra kirohant a korcsmárosné, még egy mellényt talált valahol,
azt hajította ki a küszöbről, úgy röpült a levegőben, mint valami
denevér.
– Hát mégis itt vagy? – kiáltja. – Hát mégse viszed el a cókmókodat? No,
megállj! Szaladj be csak Zsuzsa és hozz ki egy fazék forró lúgot!
De már ennek fele se tréfa. Az ács a szomszédház fedeléről leszólt
barátságosan:
– Most légy okos, Domokos!
Zsuzsa beszaladt a lúgért, Manusek Vince tekintete pedig végre mégis a
kapuajtót kezdte keresni.
– Pukkadj meg, sárkány, – hörgé – elmegyek, de megkeserülöd.
Kár, hogy éppen ebben a pillanatban ért a „Pává“-hoz az ökörcsorda és a
publikum anélkül, hogy a végrendeletet látta volna szétrebbent;
gyermekek, asszonyok sikítva menekültek előle (nincs teljes élvezet a
világon) – maga Druzsba úr is elinalt, még pedig ugyancsak szaporán
szedve a lábait, míg csak a Boróka-utcába be nem hajlott. Onnan aztán a
Szeleczky-féle park kerítése mellett egyenesen haza pályázott, hol is
levetkőzött, lefeküdt, üvegeket melegíttetett a lábára, a hasára pedig
egy forró pléhfödőt rakott. Arról panaszkodott a gazdasszonyának, hogy
beteg és azzal az üzenettel küldte el a direktorhoz, hogy holnap nem
tart előadást.
Mindez azonban egy csöppet se változtatott se a világ forgásán, sem
pedig a város képén. Csak minden úgy volt ezentúl is, mint máskor. A nap
sütött és a Mályva-utca akácfái csak úgy illatoztak, mint tegnap, a
verebek csiripeltek az ágak közt, a „Páva“ asztalai rendben állottak a
helyükön, a konyhából pompás pecsenyeszag párolgott ki s a pajkos szél
ingerkedve vitte fel a zsindelyező ácsok orrához.
A szokott időben beszállingóztak a törzsvendégek, Páváné vídáman
sürgött-forgott körülöttük ropogós szoknyáiban, a szokott mosolyával
ajkai körül. A sipsirica a zongora billentyűit nyaggatta odabent, és
semmi jel se mutatta a kora délutáni háborút. Csak a papagály kalitkája
állt üresen. Ha hadi bulletinek jelennének meg az ilyen háborúkról,
akkor a mostani így szólna: „Egy sebesült és egy halott“. A sebesült
Druzsba Tivadar úr volt, a halott a papagály. Manusekné a csata ádáz
hevében megfogta a papagályt, kicsavarta a nyakát és utána dobta az
akkor már menekülő Manuseknek az utcára. Az utcai gyerekek megtalálták a
házassági viszálykodás áldozatát, megkopasztották szép zöld és piros
tollait, fölékesítvén velök a kalapjaikat.
A vendégek nagyrészt már tudták a történteket s bizalmas suttogással
sajnálkoztak a Manusek sorsán. Egyik-másik maliciózusabb meg is
kérdezte:
– Vince barátunk nincs itthon?
Manusekné talán éppen ezt várta; nem akart a dologból titkot csinálni.
– Nincs, nincs, – pergett a nyelve – elpályázott.
Közelebb lépett egy-egy asztalhoz, meghalkítván hangját, csipőjére rakta
kezeit és folytatá a bizalmas közléseket:
– Kiadtam neki az obsitot. Fel is út, alá is út. Nem hozzánk való ember.
Hadd menjen, amerre a két szeme lát.
A „törzsek“ mohón nyelték szavait. Egy-egy sajnálkozó hang ki is
csúszott imitt-amott.
– Ejnye, ejnye, szegény Vince!
– Hát igen, szegény ember, – vette föl a szót az asszony. – Hiszen én is
sajnálom. Hiszen nem volt rossz ember és magamnak is fáj, tessék
elhinni. De én anya vagyok. Mindenek fölött csak anya, aki leányának él.
Szívvemnek minden lüktetése az övé, a sipsiricáé. Engem boldoggá tett
Manusek, mit tagadnám? De a leányom jövője veszélyeztetve van. Mindent
elhordott, elpusztított és egy szalmaszálat nem tett keresztbe. Az a
csöp hozomány, amit a leányomnak összekuporgattam, fogyott, olvadt, mint
a vaj a királyi lakájok tenyerén. Egy ingyenélő a háznál, egy pusztító
moly. Nem, ez nem mehet tovább így. A feleség elnézte volna, mert én
szerettem Manuseket (gyöngén elpirult és lesütötte szelid tűzű szemeit),
de az anya föllázadt. És semmi kétség, hogy az anyának kellett győznie.
Eltávolítottam őt, mert nincs jogom boldognak lenni, ha az a leányom
jövőjébe kerülne. Megerősítettem lelkemet és útnak bocsátottam
Manuseket. Az emberek mondhatnak, ami nekik tetszik, de Isten javamra
fogja följegyezni.
Keresztbe tette mellén a kezeit s egy pár könnycsepp csordult ki
könnytömlőiből és végig folyt arcán.
A törzsvendégek látható részvéttel foglalkoztak saját gondolatukkal, de
Mliniczky érzelmei kitörtek a napvilágra.
– Ah, milyen anya, milyen anya! Soha nem ilyesmit láttam. Már elevenen