Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 11

legközelebbi atyafira és egyik se mondta: „nem fogadom el“, ott
tartotta, aztán újra továbbította, hogy megint visszakerüljön
megfrissülve, újnak, kívánatosnak, érdekesnek, tömérdek hírrel és
pletykával.
Így élt és soha se gondolt rá, hogy másképp is élhetne. Az évek
elsuhantak fölötte, az ifjúság cserben hagyta, (de ez nem fájt neki,
mert nem rokon), ősz hajak jelentek meg a fején (az első ezüst) és már
csak imitt-amott volt egy atyafi, aki „öcsémnek“ szólította, a nagy
többségnek Fili bácsi lett.
A rokonok közül sokan elhaltak, de ez sem alterálta, mert születtek és
nőttek újak, akik őt már úgy találták, mint egy vén órát, mely az
apáiknak is ketyegett. Fili értéke inkább egyre nőtt. És ha ez így megy,
valóságos családi ereklye lesz belőle.
De nem ment úgy. Némi megpróbáltatások és kísértések következtek.
Szaláncon meghalt Liszkay és mikor a familia összegyűlt a temetésre, a
tor után arra kérte a rokonokat az özvegy: maradjon ott valamelyikük egy
ideig, míg valami új rend lesz, mert a cselédek még a házfödelet is
széthordják az ő, meg az árvák feje fölött, ha nem látnak valakit, aki
kalapot hord.
– Hát talán jó lesz a Fili, – vélték a legöregebb atyafiak. – Az úgy is
ráér.
Az asszony némán intett a fejével, hogy az is jó lesz. Fili vörös lett,
mint a karmazsin és szabadkozni próbált.
– Nekem nem sok hasznomat veszi Mariska. (Liszkayné Tóth Mária volt a
családi nevén.)
– Eredj a pokolba! – pörkölt rá Hettyesy Kristóf, aki akkor volt
fiatalember. – Annyit csak te is érsz, mint egy fölállított bakkusz a
buzatáblán.
Fili hát ott maradt. Eleinte szokatlan volt neki, alig mert beszélni az
asszonynyal és olyan furcsa, nyugtalan érzései támadtak. Valami
jelenettől tartott. Némelykor nem volt magával megelégedve s egész
éjjeken elgondolkozott élete folyásáról. Nappal a gyerekekkel
hancúrozott, azok fölmásztak a térdére, hátára, tépdesték a szakállát,
befogták a kis játékkocsijukba és hajtották a szobákon keresztül, mint
egy vén lovat.
Valójában a gyerekeké volt a Fili, azok majd megbomlottak érte. Ő is
mindent megtett nekik, amit kívántak. Már persze amit lehetett, mert a
kis zsarnokok sok mindenfélét kívántak.
– Fordítsa föl az asztalt, Fili bácsi.
Fili bácsi fölfordította. Tetszett nekik a fölfelé meredt négy lába.
– Fordítsa föl a tálat.
Fili fölfordította a tálat és mind kipotyogott belőle a sok ropogós
cseresznye. Uccú rohanjatok rá!… Aki kapja, az marja.
A mama haragudott, zsörtölődött.
– Fordítsa föl most már a mamát is, Fili bácsi.
– Csitt, ti kis gézengúzok. Nem látjátok, hogy a mama milyen szomorú.
Tényleg hallgatag volt egész nap, alig szólt egyet-kettőt gazdasági
ügyben Filivel, ha kérte, hogy nézzen utána ennek, annak. Egyébként
közömbösen, érzéketlenül cipelte az egyik nap nyűgét a másik után.
Gyakran sírt ott is, ahol nem látták. Hát semmi az, majd kiolvad, majd
beszédesebb lesz, de még nagyon új a fekete szoknyája.
Fili ezalatt egészen megszokott Szaláncon. Úgy tetszett neki, mintha az
egész világ megváltozott volna és a nap folyton sütne. Olyanformát is
érzett, hogy valami nagy dolognak kell történni. A levegőben lebegett. A
természet is előkészült rá. Falevelek zúgták a parkban, virágok
lehelték, madarak csipogták, sőt még a macska is sejtett valamit, mert a
sárga szemeivel sokszor vetett egy-egy kémlő pillantást, hol a Filire,
hol a szomorú asszonyra.
Hanem elmúltak hetek, havak, az asszony szomorúsága nem enyhült,
hidegsége, közönyössége megmaradt. Fili türelmetlen kezdett lenni. A
nagy jelenet nem akart bekövetkezni. Olyan volt az az asszony, mintha
meg volna fagyva. Pedig de szép még, ejnye, de szép még. Fili most már
nem hogy félt volna a nagy jelenettől, de azon vette magát észre, hogy
várja. Ha nem is az egészet (mert az sok volna egy embernek egyszerre),
de legalább valami részét, valami rügyecskét, amiből ki lehet már
sejteni a virágot.
Hanem bizony a második fekete ruha is elkopott már, de nem jött a rügy.
Rügy helyett azonban megjött a pünkösdi ünnepekre az odavaló református
papnak, nagytiszteletű Fekete Sámuel úrnak a mérnök fia, (aki valami
vasútat épít most Sziléziában). Szép, deli fiatal ember volt; úgy
látszik, hogy már régebben otthonos Liszkayéknál, be-benézett a
kastélyba és egy kicsit szétbeszélte az asszonykát. Nagyon szellemesen
tudott csevegni, meg is nevettette egyszer Liszkaynét. Fili még örült
neki.
– Hát még sincs végképp befagyva, – jelezte nagy örömmel a nótáriusnak,
akivel a réten találkozott.
– A kígyó mindig kienged, – felelte a nótárius.
Eközben azonban nagy dolgok estek a külvilágban. Ha volnának a
tekintetes nemes atyafiaknak harsonáik, most meg lehetne fuvatni. A nagy
pört, melyet még a konziliárius idejében és támogatása mellett kezdtek a
rokonok Esterházy ellen, megnyerték, a legfelsőbb bíróság odaítélte a
hatezer holdas Holyánka-pusztát, valahol a pokolban, Ugocsa vármegyében.
Nosza összeült a nagy családi tanács öreg Rédeky Gábor uramnál,
disponálni a bírtok felett.
Némelyek a felosztás mellett kardoskodtak, mások az eladást tanácsolták,
de a többség előtt a familia jövendő nagysága és ragyogása lebegett.
Hagyassék a bírtok közös családi uradalomnak. Valamely családtag
gazdálkodjék benne és levonva a saját fáradsága díját, az évi jövedelmet
oszsza fel a rokonok közt az örökösödési arány szerint.
Elfogadták nagy többséggel.
– De most már ki menjen oda gazdálkodni?
A tekintélyes Vajda Pál emelt szót.
– Én Lengyel Fülöpöt ajánlom. Az ő apja taszította be perünket jó
kerékvágásba. A hála is valami, de különben is Fili rokonunkra fér rá a
legjobban; legyen úr öreg napjaira.
Nem volt ellene egy hang sem. Úgy van, helyes, jó lesz a Fili. Pedig
mindenki tudta, hogy nem lesz jó. Rossz gazda lesz, de mindegy, legyen
egyszer úr már a Fili.
S amint szokás ilyen nagy eseménynél, legott hintóra ültek Rédeky és
Vajda uraimék és még valaki harmadik, de már elfelejtettem ki és
megvitték neki a megbízatásról kiállított okmányt Szaláncra, nagy
parádéval. Még pántlikát is fontak a lovak sörényébe.
Ahogy bejárt a kocsijuk későn este a szalánci kúriára, az asszony már
lepihent, csak Fili jött ki elibök.
– Hozta Isten, hozta Isten!
Az ősz Rédeky Gábor pedig lekapván szépen a kalapját, Fili előtt pózba
vágta magát, mint egy orator, aztán így szólt kedélyes ünnepélyességgel:
– A holyánkai uradalom tekintetes, nemes, teljhatalmú kormányzóját
keressük.
– Bizony az nincs itt.
– De bizony itt van az – bizonykodék Vajda Pál.
– Mi legalább nem ösmerjük – felelte komolyan Fili.
– Budetini Lengyel Fülöpnek hívják.
A Fili fülének így is szokatlan volt, de azért csak elmosolyodott, de
olyan révetegen, mint aki azon tűnődik, hol van itt az élc.
Eddig még csak Fili csodálkozott, de mikor aztán bent a szobában
elmondták neki apróra a nagy szerencsét, ami érte, ahelyett, hogy a
nyakukba esett volna, egyszerre elsápadt és áporodottá lett az ábrázata
– amin aztán ők csodálkoztak.
– Ne tegyétek azt velem! – mondá egészen megriadva. – Hiszen nem
vétettem én nektek semmit. Hát miért akartok engem eltaszítani
magatoktól?
Olyan érzékenyen beszélt, hogy a kő is megszánta volna, csak éppen a
rokonok nem tehették.
– Hát meg vagy te bolondúlva Fili? – feddette Rédeky, – mikor nagyobb
úrrá tettünk magunknál s te most azt mondod, hogy nem kell.
– Nem lehet… – tört ki fojtott hangon – föllázad a lelkem a gondolat
ellen, hogy én magamra hagyatva, nélkületek maradjak!
– Majd elmegyünk hozzád – bíztatták. – Megállj csak. Mindig lesz nálad
egy-két atyafi.
– De hiszen épen ezt nem tudom megszokni, mikor eddig mindig én voltam
nálatok. Azt fogom hinni, hogy már én meghaltam, hogy már nem is az az
ember vagyok. Hagyjatok meg, kérlek, a régi bőrömben.
Ezer meg ezer érvet hozott fel, de rávetették magukat, erősebbek voltak,
visszaérvelték, legyőzték, lehetetlenné tették. Végre megadta magát, de
arca végtelen szomorúságot lehelt, és mint a fuldokló, még mindig
kapkodott némely különös szalmaszálakhoz.
– Mégse lehet – nyöszörgé – ha jobban meggondolom.
– Ej no! mi jutott megint eszedbe?
– Hát hogy a Liszkayné se enged el. Nem hiszem, hogy el engedne menni.
– És ugyan mért? – rázta meg magát Rédeky uram, mint egy haragos medve.
Fili elvörösödött, valami feleleten gondolkozott, durcásan vonogatta a
vállát és végre csak annyit mondott kínjában:
– Hát azért.
– No, majd megkérdezem tőle reggel.
– Azt hiszem, kellek neki, izé… a gazdaságnál, meg a gyerekek mellett.
– De csak nem lehetsz holtig pesztonka, az ebadta!
Fili egész éjjel nem aludt, nyugtalanúl hánykolódott ágyában, mint az,
aki a siralomházban van, de már ez az utolsó éjszakája. Egyéb reménye
sincs, csak még a fehér kendő. A Liszkayné vetoja.
Mikor reggel felöltözködött, künn az ambituson találta pipázgatva a
három atyafit.
– Fölkelt-e már Mariska?
– Igen, – szólt Rédeky – elmondtam neki a dolgot, hogy te vagy a
plenipotentiáriusunk.
– És mit felelt? – szólt lassan fojtott hangon.
Minden vére a szíve tájára zúdult s hajtotta, hajtotta sebesen, mintha
egy megbomlott malomkereket egy tenger forgatna.
– Azt mondta, hogy sajnálni fognak a gyerekek.
– Úgy? – hebegte Fili. – Hát azt mondta?
És elkezdett valamit fütyürészni, de olyan sápadt volt hozzá, mint a
fal. Aztán felugrott, sétált fel s alá az ambituson. Egy öreg kuvasz
feküdt a padlás-feljáró alatt, rúgott rajta egyet, hogy percekig
vonított, kunkogott a szegény állat.
– Hát talán mindjárt magunkkal viszünk – vélte Vajda uram.
– Nem nem, hagyjatok itt még egy-két napig. Borzasztó főfájásom van (a
halántékához kapott) és még egy kicsit kipihenem magamat.
Elmosolyodtak, az jutott eszükbe, hogy már negyvenöt éve pihen és még
mindig ráadást kér a Fili, két napot. De hiszen éppen azért kedves fickó
Fili. Ha nem volna ilyen, egy ütet taplót se érne. Hát ráhagyták, hogy
holnapután küldik el érte a kocsit s aztán elbúcsúztak a szép szomorú
asszonytól, összevissza csókolták két oldalról és hazamentek.
Fili pedig nem szólt egy szót se, mikor magukra maradtak.
– Hát elmégysz? – kérdé az asszony közömbösen.
– El – felelte kurtán.
De a lelkében forrt valami. Birkóztak benne a gondolatok. Mártogatta a
szívét az elméje játékaiba; kétszer keserűbe, egyszer zsongítóba… Hátha
csak kevély az asszony? Hátha neki kellene előhozni a multat, az
újfalusi táncestélyt?
Az ebédnél nem lehetett beszélni, mert ott volt a gouvernante és a
gyerekek. Közönyös dolgokról társalogtak.
Délután aztán fogta a kosarat, amibe a kötése volt és elment a parkba. A
férje is ott volt eltemetve. Bizonyosan imádkozni és sírni járt oda,
mellékesen pedig harisnyát kötni, mert olyan nagy gyász még nincsen,
hogy férfi a pipáját, asszony a kötőtűit elhanyagolja.
Fili várt vagy egy órát, míg az imádságát elvégzi, de akkor megindult.
Maga is csodálta, hogy olyan bátor. Szétlökte a szárnyas kertajtót, hogy
kísértetiesen csikordult meg.
Aztán ment-ment a kavicsos utakon a susogó hársak között, a feje zúgott,
az ezernyi bogár is zúgott a levegőben, muslincák kergetőztek, egy légy
ringatta magát egy pókhálón. A lepkék a virágokon illegették a
szárnyaikat és szítták a mézüket… Minden lény dőzsölt és mulatott, csak
Fili ment szomorúan, mintha a vesztőhelyre menne.
Végre egy lugasnál beszélgetést hallott. Arra tartott.
Talán a kertészszel beszélget az asszony?
A lugashoz nem vezetett innen út, keresztül gázolt hát egy
petrezselyem-padon meg egy galagonya-ligeten és oda toppant a lugas
nyilása elé.
Hát ott ült az özvegy és a fiatal mérnök.
És a mérnök egyik karja keresztül volt fonva azon a szép vékony,
derékon, amit fekete kelme borít be. De hiszen már a harmadik fekete
kelme.
A fiatal mérnök hirtelen elkapta a karját, az asszony arca csupa tűz
volt, a szeme csupa villám.
– Mit akarsz itt, Fili? – kiáltá riadtan mérgesen.
– Beszélni akartam veled, – mondá Fili szelíden, keserűen, alázatosan és
csak a földet nézte.
– Majd máskor, édes Fili, – szólt az özvegy, megcsillapodva, nyájasan. –
Hanem most eredj, kérlek, valahová elszállt az imént egy rajunk, talán a
szomszéd portákra, vagy valamelyik erdőbe, ki tudja… mert nagyon
messzire is elszállnak ezek a bohó állatkák. Nézz utána, kérlek és ha
szeretsz, keresd meg!
Fili lehajtotta fejét, megfordult és elsompolyodott szó nélkül,
szomorúan, ődöngő léptekkel. Végig ment a parkon, aztán átgázolta a kis
folyót, a Boklyót és neki vágott az erdőknek.
Esteledett már és még nem jött. A gyerekek keresték, az anyjuk
megnyugtatta:
– Fili bácsi a rajt keresi, édeskéim.
Este se jött haza, éjjel se volt otthon. Még mindig keresi a rajt! Hát
megbolondult az a Fili? Rőzsét szedő öreg asszonyok, madárfészket kereső
fiúk látták bandukolni az erdőn, hírt hoztak róla, hogy nagyon szomorú
volt és csak kódorgott irány nélkül erre-arra, mintha keresne valamit.
És azután sohase jött többé vissza, se Szaláncra, se sehova, elveszett
örökre; még hírét se hallották semmi teremtett lélektől. Nem látta azt
többé ismerős élő ember.
Csak ijedős utasok találkoznak néha még most is éjnek évadján egy-egy
ismeretlen alakkal, ha valahol úton vannak. Vagy talán csak egy árnyék
suhant el mellettük. És aztán elbeszélik a mi falvainkban, hogy az a
szegény Lengyel Fili lehetett, aki még most is a szép Liszkayné raját
keresi.
De nem valószínű – mert a Fili most már volna vagy száz esztendős.


A KLADOVAI MENYECSKE.

Ez a mi szegény országunk is volt már mindenféle dieten-klassisokban,
különböző rangokban, címekben és helyzetekben. Volt a kereszténység
bástyája, a világ kardja, a szabadság előharcosa, a Kelet kapuja és
mindenek fölött Európa balekje.
Én különben úgy is láttam, mint a nagyhatalmak napszámosát. S talán
ebben a szerepében volt a legtöbbet érő. Birkózott a sziklákkal;
csinálta a vaskaput.
Megnéztem egyszer a munkálatokat. Ha jól emlékszem (ámbár a
községneveket össze szoktam zavarni), Kladovánál dolgoztak a mérnökeink.
Kladova szerb területen van. Én szeretem is egy kicsit, hogy éppen ide
vezethetem az olvasót, a szerb viszonyok közé. Mert méltóztassanak
elhinni, ha egy író vagy képviselő Angliáról mesélget, az nem jó ember,
meg akarja szomorítani a magyarokat az összehasonlítás révén. Én jó
ember vagyok, aki fölvidámítja olvasóit, vezetvén őket a Balkánra.
Tehát Kladován vagyunk, azaz Kladova helység mellett a Dunaparton.
Mit mondjak a vidékről? Ha az ember másutt ír le tájat, a régi sablonos
tégelyekből szedi a festéket hozzá; egy kis friss szénaillatot,
nádzúgást, lombsuhogást, madárdalt említ föl és megvan a hangulat. De
Szerbiát úgy képzeli mindenki, hogy ott a sertésröfögés elnémít minden
egyéb hangot, hogy ott se fű nem terem, se kalász, hogy az egész ország
fel van túrva.
Pedig se az egyik nem áll, se a másik. Az a kis darabka hely, amit én
Szerbiából megismertem, lehetne akármelyik kezdődő telep Amerikában. A
nyüzsgő-mozgó napszámosraj, a hevenyészett barakok és egyéb ideiglenes
épületek, a szétszórt különféle gépek a parton, száz meg száz csákány,
ásó és kalapács csattogása Klondykét juttatja az eszünkbe. Csakhogy itt
nem aratnak, hanem elvetik az aranyat.
A vállalkozó, aki a kladovai részt csinálja, Podrovszky József mérnök,
régi barátom és iskolatársam, azt írta levelében: „Ha meglátogatsz egy
pár napra, bele nem halsz. Kényelmes lakást nem adhatok, de jó konyhám
van, jó borom és jó szivarom. Azonfelül van egy szép menyecske és jó
levegő. Az előbbi beteggé tesz mindenkit, mint a tenger, a másik
meggyógyit mindenkit, mint a tenger stb.“
Mind elhittem neki, csak a szép menyecskét nem, mert úgy tudtam, hogy
egy rusnya cseh öreg asszonyt vett el a pénzéért. Meg tudja szépíteni a
házakat, átalakítja a folyamokat, de egy öregasszonyból ő se tud faragni
fiatal menyecskét.
Úgy is volt. Podrovszkyné értéktelen öreg asszonynak bizonyult, aki se
nem oszt, se nem sokszoroz (azaz csak annyiban, hogy ő vezette az üzleti
könyveket), azaz hogy még se volt úgy, mert csakugyan találtam náluk egy
szép menyecskét is, akit özvegy Petrovicsnénak, rokonuknak mutattak be.
Különben fölségesen töltöttem ott néhány napot. Még társaság is volt és
délutánonkint egy kis ferbli. A szerb urak szívesen jártak oda kártyázni
és udvarolni a menyecskének, aki igazán bájos volt, olyan rózsás arccal,
mint egy baba és olyan vakító fehér fogakkal, mint egy jávorszarvasé.
Vidám, pajkos, temperamentumos és szellemes volt. Tudott mulatni. Egy
csöppet se félt a férfiaktól, ami természetes is, mert nem voltak ott
asszonyok. Az asszony csak a többi asszonyok miatt ijedős. A mérnökök,
az alkalmazott tisztviselők és az odajáró vidéki és belgrádi urak (Isten
bűnömül ne vegye az „urak“ szót) mind bele voltak habarodva. Mert
Petrovicsné szerbül is tudott. S ez nagy segítség. A szerelem vagy a
szemeken vagy a füleken át megy be a szívekbe. Két kapu mégis több egy
kapunál.
Ő maga kedves volt mindenkivel, de úgy vettem észre, mégis a nacsalnik
(a megyefőnök) érdekelte legjobban. Bózics Pero volt a nacsalnik, egy
jóképű fickó, aki ügyesen is öltözködött. Majd mindennap eljött
kártyázni a telepre a tanfelügyelővel, egy pohos vén szamárral, akit
Vucsetenics Milosnak neveztek de a nacsalnik egyszerűen „Mungónak“
szólította. (A Mungóról elhíresült operette azon a vidéken most volt
újdonság.)
Hiszen bolondság, ha mondom, mert mindenki tudja rólam, hogy nem szoktam
házasodni, de mégis be kell vallanom, a tengeri betegség, amit barátom
jelzett levelében, én rajtam is kiütött. Csodálatos varázsa volt rám
annak a kis macskának, a Petrovicsnénak. Elbódított, leigázott,
ábrándozóvá tett és idegessé. Különös érzéseim kezdtek támadni és
gyakran gondoltam rá. Ha ruhája szellője hozzám ért, ereimben
megbizsergett a vér. Ha velem beszélt, haragudtam, mert úgy tűnt föl
ilyenkor a helyzetem, mint akit valami örvény sodor; ha nem velem
beszélt, az meg éppen tönkre tette a kedélyemet. Három nap kellett hozzá
és nem tudtam egyébre gondolni, csak ő rá.
Boszankodtam Podrovszkyra, aki elcipelt délelőttönkint a munkálatokat
megnézni, a nagy kotrógépeket, a hatalmas műhelyházat, mely a kladovai
temető mellett emelkedett s melyben egész nap, egész éjjel zúgtak a
gépek és hangzott a pöröly, sziszegtek az izzó vasak. Az én gondolatom
egyre a szép Petrovicsnén járt s örültem, ha valami résnél átvihettem a
társalgást ő reá.
– Mióta van itt?
– Magunkkal hoztuk.
– Hol tanult meg szerbül?
Podrovszky vállat vont.
– Az ördög tudja.
Láthatólag untatta ez a tárgy, szenvedélyes szakember volt, újra
belekezdett végtelenségig terjedő számításaiba és technikai
magyarázatokba. Szinte örültem, ha némelykor jól lecáfolta a nacsalnik,
aki szeretett neki ellentmondani.
– Eredj a számadataiddal a pokolba! Ellensége vagyok a számoknak, mert a
knézek vére csurog bennem. S azok soha se számolták a levágott fejeket.
Hallgass a számokkal, főmérnök. Röhögd ki, Mungó!
Ez Vucsetenics Milosnak szólt, aki elgondolkozott egy darabig. Éppen
csak a számoknál nem akart Mungó lenni.
– Nincs igazad, nacsalnik, kedves főnököcském. Alásan állítom, de nincs
igazad. Az egyszeregy nagy dolog. (Az égre emelte a szemeit, aztán
krákogott egyet, de nem köpött. Büszke volt arra, hogy egész életében
sohasem köpött.) Az egyszeregy szükséges valami, mint a nyelv a szájban,
vagy az agyvelő a koponyában.
A nacsalnik dühbe jött ilyenkor.
– Még te is ellenkezel, Vucsetenics, akinek oly kevés agyveleje van,
hogy ha egyszer köpni találnál, hát kiköpnéd. Jó, edd meg az
egyszeregyedet, s taníttasd az iskolákban, én nekem semmi ellenvetésem.
Ámbár jobb, ha nem tudja a paraszt, mert okoskodni kezd. De a magasabb
számtan ostobaság, Podrovszky barátocskám. Fölállítasz bizonyos
tételeket, hogy ha az így van, akkor amaz is úgy van és így tovább.
Lárifári, Podrovszky barátocskám. Ott van például a Nádics Koszta, az én
bátyám, aki jó lovakat tart s azt mondja, hogy két lovon Kladovától
Branyovác három óra, négy lovon azonban csak másfél óra. Már most aztán,
ha te a számtani eszeddel és logikáddal befognál a kocsi elé hat lovat,
hát már akkor el se kellene indulni Kladovától, hogy Branyovácon legyen
az ember, mi? Hehehe, barátocskám.
A nacsalnik eredeti fiatal ember volt. Műveltsége nem ért ugyan egy
denárt se, de bizonyos őshumor, veleszületett nyers bölcseség pótolta. A
szép Petrovicsné előtt mégis aligha többet nem számított a pörge bajusza
és a sugár termete.
Haragudtam rá és ellenséges szemmel figyeltem őt. Pedig inkább az
asszonyra kellett volna haragudni, aki szemlátomást kacérkodott vele.
Alkalmasint őt se hagyta ez hidegen, de éppen nem tartozott a szerelmes
természetű férfiak közé. Nem lobogott szenvedély a szemeiben, se a
modorán nem látszott elfogultság, a szerelem főismérve. Nagy adag
flegmával volt megáldva a természettől és nem igen alterálták az
események, akár jók voltak, akár rosszak.
– Csak kétféle baj van – szokta mondani – vagy olyan, amin segíteni
lehet, tehát segíteni kell, de nem kell miatta búsulni; vagy olyan, amin
nem lehet segíteni, annál fogva elmúltnak tekinthető és szintén nem kell
miatta búsulni.
A nacsalnik megyéjében tehát nem volt, sőt nem is lehetett soha semmi
baj és a nacsalnik soha sem búsult semmin, hanem ivott nagyokat és
kártyázott, amikor vagy jó kártyája járt és azon örült, vagy nem járt jó
kártyája, de azon nem búsult, mert azon segíteni nem lehetett.
Majd mindennap átjött a telepre, de nem sokat foglalkozott a szép
asszonynyal. Én mégis dühöngtem Podrovszkyra, hogy hírbe hozatja a
rokonát. El kellene tiltani a háztól a nacsalnikot. De Podrovszky
kinevetett. Ejh, hiszen nem csinál semmi rosszat! Hiszen csak kártyázni
jár ide és engemet fosztogat ki.
Igaz is, hogy semmi gyanusat nem csinált, ha csak azt nem veszszük, hogy
Petrovicsné gombolyagját tartotta egy délután és folytonosan
súgdoskodtak. Azt hittem, megbolondulok. Pedig hát mi közöm hozzá? Egy
másik alkalommal, egy vacsora után, mikor már a beteges háziasszony
eltávozott az asztaltól, Bózics az asztal alatt megcsípte az asszonyka
combját, mire az ijedten felsikoltott.
Bózics elröhögte magát.
– Ej, no, goszpodka, de szemérmetes vagy! Úgy ordítasz, mintha
megnyúztalak volna. Ne haragudj goszpodka (úrnőcském), hiszen csak a
ruhán keresztül volt. Itt van ni, ezzel a két újjammal csíptelek meg,
harapd meg, ha haragszol.
Fejembe szállt a vér, felugrottam, hogy rárohanok a durva fickóra, de
Petrovicsné elmosolyodott s incselkedve jegyzé meg:
– Ugyan ne beszélj, nacsalnik. Ha elharapnám az újjadat, mivel tartanád
megyédben a kormány-gyeplőket?
– Hát odaadom az egész kezemet, ha az újjaim nem kellenek.
Ez félig komolyan, félig tréfásan volt mondva. Petrovicsné elpirult és
lesütötte a szemeit. Megdöftem az asztal alatt Podrovszkyt, de a mamlasz
nem vett észre semmit, csak mikor már elmentek a vendégek, kérdezte, mit
akartam.
– Figyelmeztettelek Petrovicsnéra.
– Engem nem érdekel – felelte Podrovszky.
– Mégis szeretném tudni már egyszer, mi róla a véleményed?
– Becses kis kutya – mondá meggyőződéssel.
– De attól tartok, hogy kacér egy kicsit.
– Az vele jár.
– Mivel jár vele? – kérdém fojtott hangon.
– Az aldunai munkálatokkal – viszonzá határozottan.
– Nem értelek, Podrovszky.
– Mert naiv vagy az üzletekben. Mert nem tudod, hogy nekünk
vállalkozóknak sokféle fegyverekkel kell küzdenünk ezek ellen a tolvajok
ellen. A generális fegyver a pénzeszacskó, de egy szép asszonyi pofa se
bolondság.
– Hogy-hogy?
– Vegyünk például egy esetet. Vagy egy esztendeje szükségem lett volna
egy okmányra, mely a kerület székhelyén a levéltárban hevert. Kértem,
rimánkodtam a hivatalnokoknak, hogy keressék ki, hasztalan; pénzt is
adtam nekik, nem ért semmit. Akkor aztán Petrovicsné vette a kezébe,
egy-két szép szót mondott a nacsalninak, aki megittasult a ragyogó
mosolyától s harmadnap beküldte egy szénás-szekéren az egész archivumot:
hogy azt mondja, ők nem érnek rá keresni az aktát, keressük ki mi
magunk. Azóta is ott van a levéltáruk a folyosó egyik szögletébe
behányva hiszen láthattad azt a nagy papiros-boglyát.
– Gyönyörű közigazgatás!
– Ez még semmi. Majd megösmered te azt még jobban is.
Alkalmam nyílt rá mindjárt másnap, mert már kora délelőtt eljött
megnézni a telepet Belgrádból a belügyminiszter, Mladinovics Péter.
– Az ördög vigye el a nevenapján – pattant fel Podrovszky, mikor hírül
hozták, hogy oda jön hozzájuk ebédelni.
– Úgy látszik, nem igen örülsz neki, pedig azt hittem volna, hogy egy
miniszter…
– Ejh, hiszen mindig itt csavarognak, ha kifogy az apró pénzük.
– Csak nem akarod mondani, hogy…
– De igen is, megpumpolnak.
– Kölcsönnel?
– Dehogy. Valami mást találnak ki. Mert roppant leleményesek.
Tizenegy óra tájban csakugyan beállított a miniszter, Mladinovics Péter.
Roppant száraz, magas ember, aki pápaszemet visel apró ravasz szemein és
síma, nyájas, hízelkedő. A mellett pompás társalgó, mindig eltalálja, mi
érdekli azt, akihez szól. A cseh eredetű Podrovszkynéval a cseh
fürdőkről kezdett társalgást; hogyan utazta be őket most júliusban, az
asszonyi színek szerint: Karlsbadot, ahol sárgák az asszonyok,
Franzensbadot, ahol fehérek és Marienbadot, ahol pirosak.
De még el sem jutott a pirosakhoz, mikor lábcsoszogások hallatszottak
künn, majd megnyílván az ajtók, egy deputáció csoszogott be: a kladovai
szerb parasztok. Micsoda pompás szép arcok, deli termetek, csak az a
cudar viselet ne volna. A nadrág, amelyik voltaképpen egy óriási zseb,
de a zsebben maga a rác is benne van, meg az is, amit lopott. Egy pár
öreg asszony is volt a deputációban, akik előre tolakodtak és
letérdeltek a nagyhatalmú úr előtt.
– No, mit akartok? – kérdé az zordonan. – Röviden beszéljetek és okosan.
A legöregebb paraszt, a bíró, előadta, hogy a vállalkozó ellen jöttek
panaszra, aki az emeletes műhelyházat odaépítette közvetlen a temetőhöz,
ahol éjjel-nappal rettenetes zaj és kalapálás vagyon, úgy, hogy az ő
őseik nem pihenhetnek nyugton az anyaföldben.
Ő excellentiája összefonta kefeszerű szemöldjeit.
– Valóban, – mondá, – a műhely ott van a temető mellett, – majd
hozzátette nyájasan: – És hát azt állítjátok, hogy a halottjaitok nem
tudnak pihenni?
– Lehetetlen nekik abban a nagy lármában.
– És miből gondoljátok azt?
– Aki nem hiszi, próbálja meg – vágott közbe egy öreg asszony éneklő
hangon.
A bíró sietett az asszonyt félrelökni. Halgass, te vén csutak, mit
akarsz itt? Majd a miniszter felé fordult:
– Óh nagyfényességű miniszter, az bizonyítja a halottaink nyugtalanságát
legjobban, hogy följárnak éjjelenkint és megjelennek övéiknél,
megdömöckölik őket, vagy egyéb csínyt tesznek. Az én boldogult feleségem
otthon járt tegnap éjjel, látták fehér lepedőben besurranni s mind
megitta a kecsketejet a zsétárból. Azonképp mutatkoztak kísértetek több
helyen, hazajár Tópics, hazajár Kumovics. A helység korcsmájában pedig
az történt, hogy három rég elhalt cimbora bekopogtatott éjjel az
ablakon. A korcsmáros ajtót nyitott nekik – s akkor vette észre nagy
fogvacogva, hogy holt lelkek. Bort kértek, adott nekik, megfizették jó
ezüst pénzzel és kakaskukorikoláskor eltüntek. Mikor aztán reggel nézi a
pénzt, hát csupa csigolyacsont volt.
– Hm – mormogta a miniszter. – Hát mit kívánnátok?
– Hogy a műhelyt tegyék el onnan.
– Lehetséges volna ez? – kérdé a miniszter Podrovszkytól, jámbor,
jóakaratú képpel.
– Még csak az kellene! – pattant föl Podrovszky, csodálkozó szemeket
meresztve a miniszterre. – Hogy is gondolhat olyat, excellentiád? Hiszen
az épület egy vagyonba került és most persze másutt építsek másikat,
mert a hallottak nem tudnak pihenni… Nevetséges!
– No, no, Podrovszky, – inté őt nemes nyugalommal a derék államférfi, –
gondolja meg, édes Podrovszky. A vallás végre is szent dolog és a