Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 03

érdemelne gloriollát övé feje körül.
S pengetni kezdte a tervet, hogy egy ilyen gloriollával szeretné a saját
költségén lefestetni s a nevenapjára ajándékba neki adni. Hé, nincs itt
valahol egy kalendáriom, hogy megnéznénk, mikor van Franciska-nap?
Minthogy nem volt kalendáriom kéznél, nem nézték meg és a szép
ajándékozási terv megint elesett, mint Mliniczky egyéb ajándékozási
tervei, melyek azonban a maguk helyén így elméletben is elegendő hatást
csináltak.
*
Druzsba tanár úr nem sokára visszatért a „Pává“-ba, de nem a tavalyi
szemével. Jahodovska most is csinos volt és takaros, de a poétikus
zománc lehámlott róla. Szepegve gondolt arra, ha ő lett volna Manusek
Vince bőrében azon a végzetes délutánon.
Egy filozóf magaslatáról nézte ezentúl az eseményeket. De vannak is
ilyen helyen események? Csekélységek, ostobaságok. Kovik oda dob egy-egy
közérdekű thémát talány alakjában:
Hogy lehet olyan mesterség, amelyet elfelejt valaki, ha tanulja?
Mindenki tudja, ha nem tanulja és senki sem tudja, ha tanulja. A
hentesekről van szó, akik nem tudnak jó hurkát és kolbászt csinálni,
holott más mindenki tud. Ugyanez áll a főzésre. Minden parasztasszony
pompásan főz, ha akar, de a szakácsok közül csak minden ezredik tud jól
főzni.
Erről foly a disputa napokig, az éneklő kanonok az asztalra csap:
– Micsoda rettenetes rejtély! Milyen logikaellenes dolog és mégis
színvalóság! Meg lehet ebbe bolondulni.
Egy másik alkalommal Mliniczky úr talált fel különös megfigyelést.
– Furcsa, hogy a sipsirica mindig akkor öltözik fel comtesse-nek, mikor
az elegáns öreg úr megjelenik, egyéb napokon csinos budai fruska, de
csütörtökön mindig vakító grófkisasszony.
– Hm, hm. Lehetséges-e, hogy összefüggés legyen a dolgok között?
A Péter-Pál napját követő pénteken Tibuly Gáspár nagy hírt hozott a
takarékpénztárból és csak súgva mondta el a bizalmas embereinek, de
azért mégis elterjedt.
– Utcunqe a Páva. Finom madár a páva. Aranyat tojik. Jahodovsky tízezer
forintot tett be tegnapelőtt a mi takarékpénztárunknál könyvecskére.
Tízezer forintot! Egyszerre! Hogy lehet az? Hol vett volna annyi pénzt?
S miért tartotta volna otthon, míg annyira gyűlt? Nem, az lehetetlen,
hogy az üzleten szerezte volna. Vagy örökölt valahol, de kitől? Vagy
eladott valamit, de mit?
Druzsba úr is meghallotta és motoszkált is a fejében egy-két nap a
könyvecske. Lopva meg-meg nézegette Jahodovskyt és azt találta, hogy
csodálatos szép és nemes homloka van. Egyébként megutálta, kárhoztatta,
de a homloka… teringette, a homloka…
Azelőtt fel se tünt neki ez a pont, a haja, a dióbarna szeme tetszett, a
pihés hervatag arcbőre, de ez már mind a burgzsandáré volt. Hanem a
homlokot, azt nem vette észre a burgzsandár, hogy miért ne vette volna
észre, arra nem volt semmi kézzel fogható bizonyítéka Druzsba úrnak,
önkényes föltevésen alapult, de ő megelégedett vele és úgy tekintette a
homlokot, mint a saját fölfedezését; mikor a rózsához tapadt bogár
lecsúszik a sziromról és egy másik szirmon akad fel, azt hiszi a bolond,
hogy ez egy másik rózsa.
Druzsba úr majdnem azt kezdte hinni, hogy egy másik Jahodovskyt talált,
de azért tartózkodó maradt, tele kételylyel, habozással és soha se
kezdett Jahodovskyval beszélgetést, úgy mint annakelőtte.
Egy napon azonban, mikor már körülbelül négy-öt nap óta nem látták a
sipsiricát és Jahodovsky személyesen hozta el neki a rántott harcsát,
akaratlanul hangosan fejezte ki gondolatát.
– Ejnye, no, hol van a kis Johanka, hogy nem látjuk? Talán beteg?
Erős szemöldeit összehúzta Jahodovsky, s szemeit, melyeknek élénk fénye
lágy tompaságba ment át, fürkészőn mélyeszté a Druzsba úr szelid, szinte
szomorú arcába, aztán hanyagul, lustán mutatott a kiterjesztett karjával
magasan a kormos fedelű házak fölé, északra.
– Ott van már Johanka, – s lassú mosolygás látszott átverődni megrezgő
ajkain. – Elvitte a nénije Krakkóba… Az én Ludmilla testvér néném.
Gyermektelen asszony és jómódú, – tette hozzá magyarázólag és elpirult.
(Restelte talán, hogy kapzsiságot árult el szavaival.) – És hadd
mulasson a gyermek – folytatá – hadd mulasson és lásson egy kis világot,
mert ön is mondta, Druzsba komám uram, hogy tavaszszal kell a
cseresznyét megízlelni mikor még nincs benne pondró…
– Mikor még nem látja benne a pondrót – ismétlé és egyszersmind
kiigazítá Druzsba úr, miközben behunyta a szürke szemeit és csak úgy
találomra szállítá villájával a harcsa kockára vágott részeit a szája
felé. (Ezt az útat ismeri az ember legjobban.)
Druzsba úr mellett egy üres szék volt, Jahodovsky leült egy pillanatra s
karját hanyagul úgy fektette végig az asztalon, hogy a Druzsba úr
balkarja alatta maradt s nem lett volna illendő dolog kihúznia.
Bár ruhán keresztül volt, mégis melegítette a Jahodovsky karja, mintha
izzó kályhacsövet vezetnének el keze fölött és ez annyira nem volt
kellemetlen, sőt inkább kéjes, hogy a professzor úr bele bágyadt, feje
lankadtan esett le vörhenyes szakállára, letette a villát a jobb kezéből
és újjaival szórakozottan játszott az óraláncán függő jou-jouval, az
egykor Jahodovskynak vett szerencse-malaccal…
– Mert lássa Druzsba úr, kedves komám uram, – folytatta bizalmasan,
meleg hangon, de kissé zürzavarosan – ilyenkor kell a leányt piacra
vinni, mikor a legfrissebb, legértékesebb, hadd menjen, itthon úgy se
csinálhat szerencsét. Ki látja itt? Minek van itt? Hogy nekem virítson?
És hogy elvirítson? Hiszen nem azért mondom. Nem mintha le akarnám rázni
a nyakamról, ezért vagy amazért. Isten ments. Hiszen tudják, mennyire
szeretem, hogy érte élek és minden szívdobbanásom az övé. Oh! istenem,
csak egyetlen egy. És attól is el kell válni. Természet rendje. Lehull
egy napon, valakinek az ölébe. Igazán rettenetes! De az anya belátja,
hogy így van és megelőzi a végzetet, előbb tépi le kebléről gyermekét,
mert ő jobban tudja megválasztani számára a kellő pillanatot, mint a
sors. (Jahodovsky szemei könybe lábadtak.) A fán a gyümölcs ott marad,
míg valaki le nem szakítja, vagy míg a csutkája elfonnyad és magától
esik le, a fa semmivel se járul ehhez, mert nincsen esze, de egy anyának
van esze…
– Maga kitünő anya, Jahodovsky, aki mindenre gondol – jegyzé meg Druzsba
úr, kikapcsolva az ezüstmalacot az óraláncról, (gyere csak ki az ólból,
kis malackám!) és táncoltatva azt az abroszon. – Ebben az egyben
csakugyan csodálatos. És én, ami engem illet, Jahodovsky… én, én
Jahodovsky, megteszem azt… igen is, megteszem azt… Hiszen ért engem?
Mondtam valamit, Jahodovsky?
– Semmit se mondott, lelkem, Druzsba úr.
– Hát igen is, igen is, haboztam eddig, de megteszem, beadom a
derekamat, azaz én, magam gyűjtök arra a képre, melyet Mliniczky
emlegetett, hogy mint egy szent anyát gloriollával festetjük el, mi
törzsvendégei a nevenapjára… gloriollával, Jahodovsky, ahogy szent
Veronika van, meg Borbála s több afféle jó asszonyok.
Jahodovsky elkacagta magát, mint aki érti a tréfát s aztán, hogy a
selymaságot egy kis csintalansággal látszassék visszatorolni, ráütött a
Druzsba úr kezére.
– Ej, menjen! Mit akarna még velem!
De azért a legselymesebb tekintetével simogatta meg a Druzsba úr arcát,
kinek szíve hangosan kezdett dobogni.
– Hagyjanak engem, nem érdemlem meg – folytatá Jahodovsky és megszorítá
a Druzsba úr megütött kezét. – Nem, nem érdemlem meg, bár mindig jó
szívvel voltam maga iránt, Druzsba úr. Oh, ha belém látna Druzsba úr (és
most már szemérmesen lesütötte a szemeit), ha belém látna…
Druzsba úr elérzékenyült, jóságos szürke szemei fölött rezegni kezdtek a
pillák, minden vér a fejébe tódult, valami megdicsőülésszerű édes érzés
lankasztotta el, szólni is akart, de sajátságos görcsös köhögési roham
jött rá, mire akaratlan kapkodással belefogózott az abroszba és
lerántotta az abroszszal együtt a tányért is, mely csörömpölve tört
össze a kavicsokon.
– Kuc, kuc – nevetett Jahodovsky. – No, maga szeles, összetörte a
tányéromat!
– Ah! Jahodovsky – nyöszörögte Druzsba halkan, szaggatottan, amint
magához jött. – Önnek maradtak még tányérjai. Nemde, igenis? De ön
összetört valamit… valamit, Jahodovsky. Egyszer, de nem mondom meg,
mikor, nem mondom meg, mikép, de összetört valamit… És az csak egy
példányban volt, Jahodovsky. Csak egy példányban…
Az ördög hozta Mliniczkyt éppen most. Kezet fogott a szalmaözvegygyel és
Druzsbával, aztán sört kért, mire fölkelt az asszony és a dolgai után
látott. Druzsba úr visszakapcsolta a malacot a láncra, szóval az egész
jelenet ott hevert most már cserepekben, éppen mint a tányér és mint az
a bizonyos összetört valami, ami Druzsba szerint csak egy példányban
volt meg. Eh, semmi az! A gondviselés leleményes. Az összetört
tányérokra kigondolta a drótos tótokat, az összetört szívekre az újonnan
fölfedezett homlokokat.
Valami minden esetre készült a sors titkos műhelyének kicsiny zúgában,
valamit okvetlenül szőttek-fontak a Párkák, mert Druzsba úr e naptól
kezdve lázas buzgalommal vette kezébe a glóriás arckép-tervet, ami
felette hízelgett az eszme első megpendítőjének, Mliniczky úrnak, ki is
tíz forinttal kezdte meg az aláírásokat a hevenyészett gyűjtőíven, mely
fejedelmi bőkezűség mint a futótűz terjedt el a vendégek közt.
– Sapristi, – mondá Balázs Sándor – mit ád akkor a finom illatú öreg úr?
Nem ment a dolog könnyen, lassan gyűlt az összeg, de mégis gyűlt,
Druzsba úr kihúzta az embernek az utolsó garasát (el is nevezték
Vizikátor úrnak emiatt), valóságosan vadászott a törzsvendégekre s
kileste a kellő pillanatot, mikor megérezte, hogy az illetőnek pénze van
(rettenetes szimatja volt).
Lelkiismeretes és energikus volt, aki, ha egyszer valamit kezébe vett,
annak sikerülni kellett. Vizikátor úrnak tehát ez is sikerült, végre
biztosítva volt egy olyan összeg, hogy a piktorral, valami Topánfalvy
Győző nevűvel megalkudhatott és neki előleget adhatott. Topánfalvy hozzá
is fogott Jahodovsky megörökítéséhez – amiből látszik, hogy Topánfalvy
rendkívüli szellem lehetett, minthogy a negyedrendű festőknél a
megalkuvás és előleg fölvétele után rendesen nem a kép következik, hanem
a megrendelő boszúszomjas dühe, melylyel az odábbállott piktort kutatja.
Csak egy nem sikerült Druzsbának: a rejtélyes öreg urat megcsípni, aki
csütörtökönkint járt a „Pávába“ s akinek a zsebkendőjén Kovik kilencágú
koronát látott. Pedig ő volt praeliminálva a legnagyobb összeggel és
tőle függött a ráma szépsége. Druzsba úr átjárogatott Pestre és
gusztálta a különböző rámákat a Dorottya-utcában, nem tudta még, milyet
rendelhet, minden a finom illatú aggastyántól függött, de csütörtök múlt
csütörtök után s ő nem mutatkozott a „Pává“-ban. Kovik doktor már
csúfolni kezdte Druzsba urat.
– No, te hólyoghúzó izgonc, hát még se csípted meg az öreget?
– Talán megneszelte, – mondogatta Druzsba úr, a vadász boszúságával, aki
a medvére les.
– Az a furcsa, – jegyzé meg a doktor – hogy azóta maradt el, mióta
sipsirica Krakkóban van.
– Oh, te bolond fantaszta, – förmedt rá Druzsba úr, de azért láthatólag
gondolatokba mélyedt.
Jahodovsky nem messze állt tőlük, beszélgetésbe merülve Tibuly
ügyvéddel, aki a válópörét vitte; mintha hallott volna valamit ebből,
boszúsan fordítá a fejét errefelé.
A doktor odakiáltott neki (a doktor különben is igen kellemetlen
fráter).
– Arról beszélgetünk, Jahodovsky, hogy miért nem jár most ide az az öreg
úr, akinek a fiakerje künn ácsorgott csütörtöki napokon?
Jahodovsky vállat vont s közömbösen felelte:
- Az ördög tudja. A vendégek, a hajtűk és a zsebkendők, édes doktor úr,
rendesen úgy vesznek el, hogy az ember nem tudja, mikor, hova és mi
okból tüntek el.

Második rész.
_Druzsba úr jelentéséből kivett hiteles adatok nyomán tovább viszi
történetét a szerző._
Éppen a vizsgák ideje járt és a vakációknak kellett kezdődni, mikor a
gimnázium azt az értesítést vette a zólyommegyei törvényszéktől, hogy
egy Kopál Domokos nevű zólyomi ügyvéd, a gimnázium volt tanítványa,
elhalálozván, Zsám faluban fekvő ingatlanait a gimnáziumra hagyta, – még
pedig olyan módon, hogy azok jövedelme évenként a tanárok között
osztassék fel.
Lett öröm a tanári karban. Ej, no, derék dolog. Van hát mégis hála a
világon. Legott egy nagy konferenciát tartottak s addig is, míg a
hivatalos formalitások lefolynának, elhatározták, hogy leküldik Druzsba
urat közköltségen, miszerint megtekintvén a hagyatékot, arról a tanári
karnak kimerítő jelentést tegyen.
_Kérdés:_ Miért küldték ki éppen Druzsba urat?
_Felelet:_ Mivelhogy ő volt a földrajz tanára. És a tanári testület
minden ténye magán viseli a logika alapismérveit. A gimnázium földeket
örökölt, tehát a földrajz és természetrajz tanára van hivatva azokról
véleményt mondani.
Nemes kötelességtudással vállalta a megtisztelő kiküldetést s ellátván
magát lepkefogó hálókkal, pléhszelencékkel a botanizáláshoz, egy júliusi
napon maga mellé vévén Kutorait, elindult Istennek nevében a nagy útra,
elbúcsúzván a „Páva“ embereitől illő módon és meghagyván a piktornak,
hogy mialatt oda lesz, addig is szorgalmasan festegesse Jahodovskyt és
vigyázzon a homlokra… különösen a homlokra.
Nem utazhatván egész végig vasúton, nyikorgó tót-szekereken folytatták
útjokat csinos vadregényes vidékeken, ami pompás dolog volt, mert
Druzsba úr itt-ott kiszállhatott botanizálni.
Tót-Pelsőcön megháltak a „New-York városához“ címzett vendéglőben, a
hajdani „Arany bogár“-ban s ott a vendéglőst faggatta kérdéseivel:
– Tudja-e, hol van Zsám?
– Hogyne tudnám? Túl van az apamályi aklon.
– Ösmeri a határát?
– Nem, de hogy az apamályi aklon túl van, annyit határozottan mondhatok.
No, az a semminél is kevesebb, gondolta magában és nem kérdezősködött
tovább a birtokról; különben is elvonta figyelmét egy érdekes hír. Amint
az útközben szedett növényeit rendezgette az ivószoba egyik asztalán, a
korcsmáros figyelmeztette, hogy a Radvánszkyak útbaeső egyik kastélyában
olyan virág nyílik most, melynek száz év alatt csak egyszer szottyan
kedve ehhez a mulatsághoz; az egész környék jár a nézésére.
– Talán agávé, vagy aloé?
– Nem, – mondta a korcsmáros – másképp hívják. Az asszony tudja. Engem
nem érdekel.
– Ön tehát nem szereti a növényeket?
– Ezt az egyet, – szólt a korcsmáros, megnyomkodva a dohányt pipájában.
– A király is ezt szereti. Ő abból él, én annak élek.
Nemsokára bejött a korcsmárosné és megmondta, hogy a különös virágot
_irupé_-nek nevezik.
– Viktoria regia, – kiáltott fel Druzsba úr élénken. – Hallja, Kutorai?
Ez aztán a szerencse! Megnézzük, Kutorai. Lesz mit emlegetnie egész
életében.
Reggel arra menet csakugyan megálltak a Radvánszky-kastély előtt s
engedelmet kértek megtekinteni a csodavirágot, de a kertész boszúsan
mondá, hogy volt, nincs, hétfőn virradóra ellopták a zsámi
bányamunkások, akik itt háltak meg az urasági pajta alatt; valamelyik
gazember belopózott az üvegházba, ahol éppen az utolsó liliom volt
kinyílva, letépte és elvitte.
– Kerékbe kellene törni az istentelent! – dühöngött Druzsba úr. – Nem
került még hurokra?
– Nem is üldöztük, hiszen a növény magától is elvirágzott volna már
éppen ma.
– De legalább láttuk volna.
– Lehet is azt látni? – szólt a kertész. – Ma sárgás-fehér, másnap
rózsaszínű, kinyílik, becsukódik, nincs abba semmi komolyság.
A földesúr is előjött eközben s megértvén, miről van szó, sajnálta, hogy
hiába fáradtak, aztán hozzátette:
– Egyébként lélekemelő az, uraim, hogy a munkások immár virágot lopnak
Magyarországon. Érdemes volna megírni. A jólét jele ez, uraim. Tisza
kormányzásának az apotheosise. Ezelőtt oldalszalonnákat loptak a
munkások és füstölt sonkákat a kéményekből.
Druzsba leverten távozott, hogy nem láthatta a ritka irupét, de legalább
megtudta, hogy bánya van Zsámban.
Délben valami Klinec nevű faluban etettek a korcsmában, ahol rántottát
kértek utasaink. Éppen ott dőzsölt a falusi előljáróság is, élén a
bíróval, ki azzal dicsekedett, hogy a kalapja húsz fontot nyom. Kutorai
bámulta, emelgette. Minél ócskább lett a kalap, annál több zsír és
piszok vette bele magát és annál nehezebb lett. Druzsba úr bölcsen
elmélkedék erről:
– Lássa, Kutorai, a közéletet példázza ennek a tótnak a kalapja. Ösmerek
nevezetes politikusokat, akik szintén a piszoktól lesznek egyre
súlyosabbak és végül egész raritásokká válnak, mint a klineci bíró
kalapja.
Később szóba állt a bíróval, tudakolta Zsámfalut.
– Nem jártam arra, – felelte a bíró – de túl van az apamályi aklon –
tette hozzá fitymáló mozdulattal.
– Egye meg a felvilágosítását, – fortyant fel Druzsba úr boszúsan
magyarul, Kutoraihoz intézve a szót. – Hát már éppen semmit sem tudhatok
meg erről a birtokról. Pedig égek a kiváncsiságtól. Az ördögbe is,
micsoda beszédek ezek! (Boszúsan fordult a biróhoz.) Hát mit jelent az
édes fivérke (bracsek slatky), hogy túl van az apamályi aklon? Mert
talán jelent valamit.
– No, hogyne, – felelte a klineci bíró hosszú hajában megerősítve hátúl
a fésűt. – Azt tartja a közmondás, hogy az apamályi aklon túl nem él meg
többé a csuka és a mágnás.
– Hát ez meg mit jelent, fivérke?
– Azt, hogy az már hegyes világ uram, ahol pisztráng van és a föld nem
terem úgy, hogy a mágnás ott meg tudjon maradni.
– No, köszönöm szépen. Ejnye, ejnye, Kutorai, nem ösmerte maga azt az
elhalt diákot, Kopál Domokost? Miféle volt?
– Ösmertem, tanár úr, magnus asinus fuit.
– Úgy látszik, most is valami szamárságot csinált.
Etetés után befogott a fuvaros, mentek, mendegéltek egész délután
gyönyörű erdők közt, csengő patakok mentén, melyeket buja páfrányok
szegélyeztek, szederinda fonta be a magyal és kökénybokrokat. Gyík
leskelődött ki a tövises iglic alul. Druzsba mind ösmerte, a latin
neveiket is tudta, sőt úgy rémlett, mintha a füvek, fák őt is ösmernék
és integetnének egymásnak: „Ni, itt megy Druzsba Tivadar, a mi barátunk,
ismerősünk, a növénytan tanára, köszöntsük gyerekek“ és a bokrok
köszöntötték, az öreg fák is hajladoztak. Néhol behasadt a hegy s
egy-egy völgy ékelődött be, a fák félre látszottak szaladni s mint egy
zöld selyemszövet terült el a buja rét, ezer színes lepke keringőzött
rajta. Messze a fák között, az erdő szélén megjelent egy-egy szarvas
vagy őz, hogy a pataknál szomját oltsa, hanem a lovacskák dobogása, a
kocsikerekek robaja visszaijesztette.
Este szürkületkor egy magános házikó mellett kocogtak el. A fuvaros
hátraszólt:
– Ez volt az apamályi akol.
– Kend is tudja hát a közmondást?
– Igenis. Hogy a csuka és mágnás túl az aklon nem él meg.
Kietlen, kopár vidék következett most. Itt a jó útnak is mindjárt vége
lett s a kocsi csakhamar nagyot recscsent; bedűlt egy szakadékba.
Csak nagynehezen kászmálódtak ki utasaik, Isten csodája, hogy nem lett
embernek, lónak baja, a kocsi azonban összetört.
– Úgy látszik, – mondá Kutorai – hogy az apamályi akol innenső része
nemcsak a csukának kellemetlen.
Druzsba úr nem volt ilyen tréfás hangulatban, a helyzet rosszul festett,
a kocsi tönkre ment, annak kovács kell, tovább menni nem lehet; éj
küszöbén, itt, Isten háta mögött, mit tevők legyenek? Minden gyerekkori
mese eszébe jutott: a detvai rablókról, a híres Janosik hajmeresztő
cselekedeteiről. Körös-körül a messzeségben apró tüzek gyúltak ki.
Megborzongott a háta. Zsiványok főzik ott vacsorájukat.
De a sors nem sokáig kínozta őket, közelgő kocsizörej hangzott az úton.
Éppen egy üres bricska volt. No ezt egyenesen az Isten hajította le az
égből.
– Hollá, kocsis, álljon meg! Hová megy?
– Zsámba.
(Kutorai barátom, ha ez nem Isten újja, akkor én nem vagyok Druzsba
Tivadar.)
– Nem vinne el bennünket? Szerencsétlenül jártunk az úton.
– Szívesen.
A kocsis nemcsak elvitte őket, hanem még segített is a tót fuvarosnak
kivontatni a szekérroncsokat és összekötözni valahogy.
Druzsba úr kifizette a kárvallottat, aztán felült a pedellussal a pompás
bőrülésre s a nagy ijedelem után olyan víg és beszédes lett, mint soha
azelőtt.
– Kinek a kocsisa, barátom? – kérdezte menetközben.
– A báró Wildungen Pálé, – felelte ez.
– És hol lakik a báró úr!
– Zsámban.
– Ohó! – nevetett fel Druzsba úr kedélyesen. – Miféle emberek maguk? Hát
maguknál már a közmondás se igaz, hogy az apamályi aklon túl nem él meg
a mágnás?
– Hát nem is él meg, – felelte a kocsis hátrafordulva.
– Hogy, hogy? Nem azt mondta, hogy a gazdája báró?
– Hiszen bárónak báró, de nem folytatja.
– Hát mit csinál?
– A kőszénbánya igazgatója.
A kocsis dicsekedett, hogy az asszonyát vitte a vasúthoz, aki Pozsonyba
ment a menyecske lányához (az ám a szép asszony, ha látnák); otthon is
van kettő, de azok még csak palánták, azonfelül egy szép legény fia van
az úrnak. Érdemes megnézni, hanem iszen nézik is azt a lányok, hogy csak
úgy kopog a szívük, mint a telegráfmasina a vasútnál.
Vagy egy kurta óráig mentek a kísérteties esthomályban. Egy kis szellő
fújt, a fák, melyek csodaszörnyeknek látszottak, remegve vonaglottak és
egyetlen csillag se volt, míg lent a földön, a kopasz mezőkön az
alkonyat világosszürkeségének végmaradványa lebegett. A föld tehát
világosabb volt, mint az ég, ami mindig kísérteties hatást tesz.
– Hej, barátom, ösmeri a Kopál-féle birtokot?
– Hogyne?
– Jó birtok?
– Jó a fene, – szólt és megigazította a structollat a kalapján.
– Mégis, mit érhet?
– Nem ér az fenét se.
No, szépen vagyunk, gondolta Druzsba úr, de látván, hogy ilyen adatokkal
nem boldogul, inkább a felhőkre fordítá a szót:
– Nem ázunk meg?
A kocsis megnézte alaposan az ég minden oldalát, aztán vállat vont:
– Tudja a fene.
– Van-e a faluban vendéglő?
A kocsis fejét rázta, hogy nincs.
– Hát hol hálunk meg?
– Az én uramnál, vagy mi a fene, – felelte kevélyen.
A bányaigazgató szerette a vendéget, egyrészt, mert szenvedélyes
politizáló és disputáló volt, aki mindig friss embereket akart a
viaskodáshoz, másrészt, mert a vendégeket a részvénytársaságnak
számította fel, fejenként jóval drágábban, mint amennyibe neki kerültek.
A vendég mindenütt gyönyörűség Magyarországon, Wildungenéknél még haszon
is volt.
A direktornál tehát mindig voltak vendégek, mára is megfogta a helybeli
lutheránus papot, Salitius Sámuelt és a bányatársulat pénztárnokát,
Vőneki János nevű kun embert, aki arról volt nevezetes, hogy egyetlen
története volt a piócáról, de azt soha sem mondhatta el teljesen, mert
elbeszélés közben mindig megneheztelt a társaságra és abba hagyta a
históriát, mely ennélfogva a maga teljes egészében elveszett az
emberiségre és a tudományra. A pénztárnok úr ugyanis
foghártyagyuladásban szenvedvén fiatalabb korában, az orvos (otthon
Dorozsmán) piócát rendelt az inyhúsra. Vőneki elalélt a nagy fájdalomban
és egy hirtelen támadt köhögési roham folytán elnyelte valahogy a
piócát, aki azóta benne lakik s néha csodálatos dolgokat mível belülről,
ha a bolondéria rájön… Mikor odáig ér s mondani kezdené a nyughatatlan
állat viselt dolgait, valaki rendesen közbeszól, hogy az lehetetlen,
mert, annyi év óta vagy a pióca pusztult volna el, vagy a pénztárnok,
Vőneki úr dühbe jön s az asztalra üt: Én nem szoktam hazudni, kikérem
magamnak; mi mind a ketten élünk, ha mondom, – és egy világért sem
folytatja tovább.
Éppen a vacsorához akartak ülni, mikor utasaink behajtattak a nagy,
kényelmes udvarba, mely egy egész telepnek a legcsinosabb épületéhez
vezetett. A direktor vidám zajjal fogadta a jövevényeket. Egy csöppet se
látszott rátartónak vagy kevélynek, sovány, púposhátú emberke volt,
(valószínűleg azért nem folytatta a báróságot), de szép vékony arcáról
intelligencia sugárzott.
Druzsba úr bemutatta magát és kísérőjét, Wildungen úr viszont bemutatta
két vendégét, és délceg fiát, Wildungen György bányamérnököt (ilyen
fiatal és már végzett – csodálkozék Druzsba úr fenhangon), megnevezte
két kis leánykáját, melyek közül tizenhárom éves volt a nagyobbik és
tizenegy éves a kisebbik. Aztán egyszerre kikiáltott az ajtón.
– Nosza hamar, Katalin, még két terítéket!
A két teríték ott termett, Kutorai azonban szabódott a leülésre nézve.
– Én csak pedellus vagyok, kérem alásan.
– Mi meg csak földalatti vakondokok vagyunk, – mondá a báró kedvesen –
kivévén a tiszteletes urat, aki ellenkezőleg égi vakondok.
A vacsora remek volt, a „Pává“-nál sem lehet ilyet enni, a hangulat
kedélyes, a pap vídám anekdotákat beszélt berlini tanulókorából, a
fiatal Wildungen mulatságosan tudta produkálni a zürichi németeket
(általában pompás fiú volt a kis Wildungen), Vőneki pedig nagyokat
hörpintgetett (micsoda kellemes pocsolyát csinál az most a piócájának)
és egyre biztatgatta a többit is. Hát iszen kocintgattak is eleget, sőt
idősb Wildungen úr egy tósztot is mondott Zsám új birtokosára, a budai
gimnáziumra és annak egyik jelenlevő képviselőjére, kifejtvén
beszédében, hogy a magyar nem boldog és hogy Tisza Kálmán nem igaz
hazafi és nem igazi liberális ember.
– Soha se ejtette el a liberálizmus zászlóját, – pattant fel Salitius.
– De sokszor használta arra, hogy letörülje vele az antiliberálisok
könnyeit, – mennydörögte idősb Wildungen.
Druzsba úr, meghatva a tószt által, könnyekre fakadt, amit látván
Kutorai, – ki mindenben alkalmazkodni akart feljebbvalójához – elkezdett
hangosan sírni. A csöppecske kisasszonyokat, kik az asztal végén bújtak
össze, éppen csak ez a mozzanat kezdte érdekelni s váltig kérdezgették:
„Ki bántotta a bácsit?“ Druzsba megbotránkozott és oldalba lökte
haragosan: „Kutorai, ez nem illik, ne bőgjön.“ Kutorai hebegett valamit,
mentegetőzött, hogy a hazát siratja, de Druzsba úr megint ráförmedt:
„Hallgasson, maga csak akkor sírhat, ha a tanári kar megengedi.“
Aztán felállt és viszonzásul a ház urára köszöntvén poharát, ékes
szavakban ecsetelte azokat a sebeket, melyekből a haza teste vérzik, a
nemzetiségi mozgalmakat, a soldateska túlkapásait, a zsidók izmosodását.
Mikor Türr Pista a lakodalmát tartotta Párisban egy Bonaparte-leánynyal,
a lakodalmán jelen volt egy előkelő zsidó bankár is s az asztalnál arról
beszéltek, hogy el kellene bánni a zsidókkal, mire megszólalt a bankár,
aki igen szellemes ember vala: „Siessenek uraim, ha minket fel akarnak
akasztani, mert ha sokáig halogatják, nem marad kötélre való pénzük“.
Egyszóval sietni kellene, de a kormány velök tart. Hisz újabban már a
szent koronát is úgy ábrázolják, hogy pájeszek lógnak le róla. Valami
láncféle kétoldalt… Majd végigment Druzsba úr az összes kormányzati
hibákon s eljutván az államadósságok milliárdjaihoz, egy mély elmére
valló fordulattal ebből meríti a reményt jövendő fenmaradásunkra nézve,
mivel – úgymond – a hitelezők nem hagyják megsemmisülni az országot,
nehogy a pénzük odavesszen.
Vőneki fölrezzent bóbiskolásából s keserű hangon morgott közbe (csak ez
az egyetlen politikai közbeszólása volt):
– Nem kellett volna megölni Kuthen királyt.
A jó öreg kun még ott tartott a gravamenekben, hogy a magyarok gonoszul
bántak el a kun királylyal.
Alig hogy kicseréltettek a haza sorsára vonatkozó eszmék, Druzsba úr
átvitte a beszélgetést hivatalos kötelességére s a hagyaték iránt
sietett beszerezni az információkat.
– A birtok mintegy ötszáz hold, juh-legelőnek alkalmas, – szólt idősebb
Wildungen – egy kis zab, egy kis pohánka és krumpli megterem benne. A
földek egyre-másra megérnek holdanként harminc-negyven forintot.
– Kevés, – sóhajtott fel Druzsba úr csalódottan – szörnyen kevés.
– Úgy, de van a hagyatékhoz egy szép kastély is.
– Ah, igazán?
– Egy valóságos kis vár, – tette hozzá a tiszteletes – egy mesebeli vár,
csak éppen, hogy nem forog kacsalábon.
– Talán kísértetek is vannak benne? – mosolygott Druzsba úr.
– Egy minden esetre van, – bizonyítá a báró – de éppen nem ijesztő,
úgy-e, szent atyus?
S hamiskásan hunyorított Salitiusra.
Pedig inkább a fiát figyelte volna, aki fülig elpirult ennél a thémánál.
– Én már nem vagyok se ijedős, se kisértetlátó, – mentegetőzött a pap –
én már csak vén vagyok.