Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 04

– Ejh, a vén kos is emlékszik a sóra, kivált ha maga is Sós (Salitius).
A csibukok füstje kék felhőkbe burkolta a társaságot, e kékségből
szárnya nőtt a jókedvnek s e szárnyakból hulltak ki apró színes tollak,
ötletkék, incselkedések.
– Messze van innen a kastély? – kérdé Druzsba úr feszült érdeklődéssel.
– Egy fenyőerdőcske közepén vagy négy kilométernyire innen, közel a mi
bányánkhoz.
– Lakik benne valaki?
– Titokzatos dolog, – felelte az öreg Wildungen, szemöldjeit felhúzva. –
Egy gyermekasszony vagy egy leány lakik benne, szép, mint a tündér.
– Tehát be is van a kastély bútorozva?
– Fényesen, mint egy királyi rezidencia.
Druzsba úr csodálkozott, letette a csibukot.
– És milyen címen lakik ott?
– Hisz éppen ez a titokzatos, – folytatá a bányadirektor – a kastélyt
egy öreg úr bérelte ki a megboldogult Kopáltól. Hogy ki lehet, nem
tudjuk, de egyszer vigyázatlanságból excellentiás úrnak szólította a
vele jött férfi, nyilván komornyikja. A haszonbéri szerződés évekre szól
s mindössze egy pár száz forint évente, szóval csekélység, mert a
kastély el volt hanyagolva, baglyok lakták. A bérlő renováltatta nagy
pompával, félévig dolgoztak a kőművesek, diszítők, kárpitosok. Azt
hiszem, belejött vagy százezer forintba. Az embernek a szíve szorul el
ilyen pazarlás láttára.
Druzsba úr megelégedetten simogatta rőt szakállát.
– Mikor elkészült a kastély, hetekig hordták társzekerek Bécsből a
bútorokat, szőnyegeket, drágaságokat és csecsebecsét, mindenféle
járműveket, hintót, ernyős kocsit, bársonybélésű talyigát. A holt
tárgyak után jött az eleven felszerelés. Orosz trapperek, ponny lovak,
egy fehér bárány, három papagály, mindenik más színű, egy mókus
ezüstkalitkában, egy dogg, két véreb, két angóra macska, egy uhubagoly.
Most végre szállingózni kezdett az udvar, hat kis udvarhölgy, egy
gouvernante, egy vén komornyik, két huszár, két szakácsnő, egy kertész,
egy kürtös, egy fésülő frájla, egy kocsis, egy szerecsen groom és egy
major domus, aki csak németül tud.
Druzsba úr szemkarikái kitágultak s úgy hallgatta lecsukódó
szempillákkal, édesdeden, mint egy ezeregyéjszakai mesét.
– Ahogy minden együtt volt, egy éjszaka megérkezett üveg batárban az
excellenciás úr is, elhozta a kastély kis úrnőjét, szép vézna,
harmatgyenge teremtést, egy liliomot…
– Érdekes, – lihegte Druzsba és a verejték csurgott homlokáról.
– Gyönyörű fehércselédke, kár, hogy ő maga nincs benne a hagyatékban. Jó
volna a gimnáziumnak – tréfálkozott Wildungen. – a diákok verseket
írnának hozzá.
– Van nekünk olyan otthon, – nevetett Druzsba úr.
– Nos tehát, az excellenciás úr ott maradt néhány napig s nagy
hódolattal bánt a kicsikével, mint valami felsőbb lénynyel. Ennyi
szivárgott ki. Aztán elutazott és csak néha, igen ritkán jön megnézni.
Gondolom kétszer volt itt azóta. Mikor jön, egy sípot fúj meg a kapu
előtt, mire a kastély tornyáról kürtszó felel s akkor megnyílik
dübörögve a kapu. Más halandó előtt csukva marad.
– Hogyan? – kiáltott fel Druzsba úr ijedten. – Hiszen akkor én se
nézhetném meg?
– Semmi kétség, hogy önt se eresztik be. Képzelheti, hogy akadtak már
vállalkozó szellemek, mert semmi se vonz úgy, mint a tilalmas és
titokzatos, kik mindenféle csellel próbáltak beállítani vendégnek, de
nem lehet; a kastély néma marad, minden kopogásra, kérésre,
dörömbölésre, mint a sír.
Druzsba úr elszomorodott.
– Az én utasításom pedig arra szól, hogy részletes, kimerítő jelentést
tegyek a hagyatékról, különösen a lakóházakról, tekintettel arra is,
mennyiben volna alkalmas elaggott tanárok menedékházán. Beláthatja báró
úr, hogy minden áron be kell jutnom.
– Hiszen én belátom, de ha nem lehet, hát nem lehet. Nincs rá mód. Csak
ostrommal lehetne, de katonasága, úgy látom, nincs.
– Különös egy eset! – szólt a tanár gondolataiba merülve. – Egy ilyen
romantika a XIX. század végén! És mit gondol, báró úr, mi az a személy
és miért tartják ott?
– Én azt hiszem, és általában az egész környék, hogy politika van a
dologban. Nem is lehet más. A kicsike valami trónkövetelő hercegnő,
talán egy Orleans vagy egy Bourbon kisasszony, vagy Isten tudja… de
valami ilyenféle. Ide dugják, a világ egy elhagyatott zugába, hogy
azután alkalmas órában elővegyék. Valami nagy európai cselszövény készül
és a machinacióban benne van a bécsi udvar keze is. Egyébiránt ezeket ne
tessék valahogy a jelentésbe fölvenni, mert ebből nagy komplikáció
lehetne s még a fejéért sem állnék jót…
– Az én fejemért? – szeppent meg Druzsba úr s borzadva gondolta el,
mennyi növény latin elnevezése pusztulna el, ha az ő fejét levágnák.
– Én bizony nem bánnám, ha valami nagy világfelfordulás történnék, –
szőtte odébb gondolatait az idősebbik Wildungen – mert rosszabb már úgy
se lehet. Azonfelül mi magunktól semmit se tudunk csinálni, ha mások ki
nem kaparják nekünk a jobb időket, mert élhetetlen a magyar. Locsog a
szabadságról, de azt se tudja, mi fán terem. Azt hiszi, a szabadság azt
jelenti, hogy nem kell dolgozni. Innen is van, hogy mikor pihenni akar,
szabadságot kér. A pihenést nevezi szabadságnak. A kocsisom szabadságot
kér, vagyis inni megy a korcsmába, az irnokom szabadságot kér, vagyis
hazamegy az anyjához és két hétig alszik a méhesben. Ez nekik a
szabadság. És ez így megy föl egész a miniszterig, az is szabadságot
vesz, elmegy fürödni Ostendébe. Ilyen szabadsággal elpusztul aztán a
nemzet és sehol egy vezető szellem, aki ebből felrázza.
– Hát Szilágyi? – szólt közbe ifjabb Wildungen.
– Sok téglája van, de nem tud házat építeni, – vágja le idősb Wildungen.
Vőneki félálomban morogja:
– Nem kellett volna megölni Kuthen királyt.
– Ejh, menjen a pokolba! Azóta már úgy is meghalt volna magától.
– De a familiája most is élne.
– Persze, Dorozsmán.
Így telt el az este, körömig égtek a gyertyák, a bakter éjfélt kiáltott,
ideje volt lefeküdni, kivált Druzsba úr volt nagyon elfáradva s úgy
aludt reggelig, mint a bunda.
Már a szűzies hegyvidéki napfény javában besütött a zsalunyilásokon,
mikor fölébredt. Sietve kezdett öltözködni, hogy még délelőtt
megtekinthesse a hagyatékot s délután haza indulhasson. Ablaka alatt az
ambituson a két Wildungen leányka reggelizett. Druzsba úr a következő
párbeszédet hallotta.
– Láttad az idegen bácsi óraláncán a disznót, Micike?
– Láttam. Nagyon szép; farka is van.
– Fölfelé kunkorodik és azt hiszem, aranyból van.
– Szeretném, – selypite a kisebbik leány.
– Én is szeretném – mondta a nagyobbik, – és ha nekem adná, megmondanám
neki, miképpen juthat a kastélyba.
– Ha tudnád? – szólt a kicsike gúnyosan.
Druzsba úr figyelmes lett. A gyermekek néha igazat mondanak. Abba hagyta
a mosakodást, hogy a víz pocsogása ne fogja el a hangokat.
– Én tudom, Micike. Mikor tegnapelőtt a bányához mentem Gyurival, egy
bányamunkás egy olyan nagy, nagy liliomot hozott, hogy olyan volt, mint
a te fejed, soha se láttál te olyat, Micike. Csak az óriások országában
teremhet olyan.
(Az ellopott Viktoria regia, gondolta Druzsba úr.)
– A liliomot odaadta Gyurinak. „Magának hoztam, mérnök úr.“ Gyuri pedig
elvitte a bányába. Azt gondoltam, hogy nekem adja és én viszem a
mamának. De ha nekem akarta adni, akkor miért vitte a bányába, ahol
belepi a kőszénpor? Talán elfelejtette, hogy itt vagyok. Vártam rá, míg
kijön, lepkéket fogdostam környéken, el is aludtam egy fa alatt, újra
elmentem a bányához, megkérdeztem, bent van-e még a bátyám. Mondták,
hogy még ki nem jött. Sok-sok idő telt el, mire végre haza indultam a
virág nélkül s amint az útra érek, mit látok, képzeld el, Micike, no
képzeld el…
– Nem tudom, – felelte Micike.
– Hát a kastélybeli kisasszony jött ki a kastélyból a ponny kocsiján, a
szerecsen hajtotta a picike lovakat, a kisasszony bent ült a selyem
baldachin alatt és amint elrobogott mellettem a kis kocsi, ő rám
nevetett és hát mit tartott a kezében, képzeld el, no, képzeld el…
– Nem tudom, Rózsika, nem tudom…
– Hát a roppant nagy liliomot tartotta, amit Gyuri bevitt a bányába.
– És aztán, aztán? – sürgette Micike.
– Aztán az, hogy „nagy csacsi a Micike, az ő esze picike“. Mert lássa,
Mici kisasszony, ebből azt okoskodja ki a maga testvérkéje, Róza
kisasszony, hogy Gyuri úr azon idő alatt a kastélyban volt és minthogy a
bányából azon idő alatt ki nem jött, tehát a bányán keresztül volt a
kastélyban egy olyan titkos úton, aminőről az apa mesélt a törökök
idejéből.
– De hátha az más ilyen virág volt? – ellenveté Mici, egy kis szünet
után.
– Csakhogy nem volt ám, mert Gyuri nem hozta ki a bányából a magáét s
mikor megkérdeztem, azt mondta, hogy meggyűrődött, összetört, elcsapta.
Druzsba úr megborzongott.
Most már két veszedelmes titkot tud. Az egyiket Kutorai is tudja és
alkalmasint ki fogja fecsegni; már ezért is leüthetik a fejét. Most meg
itt van a másik, amelyikért szinte leüthetik… De minthogy csak egy feje
van, hát mindegy; gyorsan végzé öltözködését, aztán megreggelizett az
ebédlőben, ahol a fiatal mérnök várt rá és Kutorai.
– Atyám a bányába ment, de rám bízta, hogy önnek megmutogassam a
Kopál-féle fekvőséget – szólt a fiatal Wildungen udvariasan.
– Köszönöm, báró úr, menjünk.
Elhagyták a telepet és a kis falut, mely alig állt egy pár szalmafödeles
házból s eléjük tárult egy fekete világ. A kőszénpor belepte a földeket,
a növények és fák leveleit s olyan szomorú volt az egész környék, mint
egy partécédula, csak messze, egy fenyőerdő-folt közepén csillogott ki
kedvesen a ragyogó napfényben a kastély veres fedele, meg a tornyocska
pléh orma.
– Ott a kastélyuk, uram!
Druzsba úr fölfalni látszott a szemeivel.
– Oda is el kell mennem, – jegyzé meg szomorúan.
– Az lehetetlen.
– El fogok menni, – mondá eltökélten s ajka zord és keserű volt.
A falu szélén egy malom kelepelt, keskeny patak hajtotta a kövét és
annak a vize is olyan fekete volt, mint a tinta.
Kiértek a mezőre; Wildungen megmutatta a Kopál-tagját, árkos, szakadékos
földek, itt-ott egy tábla satnya vetemény, bokáig érő rozs, másutt már
rég arattak, ez még zöld s kalászát keresztül lehetne húzni a
pipaszáron; arra csakugyan jó volna. Ami nincs bevetve, azon a borzag nő
az ő fekete bogyóival, meg a boróka lepi el, az is a fekete bogyóival.
Jó nagy darab föld volt, patkó alakjában elterjedt egész a fenyőerdőig,
ahol a kastély állt, magas, imponáló kőfallal körülvéve; valaha felvonó
hídja is volt.
Végig mentek az egész tagon, Druzsba úr pedáns ember, fölásta a talajt
és pontosan bejegyezte a notesébe, hogy vörös agyag, lerajzolta a
figuráját, megjelölte az árkokot és kikérdezte a mérnököt.
– Nincsen-e itt is kőszén a föld gyomrában?
– Fúrtam, kerestem, de nincs ott már semmi, csak még a pokol.
Eközben megkerülték a fenyőerdőt és egy nagy ívet járván be, a falu
tulsó oldalára jutottak a bányához; Kutorai egy kissé hátramaradt, a
professzor szalasztá el valami pirosló növényért, mely a hegyszakadék
túlsó végéről lóbázta a virágát.
– Báró úr, – szólt Druzsba, midőn magukra maradtak – vezessen el engem
most a kastélyba.
A fiatal ember elmosolyodott.
– Hát azt hiszi, hogy nekem szárnyam van és a levegőben tudok szállni?
– Igen is, azt hiszem, hogy önnek szárnya van és pedig nem az angyaloké,
a kék, hanem amolyan rózsaszínű, az Ámoré és hogy tud vele szállni is,
ha a levegőben nem, hát a föld alatt. Vezessen el engem a földalatti
úton.
A fiatal Wildungen elsápadt.
– Ön álmodik, – mondá zavartan, de mégis csillogó és mélyreható
tekintettel.
– Én mindent tudok, – felelte Druzsba síri hangon.
Wildungen arcán a halaványságot égő pirosság váltotta fel.
– Én mindent tudok, – ismétlé Druzsba úr csendesen – és soha semmit se
fogok elárulni. Isten engem úgy segéljen!
A fiatal mérnök meghajtotta magát, annak a jeléül, hogy kész
engedelmeskedni ebben a kényszerhelyzetben.
– Meg fogom kísérleni, uram. Várjon rám a nyírfák alatt, egy jó óra
múlva itt leszek a válaszszal, úgy lehet.
– Nem vihetne magával?
– Lehetetlen. Hanem amit tehetek, megteszem.
A fiatal mérnök sietve ment le a bányába, Druzsba úr a fák árnyéka alá
húzódott, a szénpajták háta mögé, leült a fák alá s rágyújtván egy
kassai kubára, hallgatta a talicskák csikorgását; egy öreg munkás valami
tót dalt dúdolgatott:
Mikor gyerek voltam, az asszonyok a kemencére híttak maguk mellé,
Mikor legény lettem, én híttam őket;
Most, hogy öreg vagyok, semmit se szólunk egymáshoz
Csak a talicskámat bíztatgatom:
Gurulj, gurulj kis taligám,
Te vagy az én tápláló dajkám.
Addig-addig dudorászta, hogy Druzsba is megtanulta és csupa unalomból át
akarta önteni magyar szövegbe, kínosan viaskodék a rímekkel és
caesurákkal s midőn odaért Kutorai, haragosan inté le.
– Pszt! Ne zavarjon szellemi foglalkozás közben!
De Kutorai meg nem állhatta, hogy elő ne villogtasson egy
szarvas-agancsot.
– Nini, tekintetes uram, mit találtam.
– Hol?
– A szakadékban.
– Hm, – veté oda boszúsan, – magának nagy szerencséje van a szarvakhoz,
Kutorai.
Kutorai elszontyolodott e szavakra s oly mély töprengésbe merült a fához
támaszkodva, mint akinek valami rébuszt adtak fel, Druzsba pedig tovább
építé a bohókás dalocskát, miközben úgy eltelt az idő, hogy egyszerre
csak ott toppant a kis mérnök s rejtélyesen intett Druzsbának, hogy
kövesse.
A mérnök bevezette a deszkabódéba, a mit irodának neveznek; egy
hivatalnok volt ott, aki számba vette a kiaknázott és az elszállított
szénmennyiséget. Ifjabb Wildungen egyszerűen kiküldte a hivatalnokot.
– Magam akarok lenni ezzel az úrral, legyen oly jó, kedves Bihács úr.
Bihács úr eltávozott a füle mellett lúdpennával, ifjabb Wildungen pedig
körülnézett, hogy a deszkanyílásokon nem néz-e be valaki, aztán így
szólt Druzsbához:
– Minden rendben van, uram, hanem mindenek előtt üljön le ide a székre
és egy szelet papírkára írja fel azt a néhány szót, amit diktálok,
lehetőleg nyomtatáshoz hasonló betűkkel.
Druzsba leült s az ifjú báró azt diktálta:
– „Egy úr érkezik ma a kastélyba, mutassák meg neki az épületet és a
kertet“.
– Megvan.
Ekkor a báró zubbonya alá nyúlt, kivett onnan egy hófehér galambot, mely
vidoran mereszté apró, serétszerű szemét Druzsba úrra. A báró rákötötte
keskeny selyempántlikával az összehajtogatott levélkét és átnyújtotta
Druzsbának, mondván:
– Rejtse a kabátja alá a galambot, aztán ha olyan helyre ér, ahol senki
sem látja, eressze el.
– És aztán? – csodálkozék Druzsba úr.
– Nos, hát a galamb elszáll a kastélyba, ott a major domus megkapja a
levelet és azt hiszi, hogy a parancs onnan jön, ahonnan kapni szokta.
Délután aztán ön odamegy és ő mindent megmutogat.
– Nem értem.
– Pedig egyszerű. A kastélyba se nem írnak, se nem kapnak soha postán
levelet. Ezt a galambok teljesítik.
– De hisz ezzel az állam van megkárosítva.
– Persze, de ezt most ne feszegessük. Elég az, hogy így van.
Druzsba úr még mindig habozott.
– De hátha a galamb ahelyett, hogy a kastélyba röpülne, a levéllel
egyenest ahhoz a titokzatos nagy úrhoz száll Bécsbe vagy Párizsba, mit
tudom én…
– Dehogy. A galamb azokból való, amelyek idehozzák az üzeneteket,
vagyis…
– A galambjának galambja – segítette ki Druzsba úr.
Azzal átvette a madarat, elrejtvén a tubákszínű kabátja alá, elsietett s
mint egy hős, ki rendkívüli dolgok elkövetésére van elkészülve, eltökélt
lépésekkel egyenest egy földszakadéknak tartott és leereszkedvén ott,
ahol nem láthatta emberi szem, fölhajította a madarat a levegőbe.
A galamb kifeszíté szép hófehér szárnyát, megrázta magát, mire rögtön
helyreigazodék fölborzolt, összegyürt tollazata s gyorsan emelkedett
föl, föl a magasba, ott egy darabig keringett, himbálózott, mintha
tájékoztatná magát, aztán mint a kilőtt nyíl, mint a szent lélek szállt,
szállt a kastély felé…
Míg a fehér galamb elvégzi a dolgát, addig Druzsba úr is végezni akart.
Komoran, gondterhelten tért vissza a faluba a direktorhoz, ahol még ebéd
előtt tollat és tintát kért:
– Vezesd el a bácsit az írószobába, Micike!
Útközben Druzsba úr lecsatolta óraláncáról a kis ezüstmalacot és
odaajándékozta a leánykának, aki szépen meghajlott és egy pacsit adott
érte a Druzsba úr nagy tenyerére.
– Nem tud röfögni? – kérdé a leányka s próbálta nyomogatni.
– Nem, aranyoskám, nem tud, – mondta Druzsba úr jóságosan.
– Hát mit tud?
– Semmit se tud, – felelte röstelkedve, mintha ő lenne annak az oka. –
Hanem azt mondják, szerencsét hoz.
– Hogy hoz, ha nem tud járni? – faggatta a gyermek.
De már erre Druzsba úr se tudott megfelelni és nem is volt olyan
hangulatban. Remegő kézzel fogta meg a lúdtollat (itt még olyannal
írtak) s a következőket vetette papírra:
„Ha meghaltam, a kötelesség és pontosság áldozata vagyok, imádkozzatok
értem, Isten veletek, kollégáim. Ami csekély ingóságaim vannak, azokból
tanártársaim válaszszanak egy-egy emléket, aranyórámat, pecsétnyomó
ametiszt gyűrűmet és megtakarított pénzemet, ezerhétszáz forintokat
hagyom Jahodovska Józsefné asszonynak, a „Páva“ vendéglősnőjének, azon
föltétel alatt, hogy minden évben keresse fel egyszer síromat, ha az
általában feltalálható lészen s személyesen tegyen rá egy szekfű
virágot. Ez végakaratom. Amen.
_Druzsba Tivadar._
U. i. Növényeimet hagyom a nemzeti múzeumnak, ruháimat Kutorai
pedellusnak, jegyzeteimet a tudományos akadémiának, hatágú penecilusomat
a házmesterném kis fiának, ki azt sóvárgó szemmel nézegeti, valahányszor
faragok vele.“
Egy könycsepp esett le a papirra, mely elmosta és elpiszkítá az egyik
szót, de Druzsba úr már meg se nézte, melyiket, hirtelen behajtotta az
iratot, spanyolviaszkot csöppentett rá és lenyomta az ametiszt
pecsétgyűrűvel.
Ebédnél egy kis bátorságot ivott, de a fekete kávét már nem várta be,
intett Kutorainak és elindultak a kastélyba, hiába tartóztatta idősb
Wildungen gúnyolódva, hogy úgy is hiába való fáradság, csak az ördögnek
tartozik egy úttal.
Közeledvén a kastélyhoz, a fenyves szelén egyszerre így szólt, nem
minden érzékenység nélkül, ünnepélyes zordonsággal:
– Most pedig elválunk, Kutorai. Ön itt marad, én pedig tovább megyek
végzetes utamon. Isten tudja, mi vár rám, Kutorai. Fegyvert nem viszek
magammal, mert úgy se merném elsütni, megyek azzal a tiszta szándékkal,
hogy amit elvállaltam, a hagyaték részletes megtekintését, azt életem
árán is kész vagyok teljesíteni. Mert nem a kíváncsiság visz, Kutorai,
de a kötelesség. Ön itten megvár egy-két óráig, ha visszajövök, jó, ha
vissza nem jövök addig, akkor már baj van. Akkor üljön ön kocsira és
hajtasson el Besztercebányára még az éjjel, ott jelentse az esetet a
főispánnak és a katonai parancsnokságnak és kérje megszabadításomat. Ha
megszabadítanak, jó, ha pedig már későn érkeznek (s most megint egy
könycsepp gurult le a Druzsba arcán) akkor, akkor… ebben az esetben
Isten önnel Kutorai, viselje magát jól és legyen tisztelettel a tanári
kar iránt és akkor… vigye el ezt az írást, a mit adok, a budai
járásbíróságnak, ebben van a végrendeletem. Mondja el barátaimnak, hogy
Druzsba Tivadar ember volt a talpán, előre tudta a halált és mindent
elrendezett. Nota-béne, minden ruhámat magának hagytam, Kutorai.
– Köszönöm, – mondta a pedellus a helyzethez illő sóhajjal és
elmélázott, mintha azt számítgatná, hány kabátja és mellénye van a tanár
úrnak, aztán kis vártatva hozzátette:
– A bundát is?
– Azt is.
Ezzel kiszedte zsebéből tárcáját, aranyóráját, a bepecsételt iratot s
átadta Kutorainak és megindult a kastély kapujához vezető páfránynyal,
cickóróval fölvert gyalogúton.
Kutorai visszatartotta.
– Tekintetes tanár úr, – szólt merészen eleibe lépvén – tessék nekem
megmondani, mert nincs azóta nyugtom tőle, és ha vissza nem térne,
holtomig kínozna, mire értette délelőtt, hogy nagy szerencsém van a
szarvakhoz?
Druzsba tanár úr zavartan, de mégis szigorúan nézett rá:
– Ne legyen szemtelen, Kutorai, hogy ebben a végzetes pillanatban ilyen
lappáliákkal áll elő. Mondtam, mert mondtam. Tudom is én, mért mondtam?
És ha tudom is, mért akarja tőlem harapófogóval kihúzni? Mindenemet
szétadtam, valamit én is csak magammal vihetek a másvilágra… No, nézze
meg az ember.
Meg sem állt többé, csak a kapunál. Egy miatyánkot mormogott csöndesen,
miközben meglátta Kutorait, hogy egy fa mögül les rá, közelebb intette s
így szólt reszkető, tompa hangon:
– Az órát minden reggel pont nyolckor kell felhúzni; ha késik, meg kell
egy párszor rázogatni napközben, az a természete.
Kutorainak feltünt, hogy nagyon sápadt volt és izgatott, úgy rémlett
neki, mintha ama néhány perc óta sokkal havasabb lenne a feje.
Végre fölemelte esernyője nyelét, mely egy réz kacsafejben végződött és
megkopogtatta vele a kastély szögekkel kivert izmos tölgyfa kapuját,
mire az legott csikorogni kezdett, mint valami élőlény és megfordult
sarkaiban.
– Tessék belépni! – szólt valaki belülről, németül.
Druzsba úr belépett, szíve hangosan vert.
A kapu bezáródott utána s ő szemben találta magát egy medvével, aki
fölágaskodott, fölemelte a két első lábát, mintha parolázni nyújtaná az
egyiket.
Druzsba úr rémülten tántorodott hátra.
– No, no, ne tessék félni, – szólalt meg, de nem a medve, hanem egy
oldalt álló, szürke ruhába öltözött katonás tartású öreg úr, kit eddig
Druzsba úr nem vett észre.
– Bligi jó állat, szelid állat, ki nem bánt senkit. Mindössze három
embert evett meg valamikor, de most már öreg, nincsenek meg a fogai és
Istenhez tért, meg van szelidülve. Bligi, eredj be az odúdba! (Bligi
morogva távozott egy vasrostélyos házikóba, melynek lelapult fehér
homlokzata orgonabokrok közül kandikált ki.) És most térjünk a dologra,
uram, megkaptam a parancsot és mindent készségesen megmutatok önnek.
Tessék engem követni. Nem kíván előbb valami frissítőt?
– Köszönöm, – nyöszörögte Druzsba úr, még mindig zsibbadtan a kiállott
izgalomtól.
Fölséges nyári délután volt, az egész természet nevetett, szikrázott a
verőfényben. Egy csöpp szellő se fújt, a fák levelei nem mozdultak, a
virágoknak, melyekkel tele volt az udvar ültetve, az illata lent
terjengett, a mozdulatlan levegő föl nem verte, szét nem vitte, valami
holt dolognak látszott az egész, mintha festve, vagy elátkozva lenne.
Csak a méhek és a darazsak éltek döngtek, keringtek, játszottak és
szerelemtől részegen fetrengtek a rózsák kelyheiben.
Druzsba urat végig vezette a kert egy részén, melyben ritka növények
egész serege volt látható, egy lépcsőzethez, mely a verandára szolgált.
Két nagy cövek volt a veranda két oldalához verve s a cövekhez egy-egy
véreb láncolva. A vérebek egyszerre ugrottak fel, hogy magukat letépjék
s rettentő morgással vicsorították fogaikat az idegenre.
– Láncon vannak – szólt az öreg úr, nevetve a Druzsba úr megrökönyödésén
– csak éjjelre szoktuk szabadon ereszteni. Tessék kérem felsétálni. Ez a
feljárat. Másutt két kőoroszlán szokta helyettesíteni ezeket a falánk
fenevadakat, vagy két kaktusz. De ők szebbek, nem igaz? Nézze a
kinyujtott piros nyelveiket, mintha két virág lenne. Két lihegő virág,
hahaha!
Druzsba úr, kikerülendő az egyik kutyát, bal lábával belépett a buja
növényzetbe, egyszerre valaki elköhögte magát a lába alatt, körülnézett,
nem látott senkit.
– Mi volt ez? – hebegte összerázkódva – ki köhintett?
– A növény – felelte a major domus, akinek a kiejtésén meglehetett
ösmerni a lengyelt, hangján és kiégett tekintetén a korhelyt, tartásán a
kiszolgált katonatisztet. – Köhécsel szegényke, köhécsel. Tetszik tudni,
a klima. Hahaha a klíma. Köhögnek a növényeink.
Druzsba úr csodálkozva nézett a major domusra, mint egy túlvilági
kísértetre, de olyan jóízű bonhomia ült annak a barázdás arcán, a
tokáján, a szeme körül, hogy éppen nem lehetett ijesztőnek mondani, csak
furcsának.
– Ah, igen! – kiáltott fel Druzsba úr és a homlokára ütött. – Olvastam
erről a növényről valamit. Ez a tussiens eutada, a köhögő sás.
És haragudott magára, hogy úgy megijedt egy növénytől. Ő, a nagy
botanikus. Tehát mégis az oktalan állat van felül az emberben és a tudós
alul.
A major domust (mert annak kellett lennie) lehetőleg meglepte, sőt
boszantotta, hogy a látogató még a latin nevét is tudja a növénynek s
fürkésző tekintettel méregette, mialatt az óvatosan lépegetett fel a
márványlépcsőkön a verandára.
– No, most nézzük meg a szobákat. Csinos kis fészek, úgyebár? És
kedélyes. Teringette, nagyon kedélyes.
A verandáról egy nagy salon nyílt XIV. Lajos korabeli selyem bútorokkal,
rozsdavörös, vastag brokát függönyökkel. A mennyezeten gazdag
színpompájú freskókép a magdeburgi asszonyokat ábrázolta, akik a hátukon
viszik ki férjeiket.
A némileg magához tért Druzsba urat a kép kötötte le.
– Ki festette ezt? – kérdé.
– Ohó! – szólt a major domus. – Elfelejtettem megmondani, hogy semmi
kérdés. Ez a szabály ellen van. Amit szükségesnek tartok, én mondom meg.
Ön mindent megnézhet, de semmit se kérdezhet. Mert nagyon kellemetlen
helyzetbe kerülhetnék. Udvariatlannak kellene látszanom önnel szemben. S
ez nekem nagyon fájna. De menjünk tovább. Most egy kedves kis boudoir
következik.
S ezzel szeretetreméltó meghajlással elől ereszté vendégét.
Druzsba úr rátette kezét az ajtó-kilincsre, mire egy fájdalmas
sziszszenéssel hátra ugrott.
– Az ördögbe is, mi baja van? – csodálkozott a major domus, rettentő
komoly arcot erőltetve.
– Egy villámáram ütött meg. – dadogta Druzsba.
– Bohóság, bohóság, képzelődés.
S ezzel ő maga sietett az ajtót kinyitni s előre indulván, keresztül
mentek a kék selyemmel kárpitozott szobán, melynek ablakaira egy nagy
bignonia húsos levelei és fehér virágfürtjei borultak, enyhe
félhomálylyá tompítva a nap szemvakító ragyogását.
Innen egy ebédlőterem nyílt szárnyas ajtókkal a délnek fekvő oszlopos
tornácra. Az ebédlő ónémet divatban volt berendezve, nagy szekrények,
góthstilű székek, a falak kemény fával burkolva s azokon evésre-ivásra
vonatkozó elmés német versecskék voltak fölvésve. Druzsba megállapodott
egy percig ezeket olvasni, midőn egyszerre csak megszólal, mintha a
falból jönne, egy síri hang:
„Ne menj tovább, ha az életed kedves!“
Druzsba összerezzent, úgy rémlett neki, mintha régen elhalt apja hangját
hallaná. Ráemelte szemeit a major domusra, tekintetében meggyötrött
lelke vonaglott.
– Ön szólt? – kérdé bárgyúan kidülledt szemekkel.
– Én? Dehogy.
– Hogyan, ön nem hallotta?
– Természetesen nem, hisz nincs itt senki – felelte a majordomus
csodálkozva, – ön hallucinál uram, nincs másképp.
Druzsba úr nem felelt, vakon, gépileg követte vezetőjét még egy csomó
szobán keresztül. Lépteik kísértetiesen kopogtak, sehol se mutatkozott
élő lény, mint az elátkozott kastélyokban, csak egyetlen szobában ült a
karszékben a tükör előtt egy csimpanz majom és borotválkozott.
A majom felriadt az idegen láttára és a villogó borotvával ide-oda
hadonászva a Druzsba úr hóna alatt, annak a karját érintve, rút fejével
a nyitott ablakhoz rohant és azon ugrott ki.
Druzsba úr idegességéhez most az undor és szörnyűködés is hozzájárult, a
major domust azonban mindez felette mulattatta.
– Ni, a Brok. Az akasztófára való Brok! Hol keríthette azt a borotvát?
Nem bírom leszoktatni róla. Bécsben vettem a Brokot egy borbélytól, ahol
annyira belejött a dolgokba, hogy tyúkszemeket operált. Igen ügyes
egyéniség, mondhatom. Nincsenek önnek tyúkszemei? De igaz, nekem se
szabad kérdezősködni. Ami szabály, szabály. Csinos kis terem ez is. Ez
az empire berendezés. Olyan kedélyes itt minden. Úgy-e, hogy nagyon
kedélyes? Hát még a következő benyíló, a toilette-szoba. Ezt tessék
aztán megnézni!
Egy picinyke szoba tárúlt ki; kápráztató, tündéri látvány. A Pompadour
asszony híres toilette-szobája, hű utánzatban, üvegfalak jégcsapszerű
fogakkal, melyekre százféle színű illatszerekkel telt kristályos
üveggolyók voltak rászúrva. A golyók kivájt alja teljesen beillett a