Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 08

Total number of words is 4098
Total number of unique words is 1984
33.9 of words are in the 2000 most common words
46.3 of words are in the 5000 most common words
53.4 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Hiszen éppen csak ezt akarta a csizmadia.
Álmukból fölvert szomszédok, hálófőkötős asszonyságok kitekintettek a
lövés zajától megriadtan az utcára, hogy mi történik. Hol lőttek? Ki
lőtt? Miért lőtt? Érdekes dolog az ilyen.
– Jó emberek! – kiáltá most a csizmadia stentori hangon, hogy meg
lehetett hallani a Kovácsék házától le a Bethlen-kapuig. – A leányom,
Apró Katalin, elment ma este nyolckor otthonról a nénjéhez és vissza nem
tért mindekkoráig. Okom van hinni, hogy valami szerencsétlenség történt
vele. Van-e köztetek valaki, aki látta őt ma abban az órában vagy később
és engem útba igazíthat?
Egyszerre hárman-négyen is jelentkeztek; az egyik látta a Csapó-utcán
körülbelül egy negyed kilencre, a másik találkozott vele a
puskapor-torony tájékán, sietve ment, nagyon sietve, az arcát
bebabulyázta nagykendőbe, hanem mindegy, meg lehet őt ismerni a gyönyörű
járásáról, a testének kecses tartásáról sok ezer közül is; harmadikul
pedig a Sánta Fanda Mihály fiskális jelentkezett, aki lekvárt főzetett
odakünn a marosmenti villájában és későn jött haza, a Rekettyésnél
látott elsuhanni mint árnyat, a Maros vize felé egy szép sugár leányt,
még utána is kiáltott, de nem felelt, hanem futni kezdett.
– No hát a Marosba ugrott – mondá Apró uram tompán. – Fogjatok, kérlek,
csáklyákat, jó emberek, keresztények és menjünk.
Már ekkorra sokan gyűltek köréje s hamar volt csáklya, kötél, lámpás.
Nagy Gergely uram hirtelen befogatott és a két csónakját is szekérre
rakta, úgy, hogy egy egész szomorú karaván indult meg a Csapó-utcán a
Rekettyés felé. Az éj csöndes volt és nyugodt. A csillagok szikráztak,
nevettek az ég palástján és nézték magukat a Maros szelid vizében.
*
Siettek. A szomorú apa szinte futott elől, még az asztmájáról is
elfeledkezett. A többiek, akikhez odacsatlakozott Zsuzsi szolgáló is, a
nyomában loholtak. Zsuzsit bántotta a nagy sietség, mert a délelőtti
események csiklandozták a nyelvét, szaladó emberekkel pedig lehetetlen
diskurálni. Elkezdte mondani vagy kétszer a levéldolgot, de senki sem
hallgatta, pedig ki tudja, nem ebben van-e a dolog nyitja.
Amint mentek-mentek a Gergelyi-féle kukoricaszárítóház mellett, szembe
velök egy öreg asszony jött a Maros felől.
– Rossz jel, – szólt Kapor János, az erős varga – hogy legelőbb öreg
asszonynyal találkozunk.
A hold teljes fényében világított. A rőzsés embernek a rőzséje szinte
lángot fogott.[3] Majdnem úgy volt, mintha nappal lenne, ki lehetett
venni az anyóka alakját; csúf volt, töpörödve volt, mint az ördög anyja.
Ügyet se vetett a sokadalomra, inkább kikerülte, átcsapva rézsút a
Köröskényiek káposztásán, a város tulsó oldala irányában.
Emezek se törődtek vele, csak a Zsuzsi kiáltott föl élénken:
– Macska legyen a nevem, ha nem a mi Katink vastag kendője az a
boszorkányon.
Megütötte a szó a Bogyi József szíjgyártó mester fülét. „Hopsza, az
bizony meglehet“ s utána kiáltott az anyókának:
– Hej, néni, néni, álljon meg egy szóra!
Az öreg asszony megfordult és visszakiáltotta:
– Sietős az utam, nem érek rá.
Azzal tovább ment, mint a nyíl.
– Ha meg nem áll kend, majd utólérem én.
– Emberéletben járok – felelte az asszony és csak ment.
– Mi is abban járunk – mennydörögte Bogyi – s ha meg nem áll mindjárt,
lelövöm.
A puska ugyan Apró uramnál volt, de hát mindegy. Ugy vette, mintha ő
nála volna.
Erre meg is állt az asszony s elkezdődött a nagy distancia dacára a
beszélgetés.
– Hol vette kend azt a nagy kendőt?
– A szeretőm hozta.
– Szeretője egy olyan vén asszonynak!
– A szeretőm még vénebb, megvan néhány ezer esztendős.
– Kicsoda?
– A Maros. Az ad nekem ételt-italt, néha még ruházatot is.
– Hát miféle kend?
– Én vagyok a Morga halásznak a hites neje.
– Mi járatban van kend?
– Orvosért sietek a városba, az uram egy szép fiatal leányt fogott ki a
Marosból, akiben még van élet.
– Halleluja! Ez a mi lányunk! – ordított fel Lőrinc torkaszakadtából. –
Majszter uram, majszter uram! – Tölcsért csinált a tenyeréből s mint
valami trombitán át harsogta: – Megvan a Kati! Él még a Kati!
Apró uram már nagyon elől járt. Hanem a közbülsők megértették, tovább
adták. Az öreg Szamos, az Apróék kutyája, mintha megértette volna, miről
van szó, előre futott s mint ahogy messze elszéledt birkanyájjal tette
fiatal korában, eleibük került s éles ugatással terelte őket vissza,
miközben két nyulat is fölvert a vackából, de észre se vette, hadd
meneküljenek a tarlókon: kicsi dolog az most.
Fordult is vissza legott a sok ember. Hollá, hollá! Hír van a leányról!
Az az asszony hozta, akivel az imént találkoztunk.
Mind odagyűltek most Lőrinc mellé. Legkésőbb Apró jött, de éppen
legjobbkor, mert akkoráig már odacsalogatták az anyókát is.
Az aztán elbeszélte, hogy az ura künn halászgatott csónakján, a Boglyás
malomtól nem messze, mikor a leány a vízbe ugrott, a kendőjét (éppen
ezt, amelyik most az ő nyakán van) a parton hagyva. Az öreg csak valami
cuppanást hallott előbb, mert nem arra volt fordulva, de amint a kendőt
meglátta a fűzbokron, eltalálta a dolgot és felhozta a leányt, akiben
még volt egy kis élet s elszállítá csónakján a Boglyás malomba, ahol
meleg ágyba fektette a molnárné úgy, hogy a feje lejebb legyen,
megdörzsölték szeszszel a szíve táján és valamennyire jobban lett.
– Gloria in excelsis – rebegte ájtatosan Apró uram, fölnézve a magasba s
megkönnyebbülten szívta be a friss levegőt, mely a füvekből, fákból
kiáradt.
– Az Úr angyalai bizonynyal számba veszik azokat a csizmákat, amiket
ingyen varrtunk – vélte az öreg Lőrinc elérzékenyülve.
– Bánják is azok – torkolta le Bogyi uram fumigálva. – Hisz az angyalok
mezitláb járnak, Lőrinc.
– A szeszszel azonban valami baj történt – folytatta Morgáné nagy
figyelem mellett (a püspököt sem hallgatják manapság olyan mohósággal) –
mert a másik halász, az uram cimborája, hogy a menkő üssön a gégéjébe,
felhörpentette, mikor oda nem néztünk, már most hát engem szeszért
szalasztottak a zsidóhoz és hogy doktort is hozzak, mert a leány minden
porcikája úri formákban fest.
Nosza lett erre nyüzsgés, mozgás, rendezkedés. Hamar a szekeret,
rakjátok le róla a csónakokat és hozzátok ki vágtatva Pribil doktort!
Mondjátok meg neki, hogy az én édes leányomról van szó. Csak sebesen,
sebesen! Ha megdöglik a ló, fizetem én, Apró István. Te pedig, Zsuzska
fiam, eredj most egyenest haza és vigyázz a házra, hogy valamit el ne
lopjanak. Hálás leszek hozzád koporsóm zártáig, hogy felösmerted azt a
kendőt és így talán még idejében tehetünk egyet-mást. Okos vagy, oly
okos, mint a tavalyi kos – és ezzel megcsípte kedélyesen a jobb vállát.
(Lőrinc fütyürészni kezdett örömében, hogy a gazdája humora immár
kibuggyant.) – Te meg, Lőrinc, ülj föl a szekérre az öreg nénike mellé.
Igazíts jól mindent.
A csáklyás emberekre már nem volt többé szükség, a nagyobb része nagy
hálálkodások közt hazaszéledt lefeküdni, csak nehány kiváncsi tartott a
csizmadiával a Boglyás malomba.
Kati életben volt, de félrebeszélt s meg sem ismerte az atyját. Mindegy.
Már ennyi is nagy ajándék az istentől. Már ezt se érdemli meg. Hajnal
előtt megjött Pribil doktor és kielégítőnek találta az állapotot.
Biztatta Aprót, hogy felgyógyul, bár nincsen kizárva egy kis
tüdőgyuladás, vagy valami egyéb lázas baj.
– Csak még egyszer megsegítse az isten – fohászkodott a csizmadia.
Egész nap mellette maradt a malomban. Ápolgatta, ott ült az ágya
fejénél, nézegette a szép, halovány ábrázatját, hallgatta a lélekzetét,
közben imádkozott.
– Oh, uram, istenem, milyen bűnös vagyok. Én kergettem őt abba a bajba.
Mea culpa, Domine. Én akartam tenni erőszakot azokon a hajlamokon,
amelyeket te a szívébe plántáltál. Uram, bocsásd meg nekem, balga
féregnek. Nem teszem soha többet. Ne legyen ő a Kolowotkié… Mit bánom
én! Csak ne vedd el magadnak… Legyen azé, akinek te akarod adni.
Csakhogy itt éljen köztünk Ámen.
Szemlátomást javult a leány, bár magas láza volt. Este felé megint
megnézte az orvos és megengedte hazavitetni féderes kocsin párnákban.
A következő éjet tehát már otthon töltötte és csöndesen aludt néhány
órát. Pribii doktor, aki pénteken reggel meghallgatta a tüdejét,
kijelentette, hogy nincs veszély, bizonyosan felépül.
Boldog volt Apró uram, madarat lehetett vele fogatni, szeretett volna
eldicsekedni az egész világnak s még a boltba is ellátogatott délelőtt,
Máli nénire bízva az ápolást.
– Kati túl van a veszélyen – mondogatta útközben ismerőseinek ragyogó
ábrázattal, ritkás bajuszát pödörgetve. A színe is jobb, a szemei
élénkebbek, de még mindig nem tud magáról.
Valaki figyelmeztette (hisz mindenkinek van jó barátja), hogy a Kati
esete érdekesen van leírva a helyi napilapban.
Mihelyt a boltba ért, menten szalasztott egy inast a trafikba egy
újságért.
Míg a lapot hozták, a sápadt, halálra ijedt Kolowotkinak tett
szemrehányást:
– Látod, látod, te miattad történt ez a borzasztó eset.
– Megfoghatatlan! – hajtotta az egyre s a kezeit tördelte. – Hol volt a
szeme, hogy belém nem szeretett? Megél? – kérdé azután félénken.
– Megél, de nem lesz a feleséged. Apperte kimondom. Van a világon elég
leány.
Kolowotki keserűen nevetett s fenhéjázón vágta oda:
– De Kolowotki csak egy van. S az elvész magára nézve.
– Ne fenyegetőzz, Mátyás, ne keseríts, ne rontsd el a mai napomat.
Szeretem a szép cipőidet, de a leányomat még jobban szeretem. Ha el
akarsz az üzletből menni, eredj isten hírével. Kifizetlek.
Eközben meghozták a lapot. Apró uram föltette nagy tempósan az okulárét,
de nem azzal a mohósággal, mint egy professzionátus újságolvasó. Lassan,
nagy flegmával bontotta ki, aztán nem rohant végig a fekete
betű-erdőkön, hogy a maga dolgára akadjon, hanem elkezdte elülről,
minden elfogultság nélkül, forgatván elméjében minden egyes dolgot
külön, mint ahogy az ember külön nyel le minden falatot és még csámcsog
is hozzá. Az mindegy, hogy a voltaképpeni étel, az ínycsiklandozó, majd
csak valahol odább kerül sorra.
Egy újdonság volt az első, a beteg főispánról, hogy ő méltósága már
lábadozik ugyan, de még mindig az _ágyát őrzi_.
– Ostobaság! – pattant föl, nagy ellensége lévén úgyis a lapoknak, bár
mindig bújta őket. – Hát el akarja lopni valaki a méltóságos úr ágyát?
E kifakadás után a következő újdonságra szalajtá szemeit. Abban is ott
volt a híres hirlapírói sablonokból egy fülbemászó cserebogár. Arról
szólt ugyanis az újdonság, hogy Szojka József huszárkáplár tegnap a
kaszárnyában fejbelőtte magát a _szolgálati_ pisztolyával.
– Hát persze – dörmögte gúnyosan. – Azt hittük volna mi, szamár
közönség, ha ezt be nem írja az ipse, hogy a káplár előbb átszaladt a
Perger & Comp boltjába külön pisztolyt venni.
Ezután jött ritkított betűkkel: „Egy szép leány öngyilkossági
kisérlete.“ (Hm, hm. Ez az hát. No, lássuk!) El van benne mondva az
egész esemény, hogy a gyönyörű hajadont kegyetlen apja egy cseh
suszterhez akarta férjhez adni. (Hazugság! – kiáltott föl Apró uram,
polemizálva a kezében tartott lappal, – hazugság, mert lengyel.) A
leányt azonban másfelé húzta a szíve s inkább a halált választotta, mint
a cseh vőlegényt. Mivelhogy a felbőszült atya egy különben durvaságról
ösmert cipész, (No, megállj, kötnivaló!) aki, mellesleg legyen mondva,
városi atya is, bár érdemetlenül, (Keresd csak meg a botomat, Lőrinc!)
éjnek idején kergette ki a lakásából engedetlenségeért, (Huh, mindjárt
megfulok!) a szegény leányt egyenest a Marosnak ment. – Hosszan,
részletesen írja le a vízből való kihalászását. Kilátásba helyezi Bonga
András halászgazdának az ezüst koronás érdemkeresztet, végül pedig
„lapzárta előtt“ még egy legújabb értesítést fűz a közleményhez. Biztos
forrásból halljuk, úgymond, hogy A. K. kisasszonynak régebb idő óta
titkos szerelmi viszonya volt városi közéletünk egyik kimagasló
faktorával, akit a dolog kényes természeténél fogva nem akarunk
megnevezni, mert a hirlapírói diszkrécióval nem fér össze, de aki
különben egy itteni előkelő pénzintézetnek első embere.
No, ebből a bolond is kitalálhatta – Kolosy Ferencet.
Fölsziszszent Apró István, mint akit izzó tüzes vassal érintenek.
– Jaj nekem! – kiáltá s a fejéhez kapott. Ugrott a kiáltásra Lőrinc s
amint látta, hogy aléltan esik össze a gazda, hamar egy kis vizet
loccsantott a fejére.
– Elszédültem – mondta, amint magához jött. – Kísérj haza, Lőrinc.
Lőrinc megfogta a karját s úgy támogatta a lakásig, de nem volt rá
szüksége, a friss levegő jót tett a fejének, szinte sebesebben
lépegetett a szokottnál.
Nem szólt egy szót se útközben, csak ment hallgatagul, gondolatokba
merülve, mint egy álomjáró.
– Itt van még a sógorné? – kérdé az ajtóban Zsuzsitól.
– Haza ment.
– Szerencséje. Hogy van a beteg?
– Az apáca van mellette. Alszik.
– Szamár vagy! – mondta ingerülten. – Világosan beszélj. Ki alszik? Az
apáca?
– Nem. A beteg.
– Jól van. Hát gyere be a vizit-szobába utánam. Szükségem van rád.
Zsuzsi megszeppent egy kicsit, vészjósló tekintete volt a gazdának, de
azért csak követte.
– Említetted tegnap – kezdte Apró uram, – hogy a Kati szerdán délelőtt
levelet írt valakinek; mondtad, hogy választ is kapott, csak úgy
félfüllel hallgattalak, de most szeretném tudni, ki írta a levelet.
– Én nem tudom.
– Hát azt tudod-e, hol tartja a titkos tárgyait?
– Miféle tárgyakat?
– Ami minden leánynak van, holmi emléket, csecsebecséket, megszárított
levendulát, mézes kalácsos szívet s több efféle szamárságot.
– Bizonyosan a ládájában.
– Hol van a kulcsa?
– Hja, azt mindig magával hordta, bizonyosan benne van most is a
szoknyája zsebében, ha bele nem esett a Marosba.
– Eredj be, kutasd ki a zsebeit és hozd ki nekem a kulcsot.
Zsuzsi örült, hogy csak ennyiből áll a szentencia, kereste a kulcsot, de
nem találta.
A csizmadia tűkön ült. „Meg kell tudnom – motyogta – nyomára kell
jönnöm. Hátha nem igaz.“
Kikiáltott Lőrincre, hogy keressen valahol baltát, feszítővasat.
Lőrinc behozta a kívánt tárgyakat, mire Apró uram neki feszítette a
vasat a griffekkel kivert tölgyfaládának, mely az almárium mellett állt.
Az öreg legény megbotránkozva nézett gazdájára.
– Csak nem akarja tán a Katika ládáját feltörni?
– Miért nézel rám úgy, mintha meg akarnál harapni?
– Mert az nem illik egy Apró Istvánhoz.
Apró úr kezeiből kiesett erre a feszítő vas. Maga is érezte, hogy a
szolgája most lenézi. Nem, ezt nem tűrheti. Inkább elmond neki mindent,
ami a lapban van. Kitárta hát a lelkét, lelke állapotját s rámordúlt:
– No hát, most beszélj, pupák!
Lőrinc a tarkóját vakarta.
– Ej bizony, ej bizony! No már ez baj, hogy megírták. No már ez szép
mulatság. Most már meg kell agyabugyálni valamelyiket, vagy az újságírót
vagy a Kolosy urat.
– Hazudik az újság, nem lehet máskép – fakadt ki a csizmadia hevesen. –
Vagy mit gondolsz?
– Hogy csakugyan föl kell a ládát feszíteni. A valóságot okvetlenül meg
kell tudni valahonnan, Katicától nem lehet. Hátha a láda is elmondaná?
Nem sokból állt, föltépték a fedelet a feszítő vassal s föltárúltak a
láda kincsei, holmi fehér csipkék, kalárisok, kendőcskék, kistikkelt
abc-ék, patyolat háló reklik, amelyekből finom birsalma illat áradott
szét a szobában.
A csizmadia idegesen babrált köztük, mig végre valami papírféle suhogott
meg. Ezt emelte ki. Nézi, nézi, forgatja, hát egy betéti könyvecske két
ezer o. é. frtról, amely összeg a Hunniában van letéve Apró Katalin
nevére.
– Itt a bűnjel, – hörgé elborult homlokkal s mint a tüzes üszköt,
hirtelen visszacsapta, de éppen akkor kifordult a könyvecskéből egy
levélke is.
Fölkapta a levelet és a következőket olvasta hangosan:
Kedves Katicám! Megkaptam rossz hangulatban írt soraidat, s megvallom,
azok engem is elszomorítottak, de a dolgokat, melyeket előre láttam, nem
rendezhetem úgy, ahogy hasonló esetben méltányos lenne. A társadalom
rideg törvényeit respektálni kell; aki azok elől kitér, azt
összemorzsolják. Én hát nem segíthetek úgy, amint szeretném és csak azt
tanácsolhatom, fogadj szót atyádnak s mondj igent Kolowotkinak. A
hozományhoz én is hozzájárulok az ide mellékelt csekélységgel. Egyebet
most nem tehetek. Bocsáss meg és feledj el. De ha netalán ama másik
esemény következnék be, mindenkor számíthatsz támogatásomra. Isten
veled.
_Ferenc._
U. i. Ezt a levelemet, kérlek, tépd szét azonnal.
– Meg vagyok gyalázva, – szólt tompa, síri hangon a csizmadia – nem
mehetek többé emberek közé – és tépte a haját, mint egy őrült.
– Most már minden világos – csóválta a fejét a szegény Lőrinc s
jelentőségteljesen jegyzé meg: Most már értem Kati minden tettét,
betegségét, haloványságát és amit az orvos eltitkol.
– Mit akarsz ezzel mondani? – riadt rá Apró.
Lőrinc körülnézett, hogy be van-e téve az ajtó és minden ablak s a gazda
füléhez hajolt:
– Kicsi bántja a nagyot – súgta.
A gazda vérvörös lett, aztán egy görcsös köhögési roham fogta el, azt
lehetett volna hinni, hogy mindjárt megful, de biz az magához tért
csakhamar s olyat dobbantott a lábával, hogy a ház is rengett.
– Most már minden mindegy. De majd csinálok én rendet mindjárt. Isten
engem úgy segéljen!
S ezzel kicsörtetett – mint egy megbőszült bika, széket, dézsát,
szakajtót, ami útjában állott, félre lökve – a konyhába s ott a létrán
sietve fölmászott a padlásra.
Lőrincet a borzalom fogta el. Bizonyosan felakasztja ott magát. Kést
kerített hamar, amivel majd levágja a kellő pillanatban, nosza, most
utána, de benyitni nem mert, megállt a létra legfelső fokán és
bekukucskált a padlásajtó repedésén.
Eszeágában sem volt Aprónak ilyesmi, valami rozsdás vasládikót húzott ki
egy fülkéből, mely a kürtő falába volt beleépítve. Abban kotorászott jó
sokáig fakó papir-paksaméták közt. Lőrinc megnyugodott. Aki papirosokat
keres, az még akar valamit ezen a világon; a másikra nem kell okmány.
Nemsokára le is jött és csak annyit mondott Zsuzsinak, hogy kefélje le,
mert nagyúri házhoz lészen útja.
Lőrinc kíváncsi volt, megkérdezte négyszemközt, hová megy.
– Elmegyek egy kicsit Kolosyhoz – susogta rejtélyesen.
– Meg akarja ölni?
– Dehogy, meg akarom ölelni.
– Kolosyt?
– Igen, igen, Kolosy uramat, leendő vőmuramat.
– No már abból nem eszünk, ahogy én ösmerem a rátartó urat.
– Hm. Majd meglássuk – és a zsebére ütött, mely csak úgy duzzadott holmi
színehagyott írásoktól.
Zsuzsi kikefélte, ő maga szépen megfésülködött a tükör előtt, gondos
választékot csinált, aztán vette az új köpönyeget, melyet csak a
templomba vagy a városi közgyűlésekre öltött föl és melyet, minthogy
latinizáló ember volt (mint nagyenyedi diák öt klasszist végezvén)
Decorumnak nevezett.
Elindult egész nyugodtan és meg sem állt, csak a Kolosy előszobájában.
Szándékosan kereste föl a hivatalban, mert nem akart Máli nénivel
találkozni. (Megfojtaná és még börtönbe kerülne miatta.)
Az előszobában egy titkár ült, az íróasztalnál. A csizmadia-mester
tisztességesen köszönt és arra a kérdésre, hogy mit akar, mondta, hogy
Kolosy úrral akar beszélni.
– Most nem lehet, – utasítá el a titkár – az elnök úr ma ingerült és
kiadta a rendeletet, hogy senkit se bocsássak be.
– Tessék kérem neki megmondani, hogy Apró István van itt.
– No, magát meg éppen nem eresztem be, minthogy egy Apró leánynyal
összeköttetésben valami skandalózus közlemény jelent meg a lapban, mely
kellemetlenül érinti a főnököt. – Talán maga az apja?
– Én vagyok, de hát maga ki, hogy nem akar engem, egy köztörvényhatósági
bizottsági tagot beereszteni?
– Csodálom, hogy nem tudja, – mondá az fönhéjázó orrhangon. – Én Rákóczi
vagyok.
– Úgy? Már tudom, – gúnyolódék a csizmadia. – Éppen tegnapelőtt adtam
egy forintot a maga hamvainak hazaszállítására.
S ezzel kutyába se vévén Rákóczit, nagy robbajjal betaszította a zöld
posztóval kipárnázott ajtót, mely fölfogja a külső zajt, lármát,
egyszerre bent termett a nagyhatalmú elnök szentélyében.
Az épen az ablakon nézett ki a szinpadi látcsövén át (valami csinos vis
à vis-val kacérkodván) háttal volt fordulva az ajtónak, nem láthatta a
jöttet, de gondolva ki lehet, egyszerűen hátra szólt:
– No mi az, Arnold?
– Én akarok egy úrral beszélni – csattant meg az Apró uram éles hangja.
Kolosy ingerülten fordult hátra, észrevevén, hogy az nem a Rákóczi
Arnold hangja. De amint meglátta a csizmadiát, halálsápadt lett s a
gukker is kiesett kezéből, nagy csattanással a padozatra.
Kolosy nem volt gyáva. Magyar nemes volt. Vagyont ugyan nem örökölt
vitéz őseitől (jövedelmező állását saját ügyességével szerezte), de
örökölt jó vért és dölyföt. Nem félt se kardtól, se golyótól, se
embertől (még talán az istentől se félt), hanem félt az úgynevezett
„jelenetektől“. Mert ezek tönkretehették az állását. S erre az állásra
szüksége volt. Szeretett jól élni, urasan, előkelően. Pezsgő, szerelem,
jó lovak.
Most tehát halálra ijedt, mert oka volt nagy jelenetet várni. Mindegy.
Essünk át rajta. Mindenkit összeszidott volna, hogy minek háborgatja, de
ez az egy ember immunis volt ma előtte. Mert maga is érezte, hogy
„igazban“ jár. Nyájasra próbálta erőltetni arcát (miközben fogait
csikorgatta dühében Rákóczi ellen).
– Üljön le, Apró barátom – mondá fojtott hangon, fürkészve az ellenfél
vonásait, de csodálkozására nem fedezett föl azokban haragot, hanem
ellenkezőleg, alázatos szelídséget.
Mint jó taktikus, nem hagyja magát félrevezetni. A csizmadia nagyon
ravasz, nagyon alamuszi. Valami rosszban törhette a fejét, hogy álcában
jön. Jobban szerette volna, ha nagy dérrel-durral, rettenetes furiával
csap le. Könnyebben lehetne vele végezni. Érezte, hogy így
veszedelmesebb.
– Nem ülök le, köszönöm. Tetszik talán tudni, miért jöttem? – kérdé Apró
uram csöndesen, vontatottan.
– Majd megtudom, ha megmondja.
– Hát megmondom. Én mindent tudok. Olvastam az újságot, megtaláltam az
ön levelét, melyet a leányomnak írt.
Kolosy finom arca megrándult, de ezt alig lehetett észre venni; hidegen
állt az ablaknál, mint egy szobor, a kezeit mellén keresztbe fonva.
– De nem akarok sok szót vesztegetni, én nem jöttem ide veszekedni, mert
a veszekedés ostoba dolog és csak az epét kavarja föl, hanem igazságot
jöttem kérni, hogy az úr reparálja meg a dolgot, ahogy lehet. Ön persze
jobban szeretné, ha én valami gavallér volnék, aki önt kihívja párbajra
s ön leteríti a pisztolygolyójával s ezzel vége. De én csak egyszerű
csizmadia vagyok, nem akarom a vérét és nem adom a magamét, én csak
olyan bőrökkel dolgozom, melyek még nincsenek kilyukgatva, minélfogva
csak annyit mondok: amit vétett, uram, igazítsa meg.
– Nos, jól van, Apró uram. Látom, hogy maga okos ember. Hát úgy
beszélek, mint okos emberrel. Beismerem, hogy hiba terhel, mert nekem
kellett volna lenni több eszemnek, de az vessen rám követ, akit a
szenvedélyek soha le nem győztek. És az ön leánya valóságosan
ellenállhatlan. Egy szentet is mámorossá tehetne. Én még most is
szeretem őt és…
– Annál jobb, domine magnifice, annál jobb – dörzsölte kezeit a
csizmadia.
– És kész vagyok mindent megtenni, amit megtehetek. Lássuk, miféle
igazítást kíván ön?
– Csak egyféle van, – felelte a csizmadia alázatosan – amihez a
becsületes ember nyúlhat.
– És az?
– Hogy vegye el feleségül.
Meghosszabbodott erre a Kolosy ábrázata s alsó ajkai remegni kezdtek.
– Csak? – sziszegte gúnyosan, összeszorítván a fogait, hogy idegein
uralkodjék, mert a megérintett gőg szilajan nyargalt rajtok végig. De
hisz ez lehetetlen, kedves Apró. Hogy is juthat ilyesmi az eszébe? Én a
közélet embere vagyok itt a bank élén, akinek reprezentálnom is kell. Az
összeköttetéseim, a családi nexusaim emeltek ebbe az állásba, mely
nélkül nincs kenyerem. Ha független vagyoni helyzetben volnék, lehetne
erről beszélni, talán magamtól is megcselekedtem volna. De így nem csak
a név kötelez, de a megélhetés is. Az egyik nővérem egy Luzsénszky
bárónál van férjnél, a másik az idevaló főispánnál. Mit szólnának hozzá
a sógoraim, akik ide emeltek, ha egy csizmadia leányát venném el?
Apró uram meghajtotta fejét.
– Igaz, igaz, instálom.
– Ezek engem rögtön elejtenének és megszűnnék minden befolyásom, ami az
ő révükön van s ha ezt látnák a részvényesek, ők is elejtenének. Hát nem
igaz?
– Belátom, uram – nyöszörögte Apró, fázékonyan összehúzva magán a
Dekorum szürke szárnyait. – Szó sincs róla, nagyságos uram, a társadalmi
különbséget érzem én is…
– No, úgy-e, úgy-e, – mosolygott Kolosy megkönnyebbülve – azért mondtam
én, hogy ön okos ember, de mért nem kíván akkor valami évi díjat vagy
kielégítést, szóval effélét, ami lehetséges.
– Mert az a másik is lehetséges – vágott közbe Apró.
– Hogyhogy?
Apró uram fölemelte a fejét olyan kevélyen, mint egy zsiráf és
fontoskodva mondta, lassú, ünnepélyes hangnyomattal:
– Úgy, hogy én lépek egyet feljebb.
Kolosy rábámult. Ez a váratlan szó megzavarta. Megbolondult-e a
csizmadia, vagy csak nem érti, mit akar ezzel mondani? De nem maradt
sokáig kétségben, mert az öreg széttárta most a Decorumot és a kabátja
zsebéből kirántott egy nagy nyaláb papirost.
– Itt vannak a családi irataim, uram. Tessék átnézni. Az én szépapám
báró Aprovszki Szaniszló volt, aki ide menekült Varsóból Magyarországra
1801-ben és egy Telekynél lett gazdatiszt, sok apró gyereke közül
egyik-másik az iparos pályára ment s elhagyták a bárói nevet, mert
csúfolták volna őket, inkább írták magukat Apróknak, ahogy a nép
nevezte. Minden megvan itt hitelesen, bizonyítványok, keresztlevelek.
Sohasem törődtem velük, nem emlegettem senkinek. Nekem nem kellenek.
Minden ember annyi, amennyinek érzi magát és egy lattal se több, vagy
kevesebb. – Én mondom ezt az úrnak. – De azt is mondom az úrnak, hogy az
én Kati leányom éppen olyan vérbeli baronessz, mint a többi, aki
atlaszcipőkben tapossa és selyem-viganóval söpri ezt a sárgolyóbist.
A világfit annyira váratlanul érte ez a fordulat, hogy valóságosan
zavarba jött; erre a tromfra nem volt visszavágása, úgy, hogy puszta
időnyerésből átnézte az iratokat s ezalatt összeszedve magát, gúnyos
udvariassággal hajolt meg:
– Üdvözlöm önt, báró úr.
Apró uram fülig pirult erre, de csak türtőztette magát, várván a dolgok
meritumáról a szép szót.
Kolosy összerakosgatva az iratokat, odanyujtá neki.
– Szép és meglepő dolog ez kétségkívül, de célhoz nem vezethet,
sajnálom. A voltra nem ad a zsidó semmit. Én pedig ennek a
pénzintézetnek az élén bizonyos fokig zsidó vagyok, aki a jelennel
dolgozik a jövőnek. A jelen pedig az, hogy ön, kedvesem, mégis csak egy
helybeli csizmadia és a kisasszony csizmadia-leány. Aztán jegyezze meg –
és itt már föltépte gőgje az önuralom szellentyűjének csapját s teljes
gőzerővel kitört – igenis, jegyezze meg, hogy egy Kolosynak egy báró
Aprovszky is csak olyan apró, mint egy Apró. Megértette?
Apró uram nem jött dühbe, sőt még csak nagyobb alázattal felelte:
– Igenis, megértettem. Azt tetszik, úgy-e bár, mondani, hogy a
társadalmi távolság emiatt még mindig szembetűnő és betöltetlen?
– Azt.
– Vagyis hogy én hiába léptem egy fokkal fölebb?
– Körülbelül.
– És hogy hát ezen az alapon nem lesz a dologból semmi?
– Igen, igen.
– Hát akkor már most én egyelőre el is mehetek, más célravezető
eszközöket keresni?
S ezzel megindult a csizmadia-báró az ajtó felé olyan nyugalommal, olyan
méltósággal, mint egy római senator.
Az előkelő urat megszúrta a rejtélyes mondás s önkénytelenül kérdezte,
miközben egy pár lépést tett utána:
– Nevetséges! Miféle eszközökre gondol ön?
A csizmadia visszafordult az ajtóból, mosolygott és a mosolyában volt
valami baljóslatú.
– Hát azt gondolom, instálom, hogy én most fölfelé próbáltam egyet
lépni, de nem volt elég. Most majd az úr lépik egyet lefelé. És valahol
mégis csak találkozunk.
A következő nap délelőttjén nagy tömegek verődtek össze az „Apró István
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 09
  • Parts
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 01
    Total number of words is 4028
    Total number of unique words is 1851
    34.6 of words are in the 2000 most common words
    45.7 of words are in the 5000 most common words
    50.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 02
    Total number of words is 4021
    Total number of unique words is 1957
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    44.1 of words are in the 5000 most common words
    49.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 03
    Total number of words is 4041
    Total number of unique words is 1975
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    51.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 04
    Total number of words is 4059
    Total number of unique words is 1967
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    44.8 of words are in the 5000 most common words
    51.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 05
    Total number of words is 4056
    Total number of unique words is 2046
    31.1 of words are in the 2000 most common words
    43.3 of words are in the 5000 most common words
    49.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 06
    Total number of words is 4113
    Total number of unique words is 2024
    31.6 of words are in the 2000 most common words
    42.9 of words are in the 5000 most common words
    48.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 07
    Total number of words is 4144
    Total number of unique words is 1916
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    48.3 of words are in the 5000 most common words
    55.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 08
    Total number of words is 4098
    Total number of unique words is 1984
    33.9 of words are in the 2000 most common words
    46.3 of words are in the 5000 most common words
    53.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 09
    Total number of words is 4057
    Total number of unique words is 1968
    33.6 of words are in the 2000 most common words
    45.5 of words are in the 5000 most common words
    51.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 10
    Total number of words is 4114
    Total number of unique words is 1970
    34.4 of words are in the 2000 most common words
    46.9 of words are in the 5000 most common words
    52.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 11
    Total number of words is 4097
    Total number of unique words is 1907
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    46.3 of words are in the 5000 most common words
    52.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 12
    Total number of words is 4090
    Total number of unique words is 1955
    31.8 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    49.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 13
    Total number of words is 808
    Total number of unique words is 501
    40.5 of words are in the 2000 most common words
    52.2 of words are in the 5000 most common words
    57.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.