Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 12

Total number of words is 4090
Total number of unique words is 1955
31.8 of words are in the 2000 most common words
43.6 of words are in the 5000 most common words
49.5 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
szegény földnépnek legalább a hitét meg kell hagyni. (Majd a deputáció
felé fordult.) Barátaim, amit előadtatok, az gondolkozóba ejtett
engemet, de a dolog nem csekélység, még se csekélység, úgy-e,
Podrovszky? És hát én olyan vagyok, hogy amit lenyelek, előbb megrágom,
vagyis – javította ki magát – amit tinektek le kell nyelni, azt én előbb
megrágom. Hát majd megrágom, jó emberek (megint Podrovszkyra vetett egy
fürkésző tekintetet), délután pedig, ha eljöttök, megmondom, hogy mit
határoztam.
Azok elmentek hálálkodva, nagy reményekkel, Podrovszky pedig belátta,
hogy Mladinovics Pétert neki kell kisegíteni a rágásban, minélfogva jó
pezsgős ebéd után, a fekete kávénál, mikor csibukra gyújtott, fidibusz
helyett egy pár százfrankos bankjegyet nyomott a markába.
Amitől egyszerre jó kedve szottyant ő excellentiájának, egy szerb dalt
próbált eldúdolni, a kedves kis Petrovicsné gitárral kísérte.
Közbe-közbe pezsgőt kért, még pedig olyan sűrű egymásutánban, hogy
egyszer csak kirúgta maga alól a széket.
– Gyere kólót táncolni, nacsalnik! Te is, édes testvérkém, Podrovszky!
Podrovszky szabadkozott, de ők ketten bene sonantibus begyeskedtek,
pipisgettek, illegették már a csípőiket, hogy belekezdenek, mikor megint
benyitott a kladovai deputáció a válaszért.
– Ejnye erre-arra, – rivalt rájuk a miniszter. – Hát megveszekedtetek,
hogy ismét itt vagytok a nyakamon? Vagy azt hiszitek, ti marhák, hogy én
borsón tolom el onnan az emeletes műhelyépületet? Hogy, azt mondjátok,
nem tudnak a halottaitok aludni. Hát mi közöm nekem a halottaitokhoz?
Fizetnek azok nekem vagy az államnak valamit azért, hogy aludni hagyjam
őket? Hát altató dajkája vagyok én a ti halottaitoknak, hé? Hát
pesztonkának néztek engem, ti semmirekelők? Ilyen ostobasággal mertek én
elém jönni? Egy szót se szólnék, ha a ti fejeteken kalapácsolnának a
kovácsok; azt mondanám, hogy van valami igazatok, de most csak azt
mondom, Podrovszky kedves barátocskám, adj ide hamarosan egy korbácsot!
Hanem iszen már a további fejleményeket nem várta be senki, iparkodtak
kifelé a megrökönyödött parasztok s meg sem álltak Kladováig. Csak a
temető mellett elszaladva kiabáltak be a néma sírkereszteknek:
„Anyuskák, atyuskák, bizony elvesztettétek a pörötöket.“
Szívem gyűlölettel telt meg a miniszter ellen. S mikor alig négy nap
múlva a kormány bukásáról érkeztek hírek Belgrádból, örömmel kiáltottam
föl: „Nem adom száz forintért, hogy megbukott ez a vén kutya, ez a
Mladinovics.“
– Én sok ezerért nem adnám, ha már előbb megbukott volna, – licitált rám
Podrovszky.
Csak úgy nyeltük a lassan érkező válsághíreket. Nagy csemege az. Hát még
a kulisszatörténetkék! Mert itt is vannak kulisszák. Oh, hogy ne, hogy
ne! Csakhogy minden picinke dolog, olyan liliputi valami. És titkok is
vannak, kulissza-titkok. De milyen útálatos kis pletykácskák!
Alattomosan, egérlyukakon oson a hír, hogy a király gyémántokkal
kirakott órája elveszett az írószobájából és minthogy senki sem volt az
nap a királynál, csak Mladinovics Péter és a miniszterelnök, a király
legott elcsapta őket pereputtyostól.
Ez talán még se volt igaz, – de jellemző, hogy a nép esze hol jár, mikor
a bukások okát kutatja. De még a bukásnál is nagyobb szenzáció volt az
új Novacsovics kormány, mely nagy, fellengző szavakkal jelentette be a
skupstinában, hogy a régi romlott rendszert megváltoztatja minden
vonalon. Meglássátok, hogy ahol szemétdombok voltak eddig, ott
kristályvízű patakok folydogálnak majd ezentúl.
Sietve citálta be az új miniszterelnök az összes tisztviselőket a
királyságból. A nép lázasan várt nagy dolgokat. Fogak csikorgatását és
rettentő változásokat.
Egy ködös őszi reggelen a mi nacsalnikunk is Belgrádba indult a
skolnikkal, egy kihajtott, tehát hivatalos előfogaton.
A telep mellett elhaladva, betértek egy kis cognacra. Vucsetenics Milos,
a skolnik, nagyon szomorú volt, a hosszú bajusza lelógott, a hangja
pedig olyan szelíd lett, mint egy flótáé.
A nacsalnik most is egykedvűen nyelt le néhány kupica szeszt s kutyába
se vette a Petrovicsné gúnyos incselkedéseit.
– No, hogy érzed magad, nacsalnik barátocskám?
– Jól, goszpodka, becsületemre mondom, meglehetősen. Mert mi
történhetnék velem egyéb, mint hogy elcsapnak a hivatalomból? Letépnek
az ágról, mint egy virágot szokás. Hiszen nem nagy dolog az. És minden
attól függ, hogyan tépik le az illetőt. Hiszen még azért lehet valamire
használni. Lám, téged is letéptek már egyszer, azért mégis virág
maradtál, goszpodka és én szívesen tennélek be a poharamba, hogy el ne
hervadj bolondjában.
– Ohó, no Bózics Pero uracskám. Szívesen köszönöm a bókot, de az
összehasonlítást nem. Mert egy virág tovább is élhet, illatozhat, egyik
pohárból a másikba juthat, de ha egy alma leesik a fáról, az már a
rothadásé, barátocskám.
– Úgy, de még nem bizonyos, hogy leesik – nevetett a nacsalnik, – semmi
sem bizonyos, goszpodka. Csak az az egy, hogy ha jóra fordul a dolog,
megpróbállak áthozni, kis tulipán, a magam poharába.
Petrovicsné fülig elpirult, én Podrovszky felé hunyorítottam, de az nem
figyelt rám, hanem csak a fejével bólingatott és nyújtogatta a töltött
kupicákat.
– No igyál még egyet, nacsalnik, a jó sikerre!
A nacsalnik ivott és elbúcsúzott; a tanfelügyelő föladta rá a
köpönyeget, mert hűvös idő volt, aztán mindnyájan kikísértük őket a
kocsihoz. A nacsalnik fölpattant fiatalosan és elhelyezkedett a kocsi
jobboldalán, ahogy a rangjához illett, mire a skolnik is kezdett
fölkapaszkodni, a fürhécen át, de eközben észrevette a nacsalnik, hogy
az udvaron lekvárt főznek, nosza, szalasztja le a skolnikot:
– Ugorj csak le, öregem és hozzál egy kis parazsat a pipámra a katlan
alól.
Az alárendeltek szokott édeskés mosolyával igyekezett a skolnik
lekászmálódni, majd lihegve hozta a parazsat a tenyerén, egy töklevelet
téve alája tálcának, elhelyezte a nacsalnik pipáján, megigazgatta az
újjaival. Ah, a kutya fogantatta, de forró! Mi az ördögtől olyan forró!
Azután újra érzékenyen elbúcsúzott, miközben a könyei is kicsordúltak
apró szürke szemeiből. Podrovszky vígasztalta:
– Ne búsulj, skolnik, ugyan ne búsulj, hiszen föl nem akasztanak
benneteket!
– Óh, jaj, ki tudja azt? – felelte a skolnik piros zsebkendővel
törülgetve szemeit (a zsebkendő gyakori a magasabb rangú
hivatalnokoknál). – Mert mi tagadás benne, – folytatá prófétai ihlettel
– ha lényeges rendszerváltozás lesz, ahogy mondják, azt én nem bírom
másképp elképzelni, csak ha fölakasztanak bennünket.
De végre megindult a forspont s Petrovicsné váltig lengette utánuk a
keszkenőjét, míg csak el nem takarta őket a por a Belgrád felé vezető
úton.
Estefelé izgatottan lestük visszatértüket. Hogy lesz, mint lesz
Belgrádban? Kiváncsi volt az egész telep. Csakugyan föl is tünt
napszálltakor egy kanyarodónál az ismeretes szekérke, a két pejkó és a
hórihorgas kocsis.
– A mi embereink! – kiáltá Podrovszky.
De nini, mi az ördög az? Mintha a skolnik ülne jobbfelől és a nacsalnik
ülne balról, vagy csak a szemünk káprázik?
De bizony tiszta valóságnak bizonyult, hogy im közel értek. A nacsalnik
most is egykedvűen szítta a pipáját, de a skolnik messziről integetett
újjongást kifejező gesztusokkal, majd leugrott fürgén a szekérről jóval
előbb és mint egy fürj, szaladt felénk egy szerb tövises tarlón át,
kalapja félre volt csapva, a nyakában egy nagy koszorú füge lóbálózott,
mintha a szent Száva-rend nagykeresztje lenne.
– Nagy dolgok történtek – lihegte hozzánk érve s a koszorú fügét
lecsatolva, hódolattal nyújtá át Petrovicsnénak.
– Mik azok a nagy dolgok, skolnik?
– Az ördög a skolnik – szólt és kiköpött maga elé, talán most először
életében. – Majd elmondja a Pero.
A kocsi most már odaért, de Bózics le se szállt róla, csak egyre
pipázott fent, elgondolkozva, mint egy arab, aki valami láthatatlan
dzsinnel láthatatlan sakkparthiet játszik.
– Hogy volt a dolog, mi? Beszéljetek már. Van-e rendszerváltozás vagy
nincs? – türelmetlenkedett Podrovszky.
– Úgy látszik, van – felelte Bózics.
– De ne legyetek hát rejtélyesek! Hogy volt? Mi volt?
– Úgy volt, – mondá Bózics – hogy a miniszter nem emelt kifogást a
személyünk ellen, de minthogy rendszerváltozást ígért a skupstinában,
hát mégis kénytelen, úgymond, változásokat behozni minden vonalon. A
lehető legolcsóbb változásokat. No, mit gondolsz Podrovszky barátocskám,
hogyan oldotta meg azt a rendszerváltozást, úgy, hogy pénzbe ne
kerüljön?
– Bizony ki nem találom egy napig se.
– Hát úgy, hogy ekképpen szólott hozzánk: „Nos te nacsalnik, légy
ezentúl skolnik és te skolnik, légy ezentúl nacsalnik.“ És most már én
vagyok a tanfelügyelő.
Podrovszky édesdeden kacagott a rendszerváltozáson, a szép Petrovicsné
ellenben a piros ajkait harapdálta, de mégis erőt vett magán és csupa
udvariasságból megkérdezte:
– Hát le sem szállasz, Bózics Peró?
– Minek szállnék már? – felelte az új skolnik csöndesen, szinte
szomorúan. – Eltört a virágpoharam, goszpodka galambocskám.
– Sajnálom, – felelte a gonosz asszonyka egyszerűen.
– Csak ennyit mondasz, goszpodka?
– Csak ennyit. Mit akarnál, hogy mondjak?
– Olyas valamit gondoltam, – felelte némi zavarral az ex-nacsalnik –
hogy a virág ráfér és ráillik a puszta kalapra is. Értesz engem?
– Értelek, barátocskám. Csakhogy a virágra nagy különbség. A kalapon
elhervad, a pohárban fölfrissül. Értesz engem?
– Értelek – felelte Bózics egykedvűen, de mégis tompán.
– Hűvös az este, Bózics. Jó éjszakát!
Fázékonyan gombolta össze mellénykéjét és beszaladt az épületbe.
Ami engem illet, örültem neki, nem is tudom miért, de másrészt
gondolkozóba ejtett az asszonyka gonosz rangvágyó lelke. Mert
kétségtelen, hogy a szíve odahajlott a szép daliás ex-nacsalnikhoz és
mégis hogy bánt el vele. Hűvös az este, Bózics! zúgott örökké a fülembe
az ő lágy szava. Hej, asszony, asszony. Nem az este a hűvös, hanem te
vagy az, te vagy az…
Podrovszky nagyokat nevetett a megfigyeléseimen, amelyeket közöltem vele
lefekvéskor és rejtélyesen jegyzé meg:
– Olyan vak vagy, mint egy félnapos macska. Hiszen hozzá se mehetett
volna Bózics Perohoz.
– Miért!
– Mert már férjnél van.
– Vagy megbolondultál, Podrovszky, vagy nem Petrovicsnéról beszélsz.
– Csak annyiban nem, mert nem is Petrovicsné.
– Sőt talán nem is rokonod? – dadogtam hüledezve.
– Persze hogy nem. Apró hirdetések útján szereztem az üzlethez. Nagyon
becses jó asszonyka. Egykori szinésznő, aki férjhez ment egy
kishivatalnokhoz, de nem bírnak megélni, hát hozzám szegődött, hogy ezen
a módon tisztázhassa a férje adósságait. Szép fizetése van nálam és
mulatságos hatásköre. Egy-egy szerepet kell eljátszania. Nagy hasznát
veszem, roppant hasznát. Némelykor elküldöm Belgrádba s azt teszi a
miniszterekkel, amit akar. Ami pedig a nacsalnikot illeti, mit tudod te
azt, hogy a nacsalnikok jóakarata mennyire szükséges a munkálatoknál?
– Eszerint tehát az asszonyka…
– Nos igen, holnaptól kezdve már az új nacsalnikkal fog kacérkodni…


A HÁLYOG-KOVÁCS.
(Egy kis életkép.)
Tisztelt uram![4] Ön azzal a kivánsággal küldi nekem „Az elbeszélés
elmélete“ című művét, hogy olvassam el s írjak hozzá előszót.
Az ön levele igen kedves és lekötelező, de én még sem tehetek annak
eleget. Isten mentsen meg engem attól, hogy az ön könyvét valaha
elolvassam. Ha rossz, azért nem, mert valami rosszat tanulnék belőle, ha
pedig jó, – no, az volna még csak rám nézve a nagy veszedelem.
Természetes, hogy én most önnek indokolással tartozom. (Nem tudom, nem
lehetne-e használni előszónak is?) Ott kezdem pedig, hogy lakott az én
gyermekkoromban a mi vidékünkön egy Strázsa János nevű kovácsmester,
kinek a keze olyan könnyű volt, mint a hab, úgy, hogy a legcsodálatosabb
szemoperációkat tudta végezni olyan ügyesen, hogy a híre elszárnyalt
egész Kassáig-Pestig. Különösen a zöld hályogot tudta megoperálni,
melyet pedig az akkor híres Lippay sem tudott.
Ez a bizonyos Lippay Gáspár, a pesti egyetem professzora és szemdoktora,
egyszer a bécsi kollégákkal diskurálván, a „Stadt Frankfurt“ söröcskéje
mellett fölemlíté a híres kovácsot.
A sógorék, Arlt, Stellwag, Jäger, tamások voltak a dologban.
– Ami nem lehet, nem lehet. Bolond beszéd! Hogy tudna egy kovács, aki
nehéz kalapácscsal veri napestig a pörölyt, olyan finom műtétet végezni,
aminőt mi se tudunk.
Lippay a vállát vonogatta:
– Már pedig annak úgy kell lenni. Én ugyan nem láttam, de olyanok már
láttak engem, akiket én ebben a bajban, mint teljesen vakokat és
gyógyíthatatlanokat elbocsátottam és ő megoperálta.
… Kár, hogy nem tudom a bajnak a latin nevét, mert ha az ember orvosi
dolgokról ir, szükséges, hogy valami olyat is vegyítsen közzé, amit
senki sem ért, hát nem tudom elprodukálni most a disputájukat sem, de a
végén azt mondták Lippaynak:
– Tudja mit, kollega, hozassa föl egyszer azt a kovácsot az egyetemre és
akkor mi leutazunk Pestre, megnézzük, hogy operál.
No, az bizony szép lesz. Lippay kezet adott rá s egy alkalommal, mikor
ilyen betege érkezett, egy kecskeméti szabómester, ott tartotta a
klinikán s menten levelet küldött Strázsa János uramnak s abban
útiköltségül tíz pengő forintokat, hogy haladéktalanul jőjjön fel egy
hályogot levenni – s ugyancsak értesíté a bécsi doktorokat is.
Nagy híre volt, öreg emberek emlékeznek rá. Strázsa János uram hagyta a
lópatkolást a legényére, felölté az újdonatúj mándliját, kiélesíté a
vágó-nyeső szerszámait a kis köszörű-kövön, még pofon is vágta a
kovácsinast, aki a köszörű-követ forgatta, mert elbámészkodott valahová,
aztán fölült egy ökrös szekérre, mely a Zichy-uradalomból gyapjút
szállított Vácra, hova megérkezvén, másnap estefelé, minthogy a
„füstösre“ nem mert ülni, gyalogosan indult el Pestre, egész éjszaka
bandukolván; reggel öreg fölöstököm idejére vergődött el az
újvilág-utcai egyetemre.
Jó szerencse, éppen ott találta tekintetes Lippay professzor urat a
laboratoriumában s be is nyitott hozzá illendően.
– Dícsértessék a Jézus Krisztus! Eljöttem.
– Mindörökké! Csak talán nem maga a Strázsa?
– De istenugyse’ az vagyok.
Apró, tömzsi, virgonc emberke állt előtte, olyan szemekkel, mint a gyík.
– Hát mikor jött?
– Ebben a pillanatban.
– De hiszen nem jött most vonat.
– Mert hát gyalog jöttem – felelte Strázsa uram.
– Gyalog és éjjel?
– Persze, hogy persze.
– Igy már most mihez akar fogni? – kérdi a tudós doktor lehangoltan.
– No hát, leveszem azt a hályogot, akiért hivatni tetszett.
– És gondolja-e, hogy elég nyugodt lesz a keze?
Strázsa uram csodálkozva nézett a professzorra:
– Iszen nem eleven állat, hogy nyugtalankodjék.
– De azt állítja, hogy egész éjjel jött, hát nem aludt és fáradt lehet.
A kovács mosolygott.
– Hiszen nem a kezemen jöttem. Rég volt az már, tekintetes uram, mikor
még én a kezemen jártam karonülő koromban.
– No, én nem bánom, de előre is jelezhetem, hogy tudós bécsi doktorok
fogják nézni az operációját és igen restelném, ha szégyent vallana
kigyelmed.
Biztatta a kovács, hogy kicsi dolog, nem érdemes róla beszélni, mire
Lippay átküldött a szomszédos „Arany Sas“-ba, ahol a bécsi urak szállva
voltak, kik is átjövén, bevezeté őket Strázsa urammal a műtő-terembe,
ahol már várt rájok a szemfájós „kecske“, nagy, robusztus ember, mintha
csak maga a bibliai Sámson volna.
(Bohóság, bohóság – gondolta magában Strázsa János – hát van józan
gondviselés a világ fölött, ha az ilyen embert nem kovácsnak dirigálja
inkább, mint szabónak.)
– Hát nézze, Strázsa barátom, ez a maga betege, – mondá Lippay.
A kovács csak a hónaaljáig ért a Góliátnak; talán el se látott a
szeméig. Leültette előbb és figyelemmel nézte meg a balszemét. A
szembogár területén gyöngyházfényű csillogással terült el egy küllős
repedezésű hályog.
– Ez bizony esteledik, – dörmögte és a jobb szemére vetett ügyet.
A jobb szeme volt a roszabb szeme, itt már túlérett volt a hályog.
A bécsi doktorok szintén megvizsgálták a pápaszemeiken át.
– Nehéz operáció, – szólt Arlt, a beteg jobb szemét értve. – Oly
praecizitást igényel, hogy emberi kéz már szinte képtelen rá.
Strázsa uram pedig ezalatt levetette a mándliját s különböző bicskákat
kezdett kiszedegetni a csizmaszárból, meg visszarakosgatni, míg végre
kiválasztott egyet és megfente a nadrágszíja lefityegő részén.
– Az isten szerelméért! – kiáltá ijedten Lippay. – Csak nem ezzel a
békanyúzó bicsakkal akarja operálni?
A kovács csak a szemöldökével intett, hogy igenis azzal.
Lippay az asztalon heverő szerszámok közül hirtelen kiválasztott egy
Graefe-féle kést s a markába nyomta.
– Nem, – mondá fitymálva Strázsa uram – ezzel nem lehet.
Ellökte a Graefe-kést és a magáéval lépett a szepegő szabóhoz, mire
egyet csillant a kés pengéje, s mintha csak almát hámozna, játszi
könynyedséggel siklott el a szemgolyón; egy pillanat, egy villanás, és
ime, lent volt a hályog.
– Ördöngős fickó! – szisszent föl csodálkozva Arlt.
Strázsa uram megtörülgette a kését az ingújjával.
– No, – szólt megelégedetten – az egyik ablak most már ki van nyitva.
A németek lelkesedve nyúltak a kérges, bütykös tenyere után, hogy
megszorongassák, csak Lippay professzor fortyant föl hangosan.
– Hallja, Strázsa, maga mégis rettenetes vakmerő ember! Tudja-e, mivel
játszik? Tudja-e, hol vagdalt, mit vagdalt? Tudja-e, milyen felelősséget
vállal Isten és emberek előtt? Tudja-e, mi az a szemhártya, érhártya,
ideghártya, könytömlő és a többi? Melyik ideg honnan és hová szalad?
Tudja-e, mi az afakia, a glaukoma és mi a morgagniana? Úgy-e nem tudja?
– Minek tudnám, kérem alásan?
– Hát azt tudja-e, hogy ha csak egy gondolattal vág odább jobbra vagy
balra, a másik szemnek is kioltja a világát?
Strázsa uram figyelni kezdett.
– Ami pedig a hályogot illeti, amit most eltávolított, – folytatá a
professzor, – tudja-e, hogy az csak kétezer esetben sikerül egyszer, a
statisztika szerint?
– Ugyan? – szólt közbe a kovács elgondolkozva.
– Mert vagy töpörödik a szem lencséje és operálás közben könnyen
elszakad a függesztője s üvegtest ömlik a sebbe, vagy pedig elhigul a
kérge s a magja könnyen kificamodik, sőt elmerülhet az üvegtestben.
– No no, – neszelt rá Strázsa uram és verejték gyöngyözött a homlokáról.
– Jőjjön csak közelébb, – inté oda a professzor úr neki melegedve, –
megmagyarázom a patiens eleven szemén, hogyan függnek össze ezek a kis
finom erecskék és az idegek a második szemmel.
Kedvvel magyarázta a szem csodálatos országát, mint egy mappát a
folyamaival, ereivel. Strázsa uram nézte, egyre nézte, hogy szinte
kidülledtek a szemei és hallgatta, mialatt minden hajszála égnek meredt,
míg egyszer csak elkeseredve ütött rá a csizma szárára, csüggedten
mormogva maga elé:
– Most kutya már kend, Strázsa János.
Úgy érezte, mintha leesett volna valami magaslatról, toronyból vagy
miből és mintha nem is ő volna az már, hanem csak az a hazajáró lelke. –
Mikor pedig a magyarázat után fölkérte a professzor, hogy operálná meg a
szabó másik szemét (az már könnyű dolog volt), szabódott, húzódott, csak
nagy unszolásra fogta meg a kést, de az – uram teremtőm, mi dolog
érhette? – reszketni kezdett a kezében. A beteghez hajolt, de a feje
szédült, elsápadt, mint a fal s a karja lankadtan esett alá.
– Jaj, tekintetes uram, – nyöszörgé – nem látom, nem tudom… nem merem
többé.
Azontúl, hogy megtudta, milyen komplikált külön világ a szem s mennyi
veszély származhatik kezének parányi rezzenéséből, vérének sebesebb
lüktetéséből, késének egy gondolatnyi elsiklásából, soha többé nem mert
hályogot operálni, sőt még egy árpa kigyógyításába sem bocsátkozott.
… Ez lenne nekem is a sorsom, tisztelt uram. Ha én az ön könyvéből
megtudnám, mi mindent kíván a tudomány egy irodalmi műben, sohase mernék
többé elbeszélést írni.
Maradtam egyébiránt stb.


MÉRETLEN HÚS TÓTHÉKNÁL.
(Közönséges falusi eset.)
Az állatok érdeke se egyforma és semmiképpen se kerülhet egy kalap alá.
A tapasztalataikból leszűrt igazságaik is különbözők. A hangya például
ragadozó állatnak tartja a fülemilét és jámbor léhűtőnek a tigrist. A ló
azt szeretné, – hogy tovább szőjjük a dolgot – ha valami gazdag nagy úr
tulajdonába jutna, mert ott kímélik, vakarják, zabbal etetik, pokróccal
takarják, a tehénnek ellenben az a szerencséje, ha szegény emberhez jut,
mert ott ő valóságos családtag, dédelgetik, friss lóherével,
burgundiával etetik s vigyáznak rá, mint a szemük fényére. Csak a
sertésnek mindegy, mert annak mindenütt az a sorsa, hogy megölik és
megeszik. A sertés pályája rövid, sívár és reménytelen.
Hanem most csak egy tehénről van szó, a Riskáról, amelyik szegény
paraszt emberé és nyolc liter tejet ad naponkint. Hát nem sok, de ő tőle
mégis elég, mert csak egyszerű magyar fajta, kajla szarvú, fehér szőrű,
csontos, szikár, hegy-völgy változik a testén. Ősei soha se legeltek
Siementhalban, sem sehol havasi füveken, szóval alacsony származás:
paraszttehén.
A palóc ember megbecsüli a tehenet, nem fogja eke elé, mint a stájer,
mert gavallér hozzá: a tehén a gyöngéd nem a szarvasmarhák közt, ő adja
a tejet, elli a borjúkat, nem szabad dolgoztatni. Azonfelül hálás is
hozzá a palóc és a tehenet „ő kelmének“ híja. Megtiszteli ezzel. Mert a
többi állat mind „ne-te-ne“, vagy „brcs ki“, „tülled-hozzád“ vagy
„coki“, csak a tehénnek jár ki a titulus: „a Riska ő kelme“.
Hát igen is, ő kelme szegény paraszt familiához került, a felvégi Tóth
Ferenchez, ahol igen szerették. A gazda gyöngéden veregette meg
lapockáit reggelenként, mikor kihajtották, a gazdasszony rendesen valami
csemegével várta este, mikor a mezőről a csordával hazajött s ugyancsak
megkorholta vásott gyerekeit, kik rögökkel hajigálták:
– Nem féltek az Istentől, a legnagyobb jótevőtöket megütni, aki táplál
benneteket? Mindjárt elszárad a kezed, te Miska, te gézengúz!
A gyerekeknek persze nincs jó eszük. A tej nem imponál azoknak. Azt
hiszik a kis csacsik, hogy valahonnan a Polovszkyék árkából meríti az
anyjuk. Még többet ér nekik, ha néha a Riska odadörzsöli az oldalát a
szederfához, mert ezzel megrázza s potyogni kezdenek az érett fekete
szederbogyók. Akkor szinte pajtás a Riska.
Hanem előttük is megnőtt a tehén becsülete, mikor egy reggel tarka
borjút hozott a világra. Kedves volt a borjú, olyan okos szemekkel, mint
egy kanonoké. Lámpás a homlokán és rózsaszín foltok az oldalain
imitt-amott. Ez már a gyerekeknek is tetszett. A Riska ezentúl otthon
maradt a borjúval s valóságos búcsújárás volt egész nap az istállóba.
Rendre jöttek a rokonok, a szomszédok, megbámulták a borjút,
megköpködték, hogy szemtől ne jőjjön neki. „Nagyot nőjjön, mint a
Zichyék bivalya“, mondták a babonás szokás szerint, vagy azt az
észrevételt tették, hogy gyönyörű üsző lesz belőle, kár volna odaadni a
mészárosnak.
– A mészárosnak? – csodálkoztak a gyerekek. – Hát mit csinál vele a
mészáros? Hiszen a mészárosnak nincsen tőgye, amiből szoptatná.
– Jaj édes lelkeim, nem is azért kellene az a mészárosnak, hanem hogy
egy nagy kést fogna és krk! elvágná a bocika nyakát.
Erre aztán elkezdtek sírni a gyerekek, mint a záporeső. Oh, a csúf
mészáros! Hát ugyan nem fájna-e a szíve?
Napokon át kellett biztatni az apjuknak, hogy megnyugtassa.
– Dehogy no. Ej dehogy. Nem eladó a borjú, fölneveljük tehénnek. Hanem
mikor a kis Kata megnő, a Kata lesz eladó, és a tehénné cseperedett
borjú lesz a hozománya.
A testvérkék, a böszmék most már azon siránkoztak, hogy ha a Kata lesz
eladó, akkor hát az ő nyakát vágja el a mészáros a nagy késével.
Ez alatt pedig szépen növekedett a kis jószág. Az „édesek“ terveket
szőttek hozzá. Innen-onnan két tehenük lesz, sok tej, sok vaj, sok túró.
Az mind pénzzé válik a kezükben. Abból a pénzből aztán pitykés lajbit
kap a Pali, cifra szűrt a Miska, nagy selyemkendőt a Katóka. Minden a
borjúra volt építve. Nevezetes személyiség lett a családban. A gyerekek
mindennap megnézegették, mennyit nőtt már s mindenik a maga vágya
teljesülését látta benne közeledni. Pedig hát azonkívül is elég kedves
volt, lehetett azt szeretni a saját személye végett is.
A bocika természetesen semmit se tudott erről s élte a világát a maga
esze szerint. Szopott, aludt és nézelődött. Bámulta a lovakat a másik
rekeszben. Az öreg Riska vígan rágicsálta a lóherét. Mert jó érzés
lehet, hogy a kicsinye ott lábatlankodik alatta, hol a lábához ütődik,
hol a hasához és kellemesen csiklandozza, rágicsálja a tőgyét, miközben
ütögeti farkával a combjait.
Egy napon azonban azzal jött ki reggel az anyjuk az istállóból, hogy a
kis borjú nem akar szopni, – mind meghagyta a tejet nekik.
Az apó is megnézte a különös jelenséget és így szólt aggodalmas arccal:
– A borjú nagyon szomorú. – Valaki megrontotta a szemével – vélte az
asszony.
– Hm, az meglehet. Nem járt itt a Galandáné a napokban?
– El kellene hívatni Maron sógort, hadd mondana valami szert.
– Szaladj el érte, Kata!
Mire Maron sógor megjött, a borjú lefeküdt az alomba és csak néha
nyitotta ki a bágyadt szemeit, melyekből könyek szivárogtak, sötétlő
sávot hagyva rózsaszín szőrén a szemek alatt.
Maron sógor megnézte az állatot és megcsóválta a fejét.
– Itt már csak egy segítség vagyon: a kés.
Lett erre nagy megrökönyödés, kéztördelés. Az asszony elszaladt a
mészárosért. De a nemzetes úr éppen nem volt otthon (szegény borjú, de
rosszkor betegedett meg). A nemzetes úr egy kosból való zacskót vágott
ki remekbe, úgy, hogy a kosnak mind a négy lába rajta legyen fityegőnek
s ezt vitte be ajándékba a viceispánnak a városba.
No, már most mit csináljunk?
Maron sógor a fejét vakarta: úgy is amolyan barkácsoló ember volt, aki
mindenhez értett.
– Hát isten neki, kieresztem én a páráját, mert nem lesz abból soha e
világon szarvasmarha.
És úgy is lett. A szegény bocikát kivezették az anyja alól.
Maron Péter bácsi megkeményíté az ő szívét (hogy azt mondja, úgy is elég
német vért ontott huszár korában), bevitte a kamrába. Se nem rúgott, se
nem kapált, nagyon el volt már gyengülve, kegyelem már annak a halál. De
minthogy semmi alkalmas szerszáma nem volt kéznél, hát keresztbe tette a
borjú fejét a kamra küszöbén s aztán egy, kettő, három, a nagy, éles
baltával egy csapásra elválasztotta a fejét a törzsétől.
Sokan nézték szomszédok, mert az efféle nagy látványosság mindig sok
nézőt csal össze. Magasan szökött föl a vérsugár félívben s
befecskendezte a szúszékot és a falakat, az asszonynép sikoltozott a
sajnálkozásban, a gyerekek rémülten futottak be a kertbe s ott
meglapulva a mogyorófák közt, reszketve, dobogó szívecskékkel várták, mi
fog történni.
Csak a csősz suhanc fia, a Gyurka mondta Maronnak:
– Mégis nagy vitéz lehetett kend, Maron bátya!
Az öreg szippantott egyet megelégedetten a markából, aztán fölvette a
levágott főt és fölemelte.
– No, nézz a szemembe, borjú pajtás. Ne haragudj rám. Látod, kénytelen
voltam vele.
És kitette a fejet az eszterhéj alá, ami után hozzálátott nagy komótosan
egy konyhakéssel a testtörzs fölbontásához a kamrában hol úgy is szűk
volt a hely a művelethez.
A látogatók pedig, akik már előre megalkudtak a gazdával, egyik a
combra, másik a szügyre, harmadik a májra (mert a szegény embernek jól
esik a _méretlen_ hús), szájtátva nézték a nyúzást s várták a magok
falatját. A levágott fej is úgy volt fordítva, hogy a nyitott két nagy
merev szemével benézett a kamrába.
Tóth Ferenc lehorgasztott fejjel járt-kelt a pajtában, a kertben
ezalatt, csak azért, hogy ott ne legyen: rövid időközökben be-benézett
az istállóba, a jószágot gondozni s megujságolta visszajövet:
– A Riska nagyon szomorú. Búsul a kicsikéje után.
Amire elkezdett óbégatni az asszony, hogy most már a Riska tönkremegy.
– Nem kell sajnálni, sógorasszony, vigasztalta Maron. – Nincs az
állatnak lelke. Különösen a tehén útálatos, minden erkölcs nélkül való.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 13
  • Parts
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 01
    Total number of words is 4028
    Total number of unique words is 1851
    34.6 of words are in the 2000 most common words
    45.7 of words are in the 5000 most common words
    50.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 02
    Total number of words is 4021
    Total number of unique words is 1957
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    44.1 of words are in the 5000 most common words
    49.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 03
    Total number of words is 4041
    Total number of unique words is 1975
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    51.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 04
    Total number of words is 4059
    Total number of unique words is 1967
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    44.8 of words are in the 5000 most common words
    51.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 05
    Total number of words is 4056
    Total number of unique words is 2046
    31.1 of words are in the 2000 most common words
    43.3 of words are in the 5000 most common words
    49.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 06
    Total number of words is 4113
    Total number of unique words is 2024
    31.6 of words are in the 2000 most common words
    42.9 of words are in the 5000 most common words
    48.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 07
    Total number of words is 4144
    Total number of unique words is 1916
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    48.3 of words are in the 5000 most common words
    55.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 08
    Total number of words is 4098
    Total number of unique words is 1984
    33.9 of words are in the 2000 most common words
    46.3 of words are in the 5000 most common words
    53.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 09
    Total number of words is 4057
    Total number of unique words is 1968
    33.6 of words are in the 2000 most common words
    45.5 of words are in the 5000 most common words
    51.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 10
    Total number of words is 4114
    Total number of unique words is 1970
    34.4 of words are in the 2000 most common words
    46.9 of words are in the 5000 most common words
    52.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 11
    Total number of words is 4097
    Total number of unique words is 1907
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    46.3 of words are in the 5000 most common words
    52.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 12
    Total number of words is 4090
    Total number of unique words is 1955
    31.8 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    49.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 13
    Total number of words is 808
    Total number of unique words is 501
    40.5 of words are in the 2000 most common words
    52.2 of words are in the 5000 most common words
    57.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.