Mikor a mécses már csak pislog: Elbeszélések - 07

Kolowotki Mátyás nagyon meg volt lepetve a Kati szépségétől, mikor új
otthonába ért. Soha ilyet! Azt hitte, valami tündérlátomány s oldalba
döfvén a mestert, tompa, rekedt hangon kérdé:
– Csak talán nem ő az?
– De bizony a Kati lányom az.
Kolowotkit elragadta a lelkesedés láza s leugorván a kocsiról, egyenest
a Katinak rohant. Meg akarta csókolni, miközben áradozva hadarta:
– Óh dusicska moja Kohanicska. Én vagyok a te vőlegényed a Kolowotki, a
Mannl-Heim jobb keze.
Szerencsére a Katinak is volt jobb keze s úgy vágta vele pofon a
Mannl-Heim „jobb kezét“, hogy szinte csoda volt akkora piciny kéztől
olyan nagy csattanás.
– Meg van ez az ember bolondulva? Apám, apám, segítség!
Kolowotki nagy lihegve iparkodott őt a pof dacára is derékon kapni,
megcsókolni, Katica sikongatott, karmolta, lökdöste vissza a kezeivel;
az öreg Apró ellenben csak félig kacagott, félig haragudott a dologért.
– Ej, mit ordítasz úgy, mintha nyúznának, hiszen meg nem esz. Te meg,
Kolowotki, ne fogdosd a leányt és ne bolondozz, mert meg haragszom. Nem
szolgálóval van dolgod, hallod-e? Amit kaptál, az a tied. Most már hagyd
abba, Kolowotki, mert nem az a módja, hidd el.
S ezzel csillapítólag, barátságosan eresztette le a nagy tenyerét a
Kolowotki vállára.
Kolowotki megfordult, Katica pedig időt nyert kisiklani s elfutni a
szobából.
Kolowotki kábulva nézett utána. Hogy ringott az a fölséges dereka a
csipőin! Az egyik lenszínű hajfonata kioldózott a dulakodásban s
sziszegve verdeste menekülése közben a perkál szoknyája alsó fodrát –
mert egész odáig ért le.
– Enyim ő – hörögte a legény lázasan. – Nekem igérte. Talán nem igaz,
mi?
És vad tekintetét szinte belevágta az Apró uram arcába.
– Hát meg is lesz, – biztatá emez nyugodt komolysággal – de tűrtőztesd
magad s ne ess neki éhesen, mint a pohánka kásának, mert a fehérnép
fittyet hány azoknak, akikről észreveszi, hogy nagyon utána vannak. Tégy
úgy, hékás, mintha föl sem vennéd.
Szót fogadott ebben Kolowotki, már a mennyire tehette, mert nehéz a
piros almát nézni, éhesnek lenni s tudni róla, hogy az övé, vágyni rá,
de bele nem harapni. Eb aki megállja. S el van veszve, aki meg nem
állja.
Egy darabig hozzá sem szólt, de a szerelmes gyöngéd tekintetét minden
órában rajta felejtette. Kati érzéketlen maradt ezzel szemben, mint egy
alabástrom bábú.
Kolowotki a fogait csikorgatta dühében, ha senki sem látta, s föltette
magában, hogy rá se néz többet, hanem azért nem bírta megállani, ha
mellette elment, hogy meg ne csípje titkon enyelgő pajkossággal, ha
olyankor tehette, mikor senki se nézett oda, de amit bizalmas édes
titoknak szánt, azt a leány legott nyilvánosan nyugtázta, haragosan,
durcásan.
– Ugyan ne izéljen, Kolowotki. Mit akar? Hagyjon békét!
Ami azt jelentette, hogy nem akar semmi közeledést, semmi
bizalmaskodást. Olyan kosár ez, mint a parancsolat.
Gúnyosan röhögtek ilyenkor a mester legényei, inasai, fölpillantván
munkáikból, Kolowotki pedig azt hitte, hogy rögtön elsülyed a föld alá.
Sértődve dúlt-fúlt a boltban napokig, szórakozottan kezelte a
szerszámokat s tele voltak a cipők az úgynevezett „vak vágásokkal“.
Minduntalan félrehívta az öreg Aprót vagy a fülkébe vagy az udvarra s
izgatottan tárgyalt vele:
– Ezt én ki nem állom tovább. Adjon tanácsot, „papa“, mit tegyek?
(Papának kezdte hívni Aprót – azt hitte, ezzel is közelebb jut Katához.)
Belehalok, papa!
– Ne félj te ettől, Mátyás! – bíztatta Apró uram. – Csizmadia szerelembe
még soha se halt meg. Azt csak a szabók és a cukrászok cselekszik meg.
– Nem állom ki tovább, becsületemre mondom, inkább elbújdosom, elhagyom
magát, de hogy minden nap lássam őt és tudjam, hogy nem szeret, inkább
megyek. Isten áldja meg, papa!
A kezét nyújtotta s szemeit elöntötték a könyek.
Apró uram megijedt. Az új társ sokat ér. Azóta nagyon föllendült az
üzlet, amióta ő is benne van. Próbálta csillapítani:
– No no no, nem baj, Kolowotki. Hiszen még nem ösmer régóta. Hiszen még
csak nehány hónapja vagy itt. Nem csoda az, ha még nem szeret.
Kolowotki fölfortyant:
– Mit, hogy nem csoda? Hát kinek néz engem a papa? (S kidüllesztette a
mellét.) Hát olyan ember Kolowotki Mátyás, akit csoda volna megszeretni?
Szép vagyok, kedves vagyok, okos vagyok, hát mit akar még? Hiszen nem
princesse. De ha az volna is. Inkább megfoghatatlan, hogy nem szeret.
– Megesik az ilyesmi más emberen is – mondta a csizmadia zavartan,
kedvetlenül.
– Én rajtam nem szabad megesni…
– Te persze kivételes lény vagy – vágott közbe Apró uram gúnyosan, mert
már nem tűrhette a nagy pöffeszkedést. – Logikával beszélj, barátja az
erénynek, vagy hagyjuk abba!
– Hiszen éppen a logika – ellenveté Kolowotki. – Akit én utáltam eddig,
az engem is mind utált, ha már most aztán beleszerettem valakibe, annak
is belém kell szeretnie.
– No persze! Majd az csak úgy megy! Elégedj meg azzal, hogy Kati
egyelőre senkibe sem szerelmes.
– Bizonyosan tudja? – kérdé mohón.
A csizmadia vállat vont.
– Én legalább semmit sem vettem észre.
– Pedig mégis alighanem itt van a bibé – hörögte Kolowotki sötéten s még
a porcellán csehpipa is kiesett a szájából ijedtében e gondolatra. –
Megölöm azt a gazembert, megölöm.
És fenyegetően emelte fel az ökleit, meglóbázva azokat a levegőben.
– Láthatatlan árnyékokkal csak a molnárok hadonásznak és a poéták. Ne
fáraszd ökleidet ok nélkül.
– Majd kikutatom én, hogy kicsoda. Kinyitom a szememet, szimatolok, mint
egy detektiv és végére járok.
– Hát azt okosan teszed, ha van ilyen. De ha nincs, akkor csak várj
türelmesen, én azt a tanácsot adom. Az idő Kolowotki, az idő a fő, az
idő segít mindenen.
– Ej, menjen a pokolba az idővel! – fakadt ki Kolowotki keserűen. – Mit
utasít engem az időhöz? Az idő nem apja a Katinak, az idő nem
üzlettársam, még csak nem is csizmadia, hát szeretném tudni, mért
segítene engem? Hanem maga a leány apja, maga az üzlettársam, hát maga
beszéljen a leányával, el akarom venni, punktum, vagy pedig megyek el
innen a világba, amerre a két szemem visz.
Nem maradt tehát más hátra, mint sarkára állani Apró uramnak, ha van
sarka s hatalmi szóval élni, de a leány váltig ellenszegült, úgy, hogy
Kolowotkit folyton csak a reménység Szent-János-kenyerén tartotta.
– Nos, hogy leszünk „öreg ház“[2]? – kérdezte Kolowotki majdnem
mindennap újra és újra.
– Bízzál az időben – ismételte Apró minduntalan.
És az idő csakugyan segített, de megfordítva, t. i. Kolowotki lett
szerelmesebb a leányba. Nem is szerelem volt már az, hanem delirium,
féltékenységgel vegyítve.
Egészen elfoglalta ez az érzés. Több szeme lett, mint Argusnak,
mindenkire gyanakodott, aki csak szóba állt Katival; a cifra urakra,
akik mértéket jöttek vétetni a boltba s fecsegni próbáltak vele, a
legényekre, akik a bolt hátterében dolgoztak, a diákokra, akik kivülről
üvegen át nyalták a mézet, sőt gyanakodott még Máli nénire is, aki
gyakran vitte magával Katit, majd átdöfte a szemével, hátha a Máli néni
is valami asszonyruhába öltözött udvarló, – ami nem is volt valami
ostoba föltevés, mert Máli néni orra alatt csakugyan tenyészett némi
bajuszféle.
Minden jelt megfigyelt s építette belőlük a hidakat vagy a paradicsomba,
vagy a pokolba. Úgy estek a jelek, mintha a leány közömbös lenne
mindenki iránt, sőt néha úgy tetszett neki, hogy a szemei gyöngéden
pihennek meg ő rajta (t. i. Kolowotkin), máskor ellenben gyűlöletet
olvasott ki azokból. Bolondos számvetés a szerelem, ahol a számjelekből,
mindig más-más eredmény jön ki a hangulat szerint.
Mily megnyugtató volt, ha Kati ott ülvén a varrógépnél, bélelve a
topánokat, a gép egyenletesen berregett, mint az egészséges ember ütere,
egyetlen tempót sem hagyva ki. Ifjú urak jöttek-mentek és a gép csak
egyre berregett.
Ilyenkor hátra se fordult Kolowotki. Minden rendben van. A gép azt
mondja: nincsen semmi baj.
A leány rendesen szomorú volt, se nem dalolt munkaközben, mint azelőtt,
sem nem nevetett, ha valami tréfát hallott. Lesütött szemekkel ült
munkájánál, haloványan, hervadozva, mintha beteg lenne. Vajjon mi bánata
lehet? Mi lakhatik e fehér homlok mögött? Az arca olyant mutat, hogy
valami boldogtalan szerelem rág a szívén. De a gép mindig kiadott minden
tempót, akárki lépett is be. Az arc hazúdhat. A gép nem hazúdhat.
Az öreg Aprónak feltünt a leány szembetünő lankadtsága, a karjai
megsoványodtak, az arca megnyúlt, fehér, mint a fal, csak a fekete szeme
égett, mint két mécses.
– Mi bajod, te Katica? Nem vagy te beteg?
– Nincs semmi bajom.
– Pápista-színben vagy, szívecském.
– A fejem fáj.
Egyre fogyott, egyre gyengült, ajka színtelen lett, a tekintete
révedező.
– Jaj, fiam, keresztül látok a füleden, mintha pápaszem volna. Neked
mégis valami bajod van. Ne hívassam el Pribil doktort?
Kati összerezzent, mintha valami hideg széláram fújta volna meg.
– A világért se, apám. Biztosítlak, hogy egészséges vagyok és jól érzem
magamat.
Pedig valóságos árnyék, de még csak szebb lett így, valami légies,
mennyei derengett az arca körül, valami glóriaszerű, ami a szentek feje
körül sugárzik és itt is megvan, emberi szem nem látja, de odaképzeli.
Nyugtalan érzések fogták el koronkint az öreget, panaszkodott
fűnek-fának a leány állapotáról. Ahogy ez már szokás, vígasztalták
mindenfélével:
– Keveset van a friss levegőn – jegyzé meg az egyik. – Öntöző kannát
kell adni a kezébe, meg kis ásót, dolgoztassa a kertben.
– Leányarcnak a főkötő adja a piros festéket, nem a patika – vélte a
másik.
Kolowotki nem vette rossz jelnek.
Kati eped valaki után, azért fehér. De minthogy a gép egyenletesen jár,
akárki lép is be, az a bizonyos „valaki“ csak a boltban lehet. A Kati
tehát utána eped. De mért nem szól? Mért nem adja be a derekát? Mért
tesz erőszakot a hajlamain? Micsoda ostoba kacérság az!
Egy délelőtt azonban váratlanúl felrezzent Kolowotki, aki háttal
fordúlva Katinak, szögeket vert egy cipőtalpba. A varrógép egyszerre
akadozni kezdett, egy-egy berrenés kimaradt, ami éppen olyan bántó volt,
mintha az óraketyegésben támad valami rendetlenség. Az alvó ember is
fölébred, ha a tik-tak nem szabályos.
Kolowotki a bolt előrészébe pillantván, egy sugár termetű, fényes fekete
barkójú urat látott belépni. Apró uram nagy alázatosan kapta le
aranyzsinoros házisapkáját s nyakát meggörbítve hajlongott előtte. Nagy
potentát lehet az illető. Kati idegesen gyűrte a varrást. A gép
megállott s a lány arca kigyúlt, mint egy égő fáklya.
A Kolowotki szemkarikái zöldes fényt löveltek, szíve hangosan dobogott.
Ez az! súgta belülről egy szózat és a dolgozó legények kalapácsai utána
verték. Ez az. – Ez az.
– Szervusz Apró! – szólt az idegen úr kevélyen, fenhéjázón, sárga
keztyűivel, melyeket a kezében tartott, meglegyintve a mester vállát.
Ebből állt a köszöntés.
– Alázatos szolgája nagyságodnak. Minek köszönhetjük a nagy szerencsét?
S posztókötényével egy széket letörölni sietett, ha netán por lenne
rajta.
– Nem ülök le, ne bántsa.
– Azt gondoltam, hogy talán mértéket veszünk.
– Ördög vigye most a mértéket! Nem magához jöttem, hanem a
kisasszonyhoz.
Ah úgy? – szólt a csizmadia örvendő vigyorgással. – Állj fel, Kati!
Gyere ide, fiam. A nagyságos úr hozzád jött.
Az idegen úr Kati felé lépdelt, s finom illat áradt szét ruháiból,
zsebkendőjéből. Kolowotki tetőtől-talpig szemügyre vette. Nem volt már
fiatal ember, egy kicsit deresedett a szakálla a széleken, de szépek,
üdék voltak a vonásai. Előkelő öltözetet viselt, fényes cilindert,
szürke csíkos kabátot, ezüst fogantyúju pálcával veregette elegáns
nadrágszárait. A kezén pedig a manchetta alatt arany karperec
csillogott.
Kati gépiesen felállt, de most egyszerre olyan sápadt lett, mint a
halott. Szemeit lesütötte, ajkai láthatólag remegtek.
– Egy kis üzenetet hoztam – mondta a jött, könnyedén, elfogulatlanúl. –
A nénije künn van a szüreten hajnal óta, a szőlőmben, ide üzente az
imént, hogy délután magácskát is kihozzam. Ha tehát az édes apja
megengedi és maga is ki akar jönni, délután megállnék itt a kocsival.
Kati az apja arcát fürkészte s újra piros lett, mint a skarlát posztó.
Kolowotki kékült, zöldült a háttérben, míg ellenben a csizmadia sietett
beleegyezni.
– Oh, hogyne. Csak hadd menjen ki egy kis jó levegőre, úgy is olyan
szegényke, mint egy buborék.
A látogató ezt is tréfára fordította.
– Hát eljön a kis buborék?
Kati fojtott hangon felelt, miközben az arcát elfordította.
– Igen, ha úgy kívánja – a Máli néni.
– Nekünk úgy sincs most szőlőnk – panaszkodott Apró uram. – Elverte a
jég, egyetlen fürt se maradt rajta. Soha még olyan pusztulás, nagyságos
uram, mint mikor én oda kimentem nyáron a jégverés után. A gondolat,
hogy nem lesz borom az idén, meg az összetiport termés, könyeket facsart
ki a szememből. Jó keresztény vagyok, de még sem állhattam meg zokszó
nélkül. Én uram teremtőm, mit míveltél te itt? Vásott gyerek tesz
ilyent, de nem egy isten.
– Apa, apa, ne káromolja az istent, mert megbünteti; úgy borzong a
hátam, ha hallom.
– Hadd el, fiam, légy nyugodt – mondá nem minden méltóság nélkül – nem
lesz nekem azért semmi bajom, mert az ilyet én aztán mindjárt eligazítom
ő vele.
– Hogy, hogy? – kérdezte a vendég kíváncsian.
– Hát csizmát varrok neki.
– Az istennek?
– Persze. Vagyis behívok ilyenkor egy koldust az utcáról és mértéket
veszünk a lábáról, úgy-e, Lőrinc?
Az öreg legény, Lőrinc, bólintott a bozontos nagy fejével:
– De hányszor!
A látogató a fejét csóválta. „Maga ugyancsak furfangos kópé, Apró
gazda“. Aztán a Kati felé fordult:
– A viszontlátásig, kicsike. Úgy uzsonna tájára készüljön.
– Hát bizonyosan eljön értem? – kérdé a leány felbátorodva.
– Akár zálogot is adok – felelte mosolyogva, egy udvarias mozdulattal
kivette a gomblyukában pirosló szegfűt és átnyújtotta Katinak.
Mindez oly szép volt, oly finom dolog volt, hogy egészen elbájolta a
mesterlegényeket, a kik nézték. Hm. Ez aztán az úr. Ez tudja a módját.
Kolowotki is ezen a véleményen lehetett, mert mihelyt az ajtó
becsukódott a távozó mögött, félrehítta az öreget.
– Ki ez a kinyalt fickó? – kérdé zordonan.
– Ez egy kiváló uraság, egy idevaló banknak az elnöke, bizonyos Kolosy
Ferenc, első gavallér a városban.
– Megölöm – súgta Kolowotki rejtelmesen a fülébe.
Ijedten kapta el a fejét és szemébe nézett az üzlettársnak, hogy nincs-e
megbolondulva?
– Ugyan, miért ölnéd meg?
– Nem tetszik nekem a pofája, azért.
– Pedig inkább szép ember.
– De karperecet hord.
– Mi közöd hozzá? Cipőt is hord, még pedig legalább is húszat koptat ő
és a személyzete évenkint. Kár volna az ilyen kundsaftot megölni.
– Ebbe szerelmes a Kati, – susogta síri hangon. – És ő is a Katiba.
– Már mint ő? A Katiba? És a Kati ő bele? Hát honnan veszed ezt, te
boldogtalan?
– Onnan, hogy mi köze volna különben a leányhoz?
A csizmadia fölkacagott, vidáman, édesdeden, hogy szinte könyezni
látszottak apró, fényes szemei.
– Oh, te bolond lengyel, oh, te csacsi lengyel, hisz ez a Máli néni
gazdája, a Máli néni pedig nagynénje a leánynak, nekem pedig sógorném és
bagoly legyen a nevem, ha egy nap nem örökölök tőle egy szép összeget.
– Úgy? – mondta Kolowotki és megjuhászodott egy kicsit.
Elcsendesült, de csak látszólag. A zöld szemű szörnyetegnek nem könnyű
parancsolni. A zöld szem soha sincs behúnyva. Ahhoz nem rendel a
gondviselés pillákat. A bolond is észrevehette Kolowotkin, hogy
izgatott, hogy szerelmes, hogy féltékeny. A mesterlegények elújságolták
Aprónak, hogy a „lengyel-gazda“ pisztolyt vásárolt a Perger
kereskedésében és mindig magánál hordja, sőt a jóslások is megindultak:
„No, majd meglássa kegyelmed, hogy itt valami szomorú dolog történik.“
Maga a hű öreg Lőrinc is abban a véleményben volt, hogy Kolowotki egy
rossz pillanatban vagy magát lövi agyon, vagy a Katkát.
No, megijedt erre Apró uram és elhatározta, hogy végez a dologgal.
Ráparancsol a leányra, vagy férjhez megy Kolowotkihoz, vagy pedig rögtön
elküldi a hugához, aki Magyarországon, Hajdú-Szoboszlón korcsmárosné.
Tessék választani. De az egyiknek meg kell lenni, ha ezer ördög állana
is útban.
Szerencsére egy sem állott. Sőt az az egy is, aki állt volna, éppen az
nap délután átszaladt hozzá, bizalmas beszélgetésre és arra próbálta
rávenni, hogy adja férjhez a leányt.
– De hiszen eddig maga ellenezte, sógorasszony.
Máli néni ájtatosan emelte szemeit ég felé.
– Elleneztem, igenis elleneztem, mert a javát akartam. Oh, Mária, dicső
anyácska, te tudhatod, hányszor esdekeltem hozzád, szépen egyengetve a
jövendőjét. De a homok kiszaladt a légváraim alól. Beteges lett a
lelkem, egyre hervad, mint a rózsa a szárazságban. Mikor a portéka
romlik, sógor úr, túl kell rajta adni. Ez az elsőrendű regula. Ezt
tartotta a megboldogult Jakubovics Bogdán is, akinek a házában laktunk,
a Gólya-utcában. Tudja, az, aki prémekkel kereskedett. A Katit férjhez
kell adni, még pedig hamar. Egy szó mint száz. Mert a rózsát is pohárba
kell tenni, ha hervadni kezd, még pedig hamar. Sokszor éppen attól éled
föl. Mert csodálatos plánta az asszonyféle.
Apró uram a kezeit dörzsölte nagy megelégedéssel.
– Nos, hadd hallom már most, ki legyen a sógorasszony kiszemeltje?
– Oh, Mária dicső anyácska, ki is, no? Ámbátor valami nagy válogatást
éppen nem ajánlhatok. Rossz világ van most, a lány olcsó, a
családfenntartás drága. Nem igen vickándozhatik a mai hajadon. Aki kéri,
az marja. Én azt gondolom, hogy a Kolowotki is jó volna, szereti, meg
fogja tudni becsülni és ez a fő a házaséletben.
Apró uram csak éppen hogy meg nem ölelte Máli nénit örömében.
– Hiszen éppen ez az én tervem is. Ejnye, sógorasszony, eszem a
szentjét, de bearanyozni való esze van. Hát persze Kolowotki. Jól
mondja, hogy szereti. Még pedig hogy! Azután micsoda ember a maga
nemében. Ahol megáll, első lesz mindenütt a munkájával. S milyen munka
ez a mienk! (Apró uram neki lelkesedett, szemei lángoltak, haja izzadni
kezdett.) Olvasom az ujságban, hogy egy híres író, gazdag orosz gróf,
üres idejében csizmákat varr. Csizmákat passzióból. Mert nagy élvezet
az, tessék elhinni. Csak még nem tudja az emberiség. De majd elterjed.
Nem adok neki húsz esztendőt és meglássa, ha két király találkozik
valahol, a fekete kávé után ahelyett, hogy leülnének durákot játszani,
leülnek csizmát varrni a minisztereiknek.
Ennek a borzalmas tanácskozásnak lett az eredménye, hogy még az nap este
vacsora előtt megkeményíté a szívét Apró uram egy-két kupica cognac-kal
a patikában, otthon asztalbontás után elővette Katit és újra szőnyegre
hozta Kolowotki ajánlatát, körülményesen és bölcseséggel világítva meg
az elfogadás előnyeit és a kosár veszedelmeit, – még a pisztolyvételt se
hallgatva el.
– Nem kell, édesapám, se lelkemnek, se testemnek.
Arcán visszatükröződött az ellenszenv, beszédes, szép szemeiben dacos
elszántság fénye gyúlt ki.
– Hát jól van – mondá az apa szomorúan, de határozott hangnyomattal. – A
lelkedet nem rontom meg, az akaratodra nem verek békót, hanem aminek meg
kell történni, az elkerülhetetlen. Holnap elhagyod a házamat.
– Hova menjek? – rebegte a leány megtört hangon, a fejét lehajtva.
– A szoboszlói nagynénédhez kísér el Lőrinc a reggeli vonattal.
– És meddig maradnék ott? – kérdé tompán, miközben a könyei előtörtek.
– Ameddig férjhez nem visznek valahova. Vagy ameddig Kolowotki meg nem
házasodik. Ide máskülönben soha sem térhetsz vissza. Fizetni fogok
érted.
A leány szilajan rázta meg a fejét, azt a szelid fejét és a lábával
toppantott a padlón, azzal a pici lábával.
– Nem, nem! Nem hagyhatom el a szülővárosomat. Nem teszem, nem tehetem.
Az öreg vonásai egy pillanat alatt elborúltak, a vér a fejébe szállt, a
szemkarikái kidagadtak, rettenetes lett, mint egy ugrásra készülő
fenevad s a tenyerével nagyot csapott az asztalra, hogy tányérok, tálak
mind hulltak alá.
– Csitt, te sápadt béka! Összemorzsollak.
A leány reszketni kezdett apja összezúzó tekintete alatt, lábinai
megrogytak, önkénytelenül térdre esett előtte.
– Atyám, édes atyám, ne tegye azt velem!
– Vagy az egyiket, vagy a másikat! – rikácsolta könyörtelenül.
A leány végighúzta sovány tenyerét a homlokán, mintegy hangosan
gondolkozva.
– Itt hagyjam a várost, a szülővárosomat, most?…
– Ugyan, mit szeretsz rajta? – Talán a kakast a tornyán? Én nem bánom,
maradj itt, de csak mint a Kolowotki menyasszonya.
– Engedjen – esengett – legalább egy kis időt a gondolkozásra.
– Gondolkodhatsz reggelig.
Rimánkodva tette össze a kezeit, mintha imádkoznék hozzá.
– És még legalább huszonnégy órát hozzá, hiszen ennyit a gyilkos is kap
a siralomházban.
Az öreg megenyhült, elfordította az arcát.
– Jól van, gondolkozz tehát holnapután reggelig. De ne menj holnap se a
boltba, se az utcára, mert értsd meg, félek, hogy valami
szerencsétlenség történik. Az a szegény ember, hiszen tudod ki, nem jót
forral és olyan rosz előérzetem van, hogy ki sem mondhatom.
Ha jól emlékeznek rá az odavaló emberek, (akiktől én hallottam ezt a
történetet), egy szerdai nap következett, amikor hetivásár is van a
városban. Kati kisírt szemekkel kelt föl reggel s nem ment a boltba,
mint egyébkor, a reggelijét sem ette meg, a Zsuzsi szolgáló előadása
szerint – leült az asztalhoz és levelet írt. Zsuzsi az ebédet főzte, nem
ért rá mindent megfigyelni, noha szemfüles fehérnép volt. Mit tudta ő,
hogy a kicsike részletek is fontosak lehetnek néhány nap múlva?
Tény azonban, hogy a leányasszony (már mint a Kati) nem volt a városban,
mert a kimenő köpenykéje még este felé is azon a helyen hevert a ripsz
divánon, ahova Zsuzsi előtte való este tette. Igaz ellenben, hogy Zsuzsi
hallotta az utcaajtó nyikorgását délelőtt és minthogy a Szamos nem
ugatott, alkalmasint a Kati volt künn. Talán a levél dolgában járt, hogy
valakit fogjon az utcán, aki egy kis borravalóért elvigye vagy a
postára, vagy akihez szólt. (Hiszen ha tudnánk, kinek szólt!) Zsuzsi
kevéssel déli harangozás után átfutott a Tóth János szatócs boltjába egy
garasára cimetért a tejbe rizskásához, akkor látta Katit az utcai
ablaknál féltesttel kihajolva, mintha az utcát kémlelné és várna
valakit, hogy jön-e már?
Kis vártatva azután, mikor a csigatésztát gyúrta a konyhában, megint
hallotta az utcaajtót csikorogni és minthogy most már ugatott a Szamos,
valami idegennek kellett érkeznie. Ki volt, mi volt, mit akart, választ
hozott-e vagy egyebet, nem tudja, nem látta, nem hallott semmit. Fusson
ki – azt mondja – a szeme, ha még egy mákszemnyit tud ezenkívül.
Ami aztán délután történt, abban nincs semmi különös, egyébiránt
köztudomású is. Egész estig sírdogált a szobában, mikor pedig
hazaérkezett Apró uram a Lőrinc legénynyel, azt mondja az öregnek:
– Igen szeretnék még a Máli nénivel találkozni, édes apám, mielőtt
határoznék reggel.
Az öreg megörült, mert tudta, hogy Máli néni mit fog tanácsolni.
– Azt bizony jól teszed, édes lányom. A Máli néni okos persona. Bízvást
megfogadhatod, amit mond.
Sőt vacsora után ő maga emlékeztette:
– Most már vess egy nagykendőt a nyakadba és szaladj át.
El is indult nyomban, de a küszöbről visszafordult. Valami csodálatosan
mély szomorúság honolt az arcán.
– Jó éjszakát, apám, ha lefeküdnék addig.
– Ne légy sokáig. Elküldjem érted a Lőrincet?
– Oh nem, minek? – mondta reszkető hangon. – Majd elkísér onnan valaki.
A Szamos nagy komédiát csinált odakünn, nyalta a Kati kezét, ráugrált,
mintha vissza akarta volna tartani. Majd keservesen vonított, mikor
eltávozott a kapun. Egy éji bagoly nekivágódott az ablaknak és
behujjantott. Még hallani lehetett, amint a Kati kis cipői végigkopognak
a kövezeten az ablak alatt. De az öreg nem hallott egyebet, mint a
pipája szörtyögését.
Bóbiskált a macska egy széken; Lőrinc mákot tört a mozsárban a holnapi
metéltre, de ő is gyakran abbahagyta; a gazda könyökére dőlt fejjel azt
cselekedte, amit a macska, csak az óramutató ment, mendegélt pontosan a
maga stációkra osztott útján.
Künn a konyhában Zsuzsi mosogatta az edényt, miközben valami monoton
ostobaságot dúdolt:
Jegenyefán madárfészek,
Az én Palim sokszor részeg;
Részeg hétfőn, részeg kedden,
Részeg szerdán, csütörtökön,
Részeg pénteken, szombaton
És az egész vasárnapon.
Ezen az altató nótán szundított el Apró uram, de nem eléggé mélyen.
(Ahhoz legalább is egy templomi zsoltár kivántatnék.) Lőrinc keveselte
az álmát; mivelhogy egy kancsó bor állt a gazda előtt és Lőrinc egyre
azon spekulált, hogy egy kellő pillanatban oda suttyan és húz belőle
egyet, de valahányszor közeledett az asztalhoz ilyen gonosz szándékkal,
az öreg mindig fölpislantott. Lőrinc kombinált. Hogy lehet ez? Hát úgy
lehet, hogy olyankor abba hagyja a máktörést és a mozsárdöngés
megszűnése, vagyis a beállott csend költi fel Apró uramat.
Tanulmányozván a kérdést, mindenekelőtt szükségesnek tartotta Apró uram
álmát hozzászoktatni a csöndességhez. Félbeszakítá tehát a máktörést
bizonytalan időre s leste a gazdát, amint letapadnak a szemei s
megkezdődik a szuszogó lélekzete.
No, most! Fölkelt s lábújjhegyen közelgett a kancsó felé és már éppen
utána nyúlt, mikor az öreg váratlanul kinyitotta szemeit, megrázta magát
a székében s nagyot ásított.
– Hah, de rosszat álmodtam – dörmögte. – Lefeküdt már Kati?
– Még haza se jött – felelte Lőrinc.
Az öreg az órára pillantott, bizony az már tizenegyre járt akkor.
Ijedten ugrott föl, szemkarikái kitágultak, minden álom elröpült
belőlük.
– Mit tud ott annyit locsogni? Szaladj érte hamar, Lőrinc fiam
(aggodalmasan csóválta a fejét), sehogy sem szeretem ezt a dolgot.
Lőrinc elsietett, vissza is tért egy negyedóra múlva. Nagyon sápadt volt
és lihegett.
– Baj van, nemzetes uram; a leányasszonyka nem is volt ott ma este.
– No, a karbunkuluszát! – ordított föl. – Ezt ugyan megcsináltuk. Kivel
beszéltél?
– Magával Apróné asszonyommal.
– No, itt szép mulatság lesz, Lőrinc – mondá dúlt arccal, neki
tántorodva az asztalnak.
Ez a csapás megtörte. Éppen az erős emberek hajlók a végletekre.
Elkezdett pityeregni. Pityeregni egy Apró István, akár egy vén asszony.
Leborult az asztalra és egyre csak azt kiáltozta: „Óh, drága kis
csecsebecsém, mit tettél! Apád ellen mit tettél?“
Majd odafordult hű öreg legényéhez és égre-földre kérte összetett
kezekkel, hogy csináljon valamit, keresse elő a Katicát, adja vissza
neki, ha a föld alól hozná is ki.
Az öreg Lőrinc csak bámult, egyre bámult, hogy mi lett az ő kemény
gazdájából, aki eddig mindig csak parancsolt.
– Mit gondolsz, mit tegyünk, édes jó Lőrincem – motyogta gyámoltalanul,
megsemmisülve s úgy leste a szavait, mint egy bölcs ember
gondviselésszerű kinyilatkozását (ő, a nagyeszű városatya, az együgyű
Lőrinc véleményét).
– Hát én azt gondolom, hogy ki kellene doboltatni – dohogta Lőrinc,
miközben maga is zokogni kezdett.
Éppen ezzel adta vissza a gazdája erejét. Míg ő sírt, gyerek volt s míg
a másik nem sírt, őt hitte gyerekségében férfinak, de most, hogy a
Lőrinc mécsese is eltörött, fölugrott Apró uram, mint akinek
eszéről-erejéről lepattan a lenyűgöző burok, kitörülte szeméből a
könyeket s parancsolón intett Lőrincnek:
– Ostoba fickó vagy. Vedd a kalapodat, menjünk.
Lőrinc szótlanul követte.
Az öreg leakasztotta puskáját a falról (Lőrinc megborzongott, hogy mi
lesz most), azzal elindultak.
Künn az utcán megfogta az öreg a puskát és az égnek célzott.
(No, ez megint egypár csizmába kerül – gondolta Lőrinc.)
A puska elsült, nagyot durrant. Apró uram csendesen figyelt egy darabig,
mintha azt várná, hogy nem pottyan-e le, amit meglőtt, véletlenül éppen
lehullott a menyboltról egy csillag (ni, úgy segéljen, eltrafálta, –
hüledezett Lőrinc), azután elsütötte a másik csövet is, mire utcahosszat
nyiladozni kezdtek az ablakok.