Goldbach & Comp. fűszerkereskedése "A kék macskához": Regény - 08

kalapján babrál, olyan félve, ártatlanul, olyan szemérmesen!… A kép alá
ez van írva; «ha az ifjú tudná!» A másik kép egy agg férfit ábrázol, –
tán ugyanazon ifjút megaggva, kit a másik képen láttunk, – remegő kezeit
egy előtte álló leányka felé nyújtva ki; a deli lányka ott áll, földre
sütött szemekkel, kezecskéivel köténye bojtján babrál, olyan félve,
ártatlanul, olyan szemérmesen!… A kép alá ez van írva: «ha az öreg
bírná!» A következő szobák hasonlólag valának ellátva. A háziasszonyság
végig hordozá vendégeit a szobákon, míg egy kisded, jól fütött szobába
nyitott, melyben egy tiszta fehér menyezetes ágyra mutatott mondván: –
itt fog a kisasszony hálni.
– S e fiatal barátom? kérdé az idegen.
– Róla is lesz gondoskodva, – lőn a válasz, s azzal egy másik szobába
nyitott, mely az előbbinél kevesebb kényelemmel vala bútorozva; – Ez itt
az úrfi szobája. S most, tegyék magokat kényelembe, míg a vacsorát
elkészíttetem; majd vacsora után, ha még el nem álmosodtak, kissé
elcseveghetünk.
A háziasszonyság és az idegen férfi, magokra hagyák a vendégeket, a
zongoraszobába vonulván.
– Önre nagy panasz van, – kezdé a háziasszony, mi közben a függönyöket
leereszté s a zongorát bezárta. – Nagy panasz úrfi!
– Már megint? szólt nyugtalan arczczal a férfi, szemeit le nem véve a
nőről. – Tán nagybátyám?…
– Igen; nagybátyja ki akarja tagadni önt.
– Régi dolog! születésem óta minduntalan ezt hallom! S a panasz?
– Szép hírek járnak önről. Egy pozsonyi posztókereskedőtől huszonnégy
vég mancsesztert vásárolt ön hitelre, nagybátyja nevére.
– Igaz, a posztókereskedőnek nem lévén készpénze, mancseszterrel
szolgált, mit én azonnal eladtam a zsidónak.
– S hát azt a két mázsa pannónia-gyertyát mind elégette ön Pozsonyban?
– A szappanos, kinél hitelem volt, de neki készpénze nem,
gyertyakészlettel segíte rajtam. Egy ügyes zsidó azonnal készpénzzé
tette a gyertyákat.
A háziasszony nevetett s elkoppantá a fagygyugyertyát.
– S mindezen ostobaságait be fogja vallani nagybátyjának?
– Egy betűig.
– S nem fél?
– Bah! egy párt hazudom neki, melyen kaczagni fog, s aztán – – No de
hisz tudja Fáni néne, a nagybátyáknak is csak van szívök.
Ezek után a beszéd tárgya csakhamar Lajos és Bettire ment át, melynek
eredményét azonban csak – alább fogjuk megtudhatni. Addig is hagyjuk a
fáradt utasokat háborítlanul vacsorálni s az első éjszakát nyugodtan
eltölteni az új fedél alatt!


VIII. A különcz.
Az elbeszéltek után más nap, egy érdemes és tisztes öreg úrnál teszünk
látogatást Pesten.
Lakása kissé távolacska esik, csaknem a városon kívül. Ha még egy
utczával tovább megyünk, túl vagyunk Pesten. A Három-szívutcza és a
Vadászsor között, csaknem magánosan áll egy csinos földszinti ház; sárga
falait elborítja a zöld folyondár, mely a délre nyíló ablakokat kellemes
hűsben tartja. A ház végiben hosszú s téres konyhakert nyúlik el,
kidőlt-bedőlt fakerítéssel. Az inkább bozótos mint virágos kert, semmi
élvvel nem kínálkozik a szemnek; egy vén, süket kertész s három bozontos
szőrű s vesztegethetlen jellemű komondor lakja. A kert egyszersmind
udvarul is szolgál, minthogy abból közvetlen a folyosóra s onnan a
konyhába lép az ember. Lomha cselédek versenyt nyújtóznak a folyosó
bőrkanapéján, és süttetik magokat az áldott tavaszi nappal, mint kiknek
nincs egyéb dolguk mint enni, inni és aludni; a három legjobb dolog a
világon, melynek minden ember iparkodik megfelelni. Az egész ház alig
foglal magába öt-hat szobát, a cselédekéin kívül. A folyosó faoszlopokon
nyugszik, s ez oszlopok igen sajátságos látványt nyújtanak a szemnek. Az
egyik oszlopon, kiterjesztett szárnyakkal, óriási nagyságú fülesbagoly
van kiszegezve, hogy az első pillanatra szinte visszaijed tőle az ember;
mellette, hasonló mineműségben kifeszített bőregerek, a többi oszlopokon
pedig kitömött madarak függnek szárnyaiknál fogva, mintha röpülés közben
akadtak volna lépvesszőkre. A kert déli része újabb, meglepő látványt
nyújt; mintegy két négyszög ölnyi területen apró fejfák és sírhalmok
emelkednek. Tájékozásul egy pár fejfáról leolvashatjuk a síriratot: –
«Itt nyugszik kedves Pamina kutyám! kimult hascsikarásban! – Itt
nyugszik felejthetetlen papagályom; halálát megmérgezés okozta; egy
rosszlelkű szakácsnőm irántami boszúból etette meg keserű mandulával!» s
több efféle epitaphiumok, siralmas síriratok ékesítik e sajátságos kis
temetőt, el sem számlálván a még számos fejfákat, minők: – «Itt nyugszik
czirmos macskám; itt nyugszik pintyőkém, emitt stigliczem» és a többi. –
– Mindezeknél azonban, a ház belseje sem maradt hátrább. Mindjárt az
első szobában egy tarajos, sarkantyús tarka kakas játszik egy bajuszos
kandúrral; a kandúr bajusza körül pedig egy fürge szürke egérke futos
föl s alá, minden aggodalom nélkül az egyik – s minden gyilkos szándék
nélkül a másik részéről. Bámulatos, egyetlen alliánsz, melyet a
világtörténet fölmutathat. A többi szobák egész menageria. Agár,
mezeinyúl, majom, papagály, vércse s több efféle állatok, a legnagyobb
barátság és egyetértésben vannak. A legutolsó szoba nagy könyvtár.
Irományok, nehéz bőrkötésű könyvek nagy halmaza közt találunk itt egy
sovány férfit, ősz hajakkal, kiálló pofacsontokkal és igen ránczos
homlokkal. Az asztalon egy üvegharang van előtte, s az üvegharang alatt
egy borzasztó állatra szegezi szemeit, rendkívüli figyelemmel kisérve
azon állatnak minden mozdulatát. Egyik kezében vékony, faragott
vesszőcske, melylyel időnként a harang oldalára üt. A mint az ütéstől a
harang megkondul, az alatta lévő állat elkezd jobbra balra ugrálni, s
mint egy zsinóron rángatott fabáb tánczolni. S most kérdik önök, mi
lehet ezen állat; – semmi egyéb mint egy kedélyes – bolha, melyet az
öreg úr, – emberi erőt szinte túlhaladó – türelemmel szelidített és
oktatott be mindenféle balletugrásokra. – Azután levevé róla az
üvegharangot s a parányi állatművésznek szabad tetszésére hagyá a
továbbmenést; a kis állat azonban koránsem iparkodék szökéssel
menekülni, hanem egy merész ugrást tőn, s ott termett gazdája és
mesterének nyakkendőjén, onnan ismét tovább, míg végre az öreg úr
kabátjának valamely redőjében elrejtőzve, szépen meghúzá magát, – hanem
nem is jött előbb soha elő, míg a mester ismét meg nem kongatá
vesszőcskéjével az üveg harangot. – Mindezeket, megvallom, magam sem
hinném el, ha a művészet ez ágának egykor B-ben magam is szemtanúja nem
voltam volna.
E csodálatos műtét után az öreg úr elhagyá székét, kabátját, mely
dohányszín vala és igen kopott, begombolá nyakig, s elkezde mély
gondolatok közt föl s le sétálni a szobában, míg végre egy – az ajtó és
ablak közt hosszan elnyúló pókháló-szövet előtt megállapodék. Elővőn
ekkor kabátja zsebéből egy – ezüst billentyűkkel ellátott pikulácskát, s
azon elkezde mindenféle bús nótát játszani. A hangokra, meglebbent a
könnyű pókháló, s rejtett odújából elősétált egy vén mogorva
keresztespók, mely ott a finom szálakon elkezde hintálózni, s tőn
különféle mozdulatokat, majd lassúbb, majd gyorsabb irányban, a mint a
pikula, elevenebb vagy búsabb hangokat adott magából. Az öreg úr pedig
mindezt nagy gyönyörrel és megelégedéssel szemlélé, s kisded hangszerét
ismét visszatéve kabátzsebébe, magába mormogá: – Valóban, az okos
észszel fölruházott emberek semmivel sem különbek az állatoknál! a
madarak, az elébök tett kendermagért csak épen úgy elénekelgetnek, mint
a legünnepeltebb primadonnák a havidíjért; a majmomat ha megkoplaltatom,
olyan bohóságokra taníthatom be, hogy bármely színpad komikusán túltesz,
a medvét egy font húsért megtánczoltathatja az olasz, a papagály
megtanul az édes manduláért beszélni, a kutya az elvetett csontért
hizelegni, s a krokodil, ragadománya fölött sírni, – s mindezt pedig
teszik, hogy a gyomor kérlelhetlen követelésének megfelelhessenek! – Az
öreg úr még tovább akará folytatni okoskodását, de az ajtón egy kopogás
által megzavartatott.
– Bújj be! ki vagy? – dörmögé s boszúsan az ajtó felé tekinte. – No, – –
nem hallod; mondtam már, hogy bújj be.
Az ajtón egy fiatal ember bújt be.
– Az ördög hozta ezt is a nyakamra! – volt első szava az öregnek. – Nem
tudtad valahol kitörni a nyakadat?
A belépő legkevésbbé sem ütközött meg e nyájas fogadtatáson. Bizonyosan
hozzá volt már szokva. Kalapját megemelé, melyre fényes fekete haja
csigákban omlott alá szinte válláig; bokáit egy párisi lion ügyességével
üté össze, s aztán még egyszer meghajtva magát, könnyű mosolylyal ajkán,
– a szoba közepén termett.
– No te gaukler! te széltoló! te bajazzo! te, boszorkányok
harminczadjára való! hát még sem ugrottál kútba? föl sem akasztottad
magadat? éhen sem haltál? pedig tudom, volt volna benne módod, a mennyit
koplaltál!
E pillanatban fel kell világosítanom olvasóimat, miszerint e gaukler, e
széltoló, e boszorkányok harminczadjára szánt úri ember, senki egyéb,
mint – a mi kalandorunk, kivel tegnap útközben találkozánk, ki oly
élénken tudá előadni a gyalog utazás kellemes oldalait, s ki historiai
nevezetességű köpönyegének oly szép ékesszólással adá elő memoirejait, s
végre, kit ezennel nevével is megismerhetünk, nevezvén őt Zsedőfi
Bélának. E név nem ismeretlen olvasóink előtt; emlékeztetvén vissza
Zsedőfi Andrásra, első szerencsétlen férjére a szintén szerencsétlen
Goldbachnénak, – ki e boldogtalan házassága miatti bújában, a
legengesztelhetlenebb nőgyűlölő lévén, most beszélni tanítja a
papagályt, – tánczolni az uszkárkutyáját, szelidíti az egeret, –
tánczoltatja a keresztes pókot és csinál több efféle ostobaságot, csupa
– nőgyűlöletből.
– Ah, kedves édes bátyám uram, – kezdé a gaukler: – csakugyan igazsága
van Hugó Viktor barátomnak, midőn azt mondja: – «A viszonlátás az
emberiség legnagyobb boldogsága!» (ezt ugyan sohasem mondta Hugó
Viktor.) – Heine pedig azt mondja: – viszonlátás nélkül nem érne az élet
egy fakovát! Üdvözlöm édes bátyám, üdvözlöm önt!
– Vesztél volna ott ahonnan jöttél! – dörmögé az öreg. – Tudom, hogy
megint pénz kell. Hanem hiszen attól nem mégysz a falnak!
– Kedves bátyám!…
– Semmi kedves!
– Jean Jaque Rosseau azt mondta…
– Elhallgatsz?!
– Igen de az angol külügyminister, kinek asztalánál ebédeltem…
– Te, – ha még egyszer nekem valamely kül- vagy belügyministerről mersz
szólni, fejedhez röpítem ezt az üvegharangot!
Báró de Manx, vagyis Béla elhallgatott; könnyű Elszlerlábas
nádpálczájával, – mely azon időben divatozott, – lábszárait veregeté, és
szemeit végig hordozá a terem falain, melyek tele valának könyvekkel és
képekkel.
– Hallottam gyönyörű híredet, mondá szünet után az öreg úr. – Itt van
nálam egy egész jegyzőkönyv, mely tetteidet foglalja magába. – – – Ülj
le. – Majd elolvasok előtted egy pár érdekes adatot. (De Manx leült.)
Fél éve hogy Pestről elutaztál, folytatá szünet mulva a vén különcz,
mialatt egy tárczanagyságú könyvet vőn elő szekrényéből, melynek fiókját
csak félig nyitá föl, s rögtön visszatolá, – bizonyosan pénz volt benne,
s nem akarta, hogy Béla úrfi megpillantsa, s még szemevilágát veszítse
el. – Fél év alatti csavargásod közben 17,000 váltó tiszta adósságot
csináltál az én nyakamra…
– Gondolja meg édes bátyám, hogy midőn Londonban az amerikai követnél
vacsoráltam…
– Ebben a rongyos csizmában?
– Akkor még új volt.
– Ej, lárifári! Nem vagyok ostoba elhinni, hogy egy amerikai követ ilyen
emberhez leereszkedjék…
– Bocsánat! én emelkedtem föl hozzá! – szólt a fiatal ember, s öt ujját
tömött hajába mélyesztve, fölfelé simítá homlokáról. – Ugyanazon estve
bátyám uramról is volt szó a táblánál…
– Micsoda?!
– A belga követ kérdezősködött kedves bátyámról. Mondám neki, hogy friss
egészségben van ön!
– Te mondád?
– Igen.
– S hogyan kérdezősködött? mit kérdezett? hogyan ismer az engem?
– A legsajátságosb oldalról ismeri önt. Különösen mint elsőrangú
nőgyűlölő jött ön szóba. Maga a belga követ három feleségétől vált el
már törvényesen.
– Lehetetlen!
– Semmi lehetetlen.
– S én csakugyan szóba jöttem volna?
– Ma foi mon cher oncle! – Senyor Dias, a bikaviadalról elhírhedt
spanyol grand, plane nevéről is ismeri önt.
– Ne beszélj gazember, mert megint rá akarsz szedni! – mondá növekedő
nyugtalansággal a különcz. Ne beszélj! ne hazudj. Ki volt az? Dias?…
Dias?… Don? don ő?
– Don Dias di Carabanna. Két feleségét hajtá már el.
– Elhajtá?… S mit monda rólam? Hé! ne hazudj! fogd be a szádat! Mi? mit
monda?
– Semmit – mint természetbúvárnak, egy igen érdekes könyvet külde önnek
ajándékba.
– Micsoda? mi a czíme?
Báró de Manx nem felelt rögtön, hanem egyet köhinte, aztán fölkelt a
székéről, végig sétált az elszórt könyvek között, s egy párt egész
hanyagsággal odább rúgott a lábával. Az öreg nyugtalansága s
érdekeltsége folyvást növekedék, s időnként kérdé:
– Mi a czíme azon könyvnek? hé! mi a czíme? Gazember, ne hazudj!
megöllek, ha bolondítasz! Hol az a könyv?
– Nálam, – felelt hanyagul Béla, s pálczáján az Elszlerlábat szájába
nyomta.
– S mi a czíme? micsoda könyv az?
– Semmi egyéb, mint azon nevezetes könyv, mely egész Európában be van
tiltva, s melyért bátyám uram szivesen adna 1000 frtot.
– Czímét! czímét!
– Hm – Palingenesia.
– Pa–pa – – –!!…
– Igen, mondá folyvást kiszámított hanyagsággal de Manx. – Palingenesia,
vagyis: mikép lehet a halottakat ismét életre hozni, velök beszélgetni s
a túlvilág titkait általok felfödöztetni.
A vén különcz megifjodott vagy húsz évvel e szóra: palingenesia. E
borzasztó, mystikus könyv, mely azon időben Lipcsében jelent meg,
vágyainak netovábbja volt. Tökéletesen hitte, miszerint a Palingenesia
titkos, mesés tanai után, a halottakat csakugyan életre lehet egy időre
hozni, s ime, e titok most az ő kezében fog lenni!! ez által ő nagy
ember lesz; ez által ő magát halhatatlanítani fogja Magyarországban! s e
titkot nem fogja rajtakívül tudni senki, mert ez a boszorkányos könyv el
van tiltva egész Európában, legfölebb is csak egy pár minister kezén
forog. Azok pedig el nem árulják, a mi benne van.
– Hol azon könyv? kérdé kezeit előre terjesztve és szemei kidüledtek.
Hol van? hol van, oh édes fiam te?!…
– Nálam.
– Add ide!! add ide!! tüstént csináltatok számodra egy öltözet új ruhát.
Add ide! a nadrágod úgy is igen el van viselve.
– Hohó édes bátyám! drága könyv ez! egy öltözet ruháért oda nem adom.
Hanem… na ötszáz forintért, ha tetszik…
– Gazfiú! megbolondultál? – kiáltá az öreg, kinek úgy látszék,
lábaszárába ment már az esze.
– Alább a zsebemből sem veszem ki. Pedig igen érdekes könyv, – –
legalább a mint én belé pillantottam… Többek közt azt is bebizonyítja,
hogy az ember nem hal meg azon pillanatban, midőn meghal.
– Mi ez?
– Hogy az ember tökéletesen meghaljon, szükséges hogy agyveleje előbb
rothadásba jöjjön.
– S mivel indokolja?
– Corday Sarlottának midőn feje véteték, egy valaki hozzá ment, s a
levágott főt arczul csapta…
– S nos?… nos?…
Corday Sarlotta szemei rögtön fölnyiltak, ránézett a szemtelenre, s
arcza lángba borult, a szégyentől vagy tán a haragtól, – nem tudhatni.
Szóval, a levágott fő még érzett és gondolkozott, Párisban a guillotin
alatt levágott fők is, melyeket egy hóhér legény szépen összegyűjte s
kosárba rakott, még mind éltek. Ugyan is, mire a hóhérlegény kiért velök
a temetőbe, húsz levágott fő közül legalább hét elveszett; – kirágták
magokat a vesszőkosárból.
– S ez mind benne van a könyvben?!
– Ez még semmi! Hanem olvassa el a többit maga bátyám uram. Ezer
pengőért oda adom.
– Szamár! hisz előbb ötszázat kértél! ámbár nincs szándékom többet öt
forintnál adni érte.
– Úgy tehát ajánlom magamat! mondá báró de Manx, s kopott kalapja után
nyúlt, hogy távozzék.
A vén különcz galléron ragadta és tartá vissza őt.
– Megállj nyomorult!
– Ad ön ezerötszáz forintot?
– Tehát Sybilla könyve ez, hogy minden pillanatban emeled az árát?
– Annál is becsesebb!
Az öreg el volt kékülve, sápadva, zöldülve. E könyv nélkül meg nem
élhetett. Ezerötszáz pengőt inkább nélkülözhete, mint ezt a csudákkal
teljes könyvet, melynek titkai által ő még halhatatlan névre tehet szert
Magyarországban. Elkezde tehát e végből alkudozni. Először ötven, aztán
ötszáz, azután ezer forintra hágott, míg végre tökéletesen elment az
esze, s belényult a szekrény fiókjába. Hanem míg onnan az összeget
kivette, abba nagyon sok idő került. Isten tudja, hányszor nyitá ki és
zárta ismét vissza a fiókot, mely a bankjegyek terhe alatt roskadozott.
Béla úrfi, mintha ő vesztene az alku által, nyugtalanul sétált a
szobában; olykor megállapodék, lábujjhegyre emelkedett, s az öreg úr
vállain keresztül, titkos és sovár pillantásokat vetett a mesés sokaságú
pénzhalmazra; – s aztán egyet köhinte, mintha mondta volna: – bánom hogy
ilyen olcsó, bitang árért hagytam e megbecsülhetlen drága könyvet! (nem
ért öt garast). Azonban mégis nyugtalankodék, midőn látta, hogy az öreg
úr csak haboz, csak haboz, – s azonnal egy újabb lendületet iparkodék
adni, mondván:
[Illustration: – Ad ön ezerötszáz forintot?]
– Apropos! kedves bátyámnak még egy másik óhajtását is betöltendem a
napokban. Bécsben egy szegény művész sakkozó majmot mutogatott…
E szóra minden ősz hajszála felállott az öregnek.
– Sakkozó majmot?!!
– Igen! – nagyon ügyes állat! Jól felcsigázza az eszét, ki meg akarja őt
a sakkon győzni.
– S te láttad?
– Játsztam vele. Három közül két partit nyert tőlem.
– S te semmirekellő, még csak megsem kérdéd, hogy eladó-e?
– Sőt foglalót is adtam már reá. Bátyám uram szeszélyéért az életemet is
odaadnám! Húsz aranynyal foglalóztam le.
– S az ára?
– Még azonfelül száz arany. Többet ér; hanem a szegény művész nagyon meg
van szorulva.
Ezzel győzött Béla. A különcz, mióta Goldbachné megszökött tőle, három
majmot nyomorított agyon, hogy sakkozni megtanítsa. Azonban volt eszök a
majmoknak, hogy inkább megdöglöttek szépen sorban, semhogy egy húzást is
megtanultak volna a sakktáblán. A különcz, vagyona harmadát adta volna
egy sakkozó majomért, melynek egy példányával azon időben a berlini
lapok nagy lármát csináltak. – Tehát kedvencz régi eszméi, egy
palingenesiás könyv, s egy sakkozó majom, – – parbleu! ez megéri az ezer
pengőt, – gondolá a vén különcz, s egy ezer forintos jegyet vőn elő és
nyújtá át öcscsének olyan reszkető kezekkel, mintha halálos itéletet írt
volna alá. A fiú is átadá ekkor a könyvet, s mennyre földre igérte, hogy
a sakkozó majmot is megszerzi tizennégy nap alatt.
Azután kitolta szobájából Bélát a különcz, s rázárta utána az ajtót,
csakhogy mielőbb egyedül maradhasson s háboríthatlanul olvashassa
európaszerte tiltott (?) híres könyvét.
A fiatal ember pedig, kívül lévén a házon, oldalzsebébe dugá a szép
bankjegyet, elővigyázatból gondosan megvizsgálván, ha vajon nincs-e azon
a zseben is valami historiai nevezetességű lyuk, mint a tegnapi szürke
köpenyegén. – Fél óra mulva a Sóutczában, Fáni néne házába látjuk őt
bemenni.
– Fáni néne! Hollá!… Ma nagy soupé lesz a háznál! teríttessen tizenkét
személyre!


IX. Maskaráda álarcz nélkül.
Szökevényeink, Lajos és Betti az új szálláson megviradtak. Azt is hozzá
tehetjük, hogy egész éjjel, mint fáradt s átfázott utasok, nyugodtan
aludtak. A nap már fenn volt az égen, midőn Betti fölébredt s hónál
fehérebb mennyezetes ágyának (milyenben még sohasem aludt) függönyét
félre tolá, s kitekinte a puha szőnyeges szobába. Mennyire más volt itt
minden, mint a halottjelentő házánál, hol a falak ékességeit legfölebb
is azon piros végű fehér viaszgyertyák tevék, miket Waldmann úr, a
halottasházaknál, a szomorodott felektől szokott emlékül kapni, s
melyekről széles csokrokra kötött fekete vagy fehér fátylak lógtak alá.
Oh mily különbség itt és ott! A viasztyertyák itt nem a falakon, hanem
karos gyertyatartókban égtek, a falakat pedig viasztyertyák helyett
aranyrámás képek diszíték.
– Hol vagyok én istenem!? – kérdé mintegy hosszú álom vagy ámulatból
jöve magához, s tenyerét homlokához szorítá. Milyen jó emberek lehetnek
ezek, hogy nekem minden érdemem nélkül így pártomat fogják!! S tán még
segédkezet is nyújthatnak anyám fölkereséséhez;… vagy tán utasíthatnak
munkára. Beh boldogok a gazdag emberek! Előttem a megélhetés gondja!
E szavak közben kilépett az ágyból. Fuvallatkönnyű lábaival a szőnyegen
lépdelt s oly félénken tekintgete szét. Olyan volt mintha egy
megelevenedett kép volt volna, mely vásznáról lép ki.
Lajos is szokatlan érzelmek közt hagyá el ágyát a másik szobában. Nagyon
tetszett neki az ismeretlen kényelem, s alig mert visszagondolni az
elhagyott Waldmann-családra.
– Teringette! ha annak a páviánnak eszébe jutna üldöztetni! – gondolá,
mialatt magára kapkodá ruháit. Inkább fülét harapnám le, mintsem ismét
vele menjek.
Az öltözés után mintegy negyedóra mulva reggelihez hivattak.
Waldmannéknál sátoros ünnepen sem kaptak ebédet hozzáfoghatót.
A háziasszonyság igen ízléses reggeli öltözékben volt. Olajszín csíkos
pongyola bő redőzetben omlott alá testén; lábait, melyek meglehetősen
kicsinyek és szép szabásúak valának, aranyhímzetes selyem papucsok
takarák. Fehér kezeit ölében tartá, és semmiből sem evett, de annál
jobban kinálá vendégeit, kik szeméremből igen visszatartózkodók voltak.
– Valami nagyon jómódú asszonyság lehet, gondolá Betti, szemeit a már
kissé koros, de még folyvást szép asszonyon tévedeztetve. – Milyen
tejfehér bőre s lángoló szemei vannak; bizonyosan nem dolgozott sokat s
nem is bánkódott s nem sírt annyit mint én, különben nem volna szemeiben
ennyi tűz, s kezei nem volnának oly puhák.
A tegnapi kalauz, báró de Manx, a reggelinél nem volt jelen. Tehát a
társalgás eleve igen lanyha volt, bár a háziasszonyság, kit Fáninak
hallánk szólíttatni, mindent elkövete élénkítésére.
– Tehát önök édeseim, mondá többek közt Fáni, – bizonytalan ideig
szándékoznak Pesten maradni?
– Csak míg anyánkat föltaláljuk, – felelt Lajos, vajas szeletet mártva
theájába.
– Önök utitársa, Béla, ki meghitt házibarátom, igen életrevaló ember; ő
bizonyosan fog édes anyjokról tudósítást adhatni. Addig el sem bocsátom
magamtól önöket. Legyenek vendégeim; nálam úgy fogják magokat érezhetni,
mint otthon. Ritka este, hogy társaságot ne fogadnék el, s még pedig
mondhatom, előkelő egyénekből. Sérey Rudolf báró is, ki nagy tekintélyű
úr, meg fog ma látogatni bennünket. Az ő ismeretségével csak nyerhetnek
önök.
E pillanatban lépett be Béla úrfi.
Még a szokottnál is gondatlanabb arcza volt.
Első tekintetre alig lehete ráismerni. A tegnapi kopott öltözet helyett
a legelegánsabb ruha födé testét; inge vetélkedett a hófuvattal, s
inggombjai a fényes nappal. A lány arczán könnyű pir vonult keresztül,
midőn a belépő deli alakot megpillantá.
– Ah, üdvözlöm önöket; kezdé az arszlán, – kérdeznem sem kell, hogy jól
aludtak-e; nagysád arcza eléggé tolmácsolja! S ön Fáni?
A nő fejével bólinta csak, s egy fauteuilre mutatott a belépő számára.
– Kedves jó Fánim, engedelméből önnek ma egy kis társaságot óhajtanék ön
termeiben összegyűjteni. Fiatal kedves vendégeink könnyen megúnhatnák
magokat. Nagysád pedig, – folytatá Bettihez fordulva, – szereti a
társaságot.
– Oh, az én kedvemért ne szerezzen kényelmetlenséget jó házinőnknek,
felelt szerényen a lány s a férfin feledett szemeit egyszerre lesüté.
– Nálunk nem kényelmetlenség, hanem szokott dolog az assembléek, –
jegyzé meg a házinő, s aztán Bélához fordult: – volt ön nagybátyjánál?
– A legjobb sikerrel.
– S a béke?
– Hamarabb megkötteték, mint hittem. Az öreg úr elméje naponként
gyengül. Képzelje csak, azon könyvet…
– Nos?
A fiatal ember odahajolt a nőhöz, s lassú hangon monda neki valamit,
melyre az puha tenyereit összecsapva, hangos és alig visszatartható
kaczagásra fakadt. A fiatal ember pedig fölkelt s mintha mitsem mondott
volna, mi nagy hatásra volna érdemes, Bettihez közeledék s annak elkezde
holmi édességet csevegni, mely báró de Manxunknak igen jól állott,
kivált most már, hogy az az átkozott kopott ruha sem volt többé rajta. A
kopott öltöny mindenek felett zseniroz a széptevésben.
Béla azután egy kis sétát ajánlott a házikertben, mely épen nem vala
nagy, hanem virág egy csepp sem volt még benne.
A háziasszonyság azalatt a szobájában maradt s rendezgeté meghívójegyeit
a mai assembléere.
Esti hat óra felé gyülekezni kezdének a vendégek.
Huszonnégy-huszonhat éves barna nő lépett be egy meglett idejű, de
feltünőleg választékosan öltözött férfi karján, ki rendkívül rövidlátó
volt s inkább ő látszék a nő által vezettetni, kit karján vitt.
– Hallom, új vendégeid vannak, Fánim, – kezdé a barna hölgy, miután
kisérőjével egy divánon elhelyezkedék.
– Nagyon kedves vendégek, – monda Fáni; – az egyik fiatal lány; valóban
eszményi szépség! Béla már egész nap udvarol és teszi neki a szépet.
– S elfogadja?
– Bah! csupa ártatlanságból, mint kinek nincs oldala mellett valamely
gouvernante.
– Oh, az én gouvernanteom is olyan kiállhatatlan volt! – mondá szenvelgő
hangon a hölgy. Minden héten uj gouvernante volt a háznál. Később meg a
társalgónők válták föl a gouvernanteokat s azok kezdénék üldözni. Hamvai
báró nem tűrhette, ha oldalam mellett társalgónőt láta. A báró igen
elmés volt; mindig azt mondá, hogy ő csak úgy szereti a társalgónőket,
ha azok vakok, némák és süketek. A báró igen elméncz gentleman volt.
– Mégis agyonlőtte magát.
– Ah!… Két légyottját visszautasítám s őrülési rohamokat kapott! Ah!… –
sóhajta s kendőjét szemeihez vivé.
– A másik vendége? kérdé ekkor a férfi, kire mint a mellette ülő hölgy
udvarlójára, nem igen vala hizelgő e szerelememlékezetek által
előidézett ellágyulás.
– Fiatal gyermek, alig tizenötéves. Mindjárt be is hívom őket. Kissé még
vadak fognak lenni, hanem Ottil kisasszony társaságában, melynek ő annyi
bájt tud kölcsönözni, hiszem, hogy csakhamar otthonosak fognak lenni.
E szavakra a házinő, – anélkül, hogy azáltal vendégei iránt az
udvariasság sértve volna, a szobából távozott s a férfit és nőt magokra
hagyá.
Alig csuká be maga után az ajtót, midőn a hölgy már megjegyzésekhez
kezde.
– Valóban, ki nem állhatom ezt az asszonyt!
– Hogyan! – szólt a férj, – hisz oly szépen bánik önnel Ottil. Előbb is
bókot monda.
– Azt mindig csak érdekből teszi.
– Lekötelezettje önnek?
– Amennyiben hizeleg neki, hogy társaságában megjelenek. Ő jól tudja,
hogy minő körökben forogtam és növelkedém, hogy azon körökről neki csak
könyvek után lehetne fogalma, ha t. i. könyveket olvasna. Multkor Walter
Scottot kérte tőlem olvasni s három hó mulva a legnagyobb dicséretek
közt – fölvágatlan adta vissza. Midőn a Zeney konteszek szalonjai
nyiltak meg számomra, nem hittem volna, hogy még e helyre is jöhessek
valaha.
– S oly vétkes hely volna ez?
– Nem. De vannak rangok, melyeken alul áll, – felelé igen kirívó gőggel
a hölgy és csak szünet után folytatá, mialatt szemeit, melyek igen szép
metszetűek és feketék valának – végig hordozá a termen: – nos, nézze
csak báró, ha talál-e itt izlést, harmóniát?
A rövidlátó úr megtörlé gyolcs kendővel a szemeit s körültekinte.
– Ím, nézze, – monda a hölgy; – ez látogatási terem, zöld falakkal,
vörös függönyökkel, sárga szőnyeggel, kék bútorral, sárga zongorával!
Mily kirivó itt minden. Szeretne tőlem ízlést eltanulni és bon-tont a
modorban. Hiszen társalogni sem tud. Néha akkorákat kaczag, hogy a vörös
függönyök meglebbennek. Midőn B. főispánnénál valék, még a mosolyt is
tükörből vittük az ajkunkon! Ah!… – a hölgy újra sóhajta s újra
szemeihez emelte kendőjét.
– S mikor ismerkedett ön meg ezen asszonysággal, Ottil?
– Régen. Hanem mondhatom, az is sajátságos ismerkedés volt. Bizonyos
polgárcsaládnál, mely lekötelezettje volt apámnak, házimulatság volt.
Ott találkozám vele. – Czifra egy mulatság vala. Egy pajkos fiú az
asztal alatt lehúzta topánkáit, és – –
– Lelkemre, az nagyon mulatságos lehete.
– Oh énnekem nagyon égett az arczom!