Goldbach & Comp. fűszerkereskedése "A kék macskához": Regény - 13

házánál, olcsó karton ruhája és durva bőrtopánkáival, – s látta most,
junói termetén gazdag selyemruháiban, – valóban álomnak kelle hinnie ez
óriási átváltozást.
Ottil, ki midőn Betti Pestre került, már régen járta a nagyvilág
iskoláját, – daczára, hogy még sem a Kaméliás hölgyet nem olvasta akkor,
sem a Demi-mondot nem látta, igen használható példányt tudott alakítani
a fiatal lányból, kinek isten minden adománya csak szépségében állott.
Még kedvesét, Zsedőfi Bélát is feláldozta érte. Arról pedig kellőleg
gondoskodott, hogy ne találkozzék Lajos öcscsével, kinek hollétét s
anyja állapotát egyedűl ő tudta csak. Gondolta, hogy Lajos, e daczos
fiú, ki két élet terheit hordozza és bírja meg fiatal vállain, könnyen
ketté vághatná a syrén virágos pályáját.
S most, ki mondja ismét, hogy Pest nem nagy város? Pestnek vannak
syrénei, lorettei, grisettei, úrhölgyei, lovagjai, don Juanjai, báró de
Manxai és mindenféle csodabogarai, melyek körülhemzsegik utczáit,
palotáit, templomait.
– – – Míg a két hölgy közti párbeszédnek fentebb tanui valánk, azalatt
Berkey ügyvéd házában események folytak le.
A jelenetet, midőn a jegyváltásról elkésett Róza atyjával találkozék;
elhallgatjuk. Apai kitörések, anyai kétségbeesések és cselédsuttogások
bőségben voltak. Itt csak az eredményt adjuk.
A vén különcz ugyanis, másnap, tőle kitelhető gyöngédséggel írt levélben
tudatá az ügyvéddel, az unokaöcscse és Róza kisasszony közti viszony
felbomlását. Az utóiratba, mint illik, azt is odaragasztá, miszerint; –
nincs toll, a mi leírni volna képes az ő borzasztó sajnálkozását e nem
remélt esemény felett. – Pedig úgy örült neki, hogy arra már igazán nem
volna toll, a mi azt leírhatná.
A különcz nem feledkezett meg a boldogult Goldbachnéról sem.
Ebből már egy kis lelkiismeretet csinált, s háromszáz pengőt küldött
tisztességes eltakaríttatására.
Eleve, nagyobb biztosság kedveért, azt akarta, hogy a pénzt unokaöcscse
vigye el a halottas házhoz, hanem unokaöcscse erre jónak találta ismét
felvenni a báró de manxi szerepet, s mennyre-földre esküdött, hogy neki
délben G. szeptemvirhez kell mennie, délután pedig N. tábornoknak igérte
meg, hogy vele kilovagol. A pénzt tehát csak cselédnek kelle
kézbesítnie.
Lajos ott ült anyja ágyánál. Mikor bevitték hozzá a pénzt, – nem tudott
az akkor sem emberről, sem angyalról. Egy vén halottvirrasztó nő volt a
kiterített hulla mellett. Annak tünt legelsőbb is a szemébe a sok bankó;
midőn Lajost figyelmezteté a pénzre, az, – a nélkül, hogy arról
kérdezősködött volna, – egykedvűleg mondá:
– Menjen ön, csináltasson koporsót diófából. Aztán jó lesz egy egyszerű
szemfedő, csipkékkel, – – vagy ha csipkék nem lesznek rajta, azt sem
bánom. Készíttessen egy sírkövet is, – – egyszerűt, mely ha nem tart is
tovább, – csak addig, míg én élek, – – aztán, – – aztán ugysem törődik
vele senki többet, akárki nyugszik is alatta!… Vésesse rá a sírkőre e
következő szavakat:
SOKAT SZENVEDETT ÉDES ANYJÁNAK EMLÉKÜL SZENTELI E SÍRKÖVET, FIA,
GOLDBACH LAJOS.
A halottvirrasztónő fölkelt s távozni akart a vett rendelettel, midőn
Lajos utána kiálta:
– A mi pénz megmarad, ossza ki a szegényeknek! Nekem vissza ne hozzon
belőle egy fillért se! Ha addig nem volt, míg anyámon segíthettem volna,
– minek volna most már. Fecséreljék el, a kik akarják, – – – igyák meg,
bolonduljanak, vagy vesszenek meg!… S most menjen, – csináltassa meg azt
a koporsót!…
A koporsó másnapra elkészült.
Még akkor nem voltak Pest boltkirakataiban kész koporsók, mint jelenleg.
Czivilizálódunk!
Ma már ékesnél-ékesebb koporsók tűnnek szemünkbe, ha Pest utczáin
végigmegyünk. Megérjük, miszerint ha a zsibárus-piaczon haladunk el,
utánunk fogják kiáltani: – «Tetszik önnek a legújabb divatú koporsó?» –
avagy «szolgálhatok önnek a legutolsó divat szerinti szemfedővel?» –
épen úgy, mint midőn azt mondják: – «Parancsol uraságod egy elegáns
tavaszi kabátot?»
Czivilizálódunk!
Az érdemes asztalos czéh, koporsókban dús pesti boltkirakataiban,
szoktat bennünket a halál szomorú gondolatához! (?)
– – Másnap véghez ment a temetés.
A boldogultat oly kevesen kisérték az örök béke helyére, hogy nem nagy
föladatomba kerülne, tetőtől talpig lefestenem a kiséret egyes
személyeit.
Nem sírt ott senki. Még a szemközt jövő gyerekek is úgy viselték
magukat, mintha nem is temetés, hanem valami nászmenet vonult volna el
mellettük. A koporsó után hajadonfővel lépdelt Lajos. Az sem sírt. Mit
is sírt volna, ha már nem használt könnyeivel semmit!! Még csak gyász
sem volt a kalapján; kabátja is szürke vitorla vászon volt, nadrágja
pedig tarka koczkás. – Hogy is nem készíttetett magának talpig fekete
ruhát e szomorú alkalomra!!…
– – Isten veled, anyám! Isten veled!…
Két ember leereszté kötelen a testet abba a hat láb mély sírba, honnan
csak azokat veszik vissza, kik elég szerencsétlenek voltak haláluk után
megmérgeztetés gyanujába jönni, s ez által még az örök nyugalomban is
megzavartatnak.
– Oh anyám, anyám, legyen teneked nyugodalmasabb ott alant a földben,
mint volt ide fönt a földön!!… Isten veled! Isten veled!…
– – Ha most valami journalista ujdondász, vagy nekrologíró volnék,
milyen szépen el tudnám mondani a következő frázisokat: – «lement a nap,
följött a hold! amaz végső, emez első sugárait veté az új sírra! Egy
emberrel kevesebb, – egy sírral több! Ő nincs többé!»
Szerencsére, hogy a boldogult temetése alkalmával nem esett az eső, mert
különben azt is mondhatnám, miszerint: «az ég is megsiratta őt
felhőkönnyeivel!» – – Ha Petőfi élne, most is makacsúl megmaradna azon
állítása mellett, miszerint: «Mi lesz az ég könyéből? – sár!» – Sok igaz
van benne!


XV. Évek mulva.
… Felejteni! felejteni!
Ha az ember mindazokat a szomorú emlékezeteket el tudná egyszerre
felejteni, melyek lelkén égnek! azokat az emlékezeteket, melyek
üldözőivé váltak s nem tud tőlök megszabadulni, követik őt nyomban,
kisérik őt minden talpalatnyi földre, a hova csak lép! – – –
Mindnyájunknak van valami felejteni valónk. Történetünk folyamában is, a
kik szerepeltek, majd mindenik elmondhatá: szeretnék valamit
elfelejteni.
Zsedőfi Béla szerette volna elfelejteni azon napot, melyen először
Bettivel találkozott. Ottil szerette volna feledni azon órát, melyben
először hitt Zsedőfi Bélának. Az öreg Zsedőfi szerette volna feledni
azon átkos perczet, midőn hajadon korában megpillantá a szép
Goldbachnét, Goldbach szerette volna felejteni kompanistájával az első
aláírást. Egyik sem tudott felejteni. Mindnyájan hordozták magokkal azt
a fájdalmas emlékezetet, mely úgy a lelkökhöz tapadt.
Berkey ügyvéd úrnak is volt felejteni valója. Nagyon szerette volna, ha
nem csak ő, hanem egész Pest egyszerre elfelejtette volna azon botrányt,
mely leányát épen az eljegyzés napján érte. Csak maga Róza nem sokat
törődött a világgal, mely mint mondani szokták: nyelvére vette őt.
Lajos, – anyja temetése után másnap, fölment az öreg ügyvédhez, hogy a
házbért s egyéb apró adósságokat kifizesse. A folyosón mindjárt Róza
kisasszonynyal találkozott. Mind a kettő szíve megdobbant.
Lajos, kinek nem volt sok módja társaságokban forgolódhatni, meglehetős
szögletességgel hajtá meg magát a szép hölgy előtt, kit utolsó
találkozása óta föltünőleg halványnak talált.
– Az ügyvéd úrral óhajtnék beszélni, – mondá elfogódott hangon Lajos.
– Apám szobájában van, – szóla gyöngéd és csengő hangon a fiatal hölgy,
s oly szomorú szemmel tekinte az ifjú még szomorúbb arczára, melynek
vonásain nagyon élesen valának kifejezve a sors annyi sok csapásai.
Az öreg ügyvéd íróasztalánál ült, s épen egy pár patvaristát hallgatott
ki, kik azon megbizatással küldettek szét a városba, miszerint
tapogassák ki, vajon mulatja-e még magát a közönség a kézfogói
fiaskóval.
A belépő Lajos, modoros köszöntése után tárczát vőn elő s mondá:
– Én Goldbach Lajos vagyok. Anyám tartozását, kit tegnap temettem el,
hozám meg önnek.
Az ügyvéd nagy szemeket vetett az ifjúra, s mielőtt válaszolt volna,
kiküldé a patvaristákat. Aztán elkezde magában valamit mormogni, de a
miből nincs az a filológ, a ki szavakat magyarázhatott volna ki; végre
mindig pattogóbbá lett a nyelve, s az utolsó szavakat, miszerint – Ön
tette szerencsétlenné leányomat, – és hogy mit keresett önnél leányom? –
oly hangosan mondá el, hogy a falak, a mikről azt szokták mondani, –
nincsenek füleik, – azok is tisztán meghallhatták.
Az ifjú, elég nyugalmasan hallgatá végig a hozzá intézett beszédet, és
csak midőn az öreg úr beléfáradt, vagy kifogyott a mondókából, válaszolt
reá nyugodt, érczes hangon:
– Ügyvéd úr! önnek vádja igen méltatlan ellenem! Mily szerepet játszom
én az életben? mily pont vagyok én a társadalomban, vagyon, rang, s egy
részről igény, más részről elismerés nélkül, hogy rólam elmondhassa ön,
miszerint a főváros egyik igen tekintélyes családjának leányát, egy
egyformán művelt és ünnepelt hölgyet – én szerencsétlenné tettem
volna?!… Róza kisasszony, mint égből szállt angyal ereszkedék le anyám
szegény hajlékáig. S anyám, az életben tán egyetlen jóltevőjét, csak
benne tisztelhette.
– Jóltevőjét? – mondá közbe az öreg, meglepetve az ifjú szavain, kinek
szép tiszta hangja mindinkább reszketőbbé vált.
– Igen, ügyvéd úr. Hónapok óta majd mindennap meglátogatá anyámat Róza
kisasszony. Sohasem jött üres kézzel, és sohasem távozott anyám áldása
nélkül. Erős hitem, hogy ez áldás meg fog fogamzani rajta.
Az öreg úr egyet fészkelődött e szavakra, miket annyi érzelemmel, oly
meghatólag monda el az ifjú.
Lajos folytatá:
– Róza kisasszony volt, ki anyám halálos ágyánál megjelent; velem együtt
sírt, hideg teteménél együtt térdelt, együtt imádkozott!… Sohasem
felejtem el azt az órát. Boldog mint boldogtalan állapotomban: mindig
előttem fog lebegni azon angyal képe, kit isten akkor vigasztalásomra
küldött!…
Az ifjú szemei megteltek könyekkel, az öreg úr pedig úgy megmozgott
ülőhelyén, mint kit valami nagyon nyugtalanít; látszott arczából, hogy
fel van benne költve a részvét. Valamint az is látszott arczából, mintha
ezt mondta volna magában: – igen szép az, hogy az isten leányomat
választá vigasztaló angyalul, csakhogy nagyon roszkor küldte őt
vigasztalni! Miért épen a kézfogó napján?!
Pedig ha tudta volna az öreg, milyen bölcsen rendelte ezt így az isten!
– S most, – folytatá szünet mulva az ifjú, mialatt ismét tárczájához
nyult, – engedje lefizetnem adósságomat; én még e napon bucsút veszek e
háztól.
– S hová szándékszik ön? – kérdé székéről fölkelve az öreg, ki egészen
megnyerve érzé magát az ifjú részére.
– Ahol dolgot és hajlékot adnak.
– S mi önnek foglalatossága?
– Semmi, vagy igen csekély. Minthogy szép írásom van, másolgatni
szoktam. Itt van pénze, ügyvéd úr.
– A manóba, ne siettessen már oly nagyon! – mondá az ügyvéd, s homlokát
és kopaszodó feje tetejét dörzsölgeté, mint ki valami új eszmét érlel,
vagy ki szeretne határozni, de nem bír. – Tegye ön el azt a pénzt, –
tevé utána habozva, mintha el is akarta volna venni, meg nem is. – Tehát
ön egészen egyedül áll a világon?
– Egyedül.
– Testvére sincs?
Lajosnak homlokáig szökött a vére; kissé késett a felelettel, mig végre
határozottan mondá:
– Nincs.
– Valóban szánom önt.
– Oh, engem ne szánjon, – mondá daczczal az ifjú – itt önnek pénze.
Tessék.
– Mondtam már, hogy hallgasson el avval a fizetéssel. Csak beszéljen
önmagáról. Mikor halt meg édes atyja?
– Azt sem tudom, meghalt-e, vagy még most is él, – felelt Lajos, mialatt
arcza folyvást oly piros volt, mintha kifestették volna, s aztán szünet
mulva tevé utána: – egyébiránt ügyvéd úr, nekünk semmi különös érdekünk
sincs egymáshoz, nagyon lekötelezne, ha családi viszonyaimról nem
kérdezősködnék tovább!… Anyám a világon a legboldogtalanabb nő volt;
apám elveszett, a nélkül, hogy az emberek tudnának róla valamit, – tán
vízbe halt, vagy öngyilkos lett, tán épen fel is akaszthatta magát,… mit
tudom én. Ne erőltessünk ilyen dolgokat!
[Illustration: – Mondtam már, hogy hallgasson el avval a fizetéssel!]
Az öreg úr ekkor már fel s alá járkált a szobában, hevesen és nagy
léptekkel méregette annak szélét-hosszát. Valami rendkívüli eszmék
forrhattak agyában, – míg végre megszólalt:
– Fiatal ember! tegye ön vissza pénzét, s mielőtt távoznék, igérje meg,
hogy holnap ismét meglátogat. Megigéri?
– Nagyon hizelgő rám nézve e meghívás, – de valóban el nem gondolhatom,
mit kereshetnék én tovább az ön házánál?
– Barátságomat keresheti, s azt meg is fogja találni, – mondá
határozottan az ügyvéd, és csaknem egészen orra alá állt Lajosnak.
Az ifjú meghajtá magát.
– Tehát holnap? – mondá az öreg, Lajos kezét megszorítva.
– Tiszteletére leszek önnek, – felelt amaz.
Az ifjú eltávozott.
Az ügyvéd leánya még mindig a folyosón álldogált, s midőn a távozóval
találkoztak szemei, szívök ismét megdobbant.
Ha tudta volna az öreg, mily bölcsen rendelte ezt így el az isten!…
– – S most hagyjuk Lajost. Fejezetünk czíme – évek mulva lévén, – majd
csak évek mulva fogunk vele ismét találkozni.
*
Ismét előttünk áll a syrén. Nem ama pompás úri lakban találjuk őt
jelenleg. Ott többé hiába keresnők!
Lajos anyja halála után mintegy pár hóval, valami nevezetes elárverezés
volt hirdetve a hatvani-utczai azon házban, és illetőleg lakosztályban,
mit egykor az irigyelt hölgy, Goldbach Betti birt. Bársony bútorok, álló
aranytükrök, becses ékszerek, de még tán kevésbbé becses női ruhák is,
mind, mind idegen kezekre jutának.
Pestnek valamelyik külvárosában találkozunk most vele. Olyan egyszerű,
olyan igénytelen szobácskában, mintha csak valamely népszerűtlenített
országgyűlési követ jurátusának szállásába lépnénk.
Egy díván, egy ágy.
Az ágyban alszik Betti, a dívánon hű árnyéka, Ottil. Ez utóbbi már
nagyon megfogyott, és csak úgy hébe-hóba sóhajt már vissza a szép
aranjuezi napokra, midőn még főispánok asztalánál ebédelt, s grófhölgyek
páholyából hallgatta a karinthiai kapu-szinház énekesnőit.
– Holnap, – ne feledje ön édes barátnőm, miszerint szállásért kell
fizetni – kezdi a legprózaibb hangon Ottil, – különben – – –
– Különben?
– Bizony különben a szabad ég alatt kereshetünk szállást. Az igaz, ott
aztán nem fog bennünket senki többé szállásbérért gyötörni. Oh, ha én
háziúr lehetnék!! Beh bánom, hogy Hamvay báróhoz nem mentem nőül, két
háza van neki.
Betti sóhajtott, s a világon a legsentimentálisabb hangon mondá:
– Oh, van még más hely is, hol nem szükség szállásért fizetni.
– Ugyan hol? Holnap tüstént oda hordozkodunk.
– A temetőben.
– Menjen ön! Ön minden nap unalmasabbá válik.
– Ezóta már anyám is ott van valahol.
– Az isten nyugtassa meg őt.
– Meg apám is!
– Az isten nyugtassa meg azt is!
– Meg tán testvérem is.
– Tehát azt is nyugtassa meg az isten! – mondá oly könnyen Ottil, mintha
csak az elvesztett páholyokról beszélt volna.
Ha a társadalomnak találkoznék egy oly Linnéje, mint volt a
természetnek, ki az emberek jellemét tudná úgy osztályozni,
meghatározni: melyik emberben minő szív lakik?! Kiben bízzunk, hogy az
bennünket soha meg nem csal? Kitől féljünk és őrizkedjünk, mint
olyantól, kit megrontásunkra teremtett az ég?
Ha Goldbachné tudta volna, hogy leánya, kinek életet adott, magában
fogja hordani azon mérget, mely őt meg fogja ölni egykor!
A szerencsétlen anya mindig jobban ragaszkodott leányához, mint ahhoz,
kivel megoszthatá boldogtalanságát, kivel együtt nélkülözött, s ki
egyúttal kenyérkeresője is volt, – – annyira kenyérkeresője, hogy halála
után vánkosa alatt százötven pengőt talált Lajos. Ez összeg bizonyosan
Betti részére volt megtakargatva. S e megtakargatás miatt a
legmindennapibb szükséget nélkülözék.
Mily megfoghatatlan titka a természetnek, hogy az anyák mindig azon
gyermekeikhez ragaszkodnak legjobban, kik leginkább rájok szorulnak!!
– – Oly nő életét, minő Betti, nem akarjuk e helyen festeni. Nem czélunk
gyöngéd olvasónőinket ily hölgyek élettitkaiba beavatni. Elég, ha azt
mondjuk róla: – veszni indultál, veszni fogsz!… Hiába is pillantanánk
életébe. Csak oly dolgokat látnánk ott, miktől magunk is
visszaborzadnánk. E hely a legszomorúbb temető. Itt hal el az élet, a
becsület, a nyugalom; – – s itt születik a szenvedély, a gyönyör, a kéj
és a késő bánat!… S ki e helyet lakja, hiába sír, hiába átkozza meg
életét és születése óráját, s hiába tépi ki minden hajaszálát, – –
önmaga volt életének gyilkosa, – s nincs ember a földön, s isten az
égben, ki valaha megbocsásson neki.
Évek mulva, – – évek mulva! – – –
Tekintsük meg őt majd évek mulva!


XVI. Befejezés.
A regényíró vállain épen oly felelősség terhe fekszik, mint egy
hadvezérén, mint egy felelős szerkesztőén, mint egy számadóén, mint egy
pénztárnokén vagy általában mint bármely hivatalnokén!
A regényíró tartozik számolni mindazon egyénekről, kiket története
folyamában fölléptetett.
Jó, rossz, becsületes, vagy becstelen emberek lettek-e légyen azok, a
szerző kötelessége felelni érettök.
Nincs földön az a hatalom, mely a költő hatalmával felérjen!
A költő teremt nagy embert, kis embert, bölcset, elmeszegényt, koldust
és nábobot. A költő koronáz, a költő detronizál. A költő itél! itél
pedig a szó teljes értelmében, eleveneket és holtakat. Neki nincs
törvényszéke, és mégis megjelennek előtte a bűnösök és ártatlanok!
Van-e nagyobb hatalom a költő hatalmánál?!…
Ki osztogat igazságot lelkiismeretesebben? ki büntet vétket sulyosabban?
s ki kegyelmez nagylelküebben?
Ki merészli és bírja a sírjaikban elporlott koronás főket föltámasztani?
– a költő.
Ki jutalmazza az erényt? ki bünteti a bűnt? – a költő.
Pedig az a költő maga is olyan gyarló ember!!
Számoljunk a számolandókról!
Furcsa volna, ha a regényíró is akként számolna hőseiről, mint a boldog
emlékezetű Józsa Gyuri ispánja a rábízott gyapjúról, ki többnyire
«szabad lopásra» szegődött be, s ki a pesti vásárról – szintén többnyire
ilyenféle számadással tért meg gazdájához: – jöttem mentem: száz forint,
– ettem-ittam: száz forint, – összesen – háromszáz forint!
Tehát számolni fogunk.
Először is: hova lett Goldbach?
Továbbá: hova lett kompanistája?
Hova lett Sérey báró? Hova lett Holdburgné? Hova lett az új Diogenes?
Hova lett Ottil?
*
– 18··· év szép tavaszi alkonyán, mintegy négy évvel később a föntebbiek
után, – egy legszebb korában lévő férfi magányosan andalgott a városerdő
és Király-utcza közti fasorban. Sápatag, beesett arcza s fénytelen
szemei, miknek egyikére szemüveg volt csiptetve, feltünőleg
meghazudtolák korát. Öltözéke után itélve, beillett volna bármely
boltkirakatba divatképnek. Nyugtalanul járt és tekingetett egy pont
felé, mint ki valakire már időn túl várakozik. A fasor tulsó oldalán egy
más fiatal ember közeledék. Egészen ellentéte emennek; a fiatal, sugár
férfi gyenge, piros arczát szabályos szakál futja körül, tekintete nyílt
s férfias bátorság jellegét hordja magán. Egyszerű, de választékos
tavaszi öltözék van testén. Midőn közeledtével az innenső soron andalgó
dandyt megpillantá, perczre megállt, s arcza valami váratlan, rendkívüli
meglepetést fejezett ki.
– Az ördögbe! ha ő volna! – mormogá fogai közül, s megindult a
szemüveges férfi felé.
Az nem vette őt észre, csak akkor, midőn az ismeretlen, tenyerét
súlyosan vállára téve, mondá:
– Ezer bocsánatot uram, – – ha nem csalódom…
A dandy ijedten üté föl fejét e sajátságos köszöntésre s vagy két lépést
meghátrált.
– Valóban uram, – mondá a megszólított, – én már beutaztam egy pár
barbár tartományt, de még ily barbár köszöntésformát sohasem
tapasztaltam. Parancsol ön?
– Nem parancsolok, csak kérem, mondja meg, nem csalódom-e? azaz dehogy
csalódom? az ördögbe, hiszen majd minden éjjel önről álmodom… Évek óta
keresem önt. Nemde, Zsedőfi Béla?
– Az vagyok, – s tovább?
– Én meg Goldbach Lajos vagyok! – mondá erős hangon az ifjú.
Zsedőfi arczáról eltünt egy perczre a sápadtság, s oly vörössé lőn,
mintha csak alája pörköltek volna.
A fiatal ember megszorítá ekkor izmos markával báró de Manx kezét, hogy
ujjai összetapadtak, s fülébe kiálta:
– Zsedőfi Béla, ön nyomorult, szemtelen!
– Mi ez?! Uram, tudja meg ön, hogy ezt még egy minister asztalánál sem
mondták nekem.
– Hitvány!
– Én, ki az amerikai konsul szivarjából szívtam!
– Adjon ön számot nővéremről! Ön tette szerencsétlenné, ön tette
földönfutóvá! s ön gyilkolta meg miatta anyámat!
– Wirklich, zum lachen! Épen úgy játszsza a nemes embert, mint valamely
spanyol grand. Menjen ön, különben lovászomat füttyentem ide, s aztán…
– Elégtételt nekem! – mondá, képéből kikelve az ifjú: – rögtön követni
fog ön oly biztos helyre, hol lőhetünk.
– Én csak mágnásokkal szoktam vívni, nem pedig boltossegédekkel.
Az ifjú, lábával toppanta, s tenyerét oly módon alakítá, melyből nagyon
világosan látszott, hogy arczul-csapásra van elkészítve.
– Vonakodik ön?
– Nagyon természetes, – monda de Manx s elkezde valami kopott
kavatinából egy áriát fütyölni.
Abban a pillanatban arczul volt csapva!
Az egészben az volt a legeredetibb, hogy báró de Manx nem csapta vissza,
hanem egyszerre körültekintett a fasoron, ha vajon a sétálók közűl nem
látta-e őt meg valaki. Vannak emberek, kik ha tanuk nincsenek jelen,
mindent elszívelnek.
– Elég volt-e önnek? – kérdé kitüzesedett arcczal az ifjú.
– Elég, – felelt amaz, kezét a bélyegtől égő arczán simogatva.
– Tehát kövessen ön.
– Oh, nem úgy értettem, hogy elég, – mondá csakhamar visszaesve
szerepébe Béla, ki már az arczulcsapások iránt is blazirt vala: – hanem
úgy értettem, hogy többet képen ne merészeljen ütni, mert különben –
lovászommal veretem meg! S most jó estét!
– Hah, ily szemtelenség! ez hallatlan! – kiáltá Lajos, alig találhatva
föl magát ily nyomorult ellenében. – Uram! ha már önben semmisem költi
föl a becsületérzetet, legalább csak egyet, egyet tegyen meg, és én
elfeledem minden bűnét, gonoszságát! Csak azt mondja meg tehát, hol
találhatom föl nővéremet?
– Semmiféle tudakozó-intézetnek nem vagyok tagja, – felelt,
lakktopánjáról battist kendőjével verve le a port.
– De önnek tudnia kell! Az ég irgalmára, vezessen nyomába!
– Tán valamelyik kórházban van.
– Kórházban!! – mondá, kezeit összecsapva az ifjú, s hangja oly
fájdalmas rezgésű volt. – Szegény Betti! mivé levél, mivé levél!!…
– Világ folyása! – mondá hanyagul az arczulcsapott férfi, s indulni
akart.
– Megálljon ön! – kiálta föleszmélve az ifjú, s ideges karjával galléron
ragadá őt. – Még csak egyik felől ég arczán a bélyeg, a másikra tanuk
előtt sütöm oda. Figyelmeztetem, hogy minden gonoszságának titkába be
vagyok avatva! Csak egy szómba kerül, s ön meg van semmisítve!
Béla arcza csak azért nem sápadt jobban el, mert már nem lehetett. Hanem
e fenyegető hangra egész lényében inkább megrendült, mint az
arczoncsapásra. Szeretett volna futamodásnak indulni, s ott hagyni a
Lajos által galléránál tartott tavaszi kabátot, mint József Putifárné
kezében köntösét.
– Jön-e velem? – ordítá fülébe Lajos.
– Az istenért csak skan–kandalu–lumot ne csináljon, – hebegé de Manx, –
inkább megyek! Hová? hová?
– Bettihez.
– Holnap.
– Tüstént!! Különben csak egy szót kiáltok el és…
– Kérem! – mondá a poltron, s önkénytelen megindult Lajossal.
Lajos egy szemközt jövő bérkocsit megállíta s társához fordulva mondá:
– Nevezze meg ön a kocsisnak az utczát és házszámot.
– Teréziaváros, Dárda-utcza, Nro 7.
A bérkocsi elrobogott a két férfival. Alacsony házikó előtt álltak meg,
melynek utczára szóló részét ronda csapszék egészíté ki, az «arany
kashoz.» A folyosón túlhízott nő álldogált, igen visszataszító
arczvonásokkal s a kövérség miatt benőtt szemekkel. Már messziről érzett
rajta a sör szaga, mintegy csalhatlan czégér, mely azt mutatá, miszerint
a föntisztelt kocsmának ez az érdemes kocsmárosnője. Midőn Bélát, ki a
nagy zavar és szorongatások miatt folyvást a földre süté szemeit, a
kövér asszonyság megpillantá, azonnal fölsikoltott.
– Ah, szent Jeremiás! hát itt van a szép mákvirág!! Mi hozta önt ide
úrfi? – kiálta a nő, növekedő rikácsoló hangon, s előbbre tipegve,
csaknem orra alá állt.
– Csöndesen, csöndesen, – szólt Béla, föltünő zavarral: – ne csináljon
botrányt lármájával. Bettit akarjuk meglátogatni; itt hozom testvérét.
Az asszony, mennyire csak lehetett, fölnyitá apró szemeit, s az ifjúra
mereszté azokat, és szünet mulva mondá:
– Tehát ezen úr Goldbach Lajos volna? Ah, uram teremtőm, alig hihetek
szemeimnek, milyen derék gavallér lett belőle. Ki gondolta volna, mikor
még topánkámmal elszaladt az asztal alatt!?…
– Csitt, Ottil! – szólt közbe Béla, – csak kompromittál bennünket az ily
dolgok fölhozásával. Vezesse be ezen urat Bettihez.
– Micsoda?! – pattant föl a nő – kompromittálom? én, ki csak olyan
bölcsőben születtem, mint Zsedőfi Béla! én, kit egykor grófok és bárók
környeztek! azért, hogy most csaplárnő vagyok, s a hajdan elfolyt
pezsgők helyett serrel oltom el a szomjamat!!… Nem oda Buda! még
számadásom van az úrfival!
– Ottil!…
– Régen keresem már, – mondá mindig rikácsolóbb hangon a kövér
csaplárnő, – hanem most kezem között van…
– Az egekre, Ottil, csöndesedjék! – szólt iszonyú szorongások közt Béla.
– Semmi csöndesedés! Még nem bosszultam meg magamat eléggé; daczára hogy
egy szép szerencséjét sikerült már elrontanom. Emlékszik, midőn ezelőtt
négy évvel, jegyben járt a szép Berky Róza kisasszonynyal? tehát tudja
meg ön, hogy azért nem szerette, sőt azért utálta meg önt a gazdag
jegyes, mert én küldöztem neki névtelen leveleket, mikben nagyon híven
leírtam önnek mákvirágságait. Megírtam neki, hogy Zsedőfi Béla…
– Ottil! – kiáltá Béla kétségbeesve, s tenyerét a nő szájára tapasztá,
melyet az durván lökött vissza, s folytatá:
– Megírtam neki, hogy ön Sérey bárónak czinkosa, azon Séreynek, ki a
vármegye börtönéből megszökött, hova mint – Zsellye Bertalan volt
elcsukva.
E névre megfordult a világ Goldbach Lajossal, s alig tudá szünet mulva e
szavakat hebegni:
– Asszonyom, mit beszél? Zsellye Bertalan? jól hallok-e? hisz ő apámnak
volt társa a kereskedésben.
– Igen, igen! ugyanaz – mondá a nő – ő volt, ki ön atyját földönfutóvá s
anyját boldogtalanná tette!
– Oh istenem! én istenem! – mondá Lajos, két tenyerét homlokára
tapasztva.
Az asszony, mint egy fúria folytatá:
– Ez a nyomorult pedig az, ki engem idáig sülyeszte, önnek nővérét pedig
elszakasztá anyjától s ez által megölé, szívét repeszté meg a bú! Oh, én
mindent tudok.
– Oh, irgalom istene! – kiáltá Lajos, oly megdöbbentő, oly szívhasító
hangon! Béla pedig ott állt, szótlanul, gyáván reszketve, mint egy
elitélt, kinek a kivégeztetés előtt még egyszer fölolvassák elkövetett
gonoszságait.
Szünet mulva, mintegy föleszmélve fájdalmából, mondá az asszonynak
Lajos:
– Vezessen ön Bettihez.
A nő előlment a fölhívásra, Lajos utána tántorgott, Béla pedig használva
az alkalmat, szökni akart, de az ifjú egy tekintetével visszaparancsolá
őt. Mindhárman beléptek a szobába, mely e rozzant házzal ha arányba
vesszük, meglehetősen volt butorozva. Kórágyon feküdt egy elvirágzott
hölgy. Ingadozó árny, az élet és halál között. Csak mozdulatából
látszott még, hogy él, különben bizvást befektethették volna a
koporsóba. Lajos visszatántorodott ez alaktól; nem ismeré meg benne
testvérét. Kezeit összecsapá, midőn a csaplárnő rámutatott, mondván:
– Ez itt Betti.
Lajos oda lépett az ágyhoz, kezét megfogá, s oly reszketeg hangon
mondta:
– Betti! édes vérem! boldogtalan leány, mivé levél?!…
Az ifjú szemei megteltek könyekkel, s elfordítá arczát.
A lány föltekinte rá. Azok a hajdan ragyogó szemek, miknek egy
pillantása elaltatá az észt, – megtörve, kihamvadva valának.