Goldbach & Comp. fűszerkereskedése "A kék macskához": Regény - 07

idő, melyben viszontláthatlak benneteket! Kevés ideig lesztek még árvák!
Isten, ki most súlyosan büntet, – megengedendi, hogy ismét szívemhez
szorítsalak! Oh bár mielőbb történhessék! Betti! Lajos! édes gyermekeim!
az isten áldása legyen veletek!
Pest, 183–. ápril. 5.
Szerető anyád
– Erzsébet.»
A leány kiejté kezeiből a levelet. Derült, fényes homloka egyszerre
befelhőzött, és szemei megteltek könyekkel, mintha e könyek a homlokán
borongó felhőnek aláhulló, nehéz cseppei voltak volna.
Mi történhetett anyámmal? – susogá eszmélkedve. Én nem értem e sorokat.
Azt mondja, hogy nem lehet még fölvilágosítania, mert nem akarja
megtörni szívemet. Mi ez, mi ez, oh istenem!? És ím, – nevét sem írá ki
egészen. Hibázik előtte a Goldbach. Miért nem írá – Goldbach Erzsébet? –
Semmivel sem tudok többet mint eddig! valóban, még annyit sem. De mégis
– igen! legalább azt tudom, hogy nem halt meg! s ez nekem elég
egyszerre, – elég, hogy elűzze lelkemből azon borzasztó álmokat, melyek
éjjel-nappal kínzának! Többé nem fogok koporsójáról álmodni, fehér
szemfödőjével, viaszsárga arczával s kiapadt, könytelen szemeivel! Oh
istenem, ő él! él! s e tudat lelkemet újjá szüli! – Az elhullott levelet
ekkor fölemelé, s még egyszer megcsókolva, keblébe rejtette.
Azután kisiete a szabad légre. A ház végiben kisded kert vala, melyben
virág és fák kezdének már ébredezni téli, hosszú alvásaikból. Egy padon
foglalt helyet, s ott újra iparkodék helyzetéről gondolkozni. Terv terv
után jött és enyészett el lelkében. Míg végre, hosszú késlelkedés után,
egyszerre fölkelt, vonásai valamely rögtöni határozatot fejezének ki, s
ajkairól e szavakat halljuk, melyek akaratlanul látszának hangosan
ellebbenni: – Megvan!… oh ez jó, ez jó gondolat! utána megyek!
fölkeresem őt Pesten!
E naptól fogva szokottnál is munkásabb lett Betti. Regtől estig varrt és
hímezett, csakhogy ezután nem volt oly bohó, hogy mindenkitől keresett
kézimunkáit Zsuzsánna asszony kezére hagyta volna továbbra is játszani.
Eladogatta ő maga, s minden fillérét egy gondosan elzárt szekrénykébe
rejté; s e naptól egyszerre oly fösvény lőn, hogy még Lajostól is
megtagadott minden csekélységet, mely takarékpénztárát vette volna
igénybe.
Lajos is kinőtt ezalatt az alörsi iskolákból. Mint mondani szokás, –
többet tudott már mint a tanítója. Csak még azt a kicsiséget nem tudta,
hogy most már ennyi tudomány mellett, – katekizmus, világtörténet,
görög-római antiquitások, szókötés, nyelvészet, mind a fejében lévén, –
melyikből éljen meg? választhat magának a mi tetszik, akár a görög
antiquitásokat, akár a keresztyény katekizmust, a melyik majd
legkapósabb lesz az emberek előtt. Az antiquitások helyett jobban
hasznát vette volna Lajos, ha arra tanítják vala meg, hogy: kétszer
kettő = öt; kétszer kettő = három, s kétszer kettő csak akkor = négy, ha
épen a szükség úgy hozza magával. Ezt nevezik a számvetésben
aranyszámnak, a mennyiben tapasztalat szerint, kik e methódust követték,
mindig leghamarább gazdagodtak meg!


VII. Báró de Manx.
Néhány héttel azon nap után, midőn Betti levelét olvastuk, egy kora
tavaszi reggel, könnyű parasztkocsin két fiatal ember hagyá el Alörs
városát. Az egyik mintegy tizenötéves gyerkőcz, egészséges, telt, piros
arcczal, lágy s rövidre nyírt szőke hajjal, melyet kopott s tojásalakú
sipka födött, minőt azon időben a felsőmagyarországi iskolák növendékei
viseltek. Kék szemeit, melyek mint a most szakasztott nefelejts oly
elevenek voltak, nyugtalanul hordozá szerteszéjjel az ismeretlen
tájakon. Könnyű kopott kabát takará testét, mely épen nem látszik útra
készültnek lenni; – nyakkendő hiányában kabátja gallérát húzá fel a
szemközt fúvó csípős szél ellen. Mellette, kevéssel idősb lány ült, ki
azonban szinte alig vala több gyermeknél, bár vonalai több gondot,
bizonyos szorongatást, félelmet vagy lelki küzdelmeket árulának el, mik
épen nem látszának öszhangzatban lenni korával. Örök nyugtalanságban
vala, s gyakran tekintgete vissza, mintha üldözőktől tartana. A hideg
ellen azonban gondosabban meg volt óva, mint társa, ki egyébiránt nem
igen látszék törődni hideggel és széllel, mely arczát veresre fútta ki.
A lány nyakát értéktelen, de most megbecsülhetlen meleg sál takará, mely
ajkait is megvédte; átlátszó finom bőrét sötétes pirral voná be a csípős
szél. – Mandula metszetű szemei, melyek kékek valának, mint az ég
azurja, árnyalva hosszú selyem pilláktól, piczinded ajaki, finom
metszetű orra, általán szabályos arczélek, egyikére emlékeztet azon
hódító görög mintáknak, melyeknek a mai korban, antik vagy classikai
szépség a neve. Mint mondók, többször visszatekintgete, s ha
történetesen kocsit vagy lovas embert vett észre, ki utánok vágtatott,
ijedve löké meg fiatal utitársát, figyelmeztetve, hogy baj fenyegeti
őket.
Az utitárs néha vissza sem pillanta, mintha nem tartaná érdemesnek
félni. S valóban arcza nem is mutata semmi félelmet.
– Mit aggódol, Betti? Nem vagyunk-e már elég idősek, hogy szabad
akaratunkat követhessük!? Gondolod, tovább is lett volna még kedvem
rabja lenni e két medvének? (a Waldmann-párt értette.) Bah! Jóllaktam
már a sok spináttal és czéklarépával! – – Mennyi pénzed is van Betti?
– Nem sok, Lajos; mindössze 31 frt és 27 krajczár váltóban. A kocsisnak
kell belőle fizetnem 11 forintot.
– Marad még 20. – Hah, herczegek leszünk annyi pénzzel Pesten.
– Csak ne üldöznének! A pénz nem aggaszt; tudod, mily ügyes vagyok
kézimunkákban.
– Én pedig majd beállok valahová magántanítónak. Tudom a keresztyény
katekizmust, az antiquitásokat, írásom is szép, s így csak elélünk.
Hanem anyánkat hol fogjuk föltalálni?
– Ez nagy kérdés. Pedig czélunk ő és apánk föltalálása.
– S apánkról mitsem írt mama?
– Betűt sem.
– Egész rejtély. Messze van-e még Pest? hé, kocsis!
– Hm; de messze ám! Ott, ahol az a torony látszik. – –
– Az Pest?
– Hm; biz az jó volna! felel a kocsis; – hanem ahhoz még két mértföldre
van – – –
– Pest?
– Hm; az volna csak jó! ahhoz két mérföldre van fele útja Pestnek. Este
lesz, mikorra beverődünk.
– Hát ahol az a torony látszik, micsoda helység?
– Hartyán! ott fogunk etetni.
Pár óra negyed mulva utasaink beértek Hartyánba, mely szerény és kisded
falucska, rozzant fogadóval, gyér és rendetlen házsorokkal s egy szerény
kálvinista parochiával.
Utasaink a falu fogadójában szálltak meg s minthogy már dél felé járt az
idő, jónak látták egy kis meleg ételt venni magokhoz. Hogyis ne! – telik
a húsz forintból! Nem nagyon ajánlatos külsejű étterembe léptek. Két
ágy, egy bölcső, viaszos vászonnal bevont asztal, pár kontár festmény a
falon, s jó fűtetlen kályha tevék az egész butorzatot. A kályha mellett,
– mely mint mondók, hideg vala, mintha csak ma szállították volna
Szibériából, – egy fiatal suhancz üldögélt, hosszú lábait a harmadik
székre nyújtva, amelyiken pedig ült, kényelmesen hintázván magát. Sötét,
olajszín bőre volt, hogy első pillanatra kreolnak lehetett volna
tartani. Fényes göndör haja, mesterkéletlen csigákban hullott homlokára.
Igen édes tekintete volt, és szemeivel mindig az égre, azaz, hogy a
stukatúrra nézett. Nyakig gombolt sötétzöld kabátja (mely épen nem volt
valami télies szabású) s nagy koczkás világos nadrágja volt, erős
bőrsruflik által szorítva – hajdan fénymázos topánkáihoz, miknek egyike
most meglehetősen el volt feselve, a feslést azonban gondosan eltakará a
másik lábával.
Fiatal utasainknak azonnal szemökbe tünt a sajátságos alak, hanem nem
sokat törődének vele; szépen helyet foglaltak az asztal mellett, s a
sovány korcsmárosnétól, ki konyhakötőjével törölgeté az ujjnyi vastag
port az asztal terítékéről, – ebédet kértek. Mindegy, a mi van, s ami
legolcsóbb. Legolcsóbb pedig faluhelyen a leves és vajrénye.
Az étkek felhozatván, az idegen férfi elhagyá a három széket miken ült,
s kezde hosszú léptekkel föl- s lejárni a szobában, olykor egy-egy kép
előtt megállapodván s mintegy magához beszélve, megjegyzéseket tőn.
– Per dio! e képnek eredetijét Velenczében láttam! (Józsefet ábrázolá,
midőn Potifárné köntösét megragadá). Nem ér öt garast. Az eredetiért
százötven aranyat igértem. – Nem találják önök e képet silánynak? –
szólt, gyorsan ifjainkhoz fordulva. – Valóban dologházba kellene az ily
kontárokat küldeni. – Apropos! majd el is feledém! Jó étvágyat!
Betti és Lajos illendően megköszönék. Ezzel be lőn kötve a társalgásba.
Az idegennek tehát csak folytatnia kelle.
– Hm, vajrénye? vajrénye? – szólt, előretolva fejét. – Úgy látszik, csak
közönséges tyúktojásból van készítve, Párisban túzoktojásból készítik.
Nápolyban pláne strucztojást rántanak be. Az igaz, hogy aztán az embert
is berántják vele! a strucztojás párjáért aranyat fizettem. Szabad
megkóstolnom? – csak hasonlítás kedvéért.
Betti, nagyon természetesen, azonnal elébe tolá a tálat, s mondá:
– Oh tessék, ha meg nem veti.
– Kölcsönözze pillanatra villáját nagysád! (Szegény Bettit nagyságolta!)
Oh sohase vonakodjék! kettős élvet nyujtand azon villával ehetnem, mely
nagysádnak rubinajkaival jött érintkezésbe.
Betti elpirult. Ez nála az első bók, mit életében kapott, – az is
ügyetlen volt. Az idegen folytatá.
[Illustration: – Nem találják önök e képet silánynak? – szólt, gyorsan
ifjainkhoz fordulva.]
– Valóban delikát! Hazánk igen szerencsés ország! tyúktojásai vetekednek
a párisi túzoktojásokkal! s íme, mi mágnások mégsem tudjuk eléggé
méltányolni hazai termékeinket! – monda, s egy gurmand ügyességével
látott a vajrényéhez.
Betti csak tűrte, hanem Lajos megnyomta nénje lábát.
– Önök messziről jönnek, ha szabad kérdeznem? – kezdé újra a mágnás,
nagy falatot véve villájára, mely, miként megjegyzé, utolsó falat, s
menyre földre mentegetődzék, miszerint hiába is erőltetik (senkisem
erőltette); de ő egy falatot sem képes már lenyomni; torkig van, fülig
van. – Önök tehát messziről jönnek? Oh én is messzeföldről jövök! túl a
tengerekről, s most Pestig meg sem állok. S önök?
– Szinte Pestre, – felelt Betti.
– Ha meg nem sérteném nagyságát, – – kocsin vannak? vagy…
– Igen.
– Derék! ámbár én ellensége vagyok a kocsin utazásnak, minthogy
májbajban szenvedek, D’Auverin marquis barátom is májbetegségben halt
meg. Különös betegség! tele káprázatokkal és képzelődésekkel. D’Auverin
marquis barátom is minő különös, – mindig azt hitte, hogy neki szarvai
vannak. Az igaz, hogy ragyogó szép felesége volt. Orra, szakasztott mása
volt nagysádénak! És szemei, – – ah nem; nagysádnak szemeiben sokkal
több, – – hogy is mondjam, – – sokkal több olyas valami van, mit a
poéták költészetnek neveznek! Barátja ön a költészetnek? – – Hé
kocsmáros! hozzon egy pár szelet rostélyost!… Önök vajrényejéből ettem,
szerencsémnek tartanám, ha elfogadnák meghívásomat, legyenek vendégeim,
majd én meczénás maradok! Ki nem állhatom vendéglőben az úgynevezett
angol modort. Tudják önök, mit tesz angolosan vendégeskedni? Sem több,
sem kevesebb, mint mindenkinek a saját erszényére enni. Bah! ezt minden
vadállat tudja. A francziák e tekintetben előzékenyebbek. Szeretem, ha a
kocsmaköltségeket csak egy ember fizeti. Mon dieu, – mindegy akárki!
mindnyájunknak csak van egy kis pénzünk. Megengedik, hogy helyet
foglaljak önöknél?
– Oh tessék, szólt Betti.
– E tekintetben franczia vagyok. A franczia sohasem ül társasághoz, míg
engedelmet nem kér vagy nem nyer reá. Az angol goromba. Odaül bármelyik
asztalhoz, s még a kalapját sem veszi le. Torkig vagyok az angolokkal.
Voltak önök már Londonban?
– Oh nem; – mondá szerényen Betti.
– Hanem én azért tudom, hol fekszik, – szólt belé Lajos.
– Valóban ön szép geographiai ismeretekkel látszik bírni. Az egyetemben
végzé iskoláit?
– Oh dehogy! még csak a gymnasiumot végeztem; nem vagyok több
tizenötévesnél.
– Lelkemre! idősbnek hittem, annyira kifejlődött ön. S mit gondol,
mennyi vagyok én?
– Huszonnyolcz – harmincz, – felelt gondolkozva Lajos!
– Bah! huszonhárom! huszonhárom! fiatal barátom! Jövő nyáron töltöm be
huszonnegyedik évemet, s akkor oh!.;
– S akkor? – kérdé Lajos, ki csakhamar barátságot látszék kötni e sokat
fecsegő, s így nagyon mulattató egyénnel, s ki úgy nyelte füleivel a sok
handabandát, mint gyermekek szokták hallgatni az obsitos kalandait. – S
akkor?
– Oh akkor még gazdagabb ember lesz belőlem! A b…i uradalom, a g…i
puszta, az y…i erdő, x…i határtól egész az ó…i határig, be egészen a v…i
országút mellett az m…i nádasokig, átcsapva az f…i kanálisokon B…
megyében kinyúlva egész N… városáig mind az enyém lesz örökség útján. Oh
akkor még gazdagabb ember leszek mint jelenleg! Ámbár 40,000–50,000
pengőért bizony most sem megyek a szomszédba.
Lajos és Bettinek volt e rettenetes szavakon mit bámulniok, s
akaratlanul eszökbe jutott szerény húsz váltó forintjok. Nagy isten! de
boldog lehet ez a gazdag ember! gondolák magokban, és mint gazdag ember
iránt, ki tán egykor még őket is segíthetendi, – nagyobb rokonszenvet
kezdének érezni! – Oly ellenállhatlan vonzerő van még légkörükben is a
gazdag embereknek!
– Apropos! kezdé ismét az idegen; előbb már bátorkodám kérdezni, kocsin
vannak önök?
– Igen, – felelék egyszerre.
– Saját lovaik, reménylem! Angol vagy arab ősöktől származtak? Szürkék?
pejek? Én épen harmadnapja lövettem egy szürkémet agyon lovászom által.
Egy két öles árok átugrásánál, a tulsó parton lába megbicsaklott s
kitört. Minek hagytam volna kínlódni?! gondolám: – szegény állat,
szegény pára! Norma volt a neve, háromszáz aranyomat vitte csak magával
a másvilágra.
Istenem, háromszáz arany! a gyermekek nem a lovat sajnálták, hanem a
háromszáz aranyat.
Az idegen folytatá:
– Szép; tehát önök kocsin utaznak. Majd én csak gyalog.
– Gyalog?
– Bah! Találnak önök abban valami különöst? Én semmit. Nincs
természetesebb, mint gyalog utazni – mondá, s lábait felrakta egy közeli
szék hátára, honnan azonban az egyiket csakhamar visszakapta,
megpillantván azon az átkozott feslést, mely rettenetesen konfundálta
őt. – Mi gentlemanek, szeszélyből utazunk gyalog. Fogatunkat,
lovászainkat előre küldjük, s magunk pár mértföldet utánok.
Lajos és Bettinek nem tetszék ezen úrias modor. Ahhoz nem szükséges
gentlemannak lenni, hogy valaki egyik ország széléről a másikig
gyalogoljon. (E tétel mellett a legátusok- és supplikánsok is, ha
tetszik, írásban nyilatkoznak.)
– Látják önök, – folytatá a szék hátán hintázva magát, a természet oly
szép, kivált most így tavasz kezdetén (úgy esett a jeges eső, mintha
parancsolták volna). Midőn minden fűszál, minden virág újra tetszik
éledni; erdők lombosodnak, madarak hangicsálnak, ökrök legelésznek,
borjuk ugrándoznak, – oh hallatlan költészete van ilyenkor a
természetnek s vonzó bűbája a gyaloglásnak! minden fűszálat
megtekinthet, s lehajolhat utána az ember, nem úgy mint midőn robogó
fogatok ragadnak tovább bennünket. Én nagy barátja vagyok a füvészetnek.
És nagysád?
Betti könnyű zavarral felelt:
– Én is szeretem a virágokat.
– S ez a legszebb testvéri szeretet önben, – mondá meghajtva magát a
férfi, mely nagyon rosszul állt neki, miután hátával hintázott, lábai
pedig a szomszéd székeken voltak árendában.
– S nem fárad el, ha sokat gyalogol? – kérdé Lajos, a föntebbi
elkoptatott bókot meg sem hallva.
– Mon dieu! Minden állomásnál bevárnak embereim és lovaim!
– S most is előre küldé lovait?
– Igen, fiatal ember!
– S ilyen rossz időben!
– Igaz; az eső rútul megered. Hanem hiszen segítsünk a bajon, – mondá
gondolkozva s kitekintve az ablakon. Jó karban vannak önök lovai?
– Paraszt lovak.
– Oh bravó! szenvedélyes bolondja vagyok a paraszt lovaknak. Nemde,
erdélyi fajták? lám, mindjárt gondoltam. Változatosság kedvéért velök
fogok most az első állomásig utazni. Holla, felcsapok önökkel
utitársnak! Áll? elfogadják? A kocsibért, – minden esetre kikötöm, hogy
én fizetem. Per dio, ez dicső utazás lesz! Hiszen már is oly szépen
megszoktuk egymást. Az első állomásnál az én hintómmal cserélendjük fel
a paraszt kocsit.
Betti és Lajos nemhogy ellenezték volna, de sőt nagyon is kaptak a
kedvező alkalmon, mely őket a kocsibér fizetésének terhe alól fölmenteni
kinálkozék. – Az egyesség tehát csakhamar megköttetett: a három szelet
rostélyos pedig fölhozatott. Étvágyingerlő illata egyszerre eltölté az
egész szobát; kivált az a forró zsirtól sustorgó, pirított vereshagyma,
valóban annyi csábítóval bírt, hogy Grassalkovich herczeget
tizenkettedik tál étele után is kísértetbe hozta volna.
Utasaink derekasan hozzáláttak; különösen az ismeretlen gazdag ember,
mesésen tudott enni. Nem mulasztá el minden levágott falatra egy-egy
megjegyzést tenni. Beszélt a franczia konyha kotyvalékai ellen, sőt
Nagy-Britannia párisi követe asztalára is, – hova háromszor volt
hivatalos, kimondá az anathémát; maga a követ úr igen solid, humánus
ember, hanem a szakácsai egytül-egyig ostoba kontárok. Beszélt a német,
olasz, franczia főurak asztalai ellen, égre-földre esküdvén, hogy ő most
egy falat vereshagymás rostélyost mindazoknak elébe tesz! Nem lehete
fölötte kételkedni, mert állítását a legmohóbb evéssel iparkodék
igazolni.
A két vendég, Lajos és Betti csak szemeikkel lakhattak jól.
E pillanatban a kocsis belépett, s mondá:
– Indulhatnánk! a lovak megfáznak!
Betti és öcscse azonnal felugráltak, a fiatal dandy pedig mint
Maeczenás, tárczája után nyult, hogy fizessen, – keresés közben értésére
adván a kocsisnak, miszerint most már ő is társ leend az utazásban, s a
vitelbér terheit egyedül fogja viselni.
– S most indulhatunk, – mondá az idegen, mi közben egy egérlyukas szürke
karbonári köpenyeget vetett nyakába. – Látják önök a sok lyukat e
köpenyen? kérdé, köpenyét jobbra-balra hajtogatva testén.
Lajos és Betti valóban látták, ha nem voltak vakok.
– Tehát tudják meg önök, – mondá az idegen, – hogy ezek itt mind lövések
maradványai.
– Ah!!…
– Valóban – folytatá, s kezdé a lyukak történetét egyenként magyarázni.
– Ezen lyuk itt, Nro 1. londoni emlék. A historiai nevezetességű lord
Weywerwaywar lőtte át egy ostoba párbajban. Ez itt, Nro 2. sz.-pétervári
emlék; Szebakoff tábornokkal volt némi összeütközésem, melynek párbaj
lőn a következménye s ezen lyukat, melyet évek óta hordozok, a világ
száz aranyáért be nem foltoztatnám. Ez itt, Nro 3., midőn Amerikát
beutaztam, az őserdőben egy részeg benszülött orozva szúrta át. Nro 4. –
lengyelországi emlék, Valenszky herczeggeli párbajomból; a szamár nagyon
féltékeny volt feleségére s némi gyanúba keveredém. Nro 5. ismét
tőrszúrás, Nápolyban a híres Caracciello bandita orozva támadott meg;
mint később megtudám, egy nobilinak álltam útjában, ki a szép Fioretto
Bollonival járt jegyben, de a signorina inkább hozzám, mint feléje
látszék hajlani. Nem csoda. Mi magyarok a külföldön nem csekély
hódításokat szoktunk tenni a hölgyek körül. Itt következik Nro 6. Ez
nagyon nevezetes lyuk. Madridban egy bikaviadal alkalmával kaptam, hol
egy vérig ingerelt nemes bika szúra keresztül. A viadalon jelen volt,
don Alfonso de Cabbanos, a külügyminiszter is, és megveregette vállamat
hősiességemért, szerencsétlenségemre éppen akkor szerelmes valék egy
gyönyörű andalusiai hölgybe, – különben a külügyminiszter nyakamba
kötötte volna egyetlen leányát, s ezóta tán spanyol grand volnék, mit
egyébiránt épen nem fájlalok, mert azon esetben aligha lehetett volna
most nagysádhoz szerencsém! – mondá az idegen, miközben mélyen meghajtá
magát Betti előtt s aztán folytatá. – S most, vallják meg önök, nem
historiai nevezetességű köpeny ez? Megfizethetetlen! Még elhordom pár
évig s aztán a magyar muzeumnak ajándékozom, – mert én mindenben
szeretek áldozni hazámnak. – – Apropos! de már el is késünk. Tehát
fizetek. Mivel tartozom? Mindent én fizetek.
A sovány korcsmárosné krétát vőn elő, és szép fehér betűkkel odairta a
fekete viaszos vászonra: – 3 frt 21 kr. v.
– Három forint huszonegy krajczár váltó. Tegnap az egyik lovászom
egyedül megivott ennyi árú bort, – mondá s tovább keresgélé tárczáját, s
rövid szünet mulva, öklével homlokára csapott: – ezer villám! quel
malheur! a tárczámat böröndömben feledém!… No lám!… De hiszen nem tesz
semmit. Ugyis együtt utazunk. – Fiatal barátom szíves leend tárczáját e
legközelebbi állomásig megnyitni, s ott, mihelyt böröndömhöz jutok,
azonnal visszaszolgáltatom. Tehát 3 frt 21 kr.! bagatell! Lesz ön oly
szíves?
A pénztár Bettinél lévén, minden gondolkozás nélkül keblébe nyúlt, s egy
gyöngyökkel himzett erszénykét vőn elő, s abból pénzt.
– Ah! tehát nagysádnál áll a pénztár? Valóban igen eszélyes! hölgyek
mindig jobb gondját viselik a pénznek, mint mi férfiak. Tehát 3 frt 21
kr.! S most indulhatunk.
Pár percz mulva elhelyezkedének a kocsiban, mely tovarobogott velök, s a
Vácz és Hartyán közt elterülő, valóban tündérszépségű völgyet, csakhamar
hátuk mögött hagyták.
– Hová fognak önök szállni Pesten? – kérdé szünet mulva a gazdag ember.
Pestnek nincsenek kényelmes szállodái. New-Yorkban az utolsó csapszék is
elegánsabb. Van önöknek ott saját házok?
– Oh, dehogy van! Még magunk sem tudjuk, hol fogunk megszállni.
– Oh ez új szerencse rám nézve. Nem fogják önök megvetni az én
lakásomat?
Betti és Lajos orczái örömtől sugároztak, s alig bírták eléggé
megköszönni a váratlan ajánlatot.
Ezalatt elérték a legközelebbi állomást s az idegen elkezde hangosan
káromkodni, hogy nem találja ott lovait és embereit. Hanem nem tesz
semmit. Bizonyosan előre siettek. Csak utána kell hajtatni.
– Meddig fognak önök Pesten maradni?
– Bizonytalan ideig, – felelt Lajos.
– Míg anyánkat föl nem fogjuk találni, – mondá Betti.
– S nem tudják önök lakását?
– Nem.
– Tehát mikép indulnak ki önök keresésére?
– Isten tudja.
– Pest nagy város. Ámbár Milanóhoz képest csak falu, – de mégis nehéz
valakit feltalálnunk benne, kinek nem tudjuk hollétét. – Tehát semmi
adresse?… Bah; egész regény! Ismerik önök Paul de Kockot?
– Oh nem!
– Avagy Dumast?
– Azt sem!
– Walter Scottot?
– Oh nem!
– S kedves barátomat, Balzacot?
– Nem, nem!
– Birchpfeifer Saroltát?
– Az istenért, azt sem!
– Avagy Hahn-Hahn Idát? ki minden regényét út közben írja.
– Azt sem!
– Bulwert?… Intim barátom. Nagyon iszsza a groggot. Figyelmeztetém őt,
hogy a pálinka megárt neki, – – de nem hajt a jó tanácsra. – Avagy
ismerik önök Flygare Carlént? Szende nő. Taval egy tuczat harisnyát
készített nekem – meglepetésül. Szentimentális kissé, – hanem jó asztalt
tart. Regényei unalmasak. – Általában én nem igen szeretem a regényeket
olvasni – – inkább magam játszom el, semhogy olvassam! – – S nem ismerik
Sand Georgeot? A regényirodalom fiatal arszlánnőjét? (Azon időben még
valóban fiatal vala).
– Azt sem! azt sem!
– Bah! Sand George nekem egyetlen barátnőm! Rettenetesen iszsza a
cliquaut! De regényei valóban philosophicó-metaphisicó-classicó
theologicó-arithmethicó-geológico- és logicó-művek. Csodálom, hogy önök
nem ismerik!
– Valóban nem. De hát miért is kérdi ön mindezeket?
– Különös! csak azért, minthogy önök utazása épen oly regényes, mintha
csak az elősorolt regényírók tolla alól került volna ki.
– Miért? – kérdé Betti, komoly arczát az idegenre emelve.
– Azért, mert édes anyjokat mennek látogatni, és csak azt sem tudják,
hol lakik.
– Igaza van önnek, – mondá elgondolkozva Betti.
– No lám! S mi foglalkozása van édes anyjoknak Pesten?
Lajos és Betti egymásra tekintének és hallgattak a gyöngédtelen
kérdésre.
– Nos?
– Nem tudom, – felelt szünet után a lány. Mi nem tudhatjuk, s egyet
sóhajta.
– Valóban mindig regényesebb! – Kedves czimborám Sue, megadna 60,000
frankot, ha most önökkel találkozhatott volna. E találkozás, kész regény
lenne neki! Sue nagyon iszsza a bordeauxit. – Valóban önök regényhősök.
– S nem szíveskednék ön tanácsával bennünket segíteni? – szólt Betti,
kérő tekintettel az ifjúhoz.
– Én ugyan ismerős vagyok Pesten, felelt amaz, de csak bizonyos
körökben, – s e bizonyos körök alatt értem a mágnási köröket. Kérdés
azonban, ha vajon nagysád édes anyja ott található-e? Gondolják ezt
önök?
– Mi nem gondolhatunk semmit, – felelt szomorúan a lány.
– S ön fiatal ember?
Lajos, kihez e kérdés volt intézve, vállat vont, s hallgata.
– Bah! – mondá az idegen: – valóban önöknek nagy feladatot kell
megoldniok. Azonban nyugodjanak meg, én nem vonandom meg önöktől segéd
kezemet. – Szabad önök becses nevével megismerkednem? – Ne vegyék
sértésnek e kérdést! csak önök érdekében tevém azt. E tekintetben én
igazi angol vagyok, a ki soha sem kérdezősködik név után. Barátja,
jóakarója bír valakinek lenni az angol, a nélkül hogy azon valakinek
csak nevét is tudná. A francziánál az első, hogy mindjárt nevét
megtudja, de tovább nem kérdezősködik, míg a német tovább űzi; a német
ugyanis meg szokta kérdeni, kivel ismeretséget köt, hogy vajon – miből
él! mivel foglalatoskodik? serfőző-e avagy cserzővarga? iparűző-e avagy
árendás? – – fi donc! ez nagyon valami burgeres! Ki nem állhatom a
burgereket. – – Tehát, nevét nagysád?
– Én Goldbach Betti vagyok.
– S én Goldbach Lajos, testvére, feleltek.
A mint e nevet meghallá az idegen, egyszerre elsápadt, s oly zavarba
jött, hogy tán saját nevét is elfelejté.
– Goldbach! – – Goldbach! – – mondá szünet mulva, miután mutató ujjával
homlokát dörzsölé. – E név, – – e név – –
– Tán ismerős önnek?
– Valóban, – – azaz, hogy – – igen; – tán csalódhatom is. Bizonyosan
csalódám!…
E szavak után elhallgatott, s mintha nyelvét vágták volna ki, egész úton
nem szólt többet egy szót sem.
Szerencsére Pest tornyai látszottak már a távolban. Egy óra mulva a
külvárosok kövezetén döczögött a rozzant parasztkocsi.
– Melyik fogadóban fogunk meghálni? kérdé visszafordulva üléséből a
kocsis.
– Csak hajtson tovább! – felelt az idegen; – s kérdezősködjék a Sóutcza
után. Tudja, hol a Sóutcza?
– Jobban tudom itt a járást, mint a falunkban. Sok gabonát szállítottam
én már ide! Ott van a Sóutcza a merre a kálvinista templom.
– Tehát csak hajtsunk, mert későn van.
A Só-utczába értek, hol egy eléggé csinos földszinti ház előtt álltak
meg. Az idegen leszállt, s minthogy már időn túl lévén, a kapu zárva
volt – becsöngetett. Pár percz mulva, lobogó faggyúgyertya világával egy
középkorú, elhízott nő nyitá föl a kaput. Öltözete sokkal jobb módra
mutata, semhogy cselédnek vagy kapusnénak lehetett volna tartani.
– Nos, ki az? – kérdé, tenyerét a széltől lobogó gyertya elébe tartva.
– Én vagyok, Fáni néne, – felelt az idegen; – vendégeket hoztam.
– Vendégeket? Hát vendégfogadó ez?
– Na csak csöndesen Fáni néne, csöndesen; el kell őket látni jó
vacsorával és meleg ágygyal, mert hosszú útról jönnek!
E szavak után az idegen odahajolt a nőhöz s valamit súgott a fülébe,
melyre az megcsóválá fejét, Lajost és Bettit pedig tetőtől talpig
megméregette s aztán monda:
– Csak tessék leszállni kisasszony; mindjárt elkészítek minden
szükségeset. Tessék besétálni! – szólt, s odavilágított elébök.
Lajos és Betti leszálltak, s beléptek a kis kurta épületbe.
Keskeny, s világítatlan folyosó vezetett a szobákba, melyek több fény-
mint csín és jó ízléssel valának bútorozva. Az első szobában, mely a
folyosóról nyilt, felnyitott zongora volt, minden hangjegyek nélkül
azonban, mintha csak naturalisták számára rendeltetett volna. Körüle
selyem támlásszékek, bevonvák fehér gyolcslepedőkkel; az azurkék falakon
nagy aranyrámás tükör, s három olajfestmény. Az egyik Holofernest
ábrázolá, midőn Judit, a legérdekesb pongyolában, karddal a kezében, a
szoborfehér karjáról ingujját felgyűrve, az ellenséges fővezér fejét
készül levágni. Mellette még két kép; az egyik gyönyörű asszonyt
ábrázolt, reggeli pongyolában lábait, miket parányi aranyhimzetű selyem
papucsok foglalnak magokba, – elpalástolhatlan kaczérsággal vetve
egymásra, – szemeit ellenállhatlan varázszsal szegezi egy előtte álló
deli ifjúra, ki tekintetét nem meri a földről felemelni, s kezeivel