Goldbach & Comp. fűszerkereskedése "A kék macskához": Regény - 14

Total number of words is 1534
Total number of unique words is 884
42.5 of words are in the 2000 most common words
55.6 of words are in the 5000 most common words
61.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
– Ismersz-e Betti? – kérdé az ifjú – ismersz-e?
A lány nem felelt; kezét ott hagyá Lajos kezében s arczával befelé
fordult a falnak.
– Jóságos ég! mi baja e lánynak? – kérdé Lajos az asszonytól.
– Sorvadásban van – felelt az – szép halála fog lenni: úgy hervad el,
mint a virág; elfogy mint a hold az égen!
– S régen szenved?
– Oh, régen! De már nem viszi soká; én már gondoskodtam halotti
köntöséről is. Úgy hiszem, mire megvirrad, szüksége leend rá! – mondá a
nő, mialatt szemeiből egy pár nehéz könyet törült ki, s aztán ismét
nekihevülve, tevé utána, mialatt öklével fenyegetőzött; – hanem ennek a
gazembernek ne engedje szárazon elvinni! Sok embert tett már
szerencsétlenné.
Béla, kire e szavakkal czélozva volt, közel vala az összeroskadáshoz. Az
ifjú egy szétzúzó tekintetet vetett rá s aztán valami lélekrendítő
hangon fülébe ordítá:
– Hitvány eb!! térdelj le tüstént ágya előtt! – mondá és súlyos kezével,
nyakánál fogva lenyomta őt, hogy az térdre bukott. Imádkozzál és csókold
meg azt a földet, melyet egykor lábaival érinte!
Béla, mindenkép igyekezett visszakapni a súlyegyent, vagy legalább
elvesztett lelkiéberségét, s ezért szabadulhatásáért egy utolsó
kisérletet tőn:
– Uram, – mondá – ez jogtalan s lovagiatlan eljárás. Inkább elfogadom a
párbajt – – bocsásson ön!
– Czudar! most már én nem vívok veled! – kiálta Lajos, s azzal, izmos
karjával nyakszirten ragadva őt, egy lódítással kilöké az ajtón.
A szomszéd kocsmaszobában, honnan a borozók zaja és trivialis énekeik
egész a haldokló szobájáig behallottak, nagyon kényelmesen megláthatták
a botrányos jelenetet, s mint illik, egyet nevettek és egyet ittak reá.
Béla, mint a villám, a bérkocsiba veté magát s eltünt.
Lajos hideg verítéket törölt le homlokáról; a csaplárnő pedig leült egy
szalmaszékre s ott sírt és elmélkedék azon multról, melyről azt
mondhatja: – istenem be fényes volt!…
Lajos odatérdelt az ágyhoz. Szép arczát, mely a fájdalomtól e perczben
oly halvány, oly sápadt volt, a beteg tenyerébe hajtá, megcsókolá,
könyeivel áztatá… úgy zokogott.
– Oh, ha megmenthetném életedet! édes vérem, elpusztult reményem te!
A lány arcza folyvást a fal felé volt fordítva, csak keze volt az ifjú
karjai közt, de azt sem mozdítá többet.
– Élsz-e még? tekints reám, édes angyalom! ismerj meg, – – jer hadd
öleljelek szívemhez, – – hadd csókoljalak meg!… ah, minő hideg a
homlokod!…
A csapszékben vigadók pohárcsengései elhatának a szomorú helyre.
A csaplárnő fölkelt székéről, kiveresedett szemeit megtörlé, s lassú
léptekkel eltipegett a kocsma felé, honnan a vigadókat egy szavával
kiseperte az utczára, s midőn az ajtót belül bezárta, magában dünyögé: –
itt bizony nem mulattok a pénzetekért! halott van a háznál!
Egy óra mulva Lajos megtört szívvel, ingadozó léptekkel távozott el
nővére meghidegült tetemétől.
*
Ha Lajost hazáig követjük, roppant ellentétét fogjuk látni az előbbi
jelenetnek. Olvasóim emlékeznek még azon külvárosi házra, melyben egykor
az öreg tabuláris ügyvéd, Berkey lakott. Most is ott lakott még a jó
öreg úr, csakhogy utolsó látogatásunk óta négy év folyt le, s a háznak
jelenleg egészen más színezete van. A patvaristák és jurátusok szélnek
eresztettek, az ügyvéd megfogadván, hogy miatta akár egymást egyék meg a
peres felek, de ő többet még csak kibékíteni sem fog egy czivakodó
lelket sem. Helyette régi kedvencz könyveit olvasgatja, s reggeltől
estig mély karszékében ül, hol időnkint egy aranyfürtű lányka, mintegy
három éves gyermek, játszadozik. Ennek aztán órákig elmesélget az arany
halról, a bujdosó király-kisasszonyról, mikre a gyermek apró tenyereit
csapkodja össze, s olyan jóízűen kaczag, midőn az öreg úr a vasorrú
bábát tentával lefesti előtte. Milyen furcsa lehetett az! s a kis bohó
lányka elbámulná őt napestig. Távolabb az ablaknál, fiatal nő ül,
rajzol, hímez vagy olvas. Festési szépség. Csak olykor szól belé a
gyermek játékába, midőn az nagy jókedvvel nekimegy az öreg úr ősz
szakálának, és azt ugyancsak megczibálja.
– Betti, bizony kitéped az öregpapa szakálát. Leszállsz onnan mindjárt!
Pedig az öreg úr, tán akkor sem szólna, ha szálanként kihuzogatná, –
annyira bálványozza e kisded angyalt.
E pillanatban lép a szobába Goldbach Lajos. Szomorú, dúlt arczczal. Még
a gyermekre sem mosolyodik el, ki leugorva öregapja térdeiről, elébe fut
és gyermekies örömmel fölsikolt:
– Papa! papa!
Lajos gyöngéden félretolja a gyermeket magától, s a fiatal nőhöz
közeledik.
– Róza, – mondja szomorúan s ellágyult hangon – testvérem meghalt.
A fiatal nő fölkelt, kezeit a szomorú férfi vállaira teszi, s oly
arczczal válaszolt, melyen élesen ki volt fejezve a hatás, mit e szavak
oda előidéztek.
– Meghalt? Sokat szenvedett-e? szegény hölgy! Szólj férjem, hogyan
találtad föl? s hogyan halt meg? inségben?…
– Iszonyú inségben! – felelt szívrázó hangon a férj, – iszonyú inségben,
Róza!
– Ki halt meg, papa? – kérdé a kis lány hátra téve kezecskéit s egészen
apja térde alá állva – a bujdosó király-kisasszony is meghal ám! meg az
a csúf, csúf vasorrú bába is.
– Menj kis leányom, menj édes Bettikém most játszani, – mondá gyöngéden
Lajos – apádnak dolga van.
A lányka elsompolyodék, s félrement az úgynevezett hajas bábujához,
melyet szépen levetkőztetett s azt mondá ott magában: – holnap majd ez
is meg fog halni.
Lajos ekkor a mellékterembe vezeté a nőt, hol háborítlanul, teljes
őszinteséggel s egész irtózatos valóságában elbeszélé a történteket. A
sors-edzett férfi szavait annyira félben szakasztá egy-egy nehéz
csuklás. Mily szomorú emlékezeteket költhetett lelkében föl ez
elbeszélés! Róza odaborult a férfi vállára, s meleg könyeivel, édes
szavaival, forró csókjaival gyógyítgatá a sebeket, miket férje keblében
ezen emlékezetek szaggattak föl.
Fölösleges tán kommentálnom is olvasóimnak e családi jelenetet, de
mégsem fog ártani röviden érintenem annak előzményeit.
Goldbach Lajos, mint azt tudjuk, az öreg Berkey által föl volt híva,
hogy másnap is látogassa meg. Lajos elment az öreghez, ki e komoly,
férfias és tiszta érzelmű ifjú iránt csakhamar annyi rokonszenvet kezde
érezni, miszerint némi munkák teljesítéséért, fölajánlá neki asztalát, s
lakást a házban. Róza szívében ez által azon indulat, melynek eleve még
nem tudott nevet adni, szerelemmé fejlődött. S a fiatal hölgy, kinek
sokkal eltaláltabb nevelése volt, semhogy szüléihez bizalmatlan volt
volna, egy napon, nyiltan, gyermekies őszinteséggel bevallá apja előtt
hajlamát az ifjú iránt. Az öreg okos ember lévén, azt felelte rá hogy: –
isten neki! S ebből aztán lett a legboldogabb házasság, melynek föntebb
láttuk eredményét.
Az isten az ilyen házasságot tartós boldogsággal szokta megáldani; s
így, ha többet nem találkoznánk is velök, hihetjük, hogy boldogok
maradtak, s tán – miként Lajos és Róza gyermekének, a kis aranyfürtű
Bettinek szokta meséit végezni öregapja: – tán még most is élnek, ha meg
nem haltak!…
*
De még számadásunk itt nincs befejezve.
– – Két nappal utána, midőn Betti halottas ágya előtt álltunk, Pest
megyeháza előtt bámész népcsoportulat ácsorga. A tömeg közül, erős
őrizet alatt, egy igen jól öltözött férfit kisértek be a börtönbe.
– Tán valami zsivány.
– Ej, hiszen olyan úriasan van öltözve.
– Tehát tolvaj, – monda a harmadik, – mert azok frakkban is szoktak
járni.
– Már csak szeretném tudni nevét. Bizonyosan valami nagy gonosztevő,
mert még a szemét sem süti le a földre.
A tömeg közül akkor ismét egy más alak bontakozék ki. Sajátságos
egyéniség. Kopott kék frakk volt sovány testén, s lábszárait még
kopottabb s rendkívül kurta nanking nadrág födé; kalapja tán sohasem
volt új, hanem az orra irtózatosan meg volt rezesedve a bornak miatta.
Ez az ember odament a kérdezősködők közé, s egyszerűen azt mondá nekik,
hogy ő ismeri azt a szép madarat.
[Illustration: A tömeg közül, erős őrizet alatt, egy igen jól öltözött
férfit kísértek be a börtönbe.]
– Ah, Diogenes! Diogenes! – kiálták egyszerre a gyermekek, a mint az
öreget előretolakodni látták.
– Kell-e lámpás, vén Diogenes?
– Csitt! mert oda nyomok a fületek mögé ezzel a nádpálczával! – kiálta
az öreg, s hadonászott dühösen a levegőben.
– Ne lármázzatok rajkók; – szólt közben egy kaputos úr; hadd tudjuk meg
tőle, ki ez a rab?
– Hát biz az – felelt ekkor Diogenes – ha akarom báró Sérey, ha akarom
Zsellye Bertalan.
– S mit vétett?
– Először is, szabadság nélkül elutazott, hosszú szabadságra a nemes
vármegye börtönéből, mint Zsellye Bertalan; aztán pedig mint Sérey báró,
nem elégedett meg azzal, hogy Bécsben csinálják a bankót, kapta magát, ő
is csinált.
– Ah!…
– Hanem volt neki egy czinkosa is, az isten verje meg, de az tegnap este
megszökött. Zsedőfi Bélának hívták, kivel nagyon furcsa váltókat
bocsátottak ki. Az a jó asszonyság, ni, ott a lépcsőn áll – folytatá
Diogenes egy kövér nőre mutatva, kiben azonnal ráismerhetünk a
tegnapelőtti csaplárnőre, vagy is Ottilra, – az kerítette őt a vármegye
kezére. Van még egy czinkosuk, egy furfangos asszony, ki azonban még
csak eztán fog majd kézre kerülni.
– Hát azt hogy hívják?
– Valami Holdburgné, az is olyan szép madár. Hanem most már isten velünk
atyafiak! megnyugszom a nemes vármegye ügyességében, hogy nem engedi
elutazni őt ismét hosszú szabadságra. Most már nyugodtan meghalok.
Csakhogy ezt a napot megértem.
– Valami nagy ellensége lehetett ez magának Diogenes.
– Meghiszem. Az ő koldusa vagyok! – sóhajta az öreg.
– Hogyan?
– Ne kérdezzék. Sok esztendővel ezelőtt, kompanistám volt az átkozott, a
«kék macskához» czímzett fűszerkereskedésemben. Azaz, hogy nem is nekem
volt ő, hanem a feleségemnek volt kompanistája.
– Hát most hova megy ön? kérdék az ácsorgók, midőn indult Diogenes.
– Megyek inni, – felelt lakonicze, s tovább ment.
A gyerekek utána futottak, s kiabálták: – Kell-e lámpás, vén Diogenes?
Az öreg úr egyet-egyet elcsípett közülök, s úgy-úgy a nyakuk közé húzott
gombos végű nádpálczájával, – – míg végre beesteledett, s bevetődött
abba a kávéházba, honnan aztán hajnal felé – ki is vetődött.
Azon kávéházi jelenetnek, beszélyünk kezdetén tanui valánk. Bolondot
űztek vele, aztán kihajították… Hogy hova ment azon éjjel? hol virradt
meg? melyik kőre hajtá fejét? Nem tudjuk, mert nem látta azóta senki!
Tán felkötötte magát,… vagy tán betévedt valahova a bolondok házába,…
vagy tán az is meglehet, hogy addig őgyelgett és bolyongott a sötét
éjben, míg végre rátalált valahol a – Dunára!!…
You have read 1 text from Hungarian literature.