Goldbach & Comp. fűszerkereskedése "A kék macskához": Regény - 05

itéletét, melynek előbb-utóbb be kell következnie! Mit is várakoznak
vele, – – ő már elmondott s megvallott mindent; többet nem tud, többet
nem vallhat, – – minek is fogják még ismét visszahivatni?! Az elnök
azonban könnyű fejbólintás mellett, kezével távozásra inte, melyre a
hölgy, ingatag léptekkel újra megindult, az ajtónál meghajtá magát s a
teremből kilépett, – gondosan letörölvén arczáról könyeit, hogy a künn
álló csőcseléknek ne legyen mit megbámulnia. Az emberek olyan nagyon
kiváncsiak mások könyeire!
A bírák magokra maradván, rövid szünet állott be, melyet az ezüst
burnótszelenczés táblabiró úr tört meg, e szavakat intézvén a vele
szemközt ülő fiatal jegyzőhöz:
– Quid putat spectabilis? ista persona – –
– Valde pulchra! – egészíté ki halkan a jegyző: – valóban nem bántam
meg, hogy fölemelém; oly gömbölyeg karjai voltak s oly hajlékony
dereka!…
– Vettem észre, mily hálás tekintetet vetett a spectabilisra.
– Egy új Magdaléna. Fel tudnám őt oldozni.
– Boldog harmincz év! Én is úgy beszéltem az én időmben. Hiszen
spectabilis, egész ülés alatt olyan arczot és szemeket vágott hozzá, azt
kelle hinnem, hogy ön képes lenne vele a legközelebbi tisztújítási
bálban keringőre foglalkozni.
– És szégyen volna az? – Elesünk és fölkelünk. Ki magától nem bír
fölkelni, fölemeli más! Ez a világ folyása, spectabilis.
– Hanem nem Verbőczy uram szerint, a kriminális törvényszék előtt.
Egyébiránt majd meglátjuk mindjárt, mit mond a másik vádlott és Zsedőfi.
– Kegyed még folytatni akarja a kihallgatásokat? egy negyed mult
kettőre, – szólt nyugtalanul a jegyző.
– Az én órámon még csak három negyed egyre.
– Mernék esküdni rá, hogy kegyed bizonyosan Pesten vette óráját. Azok
mind késnek. Az enyém, pecsét alatt küldetett Párisból.
Az elnök azonban nem sokat hajtván a jegyző úr észrevételére, még pár
tanuvallatást hallgatott ki, mely bennünket épen nem érdekelvén, – a
Goldbach-ügyben még több napokig folytatott tanácskozás eredményét,
kénytelenek vagyunk csak alább közölni olvasóinkkal.


V. A halálmadár kosztosai.
Waldmann Sámuel polgári halottjelentő és érdemes szabómester úri házánál
teszünk látogatást.
A három tagból álló Waldmann-család, a kis Goldbach-árvákban, két taggal
növekedék.
A ház feje és egyeduralkodója koránsem Waldmann úr, hanem kedves
életepárja, Zsuzsánna asszony, ki is napestig egy vén, tübingai fekete
bőr kanapét őriz, hizodalmas teste miatt nem minden pillanatban
hagyhatván el azt a maga jóvoltából. Onnan osztja parancsait, onnan
diktál, onnan perel, onnan szólja a világot és onnan hajítja fejéhez a
jó Waldmann-nak, a mi leghamarabb keze ügyébe esik, – olló, varróvánkos,
cserép, tányér s több efféle olcsó mobiliák, – a porczellán edényeket
megkiméli, nem tartván érdemesnek Waldmann úr hátát, hogy az nemesebb s
értékesebb dolgokkal jőjön érintkezésbe. Ő maga nem tud felkelni, s így
nem is igen sokat jár, hanem annál többet jártatja aztán a nyelvét.
Napestig van mit hallgatni Waldmann-nak. – Ha ebédnél sokat eszik, már
rámordul Zsuzsánna asszony, hogy megterheli a gyomrát; – ha keveset
eszik, ismét baj, mert Zsuzsánna ilyenkor fejébe veszi, miszerint hátha
valahol kocsmában vagy egyéb tiltott helyeken tömte magát tele.
Zsuzsánna asszony felette féltékeny is. Ha férje sokat dolgozik: – hát
minek ruinirozod már a szemedet? meg akarsz vakulni már, úgy-e, hogy
engem ne láss többet?! – Ha kevesebbet dolgozik: – na te naplopó,
pernyeházi te, azt gondolod bizony már sülve röpül szájadba a galamb is,
épen úgy, mint amilyen könnyen énhozzám jutottál! Hogy vette volna el az
isten az eszedet, mikor arra a gondolatra jöttél, hogy kezemet megkérd!
(a jó Waldmann ugyan sohasem mulasztá el ilyenkor magában mormogni:
bizony el is vette eszemet akkor az úr isten!) – S mindezen megjegyzések
daczára is, Zsuzsánna asszony féltékeny vala. Ha halottat jöttek
bejelenteni, már nem tetszék neki, mindig tartván attól, miszerint hát
temetés után nem fordul-e majd be – valahová!! – borházba vagy épen
máshová!!
[Illustration: Zsuzsánna asszony nem tud felkelni…]
Szörnyű nagy kín volt Waldmannéra, hogy arról az átkozott tübingai
kanapéról nem tudott fölkelni.
Második személy volt a háznál Ludmilla. (Tehát még most sem következik
maga Waldmann).
Ludmilla, leánya volt és szemefénye a kedves házaspárnak.
Meg is érdemelte, hogy szemefénye legyen. Gyönyörű duzzadt ajkai voltak,
buta, vastag orr ékesíté orczáját, és szemei hasonlítának a sült
haléhoz.
Vala pedig tizenhét éves.
Duzzadt ajkak, vastag orr, s apró szemek daczára is találkoztak elegen,
kik a tizenhét éves lányt érdekesnek találák! – S hogy is ne? Tizenhét
év!! A fiatalság már magában – szépség! Ehhez nem kivántatik antik-orr,
nem római arczél, nem szabályos ajk s buzavirágszemek! csupán azt kell
mondani: még csak tizenhat éves, s e tizenhat év felér sokszor a későbbi
kor klasszikus szépségével.
Ludmilla, – kit a boldog házaspár folyvást: aranyos lányomnak, gyémántos
virágomnak nevezgetett, – még anyján, a szigorú Zsuzsánna asszonyon is
uralkodék néha! Próbáltak volna csak például pénteki napon, lencsét
főzni, mikor ő töltött káposztát akart enni; bizony sarkából fordul ki
az a ház, ha akkor töltött káposzta nem jő az asztalra.
Harmadik személy volt a háznál, (még most sem következik Waldmann),
harmadik uralkodó személy volt a háznál a szabóműhely első legénye. Mint
minden szabómesterséggel foglalkozó ember, ő is sápadt vala. S ez a
halovány sápadtság, mesésen tetszék Zsuzsánna asszonynak. – Az első
legény pedig vala igen értelmes, udvarias és delikát férfiú, ki nem
egyszer mondott szépeket a mesterné asszonynak.
Ezek után következik Waldmann Sámuel úr, utána mint legutolsó személyek
a háznál, következnek a kis Goldbach-árvák.
A házhoz költözködésük első napjában, Waldmann igérete szerint,
csakugyan tejbe-vajba fürösztettek. A konyhából egy kisded fás
kamarácska nyilt, mely télen át a konyha füstével melegittetett, nyáron
pedig egy tuczat hamvas szelid egérkének szolgált nyári palotául. Ebből
szépen kitakarították a felfürészelt és vagdalt fákat, a réz üstöt,
fúrót, fürészt, öregfejszét, s raktak be illendő mobiliát, egy tábori
ágyat, ugyanannyi széket és egy pintes üveget mosdótálnak.
Betti és Lajos elszörnyűködtek, midőn e szalonba léptek, s ott meglátták
azt a tatár fényüzést.
Nálok a kályhafűtő is kényesb szobácskában lakott.
Ez csak a szállás, hát még a koszt! azok a kakastejjel, varjuvajjal
készített kenyerek, mindjárt következnek.
A reggeli, egészség szempontjából elmaradt, minthogy Waldmanné el nem
viselhette volna lelkén, ha anyai gondjára bízott árvák, szünteleni
nyalánkságok által elcsenevéztek volna. Azt mondja, hogy gyermekkorában
ő sem reggelizett soha s most mégis leviszi a négy mázsát.
Az ebéd azonban kevesebb kivánni valót hagyott maga után.
Waldmannék igen jól éltek; sokszor négy tál étel is megfordult
asztalukon. Hanem aztán az ebéd elköltési módja vala nagyon sajátságos.
Leves és marhahús elfogyta után fölkel a szabóinas, székét és tányérát
elvitte magával az asztaltól, megtörölte száját, ha épen eszébe jutott,
– az ebédet megköszönte s leült dolgozni. A harmadik tál étel után
felkelt a két szabólegény, valamint Betti és Lajos is azt tevék. Ekkor
következék a negyedik tál, melyet már csak Ludmillának volt szabad
megvárnia, s azután az is elhagyá az asztalt. Azután következének egy
kis csemege, tehéntúró meg egy meszely borocska, melynek elmorzsálására
már csak a két öreg maradt az asztalnál. Ez volt rendesen az idő, mely a
kedves pár kölcsönös eszmecseréjére volt szentelve.
Épen az első napon vagyunk, midőn a Goldbach-árvák a házhoz kerültek. A
mai párbeszéd tárgya tehát ők valának.
– Sámuel! kezdé Zsuzsánna, karját, mely a kövérségtől mintegy
megrövidült, vizes bora után nyujtva ki, – én úgy gondolom, hogy ezen
két gyermekkel még meggyül a bajunk. Nem kaphattak valami jó nevelést,
minthogy az anyjok maga is nagyon rosz személy volt.
– Nagyon rosz személy volt, hagyá gépileg helyben Waldmann úr, mely
helybenhagyások neje irányában már rögzött szokás voltak nála.
– Ki hitte volna?!…
– Valóban senki.
– Mit, Sámuel? mit nem hitt volna senki? – Mily rosz szokás, hogy te
végét nem várod a szónak!
Sámuel úr könnyű zavarba jött, mely szintén szokás volt már nála neje
irányában; s ezen nem csudálkozhatunk, ha meggondoljuk, hogy a
halottjelentő úr, harmad-negyed rangot viselt a házban; s ezen ismét nem
csodálkozhatunk, ha megtudjuk, – mit föntebb tán elfeledénk mondani, –
miszerint Zsuzsánna asszony, pénzt hozott a házhoz, melynek segítségével
állhatott csak helyre a még akkor nagyon is vagyontalan Waldmann. És
Zsuzsánna asszony (még akkor hajadon) koránsem volt valami nagyon
megszorítva leendő férje megválasztásában; ő egyedül gyöngéd szívének
hajlamát követé, midőn Sámuel úrral sírig tartó frigyre lépett. S végül,
ezen gyöngéd hajlam okán sem csudálkozhatunk, ha megmondjuk, miszerint
Sámuel azon boldog időkben nemcsak komoly, szelid férfi vala, hanem
egyszersmind Adónisza is volt a nemes szabóczéhnek. – Az idő jön, s az
idő a sok adószedésben megfogyasztja a férfit, – – megfogyasztja a nőt
is, hanem mégis ez utóbbi (tán természet játéka ez) ritkábban tud
érzelmeiben folyvást lépést tartani a haladó idővel. – Tán itt is ez
okozá Waldmann úr visszaesését a harmadrangúságra.
A párbeszéd folytattatik. A nő véve ismét fel a fonalat, miután az
előbbi megdorgálásra kiüríté vizes borát, melybe sohasem mulaszta el egy
darab fehér czukrot vetni, mit rendesen ruhája oldalzsebéből keresgélt
elő.
– Most már igazán kérdem, úgymond, – ki hitte volna? ki hitte volna
erről a szenteskedő Goldbachnéról? mit mondasz?
Sámuel úr azonban most már csakugyan nem tudott felelni, – vagy tán nem
merte tudni, hogy vajon mi is lehet az hát, a mit Zsuzsánna asszony
szerint senki sem hitt volna! Zsuzsánna folytatá:
– No de valld meg Sámuel, nem olyan volt-e ezen képmutató asszony, mint
egy angyal? – s mégis, – itt van la, még kimondani is bűn, – két férje
volt neki.
– Egyszerre! egyszerre kettő, Zsuzsánna! – mondá a férj neki bátorodva e
kis kiegészítésre.
– Igen Sámuel, egyszerre, szólt amaz, minden megháboríttatás jele
nélkül, s aztán pathoszszal, mely nem volt egyéb hápogásnál, tevé utána:
– Oh Sámuel, mit cselekednél te, ha nekem is így két férjem volna?
Waldmann felüté fejét és szemei mécsszerű lobbanást vetettek.
– Gyilkolnék! – ordítá s az asztalra csapott? nem, – – hanem bekapott
egy fele boros poharat, hogy e szörnyű eszmére fellázadt vérét leöntse,
vagy tán, hogy alkalmat találjon épen az ivásra, minthogy ez is
meglehet.
Zsuzsánna asszony meg vala elégedve férjének e nemes felindulásával, s
erre egy kis szünet következék, mit csakhamar Ludmilla tört meg, e
pillanatban lépvén a szobába.
– Mama, kezdé a lány, panaszos képpel és hangon: mit fogunk mi csinálni
ezekkel a Goldbach-gyerekekkel? hiszen ha ez így tart, kivernek
bennünket a házból.
– Mi történt? kérdé ijedve a halottjelentő.
– Hát az az egyik Goldbach-gyerek, az a…
– Melyik? Betti?
– Nem, a másik…
– Úgy bizonyosan Lajos. – Nos? mit csinált?
– Bevezetém őt szobájába, s azonnal elkezd ordítani.
– Sírni, Ludmilla, sírni, – igazítá ki gyöngéden a halottjelentő. Tán
édes anyja jutott eszébe. – Nos?
– De papa, ordított az, erősíté a lány – mit azzal bizonyított be, hogy
fölmászott a székre s mérgében bevert két tábla ablakot.
Waldmann úr elhalványodott, Waldmanné elvörösödött. Ez utóbbit a harag,
amazt az ijedtség idézte elő az arczokra.
– Szépen kezdik! – mondá vérmesen az asszony. – Valóban Sámuel, te
gyönyörű madarakat hoztál házunkhoz. Ilyen tettekért mindjárt az elején,
az első napon meg kell őket büntetni, hogy rögtön elejét vehessük a
gonosznak! Nézze el az ember!… Ma nem fog kapni vacsorát. (Waldmanné
igen kedvesnek találá a büntetés ezen nemét.)
– Nem kell a gyermekeket mindjárt az első napon elidegeníteni,
Zsuzsánna, – szólt bátorságot véve az ellenmondásra Sámuel. – Ez nem
vezet jóra, nem vezet Zsuzsánna jóra.
– Mit?! – förmedt fel az asszony, s tán ha birja, fel is ugrott volna a
kanapéról. – Hát azt várjam-e be, míg végre sorra be fogja verni
ablakaimat, aztán tükreimet s utoljára üvegajtós pohárszékemet?! Oh, hó!
Tett volna csak Ludmilla lányom ilyent gyermekkorában! De nem tett, mert
már a bölcsőnél megkezdtem nevelését. – S mi oka volt annak a gyereknek,
hogy az ablakot betörje?
– Csak az, – felelt Ludmilla, – hogy nem vezetjük az anyjához.
– Az anyjához! na hisz még csak ott lenne egyszer jó dolga! – folytatá
mindig perelve a kedves háziasszony. – Ott majd nem találna ablakot,
amit betörjön.
E szavak után Sámuel úr vett magának szabadságot a szólásra.
– Zsuzsánna, – monda lágyított hangon: – gondold meg, a mit beszélsz, a
mit ajakadon kibocsátasz, Zsuzsánna! Ha teszem például, – – az isten
ugyan fordítson el rólunk minden gonoszt, – – de mégis, – ha úgy volna
elvégezve…
– Nos?
– Hogy Ludmilla, az én és te lányod, – – édesanyja után sírna… Ha te
például nem volnál többé, nem léteznél többé számára – Zsuzsánna?…
Ez hatott. Az asszony megdöbbent e gondolatra: ha ő nem volna többé! –
Waldmann folytatá:
– Én úgy gondolkozom, nem kell szigorú bánással még inkább elkeseríteni
őket. Sem apjok, sem anyjok! – Mit gondolsz, Zsuzsánna?
Zsuzsánna el lőn érzékenyülve és meggyőzetett. A jó Waldmannak sikerült
az első büntetést védenczei fejéről elhárítani. A feleség csak annyit
kivánván ez úttal, hogy ilyen előre nem számított károk, megtérítés
végett, évnegyedenként fölterjesztessenek a város pénztári hivatalához.
– – – Este, a két Goldbach-gyereket, vacsora után szűk czellájokban
keressük fel. Egy szurtos szolgáló s maga Waldmann úr van benn nálok, a
lefekvés, vetkőzés és elhelyezkedési első próbákon rajtok segítendők.
Itt már Waldmann úr egészen más modorban tűnik fel előttünk. Ismét
beszédes, mint az első találkozásunkkor tapasztalók, midőn a gyermekeket
magával vitte az apai háztól. Ő csak felesége jelenlétében volt szótlan,
hallgatag, – fölösleges beszéd s üres szavakkal sohasem alkalmatlankodék
Zsuzsánna asszony érzékeny hallműszereinek. Annál többet azonban ott,
hol szabadon lélekzelhetett. Különben igen jószívű, becsületes ember
volt, s valódi – gyermekbarát. Több ízben adván jelét gyermekek iránti
jóindulatának, a város tanácsa is ezért találá czélszerűnek, a többi
folyamodók elmellőztével, az ő gondviselésére bízni a boldogtalan
Goldbachné árváit. A gondviselés, mint tudjuk, nem ment ingyen; azon
időben, 10,000 frt kamatja nemcsak fedezé a gyermekekre tett kiadásokat,
de Zsuzsánna asszony, évenként, nem megvetendő tűpénzt is tehete félre.
S mindezek daczára is a halottjelentő neje el nem mulasztá a nemes
tanácsot évnegyedenként ostromolni panaszszal telt folyamodványival,
miszerint így nem jöhet ki, – amúgy nem jöhet ki, minthogy a gyermekek
nagyon elkényeztetvék, gyomruk azonban fölöttébb jó, ruhát pedig
fölségesen tudnak szaggatni, tehát a nemes tanácsnak tessék a tőkéhez
nyúlni s a ruha-költségeket fedezni.
– Itt van gyermekim az ágyatok, kezdé Waldmann, midőn első este a szűk
czellában találjuk őt; – neked Lajos fiam a földre vettetett feleségem
igen jó ágyat, addig míg a te nyoszolyád is elkészül. Hozzá kell szokni
fiacskám egy kis kényelmetlenséghez, úgy veszed hasznát katonakorodban.
Itt van éjjeli mécsestek; ezt Betti majd el fogja lefekvése előtt
oltani, nehogy tűz támadjon s benn égjetek. Anyátok vigasztalhatatlan
lenne, ha szerencsétlenség érne benneteket. Erzsi, hajtsd ki ezt a
macskát; nincs itt egér, nem is volt soha; olyan tiszta hely ez, akár
egy palota. Majd holnap képeket is aggatok a falra. El ne felejtsd
Erzsi, reggel fejes szegeket verni a falba. Aztán te meg Lajos jól
viseld magadat fiacskám. Ma is beütötted az ablakot: az többet meg ne
történjék! Bolondság lenne az üvegeseket gazdagítani. S mondjatok nekem
szépen jó éjszakát, aztán fekügyetek. Imádkoztatok-e már?
A komoly, halvány Betti, sóhajtva felele:
– Még nem. Hanem majd fogunk imádkozni.
– Jól van; ezt már szeretem. S most, úgy gondolom, minden szükségessel
el vagytok eléggé már látva, – tehát jó éjszakát. A gyertyát égve ne
hagyd Betti. Veszedelem lehet, meg aztán bolondság is lenne a
szappanosokat is gazdagítani. Ludmillának a keresztapja a szomszéd
szappanos, hanem biz az még nem adott egy font gyertyát sem ajándékba.
Na, jó éjszakát!
A halottjelentő és szolgáló távozának. A két gyermek egyedül maradt.
Aggodalmas képpel és hosszan néztek egymásra, mintha egymástól
kérdeznék: – mi lesz ennek vége? mi vár itt reánk? miért vagyunk mi
itten?
Leültek mindketten Betti ágyára, minthogy szék csak egy volt a szobában,
az is hátával felfordítva az éjjelre vánkosul szolgált Lajosnak. Kezöket
egymásba tevék; Betti, mellére csüggeszté fejét s időnkint kendőjével
törölgeté szemeit.
– Szegény Betti! te sírsz, te is sírsz már, nemcsak én sírtam, kezdé
mindig szomorúbban a különben szilaj, daczos fiú.
– Oh Lajos, hogy ne sírnék, mikor így el vagyunk hagyatva!
– S minden ok nélkül ide záratva ebbe a kamarába.
– Én nem hiszem, hogy az anyám akarata volna.
– Én sem Betti. Anyánk olyan jó! Sohasem bánt így velünk. De miért is
bánt volna, mikor ő úgy szeretett bennünket. Úgy-e Betti, ő nagyon
szeretett bennünket.
– Édes jó anyám! – sóhajtá a lány s kezecskéit homlokához vitte. – Oh
Lajos, hátha – hátha – –
– Mit akarsz mondani Betti?
– Hátha nem is azért vagyunk mi itt, hogy anyánk elutazott?…
– Hát miért? miért volnánk itt Betti? – kérdé Lajos s fejével egészen
alája hajolt a lány arczának.
– Úgy félek kimondani, – – istenem! – hátha – meghalt volna édes anyánk!
– Ah Betti! – kiáltá a fiú, s fejecskéjét nővére ölébe rejté. – Ha
meghalt volna.
– S előttünk csak titkolni akarák, míg eltemetik.
– Míg eltemetik! Betti, Betti! – susogá sápadva a fiú.
– Oh, mert az sokszor megtörténik, hogy olyankor eltávolítják a kis
gyermekeket a háztól, hogy ne sírjanak annyit!
– Oh, Betti mi lesz belőlünk, ha édes anyánk csakugyan meghalt?
– Vagy tán a papa halt meg! – Ki tudja, ki tudja, Lajos!?
– Istenem! akkor árvák vagyunk, s tán majd nekünk is el kell mennünk
koldulni, mint annak a takácsnak a fia, kit megöltek.
A gyermekek ekép ijeszték és szomoríták egymást, míg végre tán magok is
annyira megrettentek, hogy jónak látták elhallgatni. Fejöket sírva,
egymás vállára hajták, s világos szőke hajaik, mint aranyhullám egymásba
folytak. – Sokáig így maradtak, szótlan, mintha már kibeszélték volna
magokat, vagy mintha egyszerre erős férfiakká edződtek volna,
elhatározván bevárni a reggelt, – a jövőt.
Így szúnyadtak el, egymás keblén, kis karjaikkal ölelkezve; csak egy-egy
csuklás, az elmult sírásnak következménye, rázá olykor meg őket. Aztán
az is megszünt. Elaludtak, – úgy miként voltak, egymásra borulva,
egymást átölelve s le sem vetve ruháikat, mintha valami hosszú és sietős
útra kelletett volna egyszerre készen lenniök. Így is virradtak meg.


VI. Paedagógiai kisérletek.
A nap már jól fenn volt, midőn Waldmann Sámuel úr, benyitott növendékei
szobájába.
Még most is egymást ölelve tarták, de fejecskéik már lehanyatlottak a
vánkosra.
– Ejnye teringette, ilyen-amolyan, – hát ti még most is ágyban, – – s
nini, még csak le sem vetkőztetek?! a gyertyát pedig elégni hagytátok! a
drága gyertyát! Ugortok fel mindjárt, – hé! – kiáltá az elbámult
halottjelentő, s odamenve hozzájuk, felrázá őket édes álmaikból.
Először is Betti nyitá fel szemeit, mely a tegnapi sírástól olyan
bágyadt, megtört fényű vala. Első szava is, midőn fölrezzenve karjait
kinyujtá, ez vala: – Anyám! édes anyám! tehát ismét itt vagy!?
– Semmi anyám! Semmi itt vagy! szólt Waldmann. Hát miért hagytátok égve
a gyertyát, mikor meghagytam, hogy eloltsátok! te, borzas fejű te, –
mondá s Lajosnak gyöngéden megrántá haját, melyre az is felébredt. –
Hátha fejünkre gyúlt volna a ház! mi?!
Míg Lajos kezét a szeméhez vitte, mintha még a benmaradt álmot akarná
abból kidörzsölni, Betti felült az ágyban, leomló haját félre simítá
halántékáról s egyet sóhajta: – Oh istenem! miért kelle még fölébrednem?
– Hát délig akarunk alunni? – szólt Sámuel mester; – majd bizony.
Ezentúl hat órakor már talpon fogtok lenni! – S miért nem vetkőztetek
le?
– Bizonyosan makacsságból, – jegyzé meg az ajtóban egy hang, mely
Ludmilláé volt, ki kiváncsiságból az ajtóig kisérte apját.
Az apa visszafordult, s intőleg szóla:
– Nem beszélj bele leányom. Te még magad is csak növendék vagy, nem
érthetsz a neveléshez.
Ludmilla elsompolyodék, s bement az anyjához, hogy elpanaszolja előtte,
mily durván megdorgálta őt az atyja. Zsuzsánna asszony azonnal az első
legény és Ludmilla segítségével fölkerekedék a kanapéról, s leányáért
elégtételt veendő, elrohant, azaz csak eltipegett a gyermekszoba felé.
– Mi történik itt? – kérdé mialatt féloldalt fordulva beerőszakolá magát
a keskeny ajtócskán, s a kamrának fele be lőn testével töltve. – Hallom,
hogy ezek a kis makacsak még csak le sem vetkőztek, és csupa
daczosságból a gyertyát egész éjjel égve hagyták. – Hát miért történt
ez? nos? hadd halljam!
Sámuel úr jobban megijedt e hangtól, mint a gyerekek; nem annyira
önmagáért, mint inkább védenczeit (mindig így nevezé őket) féltvén.
– Na, – nem kapok feleletet?
– Nagyon elálmosodánk, felelt halkan Betti.
– Hallod Zsuzsánna, nagyon elálmosodtak, – szólt kiengesztelő hangon a
férj. Elálmosodtak szegények.
– Nem kell ide prókátor, – mondá daczosan az asszony. – Épen azért
kelletett volna levetkőzniök, mert álmosak voltak. – Hát a gyertyát
miért hagytátok égve?
– Elfelejtettük és elaludtunk, – felelt ismét a nővér.
– Lásd Zsuzsánna, szólt ismét mintegy lágy viszhang Sámuel úr, –
elfelejtették szegények és elaludtak.
– De az nekem nem elég! Én a házamat nem tehetem ki minden éjjel
veszedelemnek. – A nő erősen megnyomta e szót házamat.
– Hiszen nem történt veszedelem, – monda a férj.
– Könnyen beszélsz Sámuel, – hápogá a kövér nő, minthogy már sok volt
szűk mellének ennyi beszéd, hanem azért mégsem hallgatott el. – Könnyen
beszélsz, miután egy fillérrel sem járultál e ház megvételéhez. De én, –
én!…
Sámuel úr elpirult és elhallgatott. Az asszony folytatá:
– S most egyszer mindenkorra megmondom, hogy ezentúl sötétben fogtok
lefekünni.
E szó sötétben, Lajosra hatott legjobban, mint ki a sötétséget legjobban
respektálta, s ki e miatt inkább béresekkel hált volna meg az
istállóban, mint egyedül sötét szobában. Alig tudatá Waldmanné e
borzasztó akaratát, midőn Lajosban egyszerre felébredt régi makacssága,
mely a szülőik által elkényeztetett gyermekeknél nem oly könnyű lábon
áll, hogy azt egy nap és egy éj megtörhette volna. Közelebb vonult
nénjéhez, megfogá annak kezét (tán önbiztosításul) s elég daczosan és
merészen ezt mondá Waldmannénak:
– Én nem fogok sötétben lefekünni! De még itt maradni sem akarok ebben a
házban. Ereszszenek engem haza!
– Micsoda?! hebegé meglepetve e nem várt hang által Zsuzsánna asszony. –
Nézze el az ember, hogyan börzenkedik a kis kakas!
– Még neki áll föllebb! – sipogá az ajtó mögött Ludmilla, mintegy
ingerelni akarván anyját.
– Most tüstént hátra kötöm sarkodat, te! folytatá az asszony. Ezért
vállaltalak én házamba, hogy nekem visszafelelj?! Tegnap is kitörted az
ablakot, csak elnéztem.
– Kitöröm én még a többit is, valamennyi csak van a háznál! –
börzenkedék mindig erősebben a fiú, s leszállt az ágyról, olyan állásba
vágván magát, mintha meg akarna verekedni környezőivel, mi nem annyira
rettentő, mint kissé inkább nevetségesnek tünt fel. – Én nem félek
senkitől! van nekem apám, a ki engem nem hagy bántani! Jer Betti, jer,
menjünk haza! – mondá, s megfogta nénjét kezénél, erővel látszék őt az
ajtó felé húzni.
De az ajtó Waldmannénak terjedelmes testével volt födve és védve,
olyannal, minővel akár a ház kapuját lehetett volna elbarrikadirozni.
Waldmann ezeket látva, tűhegyen állt; arczának színe pedig egyremásra
úgy változék, mint egy chameleoné. Ilyen zavart helyzetében rendesen
burnót-szelenczéjéhez szokott folyamodni, elméjét egy kissé
felfrissítendő. – Maga Zsuzsánna sem tudott egyszerre mit szólni, pedig
Ludmilla a háta mögött eléggé döfölte, hogy mondjon már valamit.
Lajos pedig e szünetet használva, vette kalapját, valamint Betti
holmiját is, ki folyvást szótlan és remegve állt ott, mintegy szellő
által megingott virág, – s kényszeríté őt az indulásra.
– Ne hamarkodjál Lajos, – szólt a szelid nővér – hátha anyánk meg fog
érte haragudni.
– Ne félj Betti, csak te jer velem, mert itt nem maradok tovább ennél a
veres orrú boszorkánynál. (Zsuzsánnát értette alatta.)
Ezzel sok volt mondva! Ilyent még nem mondott neki senki a szemébe.
Zsuzsánna asszony erre egyszerre a kanapét nézte, ha nincs-e ittbenn,
mert ha benn van, – mérgében úgy lefekszik tüstént rá, hogy estig föl
sem kél róla, legalább a maga jóvoltából nem.
Végre, szűk mellével járó fuldoklása miatt alig hallhatólag ezeket
hebegé:
– El kell vinni a háztól ezt a gyereket! mert megérem még, hogy
elébb-utóbb felakasztják valahol! Az én házamnál fel ne akaszszák!
Sámuel, itt fel ne akaszszák! Gondoskodjál, hogy még ma elhurczolkodjék
innen!
Sámuel úr azonban okosabb volt s nem úgy gondolkozék, hanem úgy: – ha e
gyerekektől megválok, tízezer forint hatos kamatja költözik el velök a
konyhámból; s ez nagy rubrika, miután ők felényit sem emésztenek fel
évenként, – tehát nem kell elhamarkodni a dolgot, hanem szép módjával
kell velök bánni, – s ezért, mintha misem történt volna, csendesen
közeledék Lajoshoz, ki még folyvást útra készen állt, kezében kalappal
és nénje batyujával.
– Csendesen Lajos fiam, – kezdé a halottjelentő, lehető szelid arczot
öltve: – fiam, te nagyon roszúl ajánlod magadat. Lásd, Betti nénédnek
milyen szép, módos magaviselete van. Tanulhatnál tőle.
– Én nem tanulok senkitől, – mondá daczczal a gyermek. Nem tanulok,
hanem haza megyek! Maga is csak olyan ijesztő bagoly, mint a többi! (ez
alatt már Ludmilla is érthette magát.)
– Na na fiam, – na na Lajos! csitítá Waldmann, kezével arczához
közeledve, hogy megczirógassa, melyet a fiú daczosan lökött el magától.
– Ejnye Lajos, veled, látom már nem lehet szépen boldogulni, – folytatá
kissé ingerültebben, – tehát erőszakhoz kell nyúlnunk, s még sem mégysz
haza.
– De igen! jer Betti! jer édes kedves Bettim!
– Meglásd fiú, – szólt Waldmann, – meglásd, az lesz a vége, hogy
megverünk, s mégsem mégysz haza!
– Eb fél a haragjától! még apám sem vert meg soha! – mondá a gyermek, s
úgy felágaskodék s úgy kinyujtá nyakát, mint egy kakas, midőn
kukorikolni akar.
– Rossz nevelés! rossz nevelés! mormogá a férj, nejéhez fordulva, s
egyet szippantva. Valóban rossz nevelés! Országunknak egy jeles
haramiája fog válhatni belőle! hanem elejét veszszük! becsukom őt e
szobába.
Ludmilla, ki minden spektákulumnak örült, tenyereivel tapsolt, mintegy
helyeselve e szándékot.
– Menjetek csak ki, – mondá nejéhez a férj, – s vigyétek magatokkal
Bettit is. Egyedül maradok vele.
Betti és Lajos nem hallák a suttogást. Zsuzsánna megfordult, s féloldalt
ismét kierőszakolá magát a konyhába, nagy lélekzetet véve, hogy a
keskeny ajtón kibujhatott, mint midőn gyűrűbe szorult ujjunkat nagy
vesződséggel kiszabadítjuk.
– Eredj lányom te is, – szólt Bettihez Waldmann, – eredj jó leányom
feleségem szobájába, mindjárt nyomodba leszek én is Lajossal; eredj szép
gyermekem!
Az engedékeny Betti, mint ki semmi roszszat nem gyaníta, indulóban volt
már.
De nem úgy Lajos, ki minden roszszat gyanított a suttogásokból, s ki
makacsságából még hajszált sem hagyott alább! Megragadá nénje kezét s
olyan szomorúan kérte őt:
– Ne menj, Betti, ne hagyj itt magamat!
– Golyhó! mondá Waldmann, – hiszen nem történik veled semmi.
– Nem, nem! édes Bettim! maradj, vagy én is megyek veled! – kiáltá