Goldbach & Comp. fűszerkereskedése "A kék macskához": Regény - 03

De hah!! – mi történt megint?! – Holdburgné egyszerre elsikoltá magát a
legélesebb klarinéthangon, s felugrott székéről, mintha egy eltévedt
villám csapott volna a tányérok közé.
– Mi ez? mi történt? kérdék, szinte akaratlanul felugrálva a vendégek. –
Mi lelte önt?
– Szent isten! – kiáltá Holdburgné. – Ah, végem van!
– Mi baja?
– Jaj nem merem kimondani!
– Mi az? mi az? mit nem mer kimondani?
– Az asztal alatt – – – – ah!
– Mi történt az asztal alatt? szólt Hannóver s gyertyát vőn kezébe, hogy
az asztal alá világítson.
– Uram megtiltom önnek! – kiálta a szép özvegy, s a gyertyát kikapá
kezéből. Nem szabad senkinek az asztal alá tekinteni.
– De hát mi lehet az már? kérdék egyszerre a vendégek, kiknél a
kiváncsiság tetőpontját éré el.
– Semmi, semmi! kérem uraim önöket! a férfiak tüstént menjenek ki a
szobából.
– Kimenni? – – –
– Vagy legalább hunják be szemeiket, vagy oltsák ki a gyertyákat! – – –
Ide ne merjen senki nézni! – – Ah – a topánom, a topánom!…
– Mi történt a topánjával?
– Nem tudom; – – lehúzta valaki lábamról! – – Ide ne merjenek nézni;
Hannóver tegye le azt a gyertyát! tüstént oltsanak ki minden világot! –
A két boltossegéd azt asztal végén majd megbolondult. Úgy szerettek
volna egy pillantást az asztal alá vetni.
A legnagyobb zavar tetőpontján, egyszerre elkiáltja magát valaki az
asztal alatt: – kikirikí!!
– Mi az? Szent isten!!
– Hah, Lajos, az átkozott Lajos!
– Mit csinált?!
– A gaz kópé itt volt az asztal alatt, topánkámat… ah a topánkámat!…
S valóban Lajos volt e merész tett hőse, ki is atyja távollétét
használva, szabadságot vőn e kis jux elkövetésére.
Az egész terem egyszerre talpon volt. És csak gyors futamodásának
köszönheté a tetten kapott Lajos, hogy anyja ott a vendégek előtt
mindjárt nem vett tőle nagyon kézzelfogható elégtételt e csínyéért; de
midőn megcsíphette volna, már akkor Lajos úrfi jó húsz lépéssel túl vala
az ajtón. Szerencsére, hogy ijedtében a topánt nem vitte magával.
– Ah, ez már mégis neveletlenség! – szólt apjához Ottil.
– Ilyent már a kis Zenei grófok sem követnek el; pedig azoknak mint
grófoknak, többet elnézne az ember! Jó, hogy nem veled történt lányom.
– Hju, mindjárt föld alá sűlyedtem volna!
A társaság kevésbbé arrogáns része, utoljára is nem tudott egyebet
tenni, mint jóízűen nevetni e pajkos ötleten. A segédek, csupa
udvariasságból, csak zsebkendőjökbe nevettek, hanem Hannóver úr, teli
torokkal kaczagott és hányta magát a székén, esküdvén mennyre-földre,
hogy ő nem adná egy vármegyéért, ha neki egy ilyen eleven,
szeretetreméltó fiacskája volna. – Csak a házinő volt még zavarban és
Holdburgné, kinek érzése is járult, hogy nem a komoly s aranylánczos
kompanista lacktopánaival jött érintkezésbe, – mint az Lajos úrfi
csintalansága után szépen kiderült. S e miatt oly szikrázó szemeket
vetett a folyvást komoly és néma compagnonra, hogy az szinte szeretett
volna már tiz mérföldre távol lenni az asztaltól; és zavarodásában nem
tudott mást, mint Goldbach után kérdezősködni, hogy hova maradhat oly
soká.
– Valóban, több fél órájánál már hogy távozott, s mégsem jön.
– Tán el is felejté már, hogy vendégei vannak, – jegyzé meg gúnynyal a
tőkepénzes.
– Innen-onnan már fel is kellene kelnünk. Én már eleget ettem; szóla
Hannóverné.
– De én még iszom egy cseppet, mig bejő a háziúr, – mondá Hannóver.
– Ez bizonyosan új divat a polgárosztálynál, – szólt apjához Ottil, –
hogy a vendégeket magokra hagyják. El fogom hallgatni Zenei grófné
előtt, hogy itt voltam.
– Még ez a pezsgő sem látta ám soha Francziaországot, – szólt szinte
halkan leányához a tőkepénzes, kinek, mint látjuk, fölötte nagy kedve
telt benne, minden tárgyra megjegyzést tenni.
Ezalatt Goldbachné Eduárdot futtatá ki az udvarra, hogy keresse elő a
háziurat.
– Úgy úgy, édes Goldbachné, hívassa csak elő, – szólt Hannóver úr; –
nagyon vágyom már egyet inni az egészségéért. Én sohasem iszom, hacsak
okát nem tudom adni minden ivásomnak.
– Ah, hogy dönti magába a bort ez a vasárus! – szóla halkan Ottil.
Bizony még ruhámat önti le.
– Ne félj lányom; vigyáz az minden cseppre, hogy kárba ne menjen.
Mintegy öt percz mulva visszajött Eduárd, hozván azon hírt, hogy
Goldbach urat nem tudni hova lett.
– Nézted szobájában?
– Ott sincs.
– Az udvaron? a kapu alatt?
– Sehol sem találtam.
Ekkor a kereskedőtárs kelt fel, s igéré, hogy ő majd feltalálja és
visszahozza.
Eltelt öt percz, tíz percz, félóra! a kompanista is visszajött, még
pedig azon hírrel, hogy Goldbachnak sem híre, sem hamva a háznál.
Ezután vállalkozék a két segéd, hogy ők minden esetre előteremtik.
Lehet, hogy az utczán beszélget azzal az idegen úrral.
Elmentek ezek is, s vissza is tértek üresen.
Mit jelenthez ez?
A háziurat a föld nyelte el!!
A háziúr a kútba ugrott!!
A háziurat a boszorkányok ragadták el!!
Mást nem lehete gondolniok a vendégeknek, kik már meglehetős unalmasnak
találták e hosszas várakozást.
– Már ideje is volna, hogy távozzunk, – szóla a tőkepénzes, ki mint
elnök, első kelt föl az asztaltól. Utána a többiek is felugráltak.
– Sajnáljuk, hogy kedves háziurunkhoz, kinek épen születése napját ültük
meg, nem lehet többé szerencsénk! – szóla a tőkepénzes. Az idő már késő
és – –
– De ugyan maradjanak még! szabódék Goldbachné. Mindjárt visszajő
férjem. Hol is maradhatna még tovább?! Valóban oly zavarba hozott
kimaradásával. Ne siessenek oly nagyon! hisz még most kezdünk majd
mulatni. A gyermekek verset fognak mondani apjoknak. Én is vendégeim
előtt akarnám átadni ajándékimat, miket magam készíték. Majd Ottil
kisasszony lesz oly szíves megbírálni himzéseimet. Óhajtanám, hogy
tetszését megnyerje. Csak ne siessenek! Még marad időnk egy kis játékra
is. Holdburgné igen jól visztez. Ottil kisasszony is, hallom,
szenvedélyesen játsza.
Mindez azonban nem használt semmit.
A vendégek arczából, mentegetőzéseikből látszék, hogy sértve érzik
magokat a háziúr e figyelmetlenségén. Csak Hannóver maradt volna még
szivesen, ki nem akart előbb távozni, míg egy pohárral rá nem köszönt
Goldbachra. Felesége unszolására azonban neki is készülnie kellett a
távozásra.
Egy óranegyed mulva, hajlongások, köszöntgetések, kölcsönös csókok és
kézszorítások után, az étterem ki volt ürítve a vendégektől.
Goldbachnénak sikerült ráerőszakolni a compagnont, hogy Holdburgnénak
karját ajánlva, kisérje őt haza.
A család magára maradt, még pedig a családfő nélkül.
Goldbachné, életében tán sohasem volt ily nyugtalan, mint e perczben. –
Az edények, s egyéb asztaleszközök elrakosgatását is csak más napra
halasztá. A gyermekeket és cselédeket sietteté lefekvésre, kivéve
Eduárdnak kelle fenmaradnia, hogy legyen kinek tüstént kinyitnia az
ajtót, ha Goldbach meg talál jönni.
Ő maga is fenmarad. Még csak kényelembe sem tevé magát szoros ruháiból;
úgy járkált fel s alá az üres szobákban, melyeknek mindenikében egy-egy
halvány éji lámpát gyújta. – Már éjfél mult, és semmi nesz a kapun,
semmi hír Goldbachról. – Egy férj éjjeli kimaradásán még nem találunk
semmi különös megütközni valót: de midőn a férj, mint gazda, épen
vendégei közül, csak percznyi távozás ürügye alatt szökik meg – mert ezt
másként nem lehet nevezni, – ott valóban, a honn maradt nőnek, ha az
szeget üt a fejébe, nem lehet csodálkozni. Ha pedig Goldbachné jelenlegi
lelki állapotát még szorosabban fürkészszük, csakhamar rájöhetünk, hogy
annak, előttünk ismeretlen sejtelmei, gyanúi lehetnek, melyeket nem bir
legyőzni, elűzni s melyek nála, férjének e rögtöni, mistikus eltünése
miatt ébredtek fel. – – Majd egy kis szekrényke fiókját húzá ki, abból
iratokat vevén elő, olyakat, melyek tán hosszú évek óta vannak oda
elzárva: tán levelek, tán könnyen veszélyezhető emlékek még hajadon
korából, vagy tán épen még későbbi időkből, – elég az, hogy egyenként a
lámpa lángja fölé tartá azokat, s átadá az enyészetnek. Aztán bezárá
újra a fiókot, a kulcsot pedig, – mi még sohasem történt, – benne hagyá;
mintha gondatlanságból feledte volna benn. Mindez pedig szép darab ideig
tarta. Az éjőr, hajnali három órát kiálta már az ablak alatt.
Kiálthatott volna különben négyet, ötöt, hatot is, akár a nap minden
óráját elharsoghatta volna, de Goldbach mégsem tért vissza.
Eltökélé, hogy le nem fekszik, ha három napig kell is rá várakoznia.
Már a tejes asszonyok kiabáltak be a kapun. A fűszeres bolt
kinyittatott; a segédek egymás közt suttogva kérdezősködének, vajon
Goldbach nem jött-e még vissza, mi történhetett vele? soha, soha ilyen
vendégséget, hol a házigazda, szőrin szálán elvesz a mulatságból! s a
hol még a dámák bársonytopánkái is veszedelemben forognak! sat. sat.
E tünődések azonban mitsem segítének. Goldbach azért mégsem tért vissza:
nem tért pedig egész – más nap estig.


III. A szegény Goldbach!!
A kínosan átvirrasztott éj után, szinte est lőn már, – midőn a városka
távolabbi utczáin, az alkony fél homályában, – épen nem szilárd lábakon
egy férfi botorkált.
A kik szemközt találkoztak vele, bizvást ráfoghatták, hogy ittas. S
kitértek előle, mint boros emberek elől szoktak a józan emberek.
Pedig oh dehogy volt az! inkább lehetett volna mondani róla, hogy
megbolondult szegény! elment az esze, s most azt jár keresni – ha
valahol még ráakadhatna személyes leírása után.
Úgy megbotorkált az utczán, mintha szűk lett volna neki! s úgy
megbeszélgetett magában, mint egy kezdő szinész, midőn előadásra menve,
egész a szinházig szavalgatja magában szerepét.
A járókelő emberek csakhamar megismerék a tébolygó emberben –
Goldbachot. S nem gúnyolódva, hanem inkább csudálkozva és szánakozva
tértek ki előle.
– Mi lelhette ezt a jó úrat? suttogák egymásnak: – hiszen ő példánya
volt a józanságnak!
– Mi vihette őt a boritalra, mikor egész életében úszott a boldogságban?
olyan szép felesége és szép gyermekei vannak!
– Nagyon megfeledkezett magáról, hogy még az utczán is tántorogva megy!
– Ne bántsátok! megtörténik az a becsületes emberen is!
Goldbach mindezeket nem hallá, hanem ment tovább a maga útján.
Úgy nézett ki, mintha hosszú, hosszú esztendők után most szabadult volna
ki a tömlöcz fenekéről! s úgy rakta a lábait, mintha ugyanannyi idő óta,
most vették volna róla először le a vasat!
Régi ismerősei köszöntötték. Rájok sem nézett, nem hogy viszonozta
volna.
Pedig még tegnap olyan volt, hogy az egész világot meg akará csókolni!
Olyan boldog, s olyan büszke boldogságára! s most oly nyomorult, mint
kinek legszilajabb kedvében, borozás közepett üti meg fél felét a szél!
Mi lelheté őt?
Tán kereskedése bukott meg valamely nagykereskedő után? Vagy tán hű
kompanistája csalta meg? vagy épen tán a felesége? – –
Menjünk közelebb, s figyeljünk azon érthetlen monológra, melyet útközben
meg-megállva, meg nekifutamodva, mintha űzne, hajtana valakit, fenszóval
hadar el, mint az utczán tébolygó elmezavartak szokták.
– Lám, lám, milyen vén bolond vagyok én! Régen elcsukva kellett volna
már nekem lennem valamelyik bolondok házába! De ki is látott valaha
ilyen ostobát, hogy még én, – – én tanítsam őt: hogyan kell magát az
asszonyok között forgatnia?!… Elment az én eszem?… Hát nem többet tudott
az a gazember, mint ezer ilyen filkó mint én?
Megint elhallgatott, s megint tovább botorkált.
– S aztán ilyen sehonnai, czudar, jöttment ember mert és bírt engem
megsemmisíteni?!… Veszett mennykő! hogy nem az én két kezem által mulhat
ki a világból!!… De csitt! mit jár itt a szájam, mint egy bolondnak!
Lassan menj, ha verebet akarsz fogni!… Lassan, – – – megállj!… Úgy dobog
a szívem!… Nyomorult szívem!… beh jó volna megpihenni, – – de úgy futnak
ezek a lábak, mintha megvesztek volna!… Lassan, – – – megállj!…
Gondolkozzunk kissé, – mit is fogunk majd mondani? Előbb már tudtam, s
megint kiment a fejemből. Nagyon tele a fejem: nem fér már belé több
gondolat. – Veszett…? épen azok a gondolatok szorultak ki belőle, mikre
legtöbb szükségem volna!… Úgy; – – – megvan! mehetek – mehetek – – – – –
Oh, erőt! erőt! boszúálló isten!!…
A monológból csak e töredékeket hallhatók; a továbbira, kisérjük be őt
neje szobájába, melynek épen e pillanatban nyitá be ajtaját.
Goldbachné még folyvást tegnapi öltözékében ült és várta férjét a
divánon. Vonásai csüggetegek, s arcza halvány, beesett az álmatlanul
átvirrasztott éj után. Kezei, keresztkulcsolva feküdtek ölében, mintha
hosszú imádkozás után felejtette volna úgy.
A nő, megrendült, midőn férjét be látá tántorogni.
Ittas! – gondolá magában; s e gondolat, pillanatra visszaadá erejét.
Ittas emberrel könnyű elbánni!
Ha még csak az volt volna!… Ittas volt ő, igaz. Csakhogy a bosszú, s nem
a bor lángja égett benne.
Midőn belépett, egyenesen és szótlanul a szoba csengettyű-zsinórjához
ment, azt erősen megrántá, melyre azonnal Eduárd sietett elő.
– A boltot be kell csukni! – szólt rekedt hangon a fűszerész.
– Becsukni? mi jut eszedbe férjem? ily korán? nem fognak-e az emberek
majd roszat gyanítani kereskedésed állása felől?
– A boltot be kell tüstént csukni! – ismétlé még keményebben a férj. –
Midőn künn az utczán veszedelem van, mindenki bezárja boltját; s miért
ne történhetnék az akkor inkább, midőn a házon belül van a vész!?
A fiú távozott; a férj pedig oda ment az ajtóhoz, s ráfordítá a kulcsot
kétszer.
Ki tegnap látta Goldbachot, családja körében, tetőpontján boldogságának,
a legszerencsésebb férj és apa érzelmeinek túláradásával, csaknem a
nevetségig gyermekes örömeivel, bohóskodásaival; ki ha körülnézett a
világban, elmondhatá, hogy – kivel sem cserélek! sem rang, sem hiú
fényüzés, sem semmiféle kincs nem érnek fel az én boldogságommal! – – S
ki most látja őt – őrjöngve megsemmisülésén, porba hullva mint egy
vezeklő bűnös, vagy szidva, káromolva mindazt, a mit tegnap imádott, –
valóban, azt kell hinnie, hogy ez nem ugyanazon ember, vagy pedig nekem
kell hibául felrónia, hogy egy emberbe két jellemet adtam, vagy hogy
elhamarkodással rontottam el az előbbi alakot.
De lássuk, vajon igazolhatjuk-e magunkat.
Az ajtó elzárása után, a férj nem tarta valami nagy szünetet, mint azt a
szinpadon szokták, midőn valamely frappánt jelenetet, úgynevezett
művészi szünettel akarnák még hatásosabbá tenni.
Egyszerűen oda ment nejéhez; kezét megfogá, mely reszketett az övében;
szüntelen a nő arczán tartá szemeit, melyek úgy ki valának veresedve, –
tán az elmult éjszakázástól, vagy sírástól, – s aztán rekedt hangon
ekkép intézé hozzá szavait:
– Ne remegj, azért hogy úgy felháborodva látsz! Nem hoztam én magammal
azért – sem tőrt, sem mérget életed kioltására! Nem is vagyok én
szinész, hogy itt czifra szavakkal, ékesszólással beszéljek hozzád
morálról, avagy sirjak, vagy szitkokkal és átkokkal halmozzalak, mintha
elébem volna írva! Nincs nekem ilyenekben gyakorlatom; nem készültem
ilyen dolgokra soha! – Mérgemtől se félj. Kitomboltam már magamat. Az
utczán járókelőknek, kik csak láttak, azt kelle hinniök, hogy
megbolondultam, – pedig az egy éj és nap kiállott szenvedései bölcscsé
tettek! – Jó szerencse, hogy kisírhattam magamat! Most nem állnék ily
hidegen előtted. Úgy jöttem mint egy Nemezis, s most úgy állok itt,
mintha én volnék a bűnös, a bűnbánó, a vezeklő. – – Semmitsem tudok már
azokból, a miket első fellázadásomban kigondoltam ellened! – – A boszú
vágyát nem hoztam el magammal, – csak azon begyógyíthatlan sebet hagytam
meg, melyet te ejtél szivemen, s melyet hagyok vérzeni örökké!…
Férjedtől jövök.
Ha a villám mellette csap el a nőnek, nem rettenhetett volna jobban meg,
mind Goldbachnak e szavaitól: «Férjedtől jövök.»
A jó Goldbachban pedig nem volt annyi maliczia, hogy e földig sújtó
szavak után, szünetet tartott volna, a végből, hogy gyötörje őt, vagy
hogy tán fürkészsze arczának gyorsan változó színét, hogy abból annak
lelkiállapotára olvasson. – Mi hasznát is vette volna?! –
Goldbach folytatá:
– Ne sápadj el. – – Ne változzék azért arczod színe – sem fehérré, sem
pirossá. Fejedet se hajtsd le előttem. Lesz annak még elég ideje
meggörbedni a bűnbánat súlya alatt! – Hosszú, hosszú idő lesz számodra
mérve bűneid megbánására! boldogtalan asszony!…
Goldbach elfordult, s tenyerével födé el arczát.
– Férjem! férjem!!…
– Én nem vagyok férjed! te nem vagy nőm! s gyermekeid nem gyermekeim!!
– Bizonyítványt! bizonyítványt! – kiáltá mintegy eszmélkedve a nő: ki
beszélt neked ily rettenetes dolgokat?! – –
– Csak ne indulj fel. Végy rólam példát; lám, minő nyugalmam van nekem!
borzasztó nyugalom! Hiába is iparkodnál, tettetésekkel akarva elütni
vétkedet. A bizonyítványok már – jó helyen vannak.
– Jó helyen, mondod? Hol, – hol?
– A hatóság kezében.
Még a kitörendő sikoly is torkán akadt a nőnek e szavakra, úgy
megrendült egész lényében.
– Tudod-e, mi fog történni veled? – folytatá Goldbach. – Tudod-e, mi vár
reád? Óh, iszonyú hely és messze út az, hova téged visznek, – honnan tán
sohasem térhetsz többet vissza – – vagy ha egykor, igen – – csak hosszú,
hosszú idők multával fog az történhetni! Megagg akkorra az ifjú, s
elporlandok én, mikorra te onnan ismét előkerülsz!…
– Oh istenem, istenem! – zokogott a hölgy.
– Dajkák meséjévé fogsz válni; gyermekeket ijesztenek neveddel; s
történetedet, lenyomva fogják árulni utczasarkokon a kóbor gyerekek!…
Mivé levél, boldogtalan asszony!! Bűneid alul, sem isten nem fog
feloldozni, sem az igazság keze, mely e pillanatban már nyomodban van! –
Nem elég arra egy élet, tetteidért méltán megbűnhödjél! jutni fog belőle
még a más világra is! – –
– Irgalom istene! – kiálta a nő, s két tenyerébe hajtva fejét, leborult
a pamlag vánkosára, s gyermekként zokogott.
[Illustration: – Irgalom istene! – kiálta a nő s két tenyerébe hajtva
fejét, leborult a pamlag vánkosára s gyermekként zokogott.]
– Hiába sírsz! Ha mind kitéped hajad, ha úgy csúszol a porban, mint az
eb, s leimádkozod az eget, – isten még sem fog megbocsátani!… Én, – – én
tán – igen! De az én bocsánatom – semmi! felettem is hatalmasabb bírák
itélnek; – s te ezeknek lől alájok vetve! – – – Készülj, – – minden
pillanatban jöhetnek éretted.
– Szabadíts meg! isten nevére, szabadíts meg!! – kiálta Goldbachné,
hangja és arczában a kétségbeesés kifejezésével, s kezeit tördelé.
– Nem én valék árulód; nem is én lehetek megmentőd. – – Ismered jól a
vén Zsedőfi Andrást…
Mint élettelen testre, galvanikus ütés, hatott e név a szerencsétlen
nőre. Kezeivel födé el arczát, eliszonyodva azon borzasztó
emlékezeteken, miket e név idézett fel multjából.
Goldbach folytatá:
– A vén Zsedőfi András, egy napon fölkerekedett régi lakhelyéről, s
utánad indult a nagy világba, hogy feltalálva téged, – mint törvényes
nejét, visszaállítson jogaiba! – Azon silány 15.000 frtot, mit
szökésedkor magadnál felejtél – –
– Istenem! istenem!
– Úgy látszik, hajlandó elengedni. Csupán azon csipetke egérkőért akar
kérdőre vonni, melyet tévedésből s elég vigyázatlanul reggeli
borlevesébe ejtettél…
A nő felugrott, s görcsösen kapá meg a férj kezét:
– Hol beszélt veled Zsedőfi András?
– Oh istenem, istenem! Minő boldogság, minő édes örömök közül
szólíttatám ki, hogy e borzasztó történetnek tudója lehessek!! Beh jó
volt volna, e szörnyű titkot nem tudva – halni meg!!… Melletted élni s
mulni ki a világból, azon utolsó gondolattal, hogy enyém voltál!!…
Elhallgatott; fejét bánatosan csüggesztve mellére, míg a kétségbeesett
nő, folyvást görcsösen szorítá magához karját:
– Hol találkozál Zsedőfivel? szólj, szólj, hol jövél vele össze?
– Én szegény bolond! – folytatá, folyvást maga elé bámulva, s rá sem
figyelve a nő rimánkodásaira. – Most már mehetek amerre látok, a merre
lábaim visznek! föl is olyan virágtalan az út, mint alá!… Őgyeleghetek a
nagy világban szerteszéjjel, czél nélkül, iránytalanul, – a hogy szoktak
az emberek, mikor már semmisem érdekli őket itt a földön!… Oh istenem,
istenem! ennyit veszteni egyszerre!… nőt, két gyermeket és – barátot! –
– Barátot!?… Oh, hogy elragadták előlem azt a drága zsákmányt!
– Hol van Bertalan? kiálta magánkívül a nő.
– Ahova majd téged is vinni fognak, ott van ő is. Előre elsietett. Siess
te is, hogy még jókor érj vigasztalására, – a börtönbe! –
– Isten irgalmára, szabadíts meg engem! Oh istenem, – s mi lesz
gyermekeimből?…
– Majd átveszi a város, és gondját viseli.
– És te, – – te el fogod hagyni őket?!
– Mintha sohasem is láttam volna! Hiszen magamnak is más viseli majd
gondomat.
– Tehát nem tudsz-e módot megszabadításunkra – rimánkodék a hölgy,
összekulcsolt kezek s kétségbeesett arczczal. Tán ha még lehetne, – –
mit gondolsz, – – megszöknünk? – szólt sápadtan a hölgy, s úgy remegett.
– Oh, miattam azt is megteheted. Mondám már, hogy nem én léptem fel
ellened vádlóul. – Tégy, a mit lehet. Itt az ajtó, benne a kulcs, zárd
fel és menj! Itt a szekrény, nálad a kulcs, végy belőle pénzt, a mennyi
kell és menj! Ott vannak szobájokban a gyerekeid, ültesd szekérre őket s
vidd! Akár sohase jussatok többet eszembe!… Nem is akarom én az én
boszumat tirajtatok tölteni! te nyomorult asszony valál, s boszum nélkül
is nyomorultul fogsz elveszni… De csábítód, bűntársad az, ki engem
élőhalottá tőn – – – oh, csak még azzal hozzon össze a sors egyszer az
életben!!… Nos? – – – ne fetrengj itt a földön; hiába kulcsolgatod itt
össze kezeidet és ordítod tele a levegőt, hogy a ház talpon áll már!
Tégy a mint mondtam. Öt-hat percz még, s nyakadon lesz a vármegye!
A szerencsétlen nő, e szavakra, eszeveszetten kezde kapkodni holmijai
után; futkosott egyik szekrénytől a másikhoz; ruháit kiszórta a padlóra,
majd ismét visszahányta, majd ismét megállapodék, sírt s a férfi nyakába
borult. Az pedig úgy állt ott, mint egy oszlop, mozdulatlanul, lehajtott
fővel, mintha miről sem tudna, a mi körötte történik.
Már esti nyolcz óra volt, midőn – a kapun csengettek.
A hangra felüté fejét Goldbach, – s elfehérülve, halkan mondá:
– Itt vannak!… Már elkéstél. – –
Egy sikoly kitörésével, összeomlott a nő.
A férj ott hagyá őt a földön, s elébe ment az érkezőknek.
Minden szobán keresztül vitte útja, míg a kapuhoz ért, kivéve azon
egyet, melyben a két gyermek vala, kik már ekkor ágyban feküdtek,
jóllehet még folyvást ébren, s így mindent hallva, a mi a
mellékszobákban történik.
– Alszol, Betti? – szól Lajos, a már szinte szunnyadni kezdő nővéréhez.
– Nem még. Nem tudok elalunni.
– Én sem… Mintha valaki sírna a másik szobában. Hallasz te valamit,
Betti?
– Oh igen. Valaki keservesen sir… Nem édes anyánk hangja az? Hallgasd
csak Lajos.
– Oh bohó, – – már miért sirna édes anyánk? Nem gyerek az már, hogy
sírjon!… Mégis, ha valamelyikünk meghalna – – te Betti, vagy én! akkor
majd, tudom, sírna.
– Milyen nagy zörgés van a szobákban!
– Hallom; az ajtókat csapkodtatják.
– Valami idegen emberek jöhettek hozzánk. Hátha zsiványok!
– Ah!…
– De mégsem azok, mert az udvaron lámpással járkálnak, már pedig a
zsiványok elfutnak a lámpástól. Úgy-e Betti, azok csak sötétben járnak?
– Ne menjünk be kérdezni, hogy mi történt?
– Én nem merek, – szóla Lajos, és szőke fejecskéjét a takaró alá húzta.
– Hát ilyen katona vagy?
– Tudod, mit, Betti? Kiáltsd be Eduárdot.
– Eduárd! Kiáltá Betti.
– Jobban kiálts. Nem hallja!
– Apánk is az udvaron. Minő zaj!
– Betti! – hátha tűz van?
– Ne ijeszsz, Lajos; akkor én is félek. Jer, keljünk fel!
Lajos azonban, nemhogy fölkelt volna, de még mélyebben húzta fejét a
paplan alá.
– Hallod-e Lajos? már távoznak, – – legalább úgy gondolom, mert a kaput
bezárták, s már nincs olyan nagy lárma.
Sebesen elrobogó kocsizörej rázta meg e pillanatban a szoba ablakait.
– Bizonyosan kocsin ment el tőlünk valaki. Beh szeretném tudni, kik
voltak itt?
– Csak Eduárd jönne már! – – Eduárd!
– Vagy édes anyánk jönne! még ma egész nap nem is láttuk őt.
– Apánkat sem. Kiálts egy nagyot. Kiáltsd hogy – mama!
Betti kiálta, a mint csak torkán kifért. De bizony nem jött arra semmi
válasz.
A két gyermek nyugtalanul feküdt ágyában, egymást ijesztgetve vagy
egymást bátorítva a takaró alól. Éji mécseske világítá a szobát. Azt nem
merték volna eloltani. Nem lett volna rájok nézve semmi borzasztóbb,
mint sötétben maradni. Még így is sok mindent láttak, különösen Lajos,
ki azt akarta elhitetni Bettivel, hogy fehér lepedőben lelkek járkálnak
a szobában.
– Oh csak el tudnék alunni!
– Hunyd be jól a szemedet, Betti!
– Nem bírom. Mintha még most is hallanék valakit sírni. Olyan hangja
van, mint anyánknak.
– Ha vele történt volna valami, Betti!
– Vagy apánkkal.
– Vagy azzal!
– Ha megölték volna!
– Oh ne mondj ilyent!
– Tudod, hogy most három-négy hónapja is mi történt?
– Mi történt, Betti?
– Hát nem jut már eszedbe, milyen borzasztó halállal ölték meg a
Liliom-utczában azt a szegény takácsot?
– De igen. A kis fia azóta sokszor eljár hozzánk koldulni. Ha majd
nekünk is úgy kellene koldulnunk.
– Oh Lajos, aludjunk el már.
– Csak tudnék! Én még kiáltok egyet; hátha most meghallják: – mama! édes
anyám! – Oh, olyan csöndesség van, mintha mind elmentek volna a háztól.
– Istenem, ha csak mi ketten volnánk itthon.
– Minket is megölhetnének! – – Csak már megviradna. Olyan soká lesz
nappal!
– Tán még éjfél sincs.
– Vagy hogy épen most van tizenkét óra. Tudod, hogy akkor a lelkek haza
járnak.
– Ne beszélj Lajos, mert így nem fogunk elalunni. Húzd erősen magadat a
paplan alá, húnyd be a szemedet, majd elalszol. Én is úgy tettem.
– Igen de – –
– Ne szólj hát megint! Jó éjszakát!
Lajos elhallgatott. Betti is befordult a fal felé, aztán elcsöndesült
minden, mintha az egész ház egyszerre kihalt vagy kiköltözött volna.
Reggel, már jó magasan állott a nap, midőn a nyugtalan éj után a két
gyermek fölébredt.
Máskor édesanyjok szokta őket fölkelteni, édes mosolylyal, nyájas
szavakkal és jó meleg reggelivel.
Most még csak Eduárd sem jött öltöztetni őket.
A reggeli világosság visszahozta az éjjel elvesztett bátorságukat.
Különösen Lajos, a mint megpillantá, hogy már nappal van, egyszerre
ismét hős lett, s borzasztóan állította, hogy ő az éjjel sem félt, hanem
csak álmatlan volt.
– S most megyek egyenesen anyámhoz. Te is Betti, ugorjál ki abból az
ágyból, s menjünk együtt, hogy megtudjuk, mi történt itt az éjjel.
– Még csak be sem jönnek hozzánk, – szólt Betti, mialatt piczinke rózsás
lábaival kilépett a szőnyegre, s fehér csipkés hálófőkötőcskéje alá
duggatá szétbomlott világos szőke haját. – Nyujtsd ide kérlek
harisnyáimat, Lajos; ott vannak a széken, meg topánomat is. Ma felénk
sem jön senki.
– Mindjárt kitekintek én a konyhába, s meglásd, Betti, akkorát kiáltok,
hogy az egész ház talpon lesz! – Lajos úgy akart tenni, a mint mondá,
azaz kitekinteni és egy nagyot kiáltani, hanem az ajtó zárva volt.
– Mi ez? az ajtót ránk zárták!
– Zörgess.
Lajos dörömbölni kezde. Nem válaszolt senki.
– Istenem, – szólt elhalványodva Betti – hátha mégis történt valami az
éjjel! Az egész házban egy lelket sem hallani.
– Siess öltözni Betti. Csakugyan valami baj eshetett a háznál. Itt van
topánod, ruhád; mire van még szükséged? Vizünk sincs mosdani. – –
Eduárd! Eduárd! Nem hallasz?
– Nyissák ki az ajtót! segíte Betti is kiáltani s kezecskéivel
dörömbölni az ajtón, hogy szinte kiveresedtek belé.
Pár percz mulva lépteket hallának az udvaron.
– Ah, jőnek!
– Talán apánk, vagy Eduárd, mert férfiléptek.
A zárba kulcs tolaték, melyre az ajtó megnyilt s Eduárd és egy idegen
férfi léptek a szobába.
A szőke Eduárd szemei erős sírástól valának kiveresedve. Haja még a
szokottnál is borzasabb vala, s ruhái, nyakkendője, úgy álltak testén,
mintha három napig nem vetkezett volna ki belőlük.