Goldbach & Comp. fűszerkereskedése "A kék macskához": Regény - 04

Total number of words is 3895
Total number of unique words is 1902
34.0 of words are in the 2000 most common words
46.4 of words are in the 5000 most common words
53.1 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Az idegen férfi alacsony, köpczös ember volt, s igen tekintélyes
arczczal bírt. Nem viselt sem bajuszt, sem szakált; haja, mely nagy
gonddal előre volt fésülve halántékára, már szürkülni kezde, mintha dér
lepte volna el. Kurta, vastag nyakát hátul gomboló, széles és fekete
atlaszkendő takará, egész ruházata pedig tisztességes fekete posztóból
volt készítve.
Ezen úri ember neve Waldmann Sámuel s egyik érdemes polgára a kisded
Alörs városának. Hivatalára nézve becsületes szabó mester, s egyúttal, a
város által convencionált halottjelentő (vidéki elnevezés szerint,
halálmadár). – Midőn a szobába lépett, azonnal tekintélyes állást vőn,
mely tekintély emelése végett még torony magasságú kalapját sem billenté
meg, azután fontos arczczal kérdé Eduárdtól:
– Tehát ezek lesznek ők?
– Igen – felel szomorúan a szőke inas, és zsebkendőjével megtörlé
szemeit.
A gyermekek már ismerték temetésekről a baljóslatú halottjelentőt, s nem
csudálkozhatunk, ha láttára egyik jobban elsápadt, mint a másik.
– Nos, kedves gyermekeim, kezdé a halottjelentő, miután megczirogatá
mind a kettőnek halvány arczát, – ki tudnátok-e találni, miért jöttem én
most hozzátok?
– Nem, felelt Lajos, ki vagy három lépést hátrált az ijesztő embertől. –
Eduárd, hol a mama?
– Most ne kérdezd kis fiam, – szól, Eduárd helyett a halálmadár: – majd
megtudjátok később. Édes anyátok elutazott az éjjel, s egyhamar nem is
tér vissza. Ti addig az én gyermekeim lesztek.
– Hát apánk? – szólt Betti, komoly arczát és szép nagy szemeit a férfira
függesztve. – Hát ő hol van?
– Az is elutazott, kis lányom; s én reám bízott benneteket, hogy, míg
visszajő, viseljem gondotokat.
– De mi magát nem is ismerjük.
– Majd megismerkedünk. Csak ti szedjétek most össze holmitokat, mert
mindjárt jöttök velem.
– S hova akarna maga minket vinni? kérdé Betti, szemeit még mindig a
férfin tartva.
– Hozzám, – felelt az.
Lajos ekkor már a jó Eduárd háta mögött volt s biztosság kedvéért
kabátja szárnyába fogódzott.
– Én nem megyek ezzel az emberrel! – szólt rejthelyéből Lajos.
– Én sem, – mondá Betti, és szinte Eduárd felé huzódék. – Eduárd, mondd
meg, hol van édesanyánk?
– Akarom tudni, hol van, – szólt nekibátorodva Lajos; – mert én ezzel a
csudafejű halálmadárral egy lépést sem megyek a házból.
– Ejnye kis kópé te, hát csudafejű vagyok én? szólt sértődéssel Waldmann
Sámuel. – No hiszen meglakolsz ezért.
– A hol ni! még el sem mentünk vele, már is fenyegetődzik! Betti, egy
lépést se menj.
– Ime, szól Waldmann Sámuel, ilyen az elkényeztetett gyerek! Még
akaratoskodik, s gúnyt űz abból, ki neki javát akarja. Hohó, kis
fiacskám, majd megszelidülünk még! Eduárd barátom, – fordult aztán az
inas felé, – hol vannak a gyermekek ruhái? Segítsen előkeresni. Úgy
hiszem, tán itt a szekrényben lesznek, az ágyneműeket is össze kell
szednünk, mert azok is mind nevemre vannak átirva. Fogjunk csak hozzá,
addig majd eszére tér a kis vitéz is ott a háta mögött. – Itt van egy
pár csizma, topánok, sipka, kalap, itt vannak a kis leány fehérneműi,
hálófejkötőcskék, harisnyák, szalagok, csecsebecsék, – – istenemre,
módosan el vannak mindennel látva; akár egy férjhez adandó kisasszony. A
holmikat egyenként mind írásba vezetem. Feleségem nagyon pontos asszony.
El nem vinné a lelkén, ha egykor számolni nem tudna rólok. Én magam is
szeretem a pontosságot; minden bejelentett halottnak még a biografiáját
is naplómba vezetem, valamint betegségét, halálának okát és hogy melyik
orvos gyógyította. Itt tehát vannak a fehérneműek, amott gondolom a
felsőruhák állanak. Menjen csak barátom, rakja mind szépen ebbe a
bőröndbe. Majd én azalatt meg fogok ismerkedni és barátkozni ezekkel a
leendő kis növendékeimmel. – Úgy van, úgy – folytatá, a két gyermekhez
fordulva, kik csak néztek és bámultak szótlanul, vajon mi fog már
történni; – ti ezentúl az én fiaim lesztek. Ha jól viselitek magatokat,
csak szülőiteknek szereztek örömet, s magatok is úgy veszitek hasznát,
mert az én házamnál tejbe-vajba lesztek fürösztve, ha megbecsülitek
magatokat. Hé, kópé! szereted-e a kakastejjel, varjúvajjal készített
kenyeret? No ha jó fiú lészsz, mindig azzal foglak etetni. – Te is kis
leányom, – fordult Betti felé, és szép sima orczáját megczirógatá: – te
is minden jóban részesülni fogsz nálam. Olyan aranyos jó dolgod lesz,
hogy észre sem veszed, mikorra majd csak ott terem értetek édesanyátok.
Hanem ne csinálj hát olyan szomorú arczot.
– Mondja meg hát, hol van édesanyánk? – szólt könyezve a lányka. – S
miért kell nékünk magával mennünk?
– Semmiben ne aggódjál, leányom! Apád és édesanyád elutaztak bizonyos
dologban, ahova titeket nem vihettek magokkal.
– Tehát miért nem adták tudtunkra?
– Hogy megkiméljék magokat a szomorú bucsúzástól. Csak ti most
engedelmeskedjetek mindenben nekem. Úgy veszitek hasznát. Te is Lajos
fiam, ne légy olyan makranczos, mert azzal bizony mitsem használsz
magadnak. Játékaidat is elviszszük magunkkal; ne félj, mulathatsz
kedvedre eleget.
– De miért nem maradunk hát a mi házunkban?
– Mert a ti kedvetekért én nem hurczolkodhatom ide egész családostul.
– Vagy miért nem küldöttek bennünket tehát keresztanyámhoz, vagy
Hannóverékhez?
– Azok el vannak foglalva, fiaim.
– Igaz-e az Eduárd? kérdé leveretve Betti, s komoly arczát a szőke
inasra függeszté, ki is alig bírt a lányka szemeivel találkozni s
elfordult midőn felelé:
– Igaz.
– S meddig fogunk mi ezen idegen úrnál maradni?
– Míg kedves szülői vissza nem térnek. Goldbachné asszonyság meghagyta,
hogy csak jól viseljék magokat.
– Édes jó anyám! – sóhajta Betti – hogy te nekem erről mitsem szóltál!
Pedig ő mindent szokott velem közölni. Nem is úgy tekinte már mint kis
lányt, hanem érett gyermeket, mint kit egészen kezéhez, oldala mellé
szoktatott már. – Ámde jól van! jer, Lajos; engedelmeskednünk kell
anyánknak! Jer, menjünk ezen úrral.
Lajos azonban még nem volt hajlandó a távozásra. Nem oly könnyen hitt és
engedett, mint gyöngéd nővére, s a szó teljes értelmében sokáig daczolt
és opponált a halottjelentőnek; míg végre is mit volt tennie, a nagyobb
erő és okoskodásoknak, nemkülönben Betti kérelmeinek s a halottjelentő
mézeskalácsos igéreteinek, csakugyan engednie kelle.
Waldmann Sámuel úr ez alatt, legnagyobb pontossággal kikutatott minden
szekrényfiókot, s a mit elszállításra méltónak talált, be a bőröndbe. A
gyermekek ajándékpénzeit pedig, melyek pár fényes huszas és új
tallérokból állottak, gondosan elzárva kisded porczellán perselybe, – a
perselyt eltörvén, zsebébe csúsztatá.
– Majd jó lesz nekik apródonként csemegékre! – mondá fenhangon; lehet
azonban, hogy magában mást is gondolt.
– Nos, készen vagytok-e, gyermekeim? – kérdé aztán az árvákhoz fordulva;
– tehát mehetnénk! Maga pedig Eduárd barátom, kapja vállára ezt a
bőröndöt, s vigye ki az udvarra, ott majd átveszi az én inasom.
Eduárd olyan arczczal engedelmeskedék, mintha kedve volt volna azt a
bőröndöt inkább a tűzben égetni el, vagy kedvezőbb esetben, a
halottjelentő úr fejéhez nyomni!
– S most már kedves egyetleneim, szólt Waldmann, – vegyetek búcsút e
szobától, mert bizonytalan, hogy mikor tértek belé ismét vissza. –
Azután fogta két kezénél a két gyermeket, egyiket jobbról, másikat
balról, s indult ki velök a szobából. Azok pedig mentek, megadva magokat
és engedve édes anyjok akaratának; – nem tudva, hová mennek, miért
mennek, s mi sors vár ott reájok!!
Midőn a kapun kiértek, Eduárd utánok tekinte még egyszer. Olyan egypár
köny gördült ki szemeiből, alig tudta kabátja ujjával letörleni, midőn
az udvar közepén megállt s monda: – Na, most már én is mehetek, a merre
szemeim látnak!…


IV. A fenyítő törvényszék.
A _kék macskához_ czimzett fűszeres bolt becsukatott, homlokzatáról a
firma levétetett.
A segédek pontosan kifizettettek és útnak bocsáttattak. A cselédek
szélnek eresztettek, a butorok elárvereztettek, a ház üresen maradt, s
kapujának kulcsát a város hatósága vette magához, négyszögletű czédulát
szegeztetve ki reá, melynek tartalma szomorúan hirdeté a mellette
elmenőknek: «_ezen ház eladandó!_»
Történtek pedig mindezek, öt-hat nappal Goldbachnénak elhurczoltatása
után, midőn is Goldbach, három törvényes tanu jelenlétében megcsinálta
számadásait, elosztván a közös kereskedés tiszta hasznát két egyenlő
részre, egyik jutván a compagnon – Zsellye Bertalannak, másik pedig
maradván Goldbach osztályrészéül. Zsellye Bertalan vagyonát a város
vette kezelés alá, valamint atyai szárnyai alá vevé Goldbach két
gyermekét, kiknek neveltetésére jó Goldbach 10,000 váltó frtot tévén le
az árvák pénztárába, – a nemes város tanácsa, Waldmann Sámuel értelmes
és emeritus halottjelentőjének apai gondoskodását vevé számukra igénybe,
fizetvén annak évnegyedenként neveltetés és tartás fejében, törvényes
kamatját a letett 10,000 váltó forintnak. Goldbachnak nem maradt egyebe,
mint eladandó s adósságokkal terhelt háza s pár ezer forintja; ez
utóbbit mint készpénzt magához vevé, s öt-hat nap mulva család és
családörömei szétdúlása után, egyszerre és nyom nélkül eltűnt a
városból. Mi magunk is csak pár hét mulva találkozunk vele; akkor sem
régi lakhelyén többé, hanem Pesten, azon megye székhelyén, hová
történetünk idejében, 1834-ben, – a kisded Alörs városka tartozott.
Színhelyünk tehát változik, s egy ideig Pesten maradunk, hogy egy – a
történetünkkel szoros kapcsolatban álló törvényszéki jelenetnek tanui
lehessünk.
Alig pár héttel Goldbachné elfogatása után, mindjárt a hét elején, a
büntető-törvényszék összeülése következék. Reggeli 9 óra előtt már
gyülekezni kezdének a politikai és kriminalis törvényszék ülnökei,
birái, jegyzői, – elszéledve a benlakó tisztviselők dolgozó vagy épen
dohányzó szobáiba, tarka, tréfás beszélgetésekkel előzendők meg a
fontos, s e miatt néha nagyon is unalmas törvényszéki órákat. Kilencz
órára azonban már mind a két törvényszék együtt ült, s a tárgyalások
megkezdetének.
Nem leírását akarjuk az ily ülésnek adni, s ezért az időnként ki- és
bemenő vádlottakat, torzszakálú, csüggeteg arczú rabokat mellőzni
fogjuk. Röviden csak saját embereinket választjuk ki, mint bennünket
érdeklőket. A zöld asztal felső végén foglal helyet az elnök; legszebb
korú férfi, bajuszos, szakállas magyar arcz, olyan megnyerő szelid
vonásokkal, melyek a legkétségbeesettebb vádlottba is bizalmat öntnek.
Utána egy korosabb férfi ül, magyar öltözetben és szintén magyar
kifejezéssel arczán, daczára hogy előtte egy tányérnagyságú
burnótszelencze áll, melynek rovátkos ezüst fedelével játszik, majd
kinyitva, majd becsukva azt, míg végre egyet szippant belőle, melyre
azonban a prüsszentés már nem szokott bekövetkezni, daczára, hogy
attilája két hátulsó zsebében két zsebkendőt is hordoz, – az egyiket
használván gyakran könnyező szemei törlésére, a másikat pedig hagyván az
orr szolgálatára. Az öreg úr, ha figyelmét valamely fontosabb tárgy,
például, szőnyegre került súlyosabb bűneset, vagy épen az orr
elalélásának felburnótozása nem foglalja el, – igen szeret a szemközt
ülő jegyzővel latinul csevegni, melyre azonban csak gyéren szokott
visszafelelni, akkor is meglehetős szarvas hibákat ejtve a Cicerók
klasszikus nyelvén. A jegyző nem több harmincz évesnél. Egyike a
legszebb magyar ifjaknak, minőket a férfiak is megbámulnak. Testén, apró
ezüst makk-gombokkal, feszes atilla van, mely oly nyalkán áll rajta,
hogy szinte hátráltatja őt a folytonos irásban, melyet mások is
észrevehettek, midőn időnként majd egyik majd másik vállával feszenge.
Lágy fekete haján, minden kriminális ülés előtt, fodrász keze remekelt,
mintha mindannyiszor tánczvígalomba lépett volna. A komoly bírák közt
egyedül csak ő örökké nyugtalan, s minden öt perczben megtekinti
krajczár-kicsiny aranyóráját, mintha lesné már, mennyi idő van még hátra
ebből a borzasztó ülésből, hol az ember szemlátomást látja, miként
őszülnek meg egyenként hajszálai. E férfival még találkozandunk,
jelenleg is tehát azért mutattuk be; a többieket azonban, mint különben
is csaknem mind egyöntetű egyéniségeket, s részint olyanokat, kikkel
úgyis bajosan találkozunk többé, elhallgatjuk! – – legfölebb még azt a
két patvaristát ha megemlítjük, kik ott hátul a kályha mellett, elég
szék hiányában ketten _egy_ széken ülnek s hatalmasan szundikálva,
gyűjtik magoknak a praxist. Még ezekkel összejöhetünk valahol.
Tíz óra volt már, midőn egy önvallomás aláirása után két vádlott
kilépett, s az elnök inte hogy vezettessék be – Goldbachnét.
A nő névre a két patvarista tüstént felüté fejét. Nem bánták ők, lett
légyen rút vagy vén a vádlott, csakhogy asszony vagy leány vala.
Rettenetesen érdekelte őket, ha a kriminális törvényszék előtt hölgyek
jelentek meg. Férjcsábítás, gyermeksikkasztás s több e féle hajmeresztő
és vérlázító dolgokon alul ilyenkor már nem is álmodtak. A két
patvarista oldalba lökte egymást figyelmeztetésül.
Belépett Goldbachné. Egyszerű barnacsíkos tafota ruha volt testén s a
tavaszi hűs ellen könnyű püspike. Arcza sokat változott, bár nem veszíte
szépségéből, sőt halaványsága s bánatos vonásai által inkább nyert, –
mint azt a jegyző úr meglepetésén is észrevehetjük, ki úgy rajta feledé
szemeit, mintha valamely dalidóban, egy ünnepelt szépségre kaczérkodott
volna.
A félelemtől vagy szégyenérzetében-e, úgy reszketett bírái előtt a szép
hölgy. Szemeit, miknek fénye meg volt törve a sok bú és könyhullatástól,
– csak gyéren s akkor is igen kevés pillanatra emelé fel.
Midőn kérdezteték:
– Mi neve, asszonyom?
Csak alig hallhatólag, mint szemérmes ara az oltár előtt felelé:
– Goldbach Jánosné.
– Született?…
– Született Völgyi Erzsébet.
– Kora?
– Harmincz év.
– Hol született ön?
– B. megyében a völgyi pusztán.
– Szülői?
– Még hajadon koromban elhaltak. Atyám tíz évig a völgyi puszta
haszonbérlője volt. – Sorsüldözte vállalata után, halálával semmi
vagyont nem hagyván rám, anyámmal elhagyók a szerencsétlen helyet, a
fővárosba jövénk, hol én varrás, hímzés s egyébb női munkákkal keresém
mindkettőnk kenyerét: míg végre anyám is meghalt, s én egyedül maradék.
– Folytatta kenyérkeresetét kézi munkákkal? kérdé az elnök.
– Igen.
– De később férjhez ment ön… Hogy hívták férjét?
– Goldbach János, – felelé alig érthetőleg a hölgy.
– Goldbach, Goldbach János, – – azt már tudjuk, – szólt az elnök. – De
önnek még ezt megelőző viszonya is volt.
A nő, szemeit földre sütve, hallgatott.
– Ön azzal vádoltatik – folytatá az elnök, – miszerint Goldbachhali
egybekelése előtt már önnek törvényes összeköttetése volt volna egy
vagyonos tőkepénzessel.
A nő folyvást lesütött szemekkel hallgata.
(A két patvarista pedig meglöké egymást, mintha mondták volna: – lám:
jön már a regényes!)
Az elnök kissé törelmetlenebbül folytatá:
– Ön nem felel. Miért vonakodik őszinte lenni? Gondolja ön, könnyíteni
fog sorsán hallgatásával? – – Hol ismerkedett ön meg Zsedőfivel?
– Pesten, – felelt mindig sápadtan a hölgy.
– Még akkor varrólány volt ön?
– Igen. Zsedőfi minduntalan boltunkba járt, mely a Kígyó-utczában vala;
s néha napokat tölte ott, folyvást velem csevege s előzékenysége és
ajándékival áraszta el. Mondták hogy igen gazdag és nőtlen; s tán még
szerencsémet csinálhatnám meg vele, ha nem vonakodnám szerelmét
viszonozni. – – Én mint szegény lány, ki kézimunkája után él, könnyen
elkapattam a fény által és –
– És?
– Daczára hajlott korának, minden szerelem nélkül, csak a jólét,
kéjelmes, gondtalan élet csábjaira, – nőül mentem hozzá.
Elnök és a burnótszelenczés úr, e szavakra titkos pillantást váltottak,
pár latin szót mormogva egymásnak; – hihetőleg a fölötti örömüket
nyilváníták, miszerint a szegény vádlott hölgynek ily őszinte vallomásai
után, nem sok fejtörésre leend szükségök.
S valóban a szerencsétlen hölgy oly őszinte is volt vallomásaiban, oly
leplezetlenül adva elő tovább is vétkeit, mint egy megtért bűnbánó; azt
hivén hogy itt is templom van, hol a megtértek feloldoztatnak; majd őt
is feloldozzák büntetése alól ezek a jó urak, kik vele most olyan
szeliden beszélnek, biztatván hogy mennyivel enyhítőbb leend rá nézve
vallomása, mint az úgyis siker nélküli makacs hallgatás. Oh ha ez által
enyhíthetne is sorsán! Ha többé tán nem börtönöznék be! vagy legalább
nem oly tenger időre: ha így előbb visszakerülne gyermekeihez, kiket oly
magokra hagyott, kikről most nem tud semmit!
Az elnök ismét fölvette a fonalat.
– Ön azt mondá, nőül ment Zsedőfihez. Ez, annyit tenne, hogy törvényesen
egybekeltek.
– Igen.
– S meddig éltek önök együtt?
– Csak egy évig. Tovább nem bírám kiállani.
– Nem bírá kiállani, mondja ön? Tán durva volt ön iránt?
– Oh iszonyú bántalmakkal illetett. Féltékenysége határtalan volt. A
legkisebb s alaptalan gyanúra, heteken keresztül kínzott.
– Kínozta önt? s hogyan?
– Koplalással és – – ütésekkel.
– Tehát testi bántalmakkal is illeté önt?
– Oh sokszor és embertelenül!
– S végre, – folytatá az elnök, – hogyan vált meg e kínzástól?
– Zsedőfinek volt egy távol rokona, ki gyakran járt a házhoz.
– Neve?
– Zsellye Bertalan. – Alig vala akkor több húsz évesnél. Zsedőfi volt
neki tutora, kinél 15,000 váltóforintja volt letéve. Zsellye Bertalan
naponként meglátogatá házunkat, s daczára férjem őrködéseinek, nem
egyszer sikerült velem magányosan találkoznia, s ez által – –
A hölgy elakadt.
– Oh csak általánosan, segíté őt az elnök. – Ön szép és fiatal volt, s
így e találkozásoknak csakhamar viszony lőn az eredménye – nemde azt
akará mondani?
– Igen.
– S tovább? Önnek bizonyosan igéreteket tőn Zsellye Bertalan, ha – –
– Férjemet elhagyom, – egészíté ki alig hallhatólag az asszony. Minthogy
azonban pénze nem volt Zsellyének, gyakrabban kényszeríte tutorát nála
letett vagyonának kiadására, melyet férjem mindannyiszor megtagadott
tőle, mint olyantól, ki még nagykorúságát nem érte el, – s így pénzéhez
sohasem is juthatott.
– S mégis, midőn kegyed elhagyá vele titkon Zsedőfit, hová mehettek pénz
nélkül, s miből éltek?
A hölgy feltűnőleg elpirúlt e kérdésre, és csak halkan és a földre
tekintve válaszola:
– Varrtam. Elővevém ismét a kézimunkát s abból éltünk.
Az elnök egy félív írott pecsétes levelet vőn ekkor elő, s a hölgynek
erősen szemébe nézve mondá:
– Ön elfeledett még valamit mondani; – itt egy orvosi bizonyítvány van
kezünknél, mely holmi megmérgezési kisérletekről szól. Vett ön ebben
részt?
A nő e szavakra felüté fejét; szép arczát sötét pír futá el, s megtört
szemei egyet villámlottak.
– Uraim, – szólt, a föntebbitől egészen elütő tiszta hangon, mintha e
vádra egész erejét rögtön visszakapta volna, – uraim! e szót már hallám
egyszer Goldbach által említtetni. Akkor megrettentem. Megrettentem és
szörnyű sírásra fakadtam ez aljas gyanúra. Éjszakákat nem tudtam miatta
aludni. Hanem most már nem ijedtem meg. Visszautasítom e bűn gyalázatát
vádlóimra! s ha megengedik, vagy épen kivánni fogják, esküdni fogok az
egy igaz élő istenre, miszerint nem részese, de még csak tudója sem
vagyok e bűnnek, bárki követte is azt el!
Az elnök Goldbachné e felhevülésén legkevésbbé sem jött ki
egyhangúságából. A kezében lévő papirral játszadozék, azt majd
összehajtva, majd szétbontva, míg végre hidegen szóla:
– Mind meglehet az, hogy ön e bűnről mitsem tud; hanem mégis nagyon
különösnek találom, miszerint a tizenöt ezer forintról csakugyan kellett
valamit tudnia, miután ön, mint mi értesülénk, – férjét elhagyva, nem
kézimunkái után, hanem egyenesen azon 15,000 frt, kamatjából élt,
Zsellye Bertalannal együtt. Hol vette Zsellye Bertalan ez összeget?
– Nem tudom, – felelt nyugodtan Goldbachné.
– Tehát soha sem mondá önnek, honnan vevé a tizenötezer forintot?
– Nem, miután sohasem kérdezém tőle. Ő engem minden szükségessel
ellátott, s így – – –
– Ellátta önt? vágott hirtelen közbe az elnök. – Különös! csak az imént
mondá ön, hogy kézimunkákkal keresé kenyerét, s most mégis elismeri,
hogy Zsellye Bertalan vagyonából fedezé szükségeit? – mondá az elnök s
mélyen szemébe nézett a hölgynek, mintegy lesve annak válaszát e
kérdésre, melylyel bizonyosan hivé, hogy megfogta őt. – Nos? feleljen
ön!
Goldbachné azonban soká nem bírt válaszolni. Küzdött magában, hogy egy
okos gondolatot tudjon kierőszakolni, melylyel előbbi mondását
igazolhassa.
– Uraim! – szólt végre, maga is megsokalván hallgatását. Én
szerencsétlen asszony vagyok! Tegyenek önök amit akarnak énvelem!
Ügyetlen vagyok én hazudni, vagy csak szépíteni is hibámat! Nem voltak
még nekem soha bíráim az egy istenen kívül; az meg is büntetett eléggé,
gyötrelmes napokkal, álmatlan kínos éjszakákkal. Most önök kezében
vagyok; tegyenek velem úgy, miként a törvény elrendelé! Kérdezzenek
tovább, s én mindenre megfelelek, mintha istennek beszélném el, ki előtt
nem lehet semmit eltitkolnunk. Csak egyet, egyet nem fogok elismerni
soha, – azt hogy e méregkeverési vád engem is illethetne. Én anya
vagyok! két ártatlan gyermeknek vagyok anyja, kik kedvesebbek előttem
életemnél, szabadságomnál, s kikhezi ragaszkodásom tarta csak vissza,
hogy már régen, régen magam nem jöttem felkeresni önöket, lerázandó
lelkemről ezt a borzasztó titkot, mely annyi évek óta öl, fáj és
fonnyasztja életemet! Oh ne kínozzanak soká! mondják ki itéletemet, s az
isten nevére, gyermekeim boldogságára itt esdek önök lábainál,
enyhítsenek, – enyhítsenek azon!… Csukassanak el! vettessenek olyan
mélységes tömlöczbe, mely csak a halálra itéltnek van szánva!
kínozzanak, koplaltassanak! eltűrök éhséget, szomjuságot s örök
gyalázatot nevemen inkább – mintsem kevésbbé sulyosbított, de hosszú
fogságot! Oh csak gyermekeimnek adjanak mielőbb vissza! – – Jó,
becsületes embereket fogok belőlük nevelni! Minden nap elbeszélendem
nekik vétkemet, hogy borzadjanak vissza, s őrizkedjenek hasonló bűnök
elkövetésétől! Iszonyú, iszonyú! az anya állítja magát intő, ijesztő
például tulajdon gyermekei elé!!
A boldogtalan nő ez utolsó szavakat már a földre borulva mondá el, s úgy
csúszott térdenállva bírái felé, mintha azoknak hatalmában lett volna
egyszerre e szavakat mondani: – Kelj fel és menj szabadon! mi neked
megbocsátunk szegény asszony!
Csak hogy ilyeneket nem szoktak ott mondani.
Ámbár mindenkin látszott, hogy meg van indulva. Még a két patvarista
arczán is látszék a megilletődés; leginkább pedig azon szép fiatal
férfiú, ki a jegyzőkönyvet vivé, s ki e pillanatban fölkelve székéről, a
hölgyhöz közeledék, s azt, karjánál fogva gyöngéden s oly készséggel,
mintha csak bálteremben tánczközben leesett lány volt volna, – fölemelé.
A két patvarista csak ekkor lökte oldalba egymást, mintha mondanák: –
ezt bizony ők is megtehették volna!
A hölgy, midőn megköszöné a lovag e fáradságát, úgy meg volt törve, s
kifogyva egész erejéből, miszerint alig bírt megállani, melyre azonban
már a patvaristák is észrevették magokat, gondolván, hogy ilyenkor tán
üléssel is meglehetne kínálni őtet.
Fölkeltek tehát, s az elnök inte a hölgynek, hogy foglaljon helyet.
Rövid szünet állt be. A nő leült, kendőjét szemeihez vivé s könyeit
törölgette.
Szünet után ismét az elnök kezdé:
[Illustration: A boldogtalan nő térden állva csúszott birái felé…]
– Tehát ön asszonyom, mint mondá, nem tud a megmérgezésről semmit?
– Nem, nem! gyermekeim boldogságára esküszöm, semmit sem tudok felőle.
– S nem volt önnek feltünő Zsellye Bertalan vagyona, midőn tudhatá ön,
miszerint neki nincs pénze azon 15,000 forintnál egyéb, mely azonban
Zsedőfinél volt letéve?
– Eleve igen, megütközém rajta; de csakhamar megnyugtatott, mondván,
hogy míg örökségéhez jutand, egy gazdag nagynénje tartja őt ki,
halálával egykor úgyis mindenét ráhagyandja. Tovább nem tudakozódám.
Istenem, de hogyis?! Meg valék elégedve, hogy mellette gondtalanul
élhetek.
– S hová mentek, midőn ön férjét elhagyá?
– Szerteszéjjel az országban, hogy ha keresnének, nyomot veszítsünk. Míg
végre, tán fél év mulva, e megye egy kisded városában, Al-Örsön
telepedénk meg.
– S együtt laktak?
– Nem uram. A gyanú elhárítása végett, külön laktam. Ürügyül, – mert rá
nem valék szorulva, – varrtam és hímeztem a város előkelőbb hölgyeinek –
s hajadonnak adám ki magamat. Zsellye Bertalan, határtalan bizalmát
bírván, nem volt féltékeny, s így csakhamar akadtak látogatóim, s mit
tán fiatalságomnak kell tulajdonítanom, – udvarlóim. Ezek közt vala
Goldbach is, ki még akkor csak csekély, jelentéktelen kereskedéskével
bírt, mely azonban naponként látszék mindinkább felkapni, s ezért neki
házi ügyei rendezése végett, mint mondani szokták, asszonyra volt
szüksége a házhoz. Goldbach, mint egykor Zsedőfi, majd mindennapossá lőn
látogatásaival, míg végre – kezemet kérte, melyet én azonnal
megtagadtam, s mint jelentéktelen napi ujságot elmondám Zsellye
Bertalannak. – Zsellye Bertalan, rövid gondolkozás után, azt mondá
hozzám, miszerint rosszul cselekvém, hogy kezét el nem fogadám, azzal
indokolván, miszerint ha nőül mentem volna hozzá, minden lehető gyanú el
leend hárítva. – – Oh, sok álmatlan éjembe került nekem e borzasztó
ajánlat! sokszor sírva bántam meg, miért nem maradtam kínzóm oldala
mellett, mint újabb bűnbe-esésnek tegyem ki magamat! Zsellye Bertalan
azonban naponként jobban unszola, hogy fogadnám el Goldbach kezét, mint
egyetlen mentőszert a nyomozások ellen. S nem egyszer mondá, hogy neki
élete függ e lépésemtől, – hogy azonban miért? azt soha sem fedezé fel.
– Biztatott, hogy azért szerelme sohasem fog irántam hülni vagy
csökkenni, sőt igéré, miszerint, hogy mindvégig együtt maradhassunk,
tehát iparkodni fog társaságba lépni Goldbachchal s ami vagyona van,
befekteti annak kereskedésébe. – Napok, hetek teltek le, részemről
örökös küzdelmek, aggodalmak, nyugtalanságok között, míg végre érzém,
hogy – – – a hölgy szava akadozni kezde, és csak reszketve, susogva
egészíté ki: – érzém hogy – anya fogok lenni. – – – Ez tevé az első
elhatározó lépést e bűnmerényre. Goldbachnak, ki még mindég folyvást nem
szűnt meg látogatásaival, – oda igérém kezemet, s a legrövidebb idő
alatt – egybekeltünk.
– És Zsellye Bertalan, mint igéré, társaságba lépett Goldbachchal?
– Igen uram. Pár hét mulva ajánlván magát Goldbachnak, a szerződés
megkötteték, s házunkhoz egy kisded szobába költözék.
– S meddig lakott ön együtt második férjével?
– Tizenkét évig.
– Egész elválásuk napjáig minden gyanú nélkül ön férje részéről?
– Igen, uraim.
– Első férje által köröztetve is valának önök.
– Voltunk. De ránk legkisebb gyanú sem háramlék. Lehet, miszerint ha még
tovább kóborlánk, tán hamarább sikerült volna elfogatásunk; de így, –
oly szolid, visszavonuló családéletben kinek sem jutott eszébe bennünket
megtámadni.
– S mégis végre, tizenkét év mulva, hogyan sikerült Zsedőfinek önöket
fölfedeznie?
– Arról nem vagyok értesülve. Goldbach, mintegy három héttel ez előtt,
egy estve azon hírrel lépett be hozzám, hogy ő férjemtől jő, hogy én fel
vagyok fedezve, s hogy pár óranegyed mulva elfogatom. – – Oh istenem,
istenem! mi lesz belőlem? mi lesz gyermekeimből?! – sóhajta a hölgy, s
újra megeredtek könyei.
Az elnök szeliden válaszolá:
– Gyermekeiről, mint értesülénk, van már gondoskodva.
– Hogyan? miképen? – vágott belé a hölgy. – Mi úton van gondoskodva
rólok?
– Goldbach egy összeget, mint tőkét tett le számokra, melynek kamatjából
fogja a város őket neveltetni.
– Goldbach?! Lehetséges-e? – kiálta felugorva helyéről a nő. – Goldbach,
Goldbach tette azt?! Oh istenem! a mennyi örömet szerez ez nekem
gyermekeim érdekében, annyi sebet üt szívemen, hogy épen annak kell
gondoskodniok rólok, kit én tettem boldogtalanná!
Az elnök folytatá:
– A mi pedig önt illeti asszonyom, legyen megnyugodva, mi mindent
elkövetünk sorsa enyhítésére, – s most távozzék kegyed, míg ismét
hivatni fogjuk.
A vádlott távozni akart, azonban pár lépésnél ismét megállt és
visszatekinte bíráira, mintha várta volna, hogy mondják ki már felette
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Goldbach & Comp. fűszerkereskedése "A kék macskához": Regény - 05