Goldbach & Comp. fűszerkereskedése "A kék macskához": Regény - 10

– Ott a szögletben ama korinti szobrocska mellett van egy kis asztal,
húzza ki a fiókját, abban van a kulcs. A báró megkért, hogy három napig
én vigyem gazdaságát.
Béla megtalálván a kulcsot, Mártont szólítá be, ki, miután nagy nehezen
megérté, hogy az uraságok és asszonyságok pezsgőt akarnak inni, vevé a
kulcsot s ment a kamrába, hol a báró pezsgői álltak. – Pár percz mulva
felpattant az első dugasz.
– Házi gazdánkért! kiálta Ottil, magasan emelve a habzó poharat. – Nos?
– – önök nem isznak? – mondá, visszatéve a kiürített poharat.
– Oh, én sohasem ittam bort, – mondá vonakodva Betti. – S félek,
Lajosnak is megárthatna.
– Kedvesem, a pezsgőnek nincs oly veszélyes hatása, hogy félnünk kellene
tőle. Kedvemért egy pohárral. Béla, kinálja ön vendégeinket.
A fiatal ember tele tölté a lány poharát s odanyújtá. Betti vonakodék;
oly piros volt, mint a tűz. Végre Béla rábeszélésére, ajkához emelé az
édes italt, melyből az első csipős cseppek könnyeket facsartak
szemeiből, melyek olyanok valának, mint az emlény, s rajt a könnyek,
mint a friss harmatcsepp.
Ottil már a második poharat üríté, melytől fehér arcza könnyű pirt
kapott.
– Szivarom kialudt, – mondá a syrén, fejét hátra hajtva a szék
támlájára. – Béla, önnek ezt észre kellett volna már vennie! Egykori
udvarlóm, gróf Szendrő Gyula figyelmét ilyesmi ki nem kerülte. Tüzet
kérek!
Béla fidibus után nyúlt, Ottil azonban félretolá kezével s mondá:
– Nem kell fidibusz! tartsa ide ön égő szivarát; arról akarom
meggyújtani.
Olyan szomorú pillantást vetett Betti a kaczér lányra, midőn Béla égő
szivara, melyet ajkai közt tarta, érintkezésbe jött amazéval. Ajkaik
milyen közel jövének egymáshoz. E pillanatban sajnálta, hogy ő is nem
szokott szivarozni.
– Valóban, a báró ennél jobb pezsgőt is tarthatna, – mondá Ottil,
visszaesve szokott bírálói modorába. Ebből négy pohárral is megiszom, s
mégsem változtat kedélyemen. Mit gondol ön Béla, tán nem is valódi
pezsgő? Pedig az ártalmas; más napra főfájást okoz. Igyék Béla! Hamvay
báró elébe sohasem volt szabad, csak valódi pezsgőnek jönni. Ez, ha jól
emlékszem, olyan közönséges fajta, milyent Goldbachéknál ittunk egykor.
Emlékszik ön még rá, édesem? – kérdé Bettihez fordulva: – ön atyjának
volt épen születésnapja.
A lány arcza elborult e kérdésre. Tán szomorú emlékezete ébredt fel,
mely őt e naphoz köté, vagy hogy fájt a hölgy e durvasága.
Bélára is rosszul hatott, mert azonnal oda hajolt Ottilhez, s egész
lakónicze mondá fülébe:
– Kedves Ottil kisasszony, ön nagyon goromba!
– Ön az oka; miért hagy beszélnem, – felelt nevetve Ottil, mi közben új
pohárral üríte ki: – tehát miért nem mulattat ön? Beszéljen tehát! önnek
igen jó beszélőkéje van. Hadd halljuk! mondjon nekünk egy párt galánt
kalandaiból. Oh, mert hisz ön, don Juan, Richelieu, ön csak megy, lát és
győz! a hölgyek Julius Caesára!
Az ifju homlokán nagyon jelentékeny pár redő húzódott össze, midőn e
szavak közben egy véletlen pillantással Betti arczát meglátá, mely olyan
sápadt volt s kinek ajkai úgy remegtek. Béla megérté a fiatal lány
arczán e hatás okát, s ajkába harapott, midőn Ottil füléhez hajolt és
mondá:
– Ne feledje, hogy én felül bírom mulni önt a kiméletlenségben, de nem
akarnám mindjárt az első napokban megmérgezni e gyermekek kedélyét.
Legyen ön szives, és szünjék ingerelni!
– Hahaha! Béla barátunkból a pezsgő beszél! – nevetett Ottil, s hátra
veté magát a karszékben. – Meg nem foghatom, hogy az aristokratia fejébe
sohasem megy oly hamar a pezsgő, mint egyéb alsóbb osztályokéiba. Báró
Kerendi Friczi országos pezsgőivó volt, hanem sohasem beszélt félre. S
ön, egy palaczktól annyira felhevül, hogy egészen szokása ellen itt
szépeket mond nekem. Ah édesem, – tevé utána Bettihez fordulva, –
hallotta volna csak, milyen bókokat mondott a fülembe. Hahaha! mint egy
timárlegény.
A fiatal ember vállat vonított, s felkelt, s magában érthetlenül
mormogá: – Ebbe a lányba vagy minden rossz szellem belébújt ma, vagy
megittasodott. Nem lehet vele beszélni.
Ottil is felkelt; égő homlokán kezecskéjét végig húzván, panaszkodék a
nagy hőség ellen, s nem mulasztá el utána tenni, miszerint e támlásszék,
melyen ült, s mely à la Voltaire van készítve, igen ostoba és
czélszerűtlen találmány, és sokkal pikánsabbaknak találja a balzakokat,
milyenek Csicseri komtesz termeiben vannak.
Betti e közben oly mozdulatlanul ült meg helyén, mintha csak szobornak
faragták volna oda. Minő ismeretlen érzelmek s ismeretlen gondolatok
vonulhattak tiszta szívén s gyermeteg lelkén keresztűl, látva e hölgy
kaczér, kihívó viseletét Béla ellenében. Mitsem óhajtott volna inkább,
mint e pillanatban magányba vonulhatni, – tán hogy távol, távol lehessen
e szilaj hölgytől, vagy hogy tán elgondolkozhassék, elábrándozhasson. Oh
minő álmai lehettek e fiatal lánynak, ismeretlen, fejlődő érzelmeinek
első stádiumában!…
– Éjfél elmult, – kezdé szünet mulva Ottil, egy tükör előtt állva, s
gyönyörködve arczában, hogy az visszanyeré elvesztett rózsáit. –
Gondoskodjék Béla, hogy vendégeink lenyugodhassanak.
– Márton már mindent rendbe hozott, – felelt az ifjú.
– Igen? Jól van, hanem magam akarom a szobákat felosztani. A kék
szobában ketten fogunk hálni, ön édes Bettim és én. A sárga szobát Béla
foglalja el, s az étteremben itt e divánon Lajos számára vettetünk
ágyat… Teringette pezsgője! halántékomon egy ér oly sebesen lüktet.
Bizonyosan nem volt valódi pezsgő, mert e hatást most érzem először.
– Nem tesz semmit, – mondá hanyagul Béla: – reggelre elmulik.
– Bah! de reggelig mit csináljak vele?
Béla nem válaszolt. Sötét, átható szemei folyvást a fiatal Bettin
tévedeztek. E pillanatban elfeledett minden udvari ebédet, ministereket,
herczegeket, tábornagyokat és egyéb nagy férfiakat, kikkel ő oly
bizalmas baráti lábon állt. Csak egy titkos édes gondolat foglalá el
lelkét, midőn hosszan, hosszan feledé szemeit a fiatal lányon, melyet
midőn az észre vett, elpirult s lesüté tekintetét, s úgy érzé, mintha az
ifjú lángoló szemeiből egyszerre millió napsugár szúrt volna szívébe.
A hálószobákban felgyújtattak a lámpák: Ottil karon fogá a remegő lányt,
s a fülkébe vezeté.
– Jó éjt! – mondá meghajtva magát Béla.
Ottil visszafordult, s ajkait kissé elbiggyesztve mondá:
– Jó éjt lovag!
– Jó éjszakát! – mondá Betti is, de oly lágy, oly reszkető hangon, és
szép arczát rögtön elfordítá.
Beléptek a fülkébe. Béla, összetett kezekkel, elgondolkozva s az ajtó
felé irányzott szemekkel állt meg a terem közepén, s hallá, miként
fordíttatik belül a kulcs az ajtóra. Az első embernek lehettek hasonló
érzelmei, midőn a paradicsom kapuja bezáratott a háta mögött.
A kék szoba, melybe hölgyeink léptek, elég választékos s elég kéjelmes
bútorzattal bírt, sőt ez utóbbira több gond látszék fordítva lenni, mint
az elegancziára. A falakat nagyvirágú kék szőnyegek boríták, a
mennyezetes ágy mellett barnacsíkos márvány éjiasztalka állott, s azon
alabastrom lámpa. Minthogy csak egy nyoszolya volt a szobában, egy
széles kereveten vetteték a másik ágy.
– Tegye ön magát kényelembe, – mondá Ottil, – s ha nem álmos, még tán
cseveghetünk. Én, rendesen nagyon sokára tudok elaludni. Különösen most,
ez az átkozott rossz pezsgő egészen elűzé szemeimből az álmot. Apropos,
– tevé utána, fürkésző tekintetet vetve a lányra, ki elgondolkozva ült a
kerevet szélén: – mit tart ön Béláról?
Betti zavarral süté le szemeit a földre, és szünet mulva nagyon halkan
felelé:
– Ő igen jó ember. Nekem jóltevőm. Valóban, nem tudom, hova lettem volna
nélküle e nagy városban.
Ottilt nem elégíté ki e felelet s folytatá:
– Ej édesem, nem jóságról van itt szó. A férfiak egytől-egyig jók, míg
érdekökben van jóknak látszani. – Béla nagyon szeles, – nemde?
– Nem tapasztalám.
– Rossz szokás nála, hogy annyit beszél.
– Az jól áll neki.
– Igen, de életemet teszem rá, hogy még sohasem beszélt ministerrel.
Átkozottul le tudja írni az udvari ebédeket. Hiszi ön, hogy volt valaha
királyi asztalnál? nagy hiba benne, ilyeneket lódítani. Különben csinos
fiú volna. Mit gondol ön?
A lány hallgatott, és szemeit a tarka szönyegen tévedezteté. Ottil
folytatá:
– Szemeiben sok tűz van. Nem vette ön észre!
Betti titkon sóhajta, mintha mondaná: – «oh istenem, hogyan lehet
ennyire kínozni valakit!?»
– Álmos ön? hogy oly szótalan, – kérdé Ottil.
– Igen kisasszony. Oly későn van már.
– Tehát feküdjék le. Ott az ágya, én majd a kereveten fogok hálni.
– Oh, azt nem engedhetem, – szólt hirtelen Betti. – Hagyja ön nekem a
kerevetet; én fiatalabb vagyok.
– Oh, oh, édesem, figyelmeztetem önt, hogy az rossz szokás és valóban
szabályellenes a társadalomban, valamely hölgyet arra emlékeztetni, hogy
ön fiatalabb! – mondá sértődéssel Ottil, s aztán határozottan tevé
utána: – Ön idegenebb vendég itt, mint én, következőleg foglalja el az
ágyat, majd én a kereveten maradok. Úgy sem fogok aludni tudni. Akar
kegyed vetkezni? Szivesen segítek. A bárónak valóban garçon-lakása van,
azért nincs nőcseléd a háznál.
Betti szótlan fölkelt a kerevetről, s az ágy mellett egy székre ült, hol
elkezdé topánkáit kifűzni, s midőn harisnyáját leveté, parányi rózsás
lábaival a puha szőnyegre lépett, mely alig süppedett be fuvallatkönnyű
teste alatt.
– Minő szép termete van! – susogá magában, elpalástolhatatlan
irígységgel Ottil, midőn a fiatal leány kibontakozék fölső ruháiból,
ámbár ő is szép termettel bírt, de neki nem volt meg többé az a
teltsége. Minő hajlékony, milyen aetheri! tevé utána sóhajtva, s
visszagondolt tizenhatodik évére.
A lány ezalatt paplana alá temeté magát; csak fehér arcza látszék ki
alóla, melyre szétbomlott aranyhaja hullott egyes csigákban.
– Olyan álmatlan vagyok, mondá az idősb lány, mialatt fejével hátradőlt
a vánkosra, s lábait hanyagul fölszedé a kerevetre. Nem tudom, hogyan
töltsem el az éjt… Álmos ön?… csak legalább zongora volna!
Megjegyzendő, hogy Ottil épen nem tudott zongorázni; hanem az a
természete volt, miszerint ha valahol zongorát nem látott, ott azonnal
följajdult: – oh, csak zongora volna! oh beh szeretnék most ábrándozni!
oh, hogy szeretném most, ha Liszttel négykézre játszhatnám! csak vele
tudok presto agitatót játszani! ah, Döblert, Kalkbrennert, Cernit,
Dreyschockot nem is említem! oh, beh szeretnék zongorázni! stb. Ha pedig
zongorát látott, akkor ekkép beszélt: – nincs önöknek gitárjok? ah,
pedig beh szeretnék játszani! épen most kaptam Stumbenza symphoniáit! oh
beh nagy kedvem volna gitárt játszani! kár, hogy úgy kimegy a divatból a
gitár, valóban nemes hangszer! – Ha pedig történetesen gitár is, zongora
is volt a háznál, ekkor így sóhajta: – nem tartanak önök hárfát?
kedvencz hangszerem, melyen szenvedélylyel s nem kevés elismeréssel
játszom! valóban megbocsáthatlan hibája az emberiségnek, hogy a hárfát
annyira elhanyagolja! a középkor azért volt oly nemes, oly lovagias,
mert hölgyei hárfát játsztak! Kár, hogy önök nem tartanak hárfát! –
Ottil igen regényes szellemű volt.
Az idősb hölgy újra kérdé:
– Álmos ön kedvesem?
A fiatal lány szemei már lehúnyva voltak, s igen érthetetlen hangon
válaszolá:
– Oh nem. Csak beszéljen kegyed. Még nem vagyok álmos.
Ottil, látva hogy a lány udvariasságból felelget kérdéseire,
elhallgatott. Szünet mulva fölkelt, eloltá a lámpát, s ismét visszadőlt
a kerevetre, a nélkül azonban, hogy levetkezett volna, csupán czipőit
húzá le, melyek könnyűségre vetélkedtek a jackemare-keztyűkkel. Feje
hátrahanyatlott, s különben mindig szép fehér homloka e pillanatban oly
vörös volt s úgy égett, mintha mindenik erén egy-egy parázs lett volna.
Közel egy óra telék el, s Betti elszunnyadott. Ottil ekkor újra fölkelt
s odament a lányhoz, megtekintendő, ha vajjon alszik-e.
A lány oly mélyen aludt. – Még nem volt nála kifejlődve s nem volt neve
azon érzelemnek, mely később, hosszú éjeken át megrabolja álmainkat.
Ottil ezután az ajtóhoz ment; az ajtót fölnyitá s lábujj hegyen végig
lopózott az éttermen, melynek ajtaja Béla szobájába nyilt. Tán a szellő
érintése nem okozhatott volna csekélyebb neszt, mint Ottil, midőn a
kilincsre tevé kezét s az ajtót fölnyítá. Csak ruhája suhanása
hallatszott, midőn az ajtót ismét betéve, a sötét szobában tovább
lépdelt. Lélekzetét tartá vissza, és susogó visszafojtott hangon mondá:
– Alszik ön, Béla?
Az ifjú ébren volt, s így nem lepeték meg a jelenet által.
– Ön az, Ottil?
A leány előbbre lépett s égő arczát a férfi tenyerébe hajtá.
– Oh, – kimondhatlanul szenvedek, – susogá a hölgy; – ha aludni tudnék!…
de lázam van!… egyszerre fázom és égek!… Olyan boldoggá tenne egy rövid
álom! mondá, mialatt fejét kissé fölemelé s két kezével homlokát szorítá
át.
A férfi egész nyugodtsággal maradt fekhelyén, s alig hihető hidegséggel
mondá:
– Miért nem feküdt ön le?
– Nem birok!… Ön ma nagyon kegyetlen volt hozzám… Egész nap kínzott… Meg
kelle győződnöm, hogy ön – – Bettit szereti!
– Ez csak mese, mely egyébiránt ha igaz volna is…?
– Oh istenem! tehát nem tarthatok igényt többé az ön szívére?
– Mily botor ön Ottil? Szívről beszél ön; bah! egészen kiveri szememből
az álmot.
– De én birtam az ön szerelmét!
– Ah a mult, az a mult! – mondá hanyagul a férfi s egyet ásíta. Nem
adhatunk eléggé hálát az istennek, hogy engedett felejtenünk. Mit gondol
ön? nem volna üdvösebb, ha felejtené ön is a multat?
– Ha tudnám.
– Próbálja meg csak. Például, – ne gondoljon többet rám.
– Béla!
– Ottil!
– Ön kegyetlen!
– S ön gyöngédtelen, hogy legédesb szunnyadásomból fölébreszte. Most már
reggelig el nem birok aludni, hacsak morphint nem veszek be. Pedig e
pillanatban nincs velem morphin készletem.
– Oh istenem, mióta ön visszaérkezék Pestre, úgy megváltozott!
– Nem csuda! Harmad napja jöttem meg s ugyanakkor volt születésem napja;
az emberek azt mondják, minden hét évben változik a természetünk, s így
lehet, hogy az enyémnek is tán épen harmad napja volt a forduló napja. –
Gyarlók vagyunk, Ottil, gyarlók vagyunk.
– Gyarlók, s azonfelül ön hálátlan is!
– Haladni kell a korral. A hála olyan, mint a százgallérú köpönyeg:
kiment a divatból!… Mon dieu, csak legalább morphin volna kezemnél, hogy
el tudnék aludni!
– Teremtőm! ön képes engem őrültté tenni.
– Vigasztalhatlan volnék, mert akaratom ellen fogna történni, – veté
könnyedén oda a szavakat Béla. – Egyébiránt a szerelemőrülteket is
gyéríti már a kor szelleme. Innen-onnan végkép kimegy az is a divatból.
– Iszonyú! iszonyú, a mit ön vélem cselekszik!
– Ne feledje, hogy a szomszéd szobában alszik Lajos. Miért koczkáztatni
jó hírnevünket!?
– Nemcsak koczkáztatom, de már föl is áldozám azt önnek.
– Ah, átkozott morphinja! mily szépen elaltatna most engem! Önnek sem
ártana Ottil, valóban nem ártana, legalább elaludnék.
A hölgy csaknem görcsöket kapott már e hallatlan hidegségtől, mellyel
fogadtaték. Elkezde keservesen sírni. Leveté magát a földre, fejét a
vánkosra hajtá s kezeit tördelte.
– Borzasztó! így eltaszítani magától! Engem, ki annyira szerette önt!…
De jó… azért ne higyje, hogy távozom e helyről; itt maradok; e helyen
fogok meghalni!
– Legyen oly kegyes Ottil, ott van ön mellett a gyufa; nyújtsa ide.
Ellenállhatlan kedvem jött szivarozni. Ott mindjárt mellette a gyufa.
– Megőrülök!!
– Ha még egy ekkorát kiált, bizonyosan behallik Bettihez.
– Azt akarom, azt akarom! Magam elbeszélendem neki! Megmondom, mily
irtózatos ember ön, hogy ahhoz tartsa magát, midőn majd elébe fog ön
térdelni! mert ön elébe térdel, én tudom; mint azt velem tevé!
– Ha nem félnék, hogy vendégeinket föllármázom, – Ördög Róbertből egy
szép kavatine jutott eszembe, nagy kedvem lenne elfütyölni.
– Szemtelen! – kiálta mint egy fúria a hölgy s feje a székre hanyatlott.
Egy időre elcsöndesült minden.
A férfi fölült ágyában, fejét a falnak támasztá, s egy szóval sem törte
meg a beállt csendet.
Eltelék egy negyedóra. Ottil még mindig ott feküdt a szőnyegen, karját a
székre, fejét pedig karjára hajtva. – Béla csöndesen előrehajolt, s úgy
tapasztalá, hogy hölgyét elnyomta az álom. Még várt vagy tíz perczig,
hogy jobban meggyőződhessék, sőt halkan meg is szólítá őt: – Ottil!
Ottil!
[Illustration: Leveté magát a földre, fejét a vánkosra hajtá s kezeit
tördelte.]
A lány nem mozdult.
– Alszik, – mondá magában. – Mélyen alszik. Öt pohár pezsgőt ivott. Erőt
vett rajta.
Ekkor csöndesen kilépett az ágyból, Sérey pongyoláját magára ölté, s egy
lépéssel az épen ágyánál fekvő lányt keresztüllépte. Az ajtót zörej
nélkül fölnyitá, az éttermen óvatosan keresztülment, s kezét azon ajtó
kilincsére tevé, mely Betti szobájába nyilt. – – – Lélekzetét
visszafojtá, midőn reszketeg kezével a kilincset megnyomta.
Az ajtó zárva volt.
– Hah, ördögbe vele! mondá magában és elhalaványodva mérgében: – a kulcs
Ottilnál van! bizonyosan zsebébe dugá elővigyázatból! átkozott fúria,
hogy mindig utamban áll!
Egy-egy nehéz sóhaj hallott ki Betti szobájából.
– Ébren van, – folytatá magában; – sóhajt; vagy tán álmában sóhajt. Ha
rólam álmodnék!… Átkozott lánya; vissza kell hozzá mennem, és zsebeit
kikeresnem. Bizonyos, hogy a kulcsot ő tette el. Kopognom nem lehet!
fölébredne s megijed;… szegény olyan ártatlan!
Béla csöndesen megfordult, hogy ismét visszamenjen azon szobába, hol
Ottilt hagyá. – Midőn fejét visszafordítá, – – – szinte lerogyott… A
szemközti ajtóban állt Ottil, kezében égő gyertyával. Csekély
phantasiával lehetett volna őt azon angyalhoz hasonlítani, ki
lángpallossal strázsát állt a paradicsom kapujában.
– Hah! Ördögbe, el vagyok árulva! – mondá magában, el nem rejthetve
meglepetését.
– Hahaha! – kaczagott föl a hölgy, meg sem mozdulva helyében. –
Fölsültünk, úgy-e don Juan? kedves Richelieu! Ah, báh!
– Hahaha! – nevetett aztán a fiatal ember is, midőn meglepetéséből
magához tért. Ön valami rosszat gondolt felőlem? Alásszolgája
mademoiselle! Hahaha!
– Hahaha! Hahaha! – a hölgy túlkaczagta őt.
– Fel akarja ön lármázni a házat?
– Oh, fiasco!
– Furcsa ön, Ottil! mondá a férfi, abban hagyva a nevetést. A gyertyát
akartam megnézni Betti szobájában, ha nem hagyta-e égve. E száraz
szőnyegek oly gyulékonyak.
– Hahaha! gyulékonyak… a száraz szőnyegek!… a szőnyegek, melyek… – Nem
tudta tovább folytatni a nevetéstől, mely már görcsökbe ment nála át. –
Megfulok!…
– Ugyan Ottil, gondolja meg, mily rosszul áll önnek a nevetés, s hagyjon
fel már vele!… Jó éjt kisasszony! Jó éjt!
A férfi e szavakkal, komolyan lépdelt el a hölgy mellett, az ajtót
magára zárá s lefeküdt.
Ottil is felhagyott a nevetéssel; visszavonult szobájába s talán e kis
komóczióra azonnal el is aludt.
Másnap a reggelinél nem jött szóba az éji kaland. Ottil iparkodék vidám
lenni, azaz beszélt fényes multjáról, s élczeket szórt a férfiak ellen,
figyelmeztetvén Bettit is, hogy őrízkedjék a férfiaknak hinni, különösen
azoknak, kik nagyon sokat beszélnek; s e megjegyzése Bélára volt
czélozva. Béla, mint azt előre megjóslá Ottil, sohasem jöhetett
tête-à-tête Bettivel. A praktikus hölgy oly ügyesen játszá ki a fiatal
ember minden igyekezetét, kisérleteit, hogy annak nem maradt egyéb
hátra, mint ajkát harapnia a sok fiasco felett.
Két nap mult el ezalatt. Sérey még mind nem mutatá magát; s a vendégek
nem győzék a háziúr távollétében korlátlan szabadságukat használni.
Minden nap ünnep s minden nap vendégség volt a háznál.
Harmad nap este Holdburgné látogatá meg őket. Komoly és szokása ellenére
levertnek látszék. Erős theát készíttete, s theázás közben nagyon kevés
beszédű volt. Röviden jelenté, hogy Sérey elutazott Bécsbe, s nem
bizonyos, hogy mikor térend vissza. Azonban, – tevé utána, mialatt Betti
és Lajoshoz fordult, – ha önök fel akarják keresni édesanyjokat, lakását
tudatá velem: József-utcza 42. szám; a házmesternél tudakozódjanak csak.
– József-utcza 42-ik szám! Betti, jól megjegyezzük.
– Nem felejtem el, – mondá a lány; holnap mindjárt felkeressük.


XI. Egy kis intermezzó.
Régen, még gyermekkoromból emlékszem egy kóborló obsitos katonára, ki
igen ügyesen tudta a kártyát keverni, s e titkos és bámulatra gerjesztő
mesterséggel beutazta Magyarország jó nagy részét, s mindenütt jól
mulatott, míg csak kenyérkereső mesterségét a gonosz publikum ki nem
tanulta.
– Itt van fiaim a kártya: meg van mind a harminczkettő, – mondá többek
közt hozzánk az obsitos, kit Gábornak hívtak. – Tüstént mutatok szép
mesterséget; hanem előbb adjatok egy egy garast, mert Gábornak ördöge
van, az pedig nem játszik, míg egy kis pálinkával meg nem kinálom.
– Hát magának Gábor mester, gyomrában van az ördöge?
– Ott bizony, öcsém, másnak is, meg minden embernek gyomrában van az
ördöge, – felelt a pseudo Boszkó, s azzal a kártyát tovább keveré; –
látjátok, itt van a négy felső, négy király és a négy hetes, szépen egy
sorjában, egymás mellett. Most ha én ezeket összekeverem, mindjárt nem
lesznek többé egymás mellett.
– Azt minden mesterség nélkül megcsinálom én is.
– Igen, de többet hozzá sem nyulok, hanem a ti kezetekben hagyom az
összekevert kártyát és csak rálehelek, háromszor azt mondom, hogy
hókusz-pókusz! s megint együtt lesznek, – mondá s úgy cselekvék. –
hókusz-pókusz, egy, kettő, három… Tessék ide nézni, itt van megint a
négy király, és a négy hetes, épen úgy egymás mellett, mint előbb, mikor
még össze nem kevertem. Most már tessék ide nyújtani a garast, eddig van
a mesterség, melyre engem a hires Boszkó tanított Taliánországban.
– – Mi akar most már ebből kijönni? – kérdik olvasóim.
Valóban semmi egyéb, mint csak példát akartam felhozni, miszerint a
regényírók is, igen csekély kivétellel, majd mind a kártyavető obsitost
utánozzák. Egy kártyavetéssel elszélesztik és elvesztetik szem elől a
regény hősöket, aztán à la Boszkó, hókusz-pókusz, egy, kettő, három,
ismét összehozzák az elveszett hősöket, nagy meglepetésére az olvasó
közönségnek, – s kész a regény… Lám, – a regényírás milyen könnyű
mesterség – annak, a ki tudja! Csak a talizmánt, azt az áldott
hókusz-pókuszt nem kell soha a játékból kifelejteni!…
Magunk is ilyesmit cselekedtünk, midőn regényünket megindítottuk. A
Goldbach-család elszéledett, a kereskedést feloszlattuk, stb. stb. Mult
fejezetünkben a mellékszemélyek már szépen ismét összekerültek, s most a
valódi hősök után kell néznünk, hogy azokat is szép rendben
összesánzsirozhassuk, mint az a franczia négyesben szokás, hol majd
összejönnek a párok, ott meghajtják magokat s újra szétmennek, míg végre
a rondeauban ismét összefűződik kiki párjával. Az elkevert kártyák közt
vannak még: a jó Goldbach, a szép Goldbachné s mindenek felett a vétkes
kompanista, kivel azóta sem találkozánk, mióta a bájos özvegy,
Holdburgné oly sikertelen kaczérkodott vele a Goldbach-féle
családünnepélyen.
Zsellye Bertalan, az érdemes compagnon, a megyei büntető törvényszék
által öt évi fogságra volt itélve. Az öt évből csak három évnegyedet
tölte ki, s aztán sikerült megszöknie. Mint mondják, elhagyta az
országot, ámbár többen vannak, kik mint szemtanúk állítják, hogy álnév
alatt még sokáig időzött szerteszéjjel Magyarországon, míg végre egy
párbajban agyonlőtték őt a szt. lőrinczi erdőben. Szökése után fél évvel
(ezt Zsedőfi András beszélte), Zsedőfi András úrnál egy éji látogatást
tőn, mely hivatlan látogatás Zsedőfinek pár ezer pengőjébe került, s
mely látogatások ismétlését elkerülendő, Zsedőfi azonnal három
komondorral szaporítá házőrző ebeit.
Goldbachné kitölté fogsági idejét, az öt évi börtönt. Ifjan ment oda, s
vénen jött ki belőle. Szabadsága első napjaiban azonnal Alörsre utazott
gyermekei fölkeresésére, kiket azonban már nem talált ott. A
halottjelentő nem tudá hová lettek, s esküdött, hogy ő tejbe-vajba
füröszté a gyermekeket, s így meg nem foghatja, hogy miért szöktek meg
házától. A szerencsétlen asszony megtört szívvel hagyá ekkor el ismét a
várost. Multjának emlékezete, melyhez annyi gyalázat volt kötve, nem
engedé őt azon helyen ismét megtelepedni. Visszament Pestre, hol a
szánalom és a könyörület tartá benne az életet, melyet hurczolt
napról-napra, s melyet oly jól esett volna már vállairól leráznia!
– – – S most, – egy, kettő, három! keverjük fel a kártyát, s hozzuk
össze a négy felsőt, a négy királyt és a négy hetest.


XII. József-utcza Nr. 42.
Történetünk idejében, három évvel a fentebbi szakaszban elbeszéltek
után, – a még folyvást piszkos, sáros és sötét József-utczában, egyetlen
épület volt csak, mely külcsínra a figyelmet magára vonhatá némileg, a
többi rozzant házak között. Ez a 42-ik számú egyemeletes ház volt.
Sárgára meszelt fala és szép zöld redőnyös ablakai voltak. A ház végében
nagy kert, mely a gyér házak s puszta telkek között, szinte a városon
kívül a mezőkre nyúlt ki. Mint mondják, a ház tulajdonosa igen gazdag
ember, kinek azonban jelenleg sem személye, sem gazdagsága ránk nem
tartozván, – a helyett, hogy fényes salonjaiba lépnénk, ugyanazon háznak
egy kis udvarra nyiló nyomorúságos szobájába vezetjük olvasóinkat.
(Valóban, nagyon türelmeseknek kell lenni a regényolvasóknak, hogy azok
oly szépen engedik magokat mindenüvé vezettetni!) A szobában durva
szalmazsákon egy beteg nő fekszik. Alig van rajta élet. A lélek csak úgy
jár haza belé hálni. Mellette, háromlábú asztalon (a negyedik hiányát
egy szék háta pótolja,) fiatal, tizennyolcz éves ember ül és ír,
fogaival olykor a toll szárát rágva, mintha az által gondolatinak akarna
gyorsabb menetet erőszakolni. Szép, szőke ifjú, alig pelyhedző bajusz és
gyenge körszakállal. Szemei szép metszetűek s eleven kékek, melyek,
daczára hogy gond és bánat nyomják szívét, szüntelen mosolygni
látszanak. Ruhája összhangzatban van a szoba butorával. Kissé kopott, de
igen tiszta blúz, s nagykoczkás nyári nadrág van testén, – s lábain nem
igen jó karban levő everlasting topánok, melyek azon időben divatoztak
(de nem a nem jó karban állók). Figyelmét felváltva kötik le az előtte
heverő irományok és a beteg nő, ki nyugtalanul fekszik. Ha az iratokat
tekintjük, nagyon sajátságos fogalmunk támadhat az azokkal foglalkozó
fiatal emberről. Azon kéziratok mind – szerelmes levelek. Mit kereshet
itt a szerelem?! Hogyan jöhetett kedve Ámornak e helyre vetődni, s itt
űzni bolondos játékait, itt, e nyomorúság fészkében?! hol annyi bú s
prózai életszükségek feletti kétségbeesések töltnek be lelket, szívet, –
juthat-e még ott hely, ez érzelemóriásnak, – a szerelemnek is?!… – A
szerelmes levelek közűl tájékozásul egy párt ideigtatunk:
1. – «Kedves Erzsikém! Már három vasárnap múlt el, a nélkül, hogy téged
láttalak volna. Minap is megigérted pedig, hogy ott fogsz lenni a
«Granatérosnál,» s nem tartottad szavadat. Azt kell hinnem, hogy hűtlen
lettél hozzám, s bizonyosan a Varga Petivel mentél mulatni a
«Szimándliba». Oh ha én akkor Varga Petit ott nyomhattam volna a
Szimádlinál, most tudom nem szőne többet a takácsműhelyben. Kedves
Erzsikém, még jóvá teheted hibádat, mert én szívesen elfelejtek mindent,
ha tudniillik megigéred, hogy jövő vasárnap velem jösz a Granatéroshoz,
hol egész este együtt tánczolunk, eszünk-iszunk és mulatozunk. Mosogatás
után a kapuban foglak várni. Az isten áldjon meg! N. N. szabólegény.»
2. – «Drága Ludmilla kisasszony! Bocsásson meg kegyed, hogy szavamat nem
válthattam be. De nem én, hanem az aranyműves volt az oka, ki is az
aranygyűrűt nem csak el nem készíté, hanem önnek szép hajfürtét,
egybefonva az én hajammal, melyet a gyűrűbe kellett volna használnia, –
elveszté. Az atlaszczipőket és féltuczat selyemharisnyát már
megrendeltem az ön számára. Nem felejtem el önnek azon boldogító
igéretét, hogy az első párt belőlük én fogom kegyednek fölköthetni.
Kiváncsi vagyok megtudni, mikorra készítendi el kegyed azon
aranygyöngyös házisipkát, melyet számomra kezdett hímezni. Vasárnap
meglátogatom önt, s akkor a «Nagypipánál» fogunk együtt estelizni. N. N.
boltossegéd az Aranyszalaghoz czímzett rőföskereskedésben.»